NEM különösebben zavart, hogy csak ennyien voltunk azon az estén 1957-ben. Tudjátok, mindig is félénk voltam. Kiskoromban elbújtam a vendégek elől, még akkor is, ha ismertem őket.

Ezért valószínűleg meg fogtok lepődni azon, hogy Jehova szervezetétől a legtöbb esetben olyan megbízatást kaptam, hogy sokakkal kellett együtt dolgoznom, nemcsak barátokkal, hanem idegenekkel is. Persze továbbra is küszködtem a félénkséggel és az önbizalom hiányával. Bármit értem is el, nem tekintem a saját érdememnek. Éreztem, mennyire igazak Jehova szavai: „Én megerősítelek. Valóban megsegítelek. Szilárdan támogatlak igazságos jobbommal” (Ézs 41:10). Jehova legtöbbször a hittársaimat indította arra, hogy segítsenek. Szívesen mesélek nektek néhányukról. Menjünk vissza abba az időbe, amikor kisfiú voltam!

Ontario délnyugati részén éltünk egy kis farmon. Az 1940-es években egy napsütéses vasárnap délelőtt ellátogatott hozzánk Elsie Huntingford. Mivel édesapa ugyanolyan félénk volt, mint én, édesanya ment ki az ajtóhoz. Mi bent maradtunk a házban.  Édesapa azt hitte, hogy Huntingford testvérnő el akar adni valamit. Attól félve, hogy édesanya olyasmit vesz, amire egyáltalán nincs szükségünk, édesapa végül kiment, és közölte, hogy nem akarunk semmit. Huntingford testvérnő ezt kérdezte: „Nem akarják tanulmányozni a Bibliát?” „Dehogynem, azt akarjuk!” – mondta édesapa.

Huntingford testvérnő nem is jöhetett volna jobbkor. A szüleim a Kanadai Egyesült Egyház aktív tagjai voltak, de nem sokkal korábban úgy döntöttek, hogy otthagyják. Több okuk is volt erre. A templom előterében a lelkész ki szokott tűzni egy listát azokról, akik adományt adnak az egyháznak. Mivel a szüleim nem igazán voltak tehetősek, általában a lista alján szerepeltek. Az egyház vénei pedig éreztették velük, hogy több adományt kellene adniuk. Aztán egy másik lelkész elismerte, hogy olyan dolgokat is tanít, melyekben igazából nem is hisz, de így megtarthatja az állását. Ezek miatt kiléptünk az egyházból, de arra továbbra is vágytunk, hogy jó kapcsolatban legyünk Istennel.

Jehova Tanúinak a munkája ekkor be volt tiltva Kanadában, ezért Huntingford testvérnő a tanulmányozáson csak a Bibliáját használta, és egy kis fekete jegyzetfüzetet. Amikor látta, hogy nem fogjuk beárulni a hatóságoknak, adott nekünk bibliai kiadványokat is. A tanulmányozás végén mindig gondosan elrejtettük őket. *

Huntingford testvérnő nagyon lelkesen prédikálta a jó hírt, még ellenségeskedés és egyéb akadályok dacára is. A buzgalma nagy hatással volt rám, ezért elhatároztam, hogy Jehovát fogom szolgálni. Egy évre rá, hogy a szüleim megkeresztelkedtek, én is követtem a példájukat. 1949. február 27-én keresztelkedtem meg egy fémvályúban, melyből a gazdák a jószágokat itatták. 17 éves voltam ekkor, és elhatároztam, hogy elkezdem a teljes idejű szolgálatot.

Ám nem vetettem bele magam azonnal az úttörőszolgálatba. Azzal áltattam magam, hogy először egy kis pénzt kell keresnem, hogy úttörő  lehessek. Egy bankban és egy irodában is dolgoztam. De fiatal voltam és tapasztalatlan, ezért hamar végére jártam a fizetésemnek. Ted Sargent testvér arra ösztönzött, hogy legyek bátrabb, és bízzak Jehovában (1Krón 28:10). Ez a kedves buzdítás elérte a célját, és 1951 novemberében úttörő lettem. Mindössze 40 dollárom volt, egy használt biciklim és egy új táskám! Jehova viszont mindig gondoskodott rólam. Mennyire hálás vagyok Ted buzdító szavaiért! Az úttörőszolgálatnak köszönhetően számtalan áldásban volt részem.

Egy este, 1952 augusztusának a vége felé kaptam egy telefonhívást Torontóból. Jehova Tanúi kanadai fiókhivatalából kerestek, és meghívtak, hogy szolgáljak ott szeptembertől kezdődően. Bár félénk voltam, és még soha nem jártam a fiókhivatalban, nagyon örültem a meghívásnak, mert más úttörőktől sok jót hallottam a Bételről. Amikor megérkeztem, rögtön otthon éreztem magam.

Két évvel azután, hogy a Bételbe jöttem, az egyik torontói gyülekezetben Bill Yacos helyett én lettem a gyülekezetszolga (mai nevén a vének testületének koordinátora). 23 éves voltam ekkor, és úgy éreztem, hogy én csak egy naiv vidéki fiú vagyok. De Yacos testvér alázatosan és kedvesen megmutatta, mit kell tennem. És Jehova is segített.

Bill Yacos köpcös és mosolygós testvér volt. Másokért élt, szerette a testvéreket, és ők is szerették őt. Rendszeresen meglátogatta őket, nem csak akkor, ha bajban voltak. Arra buzdított, hogy én is tegyem ezt, és menjek el a testvérekkel a szolgálatba. Ezt mondta: „Ken, éreztesd a testvérekkel, hogy fontosak neked! Ez a hiányosságaid tömegét fogja elfedezni.”

1957 januárjában olyan társat kaptam Jehovától, aki azóta is a segítségemre van. Feleségül vettem Evelynt, aki a Gileád Iskola 14. osztályában végzett. A házasságkötésünk előtt Québec tartományban szolgált, ahol franciául beszélnek. Akkoriban Québec a római katolikus egyház befolyása alatt volt. Szóval, Evelynnek nem volt könnyű dolga. De hűségesen kitartott, és ragaszkodott Jehovához.

Evelyn mellettem is hűségesen kitartott (Ef 5:31). Ez nem volt mindig könnyű. Például egyetlen nappal az esküvőnk után a fiókhivatal arra kért, hogy vegyek részt egy egyhetes képzésen a kanadai Bételben. Eredetileg azonban azt terveztük, hogy Floridába megyünk nászútra. De Evelynnel szerettük volna mindig azt tenni, amire Jehova kér, így hát lemondtuk a nászutunkat. Míg én a fiókhivatalban voltam, Evelyn a közelben prédikált. Itt az emberek igencsak másak voltak, mint Québecben, de ügyesen helytállt.

A hét végén nagy meglepetésemre kineveztek körzetfelvigyázónak, és Ontario északi része lett a területünk. Újdonsült férjként kaptam ezt a  megbízatást, 25 évesen, tehát nem volt túl sok tapasztalatom. De bíztunk Jehovában, hogy segíteni fog. A kanadai tél kellős közepén utaztunk a területünkre, éjjel egy vonaton. Ezzel a vonattal tért vissza a többi tapasztalt körzetfelvigyázó is a területére. Nagyon kedvesek voltak hozzánk, és sok buzdítást kaptunk tőlük. Az egyikük még a saját kényelméről is lemondott, és átadta nekünk a hálófülkéjét. Másnap reggel, mindössze 15 nappal az esküvőnk után, megérkeztünk Hornepayne-be, amiről már meséltem.

Ám újabb változások vártak ránk. Az 1960-as évek végén, amikor kerületfelvigyázó voltam, meghívtak a Gileád Iskola 36. osztályába. Ez egy 10 hónapos képzés volt, mely 1961 februárjában kezdődött Brooklynban. Természetesen nagyon örültem. Amiatt viszont szomorú voltam, hogy Evelynt nem hívták meg. Mint minden feleségnek, akinek a férjét meghívták az oktatásra, neki is írnia kellett egy levelet, hogy kész távol lenni a férjétől 10 hónapig, vagy akár még hosszabb ideig is. Evelyn ugyan sírt, de egyetértett azzal, hogy jó lenne, ha elmennék az iskolára. Örült annak, hogy ilyen különleges oktatásban részesülhetek.

Míg én az iskolán voltam, Evelyn a kanadai Bételben szolgált. Abban a kivételes helyzetben volt, hogy egy kedves felkent testvérnővel, Margaret Lovell-lel lehetett egy szobában. Természetesen nagyon hiányoztunk egymásnak. Jehova segítségével azonban megszoktuk ezt az új helyzetet. Nagyon meghatott, hogy Evelyn kész volt erre az áldozatra, hogy így még hasznosabb szolgái lehessünk Jehovának és a szervezetének.

Már három hónapja folyt az oktatás, amikor Nathan Knorr, aki akkoriban az egész világon folyó prédikálómunkát felvigyázta, egy rendkívüli ajánlatot tett. Azt kérdezte, hogy kész lennék-e abbahagyni az iskolát, és visszatérni Kanadába, hogy ideiglenesen a Királyság-szolgálati iskola egyik oktatója legyek a fiókhivatalban. Elmondta, hogy nem muszáj igent mondanom. Ha szeretném, az is lehet, hogy befejezem a Gileád Iskolát, ami után valószínűleg misszionárius leszek. Azt is mondta, hogy ha úgy döntök, hogy visszamegyek Kanadába, nem biztos, hogy újra meghívnak a Gileádra, és ha vége lesz a Királyság-szolgálati iskolának, minden bizonnyal valahol Kanadában fogok szolgálni. Azt javasolta, hogy ezt beszéljem meg a feleségemmel.

Mivel Evelyn már elmondta nekem, hogyan tekinti a teokratikus megbízatásokat, azonnal ezt mondtam Knorr testvérnek: „Bármit kérjen is tőlünk Jehova szervezete, mi készek vagyunk megtenni.” Mindig is úgy gondoltuk, hogy nem az a fontos, amit mi szeretnénk, hanem az, amit Jehova, így hát oda megyünk, ahova a szervezete küld minket.

1961 áprilisában tehát visszamentem Kanadába, hogy a Királyság-szolgálati iskolán oktassak.  Utána a Bétel-család tagjai lettünk. Aztán nagy meglepetésemre meghívást kaptam a Gileád Iskola 40. osztályába, mely 1965-ben indult. Evelynnek ismét írnia kellett egy levelet, hogy vállalja, hogy külön leszünk egy ideig. Ám néhány héttel később őt is meghívták a Gileádra, ugyanabba az osztályba, mint engem. Nagyon boldogok voltunk!

Miután megérkeztünk a Gileád Iskolára, Knorr testvér közölte, hogy akik a francia nyelvű osztályban lesznek – többek között mi is –, Afrikába fognak menni. A diplomaosztó ünnepségen azonban megtudtuk, hogy a megbízatási helyünk Kanada. Én lettem az új fiókhivatal-felvigyázó (mai nevén a fiókbizottság koordinátora). Mivel csak 34 éves voltam, ezt mondtam Knorr testvérnek: „Még túl fiatal vagyok.” De ő megnyugtatott. Már a kezdetektől fogva mindig is arra törekedtem, hogy a nagy horderejű döntések előtt kikérjem az idősebb és tapasztaltabb testvérek véleményét.

A Bétel-szolgálatban töltött évek alatt rengeteget tanultam másoktól. Tisztelem és csodálom a fiókbizottság többi tagját. Az életünk során több száz drága testvérrel találkoztunk a fiókhivatalban és azokban a gyülekezetekben, ahol szolgáltunk. Fiatalok és idősek egyaránt jó hatással voltak ránk.

A Bételben arra is lehetőségem volt, hogy tanítsak másokat, és erősítsem a hitüket. Pál apostol ezt mondta Timóteusznak: „maradj meg azokban, amiket tanultál”. Még erre is buzdította: „amiket pedig tőlem hallottál sok tanú által alátámasztva, bízd rá hű emberekre, akik a maguk részéről képesítettek lesznek mások tanítására” (2Tim 2:2; 3:14). Van, hogy megkérdezik tőlem, mit tanultam a Bételben töltött 57 év alatt. Ilyenkor egyszerűen azt mondom, hogy legyél kész azonnal vállalni azt, amire Jehova szervezete megkér, és bízz abban, hogy ő segíteni fog.

Még mindig tisztán emlékszem arra, amikor megérkeztünk a Bételbe. Félénk voltam és tapasztalatlan. Jehova azonban mindvégig fogta a jobbomat. Gyakran a hittársaim által segített nekem, mintha csak ezt mondaná: „Ne félj! Én megsegítelek” (Ézs 41:13).