HÚSZÉVESEN, katonaként a phoenixville-i Valley Forge Kórházban (Pennsylvania, USA) feküdtem egy súlyos fertőző betegség miatt. 1970 nyara volt. Félóránként megmérték a vérnyomásomat. Az ápoló, aki csak néhány évvel volt idősebb nálam, nagyon meg volt rémülve, mert a vérnyomásom egyre süllyedt.

– Ugye még nem láttál senkit meghalni? – kérdeztem tőle.

– Még nem – felelte elsápadva.

A helyzetem reménytelennek tűnt. Hadd meséljek egy kicsit arról, hogy miért kerültem kórházba, és hogy hogyan alakult az életem.

Akkor betegedtem meg, amikor műtőtechnikusként dolgoztam Vietnamban a háború idején. Szívesen segítettem a betegeken és a sebesülteken, és azt terveztem, hogy sebész leszek. 1969 júliusában érkeztem Vietnamba. Ahogy a többi új, úgy én is kaptam egy hetet, hogy hozzá tudjak szokni az időeltolódáshoz és a hőséghez.

Nem sokkal azután, hogy egy Dong Tam-i (Mekong-delta) kórházban jelentkeztem a munkára, sebesülteket szállító helikopterek érkeztek. Nagyon hazafias voltam, és szerettem dolgozni, ezért alig vártam, hogy belevessem magam a munkába. A sebesülteket sietve tolták be a műtőként üzemelő légkondicionált fémkonténerekbe. A szűkös helyiségekben egy sebészből, egy aneszteziológusból, egy műtősből és egy műtőssegédből álló csapatok próbálták megmenteni a sebesültek életét. Észrevettem, hogy néhány nagy fekete zsákot még nem pakoltak le a helikopterekről. Megtudtam, hogy ezekben a zsákokban azoknak a katonáknak vannak a testrészei, akik a harcban életüket vesztették. Ez volt az első háborús „élményem”.

Már fiatalon hallottam az igazságról. Drága édesanyám tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival, bár nem jutott el a keresztelkedésig. Nagyon szerettem beülni a tanulmányozásra. Aztán egy  nap a nevelőapámmal elsétáltunk egy Királyság-terem előtt.

– Mi ez a hely? – kérdeztem tőle.

– Még a közelükbe se menj soha ezeknek az embereknek! – válaszolta.

Mivel szerettem és tiszteltem a nevelőapámat, hallgattam rá. Így megszakadt a kapcsolatom Jehova Tanúival.

Miután visszatértem Vietnamból keresni kezdtem Istent. A fájdalmas emlékek teljesen fásulttá tettek. Úgy tűnt, hogy senki sem tudja igazán, mi folyik Vietnamban. Az emberek gyakran tüntettek a háború ellen, és gyermekgyilkosoknak nevezték az amerikai katonákat, mert arról érkeztek hírek, hogy ártatlan gyermekeket is megölnek a háborúban.

Hogy csillapítsam a szellemi éhségemet, egyházról egyházra jártam. Istent mindig is szerettem, de amit az egyházaknál láttam, az nem tetszett. Végül is 1971 februárjában, az egyik vasárnap elmentem Jehova Tanúi Királyság-termébe Delray Beachben, Floridában.

Éppen vége lett az előadásnak, amikor odaértem, de az Őrtorony-tanulmányozáson részt tudtam venni. Nem emlékszem, hogy mi volt a téma, de az még ma is előttem van, hogy a kisgyerekek milyen szorgalmasan keresgették az írásszövegeket a Bibliájukban. Olyan nagy hatással voltak rám, hogy csak ültem, és csendben figyeltem. Amikor már épp el akartam menni a Királyság-teremből, egy kedves testvér, Jim Gardner jött oda hozzám, aki akkor körülbelül 80 éves volt. Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv volt a kezében, és ezt mondta: „Fogadd el ezt a könyvet.” Ezután megbeszéltük, hogy csütörtök délelőtt elkezdjük a bibliatanulmányozást.

Aznap este munkába kellett mennem. Boca Ratonban, Floridában dolgoztam, egy magánkórház sürgősségi osztályán. A műszakom este 11-től reggel 7-ig tartott. Mivel nem volt sok munka, ráértem olvasni az Igazság könyvet. A főnővér odajött hozzám, kivette a kezemből, és ezt mondta:

– Csak nem akarsz te is közéjük tartozni?!

– De igen, pedig még csak a felénél tartok! – válaszoltam, miután visszavettem tőle a könyvet.

Magamra hagyott, így még azon az éjszakán kiolvastam a könyvet.

Az első tanulmányozáson ezt kérdeztem Gardner testvértől:

– Mit fogunk tanulmányozni?

– Azt a könyvet, amit odaadtam neked.

– Azt már kiolvastam.

– Nem baj, azért nézzük meg az első fejezetet – válaszolta kedvesen.

Tanulás közben rácsodálkoztam, hogy milyen sok minden elkerülte a figyelmemet. Gardner testvér sok bibliaverset kikerestetett velem a King  James Version fordítású Bibliámból. Végre az igaz Istenről, Jehováról tanulhattam. Aznap délelőtt Gardner testvér, akit én csak Jimnek hívtam, három fejezetet tanulmányozott át velem az Igazság könyvből. Ettől kezdve minden csütörtök délelőtt három fejezetet vettünk át. Nagyon élveztem a tanulmányozást. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy egy felkent testvértől tanulhattam, aki személyesen is ismerte Charles Taze Russellt!

Pár hét után már én is hirdethettem a jó hírt. Jim nagyon sokat segített, egyebek között abban, hogy belerázódjak a házról házra végzett szolgálatba (Csel 20:20). Mellette megszerettem a prédikálómunkát. A szolgálatot a mai napig a legnagyobb megtiszteltetésnek tartom. Milyen csodálatos, hogy Isten munkatársai lehetünk! (1Kor 3:9).

Most hadd meséljek egy kicsit a Jehova iránti első szeretetemről (Jel 2:4). Ez a szeretet segített feldolgozni a fájdalmas háborús emlékeket, és megküzdeni sok más próbával is (Ézs 65:17).

1971 tavaszán egy különleges élményben volt részem, amire a mai napig emlékszem. Nem sokkal azelőtt ki kellett költöznöm a nevelőapám lakásából, ő ugyanis nem tűrte, hogy egy Jehova Tanúja lakjon ott! A kórháztól kéthetente kaptam fizetést, de éppen azelőtt, hogy elköltöztem, a fizetésem nagy részét ruhákra költöttem, hogy megfelelően tudjam képviselni Jehovát a szolgálatban. Így nem maradt túl sok pénzem. Igaz, volt némi megtakarításom, de a bank, ahol a számlámat vezették, Michiganben volt, abban az államban, ahol felnőttem. Ezért néhány napig a kocsimban aludtam, és benzinkutaknál borotválkoztam és mosakodtam.

 Az egyik nap, miután befejeztem a műszakot a kórházban, a Királyság-teremhez mentem. Még volt pár óra a szántóföldi összejövetelig, így a kocsimban várakoztam a Királyság-terem mögött. Ahogy ott ültem, előtörtek a vietnami emlékek, eszembe jutott az égett emberi hús szaga és a vér látványa. Szinte láttam és hallottam azokat a fiatal férfiakat, akik kétségbeesetten ezt kérdezték tőlem: „Ugye túl fogom élni? Ugye túl fogom élni?” Tudtam, hogy meg fognak halni, de igyekeztem tartani bennük a lelket, és próbáltam figyelni rá, hogy az arckifejezésem nehogy eláruljon valamit. Ahogy feljöttek bennem ezek az emlékek, mélységes fájdalmat éreztem.

Miközben imádkoztam, patakokban folytak a könnyeim (Zsolt 56:8). Ahogy a feltámadás reménységén elmélkedtem, egyszer csak összeállt a kép: Jehova Isten a feltámadás által helyrehoz majd mindent, aminek szemtanúja voltam, és engem is, meg másokat is kárpótol majd minden fájdalomért. Fel fogja támasztani azokat a fiatalokat, és megadja majd nekik a lehetőséget, hogy megismerhessék az igazságot (Csel 24:15). Ekkor mélységes szeretetet éreztem Jehova iránt, mely teljesen átjárta a lelkemet. Ez a nap még most is nagyon különleges számomra. Azóta mindent megteszek – különösen a próbák és a nehézségek idején –, hogy megőrizzem a Jehova iránti első szeretetemet.

A háborúkban az emberek szörnyű dolgokat művelnek, és én sem voltam kivétel. De nagyon sokat segített, hogy elmélkedtem két, számomra nagyon kedves írásszövegen. Az egyik a Jelenések 12:10, 11, mely szerint az Ördög nemcsak a tanúskodásunk miatt szenved vereséget, hanem a Bárány vére miatt is. A másik a Galácia 2:20. Ebből a versből megértettem, hogy Krisztus Jézus „értem” is meghalt, és áldozati vére lehetővé teszi, hogy Jehova megbocsássa azt, amit tettem. Ez a felismerés segített, hogy ne háborogjon a lelkiismeretem, és mindig is arra ösztönzött, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy mások is megismerhessék irgalmas Istenünket, Jehovát (Héb 9:14).

Visszatekintve az életemre, hálás vagyok Jehovának, hogy mindig törődött velem. Például, amikor Jim megtudta, hogy nincs hol aludnom, megadta egy testvérnő elérhetőségét, akinek volt egy panziója. Őszintén hiszem, hogy Jehova indította arra Jimet és ezt a kedves testvérnőt, hogy segítsenek rajtam. Jehova annyira kedves, gondját viseli hűséges szolgáinak.

1971 májusában Michiganbe kellett utaznom, hogy elintézzek egy-két dolgot. Ekkor a Delray Beach gyülekezetben szolgáltam, Floridában. Telepakoltam a csomagtartót kiadványokkal, aztán elindultam a 75-ös autópályán észak felé. Mire elhagytam a szomszédos államot, Georgiát, már üres volt a csomagtartó. Bárhol jártam is, mindenhol lelkesen prédikáltam a Királyság jó hírét. Megálltam a börtönöknél, és még a pihenőhelyeken lévő férfimosdókban is terjesztettem tájékoztatólapokat. Kíváncsi lennék rá, hogy vajon kihajtott-e valamelyik mag, amelyet elvetettem (1Kor 3:6, 7).

Be kell vallanom, hogy eleinte nem voltam valami tapintatos, különösen akkor nem, amikor a családtagjaimnak beszéltem az igazságról. Annyira izzott bennem a Jehova iránti első szeretet, hogy túlzásba estem. Nagyon szeretem a bátyáimat, Johnt és Ront, ezért mindenáron rájuk akartam erőltetni az igazságot. Később bocsánatot  kértem tőlük a tapintatlanságomért. De azóta is imádkozom, hogy az igazság érje el a szívüket. Jehova sokat formált rajtam, és ma már tapintatosabban prédikálok és tanítok (Kol 4:6).

Miközben mindig is törekedtem arra, hogy megőrizzem a Jehova iránti első szeretetemet, mások is helyet kaptak a szívemben. Drága feleségem, Susan nagyon közel áll hozzám. Mindig is olyan feleséget szerettem volna, aki támogat a Királyság-munka végzésében. Susan nagyon szereti Jehovát. Emlékszem, hogy amikor az ismerkedésünk alatt egyszer ellátogattam hozzájuk a Rhode Island-i Cranstonba, ő a verandán ült, kezében Az Őrtoronnyal és a Bibliával. Éppen egy mellékcikket olvasott, mégis minden bibliaverset kikeresett. „Ez egy jó szellemiségű lány” – gondoltam magamban. 1971 decemberében összeházasodtunk. Nagyon hálás vagyok Susannek, hogy azóta is mindenben támogat. Különösen azt értékelem benne, hogy bár szívből szeret engem, Jehovát nálam is jobban szereti.

Két fiunk született, Jesse és Paul. Jehova már kiskoruktól fogva megáldotta őket (1Sám 3:19). Ők is a szívükbe zárták az igazságot, ami jó fényt vet Susanre és rám. A fiaink sem hagyják kihűlni  az első szeretetüket, és hűségesen szolgálják Jehovát. Mindketten több mint 20 éve vannak a teljes idejű szolgálatban. A feleségeikre, Stephanie-ra és Racquelre is büszke vagyok, a saját lányaimnak tekintem őket. Mindkét fiam szellemi gondolkodású lányt vett feleségül, akik teljes szívükkel és lelkükkel szeretik Jehovát (Ef 6:6).

A keresztelkedésem után 16 évig Rhode Islanden szolgáltam, és sok jó barátot szereztem ott. Remek vénekkel szolgálhattam együtt, akikhez sok szép emlék fűz. Sok utazófelvigyázó is jó hatással volt rám, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy olyan férfiakkal szolgálhattam együtt, akik megőrizték a Jehova iránti első szeretetüket. 1987-ben Észak-Karolinába költöztünk szükségterületre, ahol újabb barátokra leltünk. *

2002 augusztusában Susannel meghívást kaptunk, hogy a pattersoni (USA) Bétel-család tagjaként szolgáljunk. Én a szolgálati osztályon dolgoztam, Susan pedig a mosodában. Nagyon szerette ezt a munkát! Aztán 2005 augusztusában kinevezést kaptam, hogy a vezetőtestületben szolgáljak. Óriási megtiszteltetés számomra ez a megbízatás. Drága feleségem nehezen barátkozott meg azzal, hogy milyen nagy felelősséggel, mennyi munkával és utazással jár a megbízatásom. Sosem bírta jól a repülést, amiben most bőven van részünk! Susannek sokat jelentett, hogy a vezetőtestületi tagok feleségei bátorították. Kedves szavaik erőt adtak neki, hogy a lehető legteljesebb mértékben támogatni tudjon engem, amiért még inkább szeretem őt.

Az irodámban sok fénykép emlékeztet arra, hogy milyen sok csodálatos áldásban lehetett részem, amiért mindent megtettem, hogy megőrizzem a Jehova iránti első szeretetemet.