Fiatalon reményvesztett voltam, de aztán vigaszra leltem

Eusebio Morcillo elmondása alapján

1993 szeptemberében ellátogattam egy börtönbe – ahol nagyon szigorúak voltak a biztonsági előírások –, abból az alkalomból, hogy az egyik rab, Mariví, aki a húgom volt, megkeresztelkedett. Néhány elítélt és felügyelő tisztelettudóan nézte, ahogy levezetem a szertartást. Mielőtt elmondanám, hogy miként jutott ide a húgom, és hogyan kerültem oda én, hadd meséljek a gyermekkorunkról.

SPANYOLORSZÁGBAN születtem 1954. május 5-én, nyolc gyermek közül elsőként. Mariví a harmadik volt a családban. Nagymamánk igyekezett hithű katolikusokat faragni belőlünk, és kellemes emlékeim vannak kiskoromból arról, hogy amikor vele voltam, úgy éreztem, elköteleztem magam Istennek. Csakhogy a szüleim egyáltalán nem tudtak szellemi légkört teremteni. Apukám rendszeresen megverte anyukámat és minket, gyerekeket. A félelem életünk velejárója volt, és nagyon fájt, hogy anyát szenvedni látom.

Az iskolában más is volt, ami elkeserített. Az egyik tanár, egy pap a falba verte a fejünket, ha rosszul válaszoltunk egy kérdésre. Egy másik pap szexuálisan molesztálta a tanulókat, miközben átnézte velük a házi feladataikat. Ezenkívül olyan katolikus tanítások, mint a tüzes pokol, összezavart és megijesztett. Hamarosan egyre kevésbé éreztem magam elkötelezettnek Isten iránt.

Az értelmetlen élet csapdájában vergődve

Szellemi vezetés hiányában kezdtem erkölcstelen, erőszakos emberek társaságában, diszkókban múlatni az időmet. Sokszor tört ki verekedés, és fegyverként késeket, láncokat, üvegtárgyakat és székeket használtak. Bár én nem vettem részt ezekben az erőszakos megmozdulásokban, egyszer mégis úgy leütöttek, hogy elvesztettem az eszméletemet.

Végül elegem lett ebből a környezetből, és csendesebb diszkókat kerestem. De ezeken a helyeken meg a kábítószer volt megszokott. A jóleső érzés és elmebeli béke helyett azonban a  kábítószerektől hallucinációim lettek, és nyugtalanság lett úrrá rajtam.

Bár csalódott voltam, mégis belevittem ebbe az életformába az egyik öcsémet, José Luist és egy jó barátomat, Miguelt. Ahogy akkoriban sok fiatallal történt Spanyolországban, minket is bekebelezett ez a becstelen világ. Szinte mindenre képes lettem volna, csak pénzt szerezzek, és hozzájussak a drogadagomhoz. Kivetkőztem emberi méltóságomból.

Jehova a segítségemre siet

Ebben az időben többször is Isten létezéséről és az élet értelméről beszélgettem a barátaimmal. Keresni kezdtem Istent, szerettem volna találni valakit, akivel megoszthatom az érzéseimet. Észrevettem, hogy az egyik munkatársam, Francisco más volt, mint a többiek. Látszott rajta, hogy boldog, őszintének és kedvesnek tűnt, ezért kiöntöttem neki a szívemet. Francisco Jehova Tanúja volt, és adott egy példányt Az Őrtorony folyóiratból, amelyben volt egy cikk a kábítószerekről.

A cikk elolvasása után imádkoztam Istenhez, hogy segítsen: „Uram, tudom, hogy létezel, és meg akarlak ismerni, cselekedni szeretném az akaratodat. Kérlek, segíts!” Francisco és más Tanúk a Biblia üzenetével buzdítottak, és Biblián alapuló kiadványokat adtak olvasnivalóul. Rájöttem, hogy azt a segítséget kapom tőlük, amelyet Istentől kértem. Kis idő elteltével kezdtem megosztani a barátaimmal és José Luisszal azokat, amiket tanultam.

Egyik nap, amikor néhány barátommal egy rockkoncertről hazafelé tartottunk, lemaradtam a csoporttól. Külső szemlélőként néztem őket, és belém hasított, hogy a kábítószer hatására mennyire visszataszító lett a viselkedésünk. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy szakítok ezzel az életstílussal, és Jehova Tanúja leszek.

Kértem egy Bibliát Franciscótól, és ő adott is, Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvvel * együtt. Istennek arról az ígéretéről olvasva, hogy ő majd letöröl minden könnyet a szemünkről, sőt a halálnak is véget vet, teljesen biztos voltam abban, hogy megtaláltam az igazságot, amely szabaddá tudja tenni az embereket (János 8:32; Jelenések 21:4). Később részt vettem egy összejövetelen Jehova Tanúi Királyság-termében. Az ott tapasztalt barátságos és melegségtől áthatott légkör mélyen érintett.

Már alig vártam, hogy elmondhassam másoknak, milyen volt a Királyság-teremben, ezért azonnal összehívtam a barátaimat, és José Luist is, és töviről hegyire elmeséltem nekik az ott történteket. Néhány nappal később mindannyian eljöttek velem az összejövetelre. Az előttünk lévő sorban egy lány megpillantva minket szemlátomást megrémült tőlünk, ettől a hosszú hajú hippikből álló csoporttól, és ügyelt rá, nehogy még egyszer hátraforduljon. Biztosan meglepődött, amikor következő héten újra elmentünk a Királyság-terembe, mert ekkor már öltönyt és nyakkendőt viseltünk.

Nem sokkal később Miguellel részt vettünk Jehova Tanúi körzetkongresszusán is. Még sohasem tapasztaltunk ilyesmit: egy valódi testvériség vett körbe minket, melyben minden korosztály képviseltette magát. Ráadásul érdekes módon ugyanabban a színházban rendezték ezt  a körzetkongresszust, ahol nem is olyan régen részt vettünk egy rockkoncerten. A kongresszuson azonban a légkör és a zene felemelő hatással volt ránk.

A csoportból mindannyian tanulmányozni kezdték a Bibliát. Körülbelül nyolc hónappal később, 1974. július 26-án Miguel és én megkeresztelkedtünk. Mindketten 20 évesek voltunk ekkor. Négy másik személy a csoportból néhány hónappal később keresztelkedett meg. A bibliai képzés hatására kezdtem segíteni a házimunkában édesanyámnak, aki hosszútűrő asszony volt. Vele is megosztottam új hitemet. Bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Sok időt fordítottam arra is, hogy az öcséimnek és húgaimnak segítsek.

Idővel az édesanyám és egy kivételével az összes testvérem megismerte a bibliai igazságot, és megkeresztelkedett Jehova Tanújaként. 1977-ben feleségül vettem Soledadot. Ő volt az a lány, aki döbbenten nézett minket, amikor a barátaimmal először mentünk el a Királyság-terembe. Alig telt el pár hónap, és mindketten úttörők lettünk, ahogy Jehova Tanúi a jó hír teljes idejű prédikálóit hívják.

Egy számomra kedves személy megszabadulása

A húgomat, Marivít gyerekkorában megbecstelenítették, és borzalmas múltja nagyon mély nyomokat hagyott benne. Tizenévesen erkölcstelen életet kezdett élni, amely magában foglalta a kábítószerezést, lopást és prostitúciót. Huszonhárom éves korában börtönbe került, ahol folytatta önfejű életmódját.

Akkoriban körzetfelvigyázóként, azaz Jehova Tanúi utazószolgájaként tevékenykedtem. 1989-ben arra a területre kaptunk kinevezést Soledaddal, amelyen Mariví börtönben volt. A hatóságok nem sokkal korábban elvették tőle a fiát, ezért teljesen összetört, és élni sem volt kedve. Egyik nap meglátogattam, és javasoltam neki, hogy tanulmányozzuk együtt a Bibliát, ő pedig beleegyezett. Egy hónapnyi tanulmányozás után felhagyott a kábítószerezéssel és a dohányzással. Fantasztikus volt látni, hogy Jehova megadta neki az erőt ahhoz, hogy ilyen változtatásokat tudjon tenni az életében (Héberek 4:12).

Alighogy elkezdődött a tanulmányozás Marivíval, ő máris megosztotta a bibliai igazságokat a többi rabbal és a felügyelőkkel. Bár egyik börtönből a másikba vitték, folytatta a prédikálást. Az egyik börtönben még celláról cellára is tanúskodott. Az évek folyamán Mariví sok rabbal bibliatanulmányozást kezdett a különböző büntetés-végrehajtási intézetekben.

Egyik nap Mariví elmondta, hogy szeretné átadni az életét Jehovának, és meg akar keresztelkedni. De nem kapott engedélyt a börtön elhagyására, és be sem engedtek senkit, hogy megkeresztelje őt. Még négy évig sínylődött annak a börtönnek a romlott környezetében. Mi segített neki megőrizni a hitét? Pontosan abban az időben, amikor a helyi gyülekezet az összejöveteleit tartotta, ő áttekintette ugyanazt az anyagot a cellájában. Ezenkívül volt egy állandó programja a Biblia személyes tanulmányozásához, és időt szakított arra, hogy rendszeresen imádkozzon.

Idővel Marivít átvitték egy másik szigorúan őrzött börtönbe, és ott volt medence. Mariví úgy érezte, hogy ezek az új körülmények talán lehetővé teszik a keresztelkedését. Úgy is volt, végül engedélyt kapott erre. Így történt, hogy én is ott voltam a börtönben, és megtarthattam neki a keresztelkedési beszédet. Vele voltam élete legfontosabb pillanatában.

Korábbi életmódja miatt Mariví AIDS-es lett. Jó magaviseletének köszönhetően azonban hamarabb szabadulhatott a börtönből. Ez 1994 márciusában történt. Otthon lakott az édesanyánkkal, és tevékeny keresztényi életet élt, míg két év múlva meg nem halt.

 Felülkerekedek a romboló érzéseken

Én sem kerülhettem el teljesen korábbi életmódom következményeit. Az apukám részéről elszenvedett bántalmazás és a tizenéves koromban folytatott életvitel nyomot hagyott bennem. Felnőttként gyakran kínoz a bűntudat és az önbecsülés hiánya. Olykor letargikus állapotba kerülök. Isten Szava azonban óriási segítséget jelent, hogy leküzdjem ezeket a nyugtalanító érzéseket. Azáltal, hogy újra és újra elmélkedek az Ézsaiás 1:18 és a Zsoltárok 103:8–13 versein, az évek során el tudtam érni, hogy már kevésbé gyötörjön a fel-feltörő bűntudat érzése.

Az ima egy újabb szellemi fegyver, amely által harcolni tudok az értéktelenség érzésével. Sokszor azt veszem észre, hogy könnybe lábad a szemem, miközben imádkozom Jehovához. Ám az 1János 3:19, 20-ban feljegyzett szavak erőt adnak: „Ezáltal fogjuk tudni, hogy az igazságból származunk, és meg fogjuk nyugtatni a szívünket őelőtte mindabban, amiben talán elítél minket a szívünk, mert az Isten nagyobb a szívünknél, és mindent tud.”

Mivel őszintén, „megtört, összetört” szívvel közeledek Istenhez, már látom, hogy nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek egykor gondoltam magam. A Biblia arról biztosít minden embert, aki keresi Jehovát, hogy Ő nem veti meg azokat, akik szívből megbánják múltbeli tetteiket, és az akaratát kezdik cselekedni (Zsoltárok 51:17).

Amikor eluralkodik rajtam az önbizalom hiánya, próbálom építő gondolatokkal megtölteni az elmémet, olyan szellemi dolgokkal, melyekről a Filippi 4:8 ír. Kívülről megtanultam a 23. zsoltárt és a hegyi beszédet. Ha negatív gondolatok jutnak eszembe, elmondom magamnak ezeket a bibliaverseket. Különösen az álmatlan éjszakákon jelent segítséget az, ha így „rendbe teszem” a gondolataimat.

A segítség egy másik forrása a feleségemtől és más érett keresztényektől jövő dicséret. Bár először nehezen tudtam elfogadni buzdító szavaikat, a Biblia segített megértenem, hogy a szeretet „mindent elhisz” (1Korintusz 13:7). És persze lépésről lépésre megtanultam alázatosan elfogadni a gyengeségeimet és a korlátaimat.

Van azért egy jó oldala is ennek: saját küzdelmeim a negatív érzésekkel segít, hogy együtt érző utazófelvigyázó lehessek. A feleségem és én külön-külön majdnem 30 éve vagyunk a jó hír teljes idejű szolgái. Az az öröm, mely a másoknak végzett szolgálatból fakad, segít egyre inkább háttérbe szorítani a negatív érzéseket és a visszataszító múltam emlékeit.

Visszatekintve, és elgondolkodva azon, milyen áldásokat árasztott rám Jehova, azt kell mondjam, amit a zsoltáríró jelentett ki: „Áldjad . . . Jehovát . . . ; őt, aki megbocsátja minden vétkedet, aki meggyógyítja minden betegségedet, aki megváltja a veremtől életed, aki szerető-kedvességgel és irgalommal koronáz meg téged” (Zsoltárok 103:1–4).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 30. oldalon]

Felnőttként gyakran kínoz a bűntudat és az önbecsülés hiánya. Isten Szava azonban óriási segítséget jelent, hogy leküzdjem ezeket a nyugtalanító érzéseket

[Képek a 27. oldalon]

Öcsém, José Luis és a barátom, Miguel a rossz és jó példámat egyaránt követte

[Kép a 28–29. oldalon]

A Morcillo család 1973-ban

[Kép a 29. oldalon]

Mariví rabként

[Kép a 30. oldalon]

Feleségemmel, Soledaddal