„Az igazságosság ösvényein vezet”

Olga Campbell elmondása alapján

„A jó példa olyan, mint egy csengettyű, amely követésre késztet másokat – írta a húgom, Emily. – Te megráztad a csengettyűt, én pedig reagáltam erre.” Ezekkel a sorokkal gratulált nekem annak alkalmából, hogy már 60 éve a teljes idejű szolgálatban vagyok. Engedjétek meg, hogy meséljek nektek a gyermekkoromról, és arról, hogy miként indult az életpályám.

EGY ukrán földműves családba születtem 1927. január 19-én Wakaw közelében (Nyugat-Kanada, Saskatchewan tartomány). A nyolc gyermek közül az ikertestvérem, Bill volt a hatodik, én pedig a hetedik. Mi, kicsik, segítettünk a keményen dolgozó édesapámnak a földművelésben. Aprócska házunkban édesanyám gondoskodott rólunk, noha kínzó fájdalmai voltak a reumás ízületi gyulladás miatt, amely végül a halálához vezetett. Csak 37 éves volt ekkor, én meg csak 4.

Hat hónappal azután, hogy édesanyám meghalt, apukám újranősült. Nem telt bele sok idő, feszültség alakult ki a családban. Az otthonunkat öt lány féltestvérünkkel is meg kellett osztanunk. Én próbáltam tisztelni a mostohaanyámat, de a bátyámnak, Johnnak sokkal nehezebb dolga volt.

Az 1930-as évek végén Bill-lel felsőtagozatba jártunk, így több időt töltöttünk az iskolában, és kevésbé érintettek minket az otthoni problémák. A II. világháború már a láthatáron volt, és tombolt a hazafiasság. Az új tanárnőnk bevezette a zászló előtti tisztelgést, de egy lány ezt megtagadta. A diákok bántó megjegyzéseket zúdítottak rá. Én viszont csodáltam a bátorságát, és megkérdeztem tőle, hogy miért nem tisztelgett a zászló előtt. Elmondta, hogy Bibliakutató, ahogyan akkoriban még sokszor utaltak Jehova Tanúira, és ő egyedül Istennek fogadott hűséget (2Mózes 20:2, 3; Cselekedetek 5:29).

A saját lábamra állok

1943-ban kaptam egy állást Prince Albertben, ami abból állt, hogy teherautókat rakodtam, és üdítősrekeszeket cipeltem. Mivel szellemi vezetésre vágytam, vettem egy Bibliát, de nem értettem, ami miatt még sírtam is csalódottságomban. A bibliai ismeretem abból állt, hogy el tudtam mondani a miatyánkot (Máté 6:9–13).

Egyik vasárnap az asszony, akitől a lakást béreltem, és aki egyébként lelkes templomba járó volt, büszkén mesélte, hogy kilökött egy „bibliás nőt” az ajtón. „Hogy tehetett ilyet?” – tűnődtem. Néhány héttel később, az egyik vasárnap, mivel nem éreztem jól magam, nem mentem el a templomba. Aznap a „bibliás nő” visszajött.

– Te szoktál imádkozni? – kérdezte.

– Igen, a miatyánkot – válaszoltam.

 Erre ő elmagyarázta Jézus szavainak az értelmét, miközben én feszülten figyeltem. Megígérte, hogy a következő szerdán ismét eljön.

Amikor a tulajdonosnő hazajött, izgatottan meséltem neki a „bibliás nőről”, aki Jehova Tanúja. Nagy megdöbbenésemre megfenyegetett: „Ha szerdán tényleg visszajön, mindkettőjüket ki fogom dobni a házból!”

Bejártam a szomszédságot, és kerestem a Tanút, aki Rampel asszonyként mutatkozott be. Amikor megtaláltam, elmondtam neki a gondomat, és megkértem, hogy osszon meg velem mindent, amit csak tud a Bibliáról. Úgy tűnt, mintha a Mózes első könyvétől a Jelenésekig mindent megbeszéltünk volna! Napjainkat Noé idejéhez hasonlította, amikor is Isten elpusztított egy igazságtalan világot, Noét és a családját viszont megmentette, hogy egy megtisztított földön éljenek (Máté 24:37–39; 2Péter 2:5; 3:5–7, 12).

„Látom, hogy igaznak találod ezeket a bibliai tanításokat – jegyezte meg Rampel asszony a hosszú beszélgetés végén. – Két hét múlva lesz Jehova Tanúinak egy kongresszusa, és neked ott meg kellene keresztelkedned.” Azon az éjszakán le sem hunytam a szemem, az aznap tanultak kavarogtak a fejemben. A keresztelkedés komoly lépésnek tűnt. De hiszen én Istent akartam szolgálni! Bár még nem igazán ismertem a Bibliát, 16 évesen, 1943. október 15-én megkeresztelkedtem.

Az ország másik végébe költözöm

Novemberben a bátyám, Fred, megkérdezte, hogy dolgoznék-e takarítóként abban a kétemeletes házban, ahol lakik Torontóban, Kanada keleti részén. Azt remélve, hogy ott teljesebb mértékben tudom majd Jehovát szolgálni, elfogadtam az ajánlatát. Mielőtt elköltöztem, meglátogattam a nővéremet, Annt, aki nem messze, szintén Saskatchewan tartományban lakott. Ann jól meglepett: ő és a másik nővérem, Doris tanulmányozták a Bibliát Jehova Tanúival, és buzdított, hogy én is tegyem ugyanezt. Erre elárultam neki a titkomat: én már megkeresztelkedtem, és Jehova Tanúja vagyok!

A húgommal, Emilyvel vonatra ültünk, hogy megtegyük a hosszú utat Torontóig. Bill kijött értünk a pályaudvarra, és elvitt minket a házba, ahol Freddel és Johnnal lakott. Megkérdeztem Fredet, hogy ki lakik még velük. „Nem fogod elhinni – válaszolta. – Emlékszel Alex Reedre otthonról? Az emeleten lakik, és képzeld, ez az őrült fickó a Bibliakutatókkal foglalkozik!” Megdobbant a szívem.

Felosontam az emeletre, hogy találkozzak Alexszel, és megbeszéltük, hogy már aznap este elmegyek vele az összejövetelre. Ezt nem akartam halogatni, hogy a bátyáimnak idejük se legyen lebeszélni. Nem sokkal később, noha a megszokott módon még senki sem tanulmányozta velem a Bibliát, életemben először elmentem prédikálni. Örültem, hogy sok ukrán személlyel találkozom, és hogy a gyerekkoromban használt nyelven beszélgethetek velük.

Bill szívesen olvasta Az Őrtorony folyóiratot, amit gyakran betettem a szobájába. Miután elköltözött Brit Columbiába, Kanada nyugati részére, ajándékba megrendeltem neki ezt a folyóiratot. Bár általában nem volt a szavak embere, írt nekem egy tízoldalas levelet, melyben  kifejezte a háláját. Idővel átadta az életét Jehovának, és buzgó keresztény felvigyázó lett. Nagy örömömre végül öt testvérem – Bill, Ann, Fred, Doris és Emily – Jehova imádója lett.

1945. május 22-én a kanadai kormány feloldotta a Jehova Tanúi tevékenységére vonatkozó betiltást. * Hogy őszinte legyek, eddig a bejelentésig nem is tudtam róla, hogy a munkánk be van tiltva. A barátnőmmel, Judy Lukusszal elhatároztuk, hogy elkezdjük a teljes idejű szolgálatot mint úttörők a még keletebbre lévő Québec tartományban, ahol az emberek franciául beszélnek. Amikor a nővérem, Doris és a húgom, Emily meghallották, hogy mire készülünk, ők is az úttörőszolgálat mellett döntöttek, csak ők az ország másik végébe költöztek, Vancouverbe (Brit Columbia).

Vallási türelmetlenség Québecben

Azzal, hogy Québecbe költöztem, nem pusztán a lakóhelyem változott meg. Az ott élő Tanúkat ádázul üldözték a prédikálómunka miatt. * Akkoriban lelkesen terjesztettük a Québec izzó gyűlölete Istennel, Krisztussal és a szabadsággal szemben egész Kanada szégyene (Quebec’s Burning Hate for God and Christ and Freedom Is the Shame of All Canada) című traktátust. Ez a perzselő üzenet fellebbentette a fátylat a Tanúkkal szembeni vallási türelmetlenségről.

Tizenhat napon át minden éjszaka kettőkor elindultunk, és csendben becsúsztattuk a traktátusokat az ajtók alatt. Épp az egyik háznál voltunk, amikor észrevettük, hogy rendőrök közelednek felénk, de sikerült elrejtőznünk egy kis utcában, így nem találtak ránk. Másnap visszamentünk, és az utcán felkínáltuk Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Ahogy teltek a hónapok, a rendőrség annyiszor letartóztatott, hogy egy idő után már nem is számoltuk. Mivel fel voltam rá készülve, hogy bármikor letartóztathatnak, a fogkefémet és a szemöldökceruzámat mindig magamnál tartottam.

1946 novemberében Nathan Knorr, aki akkoriban a Tanúk világméretű munkájának az élén állt, ellátogatott hozzánk Brooklynból (New York). Meghívott Québecből 64 úttörőt, köztük engem is, az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 9. osztályába South Lansingbe (New York állam). Ezen az iskolán egy öt hónapos, intenzív bibliai oktatást kaptunk. Miután 1947-ben végeztünk, megbíztak minket, hogy Québec különböző városaiban alapítsunk gyülekezeteket.

Egy jutalommal járó szolgálat

Minket, négy fiatal testvérnőt, Sherbrooke-ba küldtek. Szorgalmasan gyakoroltuk a francia nyelvet, például úgy, hogy miközben gyalog a területünkre mentünk, vagy éppen hazafelé tartottunk, ismételgettük az igeragozást. Olykor nem volt pénzünk ebédet venni, ilyenkor hazamentünk és tanulmányoztunk. A társam, Kay Lindhorst igazi nyelvtanzseni volt. Először megtanította nekem az angol nyelvtant, így már jobban meg tudtam érteni a francia nyelvtant.

Az úttörőszolgálatom legszebb időszakát Victoriaville-ben töltöttem, egy olyan városkában, melyben akkoriban 15 000-en éltek. Mivel alig akadt olyan ember, aki beszélt angolul, itt tudtuk a leginkább fejleszteni a francia nyelvtudásunkat. Az első ottani hetünk fantasztikus volt! Az emberek mindenütt elfogadták a kiadványainkat. Ám amikor visszatértünk, minden ajtó zárva volt, és a rolók is le voltak engedve. Vajon mi történt?

A helyi pap figyelmeztette az embereket, hogy ne hallgassanak meg minket. Ezért amikor házról házra mentünk, a gyerekek egy bizonyos távolságból követtek minket, és kövekkel meg hógolyókkal dobáltak. Ennek ellenére sokan kíváncsiak voltak a Biblia üzenetére. Eleinte csak sötétedés után engedték, hogy meglátogassuk őket. Amint azonban egyre jobban megismerték  a Bibliát, nem rejtették véka alá, hogy tanulmányoznak, még akkor sem, ha a szomszédaiknak ez nem tetszett.

Az 1950-es években a lánytestvéreimmel visszalátogattunk Wakawba. Egy gyülekezeti összejövetelen meséltünk a prédikálás során szerzett élményeinkről. Ezután az elnöklőszolga így szólt hozzánk: „Az édesanyátok nagyon boldog lesz, ha majd feltámad, és megtudja, hogy a gyermekei Jehova Tanúi lettek!” Elmondta, hogy anyukám a halála előtt tanulmányozta a Bibliát egy Tanúval. Könnybe lábadt a szemünk, amikor megtudtuk, hogy ő is igyekezett megismerni a bibliai igazságokat, amelyeket biztosan meg is osztott volna velünk, ha nem ér véget ilyen hamar az élete.

Házasság és közös szolgálat

1956-ban megismertem Merton Campbellt, aki a keresztényi semlegessége miatt 27 hónapot töltött börtönben a II. világháború alatt. Akkor már közel tíz éve Jehova Tanúi főhivatalában szolgált Brooklynban. Mertonnak sok kiváló szellemi tulajdonsága volt, és tudtam, hogy jó férj lenne belőle. Néhány hónapig leveleztünk, és a kölcsönös tisztelet és vonzalom szerelemmé érett bennünk.

1960. szeptember 24-én összeházasodtunk. Igazán nagy áldásnak tekintem, hogy az elmúlt 47 évet egy ilyen csodálatos, szellemi gondolkodású társ mellett tölthettem! Merton 58 évig a szolgálati osztályon dolgozott, amely támogatja és felügyeli Jehova Tanúinak az Egyesült Államokban lévő gyülekezeteit. Én több mint 30 évig a brooklyni főhivatalban lévő vendégszobák dekorálásában segítettem, majd a New Yorkban lévő nagy kongresszusi termeknél végeztem ugyanezt a munkát. 1995-ben Mertonnal átkerültünk a pattersoni Őrtorony Oktatási Központba, amely körülbelül 100 kilométerre északra van New Yorktól.

Amikor 12 éves koromban elkerültem otthonról, nem gondoltam volna, hogy egy nap a testvéreimmel együtt egy nagy szellemi családhoz fogok tartozni. Már nagyon várom azt az időt, amikor Isten új világában körbevesszük édesanyánkat, és elmeséljük neki, hogy mi minden történt, amíg ő aludt, különösen azt, hogy Jehova Isten milyen szeretetteljesen gondoskodott a gyermekei szellemi szükségleteiről. Boldogok vagyunk, hogy Jehova „az igazságosság ösvényein vezet” minket! (Zsoltárok 23:3).

[Lábjegyzetek]

[Képek a 27. oldalon]

A szüleim és a házunk, ahol együtt laktunk hét testvéremmel

[Kép a 29. oldalon]

A társaimmal a szolgálatban Ottawában (1952)

[Kép a 29. oldalon]

A testvéreimmel (balról jobbra): Ann, Mary, Fred, Doris, John, én, Bill és Emily

[Kép a 29. oldalon]

Mertonnal ma