Egész életemben örömmel cselekedtem Isten akaratát

Bill Yaremchuk elmondása alapján

1947 márciusában, csupán néhány héttel azután, hogy misszionáriusként végeztem az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 8. osztályában South Lansingben (New York állam), már úton is voltam a külföldi megbízatási helyem, a távoli Szingapúr felé.

DAVE FARMER tartott velem, aki szintén kanadai, és a Gileád 7. osztályában végzett. A Marine Adder nevű egykori hadihajó fedélzetén San Franciscóból (Kalifornia) indultunk útnak.

A Távol-Keleten először Hongkongban kötöttünk ki. Amit ott láttunk, azon nagyon megdöbbentünk. Mindenütt a II. világháború következményeivel szembesültünk: az út szélén éhező emberek feküdtek, úgy tűnt, haldokolnak. Gyorsan visszatértünk a hajóra, és tovább utaztunk Manilába, a Fülöp-szigetek fővárosába.

Itt megint csak a háború borzalmas következményeit láttuk. A kikötőben mindenfelé elsüllyedt hajók árbocai látszottak ki a vízből, a hajókat a szövetségesek bombázták le. Mindenütt szegénység vett körül bennünket. Találkoztunk Jehova Tanúinak egy kisebb csoportjával, akik elvittek minket a Királyság-termükbe. Nehézségekkel néztek szembe, mégis boldogok voltak.

Utunk során a következő kikötő az indonéziai Batavia (jelenleg Jakarta) volt. Ott polgárháború tombolt, és a közelben is harcok dúltak, éppen ezért nem hagyhattuk el a hajót. Amint továbbhajóztunk Szingapúrba, azon töprengtem, hogy mi vár majd ránk. Vajon ez az az egzotikus Távol-Kelet, amelyről az utazási magazinokban olvastunk?

Pár nap múltán az aggodalmaink szertefoszlottak. Egy olyan drámai esemény volt kibontakozóban, amely minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Dave-et és engem valóban Isten küldött oda.

Megkapjuk a tartózkodási engedélyt

Körülbelül egy hónappal azután, hogy elhagytuk San Franciscót, a hajónk a St. John-szigeten kötött ki, mely Szingapúrhoz tartozott. A hajóknak itt kellett várakozniuk, míg nem kaptak belépési engedélyt. A bevándorlási hivataltól tisztviselők jöttek, és megvizsgálták az utasok papírjait, majd ezt a pecsétet kaptuk az útlevelünkbe: „Az országban való tartózkodás engedélyezve”. Másnap reggel a hajó kikötött a mólónál. Miután a hajó egyik tisztviselője ellenőrizte a papírjainkat, partra szálltunk.

Másnap visszamentünk a kikötőbe, hogy búcsút intsünk azoknak a misszionáriusoknak,  akik velünk utaztak. Ők továbbmentek úti céljuk, India és Ceylon (ma Srí Lanka) felé. Amikor a hajóskapitány megpillantott minket, lejött a mólóhoz, és kötözködni kezdett velünk. Nagyon dühös volt, és azt ordította, hogy nekünk nem lett volna szabad leszállni a hajóról. Korábban, amikor még a tengeren voltunk, a bevándorlási hivatal egyik ellenőre, egy bizonyos Haxworth úr, arra utasította a kapitányt, hogy ne engedje meg nekünk, hogy kikötéskor elhagyjuk a hajót. Mi mit sem tudtunk erről az utasításról, mint ahogy az a tisztviselő sem, aki engedélyt adott nekünk a hajó elhagyására.

Nem túl szívélyes fogadtatásban volt részünk, amikor Haxworth úr elé vittek minket. Üvöltözve közölte, hogy nekünk meg lett tiltva, hogy belépjünk Szingapúrba. Mivel mi nem tudtunk erről a tilalomról, megmutattuk neki az útlevelünket, melyben ott állt a pecsét: „Az országban való tartózkodás engedélyezve”. Mérgesen kitépte a kezünkből az útleveleket, és áthúzta a pecsétet. De „sajnos” a hajó már rég elment! Haxworth úr egy teljes éven át magánál tartotta az útleveleinket, míg végül visszaadta a következő pecséttel: „Az országban való tartózkodás engedélyezve”.

Eredményes szolgálat Szingapúrban

Amikor 1947 áprilisában megérkeztünk Szingapúrba, ott csak egyetlen Tanú volt, Joshua. Ő egészen az 1970-es évek elején bekövetkezett haláláig teljes idejű szolga, azaz úttörő volt. Nem telt bele sok idő, és néhányan, akik kezdték megismerni a Bibliát, már másokkal is megosztották a megtanult igazságokat. Az imáink, melyekben több munkást kértünk a szellemi aratáshoz, meghallgatásra találtak (Máté 9:37, 38).

1949-ben, míg Haxworth úr hosszabb vakációra ment Angliába, hat misszionárius érkezett  Szingapúrba, akik a Gileád 11. osztályában végeztek. Időközben Dave, aki a misszionáriustársam volt, megbetegedett, és kénytelen volt elhagyni Szingapúrt. Ausztráliában telepedett le, ahol hűségesen szolgált egészen a haláláig, 1973-ig. A hat új misszionárius között volt Aileen Franks, akit 1956-ban feleségül vettem.

Az évek során sok olyan személlyel tanulmányoztuk a Bibliát, akik a gyermekeikkel együtt Jehova Tanúi lettek. Néhányan közülük még ma is a teljes idejű szolgálatban tevékenykednek valamelyik külföldi országban. Különösen szívesen gondolunk vissza Lester és Joanie Haynesre, egy Szingapúrban élő amerikai házaspárra. Velük az 1950-es években kezdtünk el tanulmányozni. Gyorsan haladtak előre szellemileg, és miután visszatértek az Egyesült Államokba, megkeresztelkedtek. Később nagy örömet találtak az eredményes szolgálatban. Sokaknak segítettek Tanúvá válni, beleértve a három gyermeküket is.

Joanie ezt írta: „Ha visszagondolok arra a Szingapúrban töltött évre, azt mondhatom, hogy valóban fordulópont volt az életünkben. Ha »nem fogadtatok volna minket örökbe«, talán még mindig a világot járnánk. Hálás vagyok neked, amiért ott voltál, hogy megtanítsd Lesnek az igazságot. Így már a kezdettől egy olyan tanítója volt, aki a szívébe csepegtette a Jehova és a keresztény testvéreink iránti szeretetet. Ezt a mai napig is őrzi.”

Családként szolgálunk Szingapúrban

1962-ben váratlan esemény történt, amely gyökeresen megváltoztatta a szolgálatunkat. A háziorvosunktól megtudtuk, hogy Aileen kisbabát vár. Szerettük volna folytatni a misszionáriusi munkát, de hogyan tudnánk ezt megvalósítani, miközben gyermeket nevelünk? Nathan H. Knorr, aki akkoriban felügyelte Jehova Tanúi világméretű munkáját, küldött nekünk egy levelet, amelyben arra buzdított, hogy keressek egy állást, mert akkor Szingapúrban maradhatnánk. Ez nem volt egyszerű feladat.

A legtöbb külföldi valamilyen nemzetközi cégnél dolgozott vezető beosztásban. Én viszont egyáltalán nem voltam jártas az üzleti életben, hiszen az iskola befejezése után, mintegy 23 évvel korábban, teljes idejű szolga lettem. Így hát fizettem egy londoni ügynökségnek, hogy készítsék el a szakmai önéletrajzomat, mely főként azt tartalmazta, hogy vallási szolgaként tevékenykedtem külföldön. Ezt az önéletrajzot elküldték több, Szingapúrban működő nemzetközi nagyvállalathoz.

Sok választ kaptam a következő megfogalmazással: „Sajnálattal közöljük, hogy nem tudunk felajánlani az Ön végzettségének megfelelő állást.” Egyszerűen túlképzettnek tartottak! Teltek-múltak a hónapok, és megszületett a kislányunk, Judy. Knorr testvér akkoriban Szingapúrban járt, és meglátogatta a kórházban Judyt és az anyukáját. Kedvesen ezt mondta: „Nyugodtan maradjatok a misszionáriusotthonban, amíg Bill nem talál állást.”

Néhány hónappal később találtam munkát egy nemzetközi légitársaságnál mint kereskedelmi képviselő. A fizetésemből épphogy csak meg tudtunk élni. Két évvel később egy amerikai légitársaságnál kezdtem dolgozni, ahol kétszer annyit kerestem. Végül jó nevet szereztem az idegenforgalomban, és több időt tudtam szentelni a családomnak és a keresztény szolgálatnak.

Az életünket Jehova szolgálata köré építettük, és a szellemi érdekeket tettük az első helyre. Ennek köszönhetően rengeteg kiváltságnak örvendhettem a szervezetben. Aileen ismét elkezdte a teljes idejű szolgálatot. Mindeközben a Királyság-prédikáló munka föllendült Szingapúrban. Az 1960-as évek derekán megvettünk egy szép, kétszintes épületet a belvárosban, melyet négy gyülekezet használt Királyság-teremként.

Betiltják a munkánkat

Idővel az ellenállás sötét felhői tűntek fel a láthatáron. 1972. január 14-én szokásunkhoz híven elmentünk a Királyság-terembe az összejövetelre. De a kapu lánccal és lakattal le volt zárva. Egy kifüggesztett papíron tájékoztattak, hogy Jehova Tanúi Szingapúri Gyülekezetét  törölték a hivatalos nyilvántartásból. Betiltottak minket! *

A Királyság-terem bezárásával nem tudták meggátolni, hogy imádatot mutassunk be Jehovának, bennem azonban felvetődött egy kérdés: „Mi Isten akarata a családomra vonatkozóan?” Azon gondolkodtam, hogy ha egyszer kitoloncolnak minket Szingapúrból, akkor soha többé nem térhetünk vissza, és a testvéreinket sem látogathatjuk meg. Ezért megkérdeztem a cégem igazgatóját, hogy dolgozhatnék-e Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban. Így a család gond nélkül utazhatna a két város között. Legnagyobb meglepetésemre az igazgató felajánlott nekem egy vezető beosztást a Kuala Lumpur-i irodában, dupla fizetéssel és más juttatásokkal.

Én mégis azon töprengtem, hogy vajon tényleg az Isten akarata, hogy elhagyjuk Szingapúrt és az ottani testvéreket? Családként Jehova elé tártuk a kérdést imában. Arra a következtetésre jutottunk, hogy Jehova hozott ide bennünket. Így meghoztam a végső döntést: maradunk. A főnököm nem akart hinni a fülének, amikor visszautasítottam a jól csengő ajánlatát.

Nagy nyomás nehezedett ránk a betiltás miatt. Állandóan fennállt a veszély, hogy letartóztatnak és börtönbe zárnak minket. Bizonyos helyzetekben különösen nagyra becsültük a 34. zsoltár 7. versét: „Jehova angyala táborozik az Őt félők körül, és megszabadítja őket.”

Új megbízatás

Több mint 46 évnyi szingapúri szolgálat után 1993-ban megkértek minket, hogy költözzünk Új-Zélandra, ahol kisebb nyomás nehezedne ránk, és kevesebb lenne az aggodalom. Mondanunk sem kell, hogy fájó szívvel vettünk búcsút a drága szingapúri testvéreinktől, akiket nagyon-nagyon megszerettünk. Persze igazán buzdító volt az a tudat, hogy a hitük jó alapra épült, tűzálló anyagokból. Így képesek voltak szilárdan kiállni a próbákat, melyekkel még később is szembe kellett nézniük (1Korintusz 3:12–14).

Már több mint 14 éve szolgálunk Új-Zélandon, és továbbra is örömmel veszünk részt Aileennel a szolgálatban mint különleges úttörők, noha már nem vagyunk fiatalok. A két bátyám még mindig hűségesen szolgálja Jehovát Kanadában. Mike 94, Peter pedig 90 éves.

1998-ban a lányunk, Judy visszaköltözött a Távol-Keletre, és néhány évig ott szolgált. Egyik levelében ezt írta nekünk: „Minden egyes nap hálát adok Jehovának, amiért itt szolgálhatok! És nektek is köszönöm, hogy szeretettel oktattatok, és annyi áldozatot hoztatok és hoztok még most is azért, hogy itt lehessek.” Judy 2003-ban visszatért Új-Zélandra, hogy segítsen nekünk, amiben kell. *

Hálásak vagyunk Jehovának, hogy a körülményeink lehetővé tették, hogy válaszoljunk az Úr felhívására, miszerint több munkásra van szükség az aratásban. Mivel így tettünk, leírhatatlan örömben volt részünk! És amikor ’a világ elmúlik’, ahogyan azt a Biblia írja, tapasztalhatjuk majd Isten csodálatos ígéretének beteljesedését: „aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1János 2:17).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 29. oldalon]

Joshua volt az egyetlen Tanú Szingapúrban, amikor 1947-ben megérkeztünk

[Kép a 29. oldalon]

Dave Farmerrel Hongkongban, úton Szingapúr felé 1947-ben

[Kép a 29. oldalon]

Aileen és én 1958-ban

[Kép a 31. oldalon]

A lányunkkal, Judyval

[Forrásjelzés]

Kimroy Photography

[Kép forrásának jelzése a 28. oldalon]

Kimroy Photography