Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Isten irgalmas volt hozzám

Isten irgalmas volt hozzám

Isten irgalmas volt hozzám

Bolfenk Močnik elmondása alapján

„Most légy erős!” Ezek voltak anya határozott és bátorító szavai, miközben megölelt. Az őrök különválasztottak minket, és elkezdődött a bírósági tárgyalás. A végén kihirdették az ítéletet: öt év börtön. Ez a legtöbb embert valószínűleg lesújtotta volna. Én azonban mély belső békét éreztem végre. Hadd meséljem el, miért.

EZEK az események 1952-ben történtek Szlovéniában *. De a történetem valójában több mint két évtizeddel korábban, 1930-ban kezdődött. A Bibliakutatók, ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték, megszervezték az első csoportos keresztelkedést az országban. A szüleim, Berta és Franz Močnik is a keresztelkedők között voltak. Én akkor hatéves voltam, a húgom, Majda pedig négy. Az otthonunk a keresztény tevékenység központja volt Maribor városában.

1933-ban Adolf Hitler hatalomra jutott Németországban, és elkezdte üldözni a Tanúkat. Sok német Tanú Jugoszláviába költözött, hogy segítse a prédikálómunkát. A szüleim örültek, ha vendégül láthattak ilyen hűséges testvéreket. A vendégek közül jól emlékszem Martin Pötzingerre, aki később kilenc évig náci koncentrációs táborokban raboskodott. Évtizedekkel azután, 1977-től az 1988-ban bekövetkezett haláláig tagja volt Jehova Tanúi Vezető Testületének.

Amikor Martin meglátogatott minket, mindig az én ágyamban aludt, mi, gyerekek pedig a szüleinkkel együtt a hálószobájukban. Volt egy kisméretű, színes zseblexikonja, mely megmozgatta a fantáziámat. Szerettem lapozgatni azt a könyvet.

A nagy megpróbáltatások ideje

1936-ban, miközben Hitler hatalma egyre nagyobb lett, a szüleim részt vettek a svájci Luzernben megtartott, jelentőségteljes nemzetközi kongresszuson. Mivel apának kellemes bariton hangja volt, a kongresszuson kiválasztották, hogy vegyen részt a bibliai előadások hangfelvételeinek az elkészítésében. Ezeket később lejátszották a házigazdáknak egész Szlovénia területén. Nem sokkal ez után az emlékezetes kongresszus után elkezdődött a Tanúk szörnyű üldözése Európa-szerte. Sokan szenvedtek és haltak meg náci koncentrációs táborokban.

1939 szeptemberében kitört a második világháború, és 1941 áprilisára a német csapatok megszállták Jugoszlávia egyes részeit. Bezárták a szlovén iskolákat, és megtiltották, hogy nyilvánosan használjuk az anyanyelvünket. Mivel Jehova Tanúi semlegesek minden politikai összetűzést illetően, megtagadták, hogy előmozdítsák a háborús törekvéseket. * Ezért sokakat letartóztattak, és némelyeket kivégeztek, köztük egy fiatalembert, Franc Drozgot, akit jól ismertem. A náci kivégzőosztagok a házunktól körülbelül száz méterre lőtték agyon az embereket. Még mindig magam előtt látom, ahogy anya egy ruhát szorít a fülére, hogy ne hallja a lövéseket. Franc ezekkel a szavakkal zárta a búcsúlevelét, melyet egy jó barátjának írt: „Találkozunk Isten Királyságában!”

Egy időszak, melyet nagyon bánok

Tizenkilenc éves voltam ekkor. Bár csodáltam Franc szilárd állásfoglalását, én megijedtem. Én is meg fogok halni? Gyenge volt a hitem, és nem volt szoros kapcsolatom Jehova Istennel. Idővel behívtak katonai szolgálatra. A félelmem nagyobb volt, mint a hitem, így hát bevonultam.

Az orosz frontra küldtek. Rövidesen láttam, ahogy a bajtársaim meghalnak körülöttem. A háború borzalmas és könyörtelen volt. A lelkiismeretem egyre jobban furdalt. Jehovához könyörögtem, hogy bocsásson meg, és adjon erőt ahhoz, hogy a helyes úton járjak. Amikor egy heves támadás ért minket, zűrzavar lett úrrá a sorainkon, és úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy megszökjek.

Tudtam, ha elfognak, kivégeznek. A következő hét hónap során különféle rejtekhelyeken bujkáltam. Még egy képeslapot is tudtam küldeni Majdának ezekkel a szavakkal: „Otthagytam a munkaadómat, és most már egy másiknak dolgozom.” Vagyis az volt a szándékom, hogy Istent szolgálom, de időbe telt, mire valóban ezt tettem.

1945 augusztusában, három hónappal azután, hogy Németország megadta magát a szövetségeseknek, vissza tudtam térni Mariborba. Figyelemre méltó, hogy mindannyian – édesapám, édesanyám és a húgom – túléltük ezt a szörnyű háborút. Ekkor azonban már a kommunisták voltak hatalmon, és üldözték Jehova Tanúit. A prédikálómunkát betiltották, de a Tanúk titokban folytatták a prédikálást.

1947 februárjában halálra ítéltek három hűséges Tanút: Rudolf Kallét, Dus̆an Mikićet és Edmund Stropnikot. De később 20 évi börtönbüntetésre változtatták az ítéletet. A hírközlő eszközök széles körben beszámoltak minderről, és így sokan tudomást szereztek arról, hogy milyen igazságtalanul bántak a Tanúkkal. Amikor olvastam az újságcikkeket, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Tudtam, mit kell tennem.

Megerősödöm szellemileg

Fájdalmas volt az, ahogyan ráébredtem, hogy állást kell foglalnom a Biblia igazsága mellett. Ezért egyre több erőfeszítést tettem, hogy felhasználhassanak a prédikálómunkában az illegalitás alatt. A szorgos és céltudatos bibliaolvasás eredményeként megerősödtem szellemileg, így fel tudtam hagyni olyan tisztátalan szokásokkal, mint például a dohányzás.

1951-ben az Istennek tett önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem, és újra úgy éltem, ahogy közel egy évtizeddel azelőtt. Végül tapasztaltam, hogy Jehova igaz Atya, aki hűséges, lojális és a szeretete állandó. Bár fiatalkoromban hoztam ostoba döntéseket, megérintette a szívemet az, hogy a Biblia biztosít az isteni megbocsátásról. Szerető Atyaként Isten magához vont „a szeretet kötelékeivel” (Hóseás 11:4).

E nehéz időszak alatt a keresztény összejöveteleket titokban tartottuk meg, más-más Tanúk otthonában, és kötetlen formában prédikáltunk. Nem egészen egy évvel a keresztelkedésem után letartóztattak. Édesanyám röviden beszélhetett velem a tárgyalás előtt. Ahogy a bevezetőben említettem, szorosan megölelt, és így bátorított: „Most légy erős!” Amikor kimondták az ítéletet, miszerint ötévi börtönbüntetést kapok, nyugalmat és elszántságot éreztem.

Egy kis cellába tettek három másik rabbal, és így megoszthattam a Biblia igazságát olyan személyekkel, akiket másként nem lehetett volna elérni. Csodálkoztam azon, hogy annak ellenére, hogy nem volt Bibliám és bibliai irodalmam sem, vissza tudtam emlékezni bibliaversekre és azok magyarázatára abból az időből, amikor órákig tanulmányoztam a Bibliát. Azt mondogattam a rabtársaimnak, hogy ha öt évig kell is börtönben lennem, Jehova erőt fog adni ehhez. De lehet, hogy korábban megnyitja a börtön ajtaját. Ha így tesz, érveltem, ugyan ki zárhatná be azt?

Viszonylagos szabadság

1953 novemberében a kormány amnesztiát hirdetett, és az összes, börtönben raboskodó Tanút szabadlábra helyezték. Ekkor tudtam meg, hogy a prédikálómunka betiltását két hónappal korábban feloldották. Azonnal hozzáfogtunk, hogy újjászervezzük a gyülekezeteket és a prédikálótevékenységet. Maribor központjában egy épület alagsorában találtunk egy helyiséget, ahol megtarthattuk az összejöveteleket. A falra kitettük a következő feliratot: „Jehova Tanúi Maribori Gyülekezete”. Mély hálával töltötte el a szívünket az az öröm, hogy szabadon szolgálhattuk Jehovát.

1961 elején elkezdtem a teljes idejű szolgálatot úttörőként. Körülbelül hat hónappal később meghívtak, hogy dolgozzak Jehova Tanúi jugoszláviai fiókhivatalában, mely Zágrábban, Horvátországban működött. A fiókhivatal egy kis helyiség volt, a személyzetet pedig három férfi alkotta. Néhány, közelben lakó hittársunk napközben bejött, és segített Az Őrtorony folyóirat helyi nyelveken történő előállításában.

A szomszédságban élő testvérnők is segítették a munkát. Többek között ők fűzték össze a folyóiratok lapjait. Én különféle munkákat végeztem, például korrektúrát olvastam, fordítottam, futárként szolgáltam, és összeállítottam a jelentéseket.

Megváltozik a megbízatásom

1964-ben kineveztek utazófelvigyázónak. Ez azt foglalta magában, hogy rendszeresen meglátogattam számos gyülekezetet, hogy erősítsem a Tanúkat szellemileg. Ez a munka különösen a szívemhez nőtt. Legtöbbször busszal vagy vonattal utaztam egyik gyülekezetből a másikba. A kis falvakban élő Tanúkhoz gyakran biciklivel vagy gyalog jutottam el, néha bokáig érő sárban.

Az életemből nem hiányzott a humor sem. Egyszer az egyik testvér lovas szekéren vitt el a következő gyülekezetbe. Miközben döcögtünk a poros úton, a szekér egyik kereke meglazult és kiesett. Mindketten a földön kötöttünk ki. Ott ültünk a porban és felnéztünk a lóra, az meg mintha csodálkozva bámult volna ránk, kikerekedett szemekkel. Ezen még évekkel később is nevettünk. A vidéken élő kedves barátaim őszinte szeretete oly örömet szerzett, melyet mindig kincsként fogok őrizni.

Novi Sad városában megismerkedtem Marikával, aki úttörőként szolgált. A Biblia igazsága iránti szeretete és a szolgálatban mutatott buzgalma olyan nagy hatással volt rám, hogy szerettem volna feleségül venni. A házasságkötésünk után nem sokkal együtt szolgáltuk tovább a gyülekezeteket az utazómunkában.

A családom is kitartóan megküzdött a nehézségeivel a betiltás idején. Édesapámat hamisan azzal vádolták, hogy együttműködött az ellenséggel a háború alatt, ezért elveszítette az állását. Hosszú harcot vívott, hogy visszaszerezze, de mivel nem járt sikerrel, nagyon megkeseredett. Egy időre meggyengült a hite, de aztán megerősítette még a halála előtt. Amikor 1984-ben meghalt, tevékeny volt a gyülekezetében. Alázatos, hűséges édesanyám már korábban, 1965-ben elhunyt. Majda még mindig a maribori gyülekezetben szolgál.

Ausztriában szolgálunk

1972-ben Marika és én meghívást kaptunk Ausztriába, hogy ott prédikáljunk a sok jugoszláv vendégmunkásnak. Amikor megérkeztünk a fővárosba, Bécsbe, nem gondoltuk, hogy ez lesz az állandó megbízatásunk. Apránként új gyülekezetek és csoportok jöttek létre Ausztria-szerte, melyek tagjai a Jugoszláviában használt nyelveket beszélték.

Idővel utazófelvigyázóként kezdtem szolgálni, és az egész ország területén meglátogattam ezeket a gyülekezeteket és csoportokat, melyek száma egyre növekedett. Később megkértek, hogy terjesszük ki a látogatásainkat Németországra és Svájcra is, ahol hasonló gyülekezeteket alapítottak. Sok kongresszus megszervezésében is segíthettem ezekben az országokban.

Időnként ezekre a nagyszabású kongresszusokra a Vezető Testület tagjai is ellátogattak, és így ismét találkozhattam Martin Pötzingerrel. Felelevenítettük a közel 40 évvel korábban történt eseményeket, amikor gyakori vendég volt az otthonunkban.

– Emlékszel még, hogy mennyire szerettem lapozgatni a zseblexikonodat? – kérdeztem tőle.

– Várj csak egy kicsit – válaszolta, és kiment a helyiségből. Amikor visszajött, a kezében volt a könyv, és átnyújtotta nekem. – Fogadd el ajándékul egy baráttól.

A könyv még ma is becses darabja a könyvtáramnak.

Tevékenyen a romló egészség ellenére

1983-ban megállapították, hogy rákos vagyok. Nem sokkal később azt mondták, hogy meg fogok halni. Ez nagyon nehéz időszak volt, különösen Marikának, de szerető törődésének és a sok testvér gyakorlatias támogatásának köszönhetően továbbra is gazdag és teljes életet élek.

Marika és én folytatjuk a teljes idejű szolgálatot Bécsben. Reggelente általában bejárok a fiókhivatalba, és fordítóként dolgozom, Marika pedig a városban prédikál. Nagy örömmel tölt el, hogy a Tanúkká vált jugoszláviai bevándorlók kis csoportjának létszáma jóval több mint 1300 főre emelkedett. Marikával együtt kiváltságunk volt, hogy sokuknak segíthettünk megismerni a Biblia igazságát.

Az elmúlt években közreműködhettem új fiókhivatali létesítmények átadási programjain a volt Jugoszlávia egykori tagállamaiban: 1999-ben Horvátországban, 2006-ban pedig Szlovéniában. Én voltam a régi idők egyik szemtanúja, akit megkértek, hogy beszéljek arról, hogyan kezdődött a prédikálómunka ezekben az országokban körülbelül 70 évvel korábban.

Jehova valóban szerető Atya, aki készségesen és nagylelkűen megbocsátja a hibáinkat és vétkeinket. Nagyon hálás vagyok, hogy nem a vétkeket nézi (Zsoltárok 130:3). Igazán kedves és irgalmas volt hozzám. *

[Lábjegyzetek]

^ 4. bek. Abban az időben hat tagállam, köztük Szlovénia, alkotta Jugoszláviát.

^ 9. bek. Annak szentírási okait, hogy Jehova Tanúi miért nem vesznek részt a háborúkban, lásd a 22. oldalon az „Olvasóink kérdezik” című rovatban.

^ 41. bek. Bolfenk Močnik 2008. április 11-én elhunyt, miközben e cikk kiadásra készült.

[Kép a 27. oldalon]

Balról jobbra: A szüleim, Berta és Franz Močnik, Majda és én Mariborban, Szlovéniában az 1940-es években

[Kép a 29. oldalon]

A feleségemmel, Marikával