Levél Nicaraguából

„A Coco folyónál fordulj jobbra!”

„SZÜKSÉGED lesz egy négykerék-meghajtású járműre, egy csörlőre és néhány kanna tartalék üzemanyagra. Készülj fel arra, hogy tengelyig bele fogsz süllyedni a sárba. A Coco folyónál fordulj jobbra!”

El kell ismernem, hogy ezektől a szavaktól, melyek egy misszionáriustársam szájából hangzottak el, nem lettem magabiztosabb. Ennek ellenére egy kedd reggel útra keltem, hogy részt vegyek egy keresztény kongresszuson Nicaragua északi részén egy kis városban, Wamblánban.

Hajnalban indultam el régi, de strapabíró furgonommal a jó minőségű pánamerikai autóúton. Jinotegánál ráhajtottam a földútra, melyet a helyiek úgy neveznek, hogy feo, ami annyit tesz, hogy ’ronda’. Mielőtt elhagytam a várost, észrevettem két boltot. Az egyiknek az volt a neve, hogy „Isten csodája”, a másiknak pedig „Feltámadás”.

Az út ide-oda kanyargott, emelkedők és lejtők váltották egymást. Lépésben haladtam a szurdokokon keresztül. Útközben egy hosszú tó mellett mentem el. A tó egy völgyben bújt meg, magasan, egy felhőbe burkolódzott hegyen. A ködön át spanyolmohával benőtt fákat láttam, melyeken orchideák voltak.

Egy hajtűkanyarban majdnem összeütköztem egy szembejövő busszal, mely az út közepén közlekedett. Miközben elment mellettem, a kipufogócsövéből dőlt a fekete füst, a kerekei alól pedig kövek pattogtak fel. Nicaraguában a buszok szélvédőjén jól látható az agresszív sofőrök beceneve, például Hódító, Skorpió, Piton vagy Vadász.

Délben már a Pantasma-síkságon autóztam. Ott elhaladtam egy kisepert udvarú faház mellett. A látvány olyan volt, mint egy régi könyvből vett kép: egy idős férfi ült a padon, egy kutya feküdt a fa alatt, és két ökör volt befogva egy fakerekű szekér elé. Egy kis városban láttam, hogy gyerekek sereglenek ki az iskolából. Ahogy elözönlötték a főutcát sötétkék egyenruhájukban, olyanok voltak, mint a partot érő hullám.

Ragyogó napsütésben értem Wiwilíbe, ahol először pillantottam meg a Coco folyót. A hatalmas folyó uralta a várost, miközben hömpölygött lefelé. Emlékezve az útbaigazításra, jobbra kanyarodtam, és ráfordultam a 37 kilométer hosszú, Wamblánba vezető, félelmetes útra.

A furgon göröngyös földutakon haladt, és közben átgázolt nyolc-kilenc patakon. Mialatt próbáltam kikerülni a megszáradt sárbarázdákat, sikerült kisebb porfelhőt kavarnom. Bizony  „nyeltem a port”, mondanák a helyiek. Idővel az út véget ért, és ott feküdt a fákkal borított, árnyas völgy mélyén az úti célom, Wamblán.

Másnap hajnali fél ötkor úgy tűnt, hogy mindenki talpon van. A szűnni nem akaró kakaskukorékolás már korábban felébresztett, így felkeltem, és lesétáltam a főutcán. A hegyi levegőt betöltötte a kőből épült sütőkben készülő tortilla illata.

A falakon itt-ott színes paradicsomi jelenetek voltak, melyeket egy helyi művész festett. A sarki boltok, más néven a pulperíák feliratai különféle kólákat reklámoztak. Plakátok emlékeztették az embereket az utolsó három kormány ígéreteire. Fényes bádogból összetákolt, kinti mellékhelyiségek álltak betonlapokon.

A nicaraguai üdvözléssel, az adiós szóval köszöntöttem az ott élőket. Az emberek mosolyogtak, és barátságosan beszélgettek velem, túlharsogva a helyi közlekedés zaját, a lovak és az öszvérek patáinak kopogását.

Péntek estére megérkeztek a családok a kétnapos kongresszusra. Gyalogszerrel, lovon és teherautón jöttek. Néhány kisfiú és kislány hat órát gyalogolt műanyag szandálban. Az életüket kockáztatva átkeltek a gázlókon, melyek mentén taposóaknák voltak, és bátran átmentek a nyugodt vizeken, melyekben piócák tanyáztak. Néhányan, akik távoli közösségekből érkeztek, csak kevés élelmet hoztak magukkal, az is csak disznózsírral ízesített rizs volt. Miért jöttek mindannyian?

Azért jöttek, hogy megerősítsék a jobb jövőbe vetett reménységüket, hogy figyeljenek a Biblia mondanivalójára, és hogy megörvendeztessék Istent.

Elérkezett a szombat. A több mint 300 főből álló hallgatóság fapadokon és műanyag székeken foglalt helyet egy bádogtető alatt. Az édesanyák a kisgyermekeiket etették. A szomszéd birtokról malacröfögés és kakaskukorékolás hallatszott.

A hőmérséklet a magasba szökött, és a hőség hamarosan szinte elviselhetetlenné vált. A hallgatóság mégis osztatlan figyelemmel követte az elhangzó útmutatásokat és tanácsokat. Kikeresték az előadók által felolvasott bibliaverseket, énekelték a bibliai témájú énekeket, és tiszteletteljesen hallgatták az értük mondott imákat.

A programok után csatlakoztam másokhoz, és fogócskáztunk a gyerekekkel. Majd átnéztük, hogy mit jegyzeteltek a fiatalok. Csillagok és galaxisok képeit mutattam nekik a számítógépemen. A gyerekek mosolyogtak, és a szüleik boldogok voltak.

Az idő elröpült, a kongresszus véget ért, és mindenkinek haza kellett mennie. Én másnap reggel indultam. Szép emlékekkel lettem gazdagabb, a szívem pedig túlcsordult az új barátaim iránt érzett szeretettől. Elhatároztam, hogy utánozni fogom őket, és megtanulok elégedettnek lenni és Istenre várni.

[Képek a 17. oldalon]

A családok sok-sok kilométert tettek meg, hogy részt vegyenek a kongresszuson Wamblánban