Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

„Sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról”

„Sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról”

„Sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról”

Jacob Neufeld elmondása alapján

„Bármi történjen is, sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról.” Ezek a szavak jártak a fejemben, amint három kilométert gyalogoltam a legközelebbi faluig. Amikor megérkeztem, nem volt bátorságom odamenni az első házhoz. Néhány percnyi tépelődés után bementem a fák közé, és könyörögtem Istenhez, hogy adjon bátorságot a prédikáláshoz. Végül oda tudtam menni az első ajtóhoz, és elmondtam a bevezetőmet.

HOGYAN kerültem Paraguay sík vidékén ebbe a faluba, ahol egyedül próbáltam prédikálni? Hadd kezdjem az elején. Egy német mennonita közösségben születtem 1923 novemberében, az ukrajnai Kronstalʹ nevű faluban. A mennoniták az 1700-as évek végén Németországból Ukrajnába települtek, ahol kiváltságos jogokat élvezhettek, beleértve a vallásszabadságot (de nem téríthettek) és az önkormányzást, valamint a katonai szolgálat alól is felmentették őket.

Amikor a kommunista párt hatalomra került, ezek a jogok mind megszűntek. Az 1920-as évek vége felé a hatalmas mennonita gazdaságokat szövetkezetekké alakították. Az embereket addig éheztették, míg alá nem rendelték magukat a kormánynak, és minden ellenállást keményen megtoroltak. Az 1930-as években sok férfit elvitt a KGB (a szovjet Állambiztonsági Bizottság), általában éjszaka. Végül sok faluban már alig maradtak férfiak. Így történt, hogy 1938-ban, 14 évesen elveszítettem az édesapámat. Soha nem láttam őt viszont, és nem is hallottam felőle. Két év múlva a bátyámat is elvitték.

1941-re Hitler csapatai elfoglalták Ukrajnát. Számunkra ez azt jelentette, hogy felszabadultunk a kommunista uralom alól. A falunkban élő nyolc zsidó család azonban hirtelen eltűnt. Mindez számos kérdést vetett fel bennem. Miért történnek ilyen dolgok?

A becsületesség megmentette az életemet

A német csapatok 1943-ban visszavonultak, és magukkal vitték a legtöbb német családot, így a mi családunk megmaradt tagjait is, hogy támogassák a háborút. Engem pedig besoroztak az SS-be (Schutzstaffel, Hitler elit alakulata), és Romániába küldtek. Egy apróság, ami ekkortájt történt, később óriási hatással volt az életemre.

Az egységem parancsnoka próbára akarta tenni a becsületességemet. Azt mondta, hogy vigyem el az egyenruháját a tisztítóba. Az egyik zsebébe pénzt tett, és én ezt megtaláltam. Amikor visszaadtam, azt mondta, hogy ő semmit sem hagyott az egyenruhában. De én bizonygattam, hogy a pénz igenis ott volt. Röviddel ezután a segédje lettem, és én feleltem a papírmunkákért, én osztottam be az őröket, és az egységünk pénzét is én kezeltem.

Az egyik éjszaka az orosz hadsereg elfogta az egész egységünket, engem kivéve. Én tovább dolgoztam, hogy befejezzek néhány munkát a parancsnoknak. Tudomásom szerint csak engem nem fogtak el, és ez azért volt, mert korábban becsületes voltam, és ezt a különleges munkát kaptam. Máskülönben engem is elfogtak volna.

Így 1944-ben hirtelen egy időre hazaengedtek. Hazatértem hát, hogy meglátogassam édesanyámat. Amíg a következő megbízatásomra vártam, kőművessegédként dolgoztam. Később ez nagyon hasznosnak bizonyult. Az amerikai csapatok 1945 áprilisában elfoglalták a Magdeburg közelében fekvő városunkat. Egy hónappal később hivatalosan véget ért a háború. Életben maradtunk. Úgy tűnt, szép jövő áll előttünk.

Egy júniusi napon azonban ezt hirdették ki a városban: „A múlt éjjel kivonultak az amerikai csapatok, és ma délelőtt 11 órakor megérkeznek az orosz csapatok.” Elkeseredtünk, hiszen tudtuk, hogy így újra a kommunisták szorításába kerülünk. Az unokatestvéremmel azonnal elkezdtük tervezni a szökésünket. A nyár közepére átjutottunk az amerikai fennhatóság alatti területre. Később, novemberben, jelentős nehézségek árán, és nagy kockázatot vállalva visszatértünk az orosz területre, és a családjainkat is átszöktettük a határon.

„Csak hallgass figyelmesen, és mérlegelj!”

Az akkori Nyugat-Németországban telepedtünk le. Idővel megszerettem a Bibliát. Vasárnaponként az erdőbe mentem, és olvastam belőle. De az olvasottak olyan idegennek és távolinak tűntek. Hittanórákra is jártam, hogy felkészüljek a keresztelkedésre, és mennonita legyek. Megdöbbentem, amikor a katekizmusról szóló könyvben ezt a kijelentést találtam: „Az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek Isten.” Majd a könyv a következő kérdést tette fel: „Akkor három Isten van?” A válasz így szólt: „Nem, ez a három egy.” Megkérdeztem a lelkészt, hogy ez hogy lehetséges. Ezt válaszolta: „Fiatalember, nem szabad túl mélyen elgondolkodni ezen. Voltak, akik beleőrültek abba, hogy túl mélyen vájkálódtak.” Akkor, ott rögtön eldöntöttem, hogy nem keresztelkedem meg.

Néhány nappal később hallottam, amint egy idegen az unokatestvéremmel beszélget. Kíváncsi voltam, így hát csatlakoztam a beszélgetéshez, és kérdeztem néhány dolgot. Akkor még nem tudtam, hogy az idegen Erich Nikolaizig, a wewelsburgi koncentrációs tábor egyik túlélője volt. Megkérdezte tőlem, hogy meg akarom-e érteni a Bibliát. Amikor igent mondtam, biztosított róla, hogy mindent, amit tanít, a saját Bibliámból fog bebizonyítani.

Mindössze néhány látogatás után Erich meghívott Jehova Tanúi kongresszusára. Azt hiszem, ez volt az egyik első kongresszus a háború után. Nagy hatással volt rám a program, és minden bibliaverset feljegyeztem, melyet a szónokok felolvastak vagy megemlítettek. Hamarosan rájöttem, hogy ha megismerem a Biblia tanításait, akkor az bizonyos felelősségekkel jár, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanulmányozást. Azt is nehezemre esett elfogadni, hogy csak egyetlen igaz vallás létezhet. Amikor Erich látta, hogy vissza akarok menni a régi egyházamhoz, ezt a tanácsot adta: „Csak hallgass figyelmesen, és mérlegelj!”

Mindössze kétszer kellett elmennem a lelkészekhez, hogy ráébredjek, nem tudják, miről beszélnek, és fogalmuk sincs az igazságról. Több egyházi személynek is írtam levelet, és bibliai kérdéseket tettem fel nekik. Az egyikük ezt válaszolta: „Nincs joga kutatni a Szentírást, mivel nem született újra.”

Egy lány, akinek udvaroltam, nehéz döntés elé állított. Ő a mennoniták egyik újraszületést valló csoportjához tartozott. A családja nyomására, akik gyűlölték Jehova Tanúit, az értésemre adta, hogy ha nem verem ki a fejemből ezt az új vallást, soha többé nem látjuk egymást. Addigra már világos volt annyira az igazság számomra, hogy tudjam, csak egyetlen helyes döntés létezik. Megszakítottam vele a kapcsolatot.

Erich hamarosan újra meglátogatott. Elmondta, hogy a jövő hétre keresztelkedés van beütemezve, és megkérdezte, szeretnék-e megkeresztelkedni. Ekkorra már tudtam, hogy Jehova Tanúi tanítják az igazságot, és Jehova Istent akartam szolgálni. Így hát elfogadtam a meghívást, és 1948 májusában egy fürdőkádban megkeresztelkedtem.

A keresztelkedésem után nem sokkal a családom úgy döntött, hogy Dél-Amerikába, Paraguayba költözik. Édesanyám könyörgött, hogy menjek velük, de én vonakodtam, mivel további bibliatanulmányozásra és képzésre volt szükségem. Amikor ellátogattam Jehova Tanúi fiókhivatalába, Wiesbadenbe, találkoztam August Petersszel. Ő emlékeztetett a felelősségemre, hogy gondoskodnom kell a családomról. Ezt a tanácsot is adta: „Bármi történjen is, sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról. Ha elfeledkezel róla, akkor te is csak olyan leszel, mint a többi, más vallású keresztény.” A mai napig átérzem ennek a tanácsnak a jelentőségét, azt, hogy mennyire fontos a „házról házra” vagy ajtóról ajtóra végzett prédikálás (Cselekedetek 20:20, 21).

Egy „hamis próféta” Paraguayban

Röviddel az August Petersszel való találkozásom után a családommal elhajóztam Dél-Amerikába. Végül Paraguayban újra egy mennonita közösségbe kerültünk a Gran Chaco vidékén. Két héttel a megérkezésünk után kerültem abba a próbateljes helyzetbe, hogy egyedül mentem prédikálni a szomszédos faluba. Futótűzként terjedt a hír, hogy van egy „hamis próféta” az újonnan érkezettek között.

A kőművesként szerzett gyakorlatom nagyon hasznosnak bizonyult. Minden betelepült családnak otthonra volt szüksége. A házak vályogtéglából zsúpfedéllel készültek. A következő fél évben rengeteg munkám volt, és sok lehetőségem adódott a kötetlen formájú tanúskodásra. Az emberek udvariasak voltak, de alig várták, hogy elkészüljenek a falak, és megszabadulhassanak tőlem.

Időközben további mennonita menekültek érkeztek hajón Németországból. Köztük volt egy fiatal nő, Katerina Schellenberg, aki korábban már találkozott a Tanúkkal, és szinte azonnal felismerte, hogy náluk van az igazság. Bár még nem keresztelkedett meg, a hajón mégis azt mondta magáról, hogy Jehova Tanúja. Emiatt nem kapott engedélyt rá, hogy a német közösséghez csatlakozzon. Miután magára hagyták Asunciónban, Paraguay fővárosában, szobalányként kezdett dolgozni, megtanult spanyolul, megkereste a Tanúkat, és megkeresztelkedett. 1950 októberében ez a bátor fiatal nő a feleségem lett. Nagyszerű társnak bizonyult, és mindig mellettem állt, bármin mentünk is keresztül az évek során.

Idővel összespóroltam annyi pénzt, hogy meg tudjak venni egy szekeret és két lovat. Ezeket a prédikálómunkában használtam, mindig észben tartva Peters testvér tanácsát. Akkoriban csatlakozott hozzánk a húgom, aki szintén Jehova Tanúja lett. Gyakran volt úgy, hogy hajnali 4-kor felkeltünk, négy órát utaztunk, két-három órát prédikáltunk, majd hazaindultunk.

Olvastam a kiadványokban, hogy szoktak nyilvános előadásokat tartani, így hát én is szerveztem egyet. De mivel egyetlen gyülekezeti összejövetelen sem voltam Németországban, csak sejtéseim voltak arról, hogy ezek hogyan zajlanak. Egyszerűen csak Isten Királyságáról beszéltem. Mindössze nyolcan vettek részt az összejövetelen, de már ez is túl sok volt a mennonita egyház lelkészeinek. Kampányt szerveztek, és begyűjtöttek minden egyes bibliai irodalmat, amit odaadtunk az embereknek, és arra utasították őket, hogy még csak ne is köszönjenek nekünk.

Később berendeltek a közösség adminisztrációs központjába, és a vezető, valamint két, Kanadából érkezett lelkész órákon át kérdezgetett. Végül az egyikük ezt mondta: „Fiatalember, abban hisz, amiben akar, de meg kell ígérnie, hogy nem beszél senkinek a hitéről.” Ezt nem ígérhettem meg. Ezért azt mondta, hogy hagyjam el a közösséget, mivel nem akarják, hogy „hamis próféta” legyen a „hűséges testvérek” között. Amikor ezt megtagadtam, felajánlotta, hogy kifizeti az egész család utazási költségeit. De én határozott maradtam, és nem voltam hajlandó elmenni.

1953 nyarán részt vettem egy kongresszuson Asunciónban. Ott beszéltem Nathan Knorr-ral, aki Jehova Tanúi főhivatalából, Brooklynból (New York) jött. Azt javasolta, hogy költözzek a fővárosba, és dolgozzak együtt az odaküldött misszionáriusok kicsiny csoportjával, különösen azért, mert a mennonita közösségben alig volt valami eredménye a prédikálásnak.

Első helyre tesszük a Királyságot

Akkoriban mindössze 35 Tanú volt egész Paraguayban. Beszéltem a feleségemmel, és bár nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy egy nagyvárosba költözzünk, mégis beleegyezett, hogy mindent újrakezdjünk. 1954-ben Katerinával ketten felépítettünk egy téglaházat a szabad időnkben. Egyetlen összejövetelről sem hiányoztunk, és minden hétvégén beszéltünk az embereknek a Bibliáról.

Az egyik kiváltságom az volt, hogy csatlakozhattam a körzetfelvigyázóhoz (utazószolga), és tolmácsolhattam neki, amikor meglátogatott néhány német ajkú közösséget Paraguayban. Mivel alig beszéltem spanyolul, az életem talán legnehezebb megbízatása az volt, amikor először kellett egy előadást spanyolról németre tolmácsolnom.

A feleségem egészségi állapota miatt 1957-ben Kanadába költöztünk. Később, 1963-ban az Egyesült Államokban telepedtünk le. Bárhol voltunk is, mindig igyekeztünk első helyre tenni a Királyság érdekeit az életünkben (Máté 6:33). Nagyon hálás vagyok Jehova Istennek, hogy már fiatalon megismerhettem az igazságot Szavából, a Bibliából. A szellemi képzés, melyet kaptam, nagyon sokféleképpen segített nekem az életem során.

Óriási kiváltságnak tartom, hogy segíthetek másoknak megismerni a Bibliában található csodálatos igazságokat, melyek a mai napig oly sok vigaszt jelentenek nekem. A leginkább annak örülök, hogy az összes gyermekem és unokám már csecsemőkorától hasznot merít a bibliai oktatásból. Mindannyian megfogadják Peters testvér sok-sok évvel ezelőtt adott tanácsát: „Bármi történjen is, sohase feledkezz meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatról.”

[Oldalidézet a 22. oldalon]

A leginkább annak örülök, hogy az összes gyermekem és unokám már csecsemőkorától hasznot merít a bibliai oktatásból

[Kép a 20–21. oldalon]

Katerina és én 1950-ben, röviddel az esküvőnk előtt

[Kép a 21. oldalon]

Az első gyermekünkkel a paraguayi otthonunk előtt 1952-ben

[Kép a 23. oldalon]

A családommal ma

[Forrásjelzés]

Photo by Keith Trammel © 2000

[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]

Photo by Keith Trammel © 2000