Hogyan segített a hitem megbirkózni a tragédiákkal?

Soledad Castillo elmondása alapján

Az életem során a magányosság többször is úrrá lehetett volna rajtam. De nem így történt. 34 éves koromban drága férjem meghalt. Hat év múlva az édesapám is elhunyt. Nyolc hónappal az édesapám halála után megtudtam, hogy az egyetlen fiam gyógyíthatatlan betegségben szenved.

SOLEDADNAK hívnak. Ez a név ezt jelenti: ’magányosság’. Lehet, hogy furcsán hangzik, de soha nem éreztem magam teljesen egyedül. Amikor tragédiák történtek velem, tudtam, hogy Jehova Isten velem van, ’megragadja a kezemet, és segít, hogy ne féljek’ (Ézsaiás 41:13). Hadd meséljem el, hogyan sikerült túltennem magam a velem történt tragédiákon, és hogy ezek hogyan vittek közelebb Jehovához.

Gondtalan, boldog élet

Barcelonában (Spanyolország) születtem 1961. május 3-án. Szüleimnek, Josénak és Soledadnak nem volt több gyermeke. Kilencéves koromban az édesanyám megismerte Isten Szavának az igazságát. Korábban válaszokat keresett a vallással kapcsolatos kérdéseire, de az egyházában nem kapott ezekre kielégítő magyarázatot. Egy nap két Jehova Tanúja látogatta meg az otthonunkat, és édesanyám minden kérdésére a Szentírásból kapott választ. Örömmel beleegyezett a bibliatanulmányozásba.

Anyukám rövid időn belül Jehova megkeresztelt Tanúja lett, és pár év múlva apa is követte a példáját. Anyával Eliana tanulmányozott, aki hamar észrevette, hogy engem is nagyon érdekel Isten Szava. Bár még csak kislány voltam, Eliana azt javasolta, hogy velem is külön tanulmányozzanak. Segítségének és édesanyám buzdításának köszönhetően 13 éves koromban megkeresztelkedtem.

Tizenéves koromban sűrűn imádkoztam Jehovához, különösen, amikor döntések előtt álltam. Igazából azt mondhatom, hogy alig voltak kamaszkori nehézségeim. A gyülekezetben sok barátom volt, és nagyon szoros kapcsolatban voltam a szüleimmel. 1982-ben hozzámentem Felipéhez, egy Tanúhoz, akinek hozzám hasonlóan szellemi céljai voltak.

Gyermekünket Jehova szeretetére neveljük

Öt év múlva egy gyönyörű kisfiúnak adtam életet. Saúlnak neveztük el. Felipével nagyon örültünk a gyermekünknek. Reméltük, hogy egészséges, kiegyensúlyozott lesz, és megszereti Istent. Sok időt töltöttünk vele, beszéltünk neki Jehováról, együtt étkeztünk, sétáltunk a parkban, és sokat játszottunk. Saúl nagyon szeretett elmenni Felipével, hogy beszéljen  másoknak a Biblia igazságáról. Már kiskorában bevonta a szolgálatba, megtanította neki, hogyan csöngessen, és hogyan kínáljon fel traktátust az embereknek.

A szeretetünknek és a nevelésünknek meglett a gyümölcse. Saúl hatéves korában már rendszeresen eljött velünk prédikálni. Nagyon szeretett bibliai történeteket hallgatni, és izgatottan várta a családi bibliatanulmányozást. Nem sokkal azután, hogy elkezdte az iskolát, kisebb dolgokban már saját maga hozott döntéseket a bibliai ismerete alapján.

Ám amikor hétéves lett, a családunk élete gyökeresen megváltozott. A férjem, Felipe tüdejét megtámadta egy vírus. 11 hónapig küzdött a betegséggel, nem tudott dolgozni, és gyakran ágyhoz volt kötve. 36 éves korában meghalt.

Még ma is sírva fakadok, ha eszembe jut az a viszontagságos év. Végignéztem, ahogy a férjem lassanként elveszíti a vírussal vívott harcát, én pedig semmit sem tehettem. Felipét a betegsége alatt végig megpróbáltam buzdítani, bár legbelül éreztem, hogy a reményem és a terveim szertefoszlanak. Szentíráson alapuló cikkeket olvastam neki, és ezek megerősítettek minket, amikor nem tudtunk részt venni a keresztény összejöveteleken. Miután meghalt, iszonyú magány tört rám.

De Jehova erőt adott. Szüntelenül imádkoztam a szelleméért. Hálát adtam neki a Felipével töltött boldog évekért, és a reményért, hogy a feltámadáskor újra láthatom őt. Kértem Istent, hogy a férjemhez fűződő emlékekre gondolva boldog tudjak maradni, és bölcsességért imádkoztam, hogy a gyermekünket igaz kereszténynek tudjam nevelni. A szörnyű fájdalom ellenére megvigasztalódtam.

A szüleim és a gyülekezet tagjai nagyon sokat segítettek, de elsősorban az én feladatom volt, hogy tanulmányozzam Saúllal a Bibliát, és hogy megtanítsam neki, hogyan szolgálja Jehovát. Egy korábbi munkaadóm ajánlott egy jó irodai állást, de inkább a takarítást választottam, hogy több időt tölthessek Saúllal, és hogy vele lehessek, miután hazajön az iskolából.

Egy írásszöveg felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos szellemi nevelést adnom Saúlnak: „Neveld fel a fiút a neki való út szerint; még amikor megöregszik, akkor sem tér el attól” (Példabeszédek 22:6). Ez a vers reményt adott, hogy Jehova meg fogja áldani az erőfeszítéseimet, ha megteszem a tőlem telhető legtöbbet, hogy szellemi értékekre tanítsam Saúlt. Igaz, hogy kellett némi anyagi áldozatot hoznom, de időt kellett töltenem a fiammal, és ez sokkal fontosabb volt nekem, mint bármilyen anyagi előny.

Amikor Saúl 14 éves volt, meghalt az apukám. Ez különösen Saúlt rázta meg, mert újra átélte mindazt a fájdalmat, melyet az édesapja halála miatt érzett. Az apukám is szép példát mutatott a Jehova iránti szeretetben. Ez után a veszteség után Saúl tudatára ébredt, hogy  mivel ő maradt az egyetlen „férfi” a családban, gondoskodnia kell az anyukájáról és a nagymamájáról.

Harc a leukémiával

Nyolc hónappal az apukám halála után Saúl rendkívüli kimerültségben szenvedett, ezért a háziorvosunk azt mondta, hogy vigyem el a kórházba. A kivizsgálás után az orvosok tájékoztattak, hogy Saúlnak leukémiája * van.

Az ezt követő két és fél évben Saúl sokszor volt kórházban, és eközben nagyon megviselte a rák elleni küzdelem és a kemoterápia, mellyel az orvosok kezelni próbálták a betegségét. Az első hat hónapos kezelés után körülbelül 18 hónapig jobban érezte magát. De a rák kiújult, és Saúl egy rövid ideig újra kemoterápiás kezelést kapott. Ez rendkívül legyengítette. Csak rövid időre lett jobban, és a harmadik kemoterápiás kezelést nem bírta ki. Saúl korábban már átadta az életét Istennek, és kifejezte, hogy szeretne Jehova megkeresztelt Tanúja lenni, de épphogy csak elmúlt 17 éves, mikor meghalt.

Az orvosok gyakran vértranszfúziós kezelést javasolnak a kemoterápia drasztikus hatásainak az enyhítésére. Transzfúzióval természetesen nem lehet gyógyítani ezt a betegséget. Amikor az orvosok megállapították a leukémiát, Saúlnak is, és nekem is világosan el kellett magyaráznunk, hogy nem fogadjuk el ezt a kezelést, mert engedelmeskedni akarunk Jehova azon törvényének, hogy ’tartózkodjunk a vértől’ (Cselekedetek 15:19, 20). A távollétemben Saúlnak sokszor meg kellett győznie az orvosokat arról, hogy ebben a kérdésben saját maga hozta meg a döntést. (Lásd a kiemelt részt a 31. oldalon.)

Az orvosok végül arra a következtetésre jutottak, hogy Saúl érett kiskorú, és teljesen tisztában van azzal, mivel jár a betegsége. Úgy döntöttek, hogy tiszteletben tartják az álláspontunkat, és vér nélküli kezelést ajánlottak, bár továbbra is állandó nyomás nehezedett ránk, hogy gondoljuk meg magunkat. Nagyon büszkén hallgattam Saúlt, amikor elmagyarázta az álláspontját az orvosoknak. Nem volt kérdéses, hogy nagyon közeli kapcsolatot épített ki Jehovával.

Azon a nyáron, amikor megtudtuk, hogy Saúl beteg, a kerületkongresszusunkon, Barcelonában, megkaptuk a Közeledj Jehovához! című könyvet. Ez a felbecsülhetetlen értékű könyv olyan volt nekünk, mint egy horgony: segített, hogy szilárdak tudjunk maradni, és szembenézzünk a bizonytalan és ijesztő jövőnkkel. A kórházban töltött órák alatt együtt olvastunk belőle. Az ezt követő sok-sok nehézség idején gyakran felidéztük a gondolatait. Ebben az időszakban a könyv bevezetőjében említett Ézsaiás 41:13 nagyon jelentőségteljessé vált a számunkra. Ez a vers így szól: „én, Jehova, a te Istened, megragadom jobbodat, én, aki ezt mondom neked: »Ne félj! Én megsegítelek.«”

Saúl hite megérinti mások szívét

Saúl érettsége és derűlátása mély nyomot hagyott a Vall d’Hebrón-i kórház orvosaiban és ápolóiban. A gondját viselő csapatban mindenki megszerette. A rákos esetekkel foglalkozó hematológus főorvos azóta már más leukémiás Tanú-gyermekeket is kezelt, és méltósággal és nagy tisztelettel bánt velük. Most is emlékszik rá, hogy Saúl milyen szilárdan elhatározta, hogy ragaszkodik a hitnézeteihez, hogy milyen bátran szembenézett a halállal, és hogy mennyire életvidám volt. Az ápolók csapata elmondta Saúlnak, hogy eddig ő volt a  legjobb betegük azon az osztályon. Azt mondták, hogy soha nem panaszkodott, és soha nem veszítette el a humorérzékét, még akkor sem, amikor már nagyon közel járt a halálhoz.

Egy pszichológus elmondta nekem, hogy sok hasonló korú, halálos betegségben szenvedő gyermek a kellemetlenségek és a reményvesztettség miatt hajlamos lázadni az orvosok és a szülei ellen. Ez a doktornő felfigyelt rá, hogy Saúl nem ilyen. Lenyűgözte, mennyire nyugodt és derűlátó. Így Saúllal tanúskodni tudtunk neki a hitünkről.

Arra is emlékszem, hogyan tudott Saúl közvetett módon segíteni egy Tanúnak a gyülekezetünkből. Ez a testvér mintegy hat éve depresszióban szenvedett, és a kezelések nem javítottak az állapotán. Több ízben is Saúl mellett maradt a kórházban éjszakára. Elmondta nekem, milyen nagy hatással volt rá az, hogy bár Saúl leukémiás volt, mindig igyekezett meglátni a dolgok jó oldalát. Észrevette, hogy jóllehet Saúl nagyon kimerült volt, minden látogatóját megpróbálta buzdítani. „Saúl példája bátorságot adott ahhoz, hogy küzdeni tudjak a depresszióval” – meséli.

Három év telt el Saúl halála óta. A fájdalmam természetesen nem múlt el. Nem vagyok erős, de Isten ’a szokásosnál nagyobb erőt’ ad nekem (2Korintusz 4:7). Rájöttem, hogy még a legnehezebb és legfájdalmasabb tapasztalatoknak is lehet jó oldaluk. Az, hogy megtanultam, hogyan birkózzak meg a férjem, az édesapám és a fiam halálával, segített, hogy önzetlenebbé váljak, és megértőbb legyek a szenvedőkkel. Mindenekelőtt azonban közelebb kerültem Jehovához. Félelem nélkül tekinthetek a jövőbe, mert égi Atyám mindig segít nekem, megragadja a kezemet.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 31. oldalon]

GONDOLKODTÁL MÁR EZEN?

Talán már hallottál arról, hogy Jehova Tanúi nem fogadják el a vértranszfúziót. Elgondolkodtál már azon, hogy miért nem?

Gyakran félreértik ezt a szentírási álláspontot. Az emberek olykor azt feltételezik, hogy Jehova Tanúi minden orvosi ellátást visszautasítanak, vagy hogy egyszerűen nem értékelik az életet. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Jehova Tanúi a lehető legjobb orvosi ellátást szeretnék maguknak és a családtagjaiknak, de vér nélkül. Miért?

Álláspontjuk egy alaptörvényre épül, melyet Isten adott az emberiségnek. Közvetlenül Noé napjainak Özönvize után Isten megengedte Noénak és a családjának, hogy megegyék az állatok húsát. De egyvalamit kikötött: a vért nem fogyaszthatják el (1Mózes 9:3, 4). Az összes rasszhoz tartozó összes ember Noé leszármazottja, ezért ez a törvény az egész emberiségre érvényes. Sohasem lett visszavonva. Több mint 800 év múlva Isten megerősítette ezt a törvényt Izrael nemzetének, elmagyarázta nekik, hogy a vér szent, és a lelket, vagyis magát az életet jelképezi (3Mózes 17:14). Több mint 1500 évvel ezután a keresztény apostolok megparancsolták minden kereszténynek, hogy ’tartózkodjon a vértől’ (Cselekedetek 15:29).

Jehova Tanúi azt gondolják, hogy teljesen lehetetlen tartózkodni a vértől úgy, hogy közben a transzfúzióval bejuttatják azt a testbe. Ezért ragaszkodnak az alternatív kezelési módokhoz. Ezen szentírási álláspontjuknak köszönhetően sokszor magasabb színvonalú orvosi kezelésben részesülnek. Kétségtelenül ezért kér vér nélküli orvosi kezelést sok olyan személy is, aki nem Jehova Tanúja.

[Kép a 29. oldalon]

A férjemmel, Felipével és a fiunkkal, Saúllal

[Kép a 29. oldalon]

A szüleim, José és Soledad

[Kép a 30. oldalon]

Saúl egy hónappal a halála előtt