Levél Ghánából

A fekete öv már a múlté

EGY cseppet sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Fehér ruháját egy öt centiméter széles, fekete öv szorítja össze vékony derekán. Harci pózt vesz fel. Kezeit megfeszíti, mezítláb, magabiztos terpeszben áll. Az arckifejezése komoly, összehúzott szemöldökkel összpontosít. Szeme összeszűkül, tekintete szigorú, félelmet keltő. Egyetlen olyan apró jelet sem lehet felfedezni rajta, mely gyengeségről árulkodna.

Egy hangos kiáltással hirtelen megmozdul: „Haa-ja!” Kezével a levegőt szelve lesújt, majd egy deszka hangos reccsenéssel kettétörik, és a földre hull. A férfi ismét mozgásba lendül, ez alkalommal magasra ugrik, a levegőben megfordul, a kezével és a lábával gyors, precízen célzott suhintásokkal és rúgásokkal lepi meg áldozatát. Ez tényleg az az ember, aki bibliatanulmányozást kért?

Közelebb lépek hozzá, és kezet nyújtok neki: „Ha nem tévedek, ön Kojo. Úgy hallottam, hogy szeretné tanulmányozni a Bibliát.” Mosolyogva kezet ráz velem, az arcán melegség és kedvesség tükröződik. A tekintete már nem szigorú, félelmet keltő. Felcsillan a szemében a kíváncsiság. „Igen, nagyon szeretnék tanulmányozni. Mikor kezdhetjük?”

A Bibliánkkal és a könyvünkkel kint ülünk a verandáján. Itt hűvösebb van, nincs akkora zaj, és magunkban lehetünk. Hárman vagyunk: Kojo, én és egy kismajom. Ez a kis állat mindössze 35 centiméter hosszú. Nagyon komikusan néz ki. A feje tetején van egy kis vörös szőrcsomó, a szakálla pedig fehér. Olyan, mint egy kis csibész. Rendkívül pajkos és módfelett kíváncsi. Azt csinál, amit csak akar: a könyveinken sétálgat, elcseni a tollunkat, majd aprócska kezével az ingzsebünkben turkál, azt remélve, hogy valami csemegére bukkan. Mint ahogyan egy szülő is hozzá van szokva ahhoz, hogy a gyermeke zajong, és állandóan izeg-mozog, Kojo ügyet sem vet a rakoncátlan kismajmára, feszülten figyel. Sok kérdése van, ami azt mutatja, hogy gondolkodó ember, és nagyon szeretne tanulni. Talán a karate tanította meg arra, hogy körültekintő és óvatos legyen, ugyanis semmit nem fogad el addig, amíg a szentírási bizonyítékok alapján meg nem győződik róla, hogy igaz.

Jól haladunk a tanulmányozással. Most azonban egy másfajta harc van kialakulóban, mely egyre csak fokozódik Kojo szívében. „Az egyetlen dolog, amit szeretek ezen a világon, az a harcművészet” – tör fel belőle. Látom, hogy mennyire vonzódik ez a harcos a küzdelemhez, hogy mennyire ragaszkodik mindahhoz, amit a sok munkának köszönhetően már tökélyre fejlesztett. 26 éves, és nemcsak arról van szó, hogy  odavan a karatéért, de jól is csinálja. Olyannyira, hogy már a fekete övet is megszerezte, vagyis olyan szintet ért el, ahová csak kevesen jutnak el.

Nem tudom, mit fog tenni. Azt már felismerte, hogy a karate, vagyis az, hogy valaki a kezét és a lábát arra használja, hogy bántson másokat, nem összeegyeztethető a könyörülettel, a gyöngédséggel és a figyelmességgel, olyan tulajdonságokkal, melyek az igaz keresztények között lévő szeretetet jellemzik. De tudom, hogy a bibliai igazság tőle keményebb emberek szívét is meglágyította már. Ha Kojónak helyes a szívállapota, Isten Szavának az ereje őt is szép lassan meg fogja szelídíteni. Csak türelmesnek kell lennem.

Egy fülledt délutánon, a tanulmányozás vége felé Kojo felolvas egy bibliaverset, mely szíven találja, mintha csak egy ellenfél hatalmas ütéssel sújtott volna le rá: „Jehova megvizsgálja az igazságosakat is, a gonoszokat is; gyűlöli a lelke mindazt, aki az erőszakot szereti” (Zsoltárok 11:5). „Aki az erőszakot szereti” – ismételgeti halkan. Sötétbarna szemeiben, melyek egykor határozottságról és keménységről árulkodtak, most egyre inkább szelídség tükröződik. A szemembe néz, lassan elmosolyodik, és ezt mondja: „Döntöttem.”

Kojóval most azt a munkát végezzük, amit a legjobban szeretünk: önkéntes tanítók vagyunk, és ingyenes bibliai oktatást ajánlunk fel azoknak, akiket ez érdekel. Ma délelőtt találkozónk van egy fiúval, akit Luke-nak hívnak.

Miközben hozzá igyekszünk, egy zsúfolásig megtelt, nyüzsgő piacon megyünk keresztül. Az utunk standok és árusok százai között vezet. Árulnak itt halomszámra zöld és piros csilipaprikát, okrát, érett paradicsomot, de van még itt rádió, esernyő, szappan, póthaj, konyhai eszköz, és nem hiányozhat a rengeteg használt cipő és ruha sem. Fiatal lányok csípős, fűszeres ételt árulnak nagy alumíniumtálakból, melyeket mesterien egyensúlyoznak a fejükön. Ügyesen lavíroznak a tömegben, és közben az éhes vásárlókat ízletes levessel és sötétre füstölt halakkal, rákokkal, csigákkal kínálgatják. A lábunk között kutyák, kecskék és lármás csirkék szaladgálnak. A rádiók üvöltenek, az autók dudálnak, az emberek pedig kiabálnak.

Egy földúton folytatjuk utunkat. Távol a város zajától egy lepusztult épülethez érünk. Luke, egy nyurga fiú, aki alig húszéves lehet, a bejáratnál áll, és betessékel minket, hogy egy kicsit elbújjunk a nap elől. A helyiség tele van szárított gyógynövényekkel és gyökerekkel megtömött zsákokkal, ládákkal, összekötözött levelekkel és vastag fakéregdarabokkal, ugyanis Luke idős nagynénje gyógynövényekkel foglalkozik. Keverékeit több nemzedék tapasztalatai alapján állítja össze. A gyógynövényeket összezúzza és megfőzi. Garantálja, hogy ezek a legkülönfélébb betegségekre is jók. Luke már várt minket. Csinált egy kis helyet, és összetákolt három sámlit. Nekilátunk a bibliatanulmányozásnak, csak néhány centire ülünk egymástól.

Luke-ot Kojo tanítja. Én csak figyelem, ahogy a két fiú a Biblia alapján megbeszéli, hogy miért van annyi szenvedés ma a földön. Amikor Kojo odahajol, hogy segítsen Luke-nak megkeresni egy írásszöveget, figyelem, amint erős kezeivel finoman lapozza a Biblia vékony lapjait. És akkor eszembe jut, hogy nem is olyan régen ezek a kezek egy harcos kezei voltak. Isten Szavának az ereje képes megváltoztatni azokat a berögződött negatív vonásokat, melyek oly elterjedtek ebben az erkölcstelen világban. Könyörületté és szeretetté formálja őket. Nincs ennél nagyobb dolog a világon!

Hazafelé megszólítunk egy férfit, aki egy mangófa árnyékában üldögél. Csak hallgat, miközben Kojo kinyitja a Bibliát, és felolvas neki egy írásszöveget. Amikor a férfi rájön, hogy Jehova Tanúi vagyunk, felpattan. „Ki nem állhatom magukat!” – förmed ránk. Kojo izmai egy pillanatra megfeszülnek, majd higgadtan elköszön. Továbbmegyünk.

Folytatva utunkat Kojo odahajol hozzám, és a fülembe súgja: „Ettől a férfitól egy pillanatra felment a vérnyomásom. Tudod, mit tehettem volna vele?” „Hogyne tudnám” – mosolygok. Ő visszamosolyog, majd folytatjuk utunkat.