Levél Írországból

Szorgalmas keresés

EGÉSZ nap finoman szitált az eső. A szélvédőmre hulló apró vízcseppektől csak homályosan láttam a tájat. Tizenhat kilométer autózás után egy dombtetőre értem, ahonnan a nyugat-írországi Westportra, egy kis tengerparti városkára lehetett rálátni. Mikor a nap feloszlatta a ködöt, megannyi szigetecske tárult a szemem elé az öbölben. Gyönyörű látvány volt. Mintha smaragdokat szórtak volna szét kék bársonyon. Csak néhány szigetnek vannak lakói, a gazdák azonban némelyikre komppal átviszik a jószágaikat legeltetni.

A part mentén nyugat felé hegyek sorakoznak. Saspáfrány, tőzegmoha és erika borítja a hegyoldalakat. A délutáni napfényben úgy ragyogtak, mintha rézből lennének. Tisztán kivehető volt a kúp alakú Croagh Patrick hegy, melyet a helyiek Reeknek neveznek. Folytattam az utam Westport zsúfolt, szűk utcáin át, elhagytam a Reeket is, és egy olyan terület felé tartottam, ahová ritkán jutnak el Jehova Tanúi.

A férfi, akit meg akartam látogatni, nem tudta, hogy ma érkezem. Korábban kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy nemrégiben erre a vidékre költözött, és szeretné folytatni a Tanúkkal a bibliai beszélgetéseket. Ezen töprengtem: „Hány éves lehet? Egyedülálló vagy házas? Mi az, ami érdekli?” Rápillantottam a táskámra, és nyugtáztam, hogy nálam van a Bibliám és néhány bibliai kiadvány. Végiggondoltam, mit mondhatnék neki, amivel még jobban felkelthetem az érdeklődését a Királyság-üzenet iránt.

A Reeket már teljesen magam mögött hagytam. Errefelé a földeket kőfalak választják el egymástól, melyeket többnyire a XIX. századi nagy éhínség idején építettek. Emiatt a táj egész a tengerig úgy néz ki, mint egy nagy, kockás takaró. Felettem magányos sirály vitorlázott könnyedén. Ahogy a távolba néztem, a galagonya- és kökénybokrok úgy sorakoztak egymás mellett, mintha hajlott hátú öregemberek bújnának össze, háttal a szélnek fordulva.

Ezen a vidéken nincsenek utcanevek és házszámok. A férfi címe a ház és a major * nevéből állt. Először azonban a postást akartam megkeresni, hiszen ő minden bizonnyal tudja, ki hol lakik. Fél órával később megtaláltam  a postahivatalt, amely egy átalakított szoba volt az egyik sorházban. Az ajtón a következő felirat állt: „Zárva”. De nem adtam fel. Egy boltban érdeklődtem, ahol azt mondták, hogy a ház, melyet keresek, a major szomszédságában van.

Újabb nyolc kilométert autóztam, mire megtaláltam, amit kerestem: az út élesen jobbra kanyarodott, balra pedig egy keskeny út indult. Bekopogtattam egy közeli házba. Egy idős hölgy jött ki, aki büszkén elmondta, hogy ő egész életében itt lakott, de szégyenkezve azt is hozzátette, hogy nem tudja, hol lakik a férfi, akit keresek. Azt mondta, hogy felhív valakit, és behívott.

Amíg telefonált, le sem vette rólam a szemét. Biztosan azon gondolkodott, ki lehetek, és mit akarok. Észrevettem, hogy az ajtónál van egy kis Szűz Máriát ábrázoló szobor, a falon egy nagy kép Krisztusról, a konyhaasztalon pedig egy rózsafüzér. Hogy megnyugtassam, csak annyit mondtam neki, hogy fontos üzenetet hoztam a férfinak néhány barátjától.

A férje is csatlakozott hozzánk, és a vidék történetéről mesélt nekem. Eközben a hölgy befejezte a telefonálást, de nem tudott meg semmit. Erősködött, hogy várjak még, amíg felhív másokat is. Úgy tűnt, senki sem hallott sem a férfiról, sem a házról. Ránéztem az órámra. Mivel későre járt, úgy döntöttem, jobb, ha máskor keresem tovább a férfit. Megköszöntem a segítségüket, visszamentem az autómhoz, és nekiindultam a hosszú útnak hazafelé.

A következő héten visszatértem. Ezúttal találkoztam a postással, ő pedig pontosan útbaigazított. Negyed óra múlva megtaláltam a kereszteződést, amelyről beszélt. Balra fordultam, és jó néhányszor fel-alá autóztam a keskeny úton, mivel kerestem a következő jelet, egy régi kőhidat. Nem találtam meg. Valahogyan mégis rábukkantam az utolsó jelre, és a régóta keresett ház ott állt a domb tetején.

Röviden átgondoltam, hogyan beszéljek a jó hírről. Egy idős férfi nyitott ajtót. „Elnézést – mondta –, de a ház, amit keres, ott van.” Egy olyan házra mutatott, melyet eltakartak a fák. Izgatottan odamentem és bekopogtattam. Amíg várakoztam, a csupán pár száz méterre lévő Atlanti-óceánt csodáltam. Feltámadt a szél. Fehér hullámok mosták a hosszú, érintetlen partszakaszt. A környéken senkit sem láttam, és a házban sem volt otthon senki.

Még kétszer kellett visszamennem, mire találkoztam egy fiatalemberrel. „Ez az a ház – mondta –, de az előző lakó, akit keres, már elköltözött, és nem tudom, hová.” Elmondtam neki, miért jöttem, és kiderült, hogy a fiatalember még soha nem beszélt Jehova Tanúival. Egyszer kirabolták, és azóta azon tűnődött, hogy miért engedi Isten, hogy ilyen és ehhez hasonló igazságtalanságok történjenek. Örömmel elfogadta Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok legfrissebb számait, melyek épp ezzel a témával foglalkoztak.

A Szentírás felszólít minket arra, hogy szorgalmasan keressük azokat a tiszta szívű embereket, akik szeretnék megismerni az igazságot. Sajnos én nem találtam meg, akit kerestem. De semmiképp sem tekintem hiábavalónak az erőfeszítéseimet. Írországban sokan szívesen hallgatják a Királyság-üzenetet. Jehova áldásával a fiatalember szívébe vetett kicsiny mag egy nap talán gyümölcsöt terem majd.

[Lábjegyzet]