Még egy holt nyelven is élő a Biblia

A VILÁGON beszélt nyelveknek legalább a fele holt nyelvvé vált az elmúlt néhány évszázad során. Egy nyelvről akkor mondjuk, hogy holt nyelv, ha már senki nem beszéli anyanyelveként. Ebben az értelemben a latint is „holt nyelvnek” nevezik, pedig még ma is sokan tanulják, és Vatikánváros hivatalos nyelve.

Az elsőként készült legjelentősebb bibliafordítások némelyike is latin nyelvű. Mondhatjuk-e azt, hogy ezek a bibliafordítások „élők”, vagyis hogy napjainkban is hatással vannak a Biblia olvasóira? E fordítások lebilincselő története segít megtalálnunk a választ erre a kérdésre.

A legrégebbi latin fordítások

Rómában kezdetben latinul beszéltek. Ám Pál apostol görögül írt az ott élő keresztényeknek. * Ez azonban nem okozott gondot, mert Rómában az emberek általában mindkét nyelvet beszélték. Mivel sok római lakos Ázsiának arról a részéről származott, ahol görögül beszéltek, azt mondták a városról, hogy kezd elgörögösödni. A Római Birodalom különböző részein más-más nyelven beszéltek. De idővel, ahogy egyre nagyobbá vált a birodalom, úgy egyre fontosabb lett a latin nyelv is. Ennek eredményeként a Szentírást lefordították görögről latinra. Úgy tűnik, hogy ezt a munkát az i. sz. II. században kezdték el Észak-Afrikában.

A lefordított szövegrészek Vetus Latina, vagyis Ólatin fordítás néven ismertek. Nem maradt ránk olyan ősi kézirat, mely tartalmazza a teljes Szentírás latin fordítását. A fennmaradt szövegrészekből, valamint az ókori írók által idézett részekből arra következtethetünk, hogy a Vetus Latina nem egy egységes mű volt; minden bizonnyal több fordító más-más helyen és időben dolgozott rajta. Tehát a Vetus Latina nem egy összefüggő mű. Sokkal pontosabb görögből készített fordítások gyűjteményeként utalni rá.

Mivel a fordítók egymástól függetlenül fordították latinra a Szentírás egyes részeit, zűrzavar keletkezett. Az i. sz. IV. század végén egy katolikus teológus, Ágoston kijelentette: „ha egyszer valakinek görög tekercs került a kezébe, és egy csöppnyi jártasságot érzett magában e két nyelvvel kapcsolatban, akkor bátorságot vett a [latin nyelvre történő] fordításhoz.” Ágoston és mások is úgy gondolták, hogy túl sok fordítás forog közkézen, és kétségbe vonták a hitelességüket.

Jeromos fordítása

Jeromos volt az, aki megpróbált véget vetni a fordítások okozta zűrzavarnak. I. sz. 382-ben többször is titkárként szolgált Damasus mellett, aki Róma püspöke volt. Azt a megbízatást kapta a püspöktől, hogy dolgozza át az evangéliumok latin szövegét. Ezzel a munkával mindössze néhány év alatt elkészült. Ezután nekilátott, hogy más bibliai könyvek latin fordítását is kijavítsa.

Jeromos fordítása, melyet később Vulgatának neveztek, egy több forráson alapuló mű volt. Jeromos a zsoltárokat a Héber Iratok görög nyelvű fordítása, a Septuaginta alapján  fordította le. A Septuaginta az i. e. II. században készült. Jeromos átdolgozta az evangéliumokat, emellett lefordította a Héber Iratok jelentős részét az eredeti héber szövegből. A Szentírás többi részét valószínűleg mások dolgozták át. Végül a Vetus Latina bizonyos részeit is beleillesztették Jeromos Vulgatájába.

Jeromos munkája eleinte hűvös fogadtatásban részesült. Még Ágoston is bírálta. Ám szép lassan ez lett az általánosan elfogadott egykötetes Biblia. A VIII. és IX. században még olyan tudósok is, mint Alkuin és Theodulf, nekiláttak, hogy Jeromos fordításában kijavítsák a másolásokból adódó nyelvi és szövegbeli hibákat. Mások fejezetekre osztották a szöveget, hogy így könnyebben el lehessen igazodni benne. Amikor feltalálták a mozgatható betűkkel történő nyomtatást, Jeromos fordítása volt az első Biblia, melyet kinyomtattak.

A katolikus egyház először 1546-ban, a tridenti zsinaton nevezte Vulgatának Jeromos fordítását. A zsinaton „hitelessé” nyilvánították a Vulgatát, így ez lett az a bibliaszöveg, mellyel alátámasztják a katolicizmust. Ugyanakkor indítványozták a szöveg átdolgozását is. Úgy határoztak, hogy a munkát különleges bizottságok fogják felügyelni. De mivel V. Sixtus pápa nem bírta kivárni, hogy elkészüljön a munka, és mivel nyilvánvalóan kissé túlbecsülte a saját képességeit, úgy döntött, hogy ő maga fejezi be a munkát.  Alig kezdődött el ennek az átdolgozott Bibliának a nyomtatása, amikor a pápa 1590-ben meghalt. A bíborosok ekkor azonnal elhatárolták magukat ettől a műtől, mert úgy tartották, hogy tele van hibákkal, és megpróbálták visszaszerezni a már kiadott példányokat.

1592-ben VIII. Kelemen pápa felügyeletével a Vulgatának egy újabb átdolgozása került kiadásra Sixto-Clementina néven. Sokáig ez volt a katolikus egyház hivatalos Bibliája. A népnyelvi katolikus bibliafordítások is a Sixto-Clementina szövegéből készültek, például Antonio Martini olasz nyelvű fordítása, melyet 1781-ben fejezett be.

Egy mai, latin nyelvű Biblia

A XX. században a szövegkritikusok rámutattak, hogy a Vulgata, más bibliafordításokhoz hasonlóan, átdolgozásra szorul. Ezért a katolikus egyház 1965-ben létrehozott egy bizottságot, hogy az elkészítse a Vulgata új kiadását. A bizottságot azzal a felelősséggel ruházta fel, hogy a naprakész ismereteknek megfelelően dolgozza át a latin fordítást. Ezt az új szöveget kellett használni a latin nyelvű katolikus szertartásokon.

Ennek az új fordításnak 1969-ben jelent meg az első része. 1979-ben II. János Pál pápa elfogadta a teljes Neovulgatát. Az első kiadásban számos helyen feltüntették Isten nevét, a Iahveh nevet, például a 2Mózes 3:15-ben és 6:3-ban. De később a bizottság egyik tagja úgy fogalmazott, hogy ezt „megbánták”, ezért az 1986-ban közzétett második hivatalos kiadásban a „Dominus [»Úr«] szót használták a Iahveh helyett”.

Ahogy évszázadokkal korábban kritizálták a Vulgatát, úgy a Neovulgatát is bírálták, még katolikus tudósok is. Miközben eleinte úgy beszéltek a Neovulgatáról, hogy az egyesítő hatással lesz a különböző  vallásokra, sokan azt gondolták, hogy akadályozza a vallások közötti párbeszédet, különösen azért, mert ezt kell alapul venni a különböző nyelvű bibliafordítások készítésénél. Németországban a Neovulgata egy olyan vita középpontjába került, mely a protestánsok és a katolikusok között alakult ki egy mindkét felekezet számára elfogadható bibliafordítás készítéséről. A protestánsok azzal vádolták a katolikusokat, hogy ezt az új bibliafordítást mindenáron a Neovulgatához akarják igazítani.

Bár a latin ma már nem egy általánosan használt nyelv, a latin Biblia közvetve és közvetlenül is több millió olvasóra van hatással, és számos nyelv vallásos szóhasználatát befolyásolta. De függetlenül attól, hogy Isten Szava milyen nyelvre lett lefordítva, továbbra is erőt fejt ki, és több millió ember életét változtatja meg, akik engedelmesen megpróbálnak összhangban élni a benne található értékes tanításokkal (Héberek 4:12).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 23. oldalon]

II. János Pál pápa elfogadta a teljes Neovulgatát. Az első kiadásban szerepelt Isten neve, a Iahveh név

[Kiemelt rész a 21. oldalon]

NAGY JELENTŐSÉGŰ SZAVAK

A görögből fordított Vetus Latinában sok kifejezést olyan szóval adtak vissza, melyeknek később nagy jelentősége lett. Erre egy példa a görög di·a·théʹké szó (jelentése: ’szövetség’), melyet a „testamentum” szóval fordítottak (2Korintusz 3:14). Ezért a Héber Iratokat sokan még ma is Ótestamentumnak, a Görög Iratokat pedig Újtestamentumnak nevezik.

[Kiemelt rész a 23. oldalon]

EGY SOKAT TÁMADOTT DOKUMENTUM

A Vatikán Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációja négyévi munka után, 2001-ben kiadta a Liturgiam Authenticam (A népnyelvek használata a római liturgia könyveinek kiadásaiban) című útmutatóját. Ezt a dokumentumot sok katolikus tudós keményen bírálta.

Az útmutató kijelenti, hogy mivel a Neovulgata az egyház hivatalos Bibliája, ezért minden bibliafordítás készítésénél ezt kell alapul venni, még akkor is, ha eltér az eredeti szövegtől. A katolikus egyház kormányszervezete csak akkor tart elfogadhatónak egy Bibliát, ha azt e dokumentummal összhangban készítik. Az útmutató szerint a katolikus bibliafordításokban „a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a tetragram (JHVH) jelöl, minden népnyelvben” a Dominus vagyis az „Úr” szóval „egyező jelentésű szóval kell visszaadni”, miként azt a Neovulgata második kiadása is teszi, annak ellenére, hogy az első kiadás a „Iahveh” nevet használta. *

[Lábjegyzet]

[Kép a 22. oldalon]

Alkuin fordítása, i. sz. 800

[Forrásjelzés]

From Paléographìe latine, by F. Steffens (www.archivi.beniculturali.it)

[Képek a 22. oldalon]

Sixto-Clementina, 1592

[Képek a 23. oldalon]

2Mózes 3:15, Neovulgata, 1979

[Forrásjelzés]

© 2008 Libreria Editrice Vaticana