Levél Bolíviából

Boldog és reményteljes a szegénység ellenére

MISSZIONÁRIUSKÉNT szolgálok egy fejlődő országban, mégis úgy érzem, soha nem fogok hozzászokni a szegénység és reménytelenség látványához. Szeretném, ha mindenki egy csapásra megszabadulna a szenvedéstől, de tudom, hogy csak Isten Királysága fogja megoldani ezeket a gondokat. Ám időről időre találkozom olyan emberekkel, akik hallgatnak Isten Szavára, és borzalmas körülményeik ellenére boldogságra lelnek. Az egyikük Sabina.

Évekkel ezelőtt Sabina két kislányával a karján figyelte, ahogyan a férje felszáll egy rozoga buszra, hogy egy másik országba utazzon, és egy jobban fizető állást keressen. Míg várta, hogy visszatér, a hónapokból évek lettek, de a férje soha többé nem jött haza. Mióta magára hagyta őket, Sabina mindennapos harcot vív, hogy gondoskodjon magáról és két lányáról, Milenáról és Ghelianról.

Akkor találkoztam először Sabinával, amikor egy délután a nővére üzletében a szeszélyes vevőket szolgálta ki türelmesen. Elgyötört tekintetéből láttam, hogy egész nap keményen dolgozott. Felajánlottam neki, hogy tanulmányozom vele és a két lányával a Bibliát. „Nagyon szívesen tanulmányoznék, de egyszerűen túl elfoglalt vagyok – mondta. – Azt viszont szeretném, ha a lányaim tanulmányoznának önnel.” Természetesen beleegyeztem. Ahogy a lányok előrehaladtak a tanulmányozásban, egyre jobban megismertem Sabinát, és hogy milyen nehéz körülmények között élnek.

Sabina napja hajnali négy órakor kezdődik. Míg a lányai alszanak az egyetlen helyiségből álló otthonukban, addig ő tüzet gyújt egy nagy, ütött-kopott alumíniumedény alatt. Húst főz, mellyel megtölti majd a tésztát, hogy húsos batyut készítsen. Ezt az ízletes ételt, az empanadát eladja majd, hogy a családja meg tudjon élni. Az előző éjszaka Sabina elkészítette az empanadához szükséges tésztát is.

Sabina ezután óvatosan felrak a kölcsön kapott kézikocsira mindent, amire csak szüksége van a nap folyamán: egy napernyőt, egy gázrezsót gázpalackkal, egy asztalt, ülőkéket, edényeket, olajat, a húst a tésztával és néhány liter házi készítésű gyümölcsitallal együtt.

Reggel hat órakor Sabina és a lányai készen állnak az indulásra. Becsukják és lelakatolják az ajtót maguk mögött. Közönyös az arcuk, nem beszélgetnek, nem is nevetnek. Minden erejükkel az elvégzendő munkájukra összpontosítanak. A misszionáriusotthonunk ablakából sokszor látok hasonló embereket, amint munkába igyekeznek. Igen, Sabina csak egy a közül a rengeteg  asszony közül, aki napkelte előtt elindul, hogy ételt és italt áruljon Bolívia utcáin.

Reggel fél hétre, mikor a nap éppen kikandikál a hegy mögül, Sabina és a lányai megérkeznek az utcasarokra, ahol árulni szoktak. Szó nélkül lerakodnak a kézikocsiról, és felállítják mozgókonyhájukat. Az első empanada beletoccsan a forró olajba és sisteregve sülni kezd. Finom illat tölti meg a hűvös reggeli levegőt, és odavonzza az éhes vásárlókat.

„Mennyit?” – kérdezi Sabina az első vevőt. Egy álmos szemű férfi, anélkül hogy felnézne, kettőt mutat az ujjával, Sabina pedig két aranybarna, tűzforró empanadát ad neki, majd elveszi a szerény fizetséget. Ez több százszor ismétlődik meg a nap folyamán. Miután eladták az utolsó empanadát is, összeszedelőzködnek és elindulnak hazafelé. Bár Sabina lábai fájnak a reggeli munkától, elmegy a nővére üzletébe, ahol a másik munkáját végzi.

Mikor először érkeztem az üzletbe, hogy a lányokkal tanulmányozzam a Bibliát, már ki volt készítve két kis pad a sarokban. A tanulmányozás elejétől kezdve Milena és Ghelian, akik akkor 9 és 7 évesek voltak, izgatottan várták az összes alkalmat, és alaposan felkészültek. Ezek a félénk kislányok fokozatosan megnyíltak, és összebarátkoztunk. Ez megérintette Sabina szívét. Hamarosan úgy döntött, hogy a szoros időbeosztása ellenére ő is szeretné tanulmányozni velem a Bibliát.

Ahogy növekedett Sabina ismerete, úgy szerette meg egyre jobban Jehova Istent. Valami teljesen új dolgot tapasztalt: boldogságot. Az egykor fáradt és szomorú arcú utcai árus megváltozott. A tartása kiegyenesedett, felemelt fejjel és csillogó szemmel jár. „Sabina folyton csak mosolyog, amit korábban sohasem tett” – mondta a nővére. Hozzá hasonlóan mások is észrevették, hogy Sabina és a lányai milyen sokat változtak. A szellemi űrt, melyet Sabina oly sokáig érzett, most betöltötte Isten ismerete.

Sabina nagyon élvezte a tanulmányozást, de a szoros időbeosztása nem tette lehetővé, hogy eljárjon a keresztény összejövetelekre. Végül elfogadta a meghívásomat a Királyság-terembe. Azóta egyszer sem hiányzott az összejövetelekről. A gyülekezetben igaz barátokra lelt. Azt is tapasztalta, hogy Jehova valóban gondoskodik azokról, akik szeretik Őt, és áldozatokat hoznak azért, hogy szolgálják (Lukács 12:22–24; 1Timóteusz 6:8).

Sabina őszintén szerette azt, amit megtanult, és vágyott rá, hogy megossza másokkal is. De ezt mondta: „Reszketek félelmemben valahányszor arra gondolok, hogy nyilvánosan prédikáljak.” Ezt gondolta: „Hogyan lehet képes egy olyan félénk és nem éppen tanult asszony tanítani másokat, mint én?” Mégis az iránta mutatott kedvesség és az életében tapasztalt nagyszerű változások arra indították, hogy megtegye ezt a fontos lépést. Azt is felismerte, hogy a lányainak ő a példaképe. Ezért elkezdett beszélni másoknak a jó hírről. A lányai lelkesen csatlakoztak hozzá.

Sabina ma már nem csak egy a sok szegény asszony közül, aki boldogtalanul robotol nap nap után. Az anyagi helyzete nem sokat változott, de a szemléletmódja igen. Most mint megkeresztelt személy megosztja másokkal a jó hírt Isten Királyságáról, mely végleg megszünteti a szegénységet és a kilátástalanságot a földön (Máté 6:10).

Reggel öt óra van, és Sabina készen áll, hogy elinduljon otthonából. De ezen a reggelen nem empanadát megy árulni. Keresztény hittársaival találkozik, hogy részt vegyen az utcai tanúskodásban. Most még boldogabb, hogy idejének egy részét minden héten arra szánja, hogy segítsen másoknak. Bezárja az ajtót, és széles mosollyal az arcán elindul az utcán. Ahelyett, hogy kocsit tolna, egy nagy táska van nála. A Bibliáját és bibliai kiadványokat tett bele, melyek segítségével szeretne reményt adni másoknak is. Mosolyogva és bizakodóan ezt mondja: „Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer képes leszek beszélni másoknak a Bibliáról. De nagyon szeretem ezt csinálni!”