Az apologéták – A keresztény hit védelmezői, vagy már szinte filozófusok?

VÉRFERTŐZÉS, gyermekgyilkosság, kannibalizmus – egyebek között ezekkel a képtelen vádakkal illették a keresztényeket az i. sz. II. században. Mindez egy óriási üldözési hullámot indított el, s emiatt a magukat kereszténynek valló írók kötelességüknek érezték, hogy megvédjék a hitüket. Ők később apologétákként, vagyis hitvédőkként váltak ismertté, és elhatározták, hogy bebizonyítják, hogy a vallásuk ártalmatlan. Az volt a céljuk, hogy megnyerjék a római hivatalnokokat és a közvéleményt.

Ez kockázatos vállalkozás volt, mivel a birodalom és a közvélemény általában csak akkor békélt meg, ha behódoltak nekik. Fennállt annak is a veszélye, hogy az üldözés fokozódik, vagy hogy a szükségtelen megalkuvások miatt a keresztényi tanítások felhígulnak. De hogyan védték meg az apologéták a hitüket? Milyen érveket hoztak fel? És milyen eredményekkel jártak az erőfeszítéseik?

Az apologéták és a Római Birodalom

Az apologéták művelt férfiak voltak, akik a II. században és a III. század elején éltek. A leghíresebb közülük Jusztinosz vértanú, Alexandriai Kelemen és Tertullianus volt. * Az írásaikat főként pogányoknak és római hivatalnokoknak címezték. Az volt a szándékuk, hogy kifejtsék a keresztény tanításokat, és közben sokszor utaltak a Bibliára. Mindenekelőtt pedig szembeszálltak a kereszténység üldözőivel, megcáfolták a vádjaikat, és kedvező színben tüntették fel a keresztényeket.

Az apologéták az egyik legfőbb feladatuknak azt tekintették, hogy meggyőzzék a politikai hatalmakat arról, hogy a keresztények nem ellenségei a császárnak és a birodalomnak. Tertullianus azt írta a császárról, hogy „a mi Istenünk rendelte őt fölénk”, Athénagorasz pedig kiállt amellett, hogy a trónörökös a császár családjából származzon. Ezzel beleavatkoztak koruk politikájába, semmibe véve Jézus Krisztus következő szavait: „Az én királyságom nem része e világnak” (János 18:36).

 Az apologéták azt is javasolták, hogy kapcsolatot kellene teremteni Róma és a keresztény vallás között. Melitón úgy vélte, hogy ezek egységet alkotnak, és mindkettő előmozdítja a birodalom jólétét. A Levél Diognétoszhoz című alkotás ismeretlen szerzője a keresztényeket a lélekhez hasonlította, mely „összetartja a világot”. Tertullianus pedig azt írta, hogy a keresztények imádkoznak a birodalom virágzásáért, és azért, hogy a világrendszer vége később jöjjön el. Így már nem is volt olyan fontos, hogy eljöjjön Isten Királysága (Máté 6:9, 10).

A „kereszténységből” filozófia lesz

Kelszosz, egy filozófus, gúnyosan úgy jellemezte a keresztényeket, mint akik „gyapjúverők, sarukészítők, nemezverők, a legműveletlenebb és legparlagiasabb” emberek. Az apologéták képtelenek voltak elviselni ezt a gúnyt. Elhatározták, hogy egy új taktikával megnyerik a közvéleményt. A korábban elutasított világi bölcsességet a „keresztény” ügy szolgálatába állították. Alexandriai Kelemen például „igaz teológiának” tekintette a filozófiát. Bár Jusztinosz azt állította, hogy elveti a pogány filozófiát, ő volt az első, aki filozófiai nyelvezettel és fogalmakkal fejtett ki „keresztény” tanokat, és ezt a fajta filozófiát „biztosnak és hasznosnak” tartotta.

Ettől kezdve az apologéták módszere az volt, hogy nem ellenzik a filozófiát, hanem az állítólagos keresztény gondolkodást egy olyan filozófiává teszik, amely magasabb rendű a pogányokénál. Jusztinosz ezt írta: „a nálatok oly megbecsült költőkhöz és filozófusokhoz hasonlóan tanítunk valamit, sőt nem egy esetben többet, Istenhez méltóbbat”. A filozófia új köntösébe bújtatott „keresztény” tanokat úgy tüntették fel, mint amelyek jól megalapozottak és tiszteletre méltók. Az apologéták rámutattak, hogy a keresztény könyvek sokkal régebben íródtak, mint a görögökéi, és hogy a Biblia prófétái korábban éltek, mint a görög filozófusok. Némelyik apologéta még azt is állította, hogy a filozófusok a prófétákat utánozzák. Platónt például Mózes tanítványának kiáltották ki.

Eltorzul a kereszténység

Ez az új módszer a kereszténység és a pogány filozófia keveredéséhez vezetett. Egyes görög isteneket párhuzamba állítottak bibliai személyekkel. Jézust Perszeuszhoz hasonlították, Mária foganását pedig Perszeusz anyjának, Danaénak a foganásával hozták összefüggésbe, akit szintén szűznek tartottak.

 Bizonyos tanításokat nagymértékben megváltoztattak. Például a Biblia Jézust „Logosznak” is nevezi, melynek jelentése: Isten ’Szava’, vagyis Szószólója (János 1:1–3, 14–18; Jelenések 19:11–13). Ezt a tanítást Jusztinosz már a kezdet kezdetén eltorzította: akárcsak egy filozófus, a görög logosz szó két lehetséges jelentésével, a ’szó’ és az ’értelem’ szavakkal ügyeskedett. Azt mondta, hogy a keresztények Krisztus személyében kapták meg a szót. Ám a logosz, ha az értelem jelentését vesszük, minden emberben megtalálható, még a pogányokban is. Így hát úgy következtetett, hogy akik az értelemmel összhangban élnek, azok keresztények, még azok is, akik ateistának vallották magukat, vagy akiket annak tartottak, mint például Szókratész.

Az apologéták pedig, köztük Tertullianus is, összefüggésbe hozták Jézust a görög filozófia logoszával, mely szorosan kapcsolódott Isten személyéhez. Ezzel ráléptek arra az útra, mely végül elvezette a kereszténységet a háromság dogmájához. *

A „léleknek” fordított héber szó több mint 750-szer fordul elő a Bibliában, a görög megfelelője pedig több mint 100-szor. A lélek elsősorban halandó élőlényekre utal, emberekre és állatokra egyaránt (1Korintusz 15:45; Jakab 5:20; Jelenések 16:3). Az apologéták azonban kiforgatták a Bibliának ezt a tanítását, elegyítették Platón filozófiájával. Platón szerint a lélek különáll a testtől, láthatatlan és halhatatlan. Minucius Felix még azt is bizonygatta, hogy a feltámadásba vetett hit Püthagorasznak a lélekvándorlásról szóló tanításából ered. A görög filozófia igencsak eltérítette az apologétákat a Biblia tanításaitól!

Rossz döntés

Némelyik apologéta érezte, hogy a filozófia veszélyt jelenthet a keresztény hitre. Bár bírálták a filozófusokat, tetszett nekik, hogy a filozófia intellektuálisan közelíti meg a dolgokat. Tatianosz például elítélte a filozófusokat, amiért semmi jót sem tudnak megvalósítani, ugyanakkor a keresztény vallást „a mi bölcseletünk”-nek nevezte, és filozofikus spekulációkba bocsátkozott. Tertullianus nehezményezte, hogy a pogány filozófia hatással van a keresztény gondolkodásra, ennek ellenére szeretett volna „Justinos, a filozófus és vértanú . . . Miltiadész, az egyházak szofistája”, és mások nyomdokaiba lépni. Athénagoraszt „Athén keresztény filozófusának” nevezték. Kelemenről pedig azt tartották, hogy úgy gondolja, hogy „a keresztények megfontoltan ugyan, de használhatják a filozófiát, mint ami hozzájárul a bölcsességhez és a hit megvédéséhez”.

Lehet, hogy nagy sikereket értek el az apologéták a hitük megvédésében, de elkövettek egy súlyos hibát. Mit? Pál apostol emlékeztette a keresztényeket, hogy a szellemi fegyverzetük egyetlen része sem ütőképesebb, mint „Isten szava”, mely „élő, és erőt fejt ki”. Még azt is hozzáfűzte, hogy ezzel „okoskodásokat rontunk le, és minden magaslatot, amelyet az Isten ismerete ellen emeltek” (Héberek 4:12; 2Korintusz 10:4, 5; Efézus 6:17).

 A kivégzése előtti éjszakán Jézus ezt mondta a tanítványainak: „bátorság! Én legyőztem a világot” (János 16:33). A megpróbáltatások és a szenvedések, melyeket átélt a világban, nem tudták megtörni a hitét és az Atyja iránti lojalitását. Ehhez hasonlóan az utolsó életben maradt apostol, János ezt írta: „ez az a győzelem, amely legyőzte a világot: a hitünk” (1János 5:4). Bár az apologéták meg akarták védeni a keresztény hitet, rossz döntést hoztak azzal, hogy átvették a világi filozófia eszméit és szemléletmódját. Ezzel engedtek a filozófia csábításának, és tulajdonképpen hagyták, hogy a világ legyőzze őket és keresztény mivoltukat. Tehát ahelyett, hogy a korai egyház apologétái az igaz keresztény hit védelmezői és bajnokai lettek volna, lehet, hogy akaratlanul, de mégis besétáltak Sátán csapdájába, aki „folyton átváltoztatja magát a világosság angyalává” (2Korintusz 11:14).

A mai egyházak papsága és teológusai sok tekintetben ugyanezen az úton járnak. Ahelyett, hogy Isten Szavával megvédenék az igaz kereszténységet, gyakran lekicsinylik a Bibliát, és amikor tanítanak, világi filozófiához folyamodnak, hogy megnyerjék a közvéleményt és a vezető rétegeket. Elmulasztják figyelmeztetni az embereket, hogy mennyire veszélyes követni a világ Írás-ellenes irányzatait, és olyan tanítókká váltak, akik mindent megtesznek, hogy ’csiklandozzák a hallgatóik fülét’, hogy így még több hívet szerezzenek maguknak (2Timóteusz 4:3). A korai apologétákhoz hasonlóan sajnos ezek a tanítók is figyelmen kívül hagyják az apostoli figyelmeztetést: „Vigyázzatok: valaki még netán zsákmányul ejt titeket a filozófia és üres megtévesztés által, ami emberek hagyománya szerint, a világ elemi dolgai szerint, és nem Krisztus szerint való”. A Biblia arra emlékeztet minket, hogy „a végük a cselekedeteik szerint lesz” (Kolosszé 2:8; 2Korintusz 11:15).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 31. oldalon]

„Okoskodásokat rontunk le, és minden magaslatot, amelyet az Isten ismerete ellen emeltek” (2KORINTUSZ 10:5)

[Kép a 28. oldalon]

Jusztinosz a filozófia követését „biztosnak és hasznosnak” tartotta

[Kép a 29. oldalon]

Kelemen „igaz teológiának” tekintette a filozófiát

[Kép a 29. oldalon]

Tertullianus a filozofálásával a háromságtanhoz vezető utat egyengette

[Kép a 29. oldalon]

Tatianosz a kereszténységet „a mi bölcseletünk”-nek nevezte

[Kép a 30. oldalon]

A papság és a teológusok az apologéták nyomdokain járnak

[Kép a 31. oldalon]

Pál apostol az emberi filozófia és a megtévesztés veszélyére figyelmeztetett

[Képek forrásának jelzése a 29. oldalon]

Kelemen: Historical Pictures Service; Tertullianus: © Bibliothèque nationale de France