Levél a Dél-afrikai Köztársaságból

„Miért állna itt meg bárki is?”

„VESZÉLYES KÖRNYÉK! RABLÁS ÉS PROSTITÚCIÓ!” – figyelmeztet a tábla a keskeny országúton. Lehajtunk az útról a poros útszélre, és megállunk néhány ránk váró autó mellett egy hatalmas hirdetőtábla alatt, amely egy luxus szórakozóhely és kaszinó felé mutatja az irányt. Az úton drága autók haladnak el, és nem tudjuk nem észrevenni az ablakokból kandikáló emberek csodálkozó tekintetét. Mintha ezt kérdeznék: „Miért állna itt meg bárki is?”

Miután megálltunk, kiszállunk és csatlakozunk a hirdetőtábla árnyékában várakozó, szépen öltözött emberekhez. A csoportban különböző faji és etnikai hátterű emberek vannak együtt, ami még mindig eléggé szokatlan látvány a Dél-afrikai Köztársaságban. A körülbelül 100 kilométerre, dél-keletre lévő Johannesburgból érkeztünk, annak reményében, hogy meg tudjuk osztani a bibliai igazságokat a környék falvaiban élőkkel.

Az út mentén röviden megbeszélünk egy bibliaverset, és azt, hogy ki hova megy majd, hogy meglátogassa az embereket. Mondunk egy imát, majd visszaülünk az autóinkba. A síkságon, ameddig a szem ellát, házak és viskók rendezetlen csoportjai állnak. Eltörpülnek a platinabányák törmelékhalmai mellett. Az itteniek nagy szegénységben élnek, holott a föld alattuk rendkívül értékes fémet rejt.

A feleségem és én látogatókkal vagyunk együtt, egy házaspárral Németországból. Azzal kezdjük a délelőttöt, hogy házról házra meglátogatjuk az embereket. Az itt lakók közel egyharmada munkanélküli, ezért az otthonaik szerények. Sokan csak egy bádogtetős, roskadozó faviskóban élnek, amelyet nagy szögek tartanak egybe; a szögek alátéteit pedig laposra egyengetett söröskupakok helyettesítik.

Amikor odaérünk egy házhoz, beköszönünk az ajtón, és gyakran a ház asszonya jön ki. Akiket otthon találunk, szívesen hallgatják az üzenetünket, és nagyra becsült vendégként bánnak velünk. A tűző nap forró kemencévé változtatja a fémtetős házakat. A szülők gyakran a gyerekeket küldik be, hogy hozzanak ki székeket a fa alá, majd hellyel kínálnak minket az árnyékban.

A család apraja-nagyja összegyűlik, és helyet foglalnak egy hevenyészett széken vagy egy felfordított ládán. Még az apróbb gyerekeknek is szólnak, és elhívják őket a saját készítésű játékaik mellől, hogy figyeljenek. Felolvasunk néhány bibliaverset, aztán megkérjük az iskoláskorú gyerekeket, hogy olvassanak fel néhány  részt a Biblián alapuló kiadványainkból. Szinte mindenki, akivel találkozunk, örömmel fogad el olvasnivalót, és sokan megkérnek minket, hogy látogassuk meg őket újra.

Délben szünetet tartunk, hogy megegyünk egy szendvicset, és felfrissítsük magunkat egy hideg itallal. Majd elindulunk azokhoz, akikkel az előző látogatásunkkor beszélgettünk. Az első személy, akivel szeretnénk találkozni, Jimmy, egy bevándorló Malawiból. Az egyik platinabányában dolgozik, és már több hónapja rendszeresen látogatjuk őt. Mindig örül, amikor viszontlát bennünket, és beszélgethet velünk a Bibliáról. Jimmy felesége egy helybeli csvana nő, és két elragadó gyermekük van. Mivel a múltkor nem találtuk őt otthon, alig várjuk, hogy találkozzunk vele.

Ahogy Jimmy egyszerű otthona felé hajtunk, rögtön észrevesszük, hogy valami nincs rendben. Gondozott kertje most elhanyagolt. A kukoricái elszáradtak, a ház körül kapirgáló csirkék eltűntek. Az ajtó nagy lánccal be van zárva. Előkerül az egyik szomszédasszony, hogy megnézze, mi történik. Megkérdezzük tőle, hogy tudja-e, hol van Jimmy. Ő mondja el nekünk a szörnyű hírt, hogy Jimmy meghalt, a felesége pedig a gyerekekkel visszaköltözött a szüleihez.

Bár udvariatlanságnak számít a kérdezősködés, igyekszünk megtudni néhány részletet. „Beteg volt, és meghalt – mondja a szomszédasszony. – Sokféle betegség van mostanában, és sokan meghalnak.” Mivel ritkán beszélnek az ilyen dolgokról, az asszony nem akar semmi konkrétumot mondani. Ám az új sírok növekvő száma a temetőben szomorú bizonyítéka a szomszédasszony szavainak. Néhány szóban megemlítjük neki a feltámadás reménységét, aztán nehéz szívvel továbbindulunk egy másik személyhez, akit szeretnénk meglátogatni.

A következő faluban az utolsó házsorig hajtunk, ahol az egyik platinabányából származó törmelékhalom magasodik. Az utca végén ráfordulunk egy ház feljárójára. A kertben egy nagyobb kőre ezek a szavak vannak élénk színekkel festve: „A határozatlanság az idő tolvaja, bűntársa pedig a halogatás”. David *, a felirat eszmei szerzője, kidugja a fejét az ősrégi Volkswagen Beetle-jének motorháztetője mögül. Vet egy pillantást a lemenő napra, és amikor felismer minket, széles mosoly jelenik meg az arcán. A napfény megcsillan divatosnak számító, elülső aranyfogain. Megtörli a kezét, és elénk siet, hogy üdvözöljön minket.

„Üdv, barátaim! – kiáltja. – Merre jártatok?” Jó újra látni Davidet. Elnézést kér, hogy nem tud sok időt tölteni velünk, de az utolsó látogatásunk óta munkát kapott, és nemsokára már a bányánál kell lennie. Élénk beszélgetésünk alatt David végig mosolyog. „Az első találkozásunk megváltoztatta az életemet – mondja izgatottan. – De komolyan! Nem tudom, mi lenne most velem, ha akkor nem jöttök el hozzám.”

Nagy öröm volt beszélgetni Daviddel. Elköszönünk tőle, és a nyugodni térő nappal mi is hazaindulunk. Még egy utolsó pillantást vetünk a síkságra, de a levegő porszemcséin szikrázó napfénytől nem látjuk tisztán a tájat. Azon gondolkodunk, vajon hogyan fog eljutni az összes itt élő emberhez a jó hír. Igazán átérezzük, mit jelentenek Jézus szavai: „Az aratnivaló bizony sok, de a munkás kevés” (Lukács 10:2).

[Lábjegyzet]

[Kép forrásának jelzése a 17. oldalon]

Kind permission given by the South African Post Office