Miért gondolkodnak ma másként a bűnről?

„AZ EREDENDŐ bűn fogalma – vagyis hogy bűnösök vagyunk, mert az ősszüleink valamikor nagyon régen bűnt követtek el – elég távol áll korunk emberétől. És így magának a bűnnek a fogalma is . . . Lehet, hogy az olyan emberek, mint Adolf Hitler és Joszif Sztálin bűnt követtek el, de mi, a többiek csupán a körülmények áldozatai vagyunk, és hát senki sem tökéletes” (The Wall Street Journal).

Ahogy azt az előbbi idézet mutatja, úgy tűnik, hogy a bűn fogalma napjainkban kihalóban van. Vajon miért? Mi változott meg? Tulajdonképpen mi a bűn, és miért vált ki ilyen nagy ellenszenvet az emberekből?

A bűn fogalmát két irányból közelíthetjük meg: egyrészt beszélhetünk öröklött bűnről, másrészt az egyén bűnös viselkedéséről. Az első az életünk velejárója, ha akarjuk, ha nem, a második viszont olyasmi, amit tudatosan teszünk. Vizsgáljuk meg közelebbről mindkét területet.

Valóban bűnben születünk?

A Biblia kijelenti, hogy ősszüleink egy erkölcsi hiányosságot – vagyis az eredendő bűnt – adták tovább az összes embernek. Ennek következtében születésünktől fogva mindannyian a tökéletlenség bélyegét viseljük magunkon. „Minden igazságtalanság bűn” – mondja a Biblia (1János 5:17).

Sok templomba járó azonban nem érti, és nem is tudja elfogadni, hogy miért születik minden ember gyarlónak egy hajdanán elkövetett bűn miatt, melyhez semmi köze, és nem is tartozik érte felelősséggel. Edward Oakes teológiaprofesszor szerint az emberek erre a tantételre „vagy úgy reagálnak, hogy zavartan hallgatnak, vagy határozottan elutasítják, vagy még ha látszólag egyetértenek is vele, és nem tagadják nyíltan, mégsem értik, hogy hogyan kellene ennek befolyásolnia egy istenfélő ember életét”.

Miért nehéz elfogadniuk az embereknek az eredendő bűn fogalmát? Ennek egyik oka az, amit az egyházak az eredendő bűnről tanítanak. Például a tridenti zsinaton (1545–1563) az egyház mindenkit elítélt, aki tagadta, hogy az újszülötteket meg kell keresztelni azért, hogy megbocsáttassanak a bűneik. A teológusok kijelentették, hogy ha egy csecsemő úgy hal meg, hogy nem keresztelték meg, akkor nem kapott feloldozást a bűnei alól, és sohasem kerülhet a mennybe, Isten színe elé. Sőt, Kálvin azt tanította, hogy a kisdedek „magukkal hozzák ezt a kárhoztatást már anyjuk méhéből”. Úgy vélte, hogy természetük „Isten előtt . . . útálatos és megvetett”.

A legtöbb ember ösztönösen úgy véli, hogy az újszülött csecsemők olyannyira ártatlanok, hogy teljesen természetes, hogy az ember minden porcikájával tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy az öröklött bűn miatt ezeknek az apróságoknak szenvedniük kell. Így tehát érthető, hogy az ilyen tanítások miatt az emberek nem tudják elfogadni az eredendő bűn tantételét. Sőt, voltak olyan egyházi vezetők is, akik nem tudták rávenni magukat  arra, hogy pokolra ítéljenek egy olyan csecsemőt, aki nem lett megkeresztelve. Számukra teológiai dilemma maradt, hogy mi történik végül egy ilyen csecsemővel. Bár sohasem lett része hivatalosan az egyház tantételeinek, a hagyományos katolikus tanítás évszázadokon át az volt, hogy azoknak a csecsemőknek a lelke, akiket nem kereszteltek meg, a senki földjére, vagyis a pokol tornácára kerül. *

Másrészt az is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek hite megrendült az eredendő bűn tantételében, hogy a XIX. században filozófusok, tudósok és teológusok kezdték kétségbe vonni a bibliai beszámolók történelmi hitelességét. Sokan Darwin evolúciós elméletének hatására a mítoszok közé sorolták Ádám és Éva történetét. Mindennek az lett az eredménye, hogy sokan már nem isteni kinyilatkoztatásnak tartják a Bibliát, hanem egy olyan könyvnek, mely a bibliaírók gondolkodásmódját és a korabeli hagyományokat tükrözi.

Vajon mi lesz így az eredendő bűn tantételével? Nyilvánvaló, hogy ha a templomba járókat meggyőzik arról, hogy Ádám és Éva sohasem létezett, akkor logikusan arra a következtetésre fognak jutni, hogy az eredendő bűnt sem követték el. Még azok számára is, akik készek elismerni, hogy az emberiség alapjában véve gyarló, az eredendő bűn fogalma nem több egy elméletnél, mely megmagyarázza, hogy miért nem vagyunk tökéletesek.

Ez az általános felfogás az eredendő bűnről. De mi a helyzet azzal kapcsolatban, hogy az egyéni bűnökkel – melyek különböznek az öröklött bűntől – szintén megsértjük Istent?

Valóban bűn?

Amikor az embereket megkérdezik arról, hogy szerintük mi számít egyéni bűnnek, sokaknak a tízparancsolat jut az eszükbe, mely tiltja például a gyilkosságot, a hűtlenséget, a buja nemi vágyakozást, a házasság előtti szexuális kapcsolatot és a lopást. Az egyházak hagyományos tanítása az volt, hogy aki úgy hal meg, hogy nem bánja meg ezeket a bűnöket, az örökké fog gyötrődni a tüzes pokolban. *

Ahhoz, hogy valaki ne jusson erre a sorsra, a katolikus egyház szerint szükséges meggyónnia a bűneit egy papnak, akinek – ahogy állítják – megvan a hatalma ahhoz, hogy feloldozza őt a bűnei alól. Csakhogy a legtöbb katolikus számára a gyónás, a feloldozás és a vezeklés már a múlté. Például egy nem régi tanulmányból kiderül, hogy az olasz katolikusok több mint 60 százaléka már nem jár gyónni.

 Jól látszik, hogy az egyéni bűnről és annak következményeiről alkotott hagyományos felfogás – ahogy azt az egyházak magyarázzák – nem segített az embereknek abban, hogy felhagyjanak a bűn gyakorlásával. Sok templomba járó személy többé már nem hisz abban, hogy az egyház által bűnnek tartott cselekedetek helytelenek. Vannak, akik például így érvelnek: Ha két felnőtt között úgy jön létre szexuális kapcsolat, hogy mindketten akarják, és nem bántanak meg vele egy harmadik személyt, akkor ebben nincs is semmi kivetnivaló.

Az érvelésük egyik lehetséges magyarázata az, hogy ezek az emberek igazából nincsenek meggyőződve arról, amit a bűnről tanítottak nekik. Sokan nehezen tudják elhinni, hogy egy szerető Isten örökké kínozná a bűnösöket a tüzes pokolban. És az ebben való kételkedésük talán megmagyarázza, legalábbis részben, hogy általában miért nem veszik annyira komolyan ma a bűnt. Ám más tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek már nem tartják bűnnek azt, amit egykor annak tartottak.

A hagyományos értékek elvetése

Az elmúlt néhány évszázad eseményei óriási változást hoztak a társadalomban és az emberek gondolkodásmódjában. A két világháború, a számtalan kisebb háború és a sok népirtás miatt sokan megkérdőjelezik a hagyományos értékeket. Ezt kérdezik: „Van-e értelme egy technikailag fejlett korban olyan erkölcsi értékek szerint élni, melyeket évszázadokkal ezelőtt határoztak meg, és egyáltalán nem tartanak lépést a modern élettel?” Sok racionalista és moralista arra a következtetésre jutott, hogy nincs. Ők abban hisznek, hogy az embereknek meg kell szabadulniuk bizonyos erkölcsi béklyóktól és babonáktól, és az oktatáshoz kell fordulniuk, hogy teljesen kiaknázzák a bennük rejlő lehetőségeket.

Ez a gondolkodásmód azt eredményezte, hogy az emberek eltávolodtak Istentől. Sok európai országban csak kevesen járnak templomba. Egyre többen vannak, akik igazából semmiben sem hisznek, és sokan nyíltan szembehelyezkednek az egyházak tanításaival, melyekről azt gondolják, hogy értelmetlenek. Így gondolkodnak: „Ha az emberek egyszerűen az evolúció útján jöttek létre, és nincs Isten, miért foglalkozzunk egyáltalán azzal, hogy mi számít erkölcsösnek, és mi bűnnek?”

A XX. századi nyugati világban általában véve meglazult az erkölcs, ami többek között az úgynevezett szexuális forradalomhoz vezetett. A diáktüntetéseknek, a társadalmi eszmék ellen lázadó mozgalmaknak, valamint az orvosilag elfogadott és hatékony fogamzásgátlóknak egyaránt szerepe  volt a hagyományos erkölcsi normák elvetésében. Nem telt bele sok idő, és elutasították a bibliai értékeket. Egy új nemzedék egy új erkölcsi értékrendet fogadott el, és teljesen új nézetet vallott a bűnről. Egy író szerint attól fogva „az egyetlen törvény a szerelem törvénye volt”, és ez alapvetően abban nyilvánult meg, hogy széles körben elfogadottá vált a meg nem engedett szexuális kapcsolat.

Első a hívek lelkivilága

Az Egyesült Államokban megfigyelhető tendenciáról a Newsweek magazin nyíltan kijelentette: „Sok pap, aki harcba száll a hívekért folytatott versenyben, úgy érzi, hogy nem engedheti meg, hogy az emberek eltávolodjanak az egyházától.” Attól tartanak, hogy ha szigorú erkölcsi követelményeket támasztanak a híveikkel szemben, akkor elveszítik őket. Az emberek nem akarnak hallani arról, hogy alázatra, önfegyelemre és erényre kell szert tenniük, vagy hogy hallgatniuk kell a háborgó lelkiismeretükre, és hogy meg kell bánniuk a bűneiket. Ezért a Chicago Sun-Times című újság szerint sok egyház „már nem az evangéliumot hirdeti, hanem olyan üzenetet, melyet ugyan keresztényinek tart, de az valójában énközpontú gondolkodást mozdít elő”.

Ennek a gondolkodásnak egy olyan vallási szemlélet a következménye, mely a saját szájíze szerint határozza meg Isten személyét, és így olyan vallások jönnek létre, melyek nem Istenre összpontosítanak, és arra, hogy mit vár el tőlünk, hanem az emberre helyezik a hangsúlyt, és arra, hogy hogyan növelheti az önbecsülését. Az egyetlen cél teljesíteni a gyülekezet kívánságait. Az eredmény egy tantételek nélküli vallás. „Mi tölti ki azt az űrt, ahol egykor a keresztény erkölcsi értékek voltak? – teszi fel a kérdést a The Wall Street Journal című újság. – Egyetlen szabály, mégpedig az, hogy rendkívül könyörületesnek kell lenni, vagyis ha »jó ember vagy«, az mindenre mentségül szolgál.”

Logikus, hogy mindennek egy olyan gondolkodásmód a következménye, mely szerint bármelyik vallás jó, amelyik jó hatással van az ember lelkivilágára. A The Wall Street Journal megjegyzi, hogy aki azonosul ezzel a nézettel, „bármilyen hitet el tud fogadni, amíg az nem támaszt konkrét erkölcsi követelményeket – vigasztal, de nem ítél el”. Az egyházak cserébe készek elfogadni az embereket „olyannak, amilyenek”, anélkül hogy bármilyen erkölcsi követelményt támasztanának velük szemben.

Az előbbi gondolatok a Biblia olvasóinak talán egy olyan próféciát juttatnak az eszükbe, melyet Pál apostol jegyzett fel az i. sz. I. században. Ezt írta: „lesz időszak, amikor az egészséges tanítást nem fogják elviselni, hanem a saját kívánságaikkal összhangban gyűjtenek össze maguknak tanítókat, hogy csiklandoztassák a fülüket; és az igazságtól elfordítják fülüket” (2Timóteusz 4:3, 4).

Nagyon rosszat tesznek a híveikkel a vallási vezetők, amikor elnézik a bűnt, tagadják annak létezését, és úgyszólván ’csiklandozzák a híveik fülét’ azzal, hogy olyasmit mondanak nekik, amit hallani akarnak, és nem azt tanítják, amit a Biblia mond. Üzenetük hamis és veszélyes. Eltorzítja az igaz kereszténység egyik legfontosabb tanítását. A jó hírben – melyet Jézus és az apostolai prédikáltak – nagyon fontos szerepet tölt be a bűnről és a megbocsátásról szóló tanítás. Hogy miért mondhatjuk ezt? A következő cikkből megtudhatod.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 7. oldalon]

Rossz következményei vannak annak a vallási szemléletnek, hogy első a hívek lelkivilága

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

A bűn „ma már divatjamúlt”?

▪ „Ez a kérdés az egyik legnagyobb akadály, mellyel az egyháznak ma szembe kell néznie. Többé már nem gondoljuk azt magunkról, hogy »bűnösök« vagyunk, akiknek megbocsátásra van szükségük. Lehet, hogy a bűn egykor nagy probléma volt, de szerintünk ma már divatjamúlt. Ezért bár az egyház tudja a megoldást a bűn problémájára, a bűn már nem is jelent gondot a legtöbb amerikainak, vagy legalábbis nem tartják olyan nagy ügynek” (ifjabb John A. Studebaker, vallási író).

▪ „Az emberek ezt mondják: »Erkölcsi kérdésekben magasra teszem a mércét, akár magamról, akár másokról van szó. De én is csak ember vagyok, ezért örülök, ha meg tudom tenni, ami tőlem telik.« Olyan erkölcsi keretek között akarunk mozogni, amelyek kényelmesek nekünk, próbáljuk megtalálni a középutat, ahol úgy érezzük, hogy jó emberek vagyunk . . . A komolyabb bűnökről azonban nem veszünk tudomást” (Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke).

▪ „Az emberek ma már büszkék arra, amit egykor szégyenteljesnek tartottak [ilyen például az úgynevezett hét főbűn]: a szülők arra nevelik a gyermekeiket, hogy a büszkeség nélkülözhetetlen az önbecsüléshez. Egy csoport francia szakács kérvényt nyújtott be a Vatikánhoz, hogy a torkosság ne számítson többé bűnnek. A média világának az irigység a mozgatórugója. A nemi vágyak felkorbácsolása reklámfogásnak számít. Akit megsértettek, teljes joggal haragudhat. Néha én is csak arra vágyom, hogy lustálkodhassak egy kicsit” (Nancy Gibbs, Time magazin).

[Kép az 5. oldalon]

Ma sokak szerint Ádám és Éva története csupán mítosz