A történelem leggyalázatosabb pere

SZINTE nincs is ennél ismertebb ókori per. A négy evangélium részletesen beszámol Jézus Krisztus letartóztatásáról, peréről és kivégzéséről. Miért fontos megvizsgálnunk ezt a pert? Először is azért, mert Jézus meghagyta a követőinek, hogy emlékezzenek meg a haláláról, és így a pernek, mely a halálához vezetett, fontos szerepe van. Másodszor azért, mert tudnunk kell, hogy igazak voltak-e a Jézus ellen felhozott vádak. Harmadszor pedig azért, mert az életünket és a jövőnket érinti, hogy Jézus önként feláldozta az életét (Lukács 22:19; János 6:40).

Amikor Jézust perbe fogták, Palesztina római uralom alatt állt. A rómaiak megengedték a zsidó vallási vezetőknek, hogy a saját törvényeik szerint szolgáltassanak igazságot, de valószínűleg nem adtak nekik felhatalmazást a bűnözők kivégzésére. Ezért bár Jézust a vallási ellenfelei tartóztatták le, a rómaiak végezték ki. A vallási vezetőket annyira bosszantotta Jézus prédikálása, hogy mindenáron halálra akarták adni. A kivégzését azonban törvényesnek  próbálták feltüntetni. Miután egy jogászprofesszor megvizsgálta az eljárásmódjukat, kijelentette: „[ez az ügy volt] a jogtudomány történelmének legaljasabb bűncselekménye.” *

Szabálytalanságok sora

A törvényt, melyet Mózes adott át az izraelitáknak, „a valaha érvénybe léptetett legkiválóbb és legésszerűbb törvénygyűjteménynek” tartják. Ám Jézus napjaira a rabbik, akik mindent aprólékosan szabályozni akartak, rengeteg nem bibliai szabállyal egészítették ki. Ezek nagy részét később feljegyezték a Talmudban. (Lásd a „ Zsidó törvények az i. sz. első néhány évszázadban” című kiemelt részt a 20. oldalon.) Mit mondhatunk Jézus peréről a bibliai törvények és a rabbik által alkotott szabályok fényében?

Vajon Jézust két tanú egybehangzó vallomása alapján, egy konkrét bűncselekmény vádjával tartóztatták le? Így kellett volna eljárni, hogy jogszerű legyen a letartóztatása. Ha az első századi Palesztinában egy zsidó úgy vélte, hogy valaki megszegte a törvényt, bíróság elé vihette az ügyet a rendes ülések idején. A bíróság csak a felhozott vád kivizsgálásával foglalkozhatott, nem emelhetett vádat, ezt csak a tanúk tehették meg. Bírósági eljárást csak akkor lehetett indítani, ha a szóban forgó bűncselekményt legalább két tanú egybehangzó vallomása megerősítette. A tanúk vallomására épült a vád. Ez alapján lehetett letartóztatni a vádlottat. Egyetlen tanú vallomása nem volt elegendő (5Mózes 19:15). A zsidó vallási vezetők mindent megtettek, csak hogy megszabaduljanak Jézustól. Amikor ’megfelelő alkalom’ adódott – vagyis éjszaka, ’mikor nem volt ott a sokaság’ –, őrizetbe vették (Lukács 22:2, 5, 6, 53).

Jézust vád nélkül tartóztatták le. A papok és a szanhedrin, vagyis a zsidó legfelsőbb bíróság, csak azután kezdett tanúkat keresni, hogy Jézust őrizetbe vették (Máté 26:59). De nem találtak két olyan tanút, akiknek egyezett volna a vallomása. Ráadásul a bíróságnak nem volt feladata, hogy tanúkat keressen. Alexander Taylor Innes ügyvéd és író ezt mondja erről: „Szégyenteljes törvénysértés úgy bíróság elé állítani valakit, hogy nincs is ellene vád, főképp, ha a per kimenetele élet-halál kérdése.”

Miután Jézust letartóztatták, a korábbi főpap, Annás házába vitték, és Annás megkezdte a kihallgatását (Lukács 22:54; János 18:12, 13). Annás figyelmen kívül hagyta azt a szabályt, hogy a súlyos ügyeket csak nappal lehet tárgyalni, éjszaka nem. Ezenfelül csak nyilvános tárgyaláson kerülhetett sor ténymegállapításra, zárt ajtók mögött nem. Jézus tudta, hogy Annás jogtalanul jár el, ezért ezt válaszolta a kérdésére: „Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme! Ők tudják, mit mondtam” (János 18:21). Annásnak a tanúkat kellett volna kihallgatnia, nem pedig a vádlottat. Jézus válasza egy tisztességes bírót arra indított volna, hogy törvényesen járjon el, Annás azonban nem ilyen bíró volt.

Miután Jézus válaszolt Annásnak, az egyik hivatalszolga arcul csapta, és később az éjszaka folyamán többször is bántalmazták (Lukács 22:63; János 18:22). A Bibliában a Mózes negyedik könyvének 35. fejezetében feljegyzett törvény, mely a menekültvárosokkal foglalkozik, kijelenti, hogy amíg nincs megállapítva a vádlott bűnössége, senki sem bánthatja. Ezt a törvényt Jézus esetében is alkalmazni kellett volna.

Jézust ezután a főpap, Kajafás házába vitték, ahol folytatódott a jogtalan éjszakai per (Lukács 22:54; János 18:24). A papok minden szabályt figyelmen kívül hagyva ’hamis tanúságot kerestek Jézus ellen, hogy halálra juttassák’, de nem volt két egyező tanúvallomás Jézus szavairól (Máté 26:59; Márk 14:56–59). A főpap ezért megpróbálta szóra bírni Jézust, hogy beleköthessen a szavaiba. Ezt kérdezte tőle: „Semmit nem felelsz? Miről tesznek ezek bizonyságot ellened?” (Márk 14:60). Ez a módszer teljességgel  elfogadhatatlan volt. Taylor Innes, akit már idéztünk, megjegyzi: „A vádlottat kérdezni, és aztán hibát keresni a válaszában, jogsértésnek számított.”

A Kajafás házában összegyűlteknek végül sikerült kiforgatniuk Jézus egyik kijelentését. A főpap ezt kérdezte Jézustól: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” Jézus így szólt: „Én vagyok; és látni fogjátok az Emberfiát, amint ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőivel.” A papok ezt káromlásnak vették, és „mindnyájan halálra méltónak ítélték őt” (Márk 14:61–64). *

A mózesi törvény szerint a tárgyalásoknak nyilvánosnak kellett lenniük (5Mózes 16:18; Ruth 4:1). Jézusé azonban titkos volt. Senki sem próbált meg, de nem is lehetett felszólalni az érdekében. Nem vizsgálták meg, hogy megalapozott-e az az állítása, hogy ő a Messiás. Nem volt lehetősége tanúkat beidézni a védelmére. És a bírók nem szavaztak szabályosan arról, hogy ártatlannak vagy bűnösnek tartják-e Jézust.

Pilátus előtt

Mivel a zsidóknak valószínűleg nem volt joguk ahhoz, hogy kivégezzék Jézust, a római kormányzó, Poncius Pilátus elé vitték. Pilátus rögtön ezt kérdezte: „Milyen vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?” A zsidók tudták, hogy a káromlás vádját Pilátus nem fogja elfogadni. Ezért elhatározták, hogy megpróbálják rávenni, hogy vizsgálat nélkül ítélje el Jézust. Ezt mondták neki: „Ha ez nem cselekedne helytelenül, nem szolgáltattuk volna ki neked” (János 18:29, 30). Ám Pilátusnak ez nem volt elég, ezért a zsidóknak másik váddal kellett előállniuk. Ezt mondták: „Úgy találtuk, hogy ez az ember felforgatja nemzetünket, tiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, továbbá Krisztusnak, egy királynak mondja magát” (Lukács 23:2). Tehát ravaszul már nem istenkáromlással, hanem felségárulással vádolták Jézust.

Az a vád, hogy Jézus tiltja az adó megfizetését, hamis volt, és ezt a vádlói is jól tudták. Jézus épp az ellenkezőjét tanította (Máté 22:15–22). Pilátus a másik vádat nem érezte komoly fenyegetésnek. Azonnal látta, hogy a férfi, aki előtte áll, és aki állítólag királlyá teszi magát, semmilyen veszélyt nem jelent Rómára. Ezt mondta: „Nem találok benne okot a vádra” (János 18:38). Pilátus a per során mindvégig ezt gondolta.

A zsidóknál szokás volt, hogy a pászka idején szabadon bocsássanak egy rabot. Pilátus először ennek a szokásnak az ürügyén próbálta szabadon engedni Jézust. Ám végül Barabást bocsátotta szabadon, aki lázadásért és gyilkosságért ült börtönben (Lukács 23:18, 19; János 18:39, 40).

A római kormányzó tett még egy kísérletet, hogy szabadon bocsássa Jézust. Megkorbácsoltatta, majd a katonái bíborba öltöztették, töviskoronát tettek a fejére, többször megütötték, és  kigúnyolták. Pilátus ezután ismét kijelentette, hogy Jézus ártatlan. Mindezzel tulajdonképpen ezt üzente a papoknak: „Nem volt elég ennyi?” Valószínűleg abban bízott, hogy csillapítja majd a bosszúszomjukat, vagy könyörületre indítja őket az, ha látják, mit tettek Jézussal a római katonák (Lukács 23:22). De nem így történt.

„Pilátus ezért továbbra is kereste a módját, hogy szabadon bocsássa őt. A zsidók azonban így kiáltoztak: »Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, a császár ellen beszél«” (János 19:12). Az akkor uralkodó Tiberius császár hírhedt volt arról, hogy bárkit megöletett, akit hűtlennek vélt, még magas rangú tisztviselőket is. Mivel Pilátus már így is kivívta a zsidók ellenszenvét, nem engedhetett meg magának egy újabb összetűzést velük, azt pedig végképp nem kockáztathatta, hogy hűtlenséggel vádolják meg. A zsidók valójában burkoltan megfenyegették, vagyis megzsarolták, Pilátus pedig megrémült. Végül engedett a nyomásnak, és oszlopra feszíttette Jézust, aki ártatlan volt (János 19:16).

A bizonyítékok áttekintése

Sok jogi szövegmagyarázó elemezte már a Jézus peréről szóló evangéliumi beszámolókat. Megállapították, hogy ez a per felért az igazságszolgáltatás megcsúfolásával. Egy ügyvéd megjegyzi: „A zsidó szokásokkal és törvényekkel ellentétes volt, és teljességgel jogtalan eljárásnak számított, hogy éjfél és dél között a tárgyalást elkezdték, befejezték, és hivatalosan ki is hirdették az ítéletet.” Egy jogászprofesszor pedig ezt mondja: „Az eljárás során annyi jogtalanság és szabálytalanság történt, hogy a bíróság tagjai tulajdonképpen gyilkosságot követtek el.”

Jézus ártatlan volt. De tudta, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy megszabadíthassa az engedelmes embereket (Máté 20:28). Annyira szerette az igazságosságot, hogy kész volt elviselni a történelem legnagyobb igazságtalanságát. Értünk, bűnös emberekért tette. Ezt sose felejtsük el!

[Lábjegyzetek]

 [Kiemelt rész/​kép a 20. oldalon]

 Zsidó törvények az i. sz. első néhány évszázadban

A nagy múltra visszatekintő zsidó szájhagyomány, melyet az i. sz. első néhány évszázadban jegyeztek le, a többi közt a következő szabályokat tartalmazta:

▪ A súlyos ügyekben először a felmentés mellett szóló érveket kellett meghallgatni.

▪ A bíróknak mindent meg kellett tenniük, hogy megmentsék a vádlott életét.

▪ A bírók csak a vádlott érdekében szólalhattak fel, ellene nem.

▪ A tanúkat figyelmeztették a feladatuk súlyosságára.

▪ A tanúkat külön-külön hallgatták ki, nem a többi tanú jelenlétében.

▪ A tanúvallomásoknak az összes lényeges pontban egyezniük kellett (például dátum, helyszín, időpont).

▪ A súlyos ügyeket nappal kellett tárgyalni, és nappal kellett lezárni.

▪ A sabbatot vagy az ünnepeket megelőző napon nem lehetett súlyos ügyeket tárgyalni.

▪ Ha a súlyos ügyekben felmentő ítélet született, a tárgyalást még azon a napon be lehetett fejezni, amikor elkezdődött. Ellenkező esetben csak másnap fejezhették be a tárgyalást, ekkor hirdethették ki az ítéletet és hajthatták végre a büntetést.

▪ A súlyos ügyeket legalább 23 bíró tárgyalta.

▪ A bírók egymás után szavaztak arról, hogy felmentik vagy elítélik a vádlottat; a legfiatalabb bíró kezdte a szavazást. Az írnokok feljegyezték mind a vádlott felmentése, mind az elítélése mellett szavazó bírók szavait.

▪ Felmentéshez egyszavazatnyi többség is elegendő volt, ám a bűnösség megállapításához kétszavazatnyi kellett. Ha a vádlott elítélését csak egyszavazatnyi többség támogatta, behívtak még két bírót, egészen addig, míg érvényesnek nem minősült a döntés.

▪ Ha bűnösnek találták a vádlottat, de egyetlen bíró sem érvelt a vádlott felmentése mellett, érvénytelennek tekintették az ítéletet. Ha a bíróság egyöntetűen bűnösnek vélte a vádlottat, „összeesküvés gyanúja” állt fenn.

Jogtalanságok Jézus perében

▪ A bíróság nem hallgatott meg Jézus felmentése mellett szóló érveket és tanúkat.

▪ Egyetlen bíró sem próbálta megvédeni Jézust, mind az ellenségei voltak.

▪ A papok hamis tanúkat kerestek, hogy halálra ítélhessék Jézust.

▪ A pert éjszaka, zárt ajtók mögött tárgyalták.

▪ A per egy napon belül lezajlott, és ünnep előtti napon került rá sor.

▪ Jézus ellen nem volt vád a letartóztatása előtt.

▪ Anélkül vádolták Jézust káromlással, hogy megvizsgálták volna, igaz-e az az állítása, hogy ő a Messiás.

▪ Amikor Pilátus elé került az ügy, megváltoztatták a vádat.

▪ A vádak hamisak voltak.

▪ Pilátus ártatlannak tartotta Jézust, mégis kivégeztette.

[Kiemelt rész a 22. oldalon]

A tanúkon mások élete múlott

Mielőtt a tanúk vallomást tettek a súlyos ügyekben, a zsidó bíróságok figyelmeztették őket az élet szentségére:

„Talán csak gyanítás alapján beszéltek ti, vagy hallomásból, talán csak valamely másik tanu szája szerint, avagy valami szavahihető ember szája szerint? Vajjon tudjátok-e, hogy puhatolódzással és vizsgálódással alaposan próbára teszünk? Vegyétek tudomásul, hogy az élet-halál kérdés nem olyan mint a pénzpörök kérdései; az utóbbiak esetében pénz megtérítése révén megbocsátható a bűn; de a másik esetben a kivégzett ember vére és mind valamennyi utódaié mindörökre rajta tapad kivégzésének okozóján [a hamis tanún]” (A Talmud könyvei, Szanhedrin).

Ha a vádlottat elítélték, a tanúknak részt kellett venniük a kivégzésben (3Mózes 24:14; 5Mózes 17:6, 7).