GYÖNYÖRŰ májusi napunk volt a Szibéria délnyugati csücskében található, lélegzetelállítóan szép Altaj-hegyvidéken. Mikor kinéztünk az ablakon, halványkék, hófödte hegycsúcsok és fenyvesekkel borított táj látványa tárult elénk. Ebben a távoli, hegyekkel szabdalt köztársaságban él egy ázsiai nép, az altajiak, akiknek saját nyelvük van. Otthonuk, az Altaj hegység az arany jelentésű török–mongol szó után kapta a nevét.

A feleségemmel már több éve tanuljuk az orosz jelnyelvet, és látogatjuk Jehova Tanúi jelnyelvű gyülekezeteit és kisebb csoportjait. Oroszországban mintegy 170 nép és népcsoport használja a hivatalos nyelvet, az oroszt. A siketeket egy másik nyelv is egyesíti, az orosz jelnyelv. A siketek között nagy az összetartás, általában vendégszerető, nyitott emberek. Ez kétségkívül igaz az Altaj hegységben élő siketekre is.

Gorno-Altajszkban megtudtuk, hogy 250 kilométerre egy kis faluban él néhány siket. Abban a faluban vannak Tanúk, de ők nem ismerik a jelnyelvet, ezért úgy döntöttünk, hogy felkutatjuk ezeket a siket személyeket. A lelkesedésünk jó hatással volt Jurijra és Tatyjanára, egy siket házaspárra, akik elhatározták, hogy velünk tartanak. A kisbuszt megpakoltuk jelnyelvű DVD-kel, és tettünk be egy DVD-lejátszót is. Vittünk magunkkal egy nagy termoszt, rozskenyérből készült szendvicseket füstölt kolbásszal, és frissen sült, ízletes pirogot, vagyis egy orosz tésztaféleséget, melyet káposztával és krumplival töltenek meg. Aztán jól befújtuk magunkat kullancsriasztóval, sőt a ruhánkat és a cipőnket is, mert errefelé a kullancscsípéstől agyhártya- vagy agyvelőgyulladást lehet kapni.

A kanyargós hegyvidéki utakon csodaszép tájakban gyönyörködhettünk. A levegőt a jázmin és az orgona illata töltötte be. A lelkesedésünket csak fokozta, mikor megpillantottunk egy nyugodtan legelésző gímszarvascsordát. Az altaji településekre jellemzőek a fémtetős faházak. A legtöbb faház mellett áll egy hatszögletű, kúpos tetejű fakunyhó, melyet ajilnak neveznek. Némelyik ajil olyan, mintha fakéreggel borított indiánsátor lenne. Sok altaji család májustól szeptemberig  az ajilban él, majd őszre és télre beköltözik a házba.

A faluban a Tanúk kedvesen fogadtak minket, és elvittek egy siket párhoz. A házaspár örömmel látott bennünket, és kíváncsiak voltak, hogy honnan jöttünk, és mit csinálunk. Kiderült, hogy van számítógépük. Amikor elővettük a DVD-filmet, mindenáron meg akarták nézni. Aztán mintha ott sem lennénk, minden beszélgetés megszakadt. A szemük a képernyőre tapadt, időnként leutánoztak egy-egy jelet, és helyeslően bólogattak. Csak nehezen tudtuk elérni, hogy újból ránk figyeljenek. Leállítottuk a DVD-t, és visszatekertük az elejére, a gyönyörű földi paradicsomot bemutató részhez. Az egyik jelenetnél megállítottuk a filmet, és megbeszéltük, mit fog tenni Isten az emberekért, és milyen emberek fognak örökké élni a paradicsomban. Az érdeklődésük nagyon buzdító volt, és a látogatásunk végén elmondták, hogy pár órára tőlük egy másik faluban szintén él egy siket pár.

Így hát újból elindultunk, mélyen a hegyek közé, át egy bámulatos sziklás hegyszoroson. A kis faluba szerpentines út vezetett. Megtaláltuk a siket családot, a férjet, a feleséget, a kisfiukat, és a feleség anyukáját. Örömmel fogadtak minket, a váratlan látogatókat. Mikor beléptünk az ajil kicsi ajtaján, megéreztük a fa és az író kellemes illatát. A kúp formájú tetőn lyuk volt, hogy beáradjon a fény. A sarokban fehérre meszelt, téglából készült kemence és tűzhely állt, a falakat pedig élénkpiros szőnyegek borították. A házaspár jellegzetes altaji fánkokkal vendégelt meg minket, és teával kínált, melyet ázsiai csészéből ittunk. Megkérdeztük, hogy lehetségesnek tartják-e, hogy Isten barátai legyenek. A kérdés elgondolkodtatta őket. A nagymama elmondta, hogy egyszer gyerekkorában ételt kellett vinnie a hegyekbe az isteneknek. „Hogy ennek mi volt a jelentősége, azt igazából nem tudom – vonta meg a vállát mosolyogva –, egyszerűen ez volt a szokás.”

Nagyon örültek, amikor megmutattuk nekik az erről a témáról szóló DVD-filmet. Szívesen beszélgettek volna még máskor is, de akadt egy kis probléma. SMS-en általában könnyű kapcsolatot tartani a siketekkel, de a környéken sajnos egyetlen adótorony sincs. Így abban maradtunk, hogy levelezni fogunk.

A nap már lenyugvóban volt, amikor búcsút vettünk, és visszaindultunk Gorno-Altajszkba. Fáradtan, de boldogan vágtunk neki a hazafelé vezető, hosszú útnak. Később érdeklődtünk a Tanúktól a család felől. Elmondták, hogy a férj minden második héten egy nagyobb városba utazik, hogy tanulmányozza a Bibliát, és részt vegyen az összejövetelen. Egy ottani testvérnő segít neki, aki tud jelnyelven. Nagyon boldogok vagyunk, hogy az erőfeszítésünk jó eredménnyel járt.

Az őszinte szívű siketek utáni kutatásunk olyan, mintha rejtett kincseket keresnénk a hegyekben. A sok-sok erőfeszítés végül megtérül, mikor rábukkanunk a kincsre. Az Altaj hegység mindig az aranyra fog emlékeztetni minket, hiszen igazán értékes emberekkel találkoztunk itt.