Gyermekkoromban boldog éveket töltöttem Franciaország déli részén, egy vidéki kis házban a szüleimmel. Apa készített nekem egy hintát, és rengeteget szaladgáltam az udvaron. 1966-ban Jehova Tanúi felkerestek minket, és többször is hosszasan beszélgettek apával. Mindössze hét hónap elteltével úgy döntött, hogy Jehova Tanúja lesz, és nem sokkal később anya is csatlakozott hozzá. Nagyon nagy szeretetben neveltek.

A gondok röviddel azután jelentkeztek, hogy visszaköltöztünk Spanyolországba, ahonnan a szüleim származnak. Nyilalló fájdalmat éreztem a kézfejemben és a bokámban. Miután már két éve egyik orvostól a másikig mentünk, találtunk egy jó hírű reumatológust, aki komoran csak ennyit mondott: „Már túl késő.” Anya zokogni kezdett. Aztán a hideg, zord vizsgálóban olyan furcsa szavak hangzottak el, mint „krónikus autoimmun betegség” és „fiatalkori poliartritisz” *. Bár 10 évesen még nem igazán értettem, miről van szó, azt tudtam, hogy baj van.

Az orvos azt javasolta, hogy egy gyermekkórházban kezeljenek. Amikor megpillantottam a kórház barátságtalan épületét, teljesen megrémültem. Vasszigorral találtam szembe magam. A nővérek, akik apácák voltak, levágták a hajamat, és egy csúnya kórházi ruhát adtak rám. „Hogy fogom én ezt túlélni?” – kérdeztem magamtól könnyes szemmel.

Mivel a szüleim arra tanítottak, hogy Jehovát szolgáljam, nem voltam hajlandó részt venni a kórházban tartott katolikus szertartásokon. De az apácák nem igazán értették, hogy miért. Jehovához könyörögtem, hogy ne hagyjon el. Szinte éreztem, ahogy gyengéden, szeretettel átölel, akárcsak egy melegszívű apa.

A szüleim szombatonként látogathattak meg egy kis időre. Mindig hoztak bibliai kiadványokat, hogy az olvasás által meg tudjam erősíteni a hitemet. A gyerekeknek általában nem lehettek könyveik, de az apácák nekem megengedték, hogy  megtartsam a könyveimet és a Bibliámat, melyet mindennap olvastam. A többi lánynak beszéltem a reménységemről, arról, hogy örökké élhetünk majd a földi paradicsomban, ahol már senki sem lesz beteg (Jelenések 21:3, 4). Bár időnként elfogott a szomorúság, és egyedül éreztem magam, boldog voltam, hogy a Jehovába vetett hitem és bizalmam egyre erősebb.

Hat hosszú hónap után az orvosok hazaengedtek. A betegségem nem enyhült, de annak örültem, hogy végre a szüleimmel lehetek. Az ízületeim egyre jobban eldeformálódtak, és még több fájdalmam volt. Tizenéves koromra nagyon legyengültem. Ennek ellenére 14 évesen megkeresztelkedtem, és eltökéltem, hogy a tőlem telhető legteljesebb mértékben fogom szolgálni égi Atyámat. Néha azonban az imáimban csalódottan szegeztem neki a kérdést: „Miért pont én? Kérlek, gyógyíts meg! Hát nem látod, hogy mennyit szenvedek?”

A tinédzserkor különösen nehéz időszak volt. El kellett fogadnom, hogy az állapotom nem fog javulni. Folyton a barátaimhoz hasonlítottam magam, akik egészségesek voltak, és élvezték az életet. Úgy éreztem, hogy én csak egy selejt vagyok. Nagyon befelé forduló lettem. A családom és a barátaim azonban rendületlenül mellettem álltak. Szívesen gondolok vissza Aliciára, akiben igaz barátra leltem, bár 20 évvel idősebb nálam. Sokat segített, hogy ne csak a betegségemmel és a gondjaimmal legyek elfoglalva, hanem törődjek másokkal.

18 éves koromra annyira leromlott az állapotom, hogy még a keresztény összejöveteleken való részvétel is túlságosan kimerített volna. De az így „felszabadult” időt a Biblia mélyreható tanulmányozásával töltöttem. A Jób könyve és a Zsoltárok segített megértenem, hogy Jehova Isten ma elsősorban szellemileg oltalmaz minket, és nem fizikailag. Sűrűn imádkoztam, így „a szokásosnál nagyobb” erőt kaptam, és éreztem Isten békéjét, „amely felette áll minden gondolkodásnak” (2Korintusz 4:7; Filippi 4:6, 7).

22 éves koromban meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy kerekes székhez leszek kötve. Attól féltem, hogy az emberek többé már nem fognak foglalkozni velem, mert csak egy beteges nőt látnak majd bennem. Ám ennek a változásnak köszönhetően egy kicsit visszanyertem a függetlenségemet, és így az „átok” igazából áldásnak bizonyult. Egy barátnőm, Isabel azt javasolta, hogy próbáljak meg az egyik hónapban 60 órát eltölteni vele a prédikálómunkában.

Először nevetségesnek tartottam a felvetését. De aztán imában Jehova segítségét kértem, és a családom és a barátaim támogatásával végül sikerült, amit terveztem. Ez a mozgalmas hónap egy szempillantás alatt elröppent, és azon vettem észre magam, hogy már nincsenek félelmeim, és nem izgulok annyira. Ezen fellelkesedve 1996-ban elhatároztam, hogy általános úttörő leszek, vagyis minden hónapban 90 órát fogok prédikálni. Ez volt életem egyik legjobb döntése, hiszen közelebb kerültem Jehovához, és fizikailag is megerősödtem egy kicsit. Sokakkal tudtam beszélgetni a hitemről, és némelyeknek abban is segíthettem, hogy Jehova barátaivá váljanak.

2001 nyarán volt egy súlyos autóbalesetem, és mindkét lábam eltört. Ahogy ott feküdtem a kórházi ágyon kimondhatatlan fájdalmak közepette, halkan így könyörögtem: „Jehova, kérlek, ne hagyj el!” Egy nő, aki nem messze feküdt tőlem, megkérdezte, hogy Jehova Tanúja vagyok-e. Mivel nem volt erőm válaszolni, csak bólintottam. „Ismerem magukat. Szoktam olvasni a folyóirataikat” – mondta. A szavai nagyon megvigasztaltak. Még ilyen siralmas helyzetben is tudtam tanúskodni Jehováról. Micsoda megtiszteltetés!

Amikor kicsit jobban lettem, elhatároztam, hogy másoknak is prédikálok. Bár még mindkét lábam gipszben volt, anya egy kerekes székben körbetolt az osztályon. Mindennap meglátogattunk néhány beteget, megkérdeztük, hogy vannak, és adtunk nekik bibliai kiadványokat. Ilyenkor mindig nagyon  elfáradtam, de éreztem, hogy Jehova pótolja az erőmet.

Az utóbbi években a fájdalmaim fokozódtak, és apukám elvesztése is nagyon megviselt. Ennek ellenére igyekszem derűlátó maradni. Például amikor csak lehetséges, együtt vagyok a barátaimmal és a rokonaimmal, ami segít egy kicsit elterelni a figyelmemet a betegségemről. Amikor pedig egyedül vagyok, olvasok, tanulmányozom a Bibliát, vagy telefonon prédikálok.

Az élet apró örömeiért is hálás vagyok, például az arcomat simogató lágy szellőért vagy a virágok illatáért. A humorérzék is csodákra képes. Egyszer prédikálás közben a társam elengedte a kerekes székemet, hogy jegyzetelni tudjon. Erre az hirtelen elkezdett gurulni a lejtőn, és magatehetetlenül belecsapódtam egy parkoló autóba. Mindketten nagyon megijedtünk, de amikor láttuk, hogy nincs komolyabb baj, jót nevettünk.

Sok minden van, amire most képtelen vagyok. Ezek függőben vannak a kívánságlistámon. Gyakran becsukom a szemem, és Isten megígért új világába képzelem magam (2Péter 3:13). Ilyenkor egészséges vagyok, tudok járni, és felhőtlenül élvezem az életet. Amíg ez valósággá válik, megszívlelem Dávid király szavait: „Reménykedj Jehovában; légy bátor, és legyen erős a szíved” (Zsoltárok 27:14). Bár az egészségi állapotom egyre rosszabb, sok erőt kapok Jehovától. Tehát elmondhatom, hogy a gyengeségem ellenére erős vagyok.