Jézusról és a két bűnözőről, akit vele együtt kínoszlopra feszítettek, az evangéliumi beszámoló ezt írja: „arra kérték Pilátust, hogy töresse el a lábukat, és vetesse le a testeket” (János 19:31).

A zsidók törvénye előírta, hogy a kínoszlopra feszített bűnözők holtteste a kivégzés után „ne maradjon. . . egész éjjel az oszlopon” (5Mózes 21:22, 23). A zsidók ezt a szabályt feltehetően akkor is alkalmazták, ha valakit a rómaiak feszítettek oszlopra. A Jézus mellett kivégzett két férfi lábát azért törték el, hogy hamarabb meghaljanak, és el lehessen őket temetni, mielőtt napnyugtakor elkezdődik a sabbat.

Általában az ilyen kivégzésekkor az elítéltet a kezénél és a lábánál fogva odaszegezték a kínoszlophoz. Amikor felállították az oszlopot, iszonyú fájdalmat okozott, hogy a teljes testsúlyt a szögek tartották meg. Ahhoz, hogy az elítélt lélegezni tudjon, a lábával tartania kellett magát a szögnél. Ha viszont eltörték a lábát, ezt nem tudta megtenni, és hamar megfulladt – hacsak nem kapott már előbb sokkot.

Dávid egy parittyával ölte meg az óriás Góliátot. Valószínűleg pásztorfiúként tanulta meg használni ezt a fegyvert (1Sámuel 17:40–50).

A bibliai időkből származó egyiptomi és asszír művészi ábrázolásokon is felbukkan a parittya. Ez a fegyver úgy készült, hogy egy kerek bőr- vagy textildarabhoz két szíjat vagy zsineget erősítettek. Ebbe a harcos egy sima vagy gömbölyű követ tett, mely 5-8 cm átmérőjű volt, és úgy 25 dkg-ot nyomhatott. Aztán a feje fölött megforgatta a parittyát, és elengedte az egyik kötelet, így a kő nagy erővel kirepült, pontosan oda, ahová célzott.

A Közel-Keleten folytatott ásatások során számos parittyakő került elő az ókorból. A gyakorlott harcosok olyan erővel lendíthették meg a parittyájukat, hogy a kő sebessége elérte a 160-240 km/h-t. A tudósok nincsenek azonos véleményen azt illetően, hogy a parittyával el lehetett-e ugyanolyan messzire lőni, mint az íjjal, de mindenképp ugyanolyan hatékony fegyvernek számított, hiszen halált lehetett vele okozni (Bírák 20:16).