New York állam északi részén nőttem fel, egy Ancram nevű faluban, ahol szinte mindenki tehenészettel foglalkozott. Igazából több volt a tehén, mint az ember.

A családom eljárt a falu egyetlen templomába. Vasárnap reggel nagyapa mindig kifényesítette a cipőmet, aztán elindultam a vasárnapi iskolába azzal a kis fehér Bibliával a kezemben, amelyet a nagymamámtól kaptam. Minket, gyerekeket arra neveltek, hogy dolgozzunk szorgalmasan, tiszteljük és segítsük az embertársainkat, és legyünk hálásak mindenért, amink van.

Amikor felnőttem, elköltöztem otthonról, és tanár lettem. Számtalan kérdés foglalkoztatott Istennel és az élettel kapcsolatban. A diákjaim között voltak nagyon tehetségesek, és olyanok is, akik inkább szorgalmasak voltak. Némelyikük valamilyen testi fogyatékossággal küzdött, míg mások kimagasló eredményeket értek el a sportban. Úgy éreztem, hogy ez óriási igazságtalanság. A kevésbé szerencsés tanulók szülei néha ilyesmiket mondtak: „Isten akarta, hogy ilyen legyen a gyermekem.” Nem értettem, hogy miért hagyja Isten, hogy beteg gyerekek szülessenek, hiszen ők nem tettek semmi rosszat.

Közben azon is elgondolkodtam, hogy mi adhatna értelmet az életemnek. Az volt az érzésem, hogy csak úgy eltelik az élet. Szerető családban nőttem fel, jó iskolákba jártam, és élveztem a munkámat. De mit várhattam még az élettől? A legjobb esetben is csak abban reménykedhettem, hogy férjhez megyek, lesz egy szép házunk és gyerekeink, a nyugdíjig még dolgozom, aztán bekerülök egy idősek otthonába. Tényleg csupán ennyi lenne az élet?

Az egyik nyáron a kollégáimmal elmentünk egy európai körútra. Jártunk a Vatikánban, megnéztük a Westminster-apátságot, a Notre-Dame-ot, és számos kisebb templomot  is. Mindenhol feltettem a kérdéseimet. Miután hazatértem Sloatsburgbe, több egyháznál is próbálkoztam, de sehol sem kaptam megnyugtató válaszokat.

Egy nap odajött hozzám egy 12 éves kislány az iskolában, és feltett három kérdést. Először azt kérdezte, hogy tudom-e róla, hogy Jehova Tanúja. Mondtam, hogy tudom. Másodszor, hogy szeretném-e jobban megismerni Jehova Tanúit. Igent mondtam. Harmadszor, megkérdezte, hogy hol lakom. Megadtam neki a címemet, és kiderült, hogy nagyon közel lakunk egymáshoz. Nem is sejtettem, hogy ez a három kérdés örökre megváltoztatja az életemet.

A kislány hamarosan eljött hozzám biciklivel, és elkezdte tanulmányozni velem a Bibliát. Feltettem neki azokat a kérdéseket, amelyekkel már annyi vallási vezetőt is megkerestem. Velük ellentétben érthető és megnyugtató válaszokat mutatott nekem, méghozzá a saját Bibliámból. Minden olyan újszerű volt, amit mondott!

A Biblia gondolatai örömmel és elégedettséggel töltöttek el. Nagy hatással volt rám az 1János 5:19, amely rámutat, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van”. Fellélegeztem, amikor megtudtam, hogy nem Isten okozza a sok bajt, hanem Sátán, és hogy Isten rendbe fogja hozni a dolgokat (Jelenések 21:3, 4). Rájöttem, hogy a Biblia nagyon logikus, ha valaki jól elmagyarázza. Igaz, hogy a Tanú-kislány, aki tanulmányozott velem, még csak 12 éves volt, de arra gondoltam, hogy az igazság mindig igazság marad, bárkitől tudjuk meg.

De azért kíváncsi voltam rá, hogy a Tanúk úgy is élnek-e, ahogy tanítják. Például a kislány arról beszélt, hogy az igaz keresztények türelmesek és kedvesek (Galácia 5:22, 23). Elhatároztam, hogy próbára teszem, hogy őrá jellemzőek-e ezek a tulajdonságok. Egyszer szándékosan késtem a tanulmányozásról, mert látni akartam, hogy megvár-e, és haragudni fog-e rám. Amikor bekanyarodtam a házamhoz, láttam, hogy ott ül a bejárati lépcsőn. Odafutott a kocsihoz, és ezt mondta: „Már éppen haza akartam menni, hogy szóljak anyukámnak, hogy hívjuk fel a kórházakat és a rendőrséget, hátha tudnak valamit a tanár néniről. Sosem tetszik elkésni, és már nagyon aggódtam!”

Egy másik alkalommal feltettem neki egy olyan kérdést, amelyre szerintem egy ilyen korú gyerek nem tud válaszolni. Kíváncsi voltam, hogy kitalál-e valamit. Ő nagy komolyan rám nézett, és így szólt: „Ez bizony fogós kérdés. Leírom, és megkérdezem a szüleimet.” És így is tett. Legközelebbre elhozta nekem Az Őrtorony folyóirat egyik számát. Ez nagyon tetszett a Tanúkban: a kiadványaik az összes kérdésemre a Bibliából adtak választ. Folytattam hát a tanulmányozást a kislánnyal, és egy év múlva megkeresztelkedtem Jehova Tanújaként. *

Miután végre kielégítő választ kaptam a kérdéseimre, szerettem volna mindenkinek elmondani őket (Máté 12:35). A családom eleinte nem örült az új hitemnek, de aztán megenyhültek. Sőt, az anyukám a halála előtt elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és bár már nem tudott megkeresztelkedni, biztos vagyok benne, hogy Jehova szolgálata mellett döntött.

1978-ban hozzámentem Elias Kazanhoz, és 1981-ben meghívtak minket, hogy legyünk az egyesült államokbeli Bétel-család * tagjai. Még csak négy éve szolgáltunk ott, amikor Elias sajnos meghalt. Én utána is a Bételben maradtam. Így volt mire koncentrálnom, és könnyebb volt feldolgoznom a gyászt.

2006-ban összeházasodtam a Bétel-család egyik tagjával, Richard Eldreddel. Még mindig abban az örömben van részünk, hogy a Bételben szolgálhatunk. Úgy érzem, azzal, hogy megismertem az igazságot Istenről, nemcsak a kérdéseimre kaptam választ, hanem igazi életcélra is leltem. És mindez egy kislány három kérdésével kezdődött!