Kézimalommal őrölték lisztté a gabonaszemeket, hogy kenyeret süthessenek. Gyakorlatilag minden háztartásban napi szinten használták ezt az eszközt az asszonyok vagy a szolgák. Az őrlés hangja megszokott volt a bibliai időkben (2Mózes 11:5; Jeremiás 25:10).

Az ősi Egyiptomban feltárt leletek bemutatják, hogyan használták a kézimalmot. A gabonaszemeket egy kissé homorú kőre helyezték, amely nyereghez hasonlított. Az őrlést végző személy a vízszintesen rögzített alsó kő előtt térdelt. A felső őrlőkövet mindkét kezével megfogta, és előre-hátra mozgatta az alsó kövön. Egy forrásmű szerint ezek a felső őrlőkövek általában 2–4 kg-ot nyomtak. Fegyverként használva akár halálos is lehetett (Bírák 9:50–54).

Egy család megélhetéséhez létfontosságú volt, hogy meg tudják őrölni a gabonát. Ezért Isten törvénye megtiltotta, hogy zálogba vegyék a malomkövet. Az 5Mózes 24:6 azt mondja, hogy „senki se vegyen zálogba kézimalmot vagy annak felső őrlőkövét, mert lelket venne zálogba”.

A Biblia azt mondja, hogy Jézus „az Atya keblénél van” (János 1:18). Ez a kifejezés arra utal, hogy Jézus rendkívül szoros és kivételes kapcsolatban van Istennel. Ezek a szavak felidézik azt, hogy a zsidók milyen testhelyzetben étkeztek.

Jézus napjaiban a zsidók az étkezőasztal köré helyezett ágyakon feküdtek. Minden személy arccal az asztal felé fordulva megtámasztotta magát a bal könyökével egy párnán. Ez a testhelyzet lehetővé tette, hogy a jobb kezük szabadon maradjon. Mindnyájan egymás mellett, a bal oldalukon feküdtek. Egy forrásmű szerint „az egyik személy feje a mögötte fekvő mellkasa közelében volt, ezért mondták azt, hogy az egyik ember a másik keblénél fekszik”.

Nagy megtiszteltetésnek és kiváltságnak számított, ha valaki a családfő vagy a vendéglátó keblénél feküdhetett. Mivel János volt az a tanítvány, „akit Jézus szeretett”, ő feküdt Jézus keblénél az utolsó vacsorán. Ezért tudott hátradőlni Jézus mellkasához és kérdezni tőle valamit (János 13:23–25; 21:20).