Hol található meg Isten neve a ma használatos bibliafordításokban?

Károli-fordítás: A Jehova név az 1Mózes 32:9-ben, a 2Mózes 6:3-ban és 15:3-ban, a Zsoltárok 83:19-ben és az Ézsaiás 26:4-ben olvasható. Lásd még: 1Mózes 22:14; 2Mózes 17:15; Bírák 6:24. (De ha ebben és más fordításokban több helyen is megtalálható a „Jehova” név, miért nem használják következetesen az összes helyen, ahol a tetragram előfordul a héber szövegben?)

Katolikus fordítás: A Jahve formát használja a következő versekben: 2Mózes 3:15, 16, 18; 5:1, 2, 3, 17; 6:2, 3, 6, 29; 7:5, 16, 17; 8:6; 10:7, 8; 12:31; 14:25; 15:3; 18:11; 29:46; 33:19; 34:6; Jeremiás 33:2. Lásd még: 2Mózes 17:15.

Újfordítású revideált Biblia: A magyarázó jegyzetekkel készült változata (a 14. oldalon) kijelenti: „Izráel Istenének, miként minden nép isteneinek, saját neve van, amely  feltehetőleg Jahvének hangzott, s amelyet a fordítás az ÚR szóval (így, csupa nagy betűvel írva) ad vissza.”

Káldi-Neovulgáta Bibliafordítás: A 2Mózes 3:13–17-hez fűzött lábjegyzetében megjegyzi: „A zsidók tiszteletből nem ejtik ki a Jahve nevet, helyette mindig az Adonáj (= Úr) szót használják (ebben a fordításban is ezt az általánossá vált gyakorlatot követjük).”

Új világ fordítás: A Jehova nevet használja mind a Héber, mind a Keresztény Görög Iratokban, összesen 7210-szer.

Miért van az, hogy vagy nem, vagy csak néhány helyen használják Isten nevét sok bibliafordításban?

A Katolikus fordítás 1992-es kiadása a „Megjegyzések a könyv használatához” részben (a 8. oldalon) ezt írja: „A Jahve nevet . . . a hagyománynak megfelelően »Úr« szóval fordítottuk. De kivételesen meghagytuk a héber alakot ott, ahol külön hangsúly van rajta.” A Magyarázatos Károli Biblia az 5Mózes 28:58-hoz fűzött magyarázatában ezt írja: „A történelem és a kinyilatkoztatás egyik különössége, hogy homály fedi Isten ósz-i [ószövetségi] legközvetlenebb és legszemélyesebb neve . . . , a héber JHVH szó helyes kiejtését. A »Jehova« változat a név mássalhangzóinak és az »Úr« jelentésű egyik szó (Adonáj) magánhangzóinak összevetéséből ered. Feltehetőleg a »Jahve« az eredeti kiejtés. A nevet tulajdonképpen nem is ejtették ki, mivel a később élt zsidók túlságosan szentnek tartották ahhoz, hogy kimondják és féltek, hogy megsértik a 2Móz 20:7 és 3Móz 24:16 tilalmát. Ebben a változatban fordítása »ÚR«.” (Tehát amikor a Szentírásból eltávolítják a Szerzőjének, azaz Istennek a nevét, arra hagyatkoznak, ami saját nézőpontjuk szerint helyes, noha a Szerző neve az eredeti héber szövegben többször fordul elő, mint bármely más név vagy cím. Ily módon elismerik, hogy a judaizmus híveinek példáját követik, akikről Jézus azt mondta: „érvénytelenné tettétek az Isten szavát a hagyományotok miatt” [Máté 15:6].)

Azok a fordítók, akik kötelességüknek érezték Isten nevét legalább egy vagy talán néhány helyen a Biblia szövegében kiírni — jóllehet ezt nem tették meg minden olyan helyen,  ahol az a héber szövegben előfordul —, nyilvánvalóan William Tyndale példáját követték, aki szakított az Isten nevének teljes elhagyásával, és azt a Mózes öt könyvének az 1530-as kiadásában feltüntette.

Használták-e Jehova nevét a Keresztény Görög Iratok ihletett írói?

A IV. évszázadban Jeromos (Sophronius Eusebius Hieronymus) ezt írta: „MÁTÉ, akit egyúttal LÉVINEK is neveznek, a vámosból lett apostol, aki először héber nyelven állította össze Krisztus evangéliumát Judeában, azok számára, akik a körülmetéltek közül lettek hivőkké” (A kiváló férfiakról. III. fejezet, Ókeresztény írók, III. köt., Ladocsi Gáspár fordításában). Ez az evangélium 11 közvetlen idézetet tartalmaz a Héber Iratokból, ahol a tetragram megtalálható. Semmi okunk sincs azt hinni, hogy Máté nem úgy idézte a részleteket, ahogyan azok le lettek írva abban a héber szövegben, melyből idézett.

A Keresztény Görög Iratok más ihletett írói több száz helyen idéztek a Septuagintából, azaz a Héber Iratok egyik görög fordításából. A Septuaginta korai másolatai sok helyen közvetlenül a görög szövegben tartalmazzák a héber tetragramot. Azzal a magatartással összhangban, amit Jézus tanúsított Atyja neve iránt, Jézus tanítványai nyilván megtartották a nevet ezekben az idézetekben. (Vesd össze: János 17:6, 26.)

A Journal of Biblical Literature című kiadványban George Howard, a Georgiai Egyetem munkatársa ezt írta: „Nem kétséges számunkra, hogy a görögül beszélő zsidók a görög nyelvű írásaikban továbbra is kiírták a יהוה-t. Továbbá igen valószínűtlen, hogy a konzervatív, görögül beszélő, zsidó származású korai keresztények eltértek ettől a szokásuktól. Bár közvetetten valószínűleg az [Isten] és [Úr] szavakat használták, amikor Istenre utaltak, de rendkívül furcsa lett volna, ha a tetragramot elhagyták volna a bibliai szövegből . . . Mivel a tetragram még benne volt a korai egyház Szentírását képező görög nyelvű bibliai iratokban, ésszerű azt hinni, hogy az Úsz. [Újszövetség] írói megtartották a bibliai szövegben a tetragramot, amikor a Szentírásból idéztek . . . Amikor azonban a görög nyelvű Ósz.-ből [Ószövetségből] eltávolították, az Úsz. ósz.-i idézeteiből is eltűnt. A tetragramot tehát valamikor a második század kezdetén  szoríthatták ki a szurrogátumok [helyettesítő betoldások] mindkét Szövetségből” (96. évf., 1. sz., 1977. március, 76—7. o.).

Az isteni név melyik formája helyes: a Jehova vagy a Jahve?

Ma már egyetlen ember sem lehet biztos abban, hogy a héber nyelvben hogyan ejtették ki eredetileg ezt a nevet. Miért nem? A bibliai héber nyelv írott formában kezdetben csak mássalhangzókat tartalmazott, magánhangzók nélkül. Amikor a nyelvet még nap mint nap beszélték, az olvasók könnyen kiegészítették a szöveget a helyes magánhangzókkal. Idővel azonban a zsidóknál az a babonás elképzelés alakult ki, hogy helytelen kimondani Isten nevét, ezért helyettesítő kifejezéseket használtak. Évszázadokkal később a zsidó tudósok pontrendszert alakítottak ki annak jelölésére, hogy milyen magánhangzókat kell az ókori héber szöveg olvasásakor kiejteni, csakhogy az isteni név négy mássalhangzója köré a helyettesítő kifejezések magánhangzóit tették be. Így az isteni név eredeti kiejtése feledésbe merült.

Sok tudós a „Jahve” kiejtést részesíti előnyben, de nem biztosak helyességében, és nincs is egység közöttük. Másrészt a Jehova a név legismertebb alakja, és tartalmazza a héber tetragram mássalhangzóit. A magyar nyelvhasználatban az elmúlt évszázadok során a „Jehova” alak terjedt el.

J. B. Rotherham a „Yahweh” formát használta a Héber Iratok fordítása során a The Emphasised Bible lapjain. Később azonban, a Studies in the Psalms című munkájában a „Jehovah” alakkal találkozunk. Így magyarázza: „JEHOVAH — Az emlékeztető név ezen angol formájának alkalmazása . . . a Zsoltárok könyvének jelen változatában nem holmi bizalmatlanságból fakad, mintha ez pontosabb kiejtés lenne, mint a Yahwéh, hanem kizárólag gyakorlati szempontok vezettek ebben a döntésben, mivel kívánatos, hogy eljussunk a nagyközönség füléhez és szeméhez e dologban, amelyben az alapvető tényező az isteni név könnyű felismerésének szándéka volt” ([London, 1911] 29. o.).

Gustav Friedrich Oehler német professzor a név különböző kiejtési változataival foglalkozott, majd erre a következtetésre  jutott: „Ettől kezdve a Jehova formát fogom használni, mert e név polgárjogot nyert a szókincsünkben, és nem lehet onnan kiszorítani” (Theologie des Alten Testaments. Második kiadás [Stuttgart, 1882] 143. o.).

Paul Joüon jezsuita tudós kijelentette: „Fordításainkban a (feltételezett) Yahweh forma helyett a Jéhovah alakot használtuk . . . , amely a hagyományos és szokásos francia irodalmi forma” (Grammaire de l’hébreu biblique. [Róma, 1923] 49. o., lábj.).

A legtöbb név bizonyos mértékű változáson megy át, ha lefordítják egy másik nyelvre. Jézus zsidónak született, és nevét héberül talán Jé·súʹa‛-nak ejtették ki, a Keresztény Görög Iratok ihletett írói azonban nem haboztak e név görög I·é·szuszʹ formáját használni. A kiejtés a legtöbb nyelvben egy kicsit eltér ettől, mégis bátran használjuk a saját nyelvünkben megszokott formát. Ez más bibliai nevekkel is így van. Hogyan tudnánk akkor megfelelő tisztelettel adózni a legfontosabb név viselőjének? Talán úgy, hogy ha sohasem mondanánk ki vagy írnánk le a nevét, mivel nem ismerjük pontosan annak eredeti kiejtését? Vagy inkább oly módon, hogy használjuk azt, éspedig a nyelvünk szokásos kiejtés- és írásmódján, miközben illendőképpen beszélünk a név tulajdonosáról, és mint az ő imádói, helyes viselkedésünkkel tiszteletet szerzünk neki?

Miért fontos Isten nevét ismerni és használni?

Lehet-e meghitt kapcsolatunk valakivel, akinek még a nevét sem tudjuk? Akik Istent névtelennek tekintik, azok szemében ő gyakran nem több személytelen erőnél; nem valóságos személy, akit ismernek és szeretnek, és akinek imában kiönthetik szívüket. Ha egyáltalán imádkoznak hozzá, imáik pusztán szertartásosak, és csupán betanult szövegek formai megismétléséből állnak.

Az igaz keresztényeket Jézus Krisztus azzal a feladattal bízta meg, hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetből való embereket. Hogyan tudnák a tanításuk során megkülönböztetni az igaz Istent a nemzetek különféle hamis isteneitől? Csakis az ő nevének használatával, amint a Biblia is teszi (Máté 28:19, 20; 1Kor 8:5, 6).

 2Móz 3:15: „Isten . . . elmondta Mózesnek: »Így szólj Izrael fiaihoz: ,Jehova, a ti ősatyáitok Istene . . . küldött hozzátok.’ Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre.«”

Ézs 12:4: „Adjatok hálát Jehovának! Hívjátok segítségül a nevét. Ismertessétek meg cselekedeteit a népek között. Emlegessétek, hogy felmagasztaltatott a neve.”

Ez 38:17, 23: „Így szól a legfőbb Úr, Jehova: . . . »Fölmagasztalom és megszentelem magamat, és megismertetem magamat sok nemzet szeme láttára; és megtudják, hogy én vagyok Jehova.«”

Mal 3:16: „a Jehovát félők beszélgettek egymással, mindegyik a maga társával; Jehova pedig figyelt és hallgatta őket. És emlékkönyvet kezdtek írni őelőtte azokról, akik félik Jehovát, és azokról, akik gondolnak az ő nevére.”

Ján 17:26: Atyjához intézett imájában Jézus ezt mondta: „megismertettem velük [a követőivel] a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, én pedig ővelük egységben.”

Csel 15:14: „Simeon részletezte, hogyan fordította először az Isten a figyelmét a nemzetekre, hogy népet szerezzen közülük a nevének.”

Az „ószövetségi” Jehova azonos az „újszövetségi” Jézus Krisztussal?

Máté 4:10: „Jézus így szólt hozzá: »Eredj el, Sátán! Mert meg van írva: ,Jehovát [„az Urat”, Kár., ÚRB; „Uradat”, Kat. és még más fordítások], a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot.’«” (Jézus nyilvánvalóan nem úgy gondolta, hogy saját magát kell imádni.)

Ján 8:54: „Jézus így válaszolt [a zsidóknak]: »Ha én dicsőítem magamat, a dicsőségem semmi. Az Atyám az, aki megdicsőít engem, ő, akiről azt mondjátok, hogy a ti Istenetek.«” (A Héber Iratok alapján egyértelműen Jehova az az Isten, akit állításuk szerint a zsidók imádtak. Jézus nem nevezte magát Jehovának, hanem azt mondta, hogy Jehova az Atyja. Jézus itt egészen világosan megmutatta, hogy ő és az Atya különböző személyek.)

 Zsolt 110:1: „Ez Jehova kijelentése az én Uramhoz [Dávid Urához]: »Ülj az én jobbomon, mígnem ellenségeidet lábad zsámolyává teszem.«” (A Máté 22:41–45 szerint Jézus kifejtette, hogy ő Dávid ’Ura’, akire ez a zsoltár utal. Következésképpen Jézus nem Jehova, hanem az, akihez Jehova a szavait intézte.)

Fil 2:9–11: „Az Isten éppen ezért magasabb állásba is emelte [Jézus Krisztust], és kedvesen megadta neki a nevet, amely minden más névnek felette áll, hogy a Jézus nevében minden térd meghajoljon: az égben levőké, a földön levőké és a föld alatt levőké, s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére.” A Káldi, 1865 szerint: „az Úr Jézus Krisztus az Atya Istennek dicsőségében vagyon.” A lábjegyzetben hozzáfűzi: „ugyanazon dicsőséggel, méltósággal és hatalommal bir, mint az Atya . . . A görög szerint: hogy Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten dicsőségére, t. i. [tudniillik] az Atya megdicsőitésére.” (Figyeld meg, hogy eszerint különbség van Jézus Krisztus és Isten, vagyis az Atya között, akinek Jézus alá van rendelve.)

Hogyan szerethetjük Jehovát, ha egyidejűleg félnünk is kell őt?

A Biblia azt mondja, hogy szeressük (Luk 10:27) és féljük is Jehovát (Péld 1:7; 2:1–5; 16:6; 1Pét 2:17). Ha egészséges félelmet érzünk Isten iránt, igen lelkiismeretesen vigyázni fogunk arra, nehogy a nemtetszését vonjuk magunkra. A Jehova iránti szeretetből fakadóan szeretnénk neki tetsző módon cselekedni, és kifejezni nagyraértékelésünket szeretetének és ki nem érdemelt kedvességének számtalan megnyilvánulásáért.

Szemléltetések: Helyénvaló, ha egy gyermek fél attól, hogy felingerli édesapját, de mivel nagyra értékeli mindazt, amit az édesapja érte tesz, ennek arra kell indítania őt, hogy őszintén szeresse az édesapját. Egy légzőkészülékes búvár lehet, hogy azt állítja, hogy szereti a tengert, de egy egészséges félelem tudatosítja benne, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyektől óvakodnia kell. Ehhez hasonlóan az Isten iránti szeretetünknek is egészséges félelemmel kell párosulnia, nehogy olyat tegyünk, amivel a nemtetszését vonjuk magunkra.