Valóban átváltozik-e a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé?

VI. Pál pápa 1968. június 30-án „Az Isten népének hitvallása”  című beszédében kijelentette: „Hisszük, hogy az utolsó vacsorán az Úrtól megszentelt kenyér és bor az ő Testévé és Vérévé változott át, amelyet kevéssel utóbb a keresztfán áldozott fel értünk. Hisszük, hogy a pap által konszekrált kenyér és bor átváltozik a mennyben dicsőségesen uralkodó Krisztus Testévé és Vérévé. Hisszük, hogy a kenyér és bor külső színei alatt, bár érzékeink számára semmi sem változott, titokzatos módon ugyan, de mégis igazán valósággal, lényegileg jelen van az Úr . . . Ezt a titkos átalakulást az Egyház nagyon alkalmas és kifejező módon illeti az ÁTLÉNYEGÜLÉS szóval” (Official Catholic Teachings​—Christ Our Lord. Wilmington, N.C.; 1978, Amanda G. Watlington, 411. o.). Összhangban van ez a hitnézet a Szentírással?

Mire gondolt Jézus, amikor azt mondta: „ez az én testem”, „ez az én vérem”?

Máté 26:26–29, Kat.: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem!« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.«”

Az „ez az én testem” és „ez az én vérem” kifejezésekkel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a Mo úgy írja: „ez jelenti az én testemet”, „ez jelenti az én véremet.” (Kiemelés tőlünk.) Az ÚV hasonló módon jár el. A LEF ezt így adja vissza: „ez jelképezi az én testemet”, „ez jelképezi az én véremet.” (Kiemelés tőlünk.) Ezek a szavak a különféle katolikus fordításokban összhangban vannak a szövegkörnyezettel, azzal, amit a 29. vers ír. A Káldi ezt írja: „Mostantól fogva nem iszom a szőlő ezen terméséből addig a napig, mikor azt az újat iszom majd veletek Atyám országában.” (Kiemelés tőlünk.) A Soós, KNB, Szep. szerint Jézus szintén úgy utal a pohár tartalmára, hogy ’a szőlő ezen termése’, ’a szőlőnek ez a termése’ és ’e szőlő termése’, és Jézus ezt azután mondta, hogy kijelentette: „ez az én vérem.”

 Vizsgáljuk meg az „ez az én testem” és „ez az én vérem” kijelentést a Biblia más helyeken használt élénk nyelvezetének a fényében. Jézus ezt is mondta: „Én vagyok a világ világossága”, „én vagyok a juhok számára a kapu”, „én vagyok az igazi szőlőtő” (Ján 8:12, Kat.; 10:7, Kat.; 15:1, Kat.). E kifejezések egyike sem közvetíti egy titokzatos átváltozás gondolatát, nem igaz?

Az 1Korintusz 11:25-ben (Kat.) Pál apostol az utolsó vacsoráról írt, és ugyanazt a gondolatot kissé más szavakkal fejezte ki. Nem úgy idézte Jézus szavait a kehellyel kapcsolatban, hogy „igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé”, hanem a következőképpen fogalmazott: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.” Biztosan nem úgy gondolta, hogy a kehely csoda folytán az új szövetséggé változott. Nemde sokkal ésszerűbb úgy következtetni, hogy ami a pohárban volt, az szemléltette Jézus vérét, amely jogerőre emelte az új szövetséget?

Mire gondolt Jézus a János 6:53–57-ben olvasható állításával?

„Jézus ezt mondta rá: »Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik«” (Ján 6:53–57, Kat.).

Úgy kell ezt értenünk, hogy szó szerint Jézus testét és vérét kellett elfogyasztaniuk? Ha igen, akkor Jézus a Mózes által Izraelnek adott isteni Törvény megszegése mellett emelt volna szót. E Törvény szerint tilos volt bármilyen formában is vért fogyasztani (3Móz 17:10–12). Jézus egyáltalán nem hirdetett ilyesmit, hanem határozottan kijelentette, hogy a Törvény egyetlen követelményét sem szabad megszegni (Máté 5:17–19). Tehát amire Jézus gondolt, az jelképes értelemben vett evés és ivás kellett hogy legyen, éspedig úgy, hogy valaki hitet gyakorol az ő tökéletes emberi áldozatának értékében. (Vesd össze: János 3:16; 4:14; 6:35, 40.)

 Vajon arra utasította Jézus a tanítványait, hogy ne csak megemlékezzenek a haláláról, hanem áldozatát megújító szertartást is végezzenek?

A II. Vatikáni Zsinat tanítása ezt írja: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eukarisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat . . . valóság legyen” ([Budapest, 1992] Szent István Társulat, dr. Cserháti József és dr. Fábián Árpád szerkesztésében, 114. o.). (Kiemelés tőlünk.)

A The Catholic Encyclopedia ezt állítja: „Az egyház azt szeretné, hogy a misét »igazi és megfelelő áldozatnak« tekintsék . . . Tanításunk fő forrása azonban a hagyomány, amely a legkorábbi időktől kezdve elismeri a miseáldozat könyörgő értékét” ([1913] X. köt., 6., 17. o.).

Maga Jézus ezt mondta: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Luk 22:19, Kat.; 1Kor 11:24, Kat.). Nem azt mondta, hogy amit az utolsó vacsorán tett, az önmaga feláldozása volt, vagy hogy a tanítványainak meg kell újítaniuk az ő áldozatát.

Héb 9:25–28, B.—D.: „nincs szükség rá, hogy többször föláldozza magát, mint ahogy a [zsidó] főpap minden évben belép a Szentek Szentjébe az idegen vérrel, különben a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Ő azonban . . . egyszer s mindenkorra megjelent, hogy önmagát föláldozva eltörölje e bűnt. Amint el van határozva, hogy az ember egyszer haljon meg s utána az ítélet következzék, úgy Krisztus is egyszer áldozta föl magát, hogy elvegye soknak bűnét.” (Kiemelés tőlünk.)

Csupán „kifürkészhetetlen titokról” van szó?

A Biblia hivatkozik isteni misztériumokra, vagyis szent titkokra. Ám ezek egyike sincs ellentétben a világosan lefektetett bibliai igazságokkal. Azokról, akik hagyományaikat a Biblia fölé helyezik, ezt mondta Jézus: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás: Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, tanításuk csak emberi parancs” (Máté 15:7–9, Kat.).

 Úgy gondolta Jézus, hogy tanítványainak talán naponta vagy hetente kell megtartaniuk ezt a megemlékezést?

A Keresztény élet ezt írja: „akkor szenteljük meg a vasárnapot, ha elmegyünk a templomba. Hétéves kortól, vagy elsőáldozástól kötelező ezt megtenni minden vasárnap és kötelező ünnepeken . . . Mi a vasárnapot és a szentmisét adjuk Istennek” (Ruppert János, Szent István Társulat, 1984, 143—4. o.). „A keresztény hívek naponként járuljanak a szentáldozáshoz” (Rajz Mihály: Családunk katekizmusa. Budapest, 1983, II. köt., 120. o.).

Arra utal-e minden írásszöveg, amelyben ’kenyértörésről’ van szó, hogy ilyenkor Krisztus haláláról emlékeztek meg? (Csel 2:42, 46, Kat.; 20:7, Kat.). Jézus már az utolsó vacsora előtti étkezések során is „megtörte” a kenyeret, amikor szétosztotta (Márk 6:41; 8:6). A zsidók körében abban az időben fogyasztott kenyér más volt, mint a napjainkban megszokott. Aki enni akart abból, rendszerint letört vagy letépett egy darabot belőle.

Jézus semmiféle pontos utasítást nem adott arra, hogy hányszor kell halálának emlékünnepét megtartani. Ám a zsidó pászka napján vezette be, amelyet tanítványai körében ezután a Krisztus halálának emlékünnepe váltott fel. A pászka évenkénti esemény volt, niszán 14-én ünnepelték. Hasonlóan évente ünnepelték meg a zsidók a kovásztalan kenyerek ünnepét, a hetek ünnepét (pünkösdöt), a lombsátorünnepet, vagyis a betakarítás ünnepét és az engesztelés napját.

Megkönnyebbülést szerez-e a misemondás a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek?

A Katolikus dogmatika ezt írja: „A SZENTÍRÁSBAN [tisztítótűzre utaló] direkt bizonyítékokat nem találunk, csak olyanokat, amelyekből nem nehéz kikövetkeztetnünk, hogy jól beleillik a Szentírás gondolatvilágába . . . a hívek közbenjárásukkal, főleg a szentmiseáldozat felajánlásával, továbbá búcsúkkal segíthetnek azokon, akik a purgatórium [tisztítótűz] tisztulásának vannak alávetve” (dr. Előd István, Budapest, 1983, Szent István Társulat, 701—2. o.).

 A halottak állapotáról ezt írja a Biblia: „Az élők . . . tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak nem tudnak semmit” (Préd 9:5, Kat.). „Amely lélek [„lélek”, KNB, Szep.; „aki”, Kat.] vétkezett, az hal meg” (Ez 18:4, Káldi). (Lásd még a „Halál” címszó alatt a 132—3. oldalt.)