DERÉKTÓL lefelé bénultan nőttem fel egy elzárt közösségben, egy freetowni szegénynegyedben. Nagyon nehéz körülmények között éltünk édesanyámmal és más családokkal. Szégyelltem magam, és féltem attól, hogy mit gondolnak rólam mások. Ezért 18 éves koromig csak egyetlen egyszer merészkedtem ki a lakóhelyünkről.

Tizennyolc éves voltam, amikor ellátogatott hozzánk egy misszionárius, Pauline Landis. Felajánlotta, hogy tanulmányozza velem a Bibliát. Azt válaszoltam, hogy nem tudok írni és olvasni. De Pauline azt mondta, hogy megtanít, ezért beleegyeztem a bibliatanulmányozásba.

Igazi örömet adott az, amit a Bibliából megtanultam. Egyszer megkérdeztem Pauline-t, hogy elmehetek-e az összejövetelre, ami csak egy sarokra volt tőlünk. „Sikerülni fog, ha két fadarabra támaszkodom” – lelkesedtem.

Amikor Pauline értem jött, anyukám és a szomszédaim aggódva figyeltek. Magam elé tettem a két fadarabot, rájuk  támaszkodtam, majd előrelendítettem magam. Miközben haladtam az udvaron, a szomszédaim mérgesen ezt kiabálták Pauline-nak: „Ne erőltesd. Eddig még sosem sikerült neki.”

– Jay, akarsz jönni? – kérdezte Pauline kedvesen.

– Igen! Eldöntöttem – válaszoltam.

Elindultam. A szomszédok csendben figyeltek. Amikor kiértem a kapun túlra, örömükben kiáltottak, és megtapsoltak.

Nagyon élveztem az összejövetelt! Később elhatároztam, hogy a Királyság-terembe is elmegyek. Ehhez el kellett „sétálnom” az utca végéig, taxival továbbmenni, majd a testvéreknek kellett felvinniük egy meredek hegyen. Sokszor vizesen és sárosan érkeztem a terembe, ezért át kellett öltöznöm. Később egy kedves svájci testvérnő küldött nekem egy kerekes széket, így már sokkal méltóságteljesebben tudtam megtenni ezt az utat.

Sok mozgássérült Tanú beszámolóját olvastam, ami arra indított, hogy még többet adjak Jehovának. 1988-ban jelentkeztem általános úttörőnek. Imádkoztam, hogy el tudjam érni két célomat: segíteni egy családtagomnak és egy kívülállónak, hogy megismerje az igazságot. Jehova válaszolt az imáimra. Két unokaöcsém és egy asszony is Jehova Tanúja lett, akit utcai tanúskodás közben szólítottam meg.

Ma már nincs erő a karjaimban, ezért mások segítségére szorulok, hogy tolják a kerekes székemet. Krónikus fájdalmak is gyötörnek. De tudom, hogy az egyik gyógymód az, ha taníthatok másokat Jehováról. Ez az, ami örömet ad, enyhíti a fájdalmam és megvigasztal. Érzem, hogy Jehova odafigyelt rám, és most már van célja az életemnek.