Amint a testvérek a fiókhivatalban értesültek a betiltásról, azonnal cselekedtek. Ronald Jacka ezt mondta: „A bizalmas feljegyzéseket, a kiadványokat és a fiókhivatal pénzét biztonságos helyekre vittük Jakartában. Átköltöztettük a fiókhivatalt egy ismeretlen helyre, és titokban eladtuk a korábbi fiókhivatali épületeket.”

A helyi testvérek többsége nem ijedt meg a betiltástól, és továbbra is tevékeny maradt. Már a betiltás előtt is kemény próbákat álltak ki, és most is Jehovába vetették a bizalmukat. Azonban voltak, akiket felkészületlenül értek a nehézségek. Néhány vén félelmében aláírta, hogy nem prédikál többé. Mások pedig megmondták a hatóságoknak a gyülekezet tagjainak a nevét. A fiókhivatal ezért érett testvéreket bízott meg azzal, hogy erősítsék a gyülekezeteket, és segítsenek azoknak, akik megalkudtak. Ezenkívül a vezetőtestület egyik tagja, John Booth is Indonéziába utazott. Atyai tanácsa épp időben jött.

Egyértelmű volt, hogy a nagy pásztor, Jehova erősítette és vigasztalta a népét (Ez 34:15). A vének újra megerősödtek, a hírnökök pedig új módszerekkel, körültekintően végezték a prédikálómunkát (Máté 10:16). Sok testvér egy megfizethető, modern bibliafordítást ajánlott fel a házigazdáknak, melyet az Indonéz Bibliatársulattól vásárolt, és amikor csak lehetett, tapintatosan szóba hozta Isten királyságának a jó hírét. Mások kiszedték a kiadói oldalt a kiadványainkból, és úgy terjesztették az érdeklődőknek. Sokan az úttörők közül úgy prédikáltak házról  házra, mintha árusok lennének, ahogyan azt az elődeik is tették a japán megszállás idején.

1977-ben a vallásügyi minisztérium újabb akadályt gördített Jehova Tanúi elé: nem hosszabbította meg a misszionáriusaik vízumát. Így a legtöbb misszionáriust más országba kellett áthelyezni. * Az egyikük, Norbert Häusler, aki a feleségével Margarete-tel Manadóban (Észak-Celebesz) szolgált, így emlékszik vissza: „Több száz testvér és testvérnő jött ki a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Mielőtt felszálltunk a gépre, a lépcsőről  visszanéztünk. Több százan integettek nekünk, és messziről is jól hallatszottak a szavaik: »Köszönjük! Köszönjük, hogy itt voltatok!« Könnyek között szálltunk fel a gépre.”

Ahogy a betiltásnak híre ment a szigetországban, az Indonéz Egyházak Közössége arra biztatta a tagjait, hogy ha bárhol tudomást szereznek Jehova Tanúi tevékenységéről, jelentsék a hatóságoknak. Ennek következtében sok szigeten egyre többször tartóztatták le és hallgatták ki a testvéreket.

Sumba szigetén, Waingapuban a kerületi katonai parancsnok behívatott 23 testvért a katonai táborba, és azt követelte tőlük, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, melyben megtagadják a hitüket. Mivel a testvérek ezt nem voltak hajlandóak megtenni, a parancsnok elrendelte, hogy másnap jöjjenek vissza. Ez oda-vissza 14 kilométeres gyalogutat jelentett.

Amikor másnap kora reggel a testvérek jelentkeztek a parancsnoknál, egyesével szólították őket, hogy lépjenek előre, és írják alá a nyilatkozatot. Ha nem írták alá, tüskés ágakkal megverték őket. A katonák teljesen megvadultak, és néhány testvért eszméletlenre vertek. A többiek eközben arra vártak, hogy mikor kerülnek sorra. Végül az egyikük, Mone Kele előrelépett, és ráírt valamit a nyilatkozatra. A testvérek nagyon megdöbbentek, de aztán azt vették észre, hogy a parancsnokot majd szétveti a harag. Mone azt írta a papírra, hogy „Örökké Jehova Tanúja maradok!”. Úgy összeverték, hogy kórházba került, de a hitét nem tudták meggyengíteni.

A parancsnok tizenegy napon át próbálta megtörni a testvérek feddhetetlenségét. Egész nap kint  kellett állniuk a trópusi hőségben a tűző napon. Kilométereken át kellett négykézláb mászniuk, és nehéz terhekkel futniuk. A parancsnok szuronyt szegezett a torkukhoz, és azt követelte, hogy tisztelegjenek a zászló előtt, de a testvérek nem engedelmeskedtek. Ezért újabb verést kaptak.

Reggelente a tábor felé gyalogolva a testvéreknek az járt a fejében, hogy milyen újabb megpróbáltatás vár rájuk. Útközben együtt imádkoztak, és bátorították egymást, hogy maradjanak hűségesek. Esténként véresre verve vánszorogtak haza, de boldogok voltak, hogy ki tudtak állni Jehova mellett.

Amikor a fiókhivatal megtudta, hogyan bánnak a testvérekkel, tiltakozásul azonnal táviratot küldött a waingapui katonai parancsnoknak, valamint a területi katonai parancsnokságnak Timorra, a kerületi katonai parancsnokságnak Balira, a legfelsőbb katonai parancsnokságnak Jakartába, és más fontos kormányzati szerveknek is. A waingapui parancsnoknak nagyon kínos volt, hogy a kegyetlen eljárása nyilvánosságra került, ezért abbahagyta a testvérek bántalmazását.

Az ezt követő években nagyon sok testvért vettek őrizetbe, hallgattak ki és bántalmaztak Indonéziában. „Az egyik térségben sok testvérnek kiverték az első fogait – emlékszik vissza Bill Perrie misszionárius. – Ha egy testvérnek még megvoltak az első fogai, a többiek viccesen ezt kérdezték tőle: »Új vagy? Vagy megalkudtál?«  De az üldözés ellenére is lelkesen és örömmel végezték Jehova szolgálatát.”

Tizenhárom év alatt 93 Tanút ítéltek el, és két hónaptól négy évig terjedő börtönbüntetést szabtak ki rájuk. De a megpróbáltatások csak megerősítették a testvérekben az elhatározást, hogy hűségesek lesznek Jehovához. Musa Rade nyolc hónapot volt börtönben. Szabadulása után meglátogatta a környékén élő testvéreket, és arra buzdította őket, hogy kitartóan végezzék a prédikálómunkát. Ezt mondta: „A börtönben még inkább megtanultam Jehovára támaszkodni, és megerősödött a hitem.” Nem is csoda, hogy néhány kívülálló ezt mondta rólunk: „Jehova Tanúi olyanok, mint a szögek. Minél jobban ütöd őket, annál szilárdabban állnak.”