Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Isten neve és a Biblia fordítói

Isten neve és a Biblia fordítói

Isten neve és a Biblia fordítói

MÁR a II. század elején, az utolsó apostol elhunyta után, a Jézus és követői által megjövendölt igaz hittől való elszakadásnak komoly jelei voltak. Pogány bölcseletek és tanok szivárogtak be a gyülekezetbe; szekták és szakadások keletkeztek, és oda lett az eredeti tiszta hit. Isten nevének használata is megszűnt.

Ahogy a hitehagyott kereszténység terjedni kezdett, felmerült a szükségessége annak, hogy a Bibliát az eredeti héberről és görögről más nyelvre lefordítsák. Hogyan adták vissza a fordítók Isten nevét fordításaikban? Rendszerint az „Úrnak” megfelelő szót használták. Annak a kornak egy igen rangos fordítása a Jeromos-féle latin Vulgata volt. Ez a nép nyelvén íródott. Jeromos a Tetragrammatont (JHVH) a Dominus „Úr” szóval helyettesítette.

Ebben az időben Európában kezdtek új nyelvek felbukkani, mint például a francia, az angol és a spanyol. A katolikus egyház nem szorgalmazta a Bibliának ezekre az új nyelvekre való lefordítását. Inkább gátolta. Így alakult ki az a sajátos helyzet, hogy még a zsidók, akik eredeti héber nyelven írt Bibliájukban használták Isten nevét, de kiejteni már nem voltak hajlandók, a legtöbb „keresztény” viszont olyan latin nyelvű fordításokban hallotta a Bibliának a szövegét, amelyek nem tartalmazták Isten nevét.

Idővel Istennek a nevét újra használni kezdték. 1278-ban Raymundus Martininek, egy spanyol szerzetesnek latinul megírt Pugio fidei című müvében ez a név Yohoua * kiejtésben újra felbukkant. Nem sokkal ezután, 1303-ban, Porchetus de Salvaticis befejezte a Victoria Porcheti adversus impios Hebraesos című művét. Ebben ő is említi Isten nevét, mégpedig többféle kiejtésben: Iohouah, Iohoua és Ihouah. 1518-ban pedig Petrus Galatinus adott ki egy művet: De arcanis catholicae veritatis (Az egyetemes igazság titkairól) címmel, amelyben Isten nevét Iehoua-nak írja.

A név először 1530-ban jelent meg egy angol Bibliában, amikor William Tyndale kiadta a Biblia első öt könyvének fordítását. Ebbe belefoglalta Isten nevét, amit általában Iehouah-nak írtak több versben. E kiadás akkori lábjegyzetében ezt írta: „Iehovah az Isten neve . . . Valahányszor ezenkívül az Úr szóval találkozunk nagybetűvel írva (kivéve, ha sajtóhiba fordulna elő), az eredetiben mindenütt a héber Iehovah név áll.” Ettől kezdve az volt a gyakorlat, hogy Jehova nevét néhányszor beleírták a Bibliába, de a legtöbb helyen, ahol a héber szövegben a Tetragrammaton áll, „ÚR” vagy „ISTEN” szavakat írtak.

1611-ben jelent meg a legszélesebb körben használt angol bibliafordítás: az Authorized Version. Ebben a fordításban négyszer fordul elő a név fő szövegben (2Mózes 6:3; Zsoltárok 83:19; Ésaiás 12:2; 26:4), és „Jah”, Jehova nevének rövidített költői formája előfordult még a Zsoltárok 68:4-ben. Aztán találkozunk még teljes alakjában helynevekben, például „Jehova-jire” névben (1Mózes 22:14; 2Mózes 17:15: Bírák 6:24). Tyndale példáján felbuzdulva, a fordítók legtöbb esetben „ÚR” vagy „ISTEN” szavakkal helyettesítették Isten nevét. De azt kérdezhetnénk: Ha előfordulhatott Isten neve négy versben, miért kellett kihagyni abban a több ezer versben, amelyben eredetileg szerepelt?

A német nyelvterületen is ehhez hasonló történt. 1534-ben Luther Márton kiadta az eredeti nyelvekből készített teljes bibliafordítását. Bizonyos okból kifolyólag mégsem írta bele Istennek a nevét, hanem helyettesítő neveket, például „ÚR” („HERR”) szót használt. Ő azonban tudatában volt az isteni névnek, mert Jeremiás 23:1–8. versén alapuló egyik szentbeszédében ezt mondta 1526-ban: „Ez a név: Jehova, az ÚR, kizárólagosan az igaz Istent illeti meg.”

1543-ban Luther rá jellemző őszinteséggel ezt írta: „Amikor ők [a zsidók] Jehova nevét kimondhatatlannak tartják, nem tudják, miről beszélnek . . . Ha ugyanis tintával, tollal le lehet írni, miért ne lehetne kiejteni, amely sokkal egyszerűbb, mint tintával, tollal leírni? Ez esetben akkor leírhatatlannak, elolvashatatlannak, vagy el nem gondolhatónak kellene nevezni őt. Ha mindent jól végiggondolunk, akkor itt valami hibát kell sejtenünk.” Mindazonáltal Luther nem tisztázta ezt a kérdést bibliafordításában. A későbbi években azonban más német Bibliák tartalmazták a nevet 2Mózes 6:3. versének szövegében.

A Későbbi századokban a bibliafordítók kétféle irányt követtek: Egyesek teljesen kihagyták Istennek a nevét a Bibliából, mások viszont mindenütt használták a Héber Szent Iratokban — vagy Jehova vagy Jahve formában. Vizsgáljunk meg két fordítást, amely e név használata ellen van, és figyeljük meg, mivel indokolják a fordítók a név kihagyását.

Miért hagyták ki?

Amikor J. M. Powis Smith és Edgar J. Goodspeed 1935-ben egy modern bibliafordítást készített, az olvasók azt tapasztalták, hogy Isten neve helyett mindenütt az ÚR és ISTEN szó áll. Indoklásul az előszóban ez állt: „Ebben a fordításban az ortodox zsidó hagyományt követtük, és az „ÚR” szót használtuk a „Jahve” név helyett, az „Úristen” kifejezést pedig az „Úr Jahve” név helyett. Minden olyan esetben, ahol ’Úr’ vagy ’Isten’ van, az eredeti ’Jahve’ szót helyettesíti, a szavakat nagybetűvel kezdtük, de kisbetűvel folytattuk.”

A zsidó hagyomány szokatlan feléledéséről (a zsidók ugyanis JHVH-t olvastak, de „Úr” szót ejtettek) ezt mondja: „Aki viszont az eredeti szöveg ízét meg akarja őrizni, csupán annyit kell tennie, hogy ’Jahvét’ mond az ÚR vagy ISTEN szó helyett.”

Ezt olvasva rögtön felmerül bennünk a kérdés: Ha az „ÚR” szó helyett a „Jahve” olvasásával meg tudják őrizni az eredeti szöveg ízét, miért nem használták a fordítók fordításaikban a „Jahve” kifejezést? Miért helyettesítették — saját szavaikat idézve — Isten nevét az „ÚR” szóval, és miért vették el az eredeti szöveg ízét?

A fordítók azt mondják, hogy az ortodox zsidó hagyományt követték. De vajon bölcs dolog-e ez egy keresztény részéről? Emlékezzünk csak arra, hogy éppen a farizeusok, az ortodox zsidó hagyomány őrizői voltak azok, akik elvetették Jézust, és Jézus ezt mondta nekik: „Isten Szavát erőtlenné tettétek hagyományaitokkal” (Máté 15:6). Isten Szavának erőtlenné tevését jelenti az, ha Isten nevét más szóval helyettesítjük.

1951-ben kiadták a Héber Szent Iratok angol nyelvű Revised Standard Version-t. Ez a fordítás is más kifejezést használt Isten neve helyett. Ez azért volt annyira feltűnő, mert az eredeti American Standard Version a Héber Iratokban Jehova nevet használ mindenütt. A név kihagyása ezúttal valami új irányzatnak a kezdetét jelentette. Miért tették?

A Revised Standard Version előszavában ezt olvassuk: „A Bizottság két okból kifolyólag is visszatért a King James fordítás korábbi gyakorlatához (vagyis az Isten nevének kihagyásához): 1. A ’Jehova’ név nem pontos megfelelője a héberben használt névnek, 2. bármilyen tulajdonnév használata az egyedüli egy Istenre — mintha más istenek is lennének, akiktől őt meg kellene különböztetni — szakítás lenne a keresztény korszak előtti judaizmussal, és teljesen összeegyeztethetetlen lenne a krisztusi egyház egyetemes hitével.”

Vajon a fentiek józan érveknek hangzanak? Amint már korábban vizsgáltuk, Jézus neve sem pontosan egyezik meg azzal a kiejtéssel, ahogy Isten Fia nevét eredetileg tanítványai kiejtették. Ez azonban úgy látszik, nem bírt eléggé meggyőző erővel a Bizottságra ahhoz, hogy Jézus nevének kiejtését is elhagyják, és helyette olyan címeket mondjanak, mint például „Közbenjáró” vagy „Krisztus”. Való igaz, hogy ezekkel a címekkel is találkozunk a Keresztény Görög Iratokban, de nem Jézus neve helyett, hanem annak kiegészítéseképpen.

Az érvelésnek az a pontja, hogy nincs más Isten, akitől az igaz Istent meg kellene különböztetni, merő tévedés. Az emberek millió istent imádnak. Ahogy Pál megjegyezte: „Van sok ’isten’ ” (1Korinthus 8:5; Filippi 3:19). Természetesen, ahogy Pál folytatja érvelését, számunkra csak e g y igaz Isten van. Az igaz Isten nevének használata tehát azért fontos, mert így tudjuk őt megkülönböztetni a hamis istenektől. Ezenkívül, ha Isten nevének használata „teljesen összeegyeztethetetlen” lenne a hittel, miért fordul elő majdnem 7000-szer az eredeti Héber Szent Iratokban?

Az igazság az, hogy sok fordító igenis úgy érezte, hogy Istennek a neve — mai kiejtésben — jogosan foglal helyet a Bibliánkban. Belefoglalták Isten nevét fordításaikba, ami azt eredményezte, hogy fordításaik több tiszteletet szereztek a Biblia szerzőjének, és az eredeti szöveget is hitelesebben tolmácsolták. Néhány ilyen széles körben használt fordítás, amely Isten nevét helyesen adja vissza az 1602-tes kiadású spanyol Valera fordítás, az 1681-es portugál kiadású Almeida fordítás, az eredeti Elberfeldi fordítás német nyelven (1871-ben), az 1901-ben kiadott angol American Standard Version, valamint az 1590-es eredeti magyar nyelvű Károli fordítás, és a későbbi kiadások sok helyen Jehova nevet használnak. Egyes fordítások, mint a tekintélyes Jeruzsálemi Biblia, szintén következetesen használják Istennek a nevét, de a Jahve kiejtésben.

Ezek után nézzünk egy-két olyan magyarázatot is, amelyben egyes fordítók megindokolják, miért használták fordításaikban a Jehova nevet, és vessük össze érvelésüket azokéval, akik kihagyták a nevet.

Miért használták fordításaikban a nevet?

Az 1901-es American Standard Version fordítói ezt a magyarázatot adták a név használatára: „[A fordítók] arra az egységes meggyőződésre jutottak, hogy indokolatlan lenne, ha továbbra is annak a zsidó hagyománynak engednének teret az Ószövetség angol vagy másnyelvű fordításaiban, amely szerint az isteni nevet nem szabad kiejteni szentséges volta miatt . . . Ez az emlékezetes név, amelyet a 2Mózes 3:14, 15. vers magyaráz meg, és amely az Ószövetség eredeti szövegeiben oly sokszor és oly nyomatékkal hangsúlyozódik ki, egy olyan Istent jelöl, aki személyes Isten, aki szövetséges Isten, aki a kinyilatkoztatás Istene, aki népének a megszabadítója és barátja . . . Ezt a személyes nevet, s e névhez tapadó mindennemű szent jelentéstartalmat visszaállítottuk az eredeti szövegben az őt jogosan megillető helyre.

Az eredeti Elberfeldi Biblia előszavában hasonlót olvashatunk: „ J e h o v a. Ezt a nevet fenntartottuk Izrael Istenének, a szövetség Istenének, hiszen az olvasó már évek óta ehhez szokott.”

Steven T. Byington: The Bible in Living English fordítója Isten nevének a használatát így indokolja meg: „Nem annyira a név kiejtése vagy kibetűzése a fontos. Ami igazán fontos az az, hogy tisztán lássuk mindig, hogy ez a név személynév. Akad néhány olyan szöveg, amelyet nem lehetne helyesen megérteni, ha ezt a tulajdonnevet olyan közfőnévvel, mint például ’Úr’, vagy ami még rosszabb, olyan helyettesítő jelzővel fordítanánk, mint például ’Örökkévaló’.”

Érdekes még J. B. Rotherham fordításának az esete. Fordításában használta Istennek a nevét, de ennek a Jahve változatát részesítette előnyben. Egy későbbi, 1911-ben kiadott műben, „A Zsoltártanulmányokban” viszont visszatért a Jehova alakhoz. Miért? Így szól magyarázata: „JEHOVA. Az emlékezetes névnek ezt az angolos formáját (2Mózes 3:18) a mostani zsoltárfordításomban nem azért alkalmazom, mintha ezt találnám jobb kiejtésnek a Jahve helyett, inkább azért, mert személyesen arról győződtem meg, hogy az emberek többsége szívesebben ezt a névformát hallja és olvassa, és számomra az a lényeg, hogy az emberek minél könnyebben ismerjék fel az isteni nevet.”

A Zsoltárok 34:3. versében Jehova imádóihoz ez a buzdítás hangzik el: „Magasztaljátok velem Jehovát, és dicsérjük együtt az ő nevét!” Hogyan tudnának eleget tenni ennek a buzdításnak az olyan bibliafordítás olvasói, amelyből Isten neve kimaradt? A keresztények igen boldogok, hogy akadnak olyan fodítók is, akik elég bátrak voltak Isten nevét visszaadni a Héber Szent Iratok fordításaiban, és így megőrizték azt, ami — Smith és Goodspeed szerint — „az eredeti szöveg íze”.

Persze a legtöbb fordítás, még ha a Héber Szent Iratokban le is írta, de a Keresztény Görög Szent Iratokból, az „Újszövetségből” már kihagyta Isten nevét. Milyen indokkal? Egyáltalán van-e jogosultsága, hogy a Bibliának ebben a második felében is használjuk Istennek a nevét?

[Lábjegyzet]

^ 5. bek. E mű nyomtatásai néhány évszázaddal későbbiek, ezért az isteni név kiejtése és írása itt: Jehova.

[Oldalidézet a 17. oldalon]

Az Authorized Version fordítói megőrizték Istennek, Jehovának nevét, de csak négy helyen, a többi helyeken ISTEN és ÚR szavakkal helyettesítették

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Ha Isten nevének használata „teljesen összeegyeztethetetlen” lenne a hittel, miért fordul elő majdnem 7000-szer az eredeti Héber Szent Iratokban?

[Kiemelt rész/​képek a 2021. oldalon]

Gyűlölet Isten nevével szemben

Jelenleg nincs forgalomban afrikaans (búr) nyelven semmilyen bibliafordítás (ezt a nyelvet beszélik a holland származású dél-afrikaiak). Ez azért meglepő, mert ebben az országban beszélt törzsi nyelvekre történő fordítások szabadon használják ezt a nevet. Nézzük, mi játszott ebben közre.

1878. augusztus 24-én, az Igazi Afrikaiak Társulata gyűlésén (G.R.A.) azt szorgalmazták erőteljesen, hogy afrikaans nyelvre is fordítsák le a Bibliát. Hat évvel később újra felvetették ezt a kérdést, és akkor úgy döntöttek, hogy hozzákezdenek a Biblia eredeti nyelveiről afrikaansra való lefordításához. A munkával S. J. du Toit Transvaal-i Közoktatási Főfelügyelőt bízták meg.

A du Toit-nak szóló utasításban a következő irányelvet foglalták bele: „Az Úr, Jehova vagy Jahve tulajdonnevét lefordítatlanul kell meghagyni, azaz, sem Úr, sem Isten szóval nem szabad helyettesíteni.” S. J. du Toit hét bibliai könyvet lefordított afrikaansra, és Jehova neve mindenütt ott volt.

Más dél-afrikai kiadványok is tartalmazták akkoriban Isten nevét. Például J. A. Malherbe: De Korte Catechismus megjelent ezután 1914-ben: „Mi Isten egyedülálló neve?” A válasz: „Jehova, amely Bibliánkban azonos a nagybetűvel írt Úr-ral. Ezt a nevet sohasem viselte semmilyen teremtmény.”

A Die Katkisasieboek-ban (katekizmusban, amit a dél-afrikai Holland Református Egyház vasárnapi iskola szövetségi bizottsága adott ki) a következő kérdés jelent meg: „Akkor hát sohase használjuk Jehova vagy az Úr nevet? A zsidók ezt teszik . . . Pedig a parancsnak nem ez az értelme . . . Igenis, használhatjuk Isten nevét, csak sohase vegyük hiába a szánkra.” Eddig az ideig a Die Halleluja (énekeskönyv) változatlan új kiadásai is tartalmazták Jehova nevét egyes zsoltárokban.

A du Toit fordítás azonban nem vált népszerűvé, és 1916-ban egy bibliafordító bizottságot neveztek ki azzal a céllal, hogy készítsen el egy bibliafordítást afrikaans nyelven. Ez a bizottság Jehova neve kihagyásának elvét követte. 1971-ben a Dél-Afrikai Bibliatársulat kiadott a már lefordított bibliai könyvekből néhány „próbafordítást” afrikaans nyelven. Bár Isten nevét a bevezetésben megemlítették, a fordítás szövegében mégis elhagyták. 1979-ben úgyszintén egy új fordítás jelent meg az „Újszövetségről”, meg a Zsoltárok könyvéről afrikaans nyelven, de itt is kimaradt az Istennek a neve.

Mi több, 1970 óta Jehova neve a Die Halleluja című énekeskönyvből is kimaradt. Die Katkisasieboek hatodik revideált nyomtatott kiadása szintén kihagyta a nevet. (Megjelent a dél-afrikai Holland Református Egyház kiadásában.)

A Jehova név eltávolítására irányuló törekvések nem korlátozódnak csak a könyvekre. A Paarl-i holland református templomban volt valamikor egy szegletkő, amelyen Jehova-jire („Jehova gondoskodni fog”) szavak voltak bevésve. E templomnak és szegletkövének a képe megjelent az Ébredjetek! 1974. október 22-i számában afrikaans nyelven. Azóta a szegletkövet kicserélték egy másikra, és erre ezek a szavak lettek rávésve: DIE HERE SAL VOORSIEN! Az idézett írásszöveg és a szegletkő időpontja maradt a régi, de Jehova neve el lett távolítva.

Ma sok afrikai emiatt nem ismeri Istennek a nevét. Még azok a templomba járó hívek is, akik ismerik Istennek a nevét, egyszerűen félnek kiejteni. Sőt egyesek még fel is lépnek e név használata ellen, s azt mondják, hogy Isten neve Úr, és Jehova Tanúit azzal vádolják, hogy ők találták ki a Jehova nevet.

[Képek]

Egy holland református templom Paarlban, Dél-Afrika. Eredetileg Jehova nevét belevésték a szegletkőbe (jobbra lent). Később eltávolították onnan (balra fent)

[Kép a 18. oldalon]

Isten neve Yohoua formában már előfordult 1278-ban a Pugio fidei című műben, amint látható ebben a Ste. Genevieve párizsi könyvtárból származó (XIII—XIV. századból való) kéziratban (folio 162b)

[Kép a 19. oldalon]

William Tyndale kifejtette Isten nevének a fontosságát a bibliafordításához írt megjegyzésében, és Isten nevét beleírta a 2Mózes 6:3. versébe az 1530-ban angolul kiadott első öt bibliai könyvről készült fordításában

[Forrásjelzés]

(A fényképet az Amerikai Bibliatársaság Könyvtára — New York — jóvoltából közöljük)