16. fejezet

Elfogadható-e, ahogy én bánkódom?

MITCHELL így emlékszik arra a napra, amikor meghalt az apja: „Sokkos állapotban voltam . . . Azt mondogattam magamnak: ’Ez nem lehet igaz.’”

Talán valaki, akit szeretsz — egy szülő, egy fivér, egy nővér vagy egy barát — meghalt. És nemcsak sajnálatot, hanem haragot, zavartságot és félelmet is érzel. Megpróbálod, amennyire csak tudod, visszatartani a könnyeidet. Vagy magadba zárod a fájdalmat.

Tulajdonképpen teljesen természetes érzelmileg reagálni, amikor valaki meghal, akit szerettünk. Még Jézus Krisztus is, amikor egy közeli barát haláláról értesült, „utat engedett a könnyeknek”, és „sóhajtozott” belül (János 11:33–36; vö. 2Sámuel 13:28–39). Az a felismerés, hogy mások is éreztek hozzád hasonlóan, segíthet neked könnyebben elviselni a veszteség érzését.

Tagadás

Eleinte talán kábult vagy. A lelked mélyén esetleg abban reménykedsz, hogy az egész csak egy rossz álom, és majd egyszer csak jön valaki, felébreszt, és minden ugyanúgy lesz, mint volt. Cindy anyja például rákban halt meg. Cindy ezt mondja: „Tulajdonképpen nem tudtam igazán elfogadni, hogy ő már nem létezik. Amikor olyan valami történik, amiről a múltban már beszéltem vele, hirtelen azon kapom magam, hogy azt mondom: ’Ezt meg kell mondanom anyának.’”

Azok a személyek, akiket a halál megfosztott szeretteiktől, hajlamosak tagadni a halál tényét. Néha azt hiszik, hogy hirtelen az elhunytat látják az utcán, egy elhaladó buszon, a földalattin. Bármilyen röpke hasonlóság azt a reményt  keltheti, hogy talán az egész csak tévedés volt. Emlékezz arra, hogy Isten életre teremtette az embert, nem halálra (1Mózes 1:28; 2:9). Tehát természetes, hogy nehezen tudjuk elfogadni a halált.

„Hogy tehette ezt velem?”

Ne lepődjél meg, ha vannak pillanatok, amikor kicsit neheztelsz arra a személyre, aki meghalt. Cindy így emlékezik: „Amikor anya meghalt, volt idő, amikor azt gondoltam: ’Te nem készítettél fel bennünket a halálodra. Csak elmentél.’ Elhagyatottnak éreztem magam.”

Egy fivér vagy nővér halála hasonló érzéseket kavarhat fel. „Majdnem nevetséges dolog haragot érezni valaki iránt, aki meghalt” — magyarázza Karen. „De amikor a nővérem meghalt, nem tudtam túltenni magam rajta. Olyan gondolatok kavarogtak állandóan a fejemben, mint például: ’Hogy tudott meghalni, és engem egyedül hagyni? Hogy tehette ezt velem?’” Egyesek azt veszik észre, hogy mérgesek a testvérükre mindazért a fájdalomért, amit a halálával okozott. Mások úgy érzik, hogy elhanyagolták őket, sőt talán még neheztelnek is, mivel oly sok időt és figyelmet kapott a beteg fivér vagy nővér, mielőtt meghalt. A szomorúságtól lesújtott szülők, akik félnek egy újabb gyermek elvesztésétől, hirtelen túlzottan védelmezőkké válnak, ez szintén az elhunyt iránti harag forrása lehet.

„Bárcsak . . .”

A bűntudat szintén gyakori reagálás. Kérdések és kétségek merülnek fel az elmében. ’Vajon többet is tehettünk volna? Talán más orvost kellett volna fogadnunk?’ Azonkívül ott vannak a bárcsakok. ’Bárcsak ne veszekedtünk volna annyit!’ ’Bárcsak kedvesebb lettem volna!’ ’Bárcsak elmentem volna helyette a boltba!’

 Mitchell ezt mondja: „Bárcsak türelmesebb és megértőbb lettem volna az apámmal! Bárcsak több mindenben segítettem volna a ház körül, hogy neki kevesebb munkája legyen, amikor hazaér!” És Elisa megjegyezte: „Amikor anya megbetegedett és olyan hirtelen meghalt, oly sok lerendezetlen érzésünk volt egymás iránt. Olyan bűnösnek érzem magam most. Arra gondolok, mi mindent kellett volna neki mondanom, mi mindent nem kellett volna mondanom, és mennyi mindent tettem rosszul.”

Lehet, hogy önmagadat okolod azért, ami történt. Cindy így emlékezik: „Bűntudatot éreztem minden vita miatt, ami valaha kirobbant közöttünk, és a sok nehézség miatt is, amit anyának okoztam. Úgy éreztem, ez az általam okozott sok stresszhatás valószínűleg hozzájárult a betegségéhez.”

„Mit mondok a barátaimnak?”

Egy özvegyasszony megfigyelte a fia viselkedését: „Jonny gyűlölte elmondani más gyerekeknek, hogy az apja meghalt. Zavarban volt, és ugyanakkor haragot is érzett azért, hogy zavarban volt.”

 A Death and Grief in the Family című könyv elmagyarázza: „’Mit mondjak a barátaimnak?’ — ez elsőrendű fontossággal bíró kérdés sok [életben maradt fivér vagy nővér] számára. Gyakran úgy érzik, hogy a barátaik nem értik meg, min mennek ők keresztül. A veszteség érzékeltetésére tett erőfeszítéseket gyakran üres bámulással és kifejezéstelen tekintettel fogadják . . . Következésképpen a gyászoló testvér kivetettnek, elszigeteltnek és időnként még furcsának is érezheti magát.”

Próbáld azonban megérteni, hogy mások egyszerűen nem is tudják, mit mondhatnának egy bánatos barátnak — és így inkább nem mondanak semmit. A te veszteséged arra emlékeztetheti őket, hogy ők is elveszíthetnek valakit szeretteik közül. Mivel nem akarják, hogy erre emlékeztesd őket, ezért esetleg elhúzódnak tőled.

Küzdd le a bánatod

Az a tudat, hogy a bánat természetes érzés, nagy segítséget jelent a legyőzéséhez. Ellenben az csupán meghosszabbítja a bánatot, ha továbbra is tagadod a valóságot. Étkezéskor a család néha üres helyet hagy az asztalnál az elhunyt számára, mintha ő is étkezni jönne. Az egyik család viszont másképp kívánta kezelni ezt a helyzetet. Az anya ezt mondja: „Sohase ültünk le a korábbi szokásainknak megfelelő  elrendezés szerint a konyhaasztalhoz. A férjem David székébe ült, és ez segített betölteni az űrt.”

Azt is fel kell ismerned, hogy jóllehet vannak dolgok, amelyeket el kellett volna, vagy nem kellett volna elmondanod, általában nem ezek az okai a szeretett személy halálának. Azonkívül, „mindannyian sokszor megbotlunk” (Jakab 3:2).

Oszd meg az érzéseidet

Dr. Earl Grollman ezt javasolja: „Nem elég felismerni az egymásnak ellentmondó érzelmeidet, nyíltan szembe is kell nézni azokkal . . . Ez annak az ideje, hogy megoszd az érzéseidet.” Nem annak van itt az ideje, hogy elszigeteld magad (Példabeszédek 18:1).

Dr. Grollman azt mondja, hogy a bánat letagadásával „csupán meghosszabbítod a szenvedést, és késlelteted a bánat folyamatát”. Azt javasolja: „Keress egy jó hallgatót, egy barátot, aki meg fogja érteni, hogy vegyes érzéseid természetes reagálásként jelentkeznek keserves szomorúságoddal összefüggésben.” Egy szülő, egy fivér, egy nővér, egy barát, vagy egy vén a keresztény gyülekezetben gyakran valódi támogatást tud nyújtani.

És mi a helyzet, ha sírnod kell? Dr. Grollman hozzáteszi: „Egyesek számára a könnyek jelentik a legjobb terápiát az érzelmi feszültség levezetésére, mind a férfiak, mind a nők, mind a gyermekek esetében. A sírás a gyötrelem enyhítésének és a fájdalom leküzdésének természetes módja.”

Családi összetartás

A szüleid szintén a segítség komoly forrásai lehetnek a veszteség időszakában — és te is segítségükre lehetsz nekik. Például az Angliában élő Jane és Sarah elvesztette 23 éves  testvérét, Darrallt. Hogyan tették túl magukat a bánatukon? Jane elmagyarázza: „Mivel négyen voltunk, fogtam magam, és mindent együtt tettem apával, miközben Sarah mindent együtt tett anyával. Így nem voltunk egyedül.” Jane így emlékszik tovább: „Azelőtt sose láttam apát sírni. Néhányszor sírt, és bizonyos értelemben kellemes volt, és ha visszaemlékszem, jó érzés tölt el, mivel tudom, hogy ott voltam és vigasztaltam őt.”

A remény erőt ad

Az Angliában élő fiatal David elveszítette 13 éves húgát, Janetet, aki Hodgkin-kórban szenvedett. Ezt mondja: „Az egyik dolog, amely nagy segítség volt számomra, a temetési beszédben elhangzott egyik bibliavers. Ez kijelenti: ’Mert kitűzött egy napot, amelyen megítélni szándékozik a lakott földet igazságosságban egy általa kijelölt férfi útján, és erről minden embert biztosított azzal, hogy feltámasztotta őt, Jézust, a halottak közül.’ Az előadó hangsúlyozta a ’biztosított’ szót a feltámadással kapcsolatban. Ez komoly erőforrásnak bizonyult számomra a temetés utáni időszakban” (Cselekedetek 17:31; lásd még Márk 5:35–42; 12:26, 27; János 5:28, 29; 1Korinthus 15:3–8).

A Biblia feltámadás reménysége nem zárja ki a bánatot. Soha nem felejted el az általad szeretett egyént. Mindazonáltal sokan találtak valódi vigasztalást a Biblia ígéreteiben, és ennek következtében fokozatosan enyhült a szeretett személy elvesztése feletti fájdalmuk.

Kérdések a megbeszéléshez

◻ Úgy érzed, természetes dolog bánkódni egy szeretett személy elvesztése miatt?

◻ Milyen érzelmeket tapasztal a bánatos személy, és miért?

◻ Milyen módon tud megküzdeni egy bánatos fiatal az érzelmeivel?

◻ Hogyan vigasztalnál egy barátot, aki elvesztett egy szeretett személyt?

[Kiemelt szöveg a 128. oldalon]

„Tulajdonképpen nem tudtam igazán elfogadni, hogy ő már nincs . . . Előfordul, hogy olykor azt mondom magamnak: ’Ezt meg kell mondanom anyának’”

[Kiemelt szöveg a 131. oldalon]

„Amikor anya meghalt . . . azt gondoltam: ’Te nem készítettél fel bennünket a halálodra. Csak elmentél.’ Elhagyatottnak éreztem magam”

[Kép a 129. oldalon]

„Ez velem nem történhetett meg!”

[Kép a 130. oldalon]

Amikor egy szeretett személyt elvesztünk a halálban, szükségünk van egy együtt érző személy támogatására