Függelék

Vér: Kinek a döntése és kinek a lelkiismerete?

Írta: J. Lowell Dixon, M.D.

Utányomás a New York State Journal of Medicine engedélyével, 1988; 88:463—464, copyright by the Medical Society of the State of New York.

AZ ORVOSOK vállalták, hogy legjobb tudásuk, gyakorlottságuk és tapasztalataik szerint részt vesznek a betegségek és a halál elleni harcban. De mi a helyzet akkor, ha egy beteg elutasítja az ajánlott kezelést? Ez leggyakrabban akkor fordul elő, ha a beteg Jehova Tanúja, a kezelés pedig teljes vér, koncentrált vörösvértestek, plazma vagy vérlemezkék alkalmazása.

Amikor vér alkalmazására kerül sor, az orvos úgy érezheti, hogy megköti az egészségügyi személyzet kezét az, ha egy beteg a vér nélküli kezelés mellett dönt. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy gyakran azok a betegek sem követik az orvos javaslatait, akik nem Jehova Tanúi. Appelbaum és Roth¹ szerint az egyetemi klinikák betegeinek 19%-a legalább egy kezelést vagy eljárást elutasított, sőt az ilyen elutasítások 15%-a „potenciálisan életveszélyes volt”.

Amiatt az általános szemlélet miatt, hogy „az orvos ismeri a legjobban” a lehetőségeket, a legtöbb beteg az orvosa gyakorlottságára és tudására hagyatkozik. De őszintén szólva nagyon veszélyes lenne, ha egy orvos tudományos ténynek tekintené ezt a kijelentést és eszerint kezelné a betegeket. Igaz, a képzettség, a diploma, és a tapasztalat figyelemre méltó kiváltságokat biztosít az orvosok számára az egészségügyi kérdések területén. Azonban a betegeknek is vannak jogai. És mint tudjuk, a törvény (sőt az Alkotmány is) a jogokra helyezi a nagyobb súlyt.

A legtöbb kórház falán található egy felirat „A beteg jogai” címmel. Ezen jogok egyike a megalapozott elfogadás, amit még pontosabban, megalapozott választásnak lehetne hívni. Miután a beteget tájékoztatták a különféle kezelések (vagy azok elmulasztásának) várható eredményeiről, ő dönti el, melyiknek veti magát alá. Az Albert Einstein Kórházban (New York, Bronx) egy elvi állásfoglalás a vérátömlesztésről és Jehova Tanúiról kijelentette: „Bármely felnőtt betegnek, aki cselekvőképes, joga van elutasítani egy kezelést, függetlenül attól, hogy ennek milyen káros hatásai lehetnek az egészségére.”²

Bár az orvosok különböző kijelentéseket tehetnek az etikáról vagy a felelősségről, a bíróságok a beteg választásának elsődlegességét hangsúlyozzák.³ A New York-i Fellebbviteli Bíróság kijelentette: „A beteg legfőbb joga, hogy meghatározza saját kezelésének menetét . . . [Egy] orvos ne érezze úgy, hogy nem tett eleget törvényes és szakmai kötelességének, amikor tiszteletben tartja a felnőtt beteg jogát egy orvosi kezelés elutasítására.”⁴ A bíróság ezenkívül megjegyezte: „Noha fontos az orvosi szakma etikai tisztessége, annak nem lehet nagyobb súlya az itt megállapított alapvető egyéni jogoknál.” Az egyén szükséglete és óhaja a legfőbb, nem pedig az intézmény követelménye.”⁵

Ha egy Tanú elutasítja a vért, az orvosoknak kínzó lelkiismeret-furdalásuk lehet, mivel úgy érezhetik, nem tették meg a tőlük telhető maximumot. A Tanú viszont azt kéri a lelkiismeretes orvostól, hogy az adott körülményekhez képest a lehető legjobb kezelést válassza ki. A gyógymódot gyakran bizonyos szempontoknak megfelelően módosítani kell, például magas vérnyomás, komoly gyógyszerallergia vagy egy-egy drága berendezés elérhetetlensége miatt. A Tanú betegekkel kapcsolatban az orvosokat arra kérik, hogy az orvosi vagy a sebészeti problémát a beteg lelkiismeretével, valamint a vértől való tartózkodásra vonatkozó erkölcsi/vallási döntésével összhangban kezeljék.

A Tanú betegeken végzett komoly műtétekről szóló beszámolók azt mutatják, hogy sok orvos jó lelkiismerettel és sikerrel képes helyt adni annak a kérésnek, hogy ne alkalmazzon vért. Például 1981-ben Cooley 1026 szív-érrendszeri műtétet tekintett át, amelynek 22%-át gyerekeken végezték el. Megállapította, hogy „a műtéti kockázat Jehova Tanúi csoportjához tartozó betegeknél lényegében nem volt nagyobb, mint másoknál”.⁶ Kambouris⁷ beszámol olyan Tanúkon végzett komoly műtétekről, akik közül egyesektől korábban „megtagadták a sürgősen szükséges operáció elvégzését a vér elutasítása miatt”. Ezt mondta: „Kezelés előtt minden beteg ígéretet kapott, miszerint vallási meggyőződését a műtét alakulásától függetlenül tiszteletben fogják tartani. Ezen elv alkalmazásának nem voltak kellemetlen következményei.”

Ha egy beteg Jehova Tanúja, a választás kérdésén túl a lelkiismeret is szerepet játszik. Nem elegendő, ha csak az orvos lelkiismeretére gondolnak ilyenkor. Mert mi a helyzet a beteg lelkiismeretével? Jehova Tanúi az életet Isten adományának  tekintik, aminek jelképe a vér. Hisznek a Biblia parancsában, miszerint a keresztényeknek „tartózkodniuk kell a vértől” (Cselekedetek 15:28, 29).⁸ Amennyiben egy orvos atyáskodóan áthágná az ilyen beteg mély és régóta vallott vallási meggyőződését, az eredmény tragikus lehet. II. János Pál pápa megjegyezte, hogy „a legfájdalmasabb ütés, ami az emberi méltóságot érheti” az, ha valakit a lelkiismeretének áthágására kényszerítenek. „Bizonyos értelemben ez rosszabb annál, mintha a fizikai halálát okoznák vagy megölnék.”⁹

Míg Jehova Tanúi a vért vallási okokból utasítják el, egyre több és több beteg választja a vér elkerülését az olyan kockázatok miatt, mint az AIDS, a non-A, non-B hepatitis, és az immunológiai reakciók. Kifejthetjük nekik a nézőpontunkat arról, hogy az ilyen kockázatok az előnyökkel történő összehasonlításban vajon jelentéktelennek tűnnek-e. Az American Medical Association szerint „végső soron a beteg dönti el, hogy az orvos javaslata alapján kéri-e a kezelést, illetve a műtétet, vagy megkockáztatja, hogy ezek nélkül éljen. Ez az egyén természetes joga, amit a törvény elismer.”¹⁰

Ezzel kapcsolatban Macklin¹¹ foglalkozik a kockázat/előny témával egy olyan Tanúra vonatkozóan, „aki a vérátömlesztés megtagadásával elvérzésnek tette ki magát.” Egy orvostanhallgató ezt mondta: „Teljesen tudatánál volt. Mit lehet tenni, amikor a vallási meggyőződés megakadályozza a kezelés egyetlen módját?” Macklin így vélekedett: „Mi komolyan azt hihetjük, hogy ez az ember hibát követ el. Jehova Tanúi viszont abban hisznek, hogy a vérátömlesztés . . . örök kárhozatot eredményez[het]. Gyakorlottak vagyunk az orvostudományban előforduló kockázat/előny analízisek készítésében, de ha az örök kárhozatot a maradandó földi élet ellenében mérlegeled, az analízis más megvilágítást kap.”¹¹

Vercillo és Duprey¹² a Journal-nak ebben a számában utal az In re Osborne-re, hogy kihangsúlyozza az eltartottak biztonságáról való gondoskodást. De hogyan oldódott meg ez az eset? Két kisgyerek súlyosan megsérült apjáról volt szó. A bíróság meghatározta, hogy amennyiben a férfi meghalna, a rokonok gondoskodnak majd anyagilag és szellemileg a gyerekeiről. Így, miként más mai esetekben is,¹³ a bíróság nem talált olyan kényszerítő körülményt, ami a beteg kezelésre vonatkozó kívánságának figyelmen kívül hagyását indokolta volna; a számára mélységesen kellemetlen bírósági eljárás a kezelés engedélyezésére jogtalan volt.¹⁴ Az alternatív kezelés eredményeként a beteg felépült, és továbbra is gondoskodott családjáról.

Vajon nem az igaz tehát, hogy az esetek nagy többsége, amivel az orvosok szembekerültek, vagy szembe fognak kerülni, kezelhető vér nélkül is? Amiről tanultunk és amire ismereteink kiterjednek, az leginkább orvosi problémákkal kapcsolatos. Azonban a betegek emberi lények, akiknek egyéni értékrendjét és céljait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ők vannak leginkább tisztában azzal, mi a legfontosabb számukra, ők ismerik saját erkölcsi értékeiket és lelkiismeretüket, ami az élet értelmét jelenti számukra.

A Tanú betegek vallási meggyőződésének tiszteletben tartása kihívás lehet gyakorlottságunkkal szemben. Amikor azonban ezzel a kihívással találkozunk, azokat az értékes szabadságjogokat hangsúlyozzuk, amelyeket valamennyien becsben tartunk. Amint azt John Stuart Mill találóan megfogalmazta: „Egyetlen társadalmat sem nevezhetünk szabadnak, bármilyen legyen is annak kormányzati formája, ha ezeket a szabadságjogokat nem tisztelik teljes mértékben . . . A saját egészségét mindenki önmaga tudja a leginkább megőrizni, testi, elmebeli és szellemi vonatkozásban egyaránt. Az emberiség többet nyer azzal, ha elfogadja, hogy az egyének úgy élnek, ahogy az önmaguk előtt jónak tűnik, mint azzal, ha mindenkit arra kényszerítene, hogy úgy éljen, ahogy az a többieknek jó.”¹⁵

[HIVATKOZÁSOK]

1. Appelbaum PS, Roth LH: Patients who refuse treatment in medical hospitals. JAMA 1983; 250:1296—1301.

2. Macklin R: The inner workings of an ethics committee: Latest battle over Jehovah’s Witnesses. Hastings Cent Rep 1988; 18 (1):15—20.

3. Bouvia v Superior Court, 179 Cal App 3d 1127, 225 Cal Rptr 297 (1986); In re Brown, 478 So 2d 1033 (Miss 1985).

4. In re Storar, 438 NYS 2d 266, 273, 420 NE 2d 64, 71 (NY 1981).

5. Rivers v Katz, 504 NYS 2d 74, 80 n 6, 495 NE 2d 337, 343 n 6 (NY 1986).

6. Dixon JL, Smalley MG: Jehovah’s Witnesses. The surgical/ethical challenge. JAMA 1981; 246:2471—2472.

7. Kambouris AA: Major abdominal operations on Jehovah’s Witnesses. Am Surg 1987; 53:350—356.

8. Jehovah’s Witnesses and the Question of Blood. Brooklyn, NY, Watchtower Bible and Tract Society, 1977, pp 1—64.

9. Pope denounces Polish crackdown. NY Times, January 11, 1982, p A9.

10. Office of the General Counsel: Medicolegal Forms with Legal Analysis. Chicago, American Medical Association, 1973, p 24.

11. Kleiman D: Hospital philosopher confronts decisions of life. NY Times, January 23, 1984, pp B1, B3.

12. Vercillo AP, Duprey SV: Jehovah’s Witnesses and the transfusion of blood products. NY State J Med 1988; 88:​493—494.

13. Wons v Public Health Trust, 500 So 2d 679 (Fla Dist Ct App) (1987); Randolph v City of New York, 117 AD 2d 44, 501 NYS 2d 837 (1986); Taft v Taft, 383 Mass 331, 446 NE 2d 395 (1983).

14. In re Osborne, 294 A 2d 372 (DC Ct App 1972).

15. Mill JS: On liberty, in Adler MJ (ed): Great Books of the Western World. Chicago, Encyclopaedia Britannica, Inc, 1952, vol 43, p 273.