A Salamon-szigetek

MINTHA két igazgyöngy nyaklánc húzódna végig a Csendes-óceán hol világosabb, hol sötétebb türkizkék vizén, olyan a melanéziaiak által lakott Salamon-szigetek, amelyet szeretettel emlegetnek „a Boldog szigetek” néven. A vulkanikus szigetek és atollok ezen kettős lánca az Ontong Java-atollnál kezdődik, amely az Egyenlítőtől délre helyezkedik el, nyugatról pedig Pápua Új-Guinea határolja, és mintegy 1500 km-re nyúlik le délkeleti irányban a Santa Cruz-szigetekig, amely magában foglalja a déli szomszédjától, Vanuatutól nem messze lévő Reef-szigeteket is. A Salamon-szigetek szigetvilágának legtöbb szigetét sűrű, buja erdők borítják, s e szigeteken csipkés hegygerincek és merev nyúlványszerű hegyláncok emelkednek, amelyek között mély és szűk völgyek húzódnak. A terület összesen mintegy 27 500 km²-t ölel fel, s ez az elszigetelt ország a Csendes-óceán déli vidékének második legnagyobb szigetországa Pápua Új-Guinea után.

 Az első európai kutató, aki 1568-ban e fehér, homokos partokra lépett a spanyol tengerész, Álvaro de Mendaña volt. Salamon király elveszett legendás aranykincseit kereste; amit ehelyett talált, azt Salamon-szigeteknek nevezte el, de arany nem volt, legfeljebb a Guadalcanal szigeten található folyók hordalékában levő arany.

Közös érdekekkel rendelkező változatos nép

Az a mintegy 300 000 ember, akinek a szigetek otthont adnak, rendkívüli változatosságot képvisel mind a bőrszínt illetően — amely a kékesfeketétől a világosbarnáig változik —, mind pedig a hajviseletek terén — ahol a szorosan összefonott hajtömegtől a fényes, szőke göndör hajon keresztül a melanéziaiak  ragyogó vörös hajáig, amely vonzó kontrasztot alkot a polinéziai nép sima, egyenes fekete hajával szemben — szinte minden megtalálható. A kommunikációra a soknyelvűség jellemző a Salamon-szigeteken, ahol több mint 90 helyi nyelvet és dialektust beszélnek. A legtöbben azonban az angolt, vagy az angol-melanéziai pidgint használják, amikor más szigetekről vagy törzsi csoportokból származó ismerőseikkel beszélgetnek.

Területe a következő szigeteket foglalja magában: Ontong Javát, Rennellt, Bellonát, Sikaianát, Tikopiát és Anutát, ahol polinéziai lakosság él. A Kiribatiból származó mikronéziaiak nagy csoportjai a Salamon-szigetek nyugati részén elhelyezkedő Wagina- és Gizo-szigetre, valamint Guadalcanal fővárosába, Honiarában gyűltek össze és telepedtek le.

A Salamon-szigetek e változatos lakosságát az állampolgárságukon kívül a Biblia iránti mély érdeklődés az, ami összefűzi. Az emberek, mély vallásosságukból fakadóan élvezettel énekelnek egyházi énekeket kis falusi templomukban, ahová hetente többször is elmennek, sőt némelyek akár mindennap. A bibliai prófécia roppant vonzerőt gyakorol rájuk, különösen a Dániel és a Jelenések könyve. Komolyan hiszik, hogy valóban e régi rendszer utolsó napjaiban élünk. Ez a hit általában nagyon nyitottakká teszi az embereket arra, hogy beszélgetést folytassanak Jehova Isten azon ígéreteiről, hogy tartós békét és boldogságot hoz égi Királysága által.

A Boldog szigetek hallanak ’a boldog Istenről’

A „boldog Isten jó híré”-t erőteljesen hirdették a hat nagyobb sziget és a többtucatnyi kisebb sziget között 1953 óta (1Tim 1:11). E kezdeti évek alatt a Salamon-szigeteken folyó evangelizálómunka feletti felügyeletet az Őr Torony Társulat pápua új-guineai fiókhivatala látta el. * A Pápua Új-Guineáról érkezett rettenthetetlen Tanúk — John Cutforth, R. L. (Dick) Stevens, Les Carnie, valamint Ray és Dorothy Paterson — látogatást tettek az őserdőben élő egyre több testvérnél és  testvérnőnél. Gyakran együtt laktak velük levelekből készült házaikban, melyek tetejét és oldalait hosszú, lapszerű pálmalevelek borították. A Jehovah’s Witnesses of the Solomon Islands Trust Board 1977. április 18-án törvényes bejegyzést nyert, utat nyitva ezzel a további terjeszkedésnek és a prédikálómunka könnyebb megszervezésének.

1978 júliusában a Salamon-szigetek politikailag függetlenné vált. A testvérek örültek, hogy helyi szervezetük a Jehovah’s Witnesses of the Solomon Islands Trust Board Inc. még a kormányzatban beállt változás előtt bejegyzésre került, mivel később korlátozásokat vezettek be a vallásoknál azon a területen. Tekintettel a prédikálómunka fokozottabb kiterjesztésére „a Boldog szigetekre”, úgy döntöttek, hogy a Salamon-szigeteknek saját fiókhivatallal kell rendelkeznie. Nem sokkal azután, hogy e döntést meghozták, a pápua új-guineai fiókhivataltól ideérkezett Glenn Finlay feleségével, Merlene-vel a munka koordinálására.

 Nem ez volt az első alkalom, hogy Finlay testvér a Salamon-szigetekre jött. Azon túlmenően, hogy körzet- és kerületfelvigyázóként szolgált különböző időszakokban, 1965-ben a pápua új-guineai fiókhivatal megbízásából három hónapot töltött különleges úttörőként az északon fekvő Malaitán.

Az első fiókhivatal

„Első fiókhivatalunk Bob Seccombe házának alagsorában jött létre a Lengakiki Ridge-n, Honiarában” — írja Finlay testvér az 1978-as évre vonatkozóan. A kis alagsori szobának már megvolt a maga teokratikus történelme. Ez szolgált a Guadalcanal sziget első Királyság-terméül, később pedig itt volt a Salamon-szigetek első irodalomraktára. És mivel Seccombe testvér egy kis egyszobás lakrészt is rendelkezésre bocsátott az épület hátsó részében, ez a ház volt egyben az első Bétel is.

Finlay testvér így folytatja: „Csupán egy mechanikus írógéppel és egy kézi hajtású sokszorosítóval kezdtünk, de dollármilliókat érő kilátásunk volt az óceán mélykék vizére.” Majdnem 50 évvel ezelőtt, 1942. november 13-án ez az óceán volt a haditengerészet egyik legvéresebb ütközetének a színtere. Az amerikaiak „acélfenekű óceán”-nak nevezték el aztán; a gúnynevet a felszín alatt pihenő számtalan rozsdásodó hajó miatt kapta.

Mintegy 30 évi szolgálat után Seccombe testvér és felesége, Joan egészségügyi okokból visszatért Ausztráliába. Bár saját gyermekük soha nem volt, számtalan szellemi gyermek és unoka őrzi melegen az emlékezetében szerető fáradozásaikat.

 De most térjünk vissza Finlay testvér beszámolójához: „Denton Hopkinson és felesége 1978-ban érkezett ide a Fülöp-szigetekről. A legtöbb testvér számára ő volt az első zónafelvigyázó, akit valaha láttak. A következő néhány évben hozzáláttunk egy kétszintes fiókhivatal és Bétel-otthon építéséhez.” Micsoda feladat volt az! A honiarai testvérek és testvérnők kézi szerszámokkal hatalmas darab borotvaéles korallokat ástak ki. Bár a fiókhivatali építkezés hosszadalmas és nehéz volt — majdnem három évet vett igénybe —, itt is nagyban megnyilvánult a keresztény szeretet. És mintegy külön jutalomként néhány munkás, akit odavonzott az építkezés helyszíne, később más különleges módokon fáradozott Jehova érdekében.

Tíz fiatal testvér jött a helyszínre teljes idejű munkát végezni a fiókbizottság egyik tagjának, Rodney Frasernek az irányítása alatt, aki maga is építész volt. Az önkéntesek legtöbbje őserdei gyülekezetekből jött. Ennélfogva még soha nem használtak építési eszközöket. Fraser testvérrel a háromévi közös munkavégzés során azonban nemcsak alapos építési ismereteket sajátítottak el, hanem megnőtt a Jehova földi szervezetének munkája iránti tiszteletük is, és nagyobb jártasságot szereztek a Jóhír felkínálásában másoknak.

E fiatalok közül hét ilyen vagy olyan módon megnövelte Jehovának végzett szolgálatát. Omega Nunu visszament Taba’a faluban levő otthonába, amely falu magasan helyezkedik el a Kwara’ae hegyei között Malaita körzetében. Ő volt az egyedüli vén a gyülekezetben. Lilio Liofasi nyolc évig volt a Bétel-család tagja. Fülöp-szigeteki feleségével, Priscillával most a teljes idejű szolgálat egy másik ágában szolgál. Két vér szerinti testvér, Joe Kwasui és David Kirite’e, akikből ács lett, belépett a teljes idejű szolgálatba. Az elsők között voltak, akik elvitték az igazságot a Salamon-szigetek keleti részén levő Santa Cruz-szigetekre. Billy Kwalobili, aki a zsindelyfektetésben szerzett jártasságot, különleges úttörőként szolgált Ndenin, a Santa Cruz-szigetek legnagyobb szigetén, ma pedig az elszigetelt Reef-szigeteken úttörő.  Pedro Kanafiolo, egy erős, energikus testvér Malu’u-ról most Észak-Malaita egy viszonylag új területén, San Cristóbal szigeten szolgál különleges úttörőként. Simon Maedalea, aki ácsként távozott a fiókhivatal építése után, később úttörő lett Kelet-Malaitán. Ezek a szorgalmas és energikus testvérek képezték a kezdetet az elszórtan lévő „Boldog szigetek”-en végzett prédikálást illetően.

Kongresszusok — örömteli mérföldkövek

A kongresszusok, amelyek örömteli mérföldkövek voltak, jelentős mennyiségű előkészületet igényeltek. Minden előadást és drámát le kellett fordítani a Salamon-szigeteki pidginre. A drámákat azután újra fel kellett venni a honiarai Tanúk hangjával, míg az aláfestő zene és a hangeffektusok az angol szalagokról valók voltak. Többórai munka után a szalagokról kazettára másolták át az anyagot, hogy a próbákon fel tudják használni. A testvérek és testvérnők elemmel működő kis magnók mellett, a lámpák reszkető fényénél próbáltak a zsupfedeles Királyság-termekben. Némely kongresszus oly kicsiny volt, hogy nem volt elég színész a drámák bemutatásához. Néhány drámát ezért Európából jött diaképekkel a kazetta szövegének alájátszásával mutattak be. E messzi „előőrsökön” élő testvérek felvillanyozva nézték e dramatizált bibliai beszámolókat!

Az 1979-es esztendő vége felé két szigetről vettek részt a Santa Cruzban megrendezett kicsiny kongresszuson. S hogy a küldöttek láthassák a dráma diaképes bemutatóját, az egész hallgatóságot átköltöztették arról a kis szigetről, ahol a legtöbb ülésszakot tartották egy nagyobbra, ahol volt megfelelő elektromos áram a diavetítőhöz. Képzeld magad elé ezt a vidám és izgatott csoportot, amint fatörzsből vájt kenukon átvág a tengeren, hogy zsúfolásig megtöltse a termet, miközben kíváncsi szemlélődők serege figyeli őket minden ablakból! Később boldogan eveztek vissza emlékeikről beszélgetve a fényes holdvilág alatt, átszelve a csillogó, kristálytiszta tengert. Soha nem felejtenéd el ezt az élményt.

 A Jóhír terjed

A prédikáló tevékenység évekig csak két szigetre, Malaitára és Guadalcanalra összpontosult, amelyeknek csupán egyetlen gyülekezete volt. Az 1960-as és 1970-es években kicsiny csoportok alakultak az érdeklődőkből Mundán és Gizón, a Salamon-szigetek nyugati térfelén. Az előmenetel azonban lassú volt. Az érdeklődés végül is akkor terjedt ki más területekre is, amikor úttörők utaztak a nyugaton levő Choiseulra és a Santa Cruz-szigetek külső keleti szigetcsoportjára.

Malaita két dologról ismert: először is úgy, mint a híres kagylópénzek hazája, amelyet gyakran használtak fizetőeszközül a menyasszonyár megfizetésekor; másodszor pedig egy barátságtalan nép hazájaként, amely nép erős vágyat érez az utazás iránt. A malaitaiak kemény munkások, sokan közülük valóban hatalmas méretű hegyi kerteket gondoznak. Vándorló szellemük miatt a Salamon-szigetek valamennyi területén megtalálhatók, sőt néhányan már több mint 50 éve a törzsi területükön kívül élnek. Ezért aztán nem véletlen, hogy amikor a pápua új-guineai fiókhivataltól Norman Sharein Észak-Malaitára ment 1962-ben, több százukkal találkozott, akik közül sokan készségesen és buzgón fogadták el a bibliai igazságot.

Sok malaitai belebonyolódott a Ma’asina Ru’u (A testvériség) elnevezésű politikai mozgalomba, amely a brit uralomtól való függetlenségért harcolt, de megbukott. Elidegenedve a nagy egyházaktól, saját vallást alapítottak, a Boboát (Alapítás). Ám ez a név prófétainak bizonyult. Közülük nagy számban fogadták el a bibliai igazságot és váltak alámerített Tanúkká, akik aztán szilárd prédikálók és úttörők lettek. Nem csupán malaitai törzsi területük elszigetelt sok hegyi falujában szolgáltak, hanem a Salamon-szigeteken mindenütt, bármilyen messzi vagy elszigetelt is volt az a terület.

A Jóhír megérkezik a nyugati tartományba is

Az első Tanúk egyike, aki helyben végzett misszionárius munkát a nyugati tartományban, Fanidua Kirite’e volt Kelet-Malaitáról.  Fiatal családos ember volt 1967-ben. Ő és egy másik testvér önként úgy határoztak, hogy a nyugati tartományba utaznak különleges úttörőként, s tevékenységüket először a Gizo-szigetre összpontosították.

Az alatt a két hét alatt, míg Fanidua testvér Gizo vidéki kerületében tartózkodott, a kerületi rendőr főfelügyelő állandóan buzdította őt a prédikálómunkára, s azt is mondta neki és partnerének, hogy lépjenek kapcsolatba vele, ha valamilyen nehézséggel találnák szembe magukat az ő hatásköréhez tartozó területeken, amely az új-georgiai szigetcsoportra terjedt ki. Nem sok idő múlva az úttörők Mundába érkeztek — ez egy kis település az Új-Georgia szigethez tartozó Roviana lagúnán.

Munda tulajdonképpen kis falvak sorozatából áll, amelyek a japán hadsereg által az 1940-es évek elején épített leszállópályát kerítik körbe. Az amerikai légierő később átvette a leszállópályát, megnagyobbította és ezt használta mindvégig a II. világháború még hátralevő időszakában. Az e területen élő törzsek matriarchális társadalmak. Fanidua testvér így emlékszik: „Amikor a kormányzati postahajón Mundára érkeztünk, kíváncsiak voltunk, hol és kinél szállunk majd meg, és hogy milyenfajta fogadtatásban részesítik az igazságot ezen az új területen. Végigmentünk  az úton egészen a lagúnáig, és hamarosan egy malaitai, Taude Kenaz háza elé értünk. Tudtam, hogy Taude örömmel fogad majd minket, mivel a Kwara’ae vidékéről származott, de hogy a házában maradhatunk-e, amíg Mundán vagyunk, főként attól függött, miként fogad minket a föld tulajdonosa, Taude anyósa, az özvegy Miriam.”

Miriam az Új-Georgia sziget Roviana törzsének közismert és tiszteletben álló tagja volt. Miriam nemcsak a föld tulajdonosaként gyakorolta hatalmát, hanem jelentős befolyással is bírt az egyesült egyházban. Néhai férjének jelentős szerepe volt abban, hogy e vallást bevezették ezen a területen. Mivel Miriam már korábban megálmodta, hogy néhány szokatlan látogatót kap, nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a két úttörőt táskával és Bibliával a kezében az ajtajában állni. Az úttörők nagy meglepetésére azonnal behívta őket, hogy maradjanak a házában. Vendégszeretete áldásosnak bizonyult egész családja számára. Az úttörők nagy figyelmet szenteltek az esténkénti  tanulmányozásnak mindazokkal, akik ilyen kedvességet nyilvánítottak ki. Miriam és lánya, Esther, valamint Esther férje, Taude, azaz ők hárman ilyen emberek voltak.

Ezen időszak alatt történt, 1970-ben, hogy utazófelvigyázók — John Cutforth és Jim Smith — ellátogattak Mundára útban visszafelé Pápua Új-Guineára. Gyorsan felismerték, milyen érdeklődés várható Mundán, ezért Smith testvér azt mondta az úttörőknek, hogy jó lenne, ha addig maradnának itt, amíg létre nem hoznak egy gyülekezetet. E két felvigyázó szorgalmasan segítette az úttörőket az összejövetelek megszervezésében. Első alkalommal hangzottak fel Jehovát dicsőítő énekek Új-Georgia szigetén! Az utazófelvigyázók — az úttörőket Mundán hagyva, hogy gondoskodjanak a juhokról — más területekre indultak.

Aztán egy este váratlanul dühös emberek tömege ébresztette fel durván az úttörőket. A csőcseléket egy szolgálaton kívüli rendőr vezette, aki keményen arra utasította a testvéreket, hogy azonnal távozzanak a területről. Fanidua testvér a tömeghez fordult és elmondta a tömegnek azt, amit a rendőr főfelügyelő mondott nekik még Gizón: „Ha bármilyen nehézséggel találnák szembe magukat az én hatáskörömhöz tartozó helyeken, feltétlenül lépjenek kapcsolatba velem.” Ezt hallván a rendőr megrémült, a tömeg pedig szétoszlott. E nyugtalanító hír azonban gyorsan elterjedt és a gizói főfelügyelő fülébe is eljutott.

A főfelügyelő azonnal egy Mundára induló repülőre szállt. Nem sokkal a megérkezése után Fanidua testvért megkérték, hogy jöjjön el a helyi rendőrőrsre. Az őrsre belépve Fanidua megállapította, hogy két magas rangú helyi rendőrtisztviselő van jelen. Akkor aztán rájött, miről van szó; a főfelügyelővel folytatandó beszélgetés ezen két helyi rendőrtisztviselő kedvéért volt. Miután Fanidua testvér elmondta, hogy ő és társa miért jöttek Mundára, a főfelügyelő így összegezte a hallottakat: „Nekem van vallásom, Albert [az egyik tisztviselőre mutatva] neked is van vallásod. Neked Alex [a másikra mutatva] szintén  van vallásod. A Salamon-szigeteki törvény minden ember számára biztosítja a vallásszabadságot. A Tanúk Miriam meghívására tartózkodnak az ő házában. A helyi szokásnak megfelelően ő a terület tulajdonosa, és a törvény, valamint a törzsi szokás szerint minden joga megvan ahhoz, hogy bármilyen vallású embert a házába fogadjon, nektek pedig, mint a törvény tisztviselőinek, sem szolgálatban, sem szolgálaton kívül, nincs jogotok arra, hogy megpróbáljátok megakadályozni Miriamot abban, hogy érdeklődést tanúsítson Jehova Tanúi iránt.” Befejezésül pedig a helyi rendőri tisztviselők különleges gondoskodására és védelmére bízta a két úttörőt.

Bár Taude testvér néhány évvel ezelőtt meghalt, a Mundán működő kicsiny gyülekezet tovább növekszik és rendszeresen dicsőíti Jehova nevét énekkel és a prédikálómunka által. Fanidua testvér pedig még mindig a Jóhír hűséges hirdetője.

A misszionáriusok tartózkodási engedélyt kapnak

A Gileád Iskolán végzett misszionáriusok 1980-ban megkapták a Salamon-szigetekre szóló vízumot. Az elsők, akik a 67. osztályból ideérkeztek, az új-zélandi születésű Roger és Shona Allan volt. Ezt megelőzően a pápua új-guineai fiókhivatalból érkezett misszionáriusok, valamint a körzet- és a kerületfelvigyázók csak időszaki belépési engedélyt kaptak. 1982 áprilisában további misszionáriusok érkeztek: Arturo Villasin és Pepito Pagal a Fülöp-szigetekről. Több segítségre volt szükség, amikor Finlay testvér és testvérnő 1985-ben családi kötelezettségek miatt visszatért Ausztráliába. Ugyanebben az évben két tapasztalt misszionárius érkezett: a 45. osztályból Josef Neuhardt és felesége, Herawati, akik tíz évig Indonéziában, nyolc évig pedig Pápua Új-Guineában szolgáltak. A férjet fiókbizottsági koordinátornak nevezték ki. Aztán Loreto Dimasaka érkezett a Fülöp-szigetekről, később pedig Douglas Lovini és felesége, Luana a Gileád 70. osztályából kapott belépési engedélyt az országba, miután néhány évet Pápua Új-Guineában töltöttek. Douglas ma a Fiókbizottság egyik tagjaként szolgál.

 Ledől a kereszt Temotu tartományban

Honiarától mintegy 900 km-re délkeletre fekszik Temotu tartomány, amely a Salamon-szigetek külső keleti szigeteit öleli magába, többek között a Santa Cruz-szigeteket is. Temotu tartomány rendkívüli volt. Csak egy vallás képviseltette magát, az anglikán egyház. Évekig semmilyen más vallásnak nem volt módja bármiféle hatást gyakorolni Santa Cruz komoly gondolkodású népére. Ám 1976-ban az egyik nem hivatásos anglikán prédikátort, John Mealue-t az egyháza Pápua Új-Guineába küldte, hogy a helyi nyelvek fordítójaként továbbképzést kapjon. A tartomány vallási szerkezete átalakulás előtt állt.

John pápua új-guineai tartózkodása idején egyik reggel Jehova Tanúi egyike előtt nyitott ajtót. John első ízben kóstolt bele a Királyság jó hírébe. Néhány beszélgetés után John hamar felismerte, hogy amit hall, az a bibliai igazság. Bár őt jelölték ki Santa Cruz következő anglikán püspökének, lemondott nyelvi tanulmányairól és visszatért a Salamon-szigetekre. Útban visszafelé Santa Cruzba megállt Honiarában a fiókhivatalnál és aziránt érdeklődött, nem tudná-e valaki meglátogatni a szigetét abból a célból, hogy gyülekezetet indítson. A fiókhivatal azonnal intézkedni kezdett.

John a falujába visszatérve tanúskodni kezdett vér szerinti testvéreinek, James Sopinak és Drawman Alilvónak, akik mindketten tanárok voltak, de ellenálltak az általa mondott üzenetnek. Testvérei és mások tudni akarták, miért tért vissza. Nyíltan válaszolt és beszélt a papságot érintő csalódásáról. „Mindig is hazudtak nekünk” — mondta, és példákkal is szolgált számukra. Emlékezzünk arra, hogy egészen addig az ideig John soha nem tanult arról, hogyan tanúskodjék tapintatosan. Egy alkalommal baltával a kezében vonult Malo falu központjába és kivágta annak hatalmas keresztjét, majd a földön végigvonszolva bedobta a tengerbe. Senki sem mert kezet emelni rá. Cselekedetéért azonban nemcsak a bíróságon kellett felelnie, hanem — mivel ledöntötte szent szimbólumukat — a vallási  vezetők azt is megjósolták, hogy Johnt nyolc napon belül agyonütik.

Nyolc nap múlva John még mindig életben volt. Ez fordulópont volt a juhszerű egyének számára. Futótűzként terjedt el ennek a híre, és amikor John megjelent a bíróságon, nemcsak a helyi bíróság telt meg zsúfolásig, hanem Temotu tartomány fővárosa, egész Lata Station is nyüzsgött az emberektől.

A légy zümmögését is hallani lehetett a tárgyalóteremben, amikor John felállt, hogy előadja védekezését. A tömeg lelkiismeretéhez szólt, amikor részletesen beszámolt a kereszt eredetéről, a kereszténység képmutatásáról és arról, hogy a papság hogyan tartotta őt és népét szellemi értelemben a sötét középkorban. Ítélethozatalakor a bíró ezt mondta: „A vádakat elejtettük. Önnek azonban 20 dollár bírságot kell fizetni magántulajdon tönkretételéért.”

A papság vereséget szenvedett; azt akarták, hogy Johnt börtönben végzendő kemény munkára ítéljék. Néhány emberre — beleértve a testvéreit, Jamest és Drawmant is — nagy hatást gyakorolt mindaz, amit a bíróságon hallottak, és később ők is az igazsághoz jöttek.

A prédikálás békés módja

Kétévi fiókhivatali építkezés után 1981-ben két újonnan alámerített testvér, Billy Kwalobili és Joe Kwasui érkezett Lata Airstripbe (Temotu tartomány). Azért jöttek, hogy segítsenek az igazság növekedésében ezen az új területen. A friss képesítéssel rendelkező hírnököknek meg kellett tanulniuk, hogy ’az Úr rabszolgájának nem kell viszálykodnia, hanem legyen mindenkihez barátságos, olyan, aki féken tudja tartani magát a rosszban’ (2Tim 2:24). Egyik nap például, amikor a hírnökök egy csoportja tanúskodott, dühös anglikánokból álló csőcselék a papságtól felbujtva rátámadt az egyik hírnökre és megparancsolta a többieknek, hogy többé ne prédikáljanak a falujukban. Az új hírnökök úgy gondolták, hogy csak erőszakkal lehet elhárítani a tanúskodó munka elé gördített akadályt. Ezért ütlegelni  kezdték a tömeget, sőt az egyik támadónak még a lábát is eltörték! Örömmel mondhatjuk, hogy a Társulattól jövő útbaigazítás és az úttörők példája nyomán az új hírnökök — néhány aggasztó pillanatot leszámítva — végül is megtanulták a prédikálás békés módját.

Billy Kwalobili és Joe Kwasui más kihívásokkal is szembenézett. Három héten belül esedékes volt a körzet- és a kerületfelvigyázó érkezése, hogy megtartsák az első körzetgyűlést Santa Cruzon. Csakhogy volt egy nagy gond: nem volt összejöveteli helyük. Mivel az érdeklődő személyek többsége Nembában élt, azonnal intézkedni kezdtek, hogy valamiféle telket szerezzenek egy Királyság-teremnek. De hol? Bár sok érdeklődő élt Nembában, az anglikán egyház részéről erős ellenállás volt tapasztalható. Ráadásul a hagyományokhoz ragaszkodó földtulajdonosok mindannyian ehhez az egyházhoz tartoztak, és rendkívüli módon ellenezték, hogy Királyság-terem épüljön az ő vidékükön. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy John Mealue szülőfalujában, Malo szigetén építenek, amely háromórányi kenuútra volt Nembától.

Amikor az úttörők felkeresték ezzel a javaslattal Johnt, ő ezt válaszolta: „Épp erre vártam már régóta.” Így hát még aznap nekiláttak az építkezésnek észvesztő tempóban. Még tartott az építkezés, amikor a körzetfelvigyázó megjött, hogy megkezdje szokásos látogatását a gyülekezetnél, és ő is csatlakozott az építő munkához. A megfelelő időre készen állt a fedett, emelvénnyel is ellátott, takaros, jól megépített, levelekből készült, három oldalról nyitott terem arra, hogy otthont adjon a körzetgyűlésre érkező tömegnek.

Idővel John, James és Drawman, valamint a feleségük is mind alámerítkeztek. E három vér szerinti testvér nagy tiszteletnek örvendett az anglikán egyház részéről, de miután elfogadták az igazságot, a papság nyomást gyakorolt az oktatási tisztviselőkre, ezért Jamest és Drawmant elbocsátották az állásából. Ez nem rettentette el a két fivért. Úgy döntöttek, hogy a földből és a tengerből fognak élni, idejüket pedig a valódi kincsekről, a  csodálatos Királyság-igazságokról szóló üzenet házról házra végzett prédikálására fordítják. Hamarosan sokan csatlakoztak hozzájuk. Végül aztán Királyság-terem épült Nembában. A gyülekezet később átköltözött Belamna faluba.

Különleges úttörőket, Festus Funusuit és feleségét, Ovaturét neveztek ki Belamnába 1988-ban, hogy megszervezzék a további prédikálómunkát. Bevezették az utcákon és piacokon végzett tanúskodást Lata Stationban. A közelmúltban majdnem 200 személy vett részt a Belamnában tartott körzetgyűlésen. A további növekedés is ígéretesnek látszik. Egy 500 férőhelyes kongresszusi terem építését tervezik Lata Station szívében. Jehova minden bizonnyal megáldja a növekedést.

Egy „Más” harapás a Reef-szigeten

Nem sokkal azután, hogy John Mealue elfogadta az igazságot, a külső keleti szigetcsoportról, a reef-szigeteki Gawából Michael Polesi részt vett a Magasabb Műveltség Főiskola oktatásán Honiarában. Michael anglikán volt. Egyik reggel a piac mellett sétálva — ahol a Tanúk a fák alatt állva tanúskodtak — arra lett figyelmes, hogy a fiatal fiúk gúnyt űznek néhány idősebb hírnökből. Csípős megjegyzéseikre gyakran Benjamin Ru’u-t, azt a Tanút szemelték ki, akinek az egyik lábát részben amputálták. Michaelt szánalomra indította az a látvány, ahogy Benjamin a térdéhez szíjazott faláb segítségével közlekedett, ezért elfogadta tőle Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. Magával vitte a Ndeni szigeten levő Malóra, ahol általános iskolai tanár volt.

Ott kapcsolatba lépett vele John Mealue fivére, Drawman, aki akkor még általános iskolai tanár volt. Michael boldog volt, hogy valaki segíteni tud neki a Biblia megértésében. Az iskolai év sajnos a végéhez közeledett, amikor is Michael hamarosan hazatér majd családjához a Reef-szigetekre. Mikorra elérkezett az idő, hogy visszatérjen Ndenire, csupán három fejezetet olvasott el az Igazság könyvből. Az Írásokból szerzett kevés ismerete ellenére hazatérve elkezdett prédikálni.

 Mivel Michael nem hagyta abba az igazságról szóló nyilvános beszédet, a papság nyomást gyakorolt a Lata Station-i oktatási tisztviselőkre, hogy bocsássák el őt is, miként nem sokkal ezelőtt Jamest és Drawmant is elbocsátották. Michael úgy döntött, hogy a földből fog megélni. Őt és feleségét, Naomit három gyermekükkel együtt végül arra kényszerítették, hogy száműzöttként hagyják el a falujukat. A falutól messze új otthont építettek, később pedig egy Királyság-termet. Amikor elhagyták falujukat, magukkal vittek egy kölyökkutyát, amelyet Michael megfogalmazása szerint azért neveztek „Más”-nak, mert „ez a jel mutatja, hogy mi valóban mások vagyunk, mint a világ”. Michael szerint Más mind a mai napig kinyilvánítja, hogy tudatában van ő is e különbözőségnek, mivel csak azok hátsó felébe harap bele, akik nem Jehova Tanúi, vagy nem érdeklődők.

De térjünk vissza történetünkhöz. Később, James Sopi, Billy Kwalobili és Joe Kwasui érkezett hajón Ndeniről hét napra, hogy szellemi erősítést és segítséget nyújtson Michaelnek az érdeklődő személyekről való gondoskodásban. Michael buzgó hírnök lett, és később alámerítkezett a Honiarában megtartott kerületkongresszuson. A Michaelhez hírnökként csatlakozottak száma a Reef-szigeteken folyamatosan növekedett. Ezért 1984-ben különleges úttörők, David Kirite’e és Ben Ramo érkeztek. Számukra azonban a dolgok nem mentek túl simán.

A falevelek kiáltottak

Az egyik nehézség, amit Davidnek és Bennek tapasztalnia is kellett, a Reef-szigetiek és a malaitaiak közötti ellenségeskedés okozta. Ez az ellenséges magatartás akkortájt alakult ki, amikor az úttörők megérkeztek: azt követően, hogy harcok lángoltak fel az egymással rivalizáló anglikán csoportok között Honiarában. Ez később megnehezítette e malaitai különleges úttörők számára, hogy a saját elhatározásuk szerinti helyekre menjenek prédikálni. Még tovább nehezítette a gondjukat, hogy az emberek a püspöküktől és a papjaiktól való félelemben élnek. A papság gyakran meglátogatta az embereket, hogy ellenőrizze,  van-e valamilyen Társulati kiadvány az otthonukban. Ha bármit is találtak, a házigazda biztos lehetett abban, hogy keményen megkorholják ezért és arra kényszerítik, hogy átadja az irodalmat, amit a papok így meg tudnak semmisíteni. Ezért különösen nehéz volt a prédikálás bárkinek is; az emberek, mihelyt látták közeledni a Tanúkat, gyorsan elfutottak.

Az úttörők úgy látták, hogy más módszerhez kell folyamodniuk a prédikálást illetően. „Úgy döntöttünk, hogy faleveleket használunk — mondták. — Olyan helyre mentünk, ahol keresztezték egymást az őserdei ösvények, ott egy közeli fáról levágtunk egy nagy levelet és nagy betűkkel egy írásszöveget írtunk rá, kisebb betűkkel pedig a hozzá fűzött magyarázatot. Végül aztán, nagyon kis betűkkel ezt írtuk: ’Ha megtudni szeretne sokat ez írásszövegről, kérem írás Jehova Tanúinak a Salamon-szigetek, vagy kérdés bármelyik közelben áll Tanú.’” *

David és Ben falevél-tanúskodásuk egy másik példáját említik: „Felírtunk egy témát: ’Az Isten Királysága’, alá pedig az első írásszöveget, a Máté 24:14-et ezekkel a szavakkal: ’Prédikálnunk kell róla.’ Aztán alá egy kérdést írtunk: ’Mit fog Isten eme Királysága megvalósítani?’ Végül pedig, utolsó írásszövegként a Jelenések 21:4-et.”

Ha az úttörők olyan területen prédikáltak, ahol az emberek nagy ellenállást tanúsítottak az igazsággal szemben, a Zsoltárok 37:9. versét írták a falevélre befejező írásszövegként: „Minden rossz-ember nép most-most befejezi, de mindenki remény várakozik Jehova hosszú-hosszú áll a földön.” * A falevelet aztán a legsűrűbb forgalmú őserdei ösvény közepére tették és elmentek. Vajon jó eredményeket hozott ez a fajta prédikálás?

Egy nap az egyik úttörő kis tanúskodást írt golyóstollal egy falevélre, majd óvatosan egy nagy forgalmú út közepére helyezte.  Kissé távolabb ment és elrejtőzött a fák között. Várt, kíváncsian figyelte, vajon ki veszi fel a falevelet. Meglepetésére egy kutya kóborolt arra az út mentén, aztán megállt, hogy körülszaglássza a falevelet. „Azt hiszem, hogy a kutya tudott olvasni — mondta az úttörő tréfásan —, mert elkezdett ugatni a levélre. A kutya nagyon izgatott lett és akkora zajt csapott, hogy egy vadász, aki a közelben tartózkodott, arra gondolt: a kutya egy oposszumot talált, vagy egy gyíkot kergetett fel az egyik fára. Amikor a vadász kiszaladt a helyszínre, csak a kutyát találta ott, amint a levelet szaglászta és játszott vele. Félrelökte a kutyát és óvatosan felemelte a levelet. Néhány percet a levélen levő tanúskodás olvasásával töltött, majd gondosan visszahelyezte a falevél-üzenetet az út közepére.

Az úttörő így fejezi be a történetet: „Később, mikor elhaladtam e vadász háza mellett, kikiáltott nekem: ’Nem helyeztek el valamit az úton?’ Beszélgetésbe kezdtünk az Írásokról, s ez  hamarosan rendszeres bibliatanulmányozásként folytatódott. Ma ez a férfi és az egész családja a Jóhír hirdetője.”

A vak lát

Billy Kwalobili 1986-ban kötött házasságot, majd őt és újdonsült feleségét, Linát különleges úttörőként a Reef-szigetekre küldték. Egyik kedvelt bibliatanulmányozójuk egy fiatal vak férfi, Eriki volt. Erikit lenyűgözte a madarak és a rovarok hangja, és tökéletesen tudta őket utánozni. A Kwalobiliékkel folytatott bibliatanulmányozása révén hallott arról a Valakiről, aki mindezeket a teremtményeket megalkotta. Azt is megtudta, miért betegednek meg az emberek, és hogy ő miért vak. Billy a tanulás alkalmával minden egyes bekezdést jó hangosan olvasott fel; Eriki feszülten figyelt, majd a saját szavaival válaszolt a bekezdések kérdéseire. Eriki több mint 30 írásszöveget jegyzett meg.

Amikor az utazófelvigyázó meglátogatta Erikit, ezt ajánlotta: „Ne tartsátok vissza őt! Engedjétek prédikálni!” Még ugyanazon hétvégén Eriki csatlakozott nyolc hírnökhöz, akik gyalogosan vágtak át a sűrű őserdőn útban a területükre. Az utazófelvigyázó tartotta egy ernyőnek az egyik végét, Eriki pedig a másik végét, ily módon gyorsan haladtak egymás nyomában. Időről időre valaki felkiáltott: „Fatörzs jön!” vagy „Vigyázz, balra szikla!”, és olyankor Eriki felemelte a lábát és átmászott a fatörzsön, vagy egy oldalra tett lépéssel kikerülte a sziklát. Sok ember meghallgatta Erikit, amikor a reménységéről beszélt, és amikor emlékezetből idézett írásszövegeket, ámulva csóválták a fejüket, miközben a Bibliájukból követték a mondottakat.

A látogatás végeztével Eriki ezt mondta az felvigyázónak: „Csupán három olyan dolog van, amit szeretnék megkapni, ha lehetséges lenne.” Amikor megkérdezték tőle, melyik ez a három dolog, így válaszolt: „Egy Biblia, egy énekeskönyv és egy irodalomtáska!”

„De miért kellenek neked ezek, Eriki?” — kérdezte a felvigyázó. Eriki így válaszolt: „Mert így ugyanolyan lehetnék,  mint a testvéreim és testvérnőim, amikor elmegyek a Királyság-terembe vagy kimegyek a szántóföldre. Amikor tanúskodni megyek, az emberek talán nem hiszik el, amit mondok, de ha meg tudom mutatni azokat a szavakat a saját Bibliámban, akkor ők is követni tudják. A táskára pedig azért van szükségem, hogy legyen miben tartani a Bibliámat és az énekeskönyvemet.” Nem sokkal ezután Eriki két ajándékot kapott — egy új Bibliát és egy énekeskönyvet. Mivel a testvéreknek nincs bőrtáskájuk, rizses zsákokat vágtak félbe és azokra vállszíjakat varrtak. Erikit is megajándékozták egy saját tanúskodó ’rizs táskával’. Álma tehát valóra vált. Az egész gyülekezet osztozott az örömében!

Michaelt hamarosan ismét alkalmazták tanárként. E pozíciója révén több emberrel tudott kapcsolatot teremteni a Reef-szigeteken. Újabb öröm érte, amikor az első két nő a Reef-szigetről alámerítkezett az 1990-es körzetgyűlésen Ndeniben. Bizonyára sok jó dolog vár még Temotu tartományra.

A Jóhír eléri Makira tartományt

Egy olyan új terület tárult fel 1984-ben, ahol azelőtt még nem jártak Tanúk. Ez San Cristóbal szigete volt, ahol még mindig a törzsi falvak területe foglalta el a legnagyobb részt. Nem volt egyszerű úttörőket kinevezni a szigetre prédikálni, mivel a törzsi életmód nem foglalta magában a látogatókról való gondoskodást. A dolgok azonban kezdtek biztatóbbnak látszani, amikor az egyik testvért, aki erősáramú gépszerelő volt, a vállalata San Cristóbalra küldte. A fiókhivatal gyorsan kihasználta ezt a lehetőséget, és San Cristóbalra irányította James Ronomaelana különleges úttörőt — ma a Fiókbizottság tagja —, hogy felbecsülje a munka megkezdésének lehetőségeit.

A szigeten folytatott tanúskodása alatt Jamesnek kezdetben nagy ellenállást kellett kiállnia, s egyik nap csodálkozva vett észre egy feliratot, amely így figyelmeztetett: „Jehova népe! Belépési engedély nélkül nem léphettek a területre.” Bár sok ilyen elkedvetlenítő pillanat adódott, mindez azonban nem csökkentette buzgóságát, amiért is aztán egy felvillanyozó tapasztalatban  nyerte el jutalmát. A következőket mondja: „Az egyik faluban egy nagy házhoz érkeztem. A háztulajdonosnak kókuszültetvénye és szarvasmarhája volt, s láthatóan sokkal gazdagabb volt a szomszédainál. Ezért elfordultam attól a háztól gondolván, hogy ennek az embernek nem lesz ideje az igazság számára. Továbbmenve bírálni kezdtem magam félénk tettemért. Szigorúan ezt kérdeztem magamtól: ’Miért fordultam el ettől a helytől?’, majd bátorítóan így válaszoltam: ’Jehova küldött engem ide, s talán most vagyok itt utoljára. Vissza kell mennem és beszélnem kell azzal az emberrel!’”

Amikor a házhoz ért, összetalálkozott a tulajdonosokkal, Oswald és Rachel Olival. James lelkesen kezdett neki beszédének rámutatva, hogy Istennek van neve, és hogy Jehovának igenis szándéka van a földdel kapcsolatban. A házaspáron izgatottság lett úrrá, amikor értesültek arról, hogy Istennek szándékában áll paradicsomi állapotúvá helyreállítani a földet. A második látogatáskor bibliatanulmányozás kezdődött. Oswald és Rachel kezdték gyorsan hozzáigazítani életüket Jehova igazságos irányadó mértékeihez. Mivel Oswald jelentős összeggel támogatta az egyházat, nem volt meglepő, amikor az anglikán egyház részéről heves ellenállás robbant ki ellene. Ebben az időben történt az is, hogy különleges úttörőket küldtek ide, hogy további területeket nyissanak meg a munka tekintetében, s ez olyannyira feldühítette a már amúgy is haragos helyi lelkipásztorokat, hogy utasították tagjaikat: erőszakkal hallgattassák el az úttörőket.

Ez azonban sem az úttörőket, sem Oswaldot és családját nem rettentette el. Egy alkalommal például, amikor az egyik különleges úttörő, Hankton Salatalau egy érdeklődő személynek tanúskodott, egy anglikán személy gyalázkodó kifejezéseket kezdett Hanktonra kiabálni. Amikor Hankton tisztelettudóan továbbment, a férfi gonoszul hátba támadta Hanktont, leütötte, előidézve, hogy egy éles korallsziklára essék, majd több mint 15 percig könyörtelenül rugdosta a testét. A falubeliek megdöbbenve  nézték ezt az iszonyatot. A lelkipásztoraiktól való nagy félelem azonban meggátolta őket abban, hogy segítsenek. Hankton tehetetlenül feküdt a földön, karjával védelmezve fejét és testét. Vérben úszó teste a szikla vágásától úgy nézett ki, mint egy darab nyers hús. Végül néhány falubeli elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy közbelépjen. Megragadták a támadót és visszatartották, miközben Hankton, csúnyán összeverve, hazament.

Rendkívül kedvezőtlen az is, hogy sok szigetlakót még mindig az egyháztól való félelem hálója tart fogva. Ennek ellenére néhányan kezdik látni az igaz keresztényiség és a kereszténység közötti különbséget. Időközben a négy különleges úttörő kitartása jutalmat nyert. Két keményen munkálkodó, boldog gyülekezet virágzik San Cristóbalon. Immár Oswald, Rachel és gyermekeik, valamint Rachel családja is a Jóhír félelem nélküli hirdetői.

Szokatlan szokások

Malaita megközelíthetetlen területei közül sok helyen, különösen a hegyek között és más szigeteken, olyan törzsek élnek, amelyeknek vajmi kevés kapcsolata volt akár a kereszténységgel, akár az igazi keresztényiséggel. Többségüket az ősök imádata jellemzi, de akadnak köztük animisták is.

Elson Site, aki korábban körzetfelvigyázó volt, ma pedig nyolcgyerekes családapaként különleges úttörő, így beszél arról, milyen állapotok uralkodnak némely ilyen területen: „Szokás a törzseknél, hogy vagy csak nagyon kevés öltözetet, vagy egyáltalán semmit nem viselnek, és az olyan látogatót, aki felöltözve keres fel egy ilyen falut, gyanúsan méregetik és gyakran megakadályozzák, hogy a faluba belépjen.”

Hogyan viszonyultak ehhez a kényes helyzethez? Elson így folytatja: „Egy alkalommal csoport érkezett az egyik kis gyülekezetből a faluba prédikálni, és a törzsfő tiltakozott az ellen, hogy a testvérek és a testvérnők valamiféle ruhát viseljenek, míg a faluban tartózkodnak. A testvérek elmagyarázták, hogy nem  tartozik a keresztény szokások közé a meztelenre vetkőzés. Mivel ilyen hosszú utat megtettek azért, hogy néhány fontos ismeretet közöljenek Isten Szavából, nagyon szerették volna megoldani ezt a kis problémát, amely visszatartotta a lakosságot attól, hogy néhány kedvező hírt halljon. A törzsfő hosszan tanácskozott a falu idősebb férfiaival, végül úgy döntöttek, hogy aznap nem prédikálhatnak a testvérek a falusiaknak. Ám intézkedéseket tettek, hogy a jövőbeni látogatások eredményesebbek legyenek. A falubeliek megígérték, hogy levelekből házat építenek a falu határán kívül, hogy így a testvérek és a testvérnők teljes öltözetben arra használhassák ezt a házat, hogy ott találkozzanak azokkal a falubeli emberekkel, akik el akartak jönni a házhoz, hogy halljanak a Biblia tanításáról. Ez a módszer nagyon jól működött, s a falusiak is élvezettel beszélgettek szellemi dolgokról.”

Azonkívül, hogy néhány faluban tiszteletben kell tartani a ruházatra vonatkozó korlátozásokat, a testvéreknek más megszorításokat is tapasztalniuk kell, amelyek közül sok az emberek hitnézeteiben gyökerezik. Arturo Villasin — ma körzetfelvigyázó — erről számol be: „Azoknak a testvéreknek, akik tanúskodó csoportot vezetnek, nagyon gondosan ügyelniük kell arra, hogy tiszteletben tartsák azt a tényt, hogy a falusiak rendkívüli módon tartanak attól, hogy olyasmit tesznek, ami megsérti a szellemeket. Néhány faluban szigorúan tilos bizonyos szavak vagy nevek említése, például egy olyan halott ős nevének az említése, akiről úgy tartják, hogy hatalommal bír a falu felett. Némelyik fát is szentnek tekintik, és csak férfiak ülhetnek azok árnyékában. Az egyik különös tengerparti faluban bizonyos színek viselése sértő; vöröst vagy feketét nem viselhetnek. Ezért vörös vagy fekete borítású könyvet vagy Bibliát tapintatosan nem használnak a tanúskodás alkalmával.

Egy nőnek szigorúan tilos belépni bizonyos helyekre a falun belül. Férfi nem ülhet egy padon olyan nővel, aki nem a felesége. Ha bárki megsérti ezeket a szokásokat, azt azonnal  megtorolják. Elengedhetetlen hát, hogy a testvérek és a testvérnők részletesen ismerjék bizonyos falvak különös szokásait, törvényeit és korlátozásait, ha eredményesen akarnak tanúskodni. Ezért, mielőtt belépnek egy faluba, a csoportot vezető testvér mindenkor pontosan részletezi azokat a dolgokat, amiket a csoportban levőknek — különös tekintettel a testvérnőkre, akik esetében nagyobb a valószínűsége annak, hogy ismeret hiányában esetleg megszegik a férfiközpontú szokásokat — meg kell tenni, vagy amiket nem lehet megtenni, amíg a faluban vannak. Örömmel tették meg azokat az intézkedéseket, amelyek nem állnak ellentétben Jehova igazságos irányadó mértékeivel, s így a falusiaknak nagyszerű lehetőségük nyílik arra, hogy halljanak a Jóhírről. Sok falusi kedvezően reagált és örömmel hagyja el azokat a szokásokat, amelyek nem tetszettek az igaz Istennek.”

Démonoktól körülvéve

Malaita hegyvidékes Kwaio területén helyezkedik el Aiolo falu. E falu főként Jehova Tanúinak családjaiból áll.

Aiolo olyan Jehova népe számára, mint egy menedékhely az őket körülvevő démonimádat közepette. Ha kitekintesz a faluból,  sok olyan területet látsz, amely szent helynek számít, a hegyek teteje sűrűn be van nőve bokrokkal, a hegyoldalak pedig gondosan lenyírva, amely megkülönbözteti a szent helyet a semleges területtől. A pap disznókat áldoz az isteneknek. Az áldozatokból eszik a pap, néha pedig más férfiak is. Nők azonban nem ehetnek semmiféle áldozatból, és halálbüntetés terhe mellett részt sem vehetnek az áldozat tényleges bemutatásán, bár nagy szerepük van a disznótenyésztésben. Az áldozat után a papnak, illetve azoknak, akik az áldozatot bemutatják a falu egy megszentelt házában kell tartózkodniuk bizonyos számú napig, mielőtt visszatérhetnének családjukhoz.

Egy bambuszból és más növényi anyagokból készült ’gyors építésű’ házat emeltek Aiolóban. Egy Tanú az úgynevezett otthonról elszököttek rendelkezésére bocsátotta ezt az új házat. Ezek olyan érdeklődő személyek, sőt családok, akik megszöktek a démonimádattól. Démonimádatú falujukból megszökve Aiolóban találtak menedéket. Egy alkalommal egy otthonról megszökött család — férj, feleség, valamint a férj néhány fivére és nővére — érkezett, mert a falubeliek meg akarták őket ölni, mivel megsértették démonukat azzal, hogy nem áldoztak neki disznót. A büntetésük: halál!

Néhány nappal később az utazófelvigyázó látogatta meg Aiolót. Figyeld meg, mit mond: „A feleségemet és engem meghívtak egy étkezésre az egyik testvér házába. Közöttük volt ez az otthonából elszökött család is. Azonnal megszerettük őket, de ők féltek tőlünk és háttal ültek nekünk. Mire azonban, az étkezés véget ért, már szélesen mosolyogtak és velünk szemben ültek. Rá kellett jönniük, hogy mi épp olyanok vagyunk, mint az összes többi testvér és testvérnő, aki szereti Jehovát, aki pedig viszont szereti őket!”

Nem hosszúnadrágban

De most térjünk vissza Villasin testvérhez és kérdezzük meg, miért sortot hord hosszúnadrág helyett? Ezt mondja: „Az egyik faluban hírnökcsoportunk mindenkinek tanúskodott a faluban.  Az egyik testvér azonban hosszas beszélgetést folytatott a falu főnökével. A testvér végre kijött a főnök házából. Rémület tükröződött az arcán. A főnök azt mondta neki, hogy a hosszúnadrágomat akarja! Most én rémültem meg! Nem volt másik hosszúnadrágom, és nem illendő a körzetfelvigyázó számára, hogy nadrág nélkül járjon. Könyörögtem a testvérnek, hogy azonnal menjen vissza és győzze meg a főnököt arról, hogy míg ő és népe talán a tökéletes kényelemnek tartják, ha semmit nem hordanak, addig én egy másfajta országból való vagyok, ahol teljesen mások a szokások, s az egyik szokás az, hogy semmilyen körülmények között nem jelenhetünk meg meztelenül a nyilvánosság előtt. De a főnök az én nadrágomra vágyott. Hosszas beszéd után azonban a testvérnek sikerült meggyőznie a főnököt, hogy hagyja rajtam a nadrágot. Megkönnyebbültem! Azóta semelyik faluban sem hordok hosszúnadrágot. Sortot hordok, ahogy a többi testvérem is!”

Egy másik külföldi utazófelvigyázónak hajmeresztő élményben volt része. Az egyik faluban senki nem használhatja a „gonosz”-nak és „háború”-nak fordított tiltott angol szavakat. E két szó két démonuk neve. E nevek kiejtése sértés, és nagy árat kell fizetnie az elkövetőnek. Amikor a helyi Tanúk odamentek prédikálni, az új utazófelvigyázó azt mondta a testvéreknek, hogy ő inkább hallgattna az ajtóknál. A testvérek nem értettek vele egyet; ragaszkodtak ahhoz, hogy az utazófelvigyázó beszéljen az ajtóknál, hiszen nagy gyakorlata volt a helyi szokásokat illetően. A látogató testvér végül beleegyezett. A hegyek között az őserdei ösvényeken haladva állandóan ezt motyogta magában: „Ne mondd, hogy HÁBORÚ, és ne mondd, hogy GONOSZ!”

Amikor végre elért a területre, egy férfi behívta az utazófelvigyázót és két másik testvért a házába. A két testvér beszélni kezdett, majd bemutatták az izgatott utazófelvigyázót. Az röviden beszélt az Írásokról, és minden rendben is ment. A házigazda láthatóan örömmel hallgatta, amit mondott. Az  utazófelvigyázó is egészen elégedett volt, majd kinyitotta az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, és elkezdte mutogatni a Paradicsomról szóló képeket. De aztán, legnagyobb rémületére, hozzátette: „És Isten eltörli a háborút.”

A férfi szeme tágra nyílt, s hasonlóképpen az utazófelvigyázó szeme is. Gyorsan a két testvérre nézett segítségért, mély lélegzetet vett, de ők a házigazdára néztek, mintha azt mondták volna: „Ugye nem mondta ki, hogy ’háború’?” A házigazda visszanézett rájuk, mintha ezt mondta volna: „Nem, azt hiszem, nem.” Így a beszélgetés minden megtorlás nélkül ért véget. Az utazófelvigyázó azonban alig várta, hogy visszatérjen Aiolóba.

A Salamon-szigetek nemcsak a szokásait és az öltözködési stílusait tekintve különbözik a Nyugattól, hanem az építési módszerei is másmilyenek. Mindazonáltal két nagyobb építési program segített a helyi embereknek meglátni, hogy Jehova Isten szelleme valóban az ő imádóin nyugszik. A Malaitán levő Auki népe ámulva figyelte 1989-ben, ahogyan egy 60 hírnökből álló gyülekezet kongresszusi termet épített több mint ezer kongresszusi résztvevő számára. Majd 1991 júniusában Honiara népe nézte tágra nyílt szemmel azt az 1200 férőhelyes kongresszusi termet, amely a szemük láttára épült fel az alapoktól kezdve csupán két hét alatt, ez volt az első ilyen nagy, gyors építési módszerrel épült terem a Csendes-óceán körzetében. Az építési területeken tett utunk első állomása Malaita szigete.

„A terem, amelyet Jehova épített”

Először is végy két kalapácsot és két vésőt szerszám gyanánt. Adj ehhez rengeteg segítőkész munkást és mindazt a faanyagot, amit a környező mocsaras erdőből lehet beszerezni. Íme, megvan hát minden alapanyagod egy Salamon-szigeteki stílusban építendő, 1500 férőhelyes kongresszusi teremhez. Egy ilyen építési csoda járult hozzá Jehova nevének hangos dicséretéhez Malaitán. Oly sok, látszólag leküzdhetetlen akadályt kellett legyőzni a 930 m² alapterületű létesítmény építésekor, hogy ez úgy vált ismertté, mint az „a terem, amelyet Jehova épített”.

 A Malaitára kinevezett misszionáriusok 1982 júniusában összejövetelt tartottak a legfontosabb tartományi városban, Aukiban, és erre a következtetésre jutottak: A helyi 65 hírnökből álló gyülekezetnek sürgősen szüksége van egy új Királyság-teremre. Az összejövetelen Roger Allan és két Fülöp-szigeteki misszionárius, Pepito Pagal és Arturo Villasin volt jelen.

A régi Királyság-termet termeszek lepték el. Ettől az egész olyan rozogává vált, hogy még a legenyhébb szélroham is összedőléssel fenyegette. Eredetileg azért épült, hogy átmeneti menedéket nyújtson a naptól és az esőtől annak a 400 személynek, aki részt vett a 15 évvel korábban Aukiban megtartott kongresszuson, de az építmény immár a végnapjait élte.

Az Auki Gyülekezetben csak két olyan testvér volt, aki teljes időben dolgozott, s jövedelmük körülbelül 50 [USA] dollár volt havonta. Ezért a gyülekezet tagjai mindannyian egyetértettek abban, hogy először arra törekszenek, hogy pénzt szerezzenek az építkezés elkezdéséhez. Pagal és Villasin testvért bízták meg a gyülekezeti „egység” megszervezésével — ez egy olyan önkéntesekből álló csoport, akik a gyülekezetből vállalták, hogy munkájukkal megszerzik a szükséges alapösszeget.

A gyülekezet saját édesburgonya- és káposztatermesztést folytatott. A termést aztán kókuszlevelekből készült kosarakba rakták és csónakkal Honiarába küldték. Ott egy idősebb úttörő testvérnő, Cleopass Laubina tőle telhetően a legjobb áron adta el a zöldségeket, majd a pénzt visszaküldte az Auki Gyülekezethez. Ezenkívül hétfőnként 40–50 testvér és testvérnő dolgozott keményen, hogy orcája verítékével teremtse elő a pénzalapokat árkok ásásával, kókuszültetvények aljnövényzetének kigyomlálásával és betonkeveréssel, melyet kézzel végeztek. Ily módon 1985-re, 3 és fél évi munka után a gyülekezetnek 2000 [USA] dollár összegyűjtött építési alap állt rendelkezésére.

A terv bővítése

Ezenközben úgy döntöttek, hogy jelentősen bővítenek az építési terven, hogy ezzel Malaita mind a 23 gyülekezetének a  javára tegyenek. „Ahelyett, hogy egy 70 személy befogadására alkalmas Királyság-termet építenénk, miért ne építhetnénk egy 1500 személyes kongresszusi termet?” — érveltek a helyi Tanúk. Így hát egy hatalmas épületet terveztek, amelyben 1500 személy foglalhat helyet, és amely nemcsak a tikkasztó egyenlítői nap elől nyújt menedéket, hanem a gyakori felhőszakadások elől is, amelyek hozzátartoznak a Salamon-szigetek arculatához.

Felvázoltak egy nagy vonalakban készült tervet, amely egy 30 m hosszú és 32 m széles termet ábrázolt, egy fokozatosan megemelt lejtős tetővel, hogy így a meleg levegő távozni tudjon a mennyezet mentén. A termet úgy tervezték, hogy ne legyen benne egyetlen pillér sem, ami akadályozhatná a látást a hallgatóság számára. Mindezt a gyülekezet 2 hektáros telkén tervezték megépíteni.

A Gyülekezeti Építő Bizottság 1985-ben alacsony kamatú kölcsönt kapott. Rövid idő múlva a svéd Tanúk jelentős nagyságú támogatást küldtek, s így a kongresszusi teremre összegyűlt immár 13 500 [USA] dolláros alappal megkezdődhetett az építési munka.

A Honiarában lévő fűrészáru üzem igazgatója is megígérte, hogy biztosítja mind a 300 darab méretre vágott szálfát, amelyekre fő tartópillérként, valamint a veranda és a folyosó oszlopaiként, továbbá tetőszerkezeti szelemengerendákként és szarufákként volt szükség. A merevítőket Honiarában készítették el, majd szétszedték és egy uszályon Aukiba hajózták, ahol ismét összeállították és a fő tartópillérek tetején felállították.

Az építőbrigád lelkes volt, és alig várta, hogy nekikezdhessen a munkának! Csakhogy csupán két szöghúzó kalapács és két véső állt rendelkezésükre szerszámként. Természetesen sok készséges egyén volt hajlandó segítséget nyújtani a feladathoz. De egyik malaitai Tanúnak sem volt nagy építési tapasztalata. „A testvérek és a testvérnők engem kerestek meg azzal, hogy felügyeljem az építési munkát, de én még egy tyúkketrecet sem építettem soha életemben!” — mondta Allan testvér.

 De vajon hogyan emelik majd fel a Tanúk a tetőszerkezet részeit — mindegyik nyolc hatalmas szálfából állt, amelyek össze voltak csavarozva, a súlyuk pedig kettőtől öt tonnáig terjedt — a 6 m magas tartóoszlopok tetejére? És hogyan fogják tudni felemelni a tetőcsúcsot mintegy 12 m magasra a levegőbe anélkül, hogy valamilyen nagy darut használnának?

„Nem tudom — vallotta be akkoriban Allan testvér. — Csak arra számíthattunk, hogy Jehova segít majd nekünk.”

Szívesen látott segítség

Szakképzett segítség érkezett messziről a tengeren át 1986 októberében Jon és Margaret Clarke személyében, akik részt vettek az új-zélandi fiókhivatal építésében, aztán hallottak az Auki Gyülekezet nehéz helyzetéről, és sikerült három hónapos vízumot szerezniük, hogy Malaitára látogassanak.

A gyülekezet egy ajándékba kapott betonkeverővel folytatta az építést, egy nagy emelvényt, mögötte pedig egy széles szárnyú betonfalat húztak. A csupasz kezüket használva lapátként mély gödröket ástak és betonnal töltötték meg azokat, amelyekbe aztán beállították a falhoz, a tetőhöz és a verandához való fő tartópilléreket.

Clarke testvértől kapott gyakorlati útmutatás segítségével, a bennszülött testvérek maguk szerelték össze ismét a fő terem merevítőit és a három folyosói tetőmerevítőt. De még mindig ott állt előttük az a nehézség, hogy a nehéz merevítőket a helyükre helyezzék. Ez valóban mérnöki tett volt, mivel a nyolc szálfából összecsavarozott merevítők együttesen egy hatalmas háromszöget alkottak. A testvérek buzgó elhatározása és leleménye szinte leírhatatlan.

Szálfa balett

Az egyedüli eszköz, mely e mamut levegőbe emeléséhez rendelkezésre állt, egy csigasor volt egy ideiglenes darun. A daru maga nyolc szálfából állt. Az első merevítőt — mely két tonnát nyomott — az újonnan épített betonfal fölé kellett emelni és ráhelyezni a mögötte levő két alappillérre. Amikor a daru  függőleges helyzetbe emelte a merevítőt, a testvérek megdöbbenéssel vették észre, hogy a daru nem tudja elég magasra emelni ahhoz, hogy átlendüljön a fal fölött. Egy méter hiányzott! A merevítő két napig lógott a daruról — alulról szálfákkal alátámasztva —, mialatt a testvérek e gond miatt siránkoztak és tűnődtek.

Az emberek gúnyolódva mentek el mellettük, mondván: „Mi van, Jehova nem tudja nektek felemelni a merevítőt?”

„Jó! — kiáltottak a testvérek. — Hát bizonyára Jehova fog segíteni rajtunk!”

Hirtelen nagy tevékenységi roham szállta meg a munkásokat. Egy kis teherautó emelőjét a merevítő egyik vége alá csúsztatták néhány centiméterre felemelve azt. A merevítőnek azt a végét további alátámasztással látták el. Az emelőt azután a merevítő másik végéhez tolták, hogy azt a végét is felemeljék, s végül azt is feljebb emelték és alátámasztották. Ezt a műveletet egészen addig megismételték, míg négynapi zsonglőrködő művelet után az első merevítőt apránként egyre feljebb emelték, majd át a betonfalon és a ráhelyezték leendő tartópilléreire. E fantasztikus tett arra indította a testvéreket, hogy hatalmas kört alkotva táncolják körül a helyet, tapsolva és vidám dalokat énekelve.

Csak miután befejezték a műveletet és az emelővel három merevítőt emeltek fel sikeresen a helyére — melyek közül az egyik mintegy 5 tonnát nyomott —, csak azután jöttek rá a testvérek, hogy az emelő oldalára nyomott elmosódott szavak, amelyek az emelőkapacitást jelezték, nem „15 tonnát” jeleznek, ahogy eddig hitték, hanem csupán „1,5 tonnát”!

„Ha jobban meggondoljuk, amit a testvérek és a testvérnők tettek, az ellenkezik a logikával — mondja Allan testvér. — E roppant nagy merevítők levegőbe emelésének látványa olyan volt, mint egy szálfa balett!”

„Mi van, nem tud Jehova termet építeni?”

1987 januárjában építésben jártas két bennszülött testvér  látogatott Honiarából Aukiba, majd a merevítők megszemlélése után azt mondták, hogy az üzem hozzá nem értően alkalmatlan gyümölcsfa szálfákat küldött, és hogy ezek a szálfák hajlamosak megtévesztő módon belülről kifelé korhadásnak indulni. Úgy vélték, hogy a korhadás már megindult a szálfák belsejében, és mindegyik szálfát ki kell cserélni. Négy hónappal később beigazolódott a lesújtó diagnózis — a leszállított legtöbb szálfa korhadófélben volt, és az elvégzett nehéz építési munka nagyobb részét ismét el kellett volna végezni.

Clarke testvér és testvérnő júliusban érkezett vissza Aukiba, velük együtt jött Steven és Allan Brown is Aucklandből. Hoztak magukkal ajándék felszerelést is az immár befejezett új-zélandi fiókhivatal építkezéséről. Az új-zélandiak úgy tervezték, hogy látogatásuk alatt be tudják fejezni a terem tetőszerkezetének építését, ehelyett azonban a nagyrészt tönkrement előző évi építményre összpontosították munkájukat.

A legnagyobb nehézség azonban, amit a testvéreknek el kellett viselniük, az állandó gúnyolódás volt, melyet a hely mellett elszáguldó nyitott teherautókról szórtak rájuk az utasok, és azok a megalázó megjegyzések, amelyeket a piacon vagy Auki utcáin tettek az emberek.

„Mi van, nem tud Jehova termet építeni? — gúnyolódtak. — Ez azt bizonyítja, hogy a ti imádatotok hamis — kötekedtek. — Csakis őrültek azok, akik megépítenek egy házat, aztán lebontják.” Az egyéb vallásokhoz tartozók elhaladván az építési terület mellett táncra perdültek és énekeltek a lehangolt munkások előtt — kárörvendve balszerencséjük felett. A helyi testvérek oly elcsüggedtek voltak, hogy azt mondták a négy misszionáriusnak: „rögvest elmennének ettől a teremtől, ha nem Jehova neve lenne rajta”.

A csúfolódás rövid életű volt

A gúnyolódók csúfolódása időnként rövid életűnek bizonyult. Egy vidám éneklő csoport például egy onnan 16 km-re megtartott különleges egyházi eseményre tartott, s az építési hely  mellett elhaladva a teherautóból sértéseket kiabált és kinevette az építőmunkásokat. Egy mérföldnyire az építkezés helyszínétől autójuk meghibásodott, s mivel ott kellett vesztegelniük nem érték el végcéljukat.

Amikor a meghibásodás híre elért az építkezésre, [a testvérek felé] elhangzott a ’gonoszért gonosszal’ [ne fizessetek] tanács (Róma 12:17). De amikor néhány testvér kicsit később az építkezés teherautójának hátuljában utazva elhaladt a mozdulatlan énekesek mellett, a testvérek nem bírták ki, hogy csendesen ne dzsiggeljenek egy kicsit!

Kona falu a segítségükre siet

Az üzemből csak 38 olyan szálfát szállítottak, amely nem volt korhadt, ezért a szükséges 300 szálfából hiányzó mennyiséget máshonnan kellett beszerezni. De honnan? Az építkezéstől mintegy 5 km-re levő Kona faluból a Tanúk megkeresték az építőket, hogy különleges keményfákat ajánljanak fel ajándékként a saját területükről. Az épületfával ki tudnák cserélni a fő tartópilléreket, a veranda és a tornác oszlopait, valamint a nézőtér tetőmerevítőit. Ez nagy áldozat volt a Kona falubeli Tanúktól, mivel Malaitán a Namu ciklon pusztított, és ezeket a fákat elsősorban romba dőlt házaik újjáépítéséhez tartalékolták.

A szálfák elszállításához az Auki Gyülekezetben levő testvérnők egy 6 m széles utat építettek mintegy 0,8 km hosszú rendet vágva a sűrű dzsungelben a fakitermelés helyétől a főútig. Minden erejüket összeszedve vágták ki a fákat, hidakat építettek az árkok felett és minden akadályt elhárítottak az új út mentén. A kiválasztott fákat aztán ledöntötték, megtisztították az ágaiktól és láncfűrésszel szögletesre vágták.

„Olyanok vagyunk, mint a hangyák”

Az új épületfákat 36 cm² négyszög keresztmetszetű és 6,4 m hosszú darabokra vágták. De hogyan jutnak majd el ezek a hatalmas szálfák a félmérföldnyire odébb levő főútra?

 A gyülekezet tagjai így válaszolnak: „Olyanok vagyunk, mint a hangyák! Ha elég kezünk van, akkor bármit el tudunk vinni!” (Vö. Példabeszédek 6:6.) Amikor további testvérekre és testvérnőkre volt szükség a szálfák szállításához, ez a kiáltás visszhangzott a fakitermelés helyén: „Hangyák! Hangyák! Hangyák!” A testvérek és testvérnők minden irányból összesereglettek, hogy a kezükkel segítsenek. Negyven testvér és testvérnő emelte fel és kézzel vitte a féltonnás szálfát az úton a főútig, ahonnan teherautóval szállították tovább az építkezéshez.

A pilléreknek és az oszlopoknak a helyükre emelése kockázatos művelet volt. A dolgok eredeti hagyományos módon való megoldása bizonyult ismét csak a legsikeresebbnek. A helyre érkezvén minden pillér mintegy 3 m-re feküdt attól a mély gödörtől, amelybe bele kellett süllyeszteni, majd betonba ágyazni azokat.

 Harminc testvér és testvérnő emelte fel a pillér felső végét és helyezte egy keresztrudakból készült rámára. A szálfát aztán gyorsan áthúzták a földön úgy, hogy a fa végét tartva hátráltak a végcélul szolgáló gödör felé. A két legerősebb testvér ott állt és a gödör túloldalán vastagabb deszkadarabokat tartott, és amikor a csúszó szálfa azoknak a deszkáknak ütközött, akkor hirtelen megállt, így a lendítő nyomaték függőleges helyzetbe hozta az oszlopot, ami aztán beleesett az alapként szolgáló gödörbe.

A hiba áldásra változik

Következő feladatként a tető helyére emelését ütemezték. Ekkorra azonban már teljesen kimerítették az építésre szánt pénzalapot, és a gyülekezetnek nem állt módjában, hogy az épülethez acél tetőszerkezetet készítsen. Ám amikor Jehova Tanúi Vezető Testülete értesült a testvérek nehéz helyzetéről, 10 000 [USA] dollárt bocsátott a rendelkezésükre, ami nemcsak ahhoz volt elég, hogy megvegyék a tetőszerkezetet, hanem a kongresszusi terem nézőterét is be tudták fejezni.

Egy halvány szürkére festett acél tetőszerkezetért 6000 [USA]  dollár letétet fizettek az egyik fémlemez-feldolgozó vállalatnak. Bár ez nem az a szín volt, amire a leginkább vágytak, azonkívül a vastagsága és a minősége sem volt olyan, amilyet az építő bizottság akart, de ez volt minden, amit anyagilag megengedhettek. Az építőbrigád rémületére azonban a szükséges acél tetőszerkezetet már egy másik honiarai vallási csoport megvette épülő új templomához. A szállító vállalat elnézést kért a kavarodásért, de nem volt több ilyen típusú tetőszerkezeti anyag raktáron.

Egy héttel később a vállalat arról értesítette a Tanúkat, hogy egy sokkal jobb minőségű, nagyobb lemezvastagságú alapanyag-szállítmány érkezett a tetőszerkezethez. De, mivel a cég hibázott, jelentősen csökkentett áron engedte át a gyülekezetnek megvásárlásra — s ez jóval az építési alap költségkeretén belül volt. S ami még figyelemreméltóbb: az új acél tetőszerkezetet már eleve  olyan sokkal szebb sötétzöld színűre festették, amilyet a gyülekezet eredetileg is akart, de akkor erre nem volt anyagi lehetőségük.

Henry Donaldson tetőszerkezet vállalkozó 1987 decemberében érkezett Új-Zélandról, és egy gyönyörű, 1100 m² területű tetővel koronázta meg az épületet. Most, ha korábbi gúnyolóikat szállító teherautók haladtak el az építési terület mellett, végre a testvérek és testvérnők énekelhettek és táncolhattak izgatottan a közvetlen befejezés előtt álló épületre mutatva!

Képzeljétek el örömüket, amikor néhány nappal később a termet első ízben vették igénybe. Az ausztrál fiókhivatalból érkezett Viv Mouritz zónafelvigyázó tartott előadást egy 593 főből álló hallgatóságnak. Megdicsérte az önkéntes munkásokat kemény munkájukért, amelyet e nagy építkezésen végeztek, önfeláldozó és kitartó szellemüket bizonyítva.

Saját kezűleg

Ez a Malaitán lévő kongresszusi terem példa arra, milyen hatalmas dolgokat lehet véghezvinni modern építési eszközök és a kereskedelemben kapható anyagok nélkül. Annak bizonyítékaként szolgál, hogy Jehova mennyire megáldja azok erőfeszítéseit, akik teljes bizalmukat őbelé vetik. A munka gyakran úgy haladt előre, hogy még az olyan legalapvetőbb eszközök — mint az ásó vagy a lapát — sem álltak rendelkezésre, holott ezeket a gazdagabb országokban abszolút szükségesnek tekintik.

Amikor arra volt szükség, hogy a korall alapanyagú földet kiássák és zsákokba rakják, hogy az építkezés helyszínére szállítsák, a testvérnők hegyes fadarabokkal ásták ki a korall törmeléket egy kőbányából, majd a hegyes, csipkézett szélű törmeléket a puszta kezükkel hányták zsákokba. Csupán egyetlen nap alatt 13 háromtonnás teherautót töltöttek meg a testvérnők korallal!

A saját kezűleg végzett munka egy másik példájaként említhetjük azt, amikor a helyszínen lévő egyetlen talicska kereke annyira megsérült, hogy lehetetlen volt megjavítani,  másikat viszont sehol nem lehetett találni a Salamon-szigeteken. Ez egy cseppet sem riasztotta el a Tanúkat. Miután megtöltötték a talicskát betonnal, egyszerűen felemelték és a helyszínre cipelték, így tettek mindaddig, míg öt héttel később pótkerék nem érkezett Új-Zélandról.

Végül, sok még hátralévő munka elvégzése után 1988 októberében ebben a kongresszusi teremben tartották meg az „Isteni Igazságosság” kerületkongresszust.

Az építkezéseket bemutató körutunk következő állomása a Guadalcanal szigetén lévő Honiara.

„Mindössze két hét alatt”

„Mindössze két hét alatt!” Az ígéret hamarosan bejárta egész Honiarát. A reagálás vegyes volt: kíváncsiság, csodálkozás és kétkedés. Hogyan lehetséges egy 1500 személyes hatalmas építményt két hét alatt felhúzni? És hogyan történhet ez meg épp egy olyan szigeten, amely oly távol áll a fejlett világ technológiai felkészültségétől?

Nem a modern technológia és a személyes hozzáértés volt e vállalkozás sikerének a kulcsa. Mégis e kis országnak, ahol a szállítást és az építőmérnöki szakmunkát hónapokban és években, nem pedig napokban és hetekben számolták, rendkívüli módon szüksége volt egy ciklonbiztos, ugyanakkor kényelmes, emelvénnyel és audioberendezésekkel felszerelt kongresszusi teremre.

Ahogy az alap kezdett formát ölteni, a helyiek érdeklődése is megnőtt. Ennek ellenére sokan növekvő kétkedéssel nézték, amikor kezdték felfogni a jövendő épület méreteit annak alapzata láttán. Ezt kérdezték: „Hogyan fogjátok ezt a hatalmas épületet mindössze két hét alatt felépíteni?”

Hamarosan hatalmas acélszerelvényeket tartalmazó szállítmány érkezett, melyet kirakodtak a hajókból. A honiarai kormányzói tisztviselők rendkívül segítőkészek voltak és megértően igyekeztek elmagyarázni az importtal kapcsolatos eljárásmódot. A Salamon-szigeteki hatóságok is megadták az engedélyt a  mintegy 60 önkéntesből álló csapatnak — mindannyian Ausztráliából érkező Tanúk voltak —, hogy Honiarába menjenek és együtt dolgozhassanak a helyi Tanúkkal egy valóban kéthetes építési periódus alatt. A testvérek nagyra értékelték a tisztviselők kedvességét és segítségét!

Az építési csoportot 1991. június 7-én fogadták a honiarai repülőtéren a fekete, mosolygó arcukon gyémántként ragyogó, vakítóan fehér fogsorú testvérek plumeria koszorúkkal és szeretettel, amely oly egyedülállóvá teszi ezt a nemzetközi testvériséget. A kezdeti félénkség hamarosan megszűnt, amikor a munkások rögtön másnap nekiláttak a Jehova imádatára szolgáló nagy ház építésének. Valamennyi szakember jókedvűen adta tovább  tudását mindazoknak, akiket vele közös munkára jelöltek ki. Az egyik helyi szállító elismerően nézett fel az acélszerkezetre, majd elképedve mondta: „Egy régebbi beruházásom alkalmával három hónap alatt húztunk fel egy 25 tonnás acélszerkezetet. Önök viszont mindössze két és fél nap alatt építették fel ezt a 30 tonnást!”

A gyors építési módszer szerinti kongresszusi termen végzett mindössze 15 napig tartó munka után megtartották az első összejövetelt. A vendég testvéreknek és testvérnőknek hamarosan el kellett menniük. A repülőtér helyszíne sok tekintetben hasonlított ahhoz, ami az érkezésükkor fogadta őket — plumeria koszorúk, valamint a fárasztó kézfogás és ölelés mindenkivel, csakhogy most alig maradt szem szárazon.

„A Boldog szigetek” ma

Bár több mint 35 év telt el azóta, hogy a boldog Istenről szóló Jóhír elért a Salamon-szigetekre, még mindig vannak egész szigetek — például Santa Isabel, Shortland, Rennell, Bellona, Tikopia, Sikaiana és Ulawa —, ahol eddig nem prédikálták szervezett módon a Királyság jó hírét. Az idő bizonyára megérett már a kiterjedtebb tanúskodásra. Bár a Salamon-szigeteki emberek „A Boldog szigetek” néven emlegetik országukat, még vannak nyomasztó problémák. Sok szigetlakó számára ezek valóban „nehezen elviselhető válságos napok” (2Tim 3:1). Az emberek gazdaságilag súlyos nyomásnak vannak kitéve. A falusi életről a városiasabb életmódra való áttérés sok szociális nehézséget okoz. Az emberek választ keresnek gondjaikra, és a becsületes szívűek úgy találják, hogy Jehova Tanúi pontos és megnyugtató válaszokat tudnak adni a bölcsesség és a vigasztalás egyedüli forrásából, Isten Szavából.

Sok helyi lakos láthatja Jehova szellemét a népén munkálkodni. Aukiban (Malaitán) elképedtek annak láttán, hogy a nagyon kevés anyagival rendelkező, 60 hírnökből álló gyülekezet milyen gyönyörű, 1500 férőhelyes kongresszusi termet épített új-zélandi és ausztráliai szellemi testvéreik szerető segítségével, valamint az Egyesült Államokból és Svédországból származó  pénzügyi támogatással. Ennek eredményeként sok érdeklődő személy csatlakozik Jehova népéhez.

Gyakran hamis elképzelést dédelgetnek magukban azok, akik történeteket hallanak vagy képeket látnak a Csendes-óceán déli szigeteiről. Úgy hiszik, hogy e szigetek valóságos paradicsomok, ahol gondtalanul élnek az emberek, az úttörőszolgálat végzése pedig merő élvezet. A fényképek sajnos nem mutatják a moszkitókat, a pappadácsi szúnyogokat, a ciklonokat vagy a földrengéseket. E képekről nem derül ki, hogy 100 százalékos a páratartalom, s hogy ennek következtében megpenészednek a ruhák, a könyvek és más értékek, s nem beszélnek a trópusi betegségekről, a kígyókról és a krokodilokról sem. Ezért a Salamon-szigetek kincse nem anyagi természetű. E kincsek azon emberekben találhatók, akik Jehova imádata mellett foglaltak állást — ők ’a nemzetek kívánatosai’ —, olyan emberek, akik szeretik Jehovát, és akik az ő akaratának cselekvéséhez igazították életüket (Agg 2:7). Kedvességük, készségük Isten törvényeinek  megtanulására és alkalmazására, és az Isten Királysága iránti lojalitásuk az, ami a Salamon-szigetekieket kívánatosakká teszi Jehova szemében.

Bárcsak Jehova továbbra is bőségesen megáldaná a messzi „Boldog szigetek”-en élő alázatos és boldog szolgáinak a munkáját, mialatt azok az egyetlen valóságos és tartós boldogságra törekszenek azáltal, hogy a szellemi dolgokat teszik életükben az első helyre (Máté 5:3; 6:33).

[Lábjegyzetek]

[Táblázatok a 252. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Salamon-szigetek

1200

1954 1

1960 135

1970 553

1980 497

1991 851

Hírnökcsúcs

100

1954

1960 3

1970 57

1980 69

1991 70

Kis. úttörők

 [Kiemelt rész/térképek a 208. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

SALAMON-SZIGETEK

ONTONG JAVA-ATOLL

Dél-Csendes-óceán

CHOISEUL

SHORTLAND-SZIGETEK

GIZO

ÚJ-GEORGIA SZIGETEK

Munda

SANTA ISABEL

MALAITA

Malu’u

Auki

GUADALCANAL

Honiara

BELLONA

RENNELL

Makira tartomány

ULAWA

SAN CRISTÓBAL (MAKIRA)

Temotu tartomány

REEF-SZIGETEK

SANTA CRUZ-SZIGETEK

Lata

[Térkép]

EGYENLÍTŐ

PÁPUA ÚJ-GUINEA

AUSZTRÁLIA

[Kiemelt rész]

SALAMON-SZIGETEK

Fővárosa: Honiara, Guadalcanal

Hivatalos nyelvek: Salamon-szigeteki pidzsin és az angol

Fő vallás: anglikán

Népesség: 328 723

Fiókhivatal: Honiara

[Képek a 210. oldalon]

A honiarai kikötő Guadalcanal északi részén

Salamon-szigeteki gyermekek

[Kép a 212. oldalon]

A honiarai fiókhivatal Guadalcanal szigetén

[Kép a 213. oldalon]

Joan és Bob Seccombe az első fiókhivatal előtt

[Kép a 217. oldalon]

A Jóhírt erőteljesen hirdetik a hat fő és a tucatnyi kisebb szigeten mindenütt

[Kép a 218. oldalon]

Királyság-terem Gizón, Nyugati tartomány. Bokrok faanyagát és fonott vagy összefűzött pálmaleveleket használnak néhány terem építéséhez

[Kép a 227. oldalon]

Tarógyökér leveleket használnak esernyőül. Üzeneteket is lehet a levelekre írni

[Kép a 233. oldalon]

Elson Site különleges úttörő és a családja

 [Képek a 243. oldalon]

Szálfákat szállítanak a mocsárvidékekről, majd láncfűrésszel feldarabolják és teherautóra rakják. A négyszögletesre vágott szálfák (falakhoz való oszlopok) az auki kongresszusi terem alapjául szolgáló gödörbe kerülnek

 [Képek a 244. oldalon]

Hatalmas, mintegy öt tonnás tetővázak nyolc darab egymáshoz csavarozott szálfából készült. A vázak mindenféle nehéz építésnél használatos eszköz nélkül kerültek a 6 m magasan levő tartóoszlopok tetejére

[Kép a 245. oldalon]

Az immár kész, 1500 férőhelyes kongresszusi terem Aukiban, Malaitán

[Képek a 249. oldalon]

Az „A” alakú ciklon- és földrengésbiztos keret

Az 1500 férőhelyes hatalmas épület Honiarában, Guadalcanalon

[Kép a 251. oldalon]

A Fiókbizottság. Balról jobbra: James Ronomaelana, Josef Neuhardt és Rodney Fraser