Kenya és a környező országok

SZÁZNEGYVENNÉGY évvel ezelőtt izgatottság hatotta át Londont. Johannes Rebmann német kutató arról számolt be, hogy egy hatalmas hegyet látott Kelet-Afrikában, olyan magas hegyet, hogy a csúcsát koronaként hó fedte. Noha sokan elcsodálkoztak e szenzációszámba menő híren, a földrajztudós szakemberek csak a fejüket csóválták. Hó az Egyenlítő mentén? Ez csak Rebmann képzeletében létezhet — vélekedtek.

A későbbi évek folyamán egyéb európai kutatók is előhozakodtak mások által mesélt történetekkel erdőkben lakó primitív, törpeszerű lényekről, akiket fehér ember még soha nem látott. A szakértők ezúttal is kétkedve fogadták e történeteket. Minden bizonnyal csupán szórakoztató meséknek tűntek számukra.

Azonban a szakértők mindkét esetben tévedtek. A további kutatások igazolták a fenséges Kilimandzsáró létét, amelyet az egész év folyamán hótakaró ékesít. Ugyancsak igazolást nyert a pigmeusok létezése: ezek olyan emberek, akik átlagosan 137 cm magasak.

 Kelet-Afrika a csodák földje! A föld összes vidéke közül csak kevés rejt magában annyi izgalmat, színgazdagságot, szépséget és elbűvölő dolgot, mint Afrika ezen csücske. Területén nem csupán hófedte hegyek vannak, hanem égetően forró sivatagok is. Nemcsak a világ legalacsonyabb növésű emberei laknak ezen a területen, hanem a legmagasabbak is, a tusik (tutsik) és a dinkák, akik között nem ritka a 213 cm magasság sem.

Népek és nyelvek

Ez egy végtelenül változatos vidék. Az itt élő 150 milliónyi lakosság több mint 350 etnikai csoportra tagozódik. Egyedül magában Tanzániában mintegy 125 ilyen csoport van. Kenyában körülbelül 40 különféle csoport létezik, kezdve a Nairobi modern üzleti kerületében megtalálható kikuju népcsoporttól a maszáj népcsoportig, melynek tagjai főként a nyájukból nyert tejjel és vérrel táplálkozó pásztorok.

Nem meglepő hát, hogy Kelet-Afrikában számos nyelvjárás él. Míg ezeket alapvetően több fő nyelvcsaládba sorolhatjuk, az alcsaládok és a helyi nyelvek száma több százra tehető. Magában Etiópiában több mint száz nyelvet beszélnek, beleértve a „tiszta nyelvet” is, amely nemcsak Kelet-Afrikát egyesíti majd, hanem az egész világot is (Sof 3:9).

Hegyek, tavak és állatok

Miközben Kelet-Afrika legnagyobb része trópusi éghajlatú, a fennsíkokat magában foglaló középső rész hűvös a forró part menti térségekhez viszonyítva. A területet észak—déli irányban kettészeli a nagy Rift Valley, a 6400 km hosszúságban elnyúló földkéreghasadék. E völgy mentén kialudt tűzhányók vulkanikus hegyei emelkednek. Ezek közül a Kilimandzsáró a leghíresebb. Majdnem 6000 m-es magasságával Afrika legmagasabb hegyének számít. Tovább észak felé található a Mount Kenya. A topográfia ellentmondásaként lábazata a napperzselte Egyenlítőn nyugszik, míg ikercsúcsait állandóan hó fedi.

A hegyvonulatok közötti tavak rendkívül sokféle és egyben nagyszámú vízimadárnak adnak otthont — pelikánok, jégmadarak, ludak, darumadarak, szürke gémek, gólyák, íbiszek és kanalas  gémek laknak ezekben, hogy csak néhányat említsünk. A völgyhasadékok tavainak magas nátrium-karbonát tartalma lehetővé teszi, hogy megéljenek bennük az apró tengeri rákok és a kékeszöld algák, amelyek a pelikánok táplálékául szolgálnak. Közel kétmillió ilyen kecses madár tanyázik Kelet-Afrikában. Valóban az egyik legnagyobb élményt nyújtó látvány az egész kontinensen a repülő flamingók hatalmas serege, amely rózsaszín foltot fest a kék égboltozatra.

Mindenütt madarak vannak — különös, megragadó és gyönyörű madarak. A szivárványszínekben játszó zománcos mézmadár nektárt szürcsölget a virágokból. A fénylőn sárga szövőmadár a papiruszkáka közé építi bonyolult fészkét. A keselyű könnyed siklórepüléssel halad a felhők között.

Természetesen élnek itt nagy állatok is. Menjünk csak a füves vidékekre, és máris láthatunk elefántokat, zebrákat, orrszarvúkat, bivalyokat, zsiráfokat, oroszlánokat, leopárdokat és több mint 60 különböző fajta antilopot. Látható itt gnúcsorda is; tízezerszámra viharzanak át ezek az izmos állatok a síkságokon, egy cerkófmajom kémlelődik egy akáciáról, nyakigláb struccok kutatnak élelem után.

Igen, akár a Danakil-mélyföldön, a világ egyik legforróbb vidékén jársz, akár a Hold-hegység táján, ahol gorillák játszanak,  vagy akár a fehéren csillogó homokos tengerpartokon, ahol százévesnél is idősebb teknősbékák csúsznak-másznak, úgy fogod találni, hogy Kelet-Afrika minden más egyéb vidéktől különbözik.

Vallási áttekintés

A történelmi hagyományoknak megfelelően Kelet-Afrika általában törzsi vallásokat gyakorol, kivéve Etiópiát, ahol az i. sz. negyedik század óta az etióp ortodox egyházé a vezető szerep. Tekintettel arra, hogy Mekka éppen átellenben van a Vörös-tenger túlsó partján, ahonnan a helyi kereskedés révén arab vitorlás hajók érkeztek a Perzsa-öbölből Kelet-Afrika partjaihoz, az iszlám is csakhamar követőkre lelt. A XVIII. és a XIX. század folyamán a jól jövedelmező rabszolga-kereskedelem, amelynek fő forrása Afrika nagy tavai és a Zanzibar kikötő közötti terület volt, még délebbre és a kontinens belsejébe vitte a muszlim vallást. Ma Kelet-Afrika lakosságának mintegy 40 százaléka iszlám vallású, noha a százalékos megoszlás a terület egyes országai esetében — ezek közé tartozik Uganda, Kenya, Ruanda és a Seychelle-szigetek — jóval alacsonyabb.

A XIX. század európai kutatókat és misszionáriusokat is hozott magával, akik megvetették a gyarmatosítás alapját. A Brit Birodalom jogot formált a később Angol-Egyiptomi Szudán, valamint a Brit Kelet-Afrika néven ismertté vált területekre. Szomáliföld brit, francia és olasz megosztott közigazgatás alatt állt. Belgium kormányozta Ruandát és Urundit (mai nevén Burundit). Egy rövidebb időszakon át Olaszország fennhatósága alatt állt Eritrea (Etiópia), Németország pedig a Német Kelet-Afrika (a mai Tanzánia) felett gyakorolt uralmat. * A kereszténység misszionáriusai érdekeiknek megfelelően osztották fel a területeket oly módon, hogy egy-egy „egyház” szinte monopóliumot élvezett egy bizonyos területen. Iskolákat építettek, kórházakat hoztak létre és számos nyelvre lefordították a Bibliát.

 Ma Kenya lakosságának kétharmad része vallja magát kereszténynek, azonban Afrika keleti részének egészét tekintve a lakosságnak alig a felét jelenti ez az adat. Egyes törzsek megmaradtak animista hitüknél, és ezek az imádók a lakosság mintegy egynegyedét-egyötödét teszik ki. Az ázsiai bevándorlók továbbra is megmaradtak keleti vallásuknál.

A legutóbbi idők folyamán felerősödött az afrikai nacionalizmus, és az 1960-as évek alatt az egyes országok egymás után nyerték el függetlenségüket. A legtöbb esetben ez az imádat nagyobb szabadságát jelentette. A nacionalizmus ugyanakkor teret engedett számos, önmagát prófétának feltüntető egyénnek is; ezek afrikaiasították a kereszténység vallásait, és új szekták százait alapították meg, amelyek között erőteljes a versengés és a zűrzavar. Amikor ezek a hitbeli különbségek gyűlöletté fajultak, némely vallás követői ellen heves üldözés lángolt fel.

Mivel beleavatkoztak a gyarmatosítási politikába és üzleti vállalkozásokban is részt vettek a kereszténység egyházai, ezzel nem mutattak krisztusi példát, és híveik többségénél sem idéztek elő tartós erkölcsi változást. Elérkezett az idő, hogy a Biblia igazsága Kelet-Afrikában is felragyogjon.

A korai úttörők fáklyát gyújtanak

Mintegy 60 évvel azután, hogy a híres kutatók, Livingstone és Stanley találkoztak a Tanganyika-tó partján, az idő tájt, amikor a Nílus folyó eredetének legdélebbre eső vidékét még nem térképezték fel, megtörténtek az első erőfeszítések annak érdekében, hogy a Biblia igazságának sugarait Afrika ezen területére is eljuttassák. Ebben az időben a Bibliakutatók már igen tevékenyekké váltak a világ más részein, rámutattak a vallási hamisságokra és figyelmeztették az emberiséget az aktuális események jelentőségére. Afrikában a nyugati parton, valamint a Jóreménység fokánál, a kontinens déli csücskén kezdődött a tevékenység.

Az 1931-es évben, amikor is a Nemzetközi Bibliakutatók elfogadták az új, Írás szerinti Jehova Tanúi nevet, az Őr Torony Társulat fokvárosi fiókhivatala kereste a lehetőségeket a Biblia  igazságmagvának elvetésére a kontinens keleti partján, és minden olyan helyen a kontinens belsejében, ahol az lehetséges. Fokvárosból két bátor úttörő, Gray Smith és bátyja Frank, indult neki Brit Kelet-Afrikának, hogy feltérképezzék a Jóhír terjesztésének lehetőségeit. Egy De Soto autót átalakítottak lakókocsivá, hajóra tették 40 karton könyvvel együtt és elhajóztak Mombasába, Kenya tengeri kikötőjébe. Mombasát és Ugandát újonnan épült vasútvonal kötötte össze, átszelve Kenya hegyvidékét. Így tehát a két úttörő Mombasától vasúton küldte tovább az értékes könyveket Nairobiba, az 1600 m tengerszint feletti magasságban fekvő fővárosba, amely mintegy 20 évvel korábban semmi mással nem rendelkezett, mint csupán néhány rozoga vasútállomási raktárral.

A Smith testvérek azután megkezdték 580 km-es útjukat Nairobiba. A mai utazók ezt a távolságot mintegy hét óra alatt teszik meg modern betonutakon, de azokban a napokban igazi vállalkozásnak számított egy ilyen utazás megpakolt lakókocsival. Az Őr Torony Társulat akkori elnökének, Joseph F. Rutherfordnak küldött jelentés, amely Az Őrtorony 1931. augusztus 1-jei [angol] számában jelent meg, betekintést nyújt utazásuk körülményeibe és a Nairobiban végzett tanúskodó munkájukba:

„Szeretett Rutherford Testvér!

Bátyám és én sokszoros köszönettel tartozunk neked azért a kiváltságért, hogy Dél-Afrikából ide jöhettünk ezen szűzföld bemunkálására.

Ahogy kellett, motoros lakókocsinkat elhajóztattuk Fokvárosból Mombasába a ’Llamtepher’ nevű gőzhajóval; a kellemes tengeri utazás után egy szörnyűséges rémálomnak is beillő út következett, a legszörnyűbb, amit valaha is autóval megtettem. Négy napot vett igénybe, egész napi utazással a 360 mérföldes útszakasz megtétele Mombasától Nairobiig, melynek során a bozótosban aludtunk mindenféle vadállattól körülvéve.

Mérföldről mérföldre ki kellett szálljak egy lapáttal, hogy az úton a kátyúkat elegyengessem, feltöltsem a mélyedéseket, az ingoványos útszakaszoknál elefántfüvet és faágakat vágtam a kerék alá a tapadás érdekében. Nappal és részben még éjszaka is  folytattuk utunkat, mert égtünk a vágytól, hogy előbbre haladjunk a tanúskodással.

Végül megérkeztünk Nairobiba, Kenya fővárosába, amely az Egyenlítőhöz közel, Közép-Afrikában található; és drága Urunk olyan eredménnyel áldotta meg erőfeszítéseinket, amely világcsúcsnak számít. Mindketten huszonegy napot dolgoztunk, beleértve az összes vasárnapot és szombatot, és ezen rövid idő alatt 600 füzetet, valamint 120 teljes garnitúrát terjesztettünk el a kilenckötetes [könyvből]. Fenyegettek bennünket a rendőrséggel, hazudozóknak neveztek, különféle inzultusoknak voltunk kitéve, kiutasítottak több hivatalból is; mi azonban előrehaladtunk és a munkánk szinte befejezést nyert. Meggyújtottuk a fáklyát, amely világítani fog a legsötétebb afrikai területeken is. Az általunk hallottakból ítélve, a munka felkavarta Nairobi vallásos lakóit.

Én most visszatérek Fokvárosba; a bátyám azonban úgy intézi a dolgokat, hogy továbbvihesse az üzenetet Kongón és Észak-Rhodesián át le egészen Fokvárosig, ahol ismét találkozni fogunk egymással, hogy felkészülten várjuk a következő kiváltságot.

Őszinte híve a Mester szolgálatában:

F. W. Smith, kolportőr.”

A gyarmati uralom alatt korlátozott volt a kapcsolatfelvételi lehetőség az afrikai emberekkel, ezért a Smith fivérek az irodalom többségét a katolikus goaiaknál helyezték el, akik az India nyugati partján elterülő Goából jöttek ide a vasútvonal építésére. A katolikus papok azonban felháborodással fogadták az ezen bibliai irodalmakban feltárt igazságokat, ezért összegyűjtötték és elégették az összes könyvet, amely a kezük ügyébe került.

Később a Smith fivérek megkapták a maláriát, azt a betegséget, amely számos utazó életét követelte. Négy hónapi kórházi ápolás után Gray felépült, Frank, a testvére azonban meghalt, mielőtt elérte volna Fokvárost.

Bátor folytatás

Ez idő alatt Dél-Afrikában Robert Nisbet és David Norman úttörők előkészületeket tettek, hogy folytassák ezen első vállalkozást.  Robert Nisbet még emlékszik arra, hogy Skóciából a fokvárosi fiókhivatalba történt megérkezésekor miként mutatták meg neki azt a 200 karton irodalmat, amelyet összekészítettek, hogy Kelet-Afrikába küldjék. Ez ötször annyi volt, mint amennyit a Smith fivérek vittek magukkal!

Moszkitóháló alatt aludtak és naponta megfelelő kininadagot szedve védték magukat a maláriával szemben, s 1931. augusztus 31-én kezdték meg kampányukat Dar es Salaamban, Tanganyika fővárosában. Ez egyáltalán nem volt valami könnyű megbízatás. Nisbet testvér így emlékezik vissza: „A kiépített útról visszaverődő napsugarak, az elviselhetetlen, nedves hőség, valamint az, hogy nagy súlyú irodalmat kellett a tanúskodás során magunkkal cipelni, csupán néhány azon nehézségek közül, amellyel szembe kellett néznünk. Ám fiatalok voltunk, erősek, és örömünket leltük mindebben.”

Üzletekben, hivatalokban és magánotthonokban végzett tanúskodása során ez a két úttörő két hét alatt közel ezer könyvet és  füzetet helyezett el. Ezek közé tartozott számos, úgynevezett Szivárvány-garnitúra, amely a Bibliát magyarázó 9 darab meghökkentő színű könyvből és 11 füzetből állt. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a katolikus egyház kiadjon egy utasítást, amellyel minden katolikusnak megtiltották, hogy ilyen irodalmat tartson az otthonában.

Dar es Salaamból a két úttörő továbbhaladt Zanzibárba, a parttól mintegy 40 km-re levő szigetre, amely egykor a rabszolga-kereskedelem fontos központja volt. Az ugyanilyen nevű öreg várost, annak szűk, kanyargós labirintusszerű utcáit állandó szegfűszegillat töltötte be, mivel Zanzibár volt e fűszer vezető exportőre. Az akkor mintegy negyedmillió főt kitevő lakosság túlnyomó részben szuahéli nyelven beszélő muszlim volt. Minthogy az irodalom angol nyelvű volt, így annak többségét az angolul beszélő indiaiaknál és araboknál helyezték el.

Miután tíz napot töltöttek Zanzibárban, az úttörők hajóra szálltak, hogy a Kenyában levő Mombasába, majd a kenyai magasföldre menjenek. Mombasából vonattal utaztak tovább és egész úton prédikáltak a vasút mentén fekvő területeken egészen addig, amíg el nem érkeztek a Viktória-tóhoz, amely közvetlenül az Egyenlítőtől délre található.

Azután csónakon haladtak tovább Kampalába, Uganda fővárosába, ahol számos könyvet terjesztettek el és előfizetéseket szereztek Az Aranykorszak (mai nevén Ébredjetek!) folyóiratra. Az egyik férfi, aki látta, milyen lelkesen olvassa barátja a Kormányzat könyvet, 80 km-t utazott annak érdekében, hogy találkozzon a testvérekkel és megszerezze a rendelkezésre álló valamennyi könyvet, és előfizessen Az Aranykorszak-ra.

Azután a két úttörő a Viktória-tavon át, útba ejtve Jinja és Kisumu városokat, visszatért Mombasába. Ott ismét sok irodalmat helyeztek el, tartottak két bibliai előadást, amelyre sok goai jött el. Onnan azután visszahajóztak Fokvárosba, összesen mintegy 5000 km utat megtéve. Mindent egybevetve, Nisbet és Norman testvér több mint 5000 könyvet és füzetet helyezett el, továbbá számos előfizetést szerzett.

 Hatalmas távolságok megtétele fél Afrikán át

Az 1935-ös évben, amikor is a Biblia fokozatos megértése alapján kezdett nyilvánvalóvá válni a földi paradicsomi életben reménykedő, begyűjtésre kerülő nagy sokaság, egy négytagú Tanú-csoport megkezdte a harmadik kampányt Kelet-Afrikában. Ezek közé tartozott Gray Smith, az első kampány életben maradt tagja, valamint a felesége Olga, és a két Nisbet fivér, Robert és George. George március hónap folyamán érkezett meg Fokvárosba. *

Ezúttal igen jól felszerelték magukat, volt két háromnegyed tonnás teherautójuk, ezeket komplett lakóhellyé alakították át, volt bennük ágy, konyha, víztartály, tartalék üzemanyagtank, valamint eltávolítható keret kifeszített hálóval a moszkitók elleni védekezésül. Így hát további városok elérése vált lehetővé, noha az utakat sokszor 3 méter magas fű nőtte be. Ezek az úttörők gyakran kint aludtak a vadonban, így azután láthatták, hallhatták és érezhették, milyen is valójában Afrika, a maga széles látóhatáraival és a vadon élő állatok végtelen sokaságával: éjszakánként ordító oroszlánokat hallhattak, napközben pedig békésen legelgető zebrák, gazellák és zsiráfok látványa tárult eléjük — az orrszarvúk és az elefántok nyugtalanító jelenlétével.

A Cape to Cairo Road [a Fokvárost Kairóval összekötő útvonal] mentén haladtak. Ezen nagyszerű név mögött valójában hosszú, poros földút rejlett, amelyet időnként köves útszakaszok jellemeztek felkeményedett sárkátyúkkal, süppedő homokkal és folyókkal, amelyeken át kellett kelniük. Amikor elérték Tanganyikát, a négy személy útja elvált egymástól. A Nisbet fivérek Nairobi irányába folytatták útjukat, míg Smith testvér és testvérnő az akkor brit uralom alatt álló Tanganyikára összpontosította figyelmét.

A rendőrség hamarosan letartóztatta Smithéket és kötelezte őket, hogy térjenek vissza Dél-Afrikába. Ehelyett ők, a Nisbet fivéreket követve északnak, Nairobi irányába vették útjukat, ahol csak azt követően kaptak tartózkodási engedélyt, hogy lefizettek egy visszatérítendő 160 dolláros letétet a helyi rendőrségnek. Az  úttörők keményen dolgoztak, több mint 3000 könyvet és mintegy 7000 füzetet terjesztettek el, és számos előfizetést szereztek Az Aranykorszak folyóiratra. Végül a növekvő vallási ellenállás következtében távozásra szólították fel őket. A kitoloncolás elleni erőteljes, mégis eredménytelen tiltakozást követően az úttörők közül hárman megkezdték útjukat vissza Dél-Afrikába, hátrahagyva Nairobiban egy kórházban a tífuszban megbetegedett Robert Nisbetet. Örvendetes módon felépült, és ő is vissza tudott térni Dél-Afrikába.

Később Robert és George Nisbet abban a kiváltságban részesült, hogy részt vehetett az Őr Torony Gileád Biblia Iskolán, majd 1951-ben mint misszionáriusok kinevezést kaptak az indiai-óceáni Mauritius szigetére. Robert Nisbet jelenleg Ausztráliában él, míg fivére, George 1989-ben bekövetkezett haláláig a dél-afrikai fiókhivatalban szolgált.

Miként a Cselekedetek könyvében említett első századi misszionáriusok, ezek az úttörők is mélységes szeretetet mutattak ki Jehova iránt és embertársaik iránt mindenféle nehézség és veszély ellenére is. A Kelet-Afrikába érkezett hat úttörő közül négyen hosszabb időre kórházba kerültek, sőt egyikük meghalt. Mindazonáltal megtörtént a tanúskodás, és az irodalom gyümölcstermést hozott. Például alig 30 évvel később Kenyában az egyik Tanú egy ritkán lakott terület bemunkálása közben olyan férfival találkozott, aki rendelkezett egy 1935-ben beszerzett Kiengesztelődés könyvvel. Ez a férfi immár maga is Tanú lett.

Egy másik úttörő — a leplezett birodalomban

Körülbelül ugyanebben az időben egy másik bátor úttörő, Krikor Hatzakortzian, Etiópia földjére lépett, hogy szellemi megvilágosodást nyújtson örmény anyanyelvén, valamint görögül és franciául. Vállalkozása olyan országra irányult, amely sok tekintetben szokatlan volt. Az ország jó része hatalmas háromszögletű fennsík 2000 méter átlagos tengerszint feletti magassággal. Fenséges hegycsúcsok és kopár hegyormok törik meg a síkságot, termékeny alföldekkel és völgyekkel körülvéve. Itt ered és innen folyik tova a Kék-Nílus, átszelve a nagyszerű látványt nyújtó  kanyonokat. Hasonlóképpen a Takkaze folyó is egy kanyonon át folyik, amely sok utazót az Észak-Amerikában levő Grand Canyonra emlékeztet. Ez a hegyekkel tarkított fennsík választja el Etiópiát a szudáni alföldtől nyugati irányban, keleti irányban pedig a Danakil és az Ogaden sivatag határolja.

Etiópia a történelem korai szakaszában különálló császárság lett; Ezána császár fogadtatta el itt a keresztény hitet a negyedik században, körülbelül a niceai zsinattal egyidőben. Az etióp ortodox egyház erőteljes szerepet játszott az etióp történelemben azzal, hogy a hangsúlyt a Mária- és a keresztimádatra helyezte, valamint kapcsolatot tartott az ősi judaizmussal, és ezáltal Etiópiát leplezetten „keresztény” császársággá tette, amely ellenállt az alföld irányából előnyomuló iszlám áramlatnak. Hailé Szelasszié császár, akinek a neve azt jelentette: „A Szentháromság ereje”, ilyen címeket viselt: „Királyok Királya”, „Júda Oroszlánja” és „Isten Választottja”. Továbbá alkotmányos kötelezettsége volt, hogy megvédje az egyház érdekeit. Azonban az embereket szellemi sötétségben tartották, és könnyen fel lehetett őket bujtani fanatikus cselekedetekre.

Ilyen körülmények közé került 1935-ben Hatzakortzian testvér, akinek nem volt úttörő társa, mégis teljes bizalommal volt Jehova iránt. A tevékenységéről írt beszámolólevelének következő részlete, amely az 1935. november 1-jei [angol] Őrtorony-ban jelent meg, képet ad nekünk arról, mivel is kellett szembenéznie:

„Nem tekintem különösnek, ha az igazságosság érdekében üldözést kell szenvedni, és számítok rá, hogy még további üldözés is vár rám . . . A seregek Jehovája megvédelmezett a múltban, és a jövőben is így tesz majd.

Délben érkeztem haza a munkámból, és ekkor Sátán egyik ügynöke hirtelen előugrott rejtekhelyéről és kétszer fejbe vágott valami nagy bottal; oly erőteljesen ütött rám, hogy a bot darabokra tört. Azonban az Úr segítsége révén, a szomszédok legnagyobb csodálkozására, a sérülésem nem volt túl komoly. Csak két napig nyomtam az ágyat. Egy másik alkalommal késsel támadtak rám az ellenség képviselői; ám abban a pillanatban, amikor épp belém  akarták vágni, valamilyen ismeretlen erő hatására eldobták késüket és magamra hagytak.

Mindazonáltal üldözésem folytatódik. Ezúttal hamis vádakat terjesztettek rólam és a fővárosba (Addisz-Abebába) küldtek, hogy jelenjek meg a császár előtt. Ott-tartózkodásom (négy hónapja) alatt mindenfelé elmentem a fővárosban és bizonyságot tettem házról házra, valamint szállodákban és kávéházakban. Végül a császár elé vittek. Meghallgatott; és mivel nem talált semmi kifogásolnivalót nálam, szabadon bocsátott és megparancsolta, hogy térjek haza. Dicséret legyen az Úrnak ezért a győzelemért!

Az emberek félelemben és kétségek között élnek, én azonban örvendezem az Úrban. A Mindenható Jehova áldjon meg gazdagon benneteket és erősítsen meg, hogy elvégezhessétek a munkát, amelyet rátok bízott.

Testvéretek a Krisztusban,

K. Hatzakortzian.”

A II. világháború zűrzavara alatt egyetlen életjel sem érkezett Hatzakortzian testvértől, az 1950-es évek elején azonban, amikor Gileád Iskolát végzett misszionáriusok érkeztek Addisz-Abebába, olyan hírek keringtek, hogy van egy ember Diredawában (Dire Dawa), „aki hozzájuk hasonlóan beszél”. Haywood Ward eljutott ezen keleti városba és egy idős férfira akadt, aki nem beszélt angolul. Amikor a misszionárius feltárta kilétét, az idős férfi könnyekre fakadt, szemeit az égre emelte és örmény nyelven motyogott valamit Jehova nevét is megemlítve. Hatzakortzian testvér volt az. Az általa várt nap végre elérkezett! Örömkönnyek között ölelte át Ward testvért. Ezután Hatzakortzian testvér büszkén borította ki régi dobozok tartalmát, szamárfüles Őrtorony példányokat és könyveket szedett elő, s eközben mindvégig boldogan beszélt egy olyan nyelven, amelyet látogatója nem értett.

Ward testvért csodálatos érzés töltötte el e találkozás kapcsán, és úgy számított, hogy ismét látogatást tesz itt, erre azonban nem került sor. Amikor más misszionáriusok jöttek el meglátogatni őt, már csak gyászoló embereket találtak ott. Hatzakortzian testvér meghalt.

 A misszionáriusok számára olyan volt ő, mint valami „Melkisédek” (Zsid 7:​1–3). Számtalan nyitott kérdés állt előttük: Ki volt ő? Honnan jött? Hol tanulta az igazságot? Mi történt vele a II. világháború nehéz évei alatt? Bárhogy legyen is, az elsők között volt a bátor úttörők sorában Etiópiában.

Végre új alap Kenyában

Mary Whittington 1949 novemberében három kicsiny gyermekével Angliából Kenyába települt, hogy csatlakozzon férjéhez, aki Nairobiban dolgozott a Kelet-afrikai Vasutaknál. Noha alig néhány évvel korábban merítkezett csak alá, gyorsan megtanult megállni a saját lábán. Ez a törékeny, nagy önfegyelmet felmutató asszony erőteljes úttörőszellemmel rendelkezett, és nem sokat töprengett azon, hogy egyedül van a saját hazájánál, Angliánál nagyobb országban, hanem úgy tekintette ezt a nagy területet, mint ami jó lehetőséget kínál a bibliai igazság terjesztésére.

A gyarmati uralom azon időszakában, amikor a faji különbségeket igenis figyelembe kellett venni, Whittington testvérnő az európaiakra volt kénytelen korlátozni hallgatói körét, amikor megkezdte szomszédságában a házról házra végzett prédikálást. A házigazdák nagyon barátságosak voltak; gyakran behívták és bibliai irodalmat fogadtak el tőle. Sokszor elhangzott felé a kérdés: „Hol tartják Önök az összejöveteleiket?” Válasza úgy hangzott, hogy tudomása szerint ő az egyetlen Jehova Tanúja az egész országban!

Hamarosan elérkezett a feddhetetlenség próbája. Alig telt el három hónap, s a férjét arról tájékoztatták a munkahelyi főnökei, hogy a rendőrség nem helyesli felesége prédikáló tevékenységét. Ha továbbra is folytatja azt, akkor sor kerülhet arra, hogy deportálják a kolóniáról. Férje ellenben azt mondta Whittington testvérnőnek, hogy csak a barátainak prédikáljon. A testvérnő erre azt válaszolta, hogy nincsenek barátai Kenyában, és hogy a keresztényi hűség miatt feltétlenül szükséges, hogy tovább folytassa munkáját. A férje világosan értésére adta: ha kiutasítanák feleségét az országból, nem engedi meg neki, hogy a gyermekeket magával vigye.

Néhány hónappal később a rendőrség különleges osztályának tagjai felkeresték Whittington urat az irodájában és felszólították,  hogy adjon át néhány példányt a felesége által terjesztett irodalomból. Whittington testvérnő örömmel bocsátott a rendelkezésükre jó egynéhány anyagot. A tiszt, aki visszahozta ezeket, elmondta, hogy élvezettel olvasta mindegyiket. Nem tiltotta meg neki a prédikáló tevékenységet, ám hangsúlyozta, hogy az afrikai lakosságnak nem prédikálhat. A dolgok akkori állásánál ez nem is jelentett gondot, mivel bőségesen volt lehetőség a tevékenységre Nairobi nem afrikai lakói körében.

Hamarosan egy társ jelent meg a színen, de nem egészen olyan formában, ahogy arra Whittington testvérnő számított. Az Őr Torony Társulat észak-rhodesiai fiókhivatala tájékoztatta őt Mrs. Butler személyéről, aki érdeklődött a bibliai témák iránt. A seychelle-i származású Olga Butler már több mint tíz éve folyamatosan megkapta a Társulat irodalmát Tanganyikában, és férjének nemrég bekövetkezett halálát követően jött Nairobiba. Levél útján kapcsolatot létesítettek és megállapodtak, hogy Nairobi belvárosában egy kávéházban találkoznak. Hamarosan bibliatanulmányozás kezdődött először egy nyilvános parkban, mivel a különböző fajok közötti kapcsolattartás még mindig tiltott volt. Két évvel később Olga Butler alámerítkezett Whittingtonék fürdőkádjában.

Segítségnyújtó erőfeszítések

Annak érdekében, hogy e hatalmas területet feltárják és Whittington testvérnőnek is segítsenek elszigeteltségében, erőfeszítések történtek misszionáriusok helyszínre küldésére, a gyarmati kormány azonban nem járult ehhez hozzá. Az Őr Torony Társulat elnöke, Nathan H. Knorr, valamint titkára Milton G. Henschel 1952-ben ellátogatott Nairobiba és együtt töltött egy estét a Kenyából és Ugandából jött testvérek és testvérnők kis számú csoportjával. Újabb kérvényt nyújtottak be misszionáriusok beutazásának engedélyezésére, de azt is elutasították.

Egyéb forrásokból további nehézségek származtak. A Mau Mau-felkelés miatt szükségállapotot vezettek be, amely törvénytelennek nyilvánított minden olyan, kilenc főt meghaladó összejövetelt, amelyet előzetesen nem jelentettek be a kormánynál. Az 1956-ban benyújtott, keresztény összejövetelek bejegyzését célzó  kérelmet elutasították. Azon évek alatt számos külföldi Tanú érkezett Kenyába egy-egy rövid ott-tartózkodásra, de csak Mary Whittington, a gyermekei és Olga Butler maradt ott huzamosan a Jóhír hirdetésére.

Gileád-végzősök érkezése

Ezen körülmények között történt, hogy 1956-ban két Gileád-végzős érkezett Skóciából Nairobiba: William és Muriel Nisbet. William Nisbet annak a két korai úttörőnek a fivére volt, akik az 1930-as évek alatt jöttek Dél-Afrikából Kenyába. Nisbet testvérnek állást kellett vállalnia, hogy itt tartózkodhasson, de még így is el tudta látni a piciny bibliatanulmányozó csoport felvigyázói teendőit. Eközben Nisbet testvérnő Whittington testvérnővel karöltve szép csendben házról házra végzett tevékenységgel töltött minden reggelt.

Nisbeték számára Nairobi csodálatos megbízatás volt. A város egy jól kézben tartott modern metropolisszá növekedett. Az enyhe klíma és a peremterületeken emelkedő Ngong-dombság hazájukra, Skóciára emlékeztette őket. Felhőtlen tiszta időben, ha délkelet irányba nézett az ember, még Afrika legmagasabb hófedte hegyét, a Kilimandzsárót is látni lehetett, amint a napfényben csillog. Északi irányban kirajzolódtak a Mount Kenya csipkés körvonalai, azé a hegyé, amelyről az országot is elnevezték. És ott volt azután közvetlenül a küszöbön az állatbarátok paradicsoma, a Nairobi Nemzeti Park tele oroszlánokkal, gepárdokkal, orrszarvúkkal, bölényekkel, zsiráfokkal, zebrákkal és antilopokkal.

Mindazonáltal Nisbeték fő érdeklődése arra irányult, hogy bibliatanulmányozásokat kezdjenek. Az egyik ilyen tanulmányozást a különleges osztályon dolgozó egyik rendőrtiszt családjával folytatták. Jóllehet a Nisbet pár nem tudott róla, ez a tiszt kapta azt a feladatot, hogy vizsgálja meg Jehova Tanúi ténykedését. Kutatása azonban más eredménnyel zárult, mint amire számított. A tiszt nemcsak hogy kedvező jelentést adhatott tevékenységünkről, hanem ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű kincset is talált, az igazságot. Idővel e családnak mind a négy tagja alámerített Tanú lett!

 Mások is tanultak. A szükségállapot idején hozott törvények azonban sajnos még mindig érvényben voltak, és bárki, aki kilenc főt meghaladó összejövetelen vett részt, a deportálás veszélyével nézett szembe, vagy három évig terjedő börtönbüntetést kapott. Bármennyire vonakodtak is tőle, a testvéreknek kis csoportokban kellett találkozniuk.

1958 — emlékezetes év

Ez az év négy további Gileád-végzős, a Clarke és a Zannet házaspár Nairobi területére történt kijelölésével kezdődött. Miként Nisbet testvérnek, a két férfinak ez esetben is világi munkát kellett vállalnia, miközben a feleségek az úttörőszolgálatot végezték. Új hírnökcsúcsot értek el 35 fővel, akiknek többsége külföldi volt.

Ez egyúttal a New Yorkban megtartott Isteni Akarat nemzetközi kongresszus éve is volt, amelyen több mint 250 000 személy vett részt a világ minden részéről. Mary Whittington számára felvillanyozó élmény volt, hogy közöttük lehetett és rövid beszámolót adhatott a Kenyában folyó munkáról. Fokozta ezen év örömét az is, hogy egy Tanúkkal telt bérelt repülőgép Rhodesiából New Yorkba tartó útját megszakítva megállt Nairobiban, ami lehetőséget nyújtott egy szellemileg buzdító összejövetelre.

A New York-i kongresszuson felhívást intéztek a Tanúkhoz, hogy akinek a lehetősége engedi, költözzön olyan országba, ahol nagyobb szükség mutatkozik Királyság-hirdetőkre; Kenya is ott szerepelt a listán. Így 1958. decembertől 1959. szeptemberig több mint 30 testvér és testvérnő költözött ide Kanadából, az Egyesült Államokból és Angliából, hogy segítsen Kenyában. Ezen új érkezők közül némelyek Mombasába, Kenya csodálatos partvidékére mentek. Mások a Rift Valley tartomány Nakuru városában kezdték meg prédikálásukat, ez a város az ugyanilyen nevű taváról híres, amely flamingók millióinak nyújt otthont.

„A nagyobb szükség szerint cselekvők” fontos szerepet játszanak

Ezek a „nagyobb szükség szerint cselekvők” buzgó csoportot alkottak és a keresztény érettség magas irányadó mértékét mutatták fel. Lemondtak barátokról, karrierről, kényelemről, mégis  gazdag áldásban részesültek. Kenya volt számukra a modernkori Macedónia (Csel 16:9).

Sokak nevében szólva az angliai Ron Edwards ezt mondta: „Ezen időszaknak rögtön a kezdetétől fogva a szeretet és az összetartozás igen szoros köteléke alakult ki közöttünk, akik idejöttünk, hogy ott szolgáljunk, ahol a szükség nagyobb. Nem kétséges, hogy ez a szándékbeli egységünknek volt köszönhető, valamint annak, hogy hasonló körülmények fogadtak mindannyiunkat. Közülünk a legtöbben ugyanabba a (30–40 év közötti) korosztályba tartoztunk, már házasok voltunk és nyugodt családi életet éltünk, mielőtt idejöttünk. Ennek ellenére otthagytuk otthonunkat és vállaltuk az ismeretlen jövőt válaszként a Társulat felhívására.”

Az évek során sokaknak távozniuk kellett egészségügyi problémák, a munkavállalási lehetőség hiánya és egyéb gondok formájában jelentkező személyes nehézségek miatt. Némelyek azonban, miként Alice Spencer, sok-sok évig itt tudtak maradni. Alice több mint 25 éven át tűrte Mombasa forróságát. És Margaret Stephenson, aki már túl jár a 80-on, több mint 30 éve él Kenyában és még most is mint általános úttörő szolgál. * Tevékenységüket misszionáriusi buzgalommal végezve, ezek a testvérek és testvérnők rakták le annak az alapnak a nagy részét, amelyre sok kenyai építette az igaz imádat iránti szeretetét.

A „nagyobb szükség szerint cselekvők” beáramlása ellenére a munka még mindig akadályokba ütközött — a prédikálás túlnyomórészt az európaiak körében folyt, azaz külföldi fehérek között és az ázsiai közösségben. Jóllehet néhány külföldi Tanú elsajátította a szuahéli nyelvet, tanúskodásuk főként a háziszolgák személyére korlátozódott.

Intézkedések a jövőbeni terjeszkedés érdekében

Knorr testvér 1959-ben ismét ellátogatott Kenyába. A kilencfős kicsiny csapat addigra immár két csoportot is kitevő, 54 hírnökből álló gyülekezetté növekedett. Tekintettel arra, hogy  most már több, vezetésre alkalmas testvér állt rendelkezésre, Knorr testvér úgy intézkedett, hogy a két csoportból alakítsanak négyet. Nisbet testvér mint körzetfelvigyázó szolgált, látogatta ezeket a csoportokat, miközben megtartotta világi munkáját. Azokban az időkben meglepően sok érdeklődő személyt találtak a külföldiek körében.

A gyarmati uralom végének közeledtével Jehova Tanúi voltak az elsők, akik kapcsolatot létesítettek a bennszülött lakossággal, amint azt a következő tapasztalat is mutatja. Amikor az egyik európai testvérnő cipőt vásárolt a városban, megkérdezte a bolti eladónőtől, hogy hol lakik. Az eladónő válasza így hangzott: „Jerikóban.” A testvérnőnk ezt felelte: „Igen jól ismerem Jerikót. Gyakran járok oda.” Ekkor az eladónő rögtön felkiáltott: „Oh, akkor ön minden bizonnyal Jehova Tanúja!”

A Királyság-munka tehát előrehaladt Kenyában. De mielőtt továbbhaladnánk az időben, álljunk meg egy kicsit és vessünk egy  pillantást a környező országokra is, ahol szintén erőfeszítéseket tettek a Jóhír hirdetése érdekében.

Uganda — „Afrika gyöngyszeme”

Uganda, Kenya nyugati szomszédja, buja növényzetű ország, ahol kellemes sétákat lehet tenni a Viktória-tó zöld partján, vagy meg lehet mászni a hófedte Ruwenzori-hegységet (amelyet a legendás Hold-hegységnek tartanak), hajókázni lehet a Níluson, vagy éppenséggel keresztül autózni egy fenséges esőerdőn. A bőséges esőzés jó gyapot- és kávétermést, valamint kiváló zöldség- és gyümölcstermést biztosított. A hőség elviselhető volt, és a folytonos nyár kedvére volt a brit közigazgatási személyzetnek és az ázsiai üzletembereknek egyaránt. Örömmel töltötték idejüket szabadtéri tevékenységekkel a klubjaikban, golfpályákon, uszodákban, lóversenypályákon és krikettpályákon. Nem csoda hát, ha Ugandát „Afrika gyöngyszemé”-nek nevezték.

Az élet nyugodt és kellemes volt 1950 áprilisában, amikor egy fiatal Tanú házaspár érkezett tele buzgalommal Angliából Ugandába, hogy megosszák bibliaismeretüket másokkal is. Az első év során egy görög és egy olasz családnak segítettek felismerni az igazságot.

Egy kicsiny gyülekezetet hoztak létre Kampalában, abban a városban, amely Rómához hasonlóan, hét dombra épült. A prédikálást fokozatosan vezették be az afrikai területen, és minden bizonnyal segítséget jelentett az, hogy Ugandában az angol volt a köznyelv. A helyi nyelv első használatára akkor került sor, amikor egy nyilvános előadást lefordítottak ganda nyelvre az 50 főnyi afrikai hallgatóság számára. 1953-ra hat tevékeny hírnök volt.

Az első alámerítkezésre Ugandában két évvel később került sor a Viktória-tóban, Entebbe közelében. Az öt alámerítkező között ott volt az igen lelkes George Kadu, aki még most is hűséges vénként szolgál Kampalában.

 Válságos helyzet adódott, amikor egyesek helytelen viselkedése kiközösítésekhez, némelyek esetében az ország elhagyásához, és mások megbotránkoztatásához vezetett. Így azután 1957 vége felé Kadu testvér volt az egyetlen hírnök Ugandában. Azonban tudta, hogy az igazsággal rendelkezik, és szerette Jehovát.

A munkának új lendületet adott 1958-ban Az Új Világ Társadalom tevékenység közben című film bemutatása és „A Királyságnak ez a jó híre” füzet közreadása ganda nyelven. „A nagyobb szükség szerint cselekvők” újabb csoportja költözött Kanadából és Angliából Ugandába, hogy segítséget nyújtson, így három évvel később, 1961-ben már 19 hírnök adott le jelentést. Bővebben majd később szólunk erről az országról.

Szudán — Afrika legnagyobb országa

A Fehér-Nílus, a föld leghosszabb folyójának egyik szakasza Ugandából érkezve átfolyik Szudán zöld mezőségein, bokros vidékein, mocsaras és félsivatagi tájain. Magas termetű pásztornép él a part menti területeken. A folyó mintegy 2000 km után beletorkollik a Kék-Nílusba, amely az etióp magasföldről érkezik s folyik tova keleti irányba. Ennél a pontnál a folyó mentén három olyan nagy város található, amelynek több milliót kitevő lakossága van: Kartúm, Omdurmán, és Kartúm-Észak.

További szakaszán a Nílus a vízesések egész sorozatán át folyik, majd belép egy történelmileg gazdag területre. Itt állt a Kús Birodalom, romjai még mindig láthatók a Szahara homokjában. Ez volt a bibliai időkben Etiópia, innen érkezett Ebed-Melek, valamint a Fülöp tanítvány által alámerített tisztségviselő a királyi udvarból (Jer 38:​7–16; Csel 8:​25–38).

Szudán, az egykori Angol-Egyiptomi Szudán, Afrika legnagyobb országa, amelynek területe nagyobb, mint az Amerikai Egyesült Államok területének egy negyede. A fő nyelv az arab. Az északi terület szinte teljes egészében iszlám, míg a déli területen  inkább animisták és névleges keresztények találhatók. A szudáni nép rendszerint kimagaslóan vendégszerető és kedves.

Az 1949-es évben történt, hogy Demetrius Atzemis Gileád-végzős Egyiptomból Szudánba jött. Miként Egyiptomban, a folyópartok itt Kartúm térségében is tarkán zöldellők voltak, a megművelt területeken uborkát, póréhagymát és vöröshagymát termeltek. A víz közelében néhány sétány kellemes, árnyas oázist nyújtott a hatalmas fügefák alatt. Ezeket a keskeny ragyogó zöld területeket kissé távolabb azonban már a kietlen sivatag váltja fel. Az uralkodó szín a barna volt. Barna volt az ég. Barna volt a föld. A vályogtéglából épült házak is barnák voltak. Sőt számos ruhának is barna volt a színe.

Ott volt továbbá az égető hőség. A hőmérséklet éjszaka 39 °C. A hőmérő higanyszála napon 60 °C-ig is felmegy! Tekintettel arra, hogy a vízvezetékcsöveket szüntelenül érte a napsütés, így a „hideg” zuhany könnyen leforrázhatta az embert, ha előtte nem folyatta ki egy kissé a vizet.

Ilyen körülmények között látott munkához Atzemis testvér. Főként Omdurmánban prédikált és 600 előfizetést szerzett. Azután továbbhaladt a Wad Medani nevű kis ipari városba, mielőtt visszatért Egyiptomba. Később egy háromtagú család Kairóból Kartúmba költözött. A testvér, aki gyapjúkereskedő volt, a vevőinek prédikált, előfizetést és irodalmat kínált fel nekik, mielőtt üzletet kötött volna velük.

Hamarosan létrejött egy kis gyülekezet, és a hírnökök száma folyamatosan nőtt, minden hónapban újabb csúcsot érve el, így 1951. augusztus végére számuk elérte a 16 főt. A következő év fénypontja egy 32 személy előtt tartott előadás volt. A hallgatóság soraiban helyet foglaló külföldiek érdekében az előadást három nyelvre fordították egyidejűleg.

Atzemis testvér 1953-ban visszatért Kairóból, ezúttal öt hónapra, és megszervezte Kartúm területének módszeres bemunkálását. Jutalmát akkor nyerte el, amikor a három Orphanides fivér elfogadta az igazságot. Alig egy hónappal azután, hogy kapcsolatba léptek vele, George Orphanides felajánlott házából egy nagy részt  összejöveteli helyül. Ez a testvér később gyülekezeti felvigyázó lett, és fivérével, Dimitrivel együtt igen buzgók voltak a Királyság-üzenet terjesztése terén. George nagyon szilárd és kitartó tudott lenni, és ugyanakkor rendkívüli módon együttérző is a juhokkal való bánásmódjában. Sok éven át szolgált, egészen 1970-ig, amikor is el kellett hagynia az országot. Dimitri sokaknak tudott segíteni megismerni az igazságot. A kegyetlen hőség és az ismétlődő homokviharok ellenére, ez a két testvérünk nagyszerűen viselkedett. George ezt mondta az egyik alkalommal: „Jóllehet nem kaptunk világi elismerést, az égi elismerés tudatában és Jehova szellemének segítségével azonban életünk minden napját örömmel éltük, és igyekeztünk szolgálatunkat Pálnak a 2Timótheus 4:2–5-ben található szavai szerint végezni.”

Atzemis testvér később is vissza-visszatért rövid látogatásokra, majd 1955-ben lehetővé vált, hogy a Társulat egy másik misszionáriust küldjön Kartúmba, Emmanuel Paterakist, aki tíz hónapig tudott ott maradni. Addigra több hírnök is elhagyta az országot. A törvényes elismerés érdekében 1956 júniusában kérvényt nyújtottak be, amelyet azonban kopt papok és iszlám mullahok befolyására elutasítottak. A Tanúk egy rövid ideig megfigyelés alatt álltak, de nem volt súlyosabb üldözés, és a prédikálómunka soha nem állt le.

Hűséges testvérnők

Az első században áldozatkész nők szellemi oszlopokká váltak a gyülekezetben. Ugyanez a helyzet a XX. század folyamán Szudánban is (Csel 16:​14, 15; 17:34; 18:2; 2Tim 1:5). Egy energikus görög testvérnő, aki szudáni férfihoz ment feleségül Libanonban, 1952-ben a férje országába jött, hogy serkentőleg hasson a prédikálómunkára. Ez a testvérnő, Ingilizi Caliopi hamarosan általános úttörő lett, majd később különleges úttörő. Életerőtől duzzadó, dinamikus és állhatatos személy volt, és szüksége is volt ezekre a tulajdonságokra, amikor az ortodox kopt egyház tagjai között prédikált, akik igen lobbanékony természetűek voltak, könnyen kijöttek a sodrukból, ugyanakkor tartottak a papoktól és a rokonaiktól is.

 Mary Girgis azon személyek közé tartozott, akiknek segítséget tudott nyújtani, hogy az igazság ismeretére jussanak. Ő is különleges úttörő lett, élettörténete Az Őrtorony 1978/4 számában jelent meg. Mary az Omdurmán nevű történelmi városban élt, amely Szudán hajdani fővárosa volt. Éppen imádkozott, amikor 1958-ban Caliopi testvérnő első ízben látogatta meg. Caliopi testvérnő egy olyan asszonyt talált, aki a Jelenések könyvében leírt félelmetes vadállatok miatt igencsak nyugtalankodott. Vajon mit jelenthetnek ezek? A „pokoltűz” réme szintén felzaklatta. Azon töprengett, hogy ez Isten akarata lehet-e. Ám ennél is fontosabb kérdése volt: Hol van az igazság?

Caliopi testvérnő választ adott mindezen kérdésekre. Mary örömmel hallotta, hogy Jézus immár Király. Férje, Ibrahim azonban így szólt hozzá: „Ne hallgass erre az asszonyra! Minden bizonnyal rossz ember. A minap leesett a buszról és az emberek az mondták: ’Rászolgált a sorsára, mert megváltoztatta a vallását.’”

 Ennek ellenére Ibrahim mégis megszerezte a következő két könyvet: „Az Isten Legyen Igaz” és „Az pedig az örök élet”. Röviddel ezután, amikor Ibrahim elment a maga kopt templomába, szinte leforrázva érezte magát, amikor hallotta, hogy a pap megszidta a férfiakat, mert megengedték a feleségüknek, hogy a saját vallásuktól eltérőt is tanulmányozzanak és azt hirdessék. Könnyű volt felismerni, kiről is beszélt a pap! Ibrahim otthagyta az egyházat. Most azután ő is, és a családja is az üldözés céltáblája lett. Az egyik nap egy kő röpült át a fal fölött, eltalálta őt, leverte arcáról a szemüvegét, de semmilyen komolyabb sérülése nem esett sem neki, sem a karján ülő kisfiának!

A rendőrség 1959-ben azzal vádolta Mary Girgist, hogy lopási céllal jár házról házra. Az ügy bíróság elé került. Két vádlót sorakoztattak fel ellene, de természetesen nem tudtak bizonyítékkal szolgálni. Az ügyet elejtették.

Egy másik bírósági ügy kapcsán a papok a cionizmus vádját hozták fel ellene. A bíróságon a testvérnőnk Jehova nevét dicsőítette a négy bíró előtt. A bíróság elnöke a testvérnő javára döntött és ezt mondta neki: „Menjen el, asszonyom, Szudánban minden helyre és prédikáljon, ahogy önnek tetszik. Az ország törvénye az ön oldalán áll és védeni fogja önt.”

Girgis testvérnő, valamint Caliopi testvérnő — egészen a halálig — kiváló példát állított fel a fiatalabbak számára. Az évek során ez a két buzgó testvérnő sok más egyénnek is segített. Ibrahim Girgis is állást foglalt az igazság mellett és hűséges Tanú volt mindhalálig.

A törvényes elismerésre tett erőfeszítések meghiúsultak, így azután a munka ezen el nem ismert helyzetben folytatódott tovább, esetenként üldözés közepette. Mindazonáltal állandó növekedés volt tapasztalható, 1960-ban 27 hírnököt jelentettek, 1962-ben pedig 37-et. Majd 1965-ben a munka az újonnan létrehozott kenyai fiókhivatal felvigyázása alá került, és évente egyszer körzetgyűlés megrendezésére került sor. A rá következő évben 81 személy volt jelen Krisztus halálának Emlékünnepén. Még hallani fogunk majd erről az országról.

 Etiópia — „Az égett orcák térsége”

Szudán és a Vörös-tenger között terül el Kenya északi szomszédja, Etiópia, amely fele akkora területű, mint Szudán. A görög nyelvben ez a név az jelenti: „Az égett orcák térsége”, és az ókori időkben az Egyiptomtól délre fekvő afrikai területet jelölte. Így tehát a bibliai Etiópia főként Észak-Szudán területén helyezkedett el, és csak az egyik csücske esett a mai Észak-Etiópia területére. Miként azt Hatzakortzian testvér is felfedezte már az 1930-as években, ez az ország számos vonatkozásban egyedülálló volt a maga nemében: saját kultúrával rendelkezett és az etióp ortodox egyházé volt az uralkodó szerep. Ezt a területet kapta megbízatásként három nőtlen misszionárius, aki 1950. szeptember 14-én érkezett a fővárosba, Addisz-Abebába.

Számos új dolog volt ott, amihez hozzá kellett szokniuk. Ezek közé tartozott elsőként Addisz-Abeba tengerszint feletti magassága, amely 2400 m-es értékével a világ legmagasabban fekvő fővárosainak egyike. Azután ott volt az amhara nyelv a maga kemény p, t és s mássalhangzóival, valamint ott volt az etióp ábécé, amely 33 jelből és több mint 250 variációból áll. Ezenfelül több mint 70 törzsi nyelvjárás él, és mintegy 200 további nyelvjárás és kisebb nyelvcsoport. Azonkívül a papok még mindig egy félig kihalt nyelvet, a ge’ezt beszélték, hasonlóképpen ahhoz, mint ahogy némely európai tudós a latint használja.

Ott voltak azután a vonzó külsejű, napbarnított arcú, szokatlan hajviseletű emberek, akik jellegzetes ruházatot és ünnepi öltözéket viseltek. Némelyiknek kereszt volt a homlokára tetoválva. Érdekes nevük volt. A férfiak olyan nevet viselhettek, mint Gebre Meskal, ami azt jelenti a „Kereszt szolgája”; Habtemariam, aminek jelentése „Mária szolgája”; vagy Tekle Haimanot, amelynek jelentése a „Vallás sarja”. A nők a például a következő neveket viselhették: Leteberhan, aminek jelentése a „Fény szolgája”, vagy Amaresh, azaz „Gyönyörű vagy”.

 Általános iskolai tanítók, egyben prédikátorok

Első misszionáriusi otthonukban, Addisz-Abeba Case Popolari nevű kerületében levő bérelt lakásukban a misszionáriusok meglepődve tapasztalták, hogy egy cerkófmajom rendszeres látogatójukká lett. Ez a kártékony kis majom mindenütt ott volt, s folyton bajt csinált. Nem elég, hogy belenyúlt a paradicsompürébe, hanem szanaszét hordta a házban és összekente vele a falakat! Természetesen emberi látogatók is érkeztek, és a misszionáriusi otthon elülső verandáján bibliatanulmányozások folytak.

Az etióp egyház érdekeinek védelmében a törvény tiltotta a hittérítő tevékenységet a keresztények körében. Ez a tevékenység csak a muszlimok és a „pogányok” körében volt engedélyezett. Így  hát a misszionáriusoknak csak azzal a feltétellel engedélyezték a belépést az országba, ha iskolákat létesítenek, ahol olyan tantárgyakat tanítanak, mint például az angol, a gépírás és a könyvelés.

Amikor a felnőttek esti iskolája kellően kiépítésre került Addisz-Abebában, a misszionáriusoknak egy nagyobb otthonba kellett költözniük a Churchill Roadon, a főváros főutcájában. A testvérek úgy döntöttek, hogy nem vegyítik a vallási tanításokat a világi tudományos tantárgyakkal, ellenben a diákokat meghívták, hogy önkéntes alapon vegyenek részt a gyülekezeti összejöveteleinken. Az összejövetelek alkalmával az egyik iskolai tanterem Királyság-teremként szolgált.

A Gileád Iskola 18. osztályának végzősei közül 1952-ben nyolc további misszionárius érkezett Addisz-Abebába. Köztük Harold és Anne Zimmerman, akik azt a megbízatást kapták, hogy nyújtsanak segítséget a fővárosban az esti iskolán. A 12. osztályból két házaspár, a Brumley és a Luck házaspár egy iskolát nyitott a történelmi Harar városban, közel a szomáliai határhoz keleten, ahova korábban tilos volt külföldieknek belépni, és még most is hiénák járnak rendszeresen arra. A tény az, hogy úgynevezett hiénaetető emberek gondoskodnak az éjszakai látványosságról, ugyanis a szemlélődők szórakoztatására etetik ezeket a hatalmas vadállatokat. (Lásd az Ébredjetek! 1985. november 22-i [angol] számát.)

Dean Haupt és Raymond Egilson Gileád-misszionáriusok hasonló iskolát hoztak létre Harartól nem messze egy kereskedelmi központban, Dire Dawában, amely stratégiailag fontos helyen, a Dzsibuti tengeri kikötőt és Addisz-Abebát összekötő vasútvonal mentén fekszik, amely akkoriban Etiópia egyetlen vasútvonala volt. Ez volt az a hely, ahol Hatzakortzian testvér meghalt.

Az élet itt távolról sem volt valami fényűző. Haupt testvér ezt mondja: „Az első éjszakánk felejthetetlen emlék marad. Még semmiféle bútorunk nem volt, így rendszerint az egyik csomagoló ládát használtuk asztalként és a bőröndökön ülve fogyasztottuk el ételünket. A matracokat a padlóra tettük, mivel az ágyak még nem érkeztek meg. Ez nem is volt olyan rossz. Ám amikor lekapcsoltuk  a lámpát, a falakon kezdtek aláereszkedni a poloskák, hogy megkóstoljanak bennünket! Úgy tűnt, hogy a ház ezen része már egy ideje lakatlan lehetett, és a poloskák előjöttek, hogy friss vért szívjanak! Nem hiszem, hogy akár csak egy szikrányit is aludtunk volna azon az éjszakán.”

Egy kis fiókhivatal

A sok kártevő ellenére egy misszionárius így meséli el, mennyire élvezetes volt a munka azokban a napokban: „Az egyik nap, amint az úton sétálgattam, egy fiatal etióp férfival találkoztam, megállítottam, hogy beszéljek neki. Amint megtudta, hogy misszionárius vagyok, így kérlelt: ’Kérem, uram, beszéljen nekem Jézus Krisztusról.’ A következő napra meghívtam az otthonunkba, és megérkezése után tíz percen belül már folyt is „Az Isten Legyen Igaz” könyv tanulmányozása. Másnap ismét visszatért újabb tanulmányozás céljából és hozott magával egy másik fiatal férfit is. Ők ketten lettek az első etiópiai hírnökök.”

A misszionáriusok otthonát az érdeklődő személyek szakadatlan sora kereste fel bibliatanulmányozást kérve, ezért azután az egyik misszionáriusnak állandóan otthon kellett lennie. Voltak olyanok is, akik órákig gyalogoltak azért, hogy eljussanak oda, és egy-egy alkalommal két-három óra hosszat kívántak tanulni. A hírnökök száma hamarosan elérte a 83 főt.

Egy kicsiny fiókhivatalt hoztak létre Addisz-Abebában 1953-ban. Az összejöveteli anyagról kézzel írt fordítás készült etiópiai írással, és kézi működtetésű géppel történt a sokszorosítás. Ez minden bizonnyal segítségül szolgált az újabbaknak, hogy szilárdabb alapokat rakhassanak le a igazság tekintetében. A helyi testvérek megtanulták, hogyan végezzék a házról házra munkát, valamint azt is, hogyan kell bibliatanulmányozásokat folytatni és tanító jellegű összejöveteleket tartani. Buzgóságuk következtében a Jóhír 13 különböző településre jutott el az ország belsejében, ahonnan 1954-ben közel 20 hírnök adott le jelentést.

Egy papnövendék megfogja az eke szarvát

A Királyság-üzenetre kedvezően reagáló személyek egyike egy papnövendék volt, aki egyetlen szót sem tudott angolul. Első  beszélgetése az egyik misszionáriussal tolmács segítségével folyt. Amikor vitás pontok merültek fel, a papnövendék mindig utánanézett a dolognak az ősi ge’ez nyelven írt Bibliájában. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a Háromságtan támogatására használt kedvenc verse, az 1János 5:7 nem volt benne a Bibliájában. Ezen Biblia segítségével egyéb hamis tantételeket is gyorsan lelepleztek.

Hetente három vagy négy alkalommal jött tanulmányozni és másokat is hozott magával. Amikor otthagyta a szemináriumot, hogy az egyik Tanúhoz költözzön, a szemináriumvezető tisztviselője rendőrt hívott és az ő segítségével kilakoltatta onnan a papnövendéket. Később, amikor négy napra bezárták a szemináriumot, egy üzenetet juttatott el a testvérekhez, hogy ne szomorkodjanak miatta, mert ő örvendezik, mivel Jehova melletti kiállásáért volt fogoly. „Nehogy azt higgyétek, hogy velük tartok — mondta. —  Aki az eke szarvára tette a kezét, az egy se tekint hátra.” Szabadulása után a fővárosba költözött, ahol részt vett az összejöveteleken és azon első etiópiaiak között volt, akik mint Jehova Tanúi merítkeztek alá.

Amhara irodalom — végre!

Egy különleges előadást követően 1955-ben minden jelenlevő örömére közreadásra került az első amhara nyelvű kiadvány, az Isten útja szeretet című füzet. Röviddel ezután egy traktátus következett, majd a következő évben „A Királyságnak ez a jó híre” című tanulmányozási füzet vált hozzáférhetővé amhara nyelven.

A következő évben, 1956-ban Etiópia teokratikus történelme újabb mérföldkőhöz érkezett. A testvérek megszervezték Az Új Világ Társadalom tevékenység közben című film bemutatását. Angol és amhara nyelvű programismertetőkön hirdették az Etiópia legnagyobb színházában, az Addisz-Abeba főterén levő színházban bemutatásra kerülő filmet. Falragaszokat helyeztek el a város minden forgalmas részén. Az eredmény? Hatalmas tömeg sereglett a színházba. Oly sokan voltak a teremben, hogy szükségessé vált egy második bemutató megtartása is, melynek eredményeként 1600 személy látta azon az estén a filmet. A közönség minden tagja egy füzetet kapott ajándékba. A filmet a továbbiakban Etiópia északi részének három fontos településén is bemutatták, azaz Aszmara, Gondar és Dese városokban. Összességében 3775 személy látta ezt a Jehova Tanúi tevékenységéről szóló ismertetőfilmet.

További különleges úttörők kaptak megbízatást, és egy helyi körzetfelvigyázó is megkezdte szolgálatát buzdítva a gyülekezeteket. A testvérek bátran prédikáltak a módosított alkotmány védelmét élvezve, amely biztosította az alapvető emberi jogokat a szabad vallásgyakorlás, valamint a szólás- és sajtószabadság tekintetében. A hírnökök száma elérte a csúcsnak számító 103-at.

Üldözés! A misszionáriusokat kiutasítják!

Mindezen tevékenység és szellemi virágzás kihívta a kereszténység papságának haragját. Debre Markos tartományi fővárosban, amely Addisz-Abebától mintegy 280 km-re található északnyugati  irányban, az emberek még mindig nagyon hűségesek voltak az etióp egyházhoz.

Amikor a különleges úttörők megérkeztek oda, azonnal egy erőszakhullám indult el. Befolyásos emberek szavára csőcselék gyülekezett egybe a főtéren, és azt kiabálták, hogy ezek az új emberek lábbal tiporják a Mária-képet, és macskát meg kutyát esznek! A rendőrségnek kellett megmentenie a testvéreket, nehogy halálra verjék őket. A tömeget, amely készen állt arra, hogy erőszakkal is behatoljon a rendőrségre, fegyverrel kellett visszatartani. A csetepatéban a két úttörőnek minden holmija odaveszett.

A kormány ezt az incidenst olyan nyilatkozat közzétételére használta fel, amely szerint Jehova Tanúi veszélyt jelentenek a nemzet békéjére és biztonságára. A kormány lezárta a misszionáriusi otthont, valamint a fiókhivatalt, és 1957. május 30-án elrendelte, hogy a misszionáriusok hagyják el az országot. Jóllehet néhány tisztségviselő magánemberként kifejezte együttérzését és rámutatott a papság szerepére a dologban, hiábavalónak bizonyult még az a folyamodvány is, amelyet magához a császárhoz juttattak el.

Noha a világ minden részéről számos tiltakozó levél érkezett, a misszionáriusokat az ország elhagyására kényszerítették. Letartóztatások és kihallgatások következtek. Nos, elérkezett a próbatétel és a megrostálás időszaka. Egyeseken a félelem lett úrrá és elhagyták az igazságot. Némelyek árulókká lettek. A különleges úttörői munka nem folytatódott, és több korábbi úttörőt ki kellett közösíteni. Mások azonban hűségesek maradtak. Az egyik testvérnek 42 napon át volt bilincsbe verve a lába, majd szigorú figyelmeztetések közepette engedték szabadon, hogy hagyjon fel a prédikálással.

Így tehát a munka „föld alá” szorult. Messze távol, az 1958-as Isteni Akarat nemzetközi kongresszuson közreadták az első amhara nyelven megjelenő könyvet „Az Isten Legyen Igaz” címmel, de csak egynéhány példányt sikerült eljuttatni Etiópiába. A lojalitás és bátorság próbája az ellenállás közepette némelyeket az útszélre vetett, és ennek következtében 1962-re a még tevékeny hírnökök száma 76-ra csökkent.

 Szomália — Afrika szarván

Addisz-Abebából történt kiűzetése után, Dean Haupt misszionárius a Társulattól arra kapott felszólítást, hogy menjen Mogadishuba, Szomália fővárosába. Mogadishu mintegy ezer éven át kereskedelmi központ volt. Vajon ez a város az egykori Ofír része lehetett, ahonnan Salamon király a jó minőségű aranyat szerezte? Lehetséges, bár a megbízható vélemények Arábiát jelölik meg érclelőhelyként.

Mindazonáltal amikor Haupt testvér 1957-ben megérkezett ide, még nem létezett írott szomáli nyelv; helyette az olasz és az arab nyelvet használták. Haupt testvér úgy döntött, hogy először a város európai részét munkálja be előfizetések felkínálásával oly módon, hogy megmutatja a folyóiratokat, de nem terjeszti el őket, mivel csak nagyon kevés példánya volt. Ilyen formán több mint 90 előfizetést szerzett mintegy három hónap alatt. Akkor lejárt a vízuma, amit nem lehetett meghosszabbítani. Ezért Haupt testvérnek távoznia kellett, és Olaszországban folytatta szolgálatát.

Nehéz megbízatás

Haupt testvér elutazását követően a Társulat intézkedett, hogy négy misszionárius utazzon Szomáliába. Meg is érkeztek 1959 márciusában, de tekintettel arra, hogy a prédikálás alapvetően a külföldiek körében végzett tanúskodásra korlátozódott, ezért csak Vito és Fern Fraese, a Gileád Iskola 12. osztályának végzősei maradtak itt.

A katolikus papság hamarosan kezdte meglátogatni azokat, akik érdeklődést mutattak Jehova Tanúi munkája iránt. Az egyik ilyen személy, akit szintén felkeresett a pap, ezt mondta: „Miért épp most van irántam ez az érdeklődés, holott már jó egynéhány éve felhagytam a templomba járással? Azért, mert tanulmányozom a Bibliát?”

A Fraese házaspár 1959 szeptemberében 11 bibliatanulmányozást vezetett. A felkeresett olasz családok közül sok még Bibliával sem rendelkezett, és soha nem is hallott arról, ki is valójában Jehova, jóllehet az újságok révén már hallottak Jehova Tanúiról. Így tehát  nagy érdeklődés volt tapasztalható a Biblia üzenete iránt; nem számított szokatlan esetnek, hogy a testvérek olykor egy órát vagy még többet is eltöltöttek egy-egy felkeresett otthonban.

Két bibliakutató személy 1961-ben elkezdett prédikálni. A következő évben egy másik személy is felvette a kapcsolatot Jehova Tanúival, így összesen három hírnök volt a misszionáriusokon kívül.

Négyévi szomáliai tartózkodás után a Fraese házaspár új megbízatást kapott, mivel a helyi iszlám lakosság meglátogatásának a lehetősége nagyon korlátozott volt. Ennek ellenére mély benyomást keltettek. Amint az egyik megfigyelő megjegyezte: „Az összes európai csoport közül, beleértve a nem hivatásos világi misszionáriusokat és a papság képviselőit is, egyedül önök, Jehova Tanúi maradtak erkölcsileg tiszták!” A hátrahagyott három hírnök közül kettő később más országokba ment, az egyik pedig abbahagyta tevékenységét. A Fraese házaspár azonban még most is a teljes idejű utazószolgálatban tevékenykedik Olaszországban.

Tanzánia — Afrika legjellegzetesebb képviselője

Szomália partjai mentén lefelé déli irányban található Tanganyika, mai nevén Tanzánia, a csodálatos ország, amely nagyobb, mint északi szomszédja. Ez a Serengeti-fennsík országa — gyakran nevezik Afrika legjellegzetesebb képviselőjének —, ahol a több mint kétmilliónyi hatalmas állatot jelentő látványos vadvilág a maga természetes környezetében él és bebarangolja a szavannákat és az erdős tájakat; s itt található a Ngorongoro-kráter mintegy 260 négyzetkilométernyi mélyedése, amelyet a vadvilág nyüzsgő élete tölt be. Az itt élő emberek többsége földműves-gazda, akik szizálkendert, szegfűszeget, kávét és gyapotot termelnek.

Az 1930-as évek folyamán prédikálták a Királyság jó hírét Tanganyikában, így azután 1948-ra már a hírnökök egy kicsiny csoportja szolgált az ország délnyugati részén. Kik voltak ők? Hogyan ismerték meg az igazságot?

 Főként a nyakjusza törzs tagjai közül kerültek ki, amely törzs a Malawi-tó északi csücskének közelében levő fennsíkon élt, ahol a nagy Rift-völgy két ága összefut. Innen a rhodesiai rézbányákba mentek az emberek dolgozni. Természetüknél fogva barátságos és tanulékony emberek voltak, ezért némelyek számára ez az állás nyitotta meg az utat ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljenek Isten Szavának igazságával.

Hosea Njabula, aki 1901-ben született Tukuyu város közelében, tele volt buzgósággal a maga moráviai protestáns hitét illetően. Diakónus lett, és számos faluban tanított a vasárnapi iskolán. A tanítványai közé tartozott Nehemiah Kalile. Egyik nap 1930-ban mialatt Vawa városban dolgozott mint az európai telepesek szakácsa, Nehemiah mélyenszántó bibliai beszélgetést folytatott egy másik szakáccsal.

Nehemiah rájött, hogy ez a férfi bámulatra méltó dolgokat tud a Bibliából. Az igazság volt az! Hamarosan átlépte a határt, hogy Mwenzóban alámerítkezzen. Itt igen mély benyomást gyakorolt rá, amikor első ízben pillantotta meg a hétkötetes Írástanulmányok kiadványt.

Nehemiah Kalile csupa lelkesedés volt. Alig győzte kivárni, hogy beszámoljon felfedezéséről a korábbi vasárnapi iskolai tanárának. Így hát a következő évben ismét találkozott idősebb barátjával, Hosea Njabulával és beszélt neki az igazságról.

Több mint 60 évvel később Hosea még mindig emlékszik arra a napra, és ezt mondja: „Erőteljesen vitatkoztam, de amikor megmutatta nekem a Sabbath témára vonatkozó írásszövegeket, rögtön tudtam, hogy ez az igazság. Késlekedés nélkül prédikálni kezdtem másoknak, köztük egy Job Kibonde nevű férfinak. Mi hárman összejöveteleket kezdtünk tartani a házamban. Elmentem felkeresni a korábbi vasárnapi iskolai diákjaimat is. Azután meghívtam őket az összejöveteleinkre. Némelyek elfogadták a meghívást, köztük Joram Kajumba és Obeth Mwaisabila is.”

Gyalogosan szerte a fennsíkon

Njabula testvér 1932-ben történt alámerítkezését követően ezek a testvérek anélkül, hogy tudták volna, mit is jelent úttörőnek  lenni, úttörők módjára prédikáltak. A Malawi-tó irányába 60 km-t gyalogoltak, és a Kyela térségben prédikáltak, ahol Hosea Njabula és Obeth Mwaisabila erős ellenállással találta szembe magát. Noha nem tudtak úszni, megragadták és bedobták őket egy krokodiloktól hemzsegő folyóba. Valahogyan, talán Jehova segítségével, megmenekültek. Röviddel ezután megépítették első Királyság-termüket Buyesi falu közelében, melyet ők Betlehemnek hívtak.

Időközben további érdeklődés bontakozott ki Vawában, ahol először hallott Nehemiah Kalile az igazságról, és olyan emberek foglaltak állást az igazság mellett, mint Solomon Mwaibako, Yesaya Mulawa és Yohani Mwamboneke. A Buyesiben levők szeretetteljesen intézkedtek, hogy egyikük havonta egyszer ellátogasson a Vawa melletti Ndolezi nevű faluba, hogy erősítse ezeket az újakat. Ez azt jelentette, hogy oda-vissza mintegy 100-100 kilométert gyalogoltak. Olykor több mint 200 kilométernyi fárasztó gyalogutat tettek meg az észak-rhodesiai Isokáig, hogy eljuttassák jelentésüket az ottani gyülekezethez, és általuk elküldjék a fiókhivatalnak.

Ma, hat évtized múltán a 90 éves Hosea Njabula még mindig „diakónus”, de immár a szó igazi értelmében, azaz kisegítőszolga a  Ndolezi gyülekezetben. Njabula testvért megelégedés tölti el azért, hogy hűséges felesége, Leya Nsile kitart továbbra is vele együtt, és azért is, hogy több unokája az úttörőmunkában tevékenykedik.

Mások is sok éven át folytattak buzgó prédikálást. Ezek között volt Jimu Mwaikwaba, aki a Jóhír miatt még a bebörtönzést is elviselte; Joel Mwandembo, aki később körzetfelvigyázóként szolgált; Semu Mwasakuna, aki kerékpározva és énekelve prédikált; Ananiah Mwakisisya és Timothy Kafuko.

Az 1922-ben született David Kipengere, aki 1935-ben Mbeya városban ismerte meg az igazságot, egy másik olyan testvér volt, aki nagyban elősegítette a Királyság-tanúskodás előbbre vitelét. Széltében-hosszában prédikált és később őt küldték el, hogy Dar es Salaamban megkezdje a munkálkodást. Életének utolsó 18 évében általános úttörő volt, egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig. Gyakran volt letartóztatásban, de nem engedett teret a csüggedésnek, ezt mondta: „Sok tennivaló akad a börtönben, amelynek elvégzését Jehova tőlem várja el.” Testvére, Barnabas Mwakahabala, aki vele együtt ismerte meg az igazságot, mind a mai napig vénként szolgál. Ezek a testvérek megtették mindazt, ami tőlük telt elszigeteltségük közepette, amikor nem állt rendelkezésre irodalom a saját nyelvükön és csak korlátozott mértékű volt az írni-olvasni tudásuk.

A fokvárosi fiókhivatallal nem volt rendszeres a kapcsolat, a jelentések pedig nem voltak megbízhatóak. Az 1943-as Évkönyv azt jelzi, hogy ezen a területen 158-an vettek részt a prédikálómunkában, és 1946-ban 227-en adtak le jelentést hét gyülekezetben. A korábbi évek folyamán a tanganyikai Tanúk jelentését nyilvánvalóan az Észak-Rhodesiában levő Isoka Gyülekezet jelentésével együtt adták le, és néhány jelentés esetleg elveszett. Több évnek kellett még eltelnie addig, ameddig megfelelőbb felügyeletet tudtak biztosítani a Dél-Tanganyikában folyó begyűjtési munka számára.

Felvigyázás Észak-Rhodesiából

Természetesen a Tanúknak segítségre volt szükségük, mivel erőteljes ellenállással kellett szembenézniük a hamis vallás részéről, és ugyanakkor olyan problémákkal küszködtek, mint a poligámia, a dohányzás és más egyéb nem keresztény szokások.

 Nos, 1948-ban egy új fiókhivatalt szerveztek Lusakában (Észak-Rhodesia), amelynek nemcsak Észak-Rhodesia felvigyázását kellett ellátnia, hanem Kelet-Afrika nagy részéét is. Ez előrelátó lépésnek bizonyult, mivel hosszú szünet után Kenyában és Ugandában új kezdet készült kibontakozni. Bár a fiókhivatal rossz útviszonyok melletti megközelíthetőséggel több mint 2400 km-re volt Nairobitól, még így is jóval közelebb volt, mint a bőven kétszer akkora távolságra levő Fokváros.

Így azután 1948-ban az észak-rhodesiai fiókhivatal a helyszínre küldte Thomson Kangale-t, hogy segítsen a testvéreknek. Amikor azon év márciusában megérkezett Mbeyába, sok mindent kellett megtanítania és számos dolgot kellett helyreigazítania.

Kangale testvér türelmes tanító volt, és a testvéreink gyorsan végrehajtották a szükséges kiigazításokat. Először is megtanulták, hogyan azonosítsák magukat Jehova Tanúiként, mivel immár nem  Őrtorony nép voltak. Már korábban is ismerték és elfogadták a Jehova Tanúi nevet, de nyilvánosan még nem ismertették azt. Az 1Péter 3:15-ben található tanáccsal összhangban a testvéreink megtanulták azt is, hogy tapintatosabbak legyenek a Királyság-üzenet felkínálása során. Ahelyett, hogy csupán a hamis vallási tanításokat támadták volna, ettől kezdve a jó hírre helyezték a fő hangsúlyt. Tisztázták a szántóföldi szolgálatban töltött idő jelentésének helyes módja körüli félreértéseket is. Azonkívül a testvérek kicsinosították otthonukat. A saját külső megjelenésükön is javítottak; némelyeknek le kellett vágatniuk bozontos szakállukat.

Az összejöveteleken mindannyian megtanulták, hogyan tarthatnak rendezettebb és hatékonyabb programot, és azt is, hogy meg kell szabadulniuk az olyan babiloni relikviáiktól, mint amilyen a vallási csengettyűk használata. A Teokratikus Szolgálati Iskolán látták annak értékét, hogy immár nem jelentik be azok nevét, akik eredményesen oldották meg az írásbeli összefoglalót. Voltak olyan Tanúk, akiknek szakítaniuk kellett a halottak tiszteletével kapcsolatos szokásokkal. Mások esetében ez annak az ideje volt, hogy felhagyjanak a dohányzással. De a legnehezebb kiigazításnak talán mégis az számított, hogy törvényesen is bejegyeztessék házasságukat és ezáltal mindenki előtt tiszteletre méltóvá tegyék (Zsid 13:4).

 Törvényes törekvések a hivatalos elismerésre

Az észak-rhodesiai fiókhivatal számos kísérletet tett arra, hogy elérje a tanganyikai brit gyarmati kormányzatnál, hogy engedélyezzék a misszionáriusok belépését az országba, és biztosítsanak hivatalos elismerést a prédikálómunkánknak. A kérvényt 1950-ben elutasították a következő indoklással: „Tanganyikában még nem egészen ugyanolyanok a feltételek, mint Afrika más területein.” Majd 1951-ben újabb kérvényt nyújtottak be, de ismét csak eredmény nélkül. Eközben az egyik kerületi biztos megkísérelte helyileg betiltatni a prédikálómunkát. Azután 1951 szeptemberében személyesen is felkeresték a testvérek a kormányhivatalt Dar es Salaamban, s magukkal vittek egy írásos tájékoztatást, amelyben kifejtették Jehova Tanúi állásfoglalását a vallási szervezetekkel és a hazafias ünneplésekkel kapcsolatban. Ez reményre adott okot, a következő év folyamán azonban újabb elutasító válasz érkezett. További megbeszélésekre került sor 1956-ban és később is, de minden hiábavalónak bizonyult.

A kormány ezen kedvezőtlen hozzáállása ellenére a Jóhír hirdetői számára nem volt valódi akadály az imádatot illetően. A különleges úttörők és a körzetfelvigyázók továbbra is minden nehézség nélkül tudtak segítséget nyújtani Észak-Rhodesiából.

Folytatódnak az oktatási erőfeszítések

A Gileád Iskolát végzett Buster Mayo Holcomb számára, aki kerületfelvigyázóként szolgált Észak-Rhodesiában, lehetővé vált, hogy 1952-ben átjöjjön a határon Tanganyikába és a Tukuyu mellett megtartott körzetgyűlésen szolgáljon. Ezt mondta: „Már közel jártunk a körzetgyűlés helyszínéhez és reméltük, hogy sötétedésre megérkezünk; és akkor az egek szó szerint ránk zuhantak, csak úgy ömlött az eső. Lehetetlen volt előrehaladni, mivel nem láttuk az utat a szakadó esőben. Leállítottuk a teherautót és hozzákészültünk, hogy amennyire lehet, kényelmesen töltsük ott az éjszakát, mivel semmi jelét sem láttuk, hogy alábbhagyna a vihar, sőt mintha fokozódott volna. A következő reggelen azonban az eső elállt, és miután egy szakaszon átgázoltunk a vizen, végre megérkeztünk a körzetgyűlés helyszínére és néhány testvért már ott találtunk. Legnagyobb meglepetésünkre  csodálkoztak azon, hogy egyáltalán felmerült bennünk, hogy a körzetgyűlést nem lehet megtartani. A testvérek természetesen el fognak jönni!

„És valóban el is jöttek, jóllehet ez némelyek esetében azt jelentette, hogy két-három napig kellett ilyen időjárás közepette gyalogolniuk. Vasárnap délután a jelenlevők létszáma 419 volt, és azon a reggelen 61 személy szimbolizálta alámerítkezéssel az önátadását.”

A testvérek helyesen reagáltak a tanácsra, és az érdeklődő személyek is drámai változtatásokat hajtottak végre az életükben. Például a Biblia nem engedi meg a többnejűséget. Kijelenti: „Minden férfinak tulajdon felesége legyen és minden asszonynak tulajdon férje”, és hogy a keresztény felvigyázó „egy feleség férje” legyen (1Kor 7:2; 1Tim 3:2). Így hát az egyik törzsfő, akinek számos felesége volt, mindegyiket elbocsátotta, kivéve a rangidős házastársát, és azután alámerítkezett. Idővel gyülekezeti vén lett. Egy másik férfi, akinek két felesége volt, a fiatalabb feleségét az öccsének adta és azt mondta, hogy nem szeretné, ha az otthonában három lélek halna meg az ő önzése miatt. Ezek után ő is alkalmassá vált az alámerítkezésre.

Más Tanúk úgy nyilvánították ki önzetlen szeretetüket, hogy lemondtak a hagyományok szerint a menyasszonyért járó pénzről, amikor a lányukat férjhez adták. Az ilyen menyasszonyár olyan magas lehetett, hogy a fiatal Tanúk, de különösen az úttörők esetében lehetetlen volt annak kifizetése. Sok apa azonban örömmel vette, hogy a lánya „az Úrban” megy férjhez (1Kor 7:39). Az új házaspár számára is nagy mértékben megkönnyítette a házasság kezdeti időszakát, hogy nem nyomta őket a menyasszonyár terhe. Kezdetben ezt csodálkozással fogadták, de idővel egyre több ember értékelte és tisztelte a szerető-törődés ezen kinyilvánítását.

A papság Tanganyikában is megpróbált zavart kelteni, de nem érte el célját. Amikor Kangale testvért letartóztatta a rendőrség Mbeyában, módjában állt feltárni, hogy ő csupán a szellemi testvéreit látogatta meg. A rendőrség ezek után készségesnek mutatkozott és felkérte őt, hogy adja meg egy listán a gyülekezetekhez tervezett látogatások útvonalait és az időpontokat, hogy értesíteni tudják a  többi rendőrőrsöt is az érkezéséről és ne kelljen emiatt aggódniuk. Ily módon Kangale testvér éveken át szabadon utazgathatott egész Tanganyikában. Észak-Rhodesiából és Nyaszaföldről más különleges úttörők és utazófelvigyázók is csatlakoztak hozzá, hogy építsék a juhokat, többek között Frank Kanyanga, James Mwango, Washington Mwenya, Bernard Musinga és William Lamp Chisenga, hogy csak egy párat említsünk. Érdekes módon Chisenga testvér 1957-ben Mbeya városban találkozott egy Norbert Kawala nevű férfival, aki szomjúhozta az igazságot. Hetente kétszer folyt vele bibliatanulmányozás, majd alkalmassá vált az alámerítkezésre, később pedig fordítóként szolgált Kenyában a nairobi fiókhivatalban.

Filmbemutatók és terjeszkedés észak felé

Ezalatt, 1956-tól kezdődően Tanganyikában is megkezdődött a Társulatnak Az Új Világ Társadalom tevékenység közben című filmjének bemutatása, és több mint 5000 személy nézte meg. További fellendülést jelentett 1959-ben, hogy a tengeren túlról kezdtek idejönni a Tanúk, hogy ott szolgáljanak, ahol a Királyság-hírnökök tekintetében nagyobb a szükség. Tanganyikában a hírnökök száma ismét emelkedni kezdett, s az 1960-as szolgálati évben elérte az 507-et.

Mindazonáltal az előrehaladás nem mindig volt könnyű. Számos városban élt nagyszámú muszlim lakosság, és ez igencsak kihívásnak számított a hírnökök prédikálási ügyessége terén. Ugyanakkor a forróság, a nedves klíma is megterhelésnek számított a külföldi testvérek számára. Ám Ésaiáshoz hasonló szellemi beállítottsággal rendelkeztek és ezt mondták: „Itt vagyok! Küldj engem!”, és áldásban részesültek ezért (És 6:8).

A Kilimandzsáró lejtőin

Tanganyika 1961-ben függetlenné vált, majd 1964-ben egyesült Zanzibár szigetországgal és így létrejött a Tanzániai Egyesült Köztársaság. Mindazonáltal akkor, 1961-ben Tanzániában egy új terület, a hatalmas Kilimandzsáró lejtőinek környéke virágpompában úszott a Jóhír révén. Afrika legmagasabb hegye egy hatalmas kialudt vulkán, amelyet örök hó borít. A lejtők enyhén emelkednek és kiadós mennyiséget kapnak a keleti és déli irányból érkező esőből. A termékeny talaj és az erőteljes esőzések révén a lejtők igen alkalmasak  a mezőgazdasági művelésre, ezért azután sűrűn lakott ez a térség. Egy Észak-Rhodesiából jött különleges úttörő útjára indított itt egy bibliatanulmányozó csoportot öt érdeklődő személlyel.

A következő évben, 1962 augusztusában körzetgyűlést tartottak a Marangu város közelében levő Kibo Hotelban, amely a fenséges hegyre néz. A kenyai Tanúk nyújtottak támogatást az eseményhez, és konvojt alkotva tették meg a 400 km-es utat Nairobiból. Az alámerítkezésre egy hideg vizű hegyi patakban került sor, és a világnak ezen a részén történt meg első ízben az, hogy egy európait, Helge Lincket, afrikai testvér merített alá.

Helge Linck gyermekkorában ismerkedett meg az igazsággal Dániában, de nem vitte át a gyakorlatba azt. Azért jött Tanganyikába, hogy egy cukornádültetvényen dolgozzon. Vér szerinti testvére 1959-ben ellátogatott Kanadából Kelet-Afrikába és újból lángra lobbantotta az igazság iránti érdeklődését. Amikor 1961-ben az egyik különleges úttörőt bebörtönözték prédikálása miatt, Helge volt az, aki elintézte a szabadon bocsátását. A kibói körzetgyűlésen ezen idilli környezetben történt alámerítkezése után, Helge belépett az úttörőszolgálatba, és prédikálása miatt később kiutasították az országból.

Egy rövid időre hagyjuk ott most a kontinenst és látogassunk el a szegfűszeg szigetére, Zanzibárba, amely a legnagyobb korallsziget az afrikai partok mentén.

Zanzibár — a szegfűszeg szigete

A kontinenstől csupán 40 km távolságra található Zanzibár kiindulópontként szolgált az arabok, valamint az európaiak számára az Afrika belsejébe irányuló expedíciókhoz. Lakossága csaknem kizárólag iszlám és afrikai-arab keverék nép. A szuahéli nyelvet beszélik itt, azt a nyelvet, amelyet a rabszolga-kereskedelem elvitt magával végig egészen a nyugat-afrikai Angola határáig. A XIX. század folyamán Zanzibár a rabszolga-kereskedelem egyik fő piaca volt.

 Afrika déli részéből két úttörő rövid látogatást tett ezen a szegfűszeg-szigeten 1932-ben. Huszonkilenc évvel később, 1961-ben Roston és Joan MacPhee, a Jóhír újonnan alámerített hirdetői Kenyából átköltöztek ide a szigetre. Rögtön munkához láttak, sok bibliai irodalmat terjesztettek el. Hamarosan már két bibliatanulmányozást folytattak. A közeli Dar es Salaam-i gyülekezet gondoskodott arról, hogy havonta egy hétvégi látogatást tegyenek Zanzibár szigetére a kölcsönös buzdítás érdekében.

Röviddel azt követően, hogy a MacPhee házaspár visszaköltözött Kenyába, egy másik keresztény család, a Burke házaspár érkezett Amerikából Zanzibárba. Nagyszerűen ápolták a kialakult érdeklődést és növelték azt az általuk megkezdett bibliatanulmányozásokkal. Az 1963-as év végén váratlanul felkelés söpört végig a szigeten, és a Burke családnak, javaik nagy részét hátrahagyva menekülnie kellett.

A Burke házaspár távozásával a Királyság iránti érdeklődés hamarosan elhalványult a szigeten. Majd 1986-ban új kezdet indult, amikor érdeklődő személyek költöztek Zanzibárba. Hamarosan létrejött egy kis hírnökcsoport. Az egyik kivételes buzgóságot tanúsító érdeklődő az összes szabadidejét arra használta, hogy bibliatanulmányozást folytasson mintegy 30 személlyel. Micsoda feladat, hiszen el kellett látnia a világi munkakörét is! Az összejövetelek idején 45 személy volt együtt. Mily meglepő volt, hogy öten közülük 1987 decemberében a Dar es Salaam-i kerületkongresszuson már készen álltak az alámerítkezésre! Immár a helyén volt a gyülekezeti alap ezen a történelmi szigeten.

Vegyünk búcsút most a szegfűszeg-szigettől és térjünk vissza az afrikai kontinensre.

Örömök és nehézségek

A 30 évi prédikálás folyamán a testvéreinknek csak kevés gondjuk akadt a hatóságokkal Tanganyikában. A legtöbb esetben a rendőrség nagyon is tiszteletteljes volt és együttműködési készséget tanúsított, sőt olykor még hangosítóberendezéseket is felkínált az összejöveteleinkhez. Nos, 1963 májusában, amikor a Társulat brooklyni központjából Milton G. Henschel ellátogatott Dar es Salaamba,  összejövetelt tartottak a Karimjee Hall-ban, az ország legszebb előadótermében. Kettőszázhetvennégyen jöttek el, köztük a főváros polgármestere, és 16-an merítkeztek alá. A szomszédos Kenyában nem sokkal azelőtt létrehoztak egy fiókhivatalt, hogy nagyobb figyelmet tudjanak fordítani a Királyság-érdekekre Tanganyikában (mai nevén Tanzániában).

Intézkedés történt arra vonatkozóan is, hogy szuahéli nyelven is megjelenjen Az Őrtorony. Az első szám 1963. december 1-jén látott napvilágot. Ugyanezen év folyamán a Királyság Szolgálati Iskola tanfolyama megadta a felvigyázóknak a szükséges útmutatást és irányvonalat a 25 tanzániai gyülekezetben. Majd 1964 szeptemberében és októberében kerületkongresszusokat tartottak, melyeken az összevont csúcslétszám 1033 volt.

Voltak azonban nehézségek. Jehova Tanúi közül a misszionáriusok soha nem kaptak belépési engedélyt az országba, és a törvényes elismerés érdekében tett mindennemű kísérletet elutasítottak.

Rosszra fordulás

Miközben a helyzet nyugodt maradt 1963 és 1964 nagyobb részében, az összes rendőri tisztségviselőt értesítették levélben, hogy Jehova Tanúit betiltották, és le kell őket tartóztatni. A következő csapás 1965. január 25-én jött. Az újságokban megjelent nyilatkozat bejelentette, hogy az Őr Torony Társulatot törvénytelennek tekintik. Ennek ellenére kétségek merültek fel, hogy vajon ez hivatalos közlemény-e. Ilyen körülmények között szándékoztak megtartani a körzetgyűlést Tangában 1965. április 2—4. között.

Lefoglaltak egy előadótermet, intézkedés történt az elszállásolással kapcsolatosan, és nagy számban érkeztek Tanúk vonattal a szizálültetvényekről. Útközben prédikáltak az utastársaknak, akik közül az egyik rendőr volt. Megérkezéskor az összes Tanút letartóztatta és beszállíttatta a rendőrségre, de hamarosan szabadon bocsátották őket.

Április 3-án, a körzetgyűlés második napján egy rádióközlemény bejelentette, hogy a kormány betiltotta Jehova Tanúi munkáját és minden társult törvényes testületet. Mindazonáltal a körzetgyűlést incidens nélkül végig megtartották. A betiltásról egyetlen közlemény  sem jelent meg a kormány hivatalos lapjában. A szomszédos Malawiból (korábbi nevén Nyaszaföld) és Zambiából (korábbi nevén Észak-Rhodesia) érkezett a hír, hogy a betiltást bejelentették, majd azután visszavonták. Ezt megerősítette a Reuters hírügynökség. Ám az elkerülhetetlen végül is bekövetkezett. A kormány hivatalos lapja 1965. június 11-én bejelentést tett közzé arról, hogy az Őr Torony Társulatot és minden társult törvényes testületet törvénytelennek nyilvánítják.

A rendőrség most éberebbé vált, ezért meghiúsult az a kísérlet, hogy körzetgyűlést tartsanak az ország déli részén. Néhány szórványos letartóztatás is történt. Előfordult, hogy elkobozták az irodalmat, de esetenként visszaszolgáltatták. A testvérek bölcsebbnek látták, ha kis csoportokban jönnek össze. Azokon a helyeken, ahol a kereszténység vallási hittérítői ösztökélték a rendőrséget, a helyzet feszültebbé vált.

Sokáig tisztázatlan félreértések

Közvetlenül azt megelőzően, hogy a betiltás bekövetkezett, a Kenyából jött William Nisbet nyolc kemény héten át tett kísérletet arra, hogy találkozzon a hatóság képviselőivel Dar es Salaamban abból a célból, hogy Jehova Tanúi számára megszerezze a törvényes elismerést. Alkalmat kapott arra, hogy beszéljen a belügyminiszter titkárával. Nyilvánvalóan a kereszténység missziójának félrevezető információt terjesztő hadjárata révén a kormánytisztviselők Jehova Tanúit a Zambiában és Malawiban törvényen kívül helyezett szélsőséges vallásokkal hozták összefüggésbe.

Az alaptalan félelem Jehova Tanúitól üres viharfelhőként lebegett a hivatalos személyek fölött. A hivatalos személyek összetévesztették Jehova Tanúit a hazai „Őrtorony” vagy Kitawala elnevezésű csoportokkal, amelyeknek semmi közük sem volt a Tanúkhoz. * Ezek a szekták házasságtörést és boszorkányságot gyakoroltak, és gyakorta lázadoztak a fennálló kormányok ellen. Ugyanakkor helytelen módon használták az isteni nevet és némelyik kiadványunkat is. Ők voltak azok, akiktől félni kellett, nem a békeszerető  igazi Jehova Tanúitól. Nisbet testvér látogatása, valamint az Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat által készített írásos dokumentáció tisztázta ezeket a félreértéseket néhány hivatalos személlyel.

Mielőtt Nisbet testvér távozott Dar es Salaamból, kérvényezte a Nemzetközi Bibliakutatók Társulatának nyilvántartásba vételét. Micsoda meglepetés volt, midőn megkapták a táviratot a Dar es Salaam-i testvérektől hat hónappal a hivatalos betiltás után arról, hogy a Nemzetközi Bibliakutatók Társulatának bejegyzése 1966. január 6-án megtörtént a Cégalapítási Szabályrendelet szerint. Ám Jehova Tanúi és az Őr Torony Társulat továbbra is betiltás alatt maradt. Majd 1966. november 24-én egy kormánybejelentés hírül adta, hogy a Nemzetközi Bibliakutatók Társulata mint cég feloszlott, mivel a gyülekezetei nem tudták megszerezni a nyilvántartásba vételt a Társasági Szabályrendelet szerint.

A zambiai és malawi testvéreknek, akik azért jöttek, hogy segítsenek Tanzániában, most távozniuk kellett az országból. Elvesztésük nagyon is érezhető volt, az igaz imádat Tanzániában azonban semmiképpen sem volt halott. A Krisztus halálának Emlékünnepén jelenlevők száma 1966-ban 1720 volt, és 836-an voltak tevékenyek a Királyság-hirdetésben.

A Seychelle-szigetek — a „Paradicsom-szigetek”

„Különlegesség ezer mérföldnyire” — ezzel a jelmondattal hirdetik a Seychelle-szigeteket, amely mintegy ezer mérföldnyire [1600 km-re] van Kelet-Afrika partjaitól, és otthont nyújt az óriási teknősbékák számára, amelyek olyan nagyok, hogy meg lehet őket lovagolni. Körülbelül 100 sziget alkotja a Seychelle-szigeteket, és ezek egészen Madagaszkár szomszédságáig nyúlnak. Némelyik sziget gránit, miként a fő sziget is, Mahé, a többi sziget pedig korall. Mindaz megtalálható itt, ami vonzóvá teszi a trópusi szigeteket: hegyek, festői sziklák, ezüstfehéren csillogó tengerpartok, türkizkék vizek, pompás zátonyok, pazar növényzet, egzotikus madarak suhannak  az égen, a levegőt betölti a vadon termő fűszerek illata, és nincs semmiféle trópusi betegség.

A lakosság, amelynek 90 százaléka a Mahé-szigeten él, egyfajta francia dialektust, a kreol nyelvet beszéli. Származásukat tekintve főként afrikaiak, angol és francia gyarmatosok, indiaiak és kínaiak.

Nos, 1961-ben Kelet-Afrikából ideérkezett egy személy, aki érdeklődött a Biblia tanításai iránt, ahogy azt Jehova Tanúi magyarázzák. A következő évben Tanúk érkeztek ide, köztük a McLuckie család négy tagja is Dél-Rhodesiából, és megkezdték az alkalmi tanúskodást. A nyilvános bibliai előadások azonban tiltva voltak az erőteljes római katolikus jelenlét miatt. Az 1962 áprilisában tartott első szervezett összejövetelen mégis 12-en voltak jelen, és addigra 8 fő vett részt a szántóföldi szolgálatban.

Az ellenállás bumerángként üt vissza

A kereszténység egyházainak jól ismert üldözési formái azonban hamarosan megjelentek. A Bevándorlási Hivatal felszólította a McLuckie családot, hogy 1962. július 25-ig hagyja el az országot. A rendőrség egy másik külföldi testvérnek megtiltotta, hogy prédikáljon, és megmondták neki, hogy a látogatási engedélyét nem fogják megújítani. A katolikus papok szentbeszédeket tartottak, hosszú cikkeket írtak a helyi lapokban és óva intették a lakosságot a Tanúkkal szemben.

Ez bumerángként ütött vissza. Sok ember addig nem is hallott Jehova Tanúiról. Ám most, hogy felkeltették a kíváncsiságukat, érdeklődni kezdtek irántuk. A bibliai igazság előrenyomulása feltartóztathatatlan volt a Seychelle-szigeteken! Egy héttel a család elutazása előtt, 1962. július 15-én az első bennszülött seychellei párt, Norman és Lise Gardnert alámerítették. Az elutazó család nagyszerű jutalomnak tekintette ezt azért az anyagi ráfordításért és erőfeszítésért, amelyet ezen távoli szigeteken tettek a munka beindítása érdekében.

Öt hónappal később két nyugdíjas érkezett Mahé szigetére Dél-Afrikából, mindketten Tanúk voltak, hogy itt telepedjenek le és segítsék a prédikálómunkát. Egy kis idő eltelte után hirdetést jelentettek meg a helyi újságban és felkérték benne a bibliatanulmányozás iránt érdeklődő összes személyt, hogy lépjen velük kapcsolatba.  Már rögtön másnap levelet kaptak, amely érvénytelenítette a vízumukat. A Seychelle-szigeteken töltött négy hónapjuk alatt azonban sok bibliai irodalmat tudtak elterjeszteni és nagyszerű tanúskodást végeztek. Mindazonáltal ily módon egyetlen Tanú sem élt a szigeteken, mivel Gardnerék is elmentek.

Csupán néhány hónapig tartó szünet után a munka újrakezdődött, amikor a Gardnerék visszatértek Kartúmban (Szudán) végrehajtott rövid munkaátadásukat követően. Távollétük alatt nagyszerű társaságnak örvendhettek a szudáni, valamint a kenyai és dél-rhodesiai hűséges testvérek körében. Cerf szigetén telepedtek le, amely hajóval mintegy félórányi távolságra van Mahétól. Tekintettel arra, hogy ott a szigeten csupán körülbelül egy tucat család élt, az elszigeteltség nem volt előnyös a tanúskodó tevékenységüket illetően. Mindazonáltal mint a Seychelle-szigeteken élő egyedüli hírnökök, nagy erőfeszítéseket tettek és rendszeresen átlagosan havi 30 órát töltöttek a szántóföldi szolgálatban.

Első ízben került sor körzetfelvigyázói látogatásra 1965-ben. Egyéb jó dolgok is történtek abban az évben. Egy bibliai témájú filmet mutattak be összesen 75 főt kitevő közönségnek. Három érdeklődő személy csatlakozott a Gardnerékhez a prédikáló tevékenységükben, és abban az évben merítkezett alá. Megfelelő intézkedés történt a rendszeres összejövetelek megtartására.

A Cerf szigete iránt érzett mélységes szeretetük ellenére, a felebarátok iránt érzett szeretet erőteljesebb volt a Gardnerékben, ezért 1966-ban a fő szigetre, Mahéra költöztek, hogy egy központot hozzanak létre az igaz imádat előmozdítására. A házukhoz csatlakozóan egy Királyság-terem épült, amely utat nyitott a további terjeszkedésnek.

Az Ugandában szolgáló angol misszionárius, Stephen Hardy és felesége, Barbara ismételt körzetfelvigyázói látogatásokat tett a Seychelle-szigeteken. Az 1968. december 6-án tett látogatásuk idején 6 tevékeny hírnök volt az országban, az új Királyság-terem átadásánál pedig 23 személy volt jelen.

Kísérlet történt a munka bejegyeztetésére 1969-ben, és kérvényt nyújtottak be arra vonatkozóan, hogy misszionáriusok jöhessenek az  országba. Mindkét folyamodványt elutasították. Semmiféle indoklást nem adtak.

Lassú volt a növekedés, mivel a fiatalok álláskeresés végett otthagyták az országot, sok más személyt pedig visszatartott az emberektől való félelem, ami igencsak általános egy meglehetősen kicsiny számú lakosság körében. Számos egyén esetében valódi akadályt jelentett az írástudatlanság, az általános nemtörődöm magatartás és a széles körben elterjedt erkölcstelenség is. Mások azonban — miként az a kormányhivatali alkalmazott is a népes családjával, aki az ebédszünetében mindennap bibliatanulmányozást folytatott — gyors előhaladást tettek. Így 1971-ben 40-en vettek részt Krisztus halálának Emlékünnepén, és 11-en voltak tevékenyek a szántóföldi szolgálatban. Az eljövendő paradicsomi földről szóló üzenet továbbra is zengve szólt a gyönyörű Seychelle-szigeteken.

Burundi — a korai évek

Ugandai szolgálatát és a Seychelle-szigeteken tett látogatásait megelőzően a Hardy házaspár kijelölt területe a szépséges Burundi volt, egy kicsiny, festői szépségű, sok ezer dombú ország, amely Tanzánia és Zaire között terül el. Sűrűn lakott ország, a keményen dolgozó gazdálkodók főként pizangot (a banán egy bizonyos fajtáját) termelnek a teraszos domboldalakon.

A belga gyarmati uralom alatt az Őr Torony Társulat kérvényezte, hogy misszionáriusokat küldhessen Burundi fővárosába Usumburába, mai nevén Bujumburába, de megtagadták az engedély kiadását. A függetlenség elnyerése 1962-ben azonban más politikai körülményeket teremtett, és 1963 októberében két észak-rhodesiai különleges úttörőnek sikerült egy háromhónapos vízumot szereznie, amelyet minden nehézség nélkül meghosszabbítottak. Csupán három hónappal később, 1964 februárjában négy Gileád-végzős érkezett meghatározatlan időtartamra érvényes vízummal.

Vallási nyomás

Az emberek már rögtön a kezdettől fogva buzgón reagáltak a  Királyság jó hírére. Amikor a misszionáriusok megérkeztek Burundiba, a különleges úttörők már számos bibliatanulmányozást vezettek és kilenc hírnök hirdette a Jóhírt. Ám a következő hónapban azt mondták a misszionáriusoknak, hogy szükséges lesz bejegyeztetni a szervezetüket ahhoz, hogy munkavállalási engedélyt kapjanak.

A testvérek bíztak abban, hogy el tudják érni a bejegyeztetést. De a rákövetkező hetek alatt a bevándorlási hivatal vezetője és más hivatalos személyek is igen barátságtalan magatartást tanúsítottak. A színfalak mögött a hivatalos személyekre nehezedő vallási nyomás húzódott meg. Így azután május elején a misszionáriusok tíz napot kaptak arra, hogy elhagyják az országot. Képzeld csak el, milyen csalódottak voltak, hogy ott kellett hagyniuk azt a 70 személyt, akivel bibliatanulmányozást folytattak!

Május végén a különleges úttörőknek is távozniuk kellett. Ez meglehetősen nagy terhet rótt egy tanzániai testvérre, hogy a bibliatanulmányozást folytató mintegy 30 személynek gondját viselje. Az úttörők és a misszionáriusok elvesztése ellenére a helyi hírnökök tovább prédikáltak. Nos, 1967-ben 17 fővel hírnökcsúcsot jelentettek, és 32-en vettek részt az Emlékünnepen. Sajnálatos módon a következő év nehézségeket hozott magával, mivel a testvérek közül egyesek nem fogadták el a kinevezett felvigyázókat. Ez azt eredményezte, hogy a szolgálati évben nyolcra esett vissza a hírnökök száma. Szellemi tanácsadás jelentette a gyógyulást és ezt meg is kapták. Végül a testvérek megoldották a gondokat. Az 1969-es évben így 25 hírnök tevékenykedett a szántóföldi szolgálatban és 58 fő volt jelen az Emlékünnepen.

Az újak kiállják a kínzást

Ezen Tanúk szorgalma haragot váltott ki a papságnál, amely ezért nyomást gyakorolt a kormányra. Hét Tanút tartóztattak le 1969 augusztusában és oly módon kínozták meg őket, hogy két napon át derékig érő vízben kellett állniuk. De miként az első századi apostolokat, őket sem lehetett elrettenteni. Két hónappal később kilenc új személy merítkezett alá. Ezek után a hatósági személyek kétszer is felszólították a testvéreket, hogy jegyeztessék be a vallásukat, a kérelmet azonban mindkét esetben elutasították. A következő  évek mindegyike új hírnökcsúcsot hozott: 46, 56, 69, 70 és 98 hírnökkel; és 1969-ben gyülekezetet hoztak létre Bujumburában.

A tusi és a hutu törzs között 1972-ben súlyos törzsi harcok robbantak ki. A jelentések szerint több mint 100 000 hutut öltek meg a konfliktus alatt, köztük legkevesebb négy Tanút is. Más Tanúkat bebörtönöztek, némelyeket nyolc hónapra. Ezen zűrzavar ellenére a testvérek szorgalmasak voltak a szántóföldi szolgálatban és átlagosan havonta több mint 17 órát teljesítettek hírnökönként.

Tízévi növekedés után még mindig fennállt az a régóta meglévő gond, hogy megfelelő teokratikus felvigyázást kell nyújtani. Noha a testvérek nagy része rendíthetetlen volt, mégis bizonyos tekintetben szellemi értelemben vett gyermekeknek bizonyultak, akiknél hiányzik a dolgok mélysége és a jó ítélőképesség. A környező területeken kibontakozó hamis „Őrtorony mozgalom”, azaz a Kitawala befolyás ellentétes áramlata hatással volt egyesekre. Ezeken a nehézségeken nem lepődhetünk meg, hiszen a testvéreket még soha nem látogatta meg zónafelvigyázó, nem mutatták be nekik a Társulat filmjeit, nem rendeztek különleges tanfolyamot a gyülekezeti felvigyázók számára, nem voltak még körzetgyűléseik és nem állt rendelkezésre semmiféle irodalom a saját nyelvükön. Ezért 1976-ban az ország felvigyázását a zaire-i fiókhivatalra bízták. Ily módon a francia és a szuahéli nyelven beszélő testvérek meg tudták adni a szükséges segítséget a Burundiban élő Tanúknak.

Érdekes módon a törzsek közötti öldöklések alatt Burundi elűzött vezetője alapos tanúskodást kapott a száműzetésben bekövetkezett halála előtt. Egy idelátogató misszionárius találkozott ezzel a férfival Mogadishuban (Szomália). Hosszú beszélgetések következtek számos kérdéssel, s mindez mély benyomást gyakorolt e korábbi uralkodóra. Csak később tudta meg a misszionárius, hogy kinek is tanúskodott.

Aranyévek a misszionáriusok számára Ugandában

A misszionáriusok Burundiból történt kiűzése jótéteménynek bizonyult Uganda számára, ahol 1964-re a hírnököknek már egy kicsiny szilárd csapata tevékenykedett. Több mint 30 évi erőfeszítés után végre az első misszionárius házaspár megérkezését követően,  érett testvérek és testvérnők jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Még további misszionáriusok is érkeztek.

Miután az első misszionáriusi otthont felállították Kampalában, egy másodikat is megnyitottak Jinja ipari városban, ahol a Nílus folyó a Viktória-tóból északi irányba folyik. Az előrehaladás gyors volt; hamarosan egy gyülekezetet alakítottak.

Közben a Királyság-üzenet kisebb tartományi városokba is eljutott egész Uganda-szerte, és 1967-re a hírnökök száma 53 lett. A következő évben egy másik misszionáriusi otthont nyitottak meg Mbalében, a kenyai határ közelében levő Mount Elgon nyugati oldalán található egyre növekvő lélekszámú városban. A hírnökök száma 1969-ben 75 volt, és a következő évben ez a szám 97-re növekedett, majd 128-ra 1971-ben.

A munkát 1965. augusztus 12-e óta hivatalosan elismerték. A dolgok nagyon ígéretesnek tűntek 1972-ben. Új hírnökcsúcsot értek el 162 fővel, és öt újabb misszionárius jöhetett épp abban az időben az országba. Folyamatban voltak az előkészületek, hogy Uganda életében a valaha létező legnagyobb kongresszust tartsák meg Jehova Tanúi számára a kampalai Lugogo Stadionban. A szomszédos Kenyából, Tanzániából, sőt még Etiópiából is érkeztek testvérek. Hatvanöt etiópiai testvér utazott bérelt buszokon, némelyek két hétig utaztak, s közel 3200 km utat tettek meg.

Zűrzavar Ugandában

Az Ugandába érkező látogatók meglepődve látták, hogy külföldi tanárok és ázsiai családok egész áradata özönlik éppen az ellenkező irányba, nagy sietséggel menekülve az országból. A politikai színtér megváltozott egy államcsínyt követően, és az emberek aggódtak a jövőjük miatt. Úgy tűnt, hogy a Tanúkat kivéve, mindenki távozni akart. A helyzet feszült volt. Mégis mindezen zűrzavar közepette Kampala főutcáján átívelve egy 18 méteres transzparens hirdette bátran a kongresszuson elhangzó nyilvános előadást. A testvérek hálásak voltak, hogy az „Isteni Uralom” kerületkongresszust sikeresen megtarthatták, ahol a nyilvános előadás alatt a hallgatóság csúcslétszáma 937 volt. Kelet-Afrika egész területéről a hajdaniak  még mindig kellemes érzéssel gondolnak vissza erre a kampalai kongresszusra.

Noha nagy érdeklődés mutatkozott a Biblia igazsága iránt és hatalmas mennyiségű irodalmat terjesztettek el, sötét felhők kezdtek gyülekezni a látóhatáron. A két misszionárius pár munkavállalási engedélyének meghosszabbítását visszautasították, így hát három hónapon belül távozniuk kellett. Azután 1973. június 8-án minden előzetes figyelmeztetés nélkül a kormány 12 vallási csoportot betiltott, köztük Jehova Tanúit is. A többi 12 misszionáriusnak is távoznia kellett 1973. július 17-ig. Ez minden külföldi segítő számára szomorú esemény volt, és mindez olyankor következett be, amikor Kenyában is nehézségek voltak az imádati szabadság tekintetében.

A legtöbb misszionáriusnak vissza kellett mennie hazájába, néhány házaspárnak azonban, amelyek az ’ahol a szükség nagyobb’ felhívás alapján szolgáltak Ugandában, sikerült letelepedni Kenyában és így további segítséget nyújthattak. Ezek közé tartozott Larry  és Doris Patterson, valamint Brian és Marion Wallace. A Hardy házaspár Elefántcsontpartra ment szolgálni, majd 1983-ban a londoni Bételbe. *

A törvény és a rend most új értelmet nyert Ugandában. Az egyik úttörő testvért például letartóztatták és kihallgatásra a katonai barakkokba vitték. A bűne? Pénzt fogadott el európai „kémektől”. Látták, amint felkeresi a misszionáriusi otthont. Az önkéntes prédikálószolgálatának természetére vonatkozó világos magyarázata ellenére megverték, majd a kezébe nyomtak egy ásót, hogy ássa meg a maga sírját. Amikor elkészült a saját sírjának kiásásával, azt mondták neki, hogy ásson még kettőt az európai „kémek” számára is, azaz a misszionáriusoknak! Amint elkészült ezzel, három katona puskatussal leütötte őt, azután rálőttek. Nem találtak! Az egyik lövedék lepattant az egyik katona csizmájának lábfej részéről, amelynek kapcsán vita támadt a katonák között és elterelte a figyelmüket. A testvér egy ideig ott feküdt, majd a következő nap szabadon bocsátották.

A gyülekezeteknek immár titokban kellett összejönniük és alkalmazkodniuk kellett az új körülményekhez. Az élet úgy általában véve túl olcsóvá vált, és egy betiltott vallásért munkálkodni még további kockázatot jelentett.

Dél-Szudán feltárul

Az 1960-as évek végén Szudánnak is megvoltak a maga feszült helyzetei, főként az északiak és déliek között. Messze távol a nairobi fiókhivataltól, és a többi testvértől is meglehetősen elszigetelten, a kartúmi gyülekezet nagyszerűen folytatta tovább a munkát. Röviddel azt megelőzően, hogy a legnagyobb tapasztalattal rendelkező gyülekezeti vén, George Orphanides elhagyta az országot, hírnökcsúcsot értek el 1970 augusztusában 54 hírnökkel.

Pontosan abban az időben érte a Tanúk egy jó részét az a vád, hogy cionisták, és teljes két napon át hallgatták ki őket a hatóság emberei. Két úttörő testvérnőt is rajtakapott egy kopt pap, amint épp egy érdeklődő hölgynek tanúskodtak, s a pap azután hívta a rendőrséget és izraeli kémeknek titulálta a testvérnőket. A rendőrség  főhivatalában a testvérnőknek sikerült nagyszerűen tanúskodni, így azután szabadon engedték őket. Miközben egyes Tanúkat félelemmel töltötték el az ilyen tapasztalatok, mások esetében mindezek hiterősítőnek bizonyultak.

Szudáni történelmünk mind ez ideig Kartúmra összpontosult. Létezett azonban egy hatalmas érintetlen terület is: az ország déli része, ahol nagyszámú ember élt névleges keresztény háttérrel. Vajon hogyan jut el az igazság erre a hatalmas területre? Az áttörés 1970-ben következett be, amikor is egy délről jött fiatalember, egy katolikus folyóirat szerkesztője kapcsolatba került a Tanúkkal. Gyors előrehaladást tett a bibliatanulmányozása során, és hamarosan maga is tanulmányozni kezdett barátaival és rokonaival. Az egyik barátja bátran terjesztette a Királyság-üzenetet az iskolájában, jóllehet különféle röpiratokat nyomtattak ezen üzenet ellen.

Nos, 1973-ra az érdeklődők már számos kis csoportot alkottak az ország déli részén, és arról a területről 16 bibliatanulmányozó személyt merítettek alá. A bibliai igazság tiszta csengésén kívül ezeket a délieket az is vonzotta, hogy olyan vallásgyakorlatot láttak, amelyet a képmutatás nélküli szeretet jellemez, olyat, ahol az igaz testvériség felülemelkedik mindenféle törzsi és faji megosztottságon.

Az 1970-es évek elején Szudán déli részének is megvolt a maga vonzereje, talán éppen az elszigeteltsége következtében. Kartúmból Jubába az út vonattal és csónakkal több mint egy hetet vett igénybe. A világesemények sokak gondolatvilágától távol álltak. Az emberek rendkívül kedvesek és vendégszeretők voltak. Némelyik hotelban még kulcsok vagy zárak sem voltak a vendégszobákhoz. Az emberek készségesen kitérőt tettek, hogy útbaigazítsák az átutazókat, élelemmel látták el őket, szállást adtak nekik, és mindezért egyáltalán nem vártak semmiféle fizetséget. A tény az, hogy a legtöbb esetben hevesen visszautasították a fizetséget. Ezen jólelkű emberek közül egyre többen és többen hallották és fogadták el a Jehova szándékáról szóló igazságot.

A déli országrész feltárulása és a bibliai kiadványok készségesebb elfogadása következtében állandó növekedés volt tapasztalható, és 1974-re 100 hírnökkel csúcsot értek el Szudánban.

 Eritreában fellángol az üldözés!

Szudán keleti határánál fekszik Eritrea. Az 1960-as évek elején — a misszionáriusok kiűzése után — kiterjedt mértékben használták fel a rádiót, az újságokat és egyéb hírközlő eszközöket a Jehova Tanúi megrágalmazását célzó kampányban. A „Hamis próféták” és „Óvakodjatok a vallásos képmutatóktól, mert az igaz hit megtagadására akarnak rávenni” szalagcímek alatt megjelent cikkekben a Tanúkat úgy ábrázolták, mint a császár és az egyház gyűlölőit, a Szentháromság és Szűz Mária elutasítóit. Azt állították róluk, hogy külföldi ellenség ügynökei, erkölcstelen emberek, akik nem harcolnak a hazájukért. Mindenfelé azt lehetett hallani, hogy hathatós intézkedés szükséges, hogy megtisztítsák az országot Jehova népétől.

Az etióp ortodox egyház papjai voltak a gyűlölet legfőbb szítói. Egy keresztelési ünnepségen, amelyen több mint 20 000 személy vett részt, a főpap egy határozatot tett közzé arról, hogy Jehova Tanúit kiközösítik, és megparancsolta az embereknek, hogy ne is köszöntsék őket, a munkahelyeken se alkalmazzák őket, és még a halottaikat se temessék el.

Sokakban az az érzés támadt, hogy itt a „szabad vadászati idény” Jehova Tanúit illetően, azaz bárki megölheti őket mindenféle jogi következmény nélkül! A házigazdáknak el kellett zavarni azokat a bérlőket, akik Jehova Tanúi voltak. A szülőknek azt mondták, hogy ha valamelyik gyermekük Tanú, akkor azt el kell űzni otthonról, meg kell átkozni és ki kell tagadni az örökségből. Az egyik népes családból 18 fiatalt kényszerítettek távozásra azért, mert Jehova Tanúival tanulmányoztak.

Az egyik városban a csőcselék arra készült, hogy megveri az egyik jól ismert testvért, de nem találták meg. A rendőrség megkezdte a testvérek letartóztatását, és megpróbálta rávenni őket egy olyan nyilatkozat aláírására, amelyben megtagadják a hitüket és elismerik, hogy a kormány biztonsága ellen tevékenykedtek. A dolgok helyes megértésének hiányában néhány testvér aláírta ezt, de amikor felismerték hibájukat, azonnal írásban vonták vissza aláírásukat függetlenül attól, milyen következményekkel járt mindez.

Mások a nyájaskodó meggyőzés csapdájával találták szembe  magukat: „Megmaradhat a hited a szívedben, csak mondd azt nekünk, hogy nem tartozol a Tanúk közé” — hangzott a hatósági emberek kérése. Vagy a fiatal Tanú foglyok esetében a hatósági emberek még kifinomultabb ördögi kísértéshez folyamodtak. Egy adott napon kiválasztottak egy fiatal Tanú foglyot és megszervezték, hogy nagy számú idősebb rokon látogassa meg őt. Megérkezésükkor a rokonok először csak csendesen bámultak rá, majd hirtelen könnyekre fakadtak, térdre borultak és kérlelték, hogy mondjon le Jehovába vetett hitéről. Azok a testvérek, akik ilyenfajta nyomással néztek szembe, úgy emlékeznek erre vissza, mint a legnehezebb próbára. Éveken át tartott az ilyen erőteljes üldözés és nyomás.

Nyugalom és konszolidáció Etiópiában

Ugyanezen évek alatt a testvérek Addisz-Abebában és Etiópia déli részén is üldözéseknek voltak kitéve, bár nem olyan mértékben, mint Eritreában. Etiópiát és Eritreát 1962-ben egy országként egyesítették, ami politikai nehézségeket eredményezett egészen az 1990-es évekig.

Célszerűnek bizonyult 1964-ben az Etiópiában levő összes gyülekezet felvigyázását áthelyezni az újonnan létrehozott kenyai fiókhivatalba. Nairobiból a fiókhivatal képviselői el tudták látni a körzetfelvigyázói teendőket Etiópiában, és a gyülekezetek meglátogatásának során segíteni tudtak elrendezni néhány komoly nézeteltérést a kinevezett gyülekezeti vének között. Számos gyülekezetben vitastílusban folyt az Őrtorony-tanulmányozás. Egy helyi körzetfelvigyázó a saját elképzeléseit helyezte előtérbe, és nem a Biblia nézőpontját, ezért azután el kellett őt távolítani megbízásából. Az ilyen nehézségek 1964—1966 közötti években lelassították a növekedést, amikor is a hírnökök száma körülbelül 200 maradt.

Az igazság mégis terjedt. Az egyik Tanú, aki a vörös-tengeri forró Masszava kikötővárosban nyaralt, kapcsolatba lépett egy érdeklődő személlyel a postahivatalban, és bibliatanulmányozást kezdett vele. Más érdeklődő etiópiaiak is bekapcsolódtak, és hamarosan létrehoztak egy gyülekezetet. Körülbelül ugyanebben az időben egy másik új gyülekezet is megalakult ettől délebbre Asebben, Etiópia egy másik tengeri kikötőjében.

 Noha 1957 óta az irodalmaink tilalom alatt voltak, a Tanúk megtalálták a módját, hogy eljuttassák a szellemi táplálékot ide a helyi nyelveken. A fővárosban 1966-ban egy kéthetes Királyság-szolgálati Iskola tanfolyamot tartottak, amelyen a kinevezett felvigyázók útmutatást kaptak a teokratikus szervezetet és különféle bibliai ügyeket illetően. Ily módon a testvérek teokratikusabbak és előrelátóbbak lettek, és az 1967-es szolgálati év 21 százalékos növekedést mutatott, összesen 253 hírnökkel.

A vallási nyomás csökkenése ellenére a Tanúknak továbbra is kis csoportokban kellett összejönniük tekintettel az országban uralkodó politikai feszültségekre. Noha a császári kormányzat hivatalos lapja biztosította az imádat szabadságát mindenki számára, és a listára felvett Jehova Tanúi, valamint más vallások is megkapták ezeket a jogokat, a bejegyeztetést célzó összes folyamodványt elutasították.

Papok is tanulnak Jehováról

Ahhoz hasonlóan, ami az első században Jeruzsálemben történt, sok őszinte szívű pap szentelt figyelmet a Biblia igazságainak (Csel 6:7). Egy elfogulatlan pap beismerte az egyik Tanúnak: „Önök valójában azt a munkát végzik, amelyet nekem kellene végeznem. A mai látogatása igazi csapást jelent a papi tisztségemre.”

Az egyik ilyen pap vizsgálni kezdte Jehova Tanúi tanításait és kielégítő válaszokat kapott a Bibliával kapcsolatos kérdéseire — ezek a beszélgetések esetenként még 12 óra hosszat is eltartottak! A végeredmény? Törvényesíttette házasságát, buzgóvá lett az igazság tekintetében és tanúskodott az egyik apácának. Az apáca megszervezett egy vitanapot a fia (templomi presbiter) és az egyik Tanú között, és ígéretet tett arra, hogy ha a Tanú „nyer”, ő maga is elkezdi tanulmányozni a Bibliát.

Nos, a[z apáca] fia „vesztett”. Később [a pap] sarokba szorította az őt felkereső körzetfelvigyázót és 20 órán át kérdésekkel árasztotta el, csupán egyszer tartottak pihenés céljából egy 4 órás szünetet! Az eredmény? Az egész család tanulmányozott és 15-en szép előrehaladást értek el az igazságban; sőt az apáca is alámerítkezett, a fia pedig különleges úttörő lett.

 Rövid ideig tartó jobb idők

Az 1971-es év elején az etiópiai testvéreknek számos okuk volt az örvendezésre. A Vezető Testületből Henschel testvér ellátogatott Addisz-Abebába és Asmarába, és egy 912 főből álló hallgatóság előtt beszélt. Az országban a hírnökök száma közel 500 volt. És egy hatalmas irodalomszállítmány érkezett az országba.

Azonban nehézségek vártak rájuk. Ahogy telt az idő az év folyamán, a rádióműsorok haragosan ítélték el Jehova Tanúit. Több mint 20 hitehagyott együttműködött a papsággal, segítettek nekik gyalázkodó cikkek megírásában.

Az egyik helyen a rendőrség bement az összejöveteli helyre, 70 Bibliát elkobzott, és rövid időre őrizetbe vett néhány Tanút. Ezt követően Asmarában lezáratták a Királyság-termet, arra kényszerítve ezáltal a gyülekezetet, hogy ismét kis csoportokban jöjjenek össze. A munka mégsem lassult le. Az 1971-ben alámerítkezettek száma 142 volt és 2302-en voltak jelen Krisztus halálának Emlékünnepén.

Az elszigetelt területeken új csoportokat hoztak létre, és két körzetfelvigyázó gondoskodott körútja során a 25 gyülekezetről és csoportról, valamint az elszigetelten élő érdeklődő személyekről. A hírnökök száma hamarosan meghaladta az 1000 főt, és 1974-ben 1844 hírnökkel csúcsot értek el.

Üldöztetve, de el nem hagyatva

Az ellenállás nem szűnt meg. A rendőrség 1972-ben több testvért is behívott kihallgatásra, és figyelmeztették őket, hogy intézkedéseket fognak tenni, ha nem hagynak fel a tevékenységükkel. Azután 1972. augusztus 27-én hatalmas teherautók érkeztek a vasárnapi összejövetelek helyszínére; a rendőrség 208 Tanút és érdeklődő személyt tartóztatott le. Az egyik gyülekezetben a szónok éppen Ezékiel próféciáját tárgyalta Góg (Sátán) támadásáról és ezt kérdezte: „Mit szólnátok ahhoz, ha betoppanna ide a rendőrség, hogy letartóztasson bennünket?” Különös módon pontosan ez következett be néhány perccel később!

A rendőrség 59 testvért zsúfolt össze egy körülbelül 3 négyzetméteres, poloskáktól elárasztott helyiségben. Egy másik hasonló méretű helyiségbe 46 testvérnőt zsúfoltak be. A többieket arra  kényszerítették, hogy kint a hidegben aludjanak. Óvadékot sem fizethettek. Védőügyvédet sem fogadhattak. Noha a testvérek nagyszerű módon tanúskodtak a börtönszemélyzetnek, 96 testvért mégis hat hónapi börtönbüntetésre ítéltek. Néhány nap múlva, miután a fejüket kopaszra borotválták, óvadék ellenében szabadlábra helyezték őket.

A többi 112 személyt azzal vádolták, hogy illegális vallási szervezettel tartott fenn kapcsolatot és hat hónapi börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Egy hónap múlva ezeket a testvéreket is elengedték óvadék ellenében. Később ismét beidézték őket a bíróságra, újból bebörtönözték, majd azt követően 12 nap múlva óvadék ellenében szabadlábra helyezték őket. Mintegy egy évvel az első bebörtönzést követően a Legfelsőbb Bíróság helyt adott a fellebbezésnek, jóváhagyta az első fokon hozott bírósági döntést, de szigorú figyelmeztetések közepette felfüggesztette az ítéletet. A Tanúkat üldözték, de nem voltak magukra hagyva (2Kor 4:9). Eközben, amíg a testvérek börtönben voltak, félelem nélkül prédikáltak és két fogolynak, aki életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, segítettek eljutni az önátadásig.

Hasznos látogatás és még több szellemi táplálék

A nairobi fiókhivatalból William Nisbet ellátogatott Addisz-Abbebába, és újabb nehézséggel találta szembe magát. Fiatal, érzelmi beállítottságú testvérek egyre növekvő csoportja állította magáról, hogy felkent és égi reménységgel bír. A szántóföldi szolgálatban csak egymással karöltve vettek részt, és nehezteltek a tanácsért, ha olyan valakitől jött, aki nem vallotta magát felkentnek. Az összejöveteleiket a „szent szellem” lármás megnyilvánulása jellemezte. Krisztus halálának Emlékünnepén például némelyek kiáltoztak, mohón elkapkodták az emlékjegyeket a felszolgáló testvérektől és felálltak, hogy részesüljenek belőle, magukra irányítva ezáltal a figyelmet. Sok időt vett igénybe ezen nehézségek leküzdése. Az ezt követő években az emlékjegyek legzajosabb és leghajthatatlanabb fogyasztói közül sokan nem maradtak hűséges Tanúk.

Az 1973-as évben néhány nagyon várt kiadvány vált hozzárférhetővé, többek között Az igazság, mely örök élethez vezet, valamint az  Igazi béke és biztonság — Honnan várható? című könyvek amhara nyelven, továbbá a Szervezetten a Királyság-prédikálásra és tanítványképzésre című könyv tigrina nyelven. Ez a nagyszerű szellemi táplálék, valamint kisebb körzetgyűlések egész sorozata, melyen összesen 1352 személy vett részt, hiterősítő hatású volt a testvérek számára.

Ezenkívül egy csoport etiópiai Tanú végigutazta a kontinenst, hogy elmenjen Kenyába az „Isteni Győzelem” nemzetközi kongresszusra, melyen Jehova Tanúi Vezető Testületéből Henschel és Suiter testvér is részt vett. De már kialakulóban voltak a politikai változások, és egy forradalom hamarosan megváltoztatta a teokratikus képet Etiópiában.

Törvényes elismerés és fiókhivatal Kenyában

Most pedig térjünk vissza Kenyához, hogy követni tudjuk az ottani fejleményeket. Az ország pontosan akkor lett függetlenné a brit uralomtól, amikor 1962 februárjában az utolsó piknik jellegű körzetgyűlésen az idelátogató zónafelvigyázó, Harry Arnott történelmi bejelentést tett a 184 jelenlevőnek. Ez lesz az utolsó törvénytelen körzetgyűlésük Kenyában. Éppen akkor kapták meg Jehova Tanúi  a törvényes elismerést! Az öt nairobi gyülekezet immár mind együtt jöhetett össze egy kellemes Királyság-teremben a város központjához közel. Mennyire boldogok voltak a testvérek amikor látták, hogy most nagyobb gyülekezetet alkotnak 80 hírnökkel! A szabadságuk elnyerése utáni első összejövetelen, az Emlékünnepen 192 személy volt jelen.

Az események gyors egymásutánban követték egymást. A zambiai fiókhivatalból Peter és Vera Palliser kapott megbízatást arra, hogy segítséget nyújtson Kenyában. A Palliser házaspár és a Gileád Iskolán épp akkor végzett McLain házaspár költözött be elsőként a Dél-Nairobiban levő misszionáriusi otthonba, és 1963. február 1-jén fiókhivatal nyílt ott. Az idő tájt mintegy 150 hírnök volt Kenyában és Ugandában, ami csak kevés munkát igényelt az irodában, talán hetente csupán egy-két napot. Egy kicsiny 2,5x3 méteres szoba a lakásban elegendő volt iroda céljára.

Hamarosan azonban más országok is, például Tanzánia és Etiópia is a kenyai fiókhivatal irányítása alá kerültek, ezáltal több mint kétszeresére növekedett a munka. Intézkedés történt, hogy a testvérek között legyenek házasságkötések levezetésre jogosult hivatalosan bejegyzett személyek. Körzetgyűléseket szerveztek nyilvános előadótermekben vagy iskolákban, és Henschel testvér látogatást tett itt és megadta a szükséges útmutatást ahhoz, miként kell működtetni az új fiókhivatalt.

Egy elkülönített terület feltárul

Erőfeszítést igényelt a gyarmati uralom napjaiból visszamaradt elkülönítettség felszámolása. Továbbra is keringtek olyan történetek, hogy nem biztonságos a város afrikaiak által lakott részeibe elmenni, még világos nappal sem. Ám az új misszionáriusok és a nagyobb szükség szerint cselekvő testvérek égtek a vágytól, hogy kiterjesszék tevékenységüket. Egy vasúti munkások által lakott település volt az első kiválasztott területük.

Az esős évszak ideje volt és hatalmas sártömeg ragadt a buzgó prédikálók cipőjéhez. Ezek voltak az első alkalmak, amikor megkísérelték a gondosan előkészített szuahéli nyelvű bibliabemutatásukat felhasználni. A reagálás? Számos nő üres tekintettel hallgatta őket és  mutogatással igyekeztek megmagyarázni, hogy nem értenek angolul. Micsoda megkönnyebbülés volt megtudni a munkából hazatérő angolul beszélő férjektől, hogy ezek a feleségek szuahéli nyelven sem igen értettek!

A szuahéli nyelv tanulása igazi élményt jelentett a külföldi testvérek számára, ugyanis csak kevés szó hasonlít bármelyik szóra az európai nyelvek közül. De logikus a nyelvtana, és a dolgok hamarosan a maguk helyére kerültek. A kiejtés könnyű volt és szókincse gazdagabb, mint az afrikai nyelvek többségéé.

A tanulási időszak alatt a dolgok menete természetesen nem volt mentes a kellemetlenségektől. Az egyik testvérnő a „serikali ya Mungu”-ről (Isten Kormányzatáról) akart beszélni, ehelyett azonban a „suruali ya Mungu”-ről (Isten nadrágjáról) beszélt! Az egyik testvérnek igencsak nehézsége támadt, amikor a szokásos „Habari gani?” (Mi újság?) köszöntést felcserélte a „Hatari gani?” (Mi a baj?) kérdéssel! Az egyik misszionárius testvérnő úgy érezte, hogy képtelen levágni a csirkét, és meg akart kérni egy különleges úttörőt ezekkel a szavakkal: „Lennél szíves leölni nekem egy csirkét?” A „kuua” (ölni) ige helyett a „kuoa” szót használta, és így a mondat értelme ez lett: „Lennél szíves összeházasodni ezzel a csirkével a kedvemért?” Egy misszionárius az egyik kérdés-feleletes rész átvétele során minden testvért „Dudu”-nek (rovarnak) szólított „Ndugu” (testvér) helyett.

Sok gyermek számára természetesen újdonságnak számítottak ezek a külföldiek. Némelyikük megérintette a testvérek kezét, hogy meglássa, vajon lejön-e róluk a fehér. Gyermekek tucatjai követték a hírnököket a házról házra végzett munkájuk során. A külföldiek iránt táplált helytelen érzésekről szóló történetek tévesnek bizonyultak. Ellenkezőleg, számos ember igazi éhséget mutatott a Biblia igazsága iránt. A legtöbb esetben behívták és hellyel kínálták a látogatókat, és olykor még teával vagy ennivalóval is megvendégelték őket. Ez teljesen újszerű tapasztalat volt!

Külföldi hírnökeinknek azt is meg kellett tanulni, hogy szelektívek legyenek a bibliatanulmányozás felkínálásakor — nagyon sokan égtek a vágytól, hogy tanulmányozhassanak, de lehetetlen volt mindenkivel tanulmányozást folytatni. Az év vége előtt egy másik  gyülekezetet hoztak létre Nairobiban, a gyümölcsöző keleti negyedben. A Tanúk szinte otthon érezték magukat, amikor a területük olyan kerületrészeket foglalt magában, mint például „Jeruzsálem” és „Jerikó”, és a testvéreknek hamarosan annyi tanulmányozásuk volt, hogy többet nem is győztek volna.

Érdekes módon mintegy tucatnyian azok közül, akik akkoriban ismerték meg az igazságot és a két eredeti nairobi gyülekezetbe jártak, még most is, körülbelül 25 évvel később, hűségesen szolgálnak.

Az első szuahéli nyelvű könyv, Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig 1963 júniusában került közreadásra. Ez megfelelő eszköznek bizonyult az igazságkeresők számára iskolázottsági szinttől függetlenül. Ezt követően a duplájára emelték a szuahéli nyelvű Királyság-szolgálat mennyiségét, és sor került Zambiában a szuahéli nyelvű Őrtorony előállítására.

Eközben a Gileád Iskola elvégzése után Alan és Daphne MacDonald új megbízatási helyére, a kenyai partok mentén levő Mombasa szigetére ment, míg a McLain házaspár Uganda Kampala nevű városába kapott megbízatást, hogy ott mint első misszionáriusok szolgáljanak. Így felszabadult a hely William és Muriel Nisbet számára, hogy beköltözzenek a fiókhivatalba. Mennyire boldogok voltak, hogy ismét módjukban állt részt venni együtt a teljes idejű szolgálatban. Nisbet testvér hét éven át világi munkát végzett annak érdekében, hogy az országban maradhasson. Nisbeték most azután nekiláttak Kenyában a körzetfelvigyázói munkának, miközben a szomszédos Tanzániában némi kerületfelvigyázói tevékenységet is elláttak.

Terjeszkedés Kenya városaiba

Mombasában MacDonaldék egy olyan külföldi Tanúkból álló kicsiny gyülekezetet találtak, akik azért jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb, és találtak egy olyan afrikai Tanúkból álló kis csoportot is, akik Tanzániából jöttek Mombasába dolgozni. Most, hogy a prédikáló tevékenység immár szabadon volt végezhető, ezek a testvérek nem vesztegetve az idejüket megszervezték az első összejövetelüket. Harmincan voltak és erősek. A legtöbb afrikai testvér azonban nem törvényes házasságban élt. Így tehát egyik  vasárnap a Társulat házasságkötés levezetésére feljogosított képviselői 14 párt adtak össze. A következő vasárnap mindannyian újból alámerítkeztek.

Mombasa területe igazi kihívást jelentett a testvérek számára, mivel nagyon sok vallás képviseltette ott magát. A zoroasztrizmus hívei tűzimádók voltak, akik azt hangoztatták, hogy a vallásuk Nimród napjaiban kezdődött. A hindu vallás különféle szektái nemcsak a turbános szikheket foglalták magukban, hanem a jainizmus követőit is, akik rá nem lépnének egy hangyára, vagy meg nem ölnének még egy legyet sem. Továbbá nagy számban voltak ott muszlimok és névleges keresztények. Mombasa tele volt szentélyekkel, mecsetekkel és hatalmas templomokkal. Az örökkévaló Jóhír felkínálása rugalmasságot és ügyességet követelt.

Idővel további misszionáriusok érkeztek és kaptak megbízatást az olyan regionális központokba, mint Nakuru, Kisumu, Kitale, Eldoret, Kericho, Kisii, Thika és Nyeri. Az 1960-as évek végére sok kenyai lépett a különleges úttörőszolgálatba és kellően képesítettnek bizonyultak arra, hogy a kisebb lakott települési központokban prédikáljanak.

A kicsiny ezerre nőtt

A dolgok most azután valóban növekedni kezdtek. A munka törvényes bejegyzése idején 130 hírnök volt Kenyában. Két évvel később ez a szám majdnem megkétszereződött, és 1970-re a kicsiny szó szerint ezerre nőtt (És 60:22).

Az igazságot tanulmányozó embereknek rendkívüli változtatásokat kellett hozni az életükben, például szakítaniuk kellett az erkölcstelenséggel, iszákossággal, boszorkánysággal és le kellett küzdeniük az írástudatlanságot. Sokukba túlzott szeretetet neveltek bele a föld, az állatállomány, az iskolázottság, vagy a pénz iránt. A személyes büszkeség és a külső látszat megőrzése is a leküzdendő dolgok között szerepelt. Így azután noha volt érdeklődés, éveket vett igénybe, amíg az emberek kellőképp magukra öltötték a krisztusi új személyiséget ahhoz, hogy átadhassák magukat a Mindenható Istennek.

 A fiatalok általában gyorsabban haladtak előre, mint az idősebbek, mivel tudtak olvasni és nem ivódtak beléjük annyira a hagyományok. Ez volt a helyzet egy Samuel Ndambuki nevű tizenéves esetében is, akit felkavart és utálattal töltött el a kereszténység vallásaiban tapasztalt képmutatás. Tizenhárom évesen kezdett önfejű életet élni, s többek között dohányzott, lopott, hazudott, erkölcstelen kapcsolatokat létesített és kábítószerezett. Nyolc évvel később, 1967-ben két korábbi osztálytársa felkereste őt a Bibliából származó Jóhírrel. Mély benyomást tett rá az, ahogyan ez a két fiatal a Szentírást alkalmazta. Mennyire mások voltak Jehova Tanúi, akik ragaszkodtak a tiszta életúthoz! Samuel drámai változtatásokat tett jó irányba, olyan változtatásokat, amelyekre a szomszédai is felfigyeltek. Az erkölcsi téren elért javulása ellenére, nagy ellenállást kellett leküzdenie az újonnan megtalált hite érdekében, de továbbra is előrehaladt és azon év későbbi időszakában alámerítkezett. A következő év folyamán megkezdte általános úttörőszolgálatát, majd a különleges úttörőszolgálat, a Bétel-szolgálat és a körzetfelvigyázói szolgálat következett. Ma immár családos ember és számos embernek segített az igazság ismeretére jutni lerakva ezáltal Ukambaniban egy növekvő gyülekezet alapjait.

Egy másik példa Raymond Kabue esete volt Nairobiban, aki vér szerinti fivérével és fiatalemberek egy csoportjával együtt tanulta az igazságot. Csupa lelkesedés volt, így amikor hazament szülőföldjére, az Aberdare tartomány vidékére, prédikált az ottani embereknek. Ennek eredményeképpen egy gyülekezet jött létre, amelyben sok általános és különleges úttörő volt. Az egyik gyermeke úttörő lett, egy másik pedig a Bételben szolgált.

Fivére, Leonard segített egy Ruth Nyambura nevű asszonynak, aki végigolvasta már a Bibliát anélkül, hogy választ kapott volna a kérdéseire. A kérdéseiből már egy egész listát állított össze addigra, amikor [Leonard] felkereste. Egy tengerentúli testvér segítségével Kabue testvér meg tudta válaszolni ezeket a kérdéseket, köztük a Jelenések 13:18. versében található 666-os szám jelentését is. A szuahéli nyelvet beszélők közül ez a komoly asszony volt a legelső, aki elfogadta az igazságot. Ez 1965-ben történt. Hitetlen férjjel az  oldalán sok más hűséges testvérnő tipikus esete volt az övé Kenyában, ahol más afrikai országoktól eltérően a gyülekezetekben több nő van, mint férfi. Hét gyermeket nevelt fel az igazságban, egy ideig általános úttörőként szolgált, és még most is hűséges hírnökként tevékenykedik.

Egyik lánya, Margaret MacKenzie nagy szenvedést állt ki, amikor férje 1974-ben baleset következtében tragikus halált halt. Három pici gyermekkel maradt itt. A törzsi szokásoknak megfelelően férje hitetlen rokonai azt tervezték, hogy a temetés alatt erőszakkal elrabolják és „feleségül adják” sógorához. Ám előre figyelmeztették őt erre, és így elmenekült a helyszínről feladva ezzel minden követelését a házat illetően, amelynek felépítésénél segédkezett és a földbirtokot illetően is, amelyet segített megművelni. A rokonoknak sikerült elvenni tőle kisfiát, és így csupán a két lányával maradt együtt. Nem volt könnyű gondoskodni a gyermekekről és ugyanakkor szellemi értelemben is kellő figyelmet szentelni nekik, Jehova segítségével azonban MacKenzie testvérnőnek sikerült mindez. Nagyon komolyan vette a családi tanulmányozást és a szántóföldi szolgálatot. Nos, 1987-ben abban az örömben volt része, hogy végignézhette két lányának az alámerítkezését az egyik körzetgyűlésen; az egyik lánya 14, a másik 15 éves volt. A fia is hazatért 11 évi távollét után és eljutott addig a pontig, hogy már Jehovát szolgálja.

A Királyság-munka körének növelése

A fiókhivatal igazi erőfeszítést tett annak érdekében, hogy növelje a Királyság-munka körét. Traktátusokat és könyveket fordítottak le kamba, kikuju és luo nyelvre. További könyveket adtak közre szuahéli nyelven, éspedig: „Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon”, Az Igazság, mely örök élethez vezet, és „A te Igéd lábam lámpása”. Az Őrtorony szuahéli nyelvű kiadásának terjedelme 24 oldalra növekedett. Így azután megnőtt az irodalomelhelyezések mennyisége.

A kiadványok népszerűek voltak az ázsiai lakosság körében, amely örömmel vette az európai Tanúk látogatását és készségesen elfogadta az irodalmat, de általában megmaradt a saját vallása mellett. Mindazonáltal voltak kivételek. Az egyik tinédzser lány  kitartott az igazság mellett a családja részéről jövő ellenállás és a szikh közösség nyomása ellenére is. Az apja elkergette őt a háztól, sőt megfenyegette, hogy megöli. Egy Tanú családhoz költözött és alapos bibliatanulmányozás után átadta életét Jehovának, belépett az úttörőszolgálatba, és végül elvégezte a Gileád Iskolát. Az immár férjnél lévő Goody Poulsen még mindig buzgó úttörő, nagyszerű sikereket ér el, különösen az ázsiaiak lakta területen.

A házasságkötési gond megoldódik

Kenya-szerte sok ember nem törvényes házasságban élt. Némelyek törzsi szokás szerint kötöttek házasságot, amely magában hordta a könnyű elválás lehetőségét; mások kölcsönös megegyezés alapján éltek együtt. Ez azonban nem felelt meg Jehova magas erkölcsi követelményeinek (Zsid 13:4).

Ezért azután több testvért is nyilvántartásba vettek mint házasságkötés levezetésre jogosult személyt az Afrikai Keresztény Házassági Törvény előírása szerint. Ezek a testvérek sokat utaztak mindenfelé, amint az érdeklődő személyek állást foglaltak az igazság mellett és eljutottak addig a pontig, hogy törvényesíttetni kívánták házasságukat. A legtöbb esetben ez időben egybeesett azzal, hogy a Jóhír képesített hírnökeivé váltak. Ugyanakkor egy jobb családi élet alapjául is szolgált, mivel elűzte a félelmet, hogy a házasság esetleg felbomlik, ha nem születnének gyermekek, vagy ha nem tudták volna kifizetni a menyasszonyárat. Az azt követő évek folyamán jóval több mint 2000 pár fordította a javára ezt a gondoskodást.

Új fiókhivatal

Az 1970-es kerületkongresszuson bejelentették, hogy a Társulat megvásárolt egy új fiókhivatali létesítményt Nairobiban a Woodlands Roadon. A Dél-Nairobiban levő egyhelyiséges iroda átköltözött az ottani szomszédos lakásba, ám eddigre közel 3000 hírnök adott le jelentést a fiókhivatal területéhez tartozó nyolc országból. Ez több szállítmányt, több fordítási munkát és több levelezési tevékenységet igényelt.

A csendes környezetben, mégis a városközponthoz közeli mintegy 0,6 hektárnyi területen levő új épület ideális keret volt a további  terjeszkedéshez. A sok fa, valamint a színpompás virágokkal és sövénnyel körülvett süppedő pázsit egy kis paradicsommá tette.

Az átadási programot 1971. június 26-ra, szombatra ütemezték. Az épületen később átalakításokat végeztek, hogy jobban megfeleljen irodai és lakóépületi rendeltetésének. További hálószobákat alakítottak ki. A telek alsó részén levő szép területre egy hatalmas Királyság-termet építettek, Nairobiban az elsőt. Két gyülekezet céljait szolgálta, és még mindig maradt egy nagy pázsitos rész a későbbiek folyamára tervezett további építkezés céljaira. Ez a Királyság-terem körülbelül ugyanabban az időben készült el teljesen, mint a Mombasában, Kisumuban és Nakuruban levő Királyság-termek.

 A növekedés féltékenységet vált ki a papságból

Amint egyre több és több érdeklődő személy hagyta ott az egyházát, a papság egyre inkább dühbe gurult. Kísérleteket tettek arra, hogy rossz hírbe keverjék Jehova Tanúit. Téves tájékoztatás alapján az egyik parlamenti képviselő azt mondta a képviselőházban, hogy a Tanúk nem járatják iskolába a gyermekeiket és nem engedik meg tagjaiknak, hogy kórházi kezelést vegyenek igénybe. Ez a parlamenti képviselő hamarosan igen nevetségesnek érezte magát, amikor helyreigazította őt a képviselőház elnöke, aki viszont pontos információval rendelkezett az egyik Tanúval rokonságban levő tisztségviselőtől.

Így tehát továbbra is demokratikus, szabadságszerető hozzáállás uralkodott. Az 1972-es év közeledtével Knorr testvér újabb látogatást tett Nairobiba, és később abban az évben hatalmas kongresszust tartottak Mombasában, ahol a nyilvános előadás alatt a jelenlevők csúcslétszáma 2161 fő volt. A kilátások ragyogóak voltak, és a dolgok nyugodtnak, békésnek tűntek.

Megrázkódtatás: Betiltás 1973-ban

Micsoda megrázkódtatás volt hallani a rádióközleményt 1973. április 18-án arról, hogy Jehova Tanúit veszélyesnek tekintik a jó kormányzatra nézve, ezért betiltják őket Kenyában. Igaz, hogy előfordult olykor itt-ott némi felbolydulás és kedvezőtlen hírverés velük kapcsolatban, de nem volt hivatalos vádemelés, és sehol sem került sor rendőri beavatkozásra. Egyszerre csak törvénytelennek minősítették az igaz bibliai oktatást!

Erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy magas rangú tisztségviselők előtt tisztázzák a dolgokat. Hivatalos fellebbezést nyújtottak be május 8-án, de hat nappal később elutasították. Eközben a legmagasabb rangú anyakönyvi irattárvezető törölte Jehova Tanúi Közösségének bejegyzését. Ezt követően az elnök közreműködésével kért kihallgatást elutasították. Május 30-án fellebbezést nyújtottak be a szervezet törlése ellen. Jehova Tanúi brooklyni (New York) világközpontjából ezek után egy személyes levél jött az Őr Torony Társulat elnökétől.

Július 5-én Jehova Tanúi ügye volt a fő téma a Kenyai Nemzeti  Gyűlés előtt. Még mindig összetévesztették őket egy kis politikai szektával, és úgy festették le őket, mint akik nem tartják tiszteletben a kormányt és elutasítják a kórházi kezelést. Sőt az Ördög Tanúinak nevezték őket. Természetesen mindez jól mutatja, mennyire félre lehet az embereket tájékoztatni, hasonlóan azokhoz, akik Isten Fia, Jézus Krisztus ellen emeltek vádakat (Márk 3:22; Luk 23:2).

Következő lépésként a kormány gyors intézkedést hozott a 36 misszionárius kiutasítására. Ezeknek 1973. július 11-én kellett elhagyniuk az országot. Valóban szomorú pillanat volt ez Kenya teokratikus történelmében. Szerte az országban a misszionáriusi otthonokban levő berendezéseket nagy sietve el kellett adni, a személyes holmikat ládákba kellett tenni és tárolni kellett más megbízatási helyekre történő elszállításra készen.

A fiókhivatal azonban továbbra is nyitva maradt. Előkészületek történtek törvényes perindításra, amelynek során óvást szándékoztak emelni a betiltás miatt, mint ami Kenya alkotmányának megsértését jelenti, holott az biztosította az imádat szabadságát.

 A tilalmat visszavonják!

Ésszerűen gondolkodó tisztviselők hamarosan felismerték, hogy ez az egész dolog nem volt összhangban azzal a vággyal, hogy Kenyát nyugodt, méltányos, demokratikus országnak tekintsék, amely nyitott a turistaforgalom számára és ragaszkodik az emberi jogokhoz. Így azután 1973 augusztusában a kormányzat bátor lépéssel visszavonta a tilalmat. Kormányzati közlemény jelent meg arról, hogy a tilalom valójában soha sem volt érvényben. A testvérek örvendeztek!

A fiókhivatalban maradó Tanúk számára nem volt könnyű a munka. A Bétel-család tagjain kívül számos Tanú jött segíteni, köztük Helge Linck, Stanley Makumba és Bernard Musinga. Közülük csak kevesen voltak jártasak az irodai dolgokban és a követelmények terén. Meg kellett tanulniuk, hogyan intézzék a levelezést, a számlázást és a jegyzőkönyvek vezetését.

Az összejöveteleket helyesen elsőbbséget élvező fontosságúnak tekintették ezen körülmények között. Az októberben megtartott körzetgyűlési sorozat új ösztönzést és irányvonalat adott a testvéreknek a szántóföldön. A december 26—30. között Nairobiban megtartandó nemzetközi kerületkongresszus terveit szintén átdolgozták. A tilalmat követően az „Isteni Győzelem” kongresszusi jelige pontosan a legmegfelelőbbnek és a legidőszerűbbnek bizonyult. Noha ez igen kemény munkát jelentett egy rövid ideig; micsoda öröm volt látni a külföldi utazókat, akik azért jöttek, hogy további  buzdítást nyújtsanak a helyi testvéreknek! A jelenlevők csúcslétszáma 4588 volt, és 209-en merítkeztek alá.

Nagyszerű nyilvánosságot kínált az újság és egy 28 perces televíziós interjúra is sor került Grant Suiterrel, az Őr Torony brooklyni központja testületének látogatóba érkezett tagjával. Mindez azt mutatta, hogy Jehova Tanúi még mindig éltek és tevékenyek voltak. További körzetgyűlésekre került sor, és a vénekre ösztönzőleg hatott a Királyság-szolgálati Iskolán kapott oktatás.

A Tanúk számára megrázó élmény volt ez a hirtelen tilalom, és egyben a hitük próbája is. Ugyanakkor megvolt az az egészséges hatása is, hogy eltávolította mindazokat, akik nem ápoltak szoros kapcsolatot szerető Teremtőjükkel és nem Példaképünkre, Jézus Krisztusra, az igazi alapra építették hitüket (1Kor 3:11). Nyilvánvalóvá vált, hogy a kenyai testvéreknek meg kellett tanulniuk több munkát és több felelősséget vállalni magukra, és azt is, hogy ne csupán a misszionáriusokra és azokra a más országokból érkezett testvérekre támaszkodjanak, akik azért jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Szükséges volt az is, hogy alaposabb személyes bibliatanulmányozást végezzenek és buzgón imádkozzanak.

Hamarosan újabb misszionáriusok számára vált lehetővé, hogy Kenyába jöjjenek segíteni, ezek között volt John és Kay Jason, akik már 26 évet töltöttek a misszionáriusi és a körzetfelvigyázói tevékenységben, valamint Bétel-szolgálatban Zambiában. Jehova nyilvánvalóvá tette, hogy még nagyon sok tennivaló van Kenyában, és a Tanúk eltökéltséggel láttak neki, hogy folytassák a munkát.

Új lendületű terjeszkedés

Előrelépés történt szellemi téren is. Addig az ideig a hírnökök főként folyóiratokkal tanúskodtak. Most különleges hangsúlyt helyeztek a Biblia használatára, ahogy azt a Királyság-szolgálat körvonalazta. Mennyire szívet melengető látni, amint még a kis gyermekek is fellapozzák a Bibliát és tanúskodnak a szántóföldi szolgálat során, ami nagy ámulattal tölti el a házigazdát és az idősebb hírnököket egyaránt.

 Most első ízben történt, hogy a Királyság-szolgálat a nem keresztény hagyományok témakörével is foglalkozott. Rámutatott, hogy miközben lehetnek jó és hasznos hagyományok, ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek olyan helytelen tanításokon alapulnak, mint amilyen a lélek halhatatlansága, s amely révén a keresztények hamis vallás gyakorlásába bonyolódhatnak. Így a testvérek és a testvérnők fokozatosan megszabadultak az ilyen tisztátalan gyakorlatoktól, többek között olyanoktól, amelyek halottvirrasztással, temetési szertartásokkal, ártó szemektől való félelemmel, amulettek viselésével, törzsi beavatási ceremóniákkal és szertartásos körülmetéléssel voltak kapcsolatban.

Egy másik fontos előrelépés az volt, hogy az egyes gyülekezeteket egy adott nyelv szerint, vagy a szuahéli, vagy az angol nyelv szerint szervezték meg a városokban. Korábban a gyülekezeti összejöveteleken mindkét nyelv használatos volt, így az egyik nyelvről a másikra történő állandó fordítás következtében csak feleannyi anyagot lehetett átvenni. A testvérek immár teljes programnak örvendhettek akár az egyik, akár a másik nyelven.

„Macedónia” jól ismert szóvá lesz

Eközben a londoni fiókhivatalból jött Wilfred Gooch zónafelvigyázói látogatása segített átszervezni a dolgokat Kenyában és segített abban is, hogy lerakják az alapot Kelet-Afrika elszigetelt területének módszeres, kampányszerű bemunkálására. Kenyában például a lakosság háromnegyed része elszigetelt területen élt.

A hírnökök nagy lelkesedéssel reagáltak, és 1975 óta mind a mai napig széles körben ismertek a Cselekedetek 16:9. versének Macedóniával kapcsolatos szavai. Még a nem Tanúktól is lehetett ilyen kijelentést hallani: „Ma Macedóniában tartják összejövetelüket a Tanúk.” Minden évben három hónapot a modernkori Macedóniában végzendő munkára szánnak.

Ezenkívül a fiókhivatal minden hírnököt arra buzdított, hogy a világi munkájukból való évenkénti távollétüket használják ki a saját vidéki területükön történő prédikálásra. Az egyik testvérnő ezt írta válaszként: „Hazaérkezésemet követően beszéltem az embereknek Jehova Jóhíréről és hamarosan számos bibliatanulmányozásom  lett, többek között nyolc rokonommal, akik közül hatan immár eljárnak az összejövetelekre, amelyeket tőlünk 16 km távolságra tartunk.”

Mindezen tanúskodás nyomán számos levél érkezett érdeklődő személyektől. A fiókhivatalnál szükségessé vált a levelezési osztály létszámának emelése, mivel minden hónapban százával érkeztek a levelek, amelyekben kiadványokat vagy bibliatanulmányozást kértek a levélírók.

Az év további fontos jellemzője az volt, hogy Kelet-Afrika hét országában tartották meg a Királyság-szolgálati Iskolát a vének számára. Ezeken nemcsak bőséges szellemi útmutatást kaptak, hanem számos meglepetésben is részük volt. Sok testvér életében ez volt az első eset, hogy a mindennapi házi munkában segédkeztek — mosogattak és ételt készítettek —, mindez olyan munka volt, amit a szokásoknak megfelelően teljesen az asszonyokra hagytak. De a vének alázatosaknak bizonyultak, és készséggel alkalmazkodtak ehhez az elrendezéshez. Néhány felvigyázó számára az is új gondolatnak számított, hogy az apa játsszon a gyermekeivel. Ahogy az egyik vén mondta: „Tekintettel az elmúlt évekre, a gyermekeim biztosan meglepődnek majd, ha hazatérésemet követően azt látják, hogy örömmel veszek részt a játékukban.”

Így azután az 1975-ös év új, 1709-es hírnökcsúccsal ért véget Kenyában. Több mint 300 személy merítkezett alá. De vajon hogyan haladt a Királyság-munka a szomszédos Tanzániában?

Megváltozott körülmények Tanzániában

Kenyától eltérően a Tanúkra kiterjedő, immár több mint egy évtizede érvényben levő tilalom továbbra is fennállt. Ez a helyzet, valamint a megváltozott családi és gazdasági körülmények további fejleményeket vontak maguk után. Azoknak a külföldi testvéreknek, akik azért jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb, sorban távozniuk kellett. A zambiai különleges úttörők többségének is vissza kellett térnie hazájába, gyakran a családjuk gyors ütemben megnövekedett létszámával összefüggő gazdasági okok miatt. Az egyik különleges úttörő, akinek 1961-ben két  gyermeke volt, amikor a megbízatását kapta, 1967-re már hétgyermekes családapa lett.

A távozó úttörők közül az egyik kivétel Lamond Kandama volt. Zambiában fogadta el az igazságot 1932-ben, és 1940-ben, majd 1941-ben letartóztatták és bebörtönözték a hite miatt. Az úttörőszolgálatot 1959-ben, 47 éves korában kezdte meg, és Tanzániába küldték. Ott is letartóztatták. Végül új megbízatást kapott, ezúttal Kenyába küldték, ahol különféle beosztásban szolgált, és most, amikor a 80. életévéhez közeledik, még mindig különleges úttörő és még mindig nőtlen. A hűséges kitartás micsoda nagyszerű példája ő!

„Juhok” a bíróságon

A következő két évtized több tucat letartóztatást és bírósági pert hozott magával Tanzánia-szerte. A Tanúkat nem lepte meg ez. Jézus azt mondta: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint benneteket . . . A rabszolga nem nagyobb az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak (Ján 15:18, 20). Így tehát örömmel viselték el ezeket, minden különösebb felhajtás nélkül.

A testvérek békés és együttműködő természetével a gyűlölködő vádlók gyakran visszaéltek. Ellenséges érzületű egyének barátságosságot, nagy érdeklődést színleltek, és a Tanúk gyanútlanul behívták őket otthonukba büszkén megmutatva nekik teokratikus könyvtárukat. Esetenként még azt is megengedték, hogy ezek az emberek kölcsönvegyenek tőlük néhány bibliai segédeszközt, amit azután később a bíróságon bizonyítékként használtak fel a Tanúk ellen. A testvérek készséggel elismerték, hogy Jehova Tanúi szervezetének tagjai, ami jogi értelemben azt jelentette, hogy egy törvényellenes társulatot támogatnak. Mivel némelyik testvér a rendőrségen beismerte a törvény elleni vétségét, ezért nem engedélyezték számára, hogy a bíróságon tanúvallomást tegyen. Készséges együttműködésük alapján a testvérek azt is megengedték, hogy házkutatást tartsanak otthonukban, ami a letartóztatásukhoz vezetett, holott erre nem is volt bírósági határozat. Mások úgy érezték, hogy minden kérdésre válaszolniuk kell kihallgatásuk során, így azután gyorsan alapot adtak a terhelő bizonyítékokra maguk ellen.

 A Tanúkat azzal vádolták, hogy egy törvényellenes társulat tagjai pusztán annak alapján, hogy bibliatanulmányozó összejöveteleket látogattak, vagy prédikálták a Jóhírt, vagy bibliai irodalom volt a birtokukban. A bíróságok pénzbírságokat róttak ki és háromtól kilenc hónapig terjedő börtönbüntetéseket szabtak rájuk.

Noha a Tanúk száma Tanzániában például nem volt valami magas — az ország lakosságára vetítve minden 10 000 közül körülbelül egy volt Tanú az 1973-as szolgálati év folyamán —, buzgóságuk nem maradt észrevétlen. Miközben 1974. szeptember 7-én javában tartott a keresztény összejövetel Isaack Siuluta otthonában Dar es Salaamban, a rendőrök körülvették Siuluta házát. A jelenlevők közül 46-ot letartóztattak, köztük két úttörő testvérnőt is. A rendőrség a többi nőt hazaküldte. Az aktatáskákban talált, vagy a résztvevők által éppen kézben tartott bibliatanulmányozási segédeszközüket bizonyítékként használták fel az ezt követő bírósági tárgyalás során.

A bíróság november 29-én hallgatta meg a tényállást. Az előadott bizonyítékok azt mutatták, hogy a Tanúk békés és törvénytisztelő emberek. Mindazonáltal a bíró mindegyiküket bűnösnek nyilvánította mondván, hogy „vallási nézetük pusztán álcázó külszín”. Bibliatanulmányozó segédeszközök birtoklásáért, illetve pusztán azért, hogy jelen voltak egy törvényellenes társulat összejövetelén, pénzbírságra vagy hat hónapi börtönbüntetésre ítélték őket.

A börtönben a Tanúk buzdították egymást bibliatanulmányozás és bibliai előadások által, például ilyen címmel: „Örvendezz Jehovában minden napon.” Hat hónap múlva mindegyiküket szabadon engedték. A Királyság-munka nem állt le Tanzániában; az 1975-ös szolgálati évben 1609 fővel hírnökcsúcsot jelentettek.

Kezdetben eltartott egy ideig, amíg a kenyai fiókhivatal felismerte, milyen jogi nehézségekkel néznek szembe ezek a tapasztalattal nem rendelkező testvérek. Amikor ennek tudatára ébredtek, hasznos tanácsot adtak az összes gyülekezetnek a letartóztatás és a bírósági eljárás területét érintő törvényes jogokat illetően.  Ezt egyszerű szuahéli nyelven adták ki, és mindez nagy segítségnek bizonyult.

A későbbi évek során számos bírósági perre került sor, amelyekben a testvéreket felmentették. Némelyik bíró határozata szerint a terhelő tanúk nem tudtak semmiféle bizonyítékot felhozni arra, hogy „betiltott szervezetre vonatkozóan prédikálás” történt volna, és hogy „bizonyos könyvek puszta birtoklása még nem bizonyítja, hogy valaki egy törvényellenes társulat tagja”. Mindez meggyőző tanúbizonyság volt Jehova nagy Ellensége ellen (Péld 27:11).

Jehova erőt ad

A szomszédos Malawiban élő Tanú társak elleni üldözési hullám rossz hatással bírt, különösen a Tukuyu körüli közeli területen. Miközben ez az ellenséges magatartást tanúsítókra ösztönzőleg hatott, ugyanakkor másoknak is betekintést nyújtott a dolgokba. Az egyik börtönőr a következőképpen fogalmazta ezt meg: „Malawiban hiábavalóknak bizonyultak az [ellenségeskedők] ezen [Tanú] emberek üldözésére és megölésére tett erőfeszítései. Ugyanígy itt is. Ők [a Tanúk] soha nem alkusznak meg. Létszámuk egyre nő.”

Mindazonáltal az üldözés semmiképpen sem volt azonos mértékű országszerte. Voltak olyan gyülekezetek, amelyek új Királyság-termet tudtak építeni és szabadon tudtak összejönni, sőt lelkesen énekelhettek is. A legtöbb esetben a kiadványok postán biztonságosan eljutottak a Tanúkhoz. A kenyai fiókhivatal továbbra is utazófelvigyázókat küldött hozzájuk, hogy építsék őket, továbbá fiókhivatali képviselők is érkeztek, hogy találkozzanak a vénekkel és néhány gyülekezettel. A szuahéli nyelven megjelenő nagyobb mennyiségű kiadvány hiterősítőnek bizonyult a tanzániai testvérek számára. Számos Tanú vállalta az úttörőszolgálatot, és még abban a tekintetben is képesítetteknek bizonyultak, hogy átvegyék a zambiai különleges úttörők helyét.

Sok tanzániai testvér számára az jelentette a fénypontot, amikor évente elutazhattak a Kenyában megtartandó kerületkongresszusra. Busszal rendszerint nem volt nehéz eljutni Kenyába.  Ami azt illeti, 1968 októberében, sőt a későbbi évek során is, az egyenként mintegy 80 testvérből álló nagyobb csoportok buszt béreltek a körülbelül 1500 km-es út megtételére Dél-Tanzániától Kenyáig. Valódi áldozathozatalt jelentett ez, mivel hónapokon át spórolniuk kellett, hogy jelen lehessenek az év ezen nagy eseményén. Egyes tanzániai határőrök méltányosak voltak és még azt is mondták a testvéreknek: „Menjetek, és kérünk, imádkozzatok értünk!” Az 1970-es évben négy buszra volt szüksége annak a 350 Tanúnak, aki Dél-Tanzániából Nairobiba a kongresszusra utazott.

Tanúskodás munka közben

A tanzániai testvérek félelemmentesek és találékonyak voltak a prédikálótevékenységük során. Azok a Tanúk, akik nagy számú nem Tanú munkással dolgoztak közös munkacsoportban, megszervezték maguk között, hogy az egyik testvér érdeklődőnek adta ki magát és fennhangon bibliai kérdéseket tett fel a másik Tanúnak, aki nagyon is boldogan válaszolt. Mindezt hangosan tették, így azután hamarosan más munkások is bekapcsolódtak, és órákon át mód nyílt bibliai tanúskodásra — természetesen anélkül, hogy félbeszakították volna a munkájukat.

Amikor Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv közreadásra került szuahéli nyelven, olyan közkedveltté vált, hogy rövidesen még a Jóhír ellenségei is könnyedén felismerték a kék borítójáról. Ezért a Társulat úgy döntött, hogy szuahéli nyelven egy ettől eltérő, kevésbé szembetűnő színű borítóval fogja kiadni az Igazság könyvet.

Az igazság szabaddá tesz

Az ország egyes részein a kereszténység papsága nehézségeket támasztott. A Mount Meru lejtőin, a Kilimandzsárótól nyugatra egy hatfős csoport buzgón tanulmányozta a Biblia igazságát. Az egyik tanulmányozás végére egy lutheránus pap csőcseléket toborzott, hogy hangosan zavart keltsen az utcán a tanulmányozási hely előtt. Néhány nappal később, amikor ezek az érdeklődő személyek a 20 km-re levő gyülekezeti összejövetelről hazatértek, nehézséggel találták szembe magukat. Az egyik bibliatanulmányozó apja a  házuk előtt fejszével hadonászott és azzal fenyegetőzött, hogy megöli őt. Egy másik tanulmányozó személy megrongált állapotban találta otthonát, és nem volt meg a kecskéje és a kecskegidája. Egy harmadik tanulmányozó személyt megvertek és elrabolták tőle a marháját. Vajon ezen érdeklődők elbátortalanodtak a Biblia igazságának keresését illetően? Távolról sem! Mindegyikük megírta lemondólevelét az egyháznak.

Hamarosan mindegyikük eljutott addig a pontig, hogy immár alámerítetlen hírnökök legyenek, egyvalami azonban még nem volt megoldott; ennek kiküszöbölése érdekében be kellett szerezniük a házassági anyakönyvi kivonatot. A házassági anyakönyvi kivonat azonban még mindig a papok kezében volt, akik visszautasították annak kiszolgáltatását. Az ügyet bíróság elé kellett vinni. A papok úgy érveltek, hogy ezek az emberek egy törvényellenes társulathoz tartoznak, a bíró azonban dühös lett a papokra, megbírságolta őket és az anyakönyvi kivonatokat átadatta jogos tulajdonosaiknak.

Segítség a Seychelle-szigetek számára

Emlékszel még az afrikai kontinenstől messze távol, a Seychelle-szigeteken elszigeteltségben élő 11 hírnökre? Sürgősen külső segítséget szerettek volna kapni. Az 1974-es év elején Ralph és Audrey Ballard a gyermekeivel Angliából ideérkezett, hogy ott szolgáljon, ahol a szükség nagyobb, és sikerült is tartózkodási engedélyt szerezniük. A szántóföldön tanúsított lelkesedésük és buzgalmuk segített számos új bibliatanulmányozást kezdeni. Jóllehet a misszionáriusok beutazási kérelmét 1969-ben és 1972-ben is elutasították, a Nemzetközi Bibliakutatók Társulata hivatalos elismerést nyert 1974. augusztus 29-én, és ez is újabb lendületet adott a munkának.

Az év folyamán 32 hírnök adott le jelentést, és a következő évben ez a szám 51-re emelkedett. A helyi embereknek nem volt könnyű állást foglalni Jehova mellett, mivel a katolikus papok állásuk vagy otthonuk elvesztésével fenyegették őket. Ahogy teltek az évek, a papság befolyása csökkent, és az igazságszeretők bátor lépéseket tettek.

 Miután a Jóhírt a fő szigeten, Mahén mindenfelé hirdették, 1974-ben a Tanúk egy háromórás tengeri hajóutazással átmentek a második legnagyobb szigetre, Praslinra, amely a legyezőpálmákkal benőtt Vallée de Mai-ról híres. Ezeken a pálmafákon terem az úgynevezett dupla nagyságú kókuszdió, vagy más néven coco de mer, amely talán a világ legnehezebb csonthéjas termése (14-18 kg), s amelyre különleges formája miatt számos gyűjtő vágyik. Egy 5000 fős lakosság körében természetesen mindenki mindenkit ismert. Bátor emberek kellettek ahhoz, hogy a társak részéről jövő ilyen nyomás közepette szilárdan kiálljanak az igazság mellett. Mindazonáltal némelyeknek sikerült, noha idő kellett hozzá, amíg megtanították őket arra, hogy tapintatosan tárják fel a Jóhírt a prédikálás során, és ne egyszerűen csak a bálványimádást támadják, vagy a gonoszok Armageddonkor bekövetkező pusztulását hirdessék.

Végül 1976-ban egy misszionárius házaspár telepedett le Mahén, a Victoria nevű városban. Segítettek megszilárdítani a gyülekezetet szellemileg, és a Tanú családoknál sok gyermeknek nyújtottak segítséget abban, hogy az igazságban járjanak. Ez nem valami könnyű feladat volt, mivel egyesek igen könnyed életvitelhez szoktak, olyanhoz, amelynek során csak ritkán éreztek erkölcsi vonatkozásban lelkiismeret-furdalást. A helyi Tanúk közül csak néhány tett erőfeszítést a személyes tanulmányozás és a szántóföldi szolgálat végzése terén. Így azután egyeseket könnyen ide-oda vetett minden újabb világi irányzat, amely sokat közülük az útfélre vetett. Továbbá a gyülekezettel kapcsolatban levők közül sokan ahelyett, hogy az örökkévalóság szem előtt tartásával szolgáltak volna, gondolataikat ezen gonosz világ végét illetően egy bizonyos dátumra összpontosították. Mindez gátat vetett a szellemi előmenetelnek.

Szilárd helytállás külső segítség nélkül

Államcsíny révén 1977. június 5-én új kormány került hatalomra és ezáltal új élmények vártak ezekre az egykor békés szigetekre. A parlament megtárgyalta Jehova Tanúi ügyét és az összes földi kormányzattal szembeni semleges álláspontjukat. Az  egyik parlamenti képviselő azt javasolta, hogy tiltsák be a Tanúkat, mások azonban bölcsen támogatták az alkotmány által biztosított szabad vallásgyakorlást.

Mindazonáltal 1978-ban a misszionáriusi otthont bezárták, és a misszionáriusok új megbízatásaként Kenyát jelölték ki. A Ballard család is elköltözött. A helyi testvéreknek most azután saját magukra kellett támaszkodniuk. A Királyság-munka végzésére azonban immár jobban felszereltek voltak, mivel hasznot merítettek az igazságban nagy tapasztalattal rendelkező testvérekkel és a Királyság-szolgálati Iskolán részt vett vénekkel való együttlétből. A széles körű írástudatlanság és a spiritizmushoz való kötöttség ellenére még mindig lehetett juhszerű egyéneket találni. A Seychelle-szigeteken 1982-re ismét 50 hírnök lett, némelyek általános úttörőszolgálatot kezdtek, köztük Lise Gardner is. Végül Jehova Tanúi Szervezetének bejegyzését a Seychelle-szigeteken 1987 januárjában jóváhagyták, a misszionáriusoknak azonban továbbra sem adtak belépési engedélyt.

Aratás a szigeteken

Az első kerületkongresszust 1987. január 16—18. között tartották meg. Addig minden összejövetelt és körzetgyűlést a Királyság-teremben tartottak; a kongresszus volt az első olyan összejövetel, amelyre más helyszínen került sor.

Mi volt a helyszín? A fő turistahotel csodálatos fekvésű pavilonja. A félig nyitott, zsupfedeles épület a sziklák közé befészkelten állt és Mahé egyik leggyönyörűbb öblére nézett. A küldöttek nemcsak a szellemi programban lelték örömüket, hanem élvezték az óceán hullámzásának megnyugtató hangját is és a friss tengeri szellőt, amely végigsuhant a nézőtéren.

Az első napon a jelenlevők száma új csúcsot jelentett: 173. Vasárnap a létesítmény zsúfolásig megtelt, 256-an voltak jelen. A csupán 80 hírnököt tekintve, micsoda kilátás a növekedésre a szigeteken!

A kongresszuson alámerítkezettek között volt egy asszony, aki egykor ellenséges beállítottságú volt. Mi változtatta meg a gondolkodását? Részt vett Krisztus halálának az Emlékünnepén. S ott  látta, milyenek is valójában Jehova Tanúi. Szükség volt azonban arra, hogy bizonyos változtatásokat hajtson végre az életében. A megélhetéséhez egy út menti kis üzletet vezetett, ahol a vevők többek között dohánytermékeket is vásárolhattak. Figyelmeztették, hogy a dohánytermékek árusításának megszüntetése tönkreteheti az üzletet. Félelmet nem ismerően Jehovába vetette bizalmát és felhagyott a dohánytermékek árusításával. Az üzlete nem látta kárát. Sőt inkább annak érdekében, hogy még több időt szakíthasson a Királyság-prédikáló munkára, kifüggesztette üzletében a nyitvatartás rendjét, és úgy szervezte meg az idejét, hogy a nap legfontosabb óráit a prédikálómunkában tölthesse.

A hírnökök evangelizálási erőfeszítései bőséges aratást eredményeznek. Királyság-termet avattak 1990-ben Praslin szigetén. Számos bibliatanulmányozás folyik a harmadik legnagyobb, La Digue nevű szigeten. Továbbá a Seychelle-szigetek felvigyázását 1990 szeptemberében átruházták a mauritiusi fiókhivatalra, ahol egy hasonló kreol nyelvet beszélnek.

Ruanda — Afrika rejtett Svájca

Most pedig térjünk vissza a kontinensre. Burunditól északra, hozzá hasonló szépséggel és dombvidékkel, Tanzánia, Uganda és Zaire közé beékelve terül el Afrika legsűrűbben lakott országa, Ruanda. Kelet—nyugati és észak—déli irányban több mint 160 km, az elmúlt 20 év során azonban a lakosság hárommillióról több mint hétmillióra növekedett. Többek között Ruandában termelik a világon az egyik legjobb teát, és a világ hegyi gorillái közül sok itt él. Hegyek, tavak, és több mint 10 000 domb országa, és itt található a Nílus legtávolabbi forrása.

Miként a szomszédos Burundiban, Ruandában is megtaláljuk többségében a hutu, kisebbségben pedig a magas növésű tuszi törzs tagjait. ‘Afrika ezen rejtett Svájcában’ az emberek többsége banánligetekkel körülvett, elszigetelt vidéki tanyákon él. (Lásd az Ébredjetek! 1976. február 22-i [angol] számát.) Az egész lakosság a  kinyarvanda nyelvet beszéli; az iskolázottabbak franciául is tudnak.

Vajon hogyan jutott el Isten Szavából az életadó igazság ebbe a távoli hegyvidéki országba? A Vezető Testület 1969-ben négy Gileád-végzőst jelölt ki Ruanda területére, de belépési kérelmüket elutasították, talán a katolikus egyház akkor még erőteljesen érvényesülő befolyása miatt.

A következő évben azonban Tanzániából két különleges úttörő, Oden és Enea Mwaisoba telepedett le Kigaliban, a fővárosban és kezdett prédikálni. Mivel nem beszélték a kinyarvanda nyelvet, ezért a főként Zaire-ból és Tanzániából jött, szuahéliül beszélő emberek felkeresésével kezdték tevékenységüket. Nos, 1971 februárjában már négy gyülekezeti hírnök adott le szántóföldi munkajelentést. A kormányban bekövetkezett változás utat nyitott a nagyobb vallási tolerancia felé, de a nyelvi nehézség lassította a növekedést, mivel egyáltalán nem volt kinyarvanda nyelvű kiadvány.

Zaire-ból és Tanzániából más úttörők is jöttek segíteni. Így 1974-re 19 lett a tevékeny hírnökök száma. Több mint ezer könyvet terjesztettek el 1975-ben. Abban az évben egyéb jelentős események is történtek: A nairobi fiókhivatalból idelátogatott egy testvér, hatan alámerítkeztek, és a Királyság-szolgálati Iskola oktatása hét ruandai testvérnek nyújtott segítséget. Valóban, megtörtént a terjeszkedés érdekében a jó alap lerakása. Kis bibliatanulmányozó csoportok jöttek létre Kigalin kívül egyéb helyeken.

Egy emigráns visszatér

Ezalatt egy ruandai férfi, Gaspard Rwakabubu megismerte az igazságot mialatt Zaire déli részén, Kolweziben dolgozott a rézbányában. Segített a helyi gyülekezet felvigyázói teendőiben, így azután hasznos szellemi tapasztalatra tett szert. Mindazonáltal gondolatai és imái gyakran foglalkoztak hazájával, Ruandával, ahol nemigen hallottak a Jóhírről.

Vajon mit szándékozott tenni ezen a téren? A Királyság-szolgálati Iskolán Gaspard beszélt az egyik oktatóval, aki maga is  misszionárius volt. Az oktató ezt kérdezte tőle: „Hogyan vélekedsz a teljes idejű úttörőszolgálat vállalásáról és a visszaköltözésről Ruandába?”

Örömmel fogadta a lehetőséget, és sem a munkahelyi előléptetés, sem a rokonok részéről jövő lebeszélés nem tarthatta őt vissza. Jehova segítsége is nyilvánvaló volt. Nemcsak hogy rekordidő alatt elintézték a szükséges papírmunkát, hanem munkaadója, a bányavállalat még repülőjegyet is biztosított számára vissza Ruandába. Nos, 1975 júniusában érkezett meg Kigaliba. Ez az átköltözés anyagi áldozattal járt Rwakabubu testvér számára; immár nem nagy méretű vállalati lakása volt, ahol éljen, csupán egy vályogtéglából épült egyszerű otthona.

Lelkesedése és a ruandai emberek természetének ismerete előrehajtó erőként segítette a teokratikus haladást. Más, Rwakabubu testvérhez hasonló dinamikus érzülettel bíró ruandai személyek is jöttek az igazságba. Kigaliban nőtt az összejövetelek látogatottsága, és a hírnökök száma az 1975-ös 29-ről 46-ra emelkedett 1976-ban, majd 76-ra 1977-ben. Negyvenen vettek részt az első körzetgyűlésen, amelyet lakásának nappalijában tartottak meg.

Azután 1976-ban megjelent az első kinyarvanda nyelvű kiadvány, „A Királyságnak ez a jó híre” című füzet. Majd 1977-ben újabb kísérletet tettek arra, hogy misszionáriusok jöhessenek Kigaliba. Két házaspár számára ideiglenes vízummal engedélyezték az országba történő belépést. Fáradságos keresgélés után találtak egy megfelelő misszionáriusi otthont. Noha a ház tágas volt, sajnos a víz még nem volt bevezetve, és a misszionáriusoknak az esővíz levezetőcsatorna alatt kellett zuhanyozniuk. Minden felhőszakadáskor nagy sietve kitettek minden rendelkezésre álló edényt az esővíz összegyűjtésére. Egyik alkalommal, miután nagy erőfeszítések árán végre megtöltötték a fürdőkádat, csak később vették észre, hogy a dugó átereszt, és az értékes vizük mind lefolyt a csatornába!

Beszéljétek a nyelvet!

A misszionáriusok tudták, hogy a bennszülött lakosság szívének eléréséhez beszélniük kell a nyelvüket, így azután rögtön  nekiláttak a kinyarvanda nyelv tanulásának. Jó előrehaladást értek el, nagy benyomást tettek még a helyi tisztviselőkre is, akik közül sok kedvezően reagált a Királyság-üzenetre. Hamarosan azonban érezhetővé vált a hamis vallás követőinek befolyása; a misszionáriusok számára nem adtak ki új vízumot. Így azután az országban töltött csupán három hónap után, a misszionáriusok Zaire-ba távoztak.

A külföldi különleges úttörőknek is el kellett hagyniuk Ruandát különböző okok miatt. A helyi ruandai testvérek töltötték ki a keletkezett űrt, megkezdték az úttörőszolgálatot és prédikálótevékenységüket kiterjesztették az ország valamennyi kerületére. Az eredmény? A Tanúk több mint száz vidéki piacon hirdették a Királyság-üzenetet. Milyen csodálatos volt látni ezt az előrehaladást az oly késői kezdet után!

Az igazság iránti lelkesedés lángoló érzésétől vezérelve a Ruandában élő Tanúk vágyakoztak megízlelni azt az örömet, amit a más helyekről jött testvéreikkel való együttlét nyújt. Így tehát 1978-ban Ruandából 30-an tették meg a több mint 1200 km-es utat Nairobiba, hogy részt vegyenek a „Győzedelmes Hit” kongresszuson. Számos ok miatt nehéz volt az utazás. A megbízhatatlan közlekedés volt az egyik nehézség. A másik gondot az jelentette, hogy az átutazás a politikailag bizonytalan Ugandán több tucat fegyveres ellenőrzéssel járt az egyes útlezárásoknál, sőt még letartóztatásokra és kivégzéssel való fenyegetésekre is sor került. Mindezt nehezítette még a jármű gyakori lerobbanása, valamint a határátlépési gondok. Nairobiba az utazás összesen négy napot vett igénybe. Mennyire örvendeztek azonban ezek a testvérek, amikor látták a különböző nemzetekből származó több ezer Tanú társukat békés egységben a nairobi kongresszuson!

Zűrzavaros évek Ugandában

Az 1970-es évek közepén nem lehetett az örvendezés hangját hallani a szomszédos Ugandában. Feszültséggel teli állapotok uralkodtak. Nemcsak hogy az ország elhagyására kényszerítették az összes misszionáriust és a külföldi testvéreket, hanem az egész lakosság is naponta aggódott az életéért. A gazdasági gondok és a  Jehova Tanúira vonatkozó, 1975-ben ismét életbe léptetett tilalom növelte a testvérek bánatát. A tilalom feloldása iránti kérelem nem járt sikerrel, noha a kormány korábban vallásszabadságot ígért.

Azokban az években, bár hadilábon álltak a törvénnyel és ezért nem került sor bírósági perekre, kínzás és halál viszont volt. Ez nem a bátortalanoknak való hely volt. Acélszilárd bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki megmaradjon az igaz Isten mellett tanúnak. És a romló gazdasági helyzettel az anyagi gondok egyre nagyobb mértékben lekötötték az emberek gondolatait, és az erkölcstelenség irányába mutatkozó tendencia sem tűnt el egyáltalán. Így tehát a Tanúknak számos területen kellett küzdeniük: az emberektől való félelem, az anyagiasság, az erkölcstelenség és a spiritizmus, mindez csupán néhány azon problémák közül, amelyekkel szembe kellett nézniük. Ennek eredményeként hanyatlás mutatkozott a hírnöklétszámban: az 1976. évi 166-ról a számuk 1979-ben 137-re csökkent. Természetesen ezen csökkenés egy része magyarázható az országból elmenekültek nagy számával. Minden negyedik hírnök elment. Mindazonáltal sok olyan ember maradt az  országban, aki mélységesen tisztelte Istent és barátságosan viseltetett a Tanúk iránt.

Keserves évek voltak ezek mindenki számára Ugandában, és a tilalom miatt még inkább a Tanúk számára. Szerencsére ezt a tilalmat nem érvényesítették mindenütt szigorúan. Néhány településen a különleges úttörőmunka továbbra is haladt, sőt növekedett. Az ország északi városaiba különleges úttörők kaptak megbízatást, és hamarosan újabb gyülekezetek jöttek létre. Az északkeleten fekvő Soroti városában a kerületi biztos még azt is engedélyezte, hogy a tilalom ellenére a város egyik legjobb iskoláját vegyék igénybe gyülekezeti összejövetel céljára!

Kampalában azonban két testvért rajtakaptak prédikálás közben, és ezért az ország leghírhedtebb börtönébe vetették őket. A barátok attól tartottak, hogy soha többé nem fogják őket viszontlátni, de hála legyen érte, egy hét múlva szabadon engedték őket. Lirában három Tanút prédikálás miatt három hónapra börtönbe vetettek.

A helyi lakosság számára mindennaposakká váltak az olyan események, hogy eltűntek egyes rokonok és szomszédok, éjszaka lövések dördültek, üresek lettek az üzletek, háromjegyűvé vált az infláció, és hogy nem volt közlekedés. Százával várakoztak az emberek a buszmegállóban készen arra, hogy megrohamozzák az érkező járművet, amelyen csak nyolc utas számára volt férőhely. A kormány által rögzített közlekedési  viteldíjtarifákat jórészt semmibe vették. A „jegyekért” rendszerint akkor fizettek, amikor a jármű megállt egy elhagyatott területen, és minden utasnak annyit kellett fizetnie, amennyit a sofőr követelt.

A Nairobiból küldött irodalom és a fiókhivatalból érkező testvérek látogatása olyan volt, mint valami égi manna — szellemi eledel a kellő időben és a buzdítás felüdítő forrása az ugandai Tanúk számára. Minden akadály ellenére, némelyek el tudtak menni Kenyába a kerületkongresszusra. A kis helyi összejöveteleket továbbra is megtartották; az egyik ilyen összejövetelen egy olyan asszony merítkezett alá, aki alig egy napja szült.

Jehova életben tart

Azok a Tanúk, akik a zűrzavaros körülmények között továbbra is megmaradtak a teljes idejű prédikálószolgálatban, a hit figyelemre méltó példaképei voltak. Köztük volt egy idősebb testvérnő, Anna Nabulya Masaka városból. Életének egyik fénypontja az volt, amikor részt vett az Úttörőszolgálati Iskolán Kenyában. Az osztályteremben ugandai stílusú, nagy virágmintás ruhában, díszesen felöltözve jelent meg, és túláradó örömmel fogadta az elhangzó mélyenszántó szellemi anyagot és a gyakorlati információt!

Nabulya testvérnő rokonai nyomást gyakoroltak rá, hogy ne térjen vissza Ugandába, hanem inkább maradjon velük Kenyában, mivel így elkerülheti a gazdasági nehézségeket, veszélyeket és kényelmetlenségeket. Ő azonban hajthatatlan volt: Ugandában akart prédikálni, ahol az embereknek nagyon is szükségük volt a Jóhír vigasztaló üzenetére. Ezt mondta: „Az időskorral járó gyengeség ellenére, azt a kis erőt, amivel még rendelkezem, arra fogom felhasználni, hogy segítsek embertársaimnak helyeselt kapcsolatba kerülni Jehovával.” Így hát visszatért Ugandába és mindhalálig hűségesen szolgálta népét és Istenét.

A hit egy másik példaképe egy úttörő testvér volt, aki bátorsággal prédikált a maga elszigetelt megbízatási helyén az összes katonai és rendőri tisztviselőnek. Valahányszor elfogyott a pénze és nem tudott a főzéshez tűzifát venni, elégetett egy-egy széket vagy kidobott bútordarabot, amíg meg nem érkezett a pénz és a nagyon várt bibliai irodalmat tartalmazó szállítmány. A területén az  emberek annyira szomjúhozták a szellemi eledelt, hogy egyetlen nap alatt könnyűszerrel el tudott terjeszteni 40, vagy akár 50 könyvet is.

A Tanúkat továbbra is zaklatták, letartóztatták és kihallgatták, de ők kitartottak. Jehova megadta népének ’a bölcsek nyelvét’, és így ők bátorsággal tanúskodtak a hatóság embereinek (És 50:4).

Az özvegy testvérnők a buzdítás forrásául szolgáltak sok Tanú számára Kampalában. Nemcsak azon a megpróbáltatáson mentek keresztül, hogy elvesztették férjüket, hanem egyben anyagi javaik elvesztését is elszenvedték. Mindazonáltal Jehova érdekeit helyezték az első helyre, keményen dolgoztak a szolgálatban és gyermekeikbe belenevelték az isteni értékrendet. Ugyanakkor segítettek felebarátaiknak is megismerni az igazságot, és később abban az örömben volt részük, hogy láthatták, miként vállalják a bibliatanulmányozók gyermekei közül néhányan az úttörőszolgálatot. (Lásd Az Őrtorony 1985. február 15-i [angol] számát a 27—31. oldalon.) Jehova megáldotta az ilyen hűségesek buzgó tevékenységét, és a Királyság-hírnökök száma nőtt.

Dzsibuti — Forró és száraz

Az Arab-félsziget délnyugati csücskével átellenben, Etiópia és Szomália között terül el a kicsiny ország, Dzsibuti, korábbi nevén Francia Szomálipart. A francia flotta fontos katonai bázisa található itt. Az ország fővárosát, amely szintén a Dzsibuti nevet viseli, némely évkönyvben úgy tartják nyilván, mint a világ legforróbb városát. A sivatagi körülmények ellenére, ennek a kis országnak megvan a maga vonzereje, különösen a part menti térségnek, ahol a fenséges korallzátonyok bővelkednek a különféle tengeri életformákban.

Itt éri el az afrikai kontinenst a nagy Rift Valley, amely Libanontól kiindulva húzódik végig a Vörös-tengeren át. Az Assal-tó és az Abbé-tó körül bámulatos természeti látványosság tárul elénk — só- és gipszképződmények, mészkőormok, hőforrások és színpompában játszó vizek.

 Az ország lakosságának több mint a fele az afar törzs tagja, amelynek területe egészen az etiópiai Danakil-sivatagig nyúlik. A másik törzs, az issza tagjai, a szomáli nép a fővárosban él, amely Szomália közelében fekszik. A kemence forróságú hőség tespedtté teszi az embereket, ezért olykor még egy 90 méteres útszakasz megtételéhez is buszra szállnak. Sokan az enyhe élénkítő drog, a khat rabjai, amelyet a jemeni, etiópiai és kenyai fennsík bizonyos fáinak leveleiből nyernek. Sőt, a délutánokat rendszerint a khat fogyasztásának szentelik; a legtöbb egyéb tevékenységet ez idő tájt beszüntetik. A lakosság többsége muszlim, és az emberek a francia, az arab, a szomáli és az afar nyelvet beszélik.

Dzsibutiban a Jóhír első hirdetője egy francia testvérnő, Claudine Vauban volt, aki egy katonához ment feleségül. Ebben az iszlám országban fehér nő számára egyedül veszélyes volt közterületeken tartózkodni. Ez azonban nem tartotta vissza Vauban testvérnőt a tevékenységtől. Tevékeny maradt a szántóföldi szolgálatban és két bibliatanulmányozást vezetett azon három év alatt, amíg Dzsibutiban tartózkodott. Körülbelül két évvel később, 1977 végén egy fiatal dzsibuti érkezett az országba, aki Franciaországban tanulta az igazságot. Ám szellemi vonatkozásban gondok voltak vele és később ki kellett közösíteni.

Nos, 1978-ban egy etiópiai menekült testvérnő költözött Dzsibutiba. Később megtanult franciául és hűséges maradt annak ellenére, hogy más Tanúktól hosszú ideig teljes elszigeteltségben volt. A Franciaországból és Etiópiából idelátogató testvérek szellemi buzdítást nyújtottak neki. Mindez azonban csak időszakos volt egészen 1981-ig, amikor is egy fiatal kisegítőszolga, Jean Gabriel Masson jött ide Franciaországból a feleségével Sylvie-vel, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Ez merész lépés volt a Masson házaspár részéről, ha figyelembe vesszük az elszigeteltséget, továbbá azt, hogy újak voltak az igazságban, valamint a kedvezőtlen éghajlatot és a magas megélhetési költségeket.

Megszervezett prédikálásuk hamarosan kezdett gyümölcsöt teremni. Több etiópiai menekült fogadta el az igazságot mielőtt Dzsibutiból más országokba távozott. Nos, 1982-re 6 tevékeny  hírnök volt; az Emlékünnepen 12 fő vett részt. Két hónappal később, a Franciaországból érkező körzetfelvigyázó látogatása idején, hárman merítkeztek alá.

Azokban a napokban az összejöveteleket Masson testvér szerény otthonának udvarán tartották, olykor egészen szokatlan körülmények között. Az egyik alkalommal éppen egy Nairobiból idelátogató testvér tartotta bibliai előadását, amikor az udvar fölött lugasként felfuttatott kúszónövény ágai között prüszkölni, nyivákolni és verekedni kezdett két macska. A lárma fülsiketítővé vált, és természetesen nagyon is figyelemelvonó volt mindaddig, amíg a két csatázó macska le nem pottyant a lugasról, pontosan a szónok előtt érve földet! És mindennek tetejébe, röviddel ezután áramkimaradás volt, így azután mindenki teljes sötétségben ült. Mindazonáltal az összejövetelt sikeresen befejezték. A résztvevők száma 18-ra emelkedett. Különös volt látni, hogy még ilyen kislétszámú hallgatóság ellenére is négy nyelven tartották az összejöveteleket: angol, francia, amhara és szomáli nyelven.

Egy szerzetes állást foglal

Masson testvér számára nem volt könnyű munkát kapni, de végül sikerült egy tanítói állást találnia. Az iskolában megismerkedett Louis Pernot-val, egy katolikus szerzetessel, az iskola igazgatójával, aki már közel 20 éve élt itt. Amikor Louis élénk érdeklődést mutatott a Biblia igazsága iránt, Masson testvér meghívta őt Krisztus halálának Emlékünnepére. „Lehetetlen — mondta Louis. — Itt Dzsibutiban mindenki ismer engem, és mindenki tudja, ki vagyok. Hogyan mehetnék hát el Jehova Tanúi összejövetelére?”

Masson testvérnek azonban támadt egy ötlete. Azt javasolta, hogy Louis a délutáni szieszta ideje alatt jöjjön el hozzá a házába, amikor is egész Dzsibuti alszik a perzselő nap miatt. Nála azután leülhetne a függöny mögé a hálószobában, és ott várhatná meg az összejövetel kezdetét. Senki sem tudná, hogy jelen van, az összejövetel után pedig hazalopakodhatna a sötétség biztonságos leple alatt.

Így tett tehát — az első összejövetelen Louis úgy vett részt, hogy Massonék hálószobájának függönye mögött ült! Bár nem túl  sokat értett meg a bibliai információból, nagy hatással volt rá a bibliai megbeszélés alapossága.

Masson testvér azután arra buzdította őt, hogy válasszon a könyvei közül egyet és vigye haza elolvasni. Mivel Louis pedagógus volt, ezért az Ifjúságodat tedd eredményessé! című könyvet választotta. Már többször is elgondolkodott azon, vajon a vallása miért nem kínál világos információt, hogy segítsen a fiataloknak a mai világban felmerülő problémáik megoldásában. Úgy vélte, hogy Isten igaz vallásának megbízható útmutatást kell adnia az embereknek anélkül, hogy rossz hírbe hozná Isten Szavát. Louis még azon az estén elkezdte olvasni az Ifjúság könyvet. Nem tudta letenni. Másnap azt mondta Masson testvérnek, hogy megtalálta az igazságot. Ugyanazon hét folyamán lemondott nemcsak szerzetesi mivoltáról, hanem a katolikus hitéről is!

Természetesen mindez meglehetősen nagy felbolydulást váltott ki, és röviddel ezután Masson testvért és testvérnőt felszólították, hogy hagyják el azt a kis köztársaságot. Szomorú csapásként hatott ez a helyi Tanúkra, mivel már 44-en vettek részt az Emlékünnepen. Masson testvér fellebbezett a kormánynál, és ennek folytán egy hónappal meghosszabbították ott-tartózkodási engedélyét; ennek lejárta után az indiai-óceáni Mayotte francia területre költöztek.

Massonék az elutazásukig minden egyes nap bibliatanulmányozást folytattak Louis-val, aki addigra felismerte, hogy a maga lábán kell megállnia. Massonék távozása után egy úttörőszolga jött Dzsibutiba, hogy szellemi segítséget nyújtson Louis-nak.

Különböző okok miatt azonban, Tanúk jöttek, majd elmentek. Így azután az újonnan alámerítkezett Louis-nak szilárdan kellett állnia a több évig tartó viszonylagos szellemi elszigeteltség ellenére. Újra meg újra beidézték a hatóságok, kihallgatták, és figyelmeztették a prédikálótevékenységével kapcsolatban. Soha nem ingadozott; még kisegítő úttörőként is szolgált. Végül azonban megfosztották állásától a hite miatt. Louis Jehova kezére bízta a dolgokat és teljes erővel haladt előre, mígnem más lehetőséget talált a megélhetés biztosítására.

 Ma Dzsibutiban a hírnökök kicsiny csoportja továbbra is elviszi a Biblia igazságait a lakosságnak. Nem régen külföldi országokból Tanúk költöztek Dzsibutiba, ezáltal új lendületet adva a munkának.

Ismételt erőfeszítések Szomáliában

Miután Vito és Fern Fraese misszionáriusok 1963-ban távoztak más megbízatást kapva, éveken át nem volt nyilvánvaló Királyság-tanúskodás Szomáliában. Végül egy szomáliai születésű európai testvér 1980 végén ebben a part menti országban töltötte szabadságát. Ittléte alatt felkutatta a Jóhír iránt érdeklődő személyeket. Ezeknek a juhszerű egyéneknek további segítséget nyújtottak különféle Tanúk, akik időszakonként ellátogattak az országba.

Később egy olasz testvér érkezett ide, hogy a tengeri kikötővárosban és fővárosban, Mogadishuban egy létesítmény építésén dolgozzék. Ami tapasztalat terén hiányzott nála, azt pótolta a lelkesedésével. Fittyet hányva mindenféle elővigyázatosságra, mindenkinek elmondta a Jóhírt, akivel csak találkozott, még a muszlimoknak is. A muszlimok közül az egyik középkorú férfi figyelmesen hallgatta. Látta az igazság fényét. Minthogy ez a férfi utazásai révén sokfelé járt már, nyitott gondolkodású volt és elfogadta a bibliatanulmányozást. Nem sokkal ezután az olasz testvér munkaszerződése lejárt, és el kellett hagynia az országot. Ám egy másik olasz család költözött Szomáliába, és további segítséget nyújtott az érdeklődő férfinak.

Majd egy hölgy, aki korábban érdeklődést mutatott az igazság iránt, míg Európában élt, most férjével együtt visszatért Szomáliába. Felkereste a Tanúkat. Így egy kis csoport alakult. Összejöveteleket tartottak, sőt még körzetfelvigyázói látogatásokra is sor került. Végül, 1987-ben ez az asszony alámerítkezett. Túláradó volt az öröme. Sok évbe telt, amíg eljutott eddig a pontig. Tekintve, hogy gyakran költözött egyik országból a másikba, ahol újabb és újabb nyelveket kellett megtanulnia, nem csoda, hogy szellemi előrehaladása lassú volt, de semmi sem tarthatta őt vissza. Hamarosan bibliatanulmányozást folytatott másokkal, és szívét felvillanyozó érzéssel töltötte el az, amikor az egyik házaspár csatlakozott hozzá  Isten dicsőítésében. A feleség volt az első olyan Tanú, aki szomáli származású volt.

Sajnálatos módon azonban az ország gazdasága és biztonsága oly nagy mértékben megromlott, hogy sok külföldi, sőt számos helyi ember is elhagyta az országot. Nos, 1990 végére a hírnökök is távoztak mind. Ez minden bizonnyal gondviselésszerűnek bizonyult, mivel az 1991-es polgárháború a feje tetejére állította az országot a vaktában elkövetett gyilkosságokkal rettegésben tartva Mogadishut.

Nem Szomália volt az egyetlen olyan ország, amelyet forradalom rázkódtatott meg. Majdnem két évtizeddel korábban Etiópián söpört végig a polgárháború vihara.

Forradalom Etiópiában

Etiópiában a történelmi császárság 1974-ben összeomlott. Új ideológia előmozdítását szorgalmazva, a katonaság megfosztotta hatalmától az öregedő császárt és elsöprő reformokat kezdeményezett. Életükben most első ízben érezték a fiatal forradalmárok a fegyverviselésből származó erőt, amelynek révén azonnal ölni lehet. Kijárási tilalmat léptettek életbe, és olyan csatakiáltásokat lehetett hallani, mint „Etiópia mindenekfelett!” Semmiféle politikai reakcióst nem tűrtek meg.

Ez időben egybeesett azzal az időszakkal, amely Etiópiában Jehova népe fejlődése tekintetében ígéretesnek látszott. Hírnökcsúcsot értek el 1974-ben 1844 fővel, és az Igazság könyvet lefordították amhara nyelvre. Az Emlékünnepen a jelenlevők száma 3136-ra emelkedett. Az újonnan kijelölt különleges úttörők segítségével a tanúskodómunka első ízben jutott el Etiópia összes tartományába. Mindazonáltal az ellentmondások időszaka volt ez. Némelyik gyülekezet nyíltan összejöhetett, miközben néhány különleges úttörőt bebörtönöztek.

A gerillaháború tovább folytatódott az északon fekvő Eritrea tartományban. A Keren városban levő gyülekezet el volt vágva a külvilágtól. Nem volt sem víz, sem élelem, sem áramszolgáltatás. A sötétedéstől hajnalig érvényes kijárási tilalom mellett, vajon hogyan lehet majd megtartani Krisztus halálának Emlékünnepét,  amely nem kezdődhet naplemente előtt? Az ünnepélyes megemlékezés különösen rendkívüli eseménnyé vált, mivel a Tanúknak korán kellett érkezniük, még naplemente előtt, és azután készeknek kellett lenniük arra, hogy az egész éjszakát ott töltik az összejöveteli helyen, amíg hajnalban véget nem ér a kijárási tilalom. A testvéri közösség micsoda gyönyörű éjszakája volt ez!

A Tanúk számára más kedvező fejlemények is következtek. Kilenc év eltelte után, az 1975-ös év folyamán megtartották az első Királyság-szolgálati Iskolát, amelyből az etiópiai vének hasznot meríthettek. A körzetgyűlési programot jóval több mint 2000 főnyi hallgatóság előtt tartották meg. Szereztek egy olyan engedélyt, amely lehetővé tette az irodalmunk behozatalát az országba. Külföldről egy héttonnás szállítmány, benne 40 000 könyv érkezett Addisz-Abebába. A következő évben, 1976-ban Asmara város egy ideig gerillaharcoktól mentes, szokatlan nyugalomnak örvendett, ezért meg lehetett tartani a Királyság-szolgálati Iskolát. A helyi Tanúk azt jelentették, hogy közvetlenül az iskola befejezését követően, ismét kiújultak a lövöldözések és a rakétarobbantások.

Vörösterror!

A dolgok rosszra fordulása fenyegetően közeledett a Tanúk felé. Az 1976-os év elején a hatóság egy körlevelet adott ki Jehova Tanúi ellen. Az év közepe táján megkezdődött a Vörösterror Hadjárat elnevezésű mozgalom a forradalom ellenségei ellen. Jehova imádóit is célpontnak tekintették. Tévesen azzal vádolták őket, hogy ők is ellenségek. Letartóztatások következtek.

Micsoda kárörömmel szemlélhette mindezt az etióp ortodox egyház! Kihasználták a helyzetet, hogy megindítsák a Tanúk ellen a maguk támadását. A fővárostól délre, a Mojo nevű városkában a papok egy több mint 600 főből álló tömeget toboroztak össze abból a célból, hogy megtámadják és megöljék a Tanúkat, a rendőrség azonban visszatartotta a csőcseléket a komolyabb bajkeveréstől. Hasonló csőcseléktámadási akcióra került sor Bahir Darban, a Kék-Nílus forrásvidékén levő városkában.

Országszerte mindenütt házkutatásokat tartottak, amelyeket példa nélkül álló alapossággal végeztek. Még a kerteket is feltúrták  és a padlódeszkákat is felemelték bibliai kiadványok, írógépek és ehhez kapcsolódó anyagok keresése közben.

Asmarában a rendőrség feltartóztatta az egyik különleges úttörőt, aki a gerillák által megszállt vidékről érkezett. Megmotozták és megtalálták nála a szántóföldi szolgálatról készített jelentés formanyomtatványát. A formanyomtatványon kézzel írva, különféle rövidítések voltak, ami gyanakvóvá tette őket. Azután arra kényszerítették az úttörőt, hogy vezesse őket a városban lakó Gebregziabher Woldetnsae felvigyázó tartózkodási helyéhez. Abban reménykedtek, hogy elkapnak egy gerillavezetőt, ezért több teherautónyi fegyveres katona szállta meg Gebregziabher * testvér munkahelyét. Körülvették az irodáját, azután tüzelésre készen tartották puskájukat. Majd név szerint Gebregziabher testvért szólították, megragadták és elszállították. Munkatársai biztosak voltak benne, hogy soha többé nem látják őt viszont.

A katonai főhadiszálláson a katonák kihallgatták Gebregziabher testvért. Minden kérdésükre őszintén válaszolt tanúbizonyságot téve prédikálómunkánkról és megmagyarázta a titokzatos „fi, úl, Bt.” stb. rövidítések jelentését. Ezek csupán ártatlan jegyzetek voltak, amelyeket a különleges úttörő a havi szántóföldi tevékenységéről készített; tartalmazta például az elterjesztett folyóiratok számát, az újralátogatásokat és a vezetett bibliatanulmányozásokat. Gyors egymásutánban tették fel neki a kérdéseket: „Micsoda! Úgy érti, hogy ezek nem fegyverekre, lőszerekre vonatkoznak? Ki hiszi ezt el? Miért van ez a jelrendszer?”

Gebregziabher testvér őszintesége és együttműködési készsége nagy hatással volt rájuk, a kétkedés azonban továbbra is megmaradt bennük. Végül az elöljáró parancsnok ezt kérdezte: „Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ön valóban Jehova Tanúi egyike?” A testvér átkutatta a holmiját, de nem talált semmiféle alkalmas dolgot, amivel igazolhatta volna kilétét. De várjunk csak egy pillanatot! — egyéb holmijai közé eltéve ott lapult egy nyomtatott kártya ezekkel a szavakkal: „Nem fogadok el vérátömlesztést!” Amikor az elöljáró parancsnok meglátta, így szólt: „Igen, ez  elegendő. Ön szabadon elmehet.” Amikor a testvérünk visszatért a hivatalba, a munkatársai azt hitték, hogy immár fel is támadt!

Váratlan fordulat

Asmarában számos testvérünk gyűlt egybe egy házban. Fiatalok egy csoportja kifigyelte a helyet és azonnal informálta a rendőrséget az összejövetelről. Magyarázatként elmondták, hogy két villáról van szó, és az egyik előtt egy kislány játszik. Ebben a házban jöttek össze a Tanúk!

A rendőrség kiszállt a helyszínre, hogy megtalálja a Tanúkat. Eközben a kislány odébb ment. A másik villa előtt kezdett játszani. A rendőrség berontott a házba, de csupán egy kis csoportot talált családi légkörben. A rendőrök zavarba jöttek, visszatértek a rendőrőrsre, bosszankodtak a fiatalok miatt, mivel azt hitték, hogy félrevezették őket.

A politikai és a társadalmi hangulat nem volt valami egészséges a Tanúk számára. Az embereket arra buzdították, hogy politikai jelmondatokat ismételgessenek, vegyenek részt a választásokon, és adományozzanak pénzt, élelmet és felszereléseket hadi célokra. Ám mindezek közepette bátor testvérek segítségével bejutott Etiópiába az értékes bibliai irodalom külföldről.

Önfeláldozó pásztorok

Eritreában a gerillák számos gyülekezetet elvágtak a külvilágtól. Ám voltak szerető pásztorok, akik buzdították az ottani testvéreket. Az egyik körzetfelvigyázó elintézte, hogy egy ellátmányt szállító konvojjal fegyveres kísérettel eljusson a 92 km-re levő Kerenbe. Képzeljük el, hogyan tette meg az utat együtt a 100 teherautóval 5 tank és 30 páncélos jármű védelmében.

Útközben súlyos harc robbant ki, gerillák kerítették be a konvojt. A támadóknak az volt a szándékuk, hogy megszerzik a teljes ellátmányt, ahogy azt gyakorta tették a múltban. Harminc percig tartó heves küzdelem után, a konvoj áttört az ellenséges vonalakon és elmenekült. Így a körzetfelvigyázó meg tudta látogatni az elszigeteltségben levő gyülekezetet és építeni tudta a testvéreket.

A körzetfelvigyázó visszaútjához azonban már nem állt rendelkezésre konvoj, és más közlekedési eszköz sem. Egyetlen lehetőségként  az maradt, hogy a teljes utat gyalog teszi meg visszafelé. Ez nagyon veszélyes volt. A visszaút három napot vett igénybe, és megszakítás nélküli éjszakai gyaloglást is magában foglalt.

A szörnyűséges nyugtalanság ezen időszaka alatt néhány hírnök elkülönült, köztük kiválóak is. Mások tétlenekké váltak, ismét mások elmenekültek az országból. Ennek eredményeként csökkent a hírnökszám.

Semleges álláspontjuk miatt 1979-re 80 testvér volt börtönben. Azon év áprilisában Asmara város felvigyázója, Gebregziabher Woldetnsae, aki az ostromlott vidéken élő testvéreket indult meglátogatni, az úton tragikus módon életét vesztette egy balesetben. Mindezen elszomorító hírek ellenére azok, akik hűségesen kitartottak, soha nem maradtak bizonyság nélkül Jehova szerető támogatását illetően.

A hit további nemesítése és próbája

Amikor a forradalom első szakasza véget ért és az ország kezdett megnyugodni, a polgárok úgy érezték, mintha szellemi értelemben légüres térben lennének. Saját szemükkel látták, miként alkusznak meg az egyházaik, és így azok népszerű támogatása kezdett alábbhagyni. A Tanúk közül egyesek szintén ingatagokká váltak szellemileg. Fájdalmas volt látni, de ugyanakkor szükségszerű is, hogy 23 vén és kisegítőszolga veszítette el szolgálati kiváltságát 1981-ben. Rendszertelenekké váltak a szántóföldi szolgálatuk terén. Fordulat állt be a gyülekezetek életében, és örvendetes módon azok a testvérek azóta visszanyerték korábbi gyülekezeti kiváltságaikat.

 Egyéb megpróbáltatások is következtek, többek között nagy élelmiszerhiányt jelentő időszakok. A valóságban ezek a próbateljes évek szilárd, kipróbált hitet eredményeztek az etióp testvéreknél (1Pét 1:6, 7).

Szudán — növekedés nehézségek közepette

Két évet vett igénybe 1974 augusztusától 1976-ig, míg Szudánban ismét új hírnökcsúcsot értek el 101 fővel. Feszültséggel teli pillanatok jellemezték ezt az időszakot. Gyakoriak voltak a puccs kísérletek, bőven akadt politikai gyanúsítgatás. A hírnököket és a véneket időnként kihallgatta a rendőrség. A növekvő árak és az áruhiányok okozta gazdasági nehézségek anyagi téren aggodalmat keltettek és sokakat szinte rabszolgává tettek. Így azután a hírnökök számának növekedése lassú volt. A hírnökcsúcs 1981 áprilisában is csak 102 volt.

Az ország déli részén két dolog nehezítette a körzetfelvigyázók rendszeres látogatását a gyülekezeteknél: a gerillaharc vagy az üzemanyaghiány bármikor elvághatta a közlekedés lehetőségét, és gondot jelentett az utazás módja is. Az egyik lehetőség az volt, hogy az ember bepréselődött egy tömött teherautó hátuljába és egy egész napon át ott zötykölődte végig az utat, vagy pedig szép komótosan tette meg az utat egy 10 kilométeres óránkénti sebességgel haladó zsúfolt vonaton, ahol minden ülőhelyre két utas jutott, és potyautasok utaztak a vagonok tetején. A repülőgéppel való utazás sem volt valami leányálom. Előfordulhatott, hogy egy hétig is várólistán volt az ember s várta, hogy megérkezzen végre egy gép, és azután minderről alig egy órával az indulás előtt kapta meg az értesítést. De mennyire értékelték a gyülekezetek a körzetfelvigyázók látogatásait! Örömük és vendégszeretetük leírhatatlan volt.

Nos, 1982-ben feléledt az úttörőszellem. Mindez az áldások egész áradatát eredményezte. Az úttörők száma öt év alatt 7-ről 86-ra nőtt. Az egyik hónap folyamán a hírnökök 39 százaléka vett részt a teljes idejű szolgálatban, és ez volt az év egyik legforróbb hónapja, amikor is a déli átlaghőmérséklet 40 °C fölött volt. Már több mint 300 hírnök tevékenykedett 1987-ben, és közel 1000  személy vett részt Krisztus halálának Emlékünnepén. A gyülekezeti hírnökök minden hónapban átlagosan 20 órát teljesítettek a szántóföldi szolgálatban.

Számtalan fiatal férfi tett gyors szellemi előrehaladást és vált képesítetté arra, hogy megkapja a kisegítőszolgai, majd idővel a véni kinevezést, tovább erősítve ezáltal is a gyülekezeteket. Végül, 1987-ben létrehoztak egy gyülekezetet a Nílus túlsó partján, a történelmi Omdurmán városban. A gyülekezet területén egymillió ember élt. Port Sudan városban is létrejött egy Tanú csoport.

A növekedés legnagyobb részét mégis a déliek adták, az atlétaalkatú sötét bőrű emberek, akiknek arcán vagy testén bőségesen található bevágás vagy díszítés. Szudán északi részéről, vagy az Egyiptomból származó emberek is elfogadták az igazságot, és a különféle menekültek meglátták a világosságot, amelyet az Istenbe vetett reménység nyújt az emberiségnek. Mindegyik csoport buzgó volt és kitartott Jehova szolgálatában. A tanúskodómunka még most is gyakran megkívánja, hogy hosszú ideig a perzselő napon gyalogoljon az ember. Nagy leleményességet igényel az összejövetelek megszervezése, mivel a munkát hivatalosan még nem ismerték el.

Az Istentől származó Élet Kenyerének a megízlelése

A muszlim fundamentalisták 1983-ban bevezették Szudánban a saríát, az iszlám vallásjogot. Jehova népének ellenségei ezt a vallásilag túlfűtött időszakot arra használták, hogy a figyelmet a Tanúkra irányítsák, akiknek kisebb csoportokban kellett megtartaniuk a gyülekezeti összejöveteleket.

Miként azt széles körben ismertették, az utóbbi években súlyos aszály sújtja Afrika Száhel övezetét, és Szudánt is. Ez abban az időben kezdődött, amikor ismét fellángolt a polgárháború, amelynek súlyos éhezés és sok szenvedés volt a következménye. Volt azonban egy bizonyos érdekes mellékhatása is: Számos fiatal vándorolt Szudán legtávolabbi térségeiről a fővárosba. Ott megízlelték az Istentől származó Élet Kenyerét, amelyet nem találtak volna meg korábbi elszigetelt lakóhelyükön (Ján 6:35). Ez felgyorsította a növekedést.

 Fizikai éhség, de szellemi bőség

Kartúm térségében 1988-ban a szeszélyes időjárás példa nélkül álló hatalmas felhőszakadásokat idézett elő, ezrek váltak hajléktalanná és néhányan meghaltak. Számtalan Tanút és a kisgyermekeiket is súlyosan érintette mindez. Az egyik apa kint állt a szabad ég alatt teljes sötétségben, magasba emelve gyermekét miközben egyre csak tartott a felhőszakadás és víz szintje már a csípőjéig ért. A villanyoszlopok kidőltek, a vályogházak összerogytak, a kinti illemhelyek beomlottak, helyükön rejtett gödrök keletkeztek és a víz is szennyezetté vált ezáltal. Az utakat elárasztotta a víz, egész városrészeket vágva el ezáltal. A gépkocsik bennrekedtek az iszapban, s alig volt remény, hogy ki lehessen azokat húzni onnan. Jó néhány napba telt, mire felszáradtak az új „tavak”.

A gondoskodó vének azonban szembeszálltak ezen veszélyekkel. Gyorsan nekiindultak, hogy kapcsolatba lépjenek szenvedő nyájukkal. Hamarosan enyhülést hozó intézkedések történtek. A Vezető Testület gondoskodott arról, hogy újabb ellátmány érkezzen ide. Csodálatos módon a szántóföldi szolgálat mindezek közepette is magas szinten folytatódott.

Ugyanakkor egy másfajta vihar is keményen végigsöpört Szudánon. Államcsíny révén változás állt be a kormányban és ennek következtében megújult az iszlám közösség kiemelkedő szerepe. A továbbra is dúló polgárháború, az aszályok és az importkorlátozások erőteljesen szorongatták a gazdaságot. Az éhség elérte a nagy városokat is és áldozatokat követelt.

Mivel az éhezés és a háború elől sokan délre menekültek, a déli országrész legnagyobb városának, Jubának a lakossága több mint negyedmillióra duzzadt. A gerillák azonban szorosabbra vették Juba köré vont őrizetüket. Így azután a város hosszú időn át teljesen el volt vágva a külvilágtól. Ám az enyhülést hozó ellátmány mindannyiszor még éppen jókor jutott el a testvérekhez, közvetlen azelőtt, hogy a készleteik kifogytak volna.

A növekvő számú úttörők számára folytatódott az oktatás, és ugyanígy a rendszeres szellemi együttlét is. A szellemi élelemkészlet nem fogyott ki. Amint az igazság egyre délebbi részeken is  terjedt az országban, új csoportok és gyülekezetek jöttek létre egyik város után a másikban.

Ezen nyomasztó események közepette, néhány meglepő dolog történt 1990-ben. Először az egyik déli provincia adta meg a hivatalos elismerést Jehova Tanúi számára.

Egy nem Tanú tanúskodása

Azután november 2-án egy nemzetközi hírű muszlim szónok rendkívül jó színben mutatta be Jehova Tanúit egy szeminárium alkalmából az ott összegyűlt kormánytisztviselők nagyszámú csoportja előtt. Elmagyarázta nekik a hitünket, a semlegességünket politikai ügyekben, a nyilvános tanításra tett erőfeszítéseinket és azt is, mennyire hasznos a munkánk a közösség egészére nézve. Az tette fel a koronát minderre, hogy teljes beszédét közvetítették a rá következő vasárnap a hazai televízióban, ezáltal mindenféle életvitelű embernek tanúbizonyságot téve, és ugyanakkor olyan méretekben, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt volna. Mi volt e hatalmas tanúskodás eredménye? Számos kedvező észrevételt lehetett hallani, a félreértések tisztázódtak, és további érdeklődést keltett az igazság iránt. A tény az, hogy a kormánytisztviselők arra kaptak buzdítást, hogy utánozzák a Jehova Tanúi körében tapasztalt önfeláldozó szellemet.

Szudánban a Tanúk valóban továbbra is Isten Királyságát keresik először, és boldogan töltenek hírnökönként közel 20 órát minden hónapban a szántóföldi szolgálatban. Ezért hát a sok megpróbáltatás és a folytonos éhezés ellenére soha azelőtt nem látott méretekben hirdetik Szudánban az igazságot Isten Királyságáról, amely az emberiség problémáinak végleges megoldását jelenti.

Jemen — a tömjén útja

Az utóbbi években az egyik buzgó szudáni testvérnő számára az a szokatlan lehetőség adódott, hogy ragyogni engedhette világosságát a félreeső országban, az Arab-félsziget délnyugati  csücskén elterülő Jemenben. Bölcs Salamon király napjaiban innen indult útjára a tömjén, majd áthaladt Séba királynő feltételezett birodalmán. Nos, a szudáni testvérnőnkön kívül voltak itt más országokból is Tanúk néhányan, akiket munkavállalási szerződés hozott Jemenbe. Jehova segítségével találkoztak egymással. Tapintatos módon beszéltek másoknak a hitükről és találtak is olyan embereket, akik tanulmányozni kívánták a Bibliát.

Az iszlám még mindig erős befolyásnak örvend ebben a hegyekkel tarkított országban, ahol az ősi hagyományok a mérvadók. A legtöbb nő teljesen elfátyolozottan jár, és a férfiak büszkén mutogatják az övükben hordott tőrt. Szomorúan hallottuk a hírt, hogy az egyik középkorú, jó egészségnek örvendő afrikai testvér egy este hirtelen meghalt. Az ok ismeretlen. A prédikálómunka azonban folytatódott.

Krisztus halálának Emlékünnepén 1986-ban 15-en voltak jelen. Azóta ezek közül néhányan elköltöztek az országból. Így a szántóföldi szolgálatra és az összejövetelekre vonatkozó jelentések vázlatosak, de az összejöveteleket továbbra is megtartják. Egy másik országból jött testvérnő, jóllehet különállóan a többi hírnöktől, több bibliatanulmányozást vezet. Így tehát a Máté 24:14. versének teljesedéseként még ebben az országban is történik némi tanúskodás.

A Vörös-tenger túlpartján, Jemennel átellenben van egy ország, ahol az 1970-es évek végén a tanúskodás élet-halál kérdéssé vált.

A feddhetetlenség megőrzői Etiópiában

Etiópiában az állam részéről jövő ellenállás komolyra fordult. A hatóságok halálbüntetést szabtak ki két Tanúra, de a testvéreket nem végezték ki. A Tanúkra nyomást gyakoroltak, hogy a lelkiismeretükkel ellentétesen cselekedjenek, miközben üldözőik pisztolyt szegeztek a halántékukhoz.

A gazdasági nehézségek szinte szó szerinti teljesedést jelentettek a Jelenések próféciáját illetően, amely ezt mondja, hogy ’senki se  tud venni vagy eladni, kivéve azt, aki viseli a jelet, a vadállat nevét vagy nevének számát’ (Jel 13:17). Nehezen hozzáférhetővé vált a Biblia. Az állam fokozott ellenőrzést gyakorolt az emberek élete felett. A belföldi utazáshoz is vízum kellett. A férfiakat, a nőket és a gyermekeket pártszervezetekbe szervezték.

A szentírási alapelvekhez való ragaszkodása miatt 1978 márciusában halálra verték Wubie Ayelét. Az elkövetkező hónapok során megölték Ayele Zelelew-t, aki úttörő és vén volt, valamint Hailu Yemiru hírnököt, és testüket egy egész napon át otthagyták Addisz-Abbeba egyik utcáján, látványosságul mindenki számára.

A nyomás fokozódott. A rádióműsorok, az újságok és a rendőrség egyaránt támadta a Tanúkat. Volt eset, amikor több mint száz testvér volt börtönben. Egyeseket szabadon bocsátottak, köztük azokat is, akik két és fél évet töltöttek börtönben kínzások közepette. Sokan még kisegítő úttörők is tudtak lenni a börtönben!

Akkor azután gonosz cselszövést szőttek — Jehova Tanúi teljes kiirtását tervezve. Amikor néhány Tanú megtudta ezt, az emberektől való félelem eluralkodott rajtuk. Ezenkívül ott volt még a gazdasági nehézség: nehezen lehetett húst és gabonafélét, gumiabroncsot, üzemanyagot és más lényeges dolgokat kapni.

Több mint száz Tanú hűségesen helytállt még állásuk elvesztése után is — ez igazi próbának bizonyult azon férfiak számára, akiknek nagy családot kellett eltartaniuk. De milyen szívet melengető látni, hogy az állásban levő Tanúk segítik cipelni a szűkölködők gazdasági terhét, mely a szeretet megnyilvánulása volt az első keresztények példáját követve! (Csel 4:32). Mindezen rettentő körülmények közepette, a Tanúknak igen nagy szükségük volt szellemi irányításra és bátorításra, és mindezt megadták nekik Jehova vezetése mellett.

Mindenkor bátrak

A letartóztatások és a próbák szűnni nem akarónak bizonyultak, miként egy gennyes kelés. Az egyik különleges úttörőt tizenötször tartóztatták le 1972 óta. Még 14 éves gyermekeket is bebörtönöztek, egyesek több mint 4 évet töltöttek fogságban. Nem  alkudtak meg! Azután következett a sorozás a hadi törekvések támogatására. Ez viszont a fiatal nőket is érintette. Sok Tanú arra használta a fogságban töltött idejét, hogy kisegítő úttörőként szolgáljon segítséget nyújtva más foglyoknak, hogy megismerjék a bibliai igazságot. Az egyik testvérnőnek engedélyezték, hogy szülés végett rövid időre elhagyja a börtönt, de azután vissza kellett térnie a cellájába.

Az egyik bátor testvér, midőn gépkocsival vidékre utazott, hirtelen rádöbbent, hogy elfelejtette elrejteni a bibliai irodalmat tartalmazó csomagját. Ott volt a műszerfal alatt, jól látható helyen. Imádkozott, hogy valami megfelelő rejtekhelyet találjon, de úgy tűnt, sehol sem tudja biztonságosan elhelyezni ezt a terjedelmes anyagot. Kénytelen volt ott hagyni, ahol volt, Jehovában bízva. Képzeljük csak el csodálkozását, hogy az útközbeni kilenc ellenőrzés során, amelyek közül némelyik a gépkocsi alapos átkutatását is magában foglalta, egyetlen egyszer sem vált gyanússá ez a csomag a tisztviselők szemében!

Keresztény semlegességük miatt 1982 decemberében hat Tanút tartóztattak le. Ezek is bátor emberek voltak, és számos börtöntársuknak segítettek megragadni a Királyság-reménységet. Három év múlva elvitték őket a börtönből, és soha többé nem látták őket viszont. Mindegyiküket kivégezték.

Dese-ben, az ország északi részének központi helyén Demas Amde iskolai tanító, öt gyermek apja, több mint öt, kínzásokkal teli évet töltött börtönben: először kemény munka; majd hat hónapi magánzárka összegörnyedten megláncolva, ezt betegség követte, de nem kapott orvosi ellátást; azután két hónapon át mezítelenül kellett lennie, ellepték a tetvek; ezután átvitték egy olyan cellába, ahol tífuszban megbetegedett foglyok haldokoltak. Végül, amikor az egészsége tönkrement és testét legyengítette a rák, kiengedték a börtönből meghalni. 1991. február 4-én meghalt, mindvégig hűséges maradt és a feltámadás szilárd reménységével rendelkezett. (Vö. Zsid 11:​37–40.)

Más Tanúknak megkegyelmeztek. Az egyik testvér éppen vidékre utazott, amikor letartóztatták mint a gerillamozgalom  gyanúsított tagját. Nem tudott hallgatni, és bár nagy kockázatot vállalt, bátorsággal kijelentette, hogy ő Jehova egyik Tanúja. Senki sem hitt neki, bevetették a börtönbe a többi fogoly közé.

Hogyan töltötte az éjszakát? Ahelyett, hogy nyomorult helyzete miatt panaszkodott volna, megragadta a lehetőséget, hogy hirdesse a Jóhírt a többieknek. Micsoda meglepetés volt reggel, amikor a börtöntársakat elvitték a cellából a tisztviselőkhöz kihallgatásra. „Miféle ember az, akit a múlt éjjel beraktunk hozzátok a cellába?” — kérdezték a tisztviselők.

„Ó, arra a férfira gondolnak, aki majdnem egész éjszaka prédikált nekünk és nem hagyott aludni?” — válaszolták. A tisztviselők ebből könnyen felismerhették, hogy az a férfi valóban Jehova egyik Tanúja. Hitének nyilvános megvallása megnyitotta a börtönkapukat; szabadon bocsátották!

Az ország déli részén az egyik érdeklődő férfi több mint négyévi börtönt viselt el hűségesen kitartva. Az első évben összeláncolták a lábát; hat hónapot töltött magánzárkában. Amikor a személyes holmijait visszajuttatták rokonainak, azok biztosak voltak benne, hogy kivégezték. Kis ételadagot kapott csak, és azután ebben a legyengült állapotban halálra ítélték. Ezt az ítéletet azonban egy felsőbb tisztviselő megváltoztatta.

Más alkalmakkor prostituáltakat tettek be hozzá a cellába, hogy ezáltal hozzák őt kísértésbe. Három év eltelte után bátorítólag hatott rá az a lehetőség, hogy megossza hitét egy másik érdeklődő férfival, akivel összezárták a börtönben. Mindazonáltal reménytelennek látszott a szabadulása. Egy nap, teljesen váratlanul azt mondták neki, hogy szabad! Most végre módjában állt Jehova iránti önátadását alámerítkezés által szimbolizálni!

Nyolcszor halálra ítélve!

Debre Zeitben, egy Etiópia közepétől nem messze eső városban az egyik úttörőt, Worku Abebét letartóztatták a semleges álláspontja miatt. Az ítélet: még azon az estén végrehajtandó kivégzés. Mielőtt azonban az ítéletet végrehajtották volna, 20 másik testvért és testvérnőt is letartóztattak egy közeli városban.  A hatóság emberei úgy vélték, hogy ez a 20 megalkuszik majd, ha látja Worku testvér kivégzését. (A tisztviselők azt feltételezték, hogy ő valamiféle „vezető”.) Így e közeli város tisztviselői azt akarták, hogy adják át nekik Worku testvért, hogy ők hajtsák végre a kivégzést.

A börtönbe történő átszállítás lehetővé tette Worku testvér számára, hogy 300 személy előtt beszéljen a hitéről. Kihasználva azt a helyi szokást, hogy nem szakítják félbe azt, aki beszél, Worku testvér négy óra hosszat beszélt élettörténetéről, elmondva Jehova Tanúi történetét is Ábeltől napjainkig. Amikor beszédét befejezte, az egyik tisztviselő ezt mondta: „Ezt az embert el kellene különíteni a többitől. Majdnem engem is meggyőzött!”

Egy este a börtönőrök őt és más Tanú rabokat a folyópartra vezették kivégzésre. Fegyverüket a Tanúkra szegezve megkérdezték: „Megtagadjátok a hiteteket, vagy nem?” A Tanúk egy emberként, határozott hangon közölték, hogy soha nem tagadják meg Jehovát. Nem végezték ki őket; ehelyett keményen ütlegelni kezdték őket, amely aztán több órán keresztül tartott. „Oly szörnyen szenvedtünk, hogy azért rimánkodtunk: inkább öljenek meg, de nem hagyták abba” — mondták a testvérek.

Legközelebb egyedül Worku testvért vitték kivégzésre. Egy lövés dörrent. Egy pillanatra zavarba jött. Nem esett el és nem sérült meg. Aztán kezdte sejteni, hogy a lövedék nem találta el. A kivégzők nem vesztegették az időt. A puskatussal erősen ráütöttek. Eszméletlenül esett össze, majd visszaszállították a cellájába.

A börtönben ez idő alatt az őrök azt az utasítást kapták, hogy kövessenek el mindent annak érdekében, hogy minden Tanú megalkudjon az éjjel. Hamarosan éles lövések visszhangzottak végig a cellákon. Megkérdezték a Tanúkat: „Hallottátok ezeket a lövéseket? Kivégezték a testvéreiteket. Holnap látni fogjátok az utcákon a holttestüket. És ha ti sem alkudtok meg, ti is ugyanígy végzitek.”

A Tanúk így válaszoltak: „Azt a poharat, amelyből a testvéreink ittak, mi is készek vagyunk kiinni.”

 Az éjszaka folyamán az őrök botokkal kezdték verni Worku testvért és a többi Tanút. Az egyik különösen erőszakos őr oly szorosan kötötte meg Worku testvér karjait, hogy felszakadt a bőr az ujjain és ömleni kezdett belőle a vér. Worku testvér elrejtette a többi testvér elől felsebzett ujjait, nehogy ezzel elbátortalanítsa őket. Amikor átmeneti enyhülés érkezett, a Tanúk imádkoztak elalvás előtt. Éjjel egy órakor azonban berontottak a dühös üldözők és egészen négy óráig újra és újra megverték őket. Ezt követően a Tanúk újból imádkoztak, megköszönve Jehovának a megerősítés és kérve, hogy továbbra is tartsa meg őket.

Reggel más kegyetlenkedők jöttek a cellákba. Ezek rúgni kezdték a Tanúkat. Délután Worku testvért ismét különválasztották, majd 20 személy kezdte ütlegelni és taposni őt. Még mindig nem adta fel. Ismét úgy határoztak, hogy megölik. Este 10 órakor 20 további őr érkezett és egészen éjjel 2 óráig verték. Az egyik kínzó olyan dühös volt, hogy hátulról megragadott egy másik Tanút és erősen ütni kezdte őt, folyamatos rémületben tartva a Tanút. Aztán négy napra étlen-szomjan egy sötét helyiségbe zárták a Tanúkat, és újra meg újra megverték őket. Mindannyiuknak több csontja eltört, beleértve a bordájukat és a koponyájukat is. Fizikailag rendkívül legyengültek.

Amikor egy magas rangú tisztviselő látogatott a börtönbe, szánalmat érzett állapotuk láttán és elrendelte, hogy adjanak nekik némi élelmet. Egy erőszakos őr azonban feldühödött, amikor látta, hogy élelmet és innivalót adnak a Tanúknak. Cselszövést agyalt ki, és azzal vádolta őket, hogy meg akartak szökni. A trükk bevált, hittek neki, így újabb kivégzést rendeltek el. A testvérek buzgón imádkoztak szabadulásért, különös tekintettel a hamis, szégyenteljes vádakra. Egy még magasabb rangú tisztviselő meghiúsította a kivégzést, a testvéreknek azonban egész éjjel botütésektől kellett szenvedniük.

Néhány nap múlva egy másik tisztviselő jött, aki bejelentette, hogy Worku testvért kivégzik, a többieket pedig szabadon bocsátják. Meglepő módon nemcsak ezeket a testvéreket engedték  szabadon, hanem Worku testvér is elmehetett néhány nappal később.

Ő azonnal megragadta a lehetőséget, hogy találkozzék más testvérekkel egy magánotthonban és erősítse őket. Nem tudta, hogy követik és jelentik tevékenységét. Így másnap ismét letartóztatták és halálra ítélték.

Más kísérletet tettek, hogy ravaszul megalkuvásra bírják. Barátságosan és kedvesen arra kérték, hogy kiáltson bizonyos jelszavakat. Worku testvér visszautasította; csak a saját bibliai jelszavait ismételgette, amelyek az igaz Istent dicsérték. Ezek a „barátságos” emberek ekkor szörnyűséges kínzókká váltak.

Néhány nappal később az őrei beszélgetni akartak vele pár dologról. A megbeszélés négy óra hosszat tartott. Fontos politikai hivatalt ajánlottak neki. Visszautasította. Őrei hozzá intézett szavai így hangzottak: „Biztosan le fognak lőni és a férgek eledelévé válsz.”

Végül néhány elfogulatlan tisztviselő érdeklődött Worku testvér ügyében és indítványozta a szabadon bocsátását. Ő örömmel fogadta megpróbáltatásait; nem adta fel (Zsid 12:2). Az őt ért próbát megelőzően mindig komolyan vette a rendszeres családi tanulmányozást és az imát. Nem kétséges, hogy ez segített neki kitartani. Idézte egy „Nikodémus”, egy keresztény lelkész szavait, aki az üldözés tűzpróbája alatt szenvedő Tanúkat a saját vallása tagjaival összehasonlítva ezt mondta: „Mi féltünk és megalkudtunk. Engedtünk Istent illetően, ti viszont szilárdak voltatok iránta, s még a haláltól sem féltetek. Ti cselekedtetek helyesen.” Mindent egybevetve tehát, Worku testvért nyolcszor ítélték halálra, de Jehova életben tartotta őt!

Egy nagy tanulság

A tüzes próbák ezen évei folyamán az etiópiai Tanúk magukra nézve igaznak találták Pál apostol szavait: „Gyengeségből erőre kaptak” (Zsid 11:34). Egy egyszerű testvérnő, egy szobalány, aki még csak most tanult olvasni, együtt került börtönbe egy csoport jól képzett Tanúval. Míg néhány Tanú rab szabadulásért imádkozott,  az ő imái arra összpontosultak, hogy elegendő ereje legyen ahhoz, hogy hűséges maradjon. Az egyik nap üldözőik edényben forró olajat hoztak és azzal fenyegetőztek, hogy minden rab ujját belemártják abba. Néhány Tanú megtört a félelemtől, az egyszerű testvérnő azonban szilárd maradt. És az ujjai sem szenvedtek sérülést. Később pedig elengedték.

Ez nagy tanulságul szolgált azoknak, akik nagy fontosságot tulajdonítottak a társadalmi helyzetnek és az iskolázottságnak. Most láthatták, hogy a hűség az, ami a leginkább számít.

Nem cserben hagyatva

Milyen nagyszerű volt látni az érettséget, a kiegyensúlyozottságot, a Jehovába vetett bizalmat és az önfeláldozás ama hatalmas szellemét, amely azon Tanúk között alakult ki, akik ily sokáig mindent elviseltek! Miként a máshol élők, ők sem hagyattak cserben. Az igaz imádat győzött.

Ezen időszak alatt az emberek szokatlan módokon álltak Jehova oldalára. Például, az egyik vén tanúskodott egy kelet-európai hölgynek a munkahelyén. A hölgy nagy érdeklődésére való tekintettel kölcsön adott neki egy számára nagyon értékes bibliai kiadványt. Nagy csalódottságára, a hölgy elhagyta az országot és soha nem tért vissza. Évekkel később ugyanettől a hölgytől levelet kapott, amely nagy örömet okozott neki. A hölgy elmondta, hogy a kiadvány megváltoztatta az életét, és most már az ő alámerített, szellemi testvére!

A másik példa egy félénk cselédlányról szól, aki titokban végighallgatott egy bibliatanulmányozást, amelyet a másik szobában a munkaadójával, egy iskolai tanárral folytattak. Bár érdemtelennek érezte magát, szerette volna a magáévá tenni azokat a csodálatos igazságokat. ’Ezek a bibliai leckék biztosan jó sok pénzbe kerülnek’ — gondolta magában. Így hát otthagyta a tanárnál betöltött helyét és olyan állás után nézett, ahol több pénzt kereshet, hogy ily módon ki tudjon fizetni egy ilyen bibliatanulmányozást. Amikor már összegyűjtött annyi pénzt, amennyi szerinte talán elegendő a bibliai leckékre, egyenesen a  Tanú otthonába ment, aki éppen korábbi munkaadójával, a tanárral folytatott tanulmányozást. Mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy a leckék ingyenesek! Jó előrehaladást tett a tanulmányozásban, és később összeházasodott a tanárral; ma mindketten Jehova önátadott szolgái.

Jehova fiatal Tanúi különösen nagy nyomásnak vannak kitéve ebben az országban. Semlegességük miatt sok olyan dolgot megtagadnak tőlük, ami az élethez elengedhetetlen: a kórházi kezelést, az iskolai oktatást és a foglalkoztatást. Ez vajon azt éreztette velük, hogy elhagyottak? Nem! Abbeli teljes hittel, hogy megpróbáltatásaik csak pillanatnyi ideig tartók, tovább növekednek az erőben, amelyet Jehova ad nekik (Fil 4:13).

A valódi megoldás

Az Etiópiát gyötrő problémák ugyanazok, mint amelyek a világ más részeit sújtják. A Tanúk hisznek abban, hogy végre gyógyulást találtak, és örülnek, hogy 1990 óta sok olyan nyomás alól felszabadultak, amelyek alatt korábban éltek, s így a megoldást másokkal is megismertethetik.

Eritrea fővárosában, Asmarában például a hatóságok rendeletet hoztak a Jehova Tanúival szembeni diszkrimináció megszüntetésére. Egy másik példa: több mint 50 etiópiai testvér kapott megfelelő utazási engedélyt, amely lehetővé tette számukra, hogy részt vegyenek a Nairobiban, Kenyában megrendezett kerületkongresszuson. S még két további példa: a különleges úttörőket újra kiküldhették különböző területekre a Jóhír hirdetésére. Néhány gyülekezet ismét elkezdte a házról házra végzett szolgálatot, mely biztató eredményeket hozott. Mindamellett számos gondja maradt még Etiópiának.

A stratégiailag fontos Masszava kikötőváros elestével a polgárháború felerősödött 1990-ben. Az egész város romokban hevert. Hála azonban, az ott élő Tanúk nem sérültek meg. Éhínség sújtotta Asmarát és a vidéki terület nagy részét. A Vezető Testület megnövelte a segélyt, amelyet a világ ezen éhség sújtotta területének szánt. Két különleges úttörő az életét kockáztatva  haladt át a háborús zónán, hogy Tigray tartomány fővárosába, Mekele-be érve megadja a szükséges bátorítást az ott élő Tanúknak. 1991 májusában a gerillacsapatok elmozdították hatalmából a forradalmi kormányt, később pedig egy nagyobb szabadságot biztosító okiratot írtak alá. Eritreának most független kormányzata lett, és szinte teljesen el volt vágva a külvilágtól. Mindezen nyugtalanság közepette a Tanúk szigorúan semlegesek maradtak, mivel tudják, hogy az emberiség problémáinak tartós megoldása csakis Isten Királysága által valósul meg. A szolgálati év végére már szabadon tarthatták meg a különleges összejöveteli napokat Etiópia különböző városaiban. Előkészületeket tettek körzetgyűlések és egy kerületkongresszus megrendezésére, egy nagyobb irodalomszállítmány küldésére és a törvényes elismerés megszerzésére. Etiópiában — miként sok más helyen — ’e világ színtere gyorsan változik’, és a testvéreknek ragyogó kilátásuk van egy végső nagy egybegyűjtésre (1Kor 7:31).

De mi egyéb történt még a kelet-afrikai kontinensen az 1970-es évek közepe óta? Lássuk!

A kitartás próbája Tanzániában

Egy 1976-os amnesztiának köszönhetően néhány bebörtönzött Tanút szabadon bocsátottak. Sajnálatos módon azonban még mindig voltak olyan hivatalnokok, akik veszélyesnek tartották a testvéreinket. Miért? Mert összetévesztették a sumbawangai Kitawala forradalmár követőit Jehova Tanúival. A testvéreket szoros őrizet alá fogták, és sok különleges úttörőt ’mint gonosztevőt megbilincselve börtönben’ tartottak, mint Pál apostolt is Rómában (2Tim 2:9).

Más nehézségek is voltak. 1977 februárjában lezárták a tanzániai—kenyai határt, és hat éven keresztül zárva is tartották. Egy időre a postai forgalom is megszakadt, és sok küldemény elveszett. Néhány területen a szárazság okozott gondot, és a kolera kitörése akadályt gördített a körzetfelvigyázók utazása elé. Tanzánia bekapcsolódása 1979-ben az ugandai háborúba más nehézségeket támasztott. A gazdaság rosszabbodása anyagi gondokat  eredményezett. Mindezen bajok rendkívül nagy nyomást gyakoroltak a vénekre, így néhány gyülekezetben képtelenek voltak annyit tenni a pásztori feladatok ellátása terén, amennyi szükséges lett volna.

De történtek pozitív dolgok is. Az ország délkeleti része 1979-ben végre megnyílt a prédikálómunka előtt, így a Tanúk az északon fekvő Kilimandzsárótól le egészen a déli, mozambiki határig tevékenykedhettek.

A bírósági elöljárók a Tanúk számára kedvező döntéseket hoztak. Egy tukuyubeli börtönőrből Tanú lett; az igazság iránti érdeklődését a Tanúk nagyszerű viselkedése lobbantotta fel. 1981 júliusában az 1621 fős hírnökcsúcs végre meghaladta az 1975-ös 1609 fős csúcsot.

A kitartás jutalmat nyert

A testvérek az 1979-es évben, majd 1981-ben ismét kísérletet tettek a hatóságoknál arra, hogy a munka törvényes elismerést nyerjen. Ezek a próbálkozások sikertelennek bizonyultak. A törvényes elismerésért tett erőfeszítések egy levél útján folytatódtak, amelyet a Vezető Testület írt 1983. május 5-én. A további közeledési kísérleteket, amelyeket később, 1984 augusztusában Faustin Lugora és Elikana Green testvér tett, udvariasan elutasították.

A Tanúk kitartottak és fellebbeztek. A Belügyminisztériumban megtartott kihallgatás 1985-ben ismét elutasításhoz vezetett. Bár az ügy reménytelennek tűnt, voltak arra vonatkozó jelek, hogy a gyülekezeteket folyamatosan vizsgálják. Talán volt néhány becsületes hivatalnok, aki több adatot akart szerezni a Tanúkról.

Testvéreink 1986-ban folytatták az elismerés irányába tett erőfeszítéseiket. Korrektül és udvariasan bántak velük. Kitartásuk végül kifizetődött. Egy seregnyi vizsgálat után a régóta fennálló félreértések tisztázódtak, és 1987. február 20-án a Tanúk képviselői kézhez kapták azt a kormányzati levelet, amely törvényes elismerést ad Jehova Tanúi Társulatának Tanzániában. 22 évi betiltás után végre itt volt az öröm ideje!

 Misszionáriusok Paradicsoma

Az örvendezés egész Tanzániára kiterjedt. Körzetgyűléseket szerveztek. Ezen gyűléseken az alámerítkezésre jelentkezők között néhány olyan is akadt, aki annyit prédikált, mint az általános úttörők, és kilenc vagy annál is több bibliatanulmányozást vezetett. Sőt az egyik új testvér a saját bibliatanulmányozójával együtt merítkezett alá!

A misszionáriusok számára belépési engedélyt kértek Tanzániába és ezt 1987 folyamán meg is kapták. Ugyanabban az évben Gileád-végzősök érkeztek Dar es Salaamba, amely akkorra egy több mint 1,5 milliós várossá nőtt. Mekkora területnek bizonyult ez a csupán két gyülekezetre számítva, amelyben összesen nem egészen 200 hírnök volt!

A prédikálási terület Paradicsom volt a misszionáriusok számára. A házigazdák behívták őket és boldogan fogadtak el kiadványokat. A Mbejában megnyitott misszionáriusi otthon központi helyként szolgált az országban levő hírnökök több mint felének. Néhány hónappal később további misszionáriusok jöttek Arushába és Dodomába.

Sok szervezeti oktatásra van szükség a munka alapjának lefektetéséhez, hogy még több becsületes szívű tanzániainak nyújthassanak segítséget az igaz Isten imádatában. A lehetőség egyedülálló, és ahogy az a következő összehasonlításokból kitűnik, buzgalom is párosul ehhez: 1982-ben még csak 160 úttörő volt — 1990-ben már 781; a Tanúk 1982-ben 374 831 órát töltöttek a prédikálószolgálatban, míg az 1990-es évben 1 177 994 órát; 1982-ben 5499-en vettek részt az Emlékünnepen — 1990-ben 11 100 volt a számuk; 1982-ben 41-en merítkeztek alá összevetve ezt az 1990-ben alámerítkezők 382-es számával.

1988-ban ismét felszínre került a Tanúkkal kapcsolatban néhány jogi kérdés, s emiatt több misszionárius belépési engedélyét egész mostanáig függőben tartották. Most fordult elő azonban első alkalommal, hogy a kormányzat elfogadta a Tanúk kérelmét arra vonatkozóan, hogy véneik házasságkötés levezetésére feljogosított tisztviselőként is működhessenek.

 A sorozatos áradások és aszályok segélyakciókat tettek szükségessé a távoli délen és a Viktória-tó közelében, s ezek az erőfeszítések 1991-ben is folytatódtak. De a nehézségek és a bizonytalanságok ellenére Jehova népe a sürgősség szellemével végzi tovább a juhszerű egyének begyűjtését.

Alapos tisztogatás Kenyában

Az 1975-öt követő évek megtisztították a gyülekezeteket. Azok az igazságban levők, akik 1975-öt olyan dátumként tartották elméjükben, mint amikor a dolgok e gonosz rendszere véget ér, kiestek, ahogy az az év kezdett múlttá válni. Egy felmérésből az derült ki, hogy ebben az időszakban minden 77 új személyre 49 tétlenné vált jutott. Azok, akik elhagyták az összejöveteleken való részvételt és a személyes tanulmányozást, Sátán zsákmányává váltak az erkölcstelenség, a mértéktelen alkoholfogyasztás és az anyagi mohóság csapdájában. Szomorú, hogy e bizonyos évek folyamán a hírnököknek több mint 3 százalékát ki kellett közösíteni.

Sok gyülekezet természetesen kicsi volt és hiányzott a jó vezetés. A tények szerint 1978-ban Kenya 90 gyülekezetéből 49-ben kevesebb mint 10 hírnök volt, és csak 12 gyülekezetnek volt több mint 40 hírnöke. Így a teokratikus terhek rendszerint egy vagy két testvér vállát nyomták. A vének terhét természeti katasztrófák is növelték. A Nairobitól keletre eső területen olyan aszály pusztított, hogy segélyakciót kellett szervezni.

Ám nem volt minden balsorsszerű és komor. Sok jó és kedvező dolog is történt. Az 1977-ben megtartott Emlékünnepen 5584-en vettek részt. Az irodalom utáni vágy nagy volt. A Vezető Testület egyik tagjának, Lloyd Barrynek a látogatása mindenkiben felszította a Királyság iránti buzgalmat. És az 1976 óta működő új Fiókbizottság elrendezés lendületet adott a munkának.

Egy nagyobb Bétel

Az új hírnökcsúcs 1979. februárra elérte a 2005-ös számot. A hírnökök száma előidézte, hogy a Bétel-család kinőtte a  fiókhivatali épületet, ezért a Fiókbizottság a Vezető Testület jóváhagyását kérte ahhoz, hogy négy helyiséget toldhassanak a Bételhez. A bizottság nagy ámulatára a válasz egy nagy borítékban érkezett, amely egy teljesen új, 16 lakószobás bővítményépület terveit tartalmazta!

Az új fiókhivatali épület alapjainak kiásása 1978 decemberében kezdődött, és 1979 júniusára már használták az impozáns új épület egy részét. A világközpontból Don Adams látogatott el 1980-ban az átadási programra és 2205 személy előtt beszélt a Nairobi Városi Stadionban. Később, szemerkélő esőben mintegy ezren járták körül az új Bétel helyiségeit; sokan közülük most nyertek először bepillantást fiókhivataluk munkavégzésébe. Az év kisebb kongresszusokkal ért véget, többek között egy Nakuruban tartott angol nyelvű kongresszussal, amelyen a háború sújtotta Ugandából jött testvérek vettek részt.

A következő évben újabb nagy lépést tettek. Korszerű nyomdai berendezés érkezett a kenyai fiókhoz. Immáron nyomtatványokat, programfüzeteket, levélfejléceket, a Királyság-szolgálat-ot, sőt folyóiratokat is tudnak helyben nyomtatni. Nem kell többé sokáig várni e tengerentúli szállítmányokra! Míg 1980-ban körülbelül 120 000 darabot nyomtattak, két évvel később 935 000-re növekedett a teljes előállítás, 1990-re pedig már meghaladta a 2 000 000 darabot.

Nairobi 1983-ban meghaladta az 1000 fős hírnökszámot, egész Kenya pedig elérte a 3005 fős számot. Áprilisban a hírnökök 28 százaléka vett részt a teljes idejű szolgálatban. Több misszionárius is érkezett, hogy segítsen.

Kiadványok segítenek a Szó gyorsabb terjedésében

A Társulat kiadványai népszerűek Kenyában. Néhány iskola Az én könyvem bibliai történetekről című könyvet használja a vallásoktatás keretében. A folyóiratok egyre vonzóbb megjelenésűek, ezért két év alatt, 1984-ben és 1985-ben több mint 50 százalékkal emelkedett az elhelyezett mennyiség, s a hírnökök időnként átlagosan több mint tíz folyóiratot terjesztenek el  havonta. Némely folyóiratszám közvetlen hatással volt a nagyközönségre. Ennek egyik példája az a férfi, aki odament az utcán tanúskodó egyik hírnökhöz. A férfi a folyóirat címére mutatott, amely így szólt: „Állandósult a dohányzás?”, majd a férfi hozzátette: „Magam is dohányos voltam.” Mi indította őt arra, hogy abbahagyja? Ez a cikk, amelyet néhány nappal korábban olvasott!

Az 1982-es évet a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című brosúra érkezése tette emlékezetessé; ez a kiadvány főleg az afrikai szántóföld számára készült. Még a nagyobb iskolázottsággal rendelkező emberek is kapni akartak belőle, néhányan szó szerint kivették a hírnökök táskájából. Ez történt az egyik Tanúval is, akinek csupán egyetlen példánya maradt az értékes brosúrából a szántóföldi szolgálatban használt táskájában. Új bibliatanulmányozójának tette félre ezt a brosúrát. Egy utas észrevette a brosúrát. Meg akarta szerezni. Más kiadvány nem volt jó. A Tanú elmondta neki, hogy egy olyan valakinek tartogatta, aki beleegyezett a rendszeres bibliatanulmányozásba. „Nem baj — jelentette ki a határozott utas. — Velem is tanuljon.” Az eredmény? A hírnök egy új bibliatanulmányozást kezdhetett!

E brosúra félreérhetetlen tanúskodás Jehováról és az ő céljairól, a Királyság-kormányzatról és a Biblia igazságos irányadó mértékeiről. E nagyszerű eszközben rejlő lehetőség miatt 35 olyan további nyelvre fordították le, amelyet Kelet-Afrika területén beszélnek; ebből 14-et Kenyában, 21-et pedig a környező országokban. E nyelvek némelyikén ez az egyetlen irodalom, amely a Biblián kívül rendelkezésre áll. Tény, hogy a keresztény egyház egyik misszionáriusa ezt mondta a brosúra maszáj nyelvű kiadásáról: „Ez a legjobb dolog, ami valaha is történt a maszájokkal.”

Úttörőszellem

Valami más is átalakította a kenyai szántóföldet: a Tanúk között egyre növekvő úttörőszellem. Elmúltak már azok az idők,  amikor különcöknek vagy az életben kudarcot vallottaknak tartották az úttörőket. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jehova gazdagon megáldotta az úttörőket örömteli tapasztalatokkal és Királyság-gyümölcsökkel. Némelyek még vakon vagy amputálás miatt fél lábbal is végezték az úttörőmunkát. Nem volt szokatlan az olyan nyolc- vagy annál többgyermekes szülő, aki az úttörők közé szeretett volna tartozni.

Nos, 1985 áprilisában az összes hírnöknek majdnem a 37 százaléka vett részt a teljes idejű szolgálatban. E sok úttörő segítségével abban az évben több mint egymillió órát töltöttek a szolgálatban.

A buzgó ruandaiak behozzák a kiesett időt

Ruandában is mozgásban voltak a dolgok. Bár a bibliai igazság viszonylag későn ért ide, sokan éhezték az életadó üzenetet. Az 1980 februárjában kinyarvanda nyelven megjelent Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv erős lendületet adott az akkori 165 hírnöknek. Egy nagy, de egyszerű Királyság-termet építettek Kigaliban az 1980-as év folyamán, és hamarosan már több mint 200-an látogatták az összejöveteleket, így a tömeg az udvarra szorult.

A ruandaiak igazság iránti érdeklődése nem tetszett a Jóhír ellenségeinek. Az az 1979 októberében készült lista, amely az országban elfogadott vallásokról készült, nem tartalmazta Jehova Tanúit. Erőfeszítéseket tettek a Tanúk törvényes bejegyzésére. 1980 márciusában Kigaliba érkezett a belga Ernest Heuse, aki Zaire-ban szolgált, hogy találkozzék a hatóságokkal. Bár több dokumentumot terjesztett be, a törvényes elismerést mégsem sikerült megkapni.

A Királyságról szóló tanúskodás azért továbbra is előrehaladt. Az 1982-es kerületkongresszuson 750-en vettek részt és 22 volt az alámerítkezők száma, márciusban pedig 302 személy adott le jelentést a szántóföldi szolgálatban eltöltött időről. A négy körzetgyűlésen összesen 1200-an vettek részt és 40-en merítkeztek alá. Királyság-szolgálati Iskolát tartottak és a szükséges  oktatásban részesítették a kicsiny gyülekezetekben szolgáló felelős személyeket. A buzgalom nem csökkent; a hírnökök havonta átlagosan 20 óra feletti időt töltöttek a szolgálatban. Két különleges úttörő testvérnő új terület bemunkálásába kezdett, és három hónapon belül 20 bibliatanulmányozást vezetett, amelyek résztvevői mind jelen voltak az összejöveteleken. Ruandát lázba hozta az üzenet!

Egyre több és több ember tett fel kérdéseket a Biblia igazságait illetően. Sokakat közülük az Ébredjetek! folyóirat anyaga indított erre, amelyet rendszeresen felolvastak a rádióban. Az éter zsongott a bibliai igazságtól, amely rávilágított a különböző vallások által tanított hamis tanokra. Nem csoda hát, hogy a vallásos lapok, amelyek nagy befolyással bírnak Ruandában, hamarosan támadni kezdték Jehova Tanúit. Ahogy az lenni szokott, ez még több ember figyelmét hívta fel az igazságra. Ugyanakkor azonban a Tanúkat kezdték leállítani és kikérdezgetni, majd bírságot szabtak ki az illegális társulat fenntartása miatt.

Rendelet által okozott nehézség

Azt a három különleges úttörőt, aki korábban aláírta a törvényes bejegyzésre vonatkozó kérelmet, 1982 novemberében Kigaliba idézték, majd megérkezésükkor letartóztatták és bírósági tárgyalás, illetve törvényes vizsgálat nélkül bebörtönözték. A Királyság-termet bezárták, a prédikálómunkát pedig „föld alá” kényszerítették.

Az igazságügy-miniszter egyik levele, amelyet valamennyi prefektúrának (kerületnek) megküldött, betiltotta a Tanúk működését. Ezt több letartóztatás követte. A legtöbb külföldi úttörőnek el kellett hagynia az országot. A helybeli testvérek számára ez a próba, a finomítás időszaka volt. Épp a kellő időben kezdődött el Az Őrtorony kinyarvanda nyelven történő nyomtatása, amely további szellemi eledelül szolgált.

A három különleges úttörőre, Gaspard Rwakabubura, Joseph Korotira és Frederick I’Mugarulára sok munka várt a  hatalmas kigali börtönben. Rendszeres bibliatanulmányozást folytattak más börtöntársakkal, és sokan közülük így ismerték meg az igazságot. Hónapok teltek el bírósági tárgyalás nélkül. Végre 1983 októberében sor került a tárgyalásra. E három testvért azzal vádolták, hogy elsikkasztották mások pénzét, a kormányzat ellen lázadtak és más, teljesen alaptalan vádakat hoztak fel ellenük. Egyetlen számadat vagy pénzügyi dokumentum sem volt, amely bizonyítékul szolgált volna az egész tárgyalás folyamán, és tanúk sem voltak, akik alátámaszthatták volna a vádakat.

A testvéreket kétévi börtönbüntetésre ítélték és egy napot sem engedtek el nekik. (Még gyilkosságért elítéltek is élvezték az időközben meghirdetett amnesztia előnyeit.) Gisenyiben öt másik Tanú viselte el hűségesen a bírósági ítélet nélkül kiszabott csaknem kétévi börtönt.

Eközben egy rövid lélegzetvételnyi idő lehetővé tette, hogy  néhány ruandai testvér 1985-ben részt tudjon venni a Nairobiban megrendezett kerületkongresszuson és találkozhasson a Vezető Testület tagjaival. De 1986 márciusára a letartóztatások már mindennapossá váltak országszerte. Sokakat az otthonukban tartóztattak le. Nem kímélték a terhes nőket és a kisgyermekeket sem. Néhány területen úgy csaptak le a Tanúkra, hogy a körözött személyek listáján szerepeltették a nevüket. Végül is több mint 140 Tanút vetettek börtönbe — az országban tevékenykedő Tanúknak csaknem az egyharmadát!

Hús-vér karba, vagy a Mindenhatóba vetett bizalom?

A Tanúk ügye 1986. október 24-én végre bíróság elé került. Ekkorra néhányan már több mint hat hónapja börtönben voltak. Egy baba a börtönben született meg és találóan a Shikama Hodari (Rendíthetetlen marad) nevet kapta. A meghozott ítéletek felháborítóan kegyetlenek voltak: 5-től 12 évig terjedőek. Az egyik érdeklődő nőt, aki még nem volt hírnök, tízévi börtönbüntetésre ítélték.

Ezek az ügyek nemzetközi szinten is ismertté váltak, s még magas európai és afrikai államfők között is beszélgetési témává lettek. Sok, nem ruandai ember küldött tiltakozó levelet a felelős kormánytisztviselőknek. Egy rádióadásban megemlítették, hogy voltak olyan napok, amikor 500 levél érkezett a kormányzathoz Jehova Tanúi érdekében.

Mindez remek lehetőséget adott a tanúskodásra a börtönben. A Tanúk az összetartozás kiemelkedő példáját mutatták: együtt imádkoztak és együtt tanulmányozták Isten Szavát. Sok börtöntársban ez kíváncsiságot ébresztett és tanulmányozni kezdték a Bibliát; s most a korábbi bűnözők és prostituáltak jó előrehaladást tettek az örök élethez vezető úton.

A Tanúk megőrizték az örömteli szellemet a kiszabott hosszú büntetés ellenére is. Ezt mondták: „Mi 12 évet kaptunk, de Sátán 1000 évet fog!” S ezt is mondták még: „Nekünk itt több szabadságunk van, mint a kinti testvéreinknek, mert mi énekelhetünk az összejöveteleinken, ők viszont nem.”

 Kellemes meglepetés

Ruanda függetlenségének 25. évfordulóján, 1987. július 1-jén egy rádióbeszédben Ruanda miniszterelnöke bocsánatot kért az emberi jogok megsértéséért és bejelentette, hogy mindazokat, akiket 1986. október 24-én ítéltek el, szabadon bocsátják. Milyen bátor, dicséretre méltó döntés! Néhány nappal később mind a 49 elítélt testvért és testvérnőt szabadon bocsátották.

Ám az továbbra is kérdéses maradt, mi történik majd azokkal, akik még nem kaptak ítéletet. Hetek teltek el, míg végül aztán mindannyiukat bíróság elé idézték és azt mondták nekik, hogy több jót tesznek azzal az országnak, ha hazamennek és mezőgazdasági meg más hasznos munkát végeznek.

Ez természetesen sok örömre adott okot. A szabadon bocsátásukat követően több mint 30 alámerítetlen hírnök és bibliatanulmányozó — aki a bebörtönzése idején gyors előrehaladást tett — jelentkezett alámerítkezésre. E „börtöniskola” után mindannyian rendkívül gyorsan tettek szert érettségre. A legtöbbjük az alámerítkezés után nyomban kisegítőúttörő-szolgálatot vállalt! És mindazok a Tanúk, akiket kiengedtek, újra találtak világi munkát. (Lásd Zsoltárok 37:​25, 28.)

Pascasie egyike volt azoknak, akik örömmel viselték el a próbákat. Férje — akit elbátortalanított, hogy Jehova Tanúit betiltották — elvitte őt a rendőrségre, hogy tartóztassák le. Jóllehet még nem volt alámerítkezve, testvérnőkkel zárták össze. Az ítélet tíz év volt. Bár fájt, hogy otthon kell hagynia gyermekeit, felismerte, hogy az igaz imádat érdekében kell szenvednie. A börtönben nagyszerű szellemi előrehaladást tett, és mire szabadult, már az alámerítkezendők között volt. De további öröm érte, amikor hazatérve azt tapasztalta, hogy férje kész tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival! Kitartása valóban jutalmat nyert, amikor férje szellemi testvérévé vált és a család egyesült az igaz imádatban.

Az 1990-es év elején az ország egy másik részében felelevenítettek egy 1985 óta függőben lévő vádat és négy testvért egyenként tízévi börtönbüntetésre ítéltek. Örvendetes módon ez  szerencsére nem volt hatással más területekre, ahol körzetgyűléseket és úttörőiskolákat tartottak. Első alkalommal látogatott el ide a zónafelvigyázó is, és az egyre több kinyarvanda nyelvű szellemi táplálék nagyobb szellemiséget eredményezett. Továbbá hathavi börtön után a négy testvérünket egy elnöki rendelet alapján szabadon bocsátották.

Egy váratlan invázió Ruandát is polgárháborúba sodorta 1990 végén. Testvéreink semleges álláspontja, amely a János 17:14-ben levő „ők nem része a világnak” bibliai alapelvvel volt összhangban, tudatosította korábbi ellenfeleikben, hogy Jehova népe senkinek nem az ellensége. Az 1991-es év eleji éhínség további gondokat okozott, s egy élelmiszersegély-program létrehozását tette szükségessé Ruanda számára, különös tekintettel az ország déli felére. Az utóbbi időben szabadon tartották meg a körzetgyűléseket. A testvérek remélik, hogy egy nap teljes vallásszabadságban lesz részük, amely a törvényes elismerést is meghozza számukra Ruandában, de ezenközben is segítenek a sok igazságkeresőnek Ruanda egyre növekvő népe között.

Teokratikus újjáéledés Ugandában aggodalmak közepette

Az 1979-es „szabadságharc” változásokat eredményezett. A fosztogatás, az erőszak és a szenvedés, enyhítő intézkedéseket tett szükségessé; a posta- és telefon-összeköttetés megszakadt. Ám akkor új kormány került hatalomra és az ugandai Times 1979. november 19-i száma „A misszionáriusok szabadon visszatérhetnek” cím alatt bejelentette, hogy a Tanúkra vonatkozó betiltást feloldják és szabad vallásgyakorlatot engedélyeznek nekik.

Hamarosan új körzetgyűlés-sorozatot szerveztek Ugandában, amelyen 241-en vettek részt. De a gazdaság romokban hevert és az emberi élet olcsó volt. Sokan fegyvereket hordtak maguknál, és az egykori katonákból bűnözők lettek. Szinte minden éjjel lövések dörrentek. Az utakon nem volt biztonságos az utazás.

A nairobi fiókhivatal rendkívüli érdeklődést tanúsított a testvérek építése és bátorítása iránt, ezért bátor önkénteseket  kerestek, hogy irodalmat vigyenek Ugandába. Ne feledd, hogy az emberek fel voltak fegyverezve, és a katonák gyakran kettős életet éltek, éjjel banditákká váltak. Az önkénteseknek egy erdős részen kellett áthaladniuk Jinja és Kampala között, amely közismert volt a támadásokról. Az emberek általában a legnagyobb sebességre kapcsoltak, míg lakottabb területre nem értek.

Az egyik misszionárius egy testvérnél töltötte az éjszakát Mbaléban, amikor meghallotta, hogy valakik az udvaron parkoló autóján babrálnak. Mivel tisztában volt azzal, hogy a tolvajoknál valószínűleg fegyver van, úgy döntött, hogy hagyja, hadd lopják el, amit akarnak. A következő reggel az autónak hiányzott két kereke, s még a pótkereket és a szélvédőt is ellopták. Két kölcsönkerékkel, amelyek már szinte simára voltak kopva és az esős időben védelmül szolgáló szélvédő nélkül nézett a 240 km-es út elé, mielőtt Kampalába ért volna. Útja egy veszélyes erdős területen vezetett keresztül. De minden a legnagyobb rendben ment — nem kapott defektet, csak a nagy szél és a sok eső vágott az arcába!

Új csúcsot értek el 175 hírnökkel 1980 decemberében. A következő év kerületkongresszussal kezdődött, melyet a kampalai Lugogo Stadionban tartottak meg, és amelyen 360-an vettek részt. Az emberek folytonos erőszak közepette tanulták az igazságot és júliusra már 206-an hirdették a Jóhírt az országban, egyenként átlagosan 12,5 folyóiratot terjesztve el minden hónapban.

Mivel Ugandában csak egy vén jutott nyolc gyülekezetre, nagy szükség volt segítségre. Ezért hát úgy döntöttek, hogy újra a misszionáriusokhoz folyamodnak. Folytonos zűrzavar közepette érkezett meg Kampalába 1982 szeptemberében két nőtlen misszionárius, Ari Palviainen és Jeffrey Welch. A délután 6.30-tól kezdődő kijárási tilalom még érvényben volt, és szinte napirenden voltak az éjszakai lövések, sőt ágyúcsaták. Néhány hírnök eltűnt és félő volt, hogy meghaltak, de újra előkerültek. Mások viszont nem. Összesen nyolc ugandai hírnök vesztette életét az 1979-es háborút követő zavargásokban.

 A misszionáriusok 1983 februárjában kapták meg az engedélyt, és az év áprilisára már működött egy misszionáriusi otthon egy meglehetősen biztonságos területen négy bátor Gileád-végzőssel, többek között Heinz és Marianne Wertholz-cal. Az ugandaiak udvariassága és Biblia iránti tisztelete megkönnyítette a misszionáriusok számára, hogy feledjék a gazdasági nehézségeket, a rossz utakat, a bizonytalanságot és az éjszakai zavargásokat. Nem volt szokatlan, hogy mindegyiküknek 10—15 bibliatanulmányozása volt. Az egyik különleges hónap folyamán a négy misszionárius 4084 folyóiratot helyezett el!

„Ő az!”

Egy Uganda belsejében levő faluban egy középkorú férfi kezébe került az Igazság könyv, s hamarosan felismerte, micsoda kincs van a birtokában. Újra és újra végigolvasta, majd kezdett tanúskodni mindenkinek, akivel csak találkozott. Sőt, Jehova egyik tanújának tartotta magát, jóllehet sohasem találkozott eggyel sem és tudta, hogy a területen sincs egy sem.

Úgy érezte, meg kell találnia a „testvéreit”. Így hát egy napon biciklin nekivágott Kampalába, hogy felkutassa Jehova Tanúit. Valahányszor templomot látott a utcasarkokon tudta, hogy ők nem itt találhatók. Megkérdezte az embereket is, nem ismerik-e Jehova Tanúit, de senki sem tudott neki pontos címmel szolgálni. Kétségbeesésében egy könyvüzletbe tért be és a Tanúk felől kérdezősködött. A pénztáros elmondta, hogy a Tanúk időnként betérnek hozzá folyóiratokkal, de azt nem tudta, hol laknak. „Ha újra jönnek — mondta az érdeklődő férfi —, kérem, adja meg nekik a címemet. Látogassanak meg!”

Ebben a pillanatban két misszionárius éppen újralátogatásokat végzett azoknál, akik előzőleg érdeklődést tanúsítottak, de senkit nem találtak otthon. Újra átnézve a noteszüket megakadt a szemük a pénztáros nevén és ezt mondták: „Menjünk, látogassuk meg újból!”

Amikor az úttörők a könyvüzlethez érkeztek a pénztáros ezt mondta nekik: „Volt itt valaki, akinek önökre van szüksége.”  Kinézett az ajtón és az út túloldalára mutatva hozzátette: „Nos, ő az!”

Néhány percen belül az európai misszionáriusok összeismerkedtek az érdeklődő falusival. Ő mindkettőjüket átölelte! Természetesen nagyon szorgalmas bibliatanulmányozóvá vált. Hamarosan egy kis Királyság-terem épült a falujában, s önátadása és alámerítkezése óta — most már a szó valódi értelmében — testvér lett belőle.

Ismét háború!

Az élet a legtöbb ember számára félelmetes volt Ugandában. Közbiztonság szinte alig volt. Az embereket elhurcolta a hadsereg és soha többé nem látták őket viszont. Az árak felszöktek az egekig. A kenyér ára például 1000 százalékkal nőtt 1974 és 1984 között! Vásárláskor néhányan felhagytak a pénz számolásával, és vonalzóval mérték le a bankjegyköteg vastagságát!

Az elégedetlenség kövezte ki a gerillaháborúhoz vezető utat. Végül aztán hónapokig tartó harc után a Nemzeti Ellenállási Mozgalom kiragadta a kormány kezéből az irányítást. Eközben menekülő csapatok fosztogattak és találomra lövöldözték le az embereket.

A harc a misszionáriusi otthon környékén is kitört. A következő nap lövöldözés kezdődött, miközben a keresztény összejövetelre igyekeztek a misszionáriusok. Golyók süvítettek a fejük mellett, de senki sem sérült meg. Vasárnap délután aztán váratlan látogatókat kaptak: menekülő, fosztogató katonákat. A katonák dühösek voltak, hogy a bejárati ajtót zárva találták. De amikor a vezetőjük meglátta a misszionáriusok személyazonossági igazolványát, hirtelen megváltozott, barátságos lett és nem nyúltak semmihez. A férfiak sűrű bocsánatkérések közepette vettek el néhány ruhát és ágyneműt, de a komolyabb értékeket nem bántották.

Elmenőben azt tanácsolták a misszionáriusoknak, hogy csináljanak rendetlenséget az egész házban, húzzák le a függönyöket, ürítsék ki a fiókokat, szórják a holmikat padlóra azt a  látszatot keltve ezzel, hogy a házat már kifosztották. Ez bevált; viszonylag kevés dolgot loptak el tőlük. Míg a nyugalom ismételten be nem köszöntött, és amíg heves harcok folytak körülöttük, a misszionáriusok az egész napot és az éjszakát egy kis éléskamrában töltötték. Ez volt a ház legbiztonságosabb helyisége. Mindezen keresztül érezték Jehova védelmét és a testvériség szerető kötelékét.

Az ugandai testvérek történeteket tudnak mondani arról, hogyan volt velük Jehova védelmező karja. Némelyek golyó ütötte lyukakat tudnak mutatni a házuk falán és a ruháikon. Egy különleges úttörőnek több mint öt óra hosszat kellett hason feküdnie a kormányzat katonái és a lázadók közötti kereszttűzben, miközben golyók zúgtak el a feje felett. Amikor végre minden elnyugodott, holttestek hevertek körülötte.

Megfelelőbb biztonság és új örömök

A következő néhány hónap folyamán javult a biztonság és érdekes dolgok történtek. Hazafelé vezető útjukon például a misszionáriusoknak el kellett haladniuk egy magas beosztású  hivatalnok hatalmas háza mellett, amelyet rendszerint katonák őriztek kiszámíthatatlan beosztásban, s az emberek féltek a zaklatásuktól. A misszionáriusok minden alkalommal megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor túljutottak e helyen; s a misszionáriusi otthon látogatói is megfogyatkoztak. De az új kormányzattal ez a ház hirtelen ugyanakkor vált kibérelhetővé, mikor a misszionáriusoknak el kellett költözniük az otthonukból. Hamarosan ugyanabban a házban éltek, amely mellett korábban féltek elmenni, s élvezték a trópusi esti szellőben kint a hatalmas teraszon elköltött vacsorákat. Ha ezt egy évvel azelőtt valaki felveti, senki sem hitt volna neki!

Felvirágzott a munka Kampalában. A város sok részében több mint tíz éve nem prédikáltak igazán, így sok tennivaló maradt. Az ugandai testvérek fokozták tevékenységüket, s 1987-ben hírnökönként átlagosan 14,3 órát töltöttek el havonta a szolgálatban.

A szeretet szoros köteléke alakult ki ezen Tanúk között. A legteljesebb mértékig készek voltak áldozatokat hozni nagyon csekély anyagi eszközeik ellenére (János 13:34, 35). Sokuknak hónapokat kellett dolgozni azért, hogy elutazhassanak a kerületkongresszusra. Mindenkor kimutatták vendégszeretetüket egymás iránt és bármilyen probléma adódott, segítették a misszionáriusokat. Jehova kétségtelenül sokféle módon segítette őket, és gyakran „csodaszámba” ment, hogy egyáltalán meg tudták tartani az összejöveteleket, időnként hangosító berendezés, sőt ülőhelyek nélkül.

A Kampalában és Jinjában nyílt misszionáriusi otthonok után egy harmadik otthont építettek Kampala egy másik részében. Ugandában most 18 gyülekezet van, a hírnökcsúcs 820, az emlékünnepi résztvevők csúcslétszáma 3204, és több mint 140 általános- és különleges úttörő szolgál. Királyság-termek épültek Jinjában, Tororóban, Mbaléban és Kampalában. A körülmények azonban még nem könnyítik meg a tanúskodást, és a jövő is bizonytalan.

 Az ellenállás 1989 óta ismét felszínre került, amely a papság megjegyzéseivel kezdődött, majd ezt kritikus hangvételű újságcikkek, kiadott építési engedély szóban közölt önkényes érvénytelenítése, bizonyos területeken összejövetelek megtartásának betiltása és félrevezetett hivatalnokok beavatkozásai követték. Idővel minden társaságot felszólítottak az újbóli bejegyzést illetően, a Nemzetközi Bibliakutatók Társulatának bejegyzését nem engedélyezték. A legtöbb misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. Mindezek ellenére 1990 decemberében sikeresen tartották meg a kerületkongresszusokat. Néhány magas rangú hivatalnok nagyon segítőkésznek és elfogulatlannak mutatkozott, mely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy minden misszionárius hamarosan visszatérhet Ugandába és folytathatja nevelő munkáját. Ez a szántóföld nagy lehetőségeket rejt magában, és a testvérek kérik az aratás Urát, hogy küldjön még több munkást (Máté 9:37, 38).

Kenya rákapcsol a nagyobb terjeszkedés érdekében

Mivel Jehova szervezete világszerte előrehalad és figyelemre  méltó növekedést ért el Kelet-Afrika-szerte, elérkezett az idő arra, hogy tökéletesebb technológiát alkalmazzanak Kenyában. Micsoda izgalom fogadta a fiókhivatalban 1984-ben az első két IBM személyi számítógép érkeztét a németországi fiókhivatalból!

Először mindenkit zavarba ejtettek ezek az új gépek, de Jehova segítségével és néhány egyszerű kezelési útmutatóval nem sok idő múlva munkába álltak a számítógépek. A számítógépek lehetővé tették a szöveg bevitelét, amelyet aztán diskettekre másolnak és elküldenek a nyomdával rendelkező tengerentúli fiókokba. Ez nagy lehetőségeket kínált. Többé nem kellett két vagy három korrektúrát küldözgetni ide-oda Anglia és Kenya között a szuahéli nyelvű Őrtorony kinyomtatása előtt. Ma már az angol Őrtorony-nyal egyidőben jelenik meg a szuahéli nyelvű Őrtorony is, és Kenya minden gyülekezetében ugyanazon a héten egyazon bibliai anyagot tanulnak.

A hírnökök számának növekedésével együtt figyelemre méltó növekedés volt tapasztalható a szilárd szellemiségben is. A Tanúk megnövelték a  szolgálatban eltöltött idejüket, miközben egyszerű szemüket a Királyság-érdekekre szegezték. Több és nagyobb erőfeszítést tettek, hogy családi bibliatanulmányozás által segítsenek a családjaikban levő számtalan gyermeknek. Új véneket neveztek ki, és egyre több és több fiatal testvér törekszik arra, hogy alkalmassá legyen kisegítőszolgának. Sokan bizonyultak feddhetetlennek a keresztény semlegesség próbájában. Többen készek voltak még anyagi áldozatokra is annak érdekében, hogy saját Királyság-termük lehessen.

Az 1985-ös „Feddhetetlenség Megőrzői” kongresszus

Kenya azok között az országok között volt, amelyek 1985-ben különleges nemzetközi kongresszust tarthattak, melyen sok tengerentúli látogató is részt vett. Csaknem 2000 ilyen vendég érkezett. Az idelátogató küldöttek, miközben Kenya tájaiban és vadvilágában gyönyörködtek, egyhangúlag jelentették ki, hogy látogatásuk fénypontja a kongresszus és a szántóföldi szolgálat volt, amelyre a helybeli testvérek kísérték el őket.

Amikor Nairobi lakossága látta e wazungu-kat (ami fehér embereket, illetve európaiakat jelent) megjelenni helybeli vezetőikkel, ez nem kis izgalmat teremtett. A látogatókra viszont nagy hatást tett a kenyai emberek érdeklődése, amelyet a Biblia iránt tanúsítottak és az a rengeteg kisgyermek, aki mindenfelé követte őket.

A kongresszuson a figyelmes kisgyermekek ezrei is elbűvölték a látogatókat. Több mint 8000 ember töltötte meg a valaha Nairobiban tartott legnagyobb kongresszuson a Jamhuri Parkot. A hallgatóság számára különleges élvezet volt két vezető testületi testvér, Theodore Jaracz és Albert Schroeder jelenléte.

Az elkövetkező években növekedett a fiókhivatali személyzet létszáma, és további misszionáriusok érkeztek Kenyába. A misszionáriusok sok szellemi gyermek révén nyerték el jutalmukat. Például az Eldoret Gyülekezetben levő hírnökök száma misszionárius segítséggel nőtt 45-ről 129-re négy év leforgása alatt. A növekvő úttörőszellem által a Királyság-érdekek előmozdítása  folyamatos. Az 1987-es évben több mint 1,5 millió órát töltöttek a szántóföldön, és több mint 4000 hírnök tevékenykedett, egyenként átlagosan 16,4 órát töltve a szolgálatban minden hónapban.

Az emlékünnepi jelenlévők száma elérte a 15 683-at és 466-an merítkeztek alá. Átlagosan több mint ezren tevékenykedtek az úttörőszolgálatban minden hónapban, s közülük több mint 500-an voltak általános úttörők. Új Királyság-termek épültek és új összejöveteli helyiségek építését tervezték Nairobi külső területein. Most első alkalommal több mint 10 000 hírnök tevékenykedett a fiókhivatal felügyelete alatt, amely hírnökszám 1000 általános úttörőt is magában foglalt. Aztán valami megdöbbentő dolog történt.

Újabb betiltás

Nem sokkal azután, hogy befejeződtek a hit próbáival foglalkozó körzetgyűlések és előkészületeket tettek a „Bizalom Jehovában” kerületkongresszusok megrendezésére, ez a bizalom valódi próba alá került. 1987. november 19-én egy november 9-i keltezésű jogi közlemény jelent meg a kenyai Gazette hasábjain törölve Jehova Tanúi Társulatának kelet-afrikai bejegyzését, jóllehet már több mint 25 éve működött. A rendelet 21 napot engedélyezett arra, hogy rendezzék az ügyeket és felosszák a vagyont a tagok között. Ugyanezen délután levél érkezett az irattárvezetőtől, amelyben megerősítette a döntést. Semmiféle indokot nem közölt.

A másnap reggeli újságok kis hírként közölték ezt az 5. oldalon, nem szalagcímként, miként azt az 1973-as esetben tették. A külföldi hírügynökségek azonban azonnal telefonáltak és publikálták ezt a megdöbbentő hírt. Késedelem nélkül intézkedéseket tettek, hogy kapcsolatot teremtsenek a kormányzati tisztviselőkkel, de ezek vagy egy államfői látogatással voltak elfoglalva, vagy nem mutatkoztak hajlandónak az ügy megtárgyalására.

Jogi orvoslatot kerestek, és sok ima után fellebbezést nyújtottak be. Egy bíróság november 27-én úgy döntött, hogy az ügy  tárgyalásra kerülhet, aminek folytán a Társulatot visszahelyezték törvényes állásába, de ez a tárgyalás kimenetelétől függően később változhat. Így az összejövetelek és prédikálótevékenység nyíltan folytatódott egész Kenyában, egyelőre bizonyos mértékű enyhülést hozva.

S mi a helyzet a kongresszusokkal? Nagy hittel fogtak neki a terveknek, és milyen öröm volt, amikor kézhez kapták a szükséges engedélyeket! Némi küzdelem után szerződéseket kötöttek a kongresszusi helyszínekre, s így mindhárom „Bizalom Jehovában” kerületkongresszust megtarthatták decemberben. A résztvevők és az alámerítkezők száma az egész országban összesen 10 177, illetve 228 volt.

Ezt követően a körülmények normálisnak tűntek. A Tanúk teljes mértékben tudatában voltak annak, hogy az ügy most már Jehova kezében van a fiókhivatal és a kenyai munka jövőjét illetően.

A törvényes helyzet évekig függő helyzetben volt, mivel a bíróság újra és újra elhalasztotta a tárgyalást. Ez helyi szinten sok bonyodalomra adott okot, ahol a tisztviselők, nem tudva a továbbra is fennálló legalitásunkról, letartóztatták a testvéreket, késleltették az engedélyeket vagy megtagadták az összejövetelek megtartását. Eközben a kereszténység papsága oly mértékben belebonyolódott a politikába, mint soha azelőtt, amely sokaknak segített meglátni a papság és a törvénytisztelő, békeszerető Tanúk közötti éles különbséget.

Ez további növekedést eredményezett a Királyság-hírnökök számában. Az 1991-es Emlékünnep idején közel 6000 hírnök volt az országban és 19 644-en vettek részt a megemlékezésen. Nairobiban és az Egyenlítőn levő Nanyukiban kongresszusi termek épültek. A hírnökök számának növekedése nagyobb terhet rótt a fiókhivatalra, ezért a Bétel-család számát 38-ra emelték, és a meglévő épületek kibővítése sürgős üggyé vált.

Jehovába vetett bizalommal nézve szembe a jövővel

A hely nem teszi lehetővé, hogy sok más fontos fejleményről  és felvillanyozó tapasztalatról is szót ejtsünk, amely Kelet-Afrikában történt. Számtalan más hűséges egyén növelte meg lehetőségeit a Jóhír érdekében és szenvedett el rossz dolgokat az igaz Isten szolgájaként. Sokak vállán nyugszik súlyos felelősség, miként Pál apostolén is, aki évekig viselt gondot az összes gyülekezetre (2Kor 11:28). A gazdasági-, a jogi- és a politikai nehézségek folytatódnak. E problémák végső megoldása csakis Jehova Királysága által fog megvalósulni, addig pedig még sok személy vár begyűjtésre.

 E földrész lakosainak száma megkétszereződött az elmúlt 20 évben. A fiókhivatal alá tartozó valamennyi ország együttes hírnökcsúcsot jelentett több mint 15 681 fővel. A fiókhivatal kijelenti: „Tudjuk, hogy Jehova ismeri az ő nyáját és imádkozunk, hogy ’Jehova szava bárcsak gyorsan terjedne’, mielőtt a gyorsan közeledő vég elérkezne, és eljönne az az idő, amikor a föld e gyönyörű területe — a teremtés valamennyi csodájával — az igazi, világméretű Paradicsom része lesz” (2Thess 3:1).

[Lábjegyzetek]

[Táblázatok a 206. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Kenya 8000

1950 3

1960 108

1970 947

1980 2266

1991 6300

Hírnökcsúcs

2000

1950

1960 5

1970 132

1980 317

1991 1256

Kis. úttörők

[Táblázatok a 207. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A kenyai fiók alatti kilenc ország

17 000

1950 119

1960 865

1970 2822

1980 5263

1991 15 970

Hírnökcsúcs

4000

1950 1

1960 49

1970 296

1980 599

1991 3127

Kis. úttörők

 [Kiemelt rész/térkép a 66. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Vörös-tenger

Ádeni-öböl

JEMEN

SZUDÁN

Nílus

Omdurmán

Kartúm

Eritrea

Asmara

DZSIBUTI

ETIÓPIA

Addisz-Abeba

SZOMÁLIA

Mogadishu

KENYA

Nairobi

Mombasa

Egyenlítő

Viktória-tó

UGANDA

Kampala

ZAIRE

RUANDA

BURUNDI

TANZÁNIA

Zanzibár

Dar es Salaam

Mbeya

MALAWI

ZAMBIA

Indiai-óceán

SEYCHELLE-SZIGETEK

MADAGASZKÁR

[Kiemelt rész]

KENYA

Fővárosa: Nairobi

Hivatalos nyelvek: a szuahéli és az angol

Fő vallás: eltérő hitnézetek

Népesség: 23 000 000

Fiókhivatal: Nairobi

[Kép a 69. oldalon]

Fiatal pásztorok Kenyában

 [Képek a 71. oldalon]

Kenya elbűvölő vadvilágnak ad otthont

 [Képek a 74. oldalon]

Olga Smith két gyermekével búcsút vesz férjétől Gray-től és Gray fivérétől Franktől, midőn azok megkezdik tengeri hajóútjukat Kelet-Afrikába

Frank Smith Nairobiban, közel a városközponthoz, 1931-ben

Gray Smith tanúskodás közben Kenyában 1931-ben

[Kép a 76. oldalon]

David Norman és Robert Nisbet Durban városában (Dél-Afrika) 1931-ben közvetlenül azt megelőzően, hogy csónakkal Dar es Salaamba indulnak

 [Képek a 79. oldalon]

George Nisbet, Gray és Olga Smith, valamint Robert Nisbet átkelnek a Limpopo folyón és megpihennek Kelet-Afrikába vezető útjukon 1935-ben

[Kép a 88. oldalon]

A „hajdaniak” kávé-tea melletti találkozója Nairobihoz közel 1985-ben: (balról kezdve) Muriel Nisbet, Margaret Stephenson, Vera Palliser, Mary Whittington és William Nisbet

[Kép a 93. oldalon]

Ingilizi Caliopi és Mary Girgis Kartúmban (Szudán)

[Kép a 96. oldalon]

Gileád-misszionáriusok: Dean Haupt és Haywood Ward Addisz-Abebában

[Kép a 99. oldalon]

Etiópia kis fiókhivatala Addisz-Abebában, 1953-ban

[Kép a 105. oldalon]

Hosea Njabula és felesége, Leya voltak az elsők, akik Tanzániában terjesztették a Jóhírt

[Kép a 107. oldalon]

Kilencen azok közül, akik Dél-Tanzániában tanulták az igazságot az 1930-as évek alatt. Balról jobbra: Andrew Chungu, Obeth Mwaisabila, Timothy és Ana Kifuko, Leya Nsile, Joram Kajumba, Jimu Mwaikwaba, Stela és Sem Mwasakuna

[Kép a 108. oldalon]

Thomson Kangale, kelet-afrikai testvéreinek türelmes tanítója

[Kép a 123. oldalon]

George Kadu és Margaret Nyende az ugandai régi napok emlékeiről beszélget, amikor is több mint 35 évvel ezelőtt hallottak az igazságról

[Kép a 131. oldalon]

Kenya első misszionáriusi otthona és fiókhivatala Nairobiban 1963. február 1-jén nyitotta meg kapuit

[Képek a 139. oldalon]

Kenya második fiókhivatala 1965-ben Nairobiban a legfelső szinten levő lakásban volt, az alatta levő kép pedig egy ritka látványt tár elénk a harmadik fiókhivatalról a terjeszkedés előtt 1970-ben

[Kép a 141. oldalon]

Lamond Kandama, aki több mint 50 évig szolgált különleges úttörőként Zambiában, Tanzániában és Kenyában, valamint Esinala és Stanley Makumba, akik több mint 40 évet töltöttek különleges szolgálatban Ugandában és Kenyában, főleg utazófelvigyázói munkában

[Kép a 142. oldalon]

John és Kay Jason a nairobi Bételben, mindketten több mint 50 éve vannak a teljes idejű szolgálatban

[Kép a 157. oldalon]

Boldog ruandaiak egy csoportja alámerítkezésük után

[Kép a 158. oldalon]

Anna Nabulya, Uganda egyik rendíthetetlen prédikálószolgája

[Kép a 169. oldalon]

Gebregziabher Woldetnsae, egy felvigyázó, aki önfeláldozó volt mindhalálig

 [Képek a 177. oldalon]

Arcok, amelyeket remélünk, hogy viszontlátunk majd a feltámadáskor. Mindegyiküket a Jóhír iránti lojalitásukért gyilkolták meg. A bal felső saroktól: Ayele Zelelew, Hailu Yemiru, Wubie Ayele, Kaba Ayana, Gebreyohanes Adhanom, Adera Teshome, Wondimu Demera, Kasa Gebremedhin, Eshetu Mindu

[Kép a 192. oldalon]

Gaspard Rwakabubu, Joseph Koroti és Frederick I’Mugarula a kigali börtönből történt szabadulásuk után örömmel vesznek részt az 1985-ben Nairobiban megtartott nemzetközi kongresszuson

[Kép a 199. oldalon]

Körzetgyűlés Mbaléban (Uganda), 1987

[Kép a 201. oldalon]

Kenya jelenlegi fiókhivatala és a Bétel-otthon Nairobiban a bővítés után

[Kép a 202. oldalon]

Bernard Musinga, aki 20 évet töltött Kelet-Afrikában az utazómunkában és a Fiókbizottság tagja volt, szülőföldjére, Zambiába történő visszatérése előtt