Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Világméretű beszámoló

Világméretű beszámoló

Világméretű beszámoló

Afrika

A gonoszság — írja a zsoltáros — ’leshelyen ül’ és „rejtett helyekről öl ártatlant” (Zsolt 10:8). Az eltelt évszázadok folyamán Jehova imádói a gonoszok rosszindulatának ártatlan áldozatává váltak. Némiképp így van ez ma is Afrika néhány részén.

A Libériában kitört polgárháborúban 33 testvérünket öltek meg, sokakat pedig arra kényszerítettek, hogy a rajtuk levő egy szál ruhában meneküljenek el az országból és az Elefántcsontparton keressenek menedéket. Libéria és Elefántcsontpart határán két városban segélybizottságokat állítottak fel, amelyek nemcsak e szűkölködő menekülőkről gondoskodnak, hanem egyúttal a Libériában maradt Tanúknak is segítséget nyújtanak. Az elefántcsontparti és ghánai Tanúk több tonna ruhaneműt, valamint gyógyszert, élelmet és pénzt raktak teherautókra és küldtek Libériába. Az abidjani testvérek is a [társaik] segítségére siettek és szerető módon gondoskodtak arról a hatalmas csoport menekülőről, akinek szintén szorongató szüksége volt segítségre.

E testvérek közül sokan hajmeresztő és nyomasztó tapasztalatokon mentek keresztül. Egy Monroviában szolgáló vén például erről számol be: „A családomnak 1990. július 27-én hajnali kettőkor kellett elhagynia az otthonunkat. A lázadók az utcára tereltek bennünket, ahol is csatlakoztunk több száz ismerősünkhöz. Bíztunk abban, hogy a terület rövid átkutatása után hazatérhetünk. Nos, soha többé nem láttuk viszont az otthonunkat. Ehelyett az 50 km-re levő nagy menekülttáborba vezettek bennünket. Egész úton a hátamon vittem a feleségem rokkant nagynénjét. Állandóan erősítésért imádkoztunk Jehovához, miközben mindenütt szanaszét heverő holttesteket láttunk.

Egy lidércnyomással felérő, megrázó óra múlva, lázadó kísérettel a hátunk mögött, elrejtőzött kormánycsapatokba ütköztünk. Golyók süvítettek minden irányból, mialatt hasra vetettük magunkat. Sokan meghaltak; néhányan elmenekültek. Hirtelen azt vettem észre, hogy a 14 éves fiam nincs sehol! A városunkból 45-ünket azonnal elfogtak és egy elhagyatott benzinkúthoz vittek. Ott aztán úgy döntöttek, hogy mindannyiunkat kivégeznek. Egy katona nekem szegezte a fegyverét, de sehogy sem tudta a tölténytárt a fegyverébe illeszteni. Ebben a pillanatban megérkezett a csoport parancsnoka és elrendelte, hogy vigyenek bennünket a katonai barakkokba. Aznap éjjel kilenc személyt végeztek ki. Jehovához imádkoztunk segítségért.

Másnap reggel a parancsnok úgy határozott, hogy mindannyian elmehetünk. Még azt is felajánlotta, hogy vegyük igénybe az egyik teherautóját. Ajánlatát udvariasan elhárítottuk és inkább egy talicskát kértünk, amelyen el tudjuk vinni a feleségem nagynénjét, majd útnak indultunk. Félúton voltunk, amikor a hadsereg teherautói elhúztak mellettünk. Alighogy elérték az előttünk levő útkereszteződést, fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt. Ezt majdnem 30 percig tartó nehézfegyver-ropogás követte. Eltévedt golyók fütyültek minden irányban, mialatt mi négykézláb kerestünk fedezéket. Azt a katonai konvojt, amelyet a szállításunkra felajánlottak, teljesen eltörölték a föld színéről. Mennyire hálásak voltunk, hogy nem fogadtuk el a parancsnok járműajánlatát.

Bár a feleségem öt hónapos terhes volt, nagyszerűen le tudta gyalogolni egyetlen nap alatt az 58 km-t. Még mindig megoldásra várt a menekülés kérdése. Egy libanoni testvér, értesülvén nyomasztó helyzetünkről, kifizette helyettünk a viteldíjat az egyetlen közlekedési eszközre, amely kivihetett az országból, egy öreg buszra.

Végül aztán biztonságban átléptük a határt Elefántcsontpart felé. Rendkívül szomorúak voltunk 14 éves fiunk miatt, akinek nyomát vesztettük a katonák korábban említett rejtekhelyénél. Úgy gondoltuk, hogy meghalt, megölték. Legnagyobb örömünkre azonban hat hónappal később megtudtuk, hogy életben van. Intézkedtünk, hogy idejöhessen hozzánk Elefántcsontpartra.”

Más Tanúk is átéltek különféle, történetbe illő borzalmat. A nigériai Clement 17 évig élt Monroviában, Libéria fővárosában, de menekülnie kellett. A lázadó erők hajtóvadászatot indítottak az országban minden nigériai és ghánai után. Ha elfogják a lázadók, lelövik. A Monrovia és az elefántcsontparti Danané közötti mintegy száz ellenőrzőpont nem volt túl biztonságos Clement számára. Úgy tudott csak átjutni az ellenőrzőpontok legtöbbjén, hogy azt mondta: idegen, aki szeretné elhagyni az országot. Az egyik ellenőrzőpontnál azonban nem vált be a magyarázata. Ki akarták végezni. Clement úgy döntött, hogy halála előtt nagyszerű tanúskodást nyújt. Bizonyságot tett a parancsnoknak Isten Királyságáról és mutatott neki Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. A meghökkent parancsnok így üvöltött: „Ide figyeljen, pillanatnyilag el vagyunk foglalva egy munkával. Ha majd azzal végeztünk, meghallgatjuk a mondandóját. Most pedig tűnjön el!”

Később, amikor Clement nyugodt elmével eltöprengett ezen az incidensen, azt mondta, most már érti, mit jelent a Példabeszédek 18:10. versében az, hogy erős torony Jehova neve. Csakis Jehova nevének a használata és az Isten Királyságáról történt prédikálás tette lehetővé, hogy valahogy átmanőverezzen a még hátralevő ellenőrzőpontokon. Végül is átlépte a határt Elefántcsontpart felé. Biztonságban megérkezett.

Nem kell minden országról szomorú történetet mesélnünk. Mozambik nagyszerű okot szolgáltat nekünk az örömre. A maputói kormány 1991. február 11-én törvényesen elismerte a Mozambiki Jehova Tanúi elnevezésű társaságot. Valóban nagyon hálásak vagyunk ezért a fejleményért, mert ez azt jelenti, hogy a misszionáriusok letelepedhetnek Mozambikban. Akadálytalanul bejuthatnak az irodalmak és a folyóiratok. Három városban létesítettünk misszionáriusi otthont, amelyek összesen 18 misszionáriusnak adnak otthont. E házak mindegyike mellett található egy-egy raktár, amely a Társulat tulajdonát képezi.

Mindazonáltal a fiatalok irányába elhangzott a felszólítás, hogy tartsanak ki semlegességük mellett és tanúsítsanak lojalitást Jehova iránt az országban zajló gerillaharc idején. Egy 12 éves, süketnéma kislányt elraboltak a lázadó erők azzal a céllal, hogy erkölcstelenséget kövessenek el rajta. A szülei azonban jó oktatást nyújtottak neki a bibliai alapelveket illetően. Elrablói erőszakot akartak elkövetni rajta, de ő rendíthetetlenül védekezett. A fiatal testvérnő az égre mutatott, hogy ezzel juttassa kifejezésre: az erkölcstelenség ellenkezik Isten törvényével. Szilárd elhatározásáért foglyul ejtői egy nap keményen megverték, majd otthagyták meghalni. Két hónap telt el addig, amíg visszatért szüleihez egy nő kíséretében, aki együtt volt vele a fogsága idején. „Nem tudom, mit tanítottak ennek a fiatal lánynak — mondta a nő —, de nagy hatással volt rám az erkölcsi magatartása. Soha nem adta meg magát a katonák nyomásának. Valóban rendkívüli módon viselkedett! Milyen vallásúak önök?” E süketnéma testvérnő szilárd kitartásának köszönhetően a nő most tanulmányozást folytat a Tanúkkal és nagyszerű előrehaladást tesz az igazság megismerésében.

Ázsia

„Áldásod a te népeden van” — énekelte a régi időkben élt Dávid király (Zsolt 3:8 [3:9, Károli]). Jehova áldása ma is az ő népén nyugszik. Az ázsiai országokban élő Jehova Tanúi nagyszerűen tudják tanúsítani e tény igazát.

Koreában rendkívül szokatlan módon mentette meg egy testvérnő életét a nála lévő Orvosi Dokumentum. Épp parkoló autójából szállt ki, amikor hirtelen négy férfi támadta meg, majd arra kényszerítették, hogy szálljon be hátul az autóba és guggoljon le a padlón. Felajánlotta a gyűrűjét és a pénztárcáját a szabadságáért cserébe, de ők nem elégedtek meg ezzel. Átfutott elméjén az a szörnyű gondolat, hogy talán szexuális támadást akarnak ellene elkövetni. Hangosan sikoltani kezdett. „Meg kell öljük” — mormogta az egyik férfi. Kést döftek a lábába és a combjába. Aztán ragasztószalaggal letapasztották a szemét és összekötözték a lábát. Reménytelen helyzetében imádkozni kezdett, és hangosan sírva hívta segítségül Jehova nevét.

A férfiak hirtelen megdermedtek. Végül az egyik megkérdezte: „Hölgyem, ön Jehova Tanúja?” Közben ugyanis az erszényében turkálva megtalálták az Orvosi Dokumentumát. Úgy döntöttek, hogy nem ölik meg, hanem elvitték egy helyre az otthonához közel, majd őt az autóban hagyva gyorsan eltűntek. A testvérnő azért imádkozik, hogy ezek az emberek bánják meg törvénytelen cselekedetüket és váljanak Jehova imádóivá.

Sok más országhoz hasonlóan Japánban is egyre több és több háziasszony kényszerül munkát vállalni, ami által nehezebb őket otthon elérni a Jóhírrel. Ezért hát egy úttörő testvérnő úgy döntött Niigata Cityben, hogy a városközpontba is elviszi a Királyság-üzenetet — oda, ahol vannak emberek. A gyülekezete egy üzleti negyedet jelölt ki számára, és ő prédikálni kezdett röviden házi bibliatanulmányozást kínálva azoknak az üzletembereknek, akikkel találkozott. Az „Íme, mindent újjáteszek!” brosúrát használta fel, és újralátogatásokkal kísérte nyomon az érdeklődést mindazoknál, akik akár csak kis érdeklődést is mutattak. Azt ajánlotta az érdeklődő személyeknek, hogy akár egy teaházban, egy áruház halljában, vagy akár egy parkban is folytathatnának 30 perces tanulmányozást az ebédszünet idején. Minden tanulmányozáskor csak egyetlen érdekesebb pontra összpontosít, és olykor nyolc tanulmányozást is folytat ebben az üzleti negyedben.

Több mint 60 000 filippínó ment a Fülöp-szigetekről Hongkong szigetére, hogy háztartási alkalmazottként dolgozzon kínai otthonokban. E munkások többsége római katolikus. Az egyik testvérnő összetalálkozott egy ilyen személlyel egy liftben és egyszerűen megkérdezte tőle, nem szeretne-e többet megtudni a Bibliáról. A válasz a következőképp hangzott: „Azért imádkozom, hogy többet tudjak meg a Bibliáról.” Azon nyomban bibliatanulmányozás kezdődött.

Ciprusról írta egy fiatal nicosiai hírnök: „A nevem Marcos; 12 éves vagyok. Az osztályban a vallásoktatás keretében a tanárnő három órát tervezett be vallásismertetésre. Elhatároztam, hogy mindenképpen behozom az osztályba Az emberiség Isten keresése című könyvet. Mielőtt az első óra elkezdődött, megmutattam a könyvet a tanárnőmnek. Ő átlapozta, majd az asztalára tette. Valamivel később így szólt az osztályhoz: ’Marcos könyvét fogom használni az órákon, mivel ez sokkal több információt tartalmaz, mint az iskola által rendelkezésre bocsátott könyvek.’ — A fiatal Marcos így fejezi be: — Minden fiatal hírnököt arra szeretnék buzdítani, hogy mindig legyen náluk néhány társulati kiadvány az iskolában.”

Lucas, egy születésénél fogva római katolikus személy bibliatanulmányozást kezdett Srí Lankán. Annak a négytagú csoportnak volt az egyik tagja, amelyik egy buddhista személy halászhajóján dolgozott. Munkaadója szerette volna, ha a tenger istenei megáldják halásztevékenységét, ezért arra kérte a csapatot, hogy zarándokoljon el abba a nevezetes imádati központba, amelyet a hindu és buddhista hitnézetek támogatóinak emeltek. Lucas elmagyarázta, hogy ő nem vehet részt ezen az úton, mivel ő abban hisz, hogy Jehova az egyedüli igaz Isten. „Vagy velünk jössz, vagy el vagy bocsátva!” — csattant fel a tulajdonos. Lucas azonnal lemondott állásáról. Visszatért falujába, néhány nap múlva pedig egy másik hajón kapott állást. Most rendszeresen tud tanulmányozni.

Amikor Bangnam, egy thaiföldi fiatalasszony tanulmányozni kezdte a Bibliát, a szülei megbetegedtek. A szülők konzultáltak az orvossal, aki azt mondta, hogy halott hozzátartozóik szellemei nem helyeslik, hogy lányuk vallást változtat, és ha a szülők meg akarnak gyógyulni, meg kell akadályozniuk lányuk bibliatanulmányozását. A szülők kérlelték a lányukat, hogy szüntesse be a tanulást. Az a különleges úttörő, aki Bangnammal tanulmányozott, megmutatta a szülőknek a Bibliából, hogy nem a halottak szellemei okozzák a bajt, hanem inkább gonosz szellemek (Préd 9:5, 6 [9:7, 8, Károli]). A szülők végül úgy döntöttek, hogy a lányukat messzire kell küldeni. A testvérnő azonban kifejtette nekik, hogy a Biblia a szülők iránti szeretetre tanítja a gyermekeket, és hogy Bangnam velük akar élni és gondjukat viselni, mert szereti őket. Amikor az anya ezt meghallotta, megenyhült és beleegyezett, hogy a testvérnővel felkeressenek egy orvost a városban. Az orvos semmi rendellenességet nem talált nála. Hazafelé menet egy felhőszakadás kapta el őket, és mivel már elég későre járt, a különleges úttörő azt ajánlotta az anyának, hogy töltse nála az éjszakát. Bangnam édesanyja másnap frissen, ám nagyon izgatottan ébredt, mert az egész éjszakát mindenféle légzési probléma nélkül aludta végig. Amikor az apa értesült a felesége egészségi állapotában bekövetkezett javulásról, beleegyezett, hogy az összes spiritiszta kelléktől megszabaduljanak. Az ő egészsége is rohamosan javult. Ma már Gyülekezeti Könyvtanulmányozást tartanak a házukban. Bangnam alámerítkezett és a férje is nagyszerűen halad az önátadás felé.

Than Burmában él. Katona volt, mígnem katonai pályafutása keserű kiábrándultsággal ért véget. Kétségbeesése a következőképp kezdődött: a lázadó erőkkel folytatott heves tűzharc közben egy gránát robbant közvetlenül amellett a bunker mellett, ahol rejtőzött. A bunker összeomlott, és félig maga alá temette a testét. Miután kihúzták a kőtörmelék alól, legnagyobb rémületére felfedezte, hogy képtelen megmozdítani a lábait — lebénult. A hadseregtől hamarosan leszerelték. Reménytelen helyzetében a szerencsétlensége felett kezdett tűnődni, minden hitét elvesztette Istenben és az öngyilkosságot fontolgatta. Körülbelül ugyanebben az időben volt látogatóban Than szomszédjánál egy különleges úttörő, aki rendszeres bibliatanulmányozást folytatott az illetővel. Mihelyt Than megtudta, ki a rendszeres látogató, ő is behívta az otthonába. Az úttörő megvigasztalta Thant az Írások által. Bibliatanulmányozás kezdődött. Nem telt bele sok idő, s maga is úgy találta, hogy ez az igazság; nyomban lelkes tanúskodásba kezdett. Az összejöveteleken is részt akart venni a Királyság-teremben, amely mintegy 8 km-re volt az otthonától. Szerzett négy öreg biciklikereket és egy kis kerekes kocsit készített magának. Nagy akaraterőt tanúsítva tolja magát fel és le a lejtőkön a Királyság-teremhez vezető úton, és rendszeresen részt vesz az összejöveteleken. Keserű csalódottságát egy jobb jövőbe vetett ragyogó remény váltotta fel.

Európa

„Lelkünk olyan, mint a madár, amely elszabadult a madarász csapdájából. A csapda összetört, és mi magunk megszabadultunk. Segítségünk Jehova nevében van” (Zsolt 124:7, 8) Milyen híven írja le ez a zsoltár a kelet-európai testvéreinket!

Az elmúlt szolgálati év figyelemre méltó volt a Szovjetunióban élő Jehova Tanúi történetében. A hírnökök és az úttörők száma a rekord csúcsokon kívül a könyvelterjesztésben elért hét csúcs és a folyóirat-terjesztés terén elért tíz csúcs további örömre adott okot testvéreinknek az újonnan elnyert szabadságukban. A most első alkalommal érkezett irodalomszállítmányok tették lehetővé e csúcsok elérését.

A németországi fiókhivatal 1991. március 3-án, vasárnap indította útjára az első, mintegy 20 tonna irodalmat tartalmazó kamiont a Szovjetunióba. Ezt megelőzően a testvérek kis postai csomagokban kapták meg az irodalmukat. Vajon hogyan sikerült az első irodalomrakomány megérkezése?

Éjfél volt Lvovban, amikor az egyik helyi vén váratlan telefonhívást kapott. A vonal végén a német fiókhivatal jelentkezett, s értesítette, hogy egy sárga vezetőfülkéjű hatalmas kék kamiont raktak meg irodalommal, s végcélként a Szovjetunió nevet bélyegezték rá. Találkozót beszéltek meg a lengyel—szovjet határon. Mire a szovjet Tanúk szerdán a határhoz érkeztek, az idő hidegre fordult. A testvéreket nem rettentette vissza a metsző hideg és a havas eső, s eltökélten szemléltek meg tüzetesen minden egyes kamiont, amely a határhoz érkezett. Az egyikük megjegyezte: „Évtizedek óta várunk erre az emlékezetes pillanatra. Ezért, ha órákig, vagy esetleg napokig is kell várnunk, kiváltságnak tekintjük.”

Végül március 22-én, pénteken, pontban reggel nyolckor egy sárga vezetőfülkéjű, hatalmas hosszú kék kamiont láttak a határ felé gördülni. A testvérek szíve mélyéből ima szállt az ég felé. A kamion áthaladt a határon és szovjet földre ért. Amikor a két zavart vámtisztviselő a hatalmas irodalommennyiségre pillantott, hirtelen nem is tudta, mi tévő legyen, és az ügy megvitatásába kezdett. A papírok és a szállítmány átvizsgálása után a tisztviselők bólintottak, és egy gyors kézmozdulattal engedélyt adtak a kamion áthaladására. „Az örömünk határtalan volt! — mondták a testvérek visszaidézve a történteket. — Többévi kemény üldözés után a testvéreinket végre bőséges szellemi eledellel láthatjuk el.”

Megvolt az engedély a kirakodáshoz. Több mint 70 testvér állt készen buzgón, hogy segítsen a munkában. Két „szállítószalagot” alkottak, amelynek segítségével az irodalomcsomagok szisztematikusan — szinte zenei ritmusra — mentek kézről kézre. Másnap, szombaton testvérek érkeztek a hatalmas ország messzi területeiről, hogy felvegyék az irodalmat. Két olyan testvér érkezett elsőként, aki mintegy 3500 km-t tett meg. „Jehova Isten megtette, amire egyetlen ember sem volt képes, és mi szemtanúi voltunk ezeknek az eseményeknek” — mondta az egyikük.

A következő tapasztalat Drezda városából, az egykori Kelet-Németországból származik: „Már hosszú ideje próbáltuk a feleségemmel együtt megnyerni a szüleimet az igazságnak, de mindig ellenállásba ütköztünk. 1988 novemberében azonban a feleségemnek három hétre kórházba kellett mennie. Mivel nem volt más választásunk, ezért a 18 hónapos lányunkat, Sarát a nagymama és a nagypapa gondjaira bíztuk.

Már az első nap kezdtek jó dolgok történni. A reggeliző asztalnál Sara csodálkozott, hogy a nagymama és a nagypapa egyszerűen leül és azonnal enni kezd. Ezért gyengéden oldalba lökte a nagyanyját, összekulcsolta a kezeit és ezt mondta: ’Nagyi, imádkozz!’ Aztán lehajtotta a fejét és szorosan becsukta a szemét. A nagymama nem reagált; Sara megismételte a kérését. Anyám végül rájött, mit is akar Sara, ezért elmondott egy lutheránus asztali áldást. Aznap este anyám megkérdezte tőlem, melyik vallással állunk kapcsolatban. Ő csak annyit tudott, hogy kiléptünk az egyházból. Soha nem engedte, hogy bármi többet mondjunk. Elmagyaráztam neki a dolgokat. A nagymama beleegyezett, hogy Sarát úgy nevelje, ahogyan mi neveltük, ezért odaadtam neki Az én könyvem bibliai történetekről című könyvet, mivel Sara megszokta, hogy minden este végighallgat ebből egy történetet.

Sara minden este három-négy történet elolvasására bírta rá a nagymamát. A szüleim elcsodálkoztak Sara bibliai ismeretén, mivel időnként előfordult, hogy félbeszakította a történetet és maga fejezte be az elbeszélést. Anyám kíváncsi lett azokra a dolgokra, amiket Sarának olvasott estéről estére. Nos, 1990 májusában házi bibliatanulmányozást kezdtünk a szüleimmel. Hamarosan felmondták egyházi tagságukat és eljárnak velünk az összejövetelekre. Egy évvel később, 1991 májusában az édesanyám alámerítetlen hírnök lett, és most készül az alámerítkezésre. Az édesapám szintén nagyszerűen halad előre. Köszönettel tartozunk Jehovának, hogy kicsiny lányunkat és a Bibliai történetek-et használta fel annak elérésére, amire mi oly hosszú ideig sikertelenül tettünk kísérleteket.”

Ausztriában sok fiatal támogatja szilárdan az igaz imádatot. Ennek egyik példája Melanie, egy 11 éves kislány. Családi körülményei miatt Melanie felügyeletét megvonták az édesanyjától, és a mostohanővérére bízták. A mostohanővér és a férje bibliatanulmányozásba kezdett Jehova Tanúival, és Melanie is csatlakozott hozzájuk. Mindannyian jó előrehaladást tettek. Melanie szeretett volna kilépni a katolikus egyházból. Az osztrák törvény szerint azonban ezt csak 14. életévének betöltése után teheti meg. Vajon ezzel véget is ért az ügy Melanie számára? Nem! Elment az Ifjúsági Jóléti Hivatal igazgatójához és előadta a kívánságát. Beszélgetésük után az igazgató a következő levelet küldte Melanie-nak: „Alapos megfontolás után szeretném tudatni veled, hogy megadom az engedélyt, hogy kilépj a katolikus egyházból. A törvényre való tekintettel azonban szükséges, hogy a helyi bíróság is hozzájáruljon a döntésemhez.” Így hát Melanie-nak meg kellett jelennie a bíróság előtt és meg kellett indokolnia, miért szeretné elhagyni az egyházat. 1990. szeptember 21-én kedvező döntést kapott a helyi bíróságtól. Milyen nagyszerű győzelem ez egy 11 éves kislánynak! Melanie most örömmel vesz részt alámerítetlen hírnökként a prédikálómunkában.

Egy hölgy Finnországban autóbalesetből származó súlyos sérüléssel feküdt a kórházban, így gondolkodva: ’Ha az életem véget ért volna, csupán ennyi lett volna az élet?’ Amikor hazatért, megkereste a Bibliát, hogy választ kapjon, de nem találta meg a választ. Így sóhajtott: „Isten az égben, kérlek, tudasd velem az élet célját. Tudom, hogy a Bibliában benne kell lennie. Őszintén arra kérlek, segíts megértenem.” Alig tíz perc telt el, amikor megszólalt a csengő, és vajon ki állt az ajtónál? Jehova Tanúinak egyike meleg mosollyal az arcán. „Megdöbbentem — mondta a hölgy. — Az első gondolatom ez volt: ’Ó, nem! Hát pont Jehova Tanúinak egyike kell, hogy legyen?’ De visszafogtam magam és megkértem, jöjjön beljebb. Azóta folyamatosan növekszik a bibliaismeretem.”

Latin-Amerika

„Jehovát fogom dicsérni igazságossága szerint és dallamot játszom a Legfelségesebb Jehova nevének” (Zsolt 7:17 [7:18, Károli]). Az elmúlt szolgálati évben Dávidnak ez a zsoltára volt a Latin-Amerikában élő hírnökök állandó jeligéje.

Kell-e ugyanannyi időt engedni a teremtés tanulmányozására is, mint az evolúcióéra? Ecuadorban gyakran teszik fel ezt a kérdést. A Guayaquil nevű kikötővárosban egy tanár úgy döntött, hogy megvizsgálja 104 tanítványával Az élet — hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? című könyvben található információkat. Az iskolai félév végén, múlt januárban, egy sor kérdést tett fel a tanítványainak. Az egyik így szólt: „Megfontolás tárgyává téve az osztályunkban elhangzott minden tudományos és bibliai bizonyítékot, milyen következtetésre jutottatok az élet eredetét illetően?” A válaszok elsöprő fölénnyel az Isten általi teremtést ismerték el. Az egyik tanuló így felelt: „Én arra a következtetésre jutottam, hogy a földnek és mindannak, ami azon van, egy tökéletességre törekvő valaki adott életet. Kell léteznie egy szerető valakinek, akinek célja volt azzal, hogy az emberek itt éljenek. Képtelenség azt gondolni, hogy egy olyan bonyolult valami, mint amilyen egy élő személy, a véletlen révén jött volna létre. Hisz még az embernek sem áll hatalmában olyan komplex dolgot alkotni, mint az élet.”

A bibliai igazság olyan hatást gyakorolt erre a tanárra és a tanulóira, hogy ő maga 1990 decemberében alámerítkezett. A helyi körzetgyűlésen 42 tanulója volt jelen, hogy tanúja legyen alámerítkezésének. Ugyanakkor 31 tanuló tanulmányozza a Bibliát Jehova Tanúival Guayaquilben!

Egy bibliatanulmányozó hölgy, aki mélyen Guyana belsejében él a Moruka folyó közelében, posta útján tanulmányoz. Erős vágyat érzett arra, hogy ő is együtt legyen az igaz imádatban Jehova Tanúival Krisztus halála Emlékünnepének estéjén. Nagy költségek árán kibérelt egy fatörzsből vájt kenut, és 13 éves fiával, valamint 12 éves kislányával 21 órát evezett a Charityben lévő legközelebbi gyülekezetig. Az út a következő volt: kimentek a Moruka folyón az Atlanti-óceánig, majd a Pomeroon folyón ismét vissza az ország belsejébe, s mindezt evezve egészen Charityig. Este 9.30-kor indultak el és másnap este 6.20-kor érkeztek meg, s közben csupán egy órára álltak meg pihenni. A hölgy alámerítetlen hírnök, és az Emlékünnep idején négy hónapos terhes volt!

A múlt márciusban egy római katolikus pap látogatta meg a fiókhivatalt Venezuelában, hogy irodalmat szerezzen. Majd annak a kérésének adott hangot, hogy szeretne valakivel beszélni néhány tantételről. Bemutatkozott: 65 éves múlt és 37 éve szolgál papként. A papi hivatásra Rómában, Olaszországban készítették fel. Az elmúlt négy évben olvasott bizonyos információkat a katolikus egyház zsinataival kapcsolatban, és meglepték az olvasottak. „Az egyház messze van attól, hogy nála legyen az igazság” — mondta.

„Mostanában többet olvasom a Bibliát, mint egész eddigi életemben — mondta. — Össze vagyok zavarva. Az egyház tanításai nincsenek összhangban a Bibliával. Tanítanom kell, de a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy hazugságokat tanítsak. Szeretném tudni, hogyan kerülhetnék ki ebből a kínszenvedésből. Egész életemet az egyháznak áldoztam; ma már öreg vagyok, és mit tehetnék az én koromban? Hol találhatnék állást? Gyönyörű helyen élek, luxuskocsival rendelkezem, pénzem van a bankban, de ha otthagyom az egyházat, mindezt elvesztem. Nem tudom, mit tegyek.”

A testvér mutatott néhány írásszöveget annak alátámasztásául, hogy Jehova nem hagyja el azokat, akik Őt szolgálják. A testvér, mivel tudta, hogy a pap tanult görögül, megmutatta neki A Görög Iratok Királyság Sorközi fordításá-ban a Máté 10:28. versét. A pap izgatottan kiáltotta: „De hisz ez teljesen világos, teljesen világos — a lélek meghal! Még egy hazugság!”

Rövid beszélgetés után a testvér megkérdezte a paptól, hogy miért jött a fiókhivatalba. A válasza nagyon érdekes volt. Egy 14 éves hírnök tért be a templomába Caracasban, majd egy imádkozó hölgytől megkérdezte, merre találja a papot. „Ott van hátul” — hangzott a válasz. A fiatal testvér tehát a templom hátuljába ment és megtalálta a pap irodáját. „Mit akarsz?” — kérdezte a pap a fiút. Fiatal hírnökünk elmondta: azért jött, hogy a Bibliáról beszéljen; elmondta a papnak, hogy Nagy-Babilon elpusztul, és hogyha a pap nem hagyja ott a hamis vallást, ő is elpusztul. A pap annyira meglepődött azon, hogy egy 14 éves fiú ilyen sok dologról tud beszélni, s mindezt ilyen bátran mondja el egy magafajta idős embernek, hogy szóhoz sem tudott jutni. A fiatal hírnök megadta neki a fiókhivatal címét. Ezért kereste most fel a pap a hivatalt.

Mintegy kétórai beszélgetés után a pap távozott. Reméljük, hogy lesz bátorsága szembeszállni a feletteseivel és elfogadni az igazságot.

Észak-Amerika és a karib-tengeri szigetvilág

Az Észak-Amerikában és a karibi szigetvilágban élő Tanúk a zsoltáros Dávid ezen szavait visszhangozzák: „Áldjad Jehovát, ó lelkem, sőt egész bensőm, az ő szent nevét. Áldjad Jehovát, ó lelkem, és egyetlen tettéről se feledkezz meg” (Zsolt 103:1, 2).

Érdeklődő személyek néha arra az álláspontra helyezkednek, hogy túl idősek már ahhoz, hogy vallást változtassanak. Egy brit columbiai (Kanada) idős hölgy azonban nem osztja ezt a véleményt. Alámerítkezésekor, 1990. szeptember 29-én 87 éves volt. Jól ismerték abban a kis közösségben, ahol élt, mivel művészettanár és az anglikán egyház tanainak egyik támogatója volt. Maga személyesen fizette ki a templomi oltárt és nem hivatásos olvasói tisztet töltött be az egyházi szolgálatban. Mivel érdekelte a Biblia, évek óta meglátogatták a helyi Tanúk folyóirat-terjesztő körútjukon, de a hölgy nem tett különösebb előrehaladást. Körülbelül öt évvel ezelőtt az egyik férjnél levő lánya hozzáköltözött, látszatra azért, hogy segítséget nyújtson neki előrehaladott éveiben. A házaspár azonban ellenséges volt Jehova Tanúival szemben, és azzal zaklatta, hogy költözzön egy öregek otthonába. Ezt azonban természetesen nem volt hajlandó megtenni! Míg a lánya és a veje a vakációjukat töltötték valahol, ő egy lakókocsiba költözött.

Végül aztán egy testvérnő nyílt megközelítéssel bemutatta neki, milyen módszer szerint tanulmányozzuk a Bibliát, és megkérdezte, nem érdekelné-e egy bibliatanulmányozás. A válasz a következő volt: „Kíváncsi voltam, mikor kérdezik ezt meg tőlem!” Mivel mindig is őszintén hitt a Bibliában, ezért gyorsan megértette a Biblia alapigazságait, s ezt a kijelentést tette: „Ha ez benne van a Bibliában, akkor minden bizonnyal igaz.” Ám továbbra is eljárt a templomba, mert úgy érezte, hogy ily módon tud más egyháztagoknak is segíteni.

Mintegy másfél évi tanulmányozás után olyan információ birtokába jutott, amely arra a következtetésre vezette, hogy egy anglikán érsek — aki ugyanannak a tartományi területnek volt feje — sikkasztott az egyház pénzéből és abból ment nyaralni a Karib-tengerre a titkárnőjével, jóllehet házas ember. Azt is megtudta, hogy az érsek aztán egy egyházi diakónusra próbálta fogni a sikkasztást. Nyilvánvaló, hogy az egész ügy napvilágra került egy heves, nyílt vitában, amit a templomban tartottak. A vita alatt a nyilvánosság előtt ’öreg képmutatónak’ titulálta az érseket, majd kisétált a templomból és hangosan bevágta maga mögött az ajtót; soha többé nem tért vissza.

Amikor először vett részt összejövetelen a Királyság-teremben, megjegyezte: „Nem tudom elhinni, milyen sok nálatok a férfi, és hogy milyen nagymértékben vesznek részt és tevékenykednek a gyülekezeti ügyekben. Az én korábbi egyházamban csupán néhány férfi van, és azok is csak ülnek és alszanak.”

Egy körzetfelvigyázó így örvendezett a Grönlandon tett legutóbbi látogatását követően: „A csoda folytatódik! És ez csak a jéghegy csúcsa.” Sok új személy vesz részt az összejöveteleken, majd tanulmányozások kezdődnek, aztán az új személyek is részt vesznek a szántóföldi szolgálatban, és alámerítkeznek.

Néhány új személynek hosszú küzdelmet kell folytatnia azért, hogy elismert kapcsolatba kerülhessen Jehovával. Itt van például Andy (nem ez a valódi neve), aki a 30-as éveinek a közepén járt. Együtt élt Eunice-kal (nem ez a valódi neve); Andy alkoholista volt és rossz társaságba keveredett. Ez aláásta kapcsolatukat, és zaklatott lelkiismerete néha kellemetlen módokon mutatkozott meg. Egy idő múlva azonban Eunice elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Fokozatosan megértette, hogyha elfogadható akar lenni Jehova szemében, meg kell tisztítania az életét, ezért elköltözött Andytől.

Ez megértette Andyvel, milyen helyzetben is van: Ő az italt választotta — Eunice pedig a keresztény életutat. Eunice folyamatosan haladt előre, alámerítkezett és buzgó testvérnő lett a gyülekezetben.

Később Andy is kifejezte abbeli óhaját, hogy tanulmányozni szeretne. Tett némi szellemi előrehaladást; örömmel fogadta a tanult dolgokat, de időnként még mindig visszaesett korábbi gyengeségébe. Csak ritkán vett részt az összejöveteleken és képtelen volt távol tartani magát a rossz társaságtól. Az 1989-es évben Andy részt vett a kerületkongresszuson — és ez fordulópont volt. Végre hitt abban, hogy felül tud kerekedni a nehézségein, ezért felkereste az orvosát segítségért. Kórházba került, és amikor hazatért, a gyülekezet kész volt segíteni neki. Ezt mondja: „Úgy éreztem, hogy sokkal jobb alapom van arra, hogy elmélyüljek a szellemi dolgokban. Megszabadultam az italtól és az életem szilárd volt. Régi barátaimat újak váltották fel a gyülekezetben. Jehovához fűződő kapcsolatom sokkal valóságosabb lett, és csak ekkor jutottam el odáig, hogy éreztem: közeledhetek hozzá imában. Az ima azóta nagy fontossággal bír számomra. Bármilyen gyakran imádkozom is Jehovához, ő mindig meghallgat. Amikor túl nagy volt a kísértés, és majdnem legyőzött az a vágyam, hogy rosszat tegyek, akkor valahogy mindig találkoztam valamely barátommal a Királyság-teremből, aki arra bátorított, hogy tartsak ki új életutamon.”

Ez a harmadik év, hogy Andy megszabadult az italtól. Isten Szava, az Ő szelleme és az Ő szervezete segített Andynek. Elkezdett prédikálni és az elmúlt augusztusban alámerítkezett a Godthaabban, Nuukban tartott „Szabadságszeretők” kongresszuson.

Ha valaki úgy határoz, hogy részt vesz Jehova Isten imádatában, azt a fizikai rokkantság sem akadályozza meg. Példa erre Kenwyn, aki most 17 éves és Grenada szigetén él. Négyéves volt, amikor egy esés komoly kihatással lett járóképességére. Ahogy egyre idősödött, a járás egyre nehezebb és nehezebb lett. Mire 15 éves lett, már csak mankó segítségével tudott közlekedni. Műtéti beavatkozásra került sor 17 éves korában, hogy javítsanak ezen a gondon, de a műtét nem járt sikerrel.

Ekkortájt történt, hogy Kenwyn tanulmányozni kezdett Jehova Tanúi egyikével, egy misszionáriussal. Nagyszerű előrehaladást tett a bibliai ismeret megszerzésében, de habozott, amikor meghívást kapott, hogy tudását ossza meg másokkal is a házról házra végzett szolgálatban. Fizikai állapota miatt félt, ezért így válaszolt: „Szólni fogok majd, ha készen állok.” Buzdítást kapott, hogy olvassa el az Ébredjetek! és Az Őrtorony folyóiratokban levő tapasztalatokat, amelyek olyan Tanúkról szóltak, akik fizikai rokkantságuk ellenére is rendszeresen prédikáltak ajtóról ajtóra. E tapasztalatok elolvasása után bejelentette a misszionáriusnak: „Most már készen állok.”

És készen is állt. A szántóföldi szolgálatban töltött első hónapja folyamán 19 órát fordított a másoknak való tanúskodásra. A következő hónapban 63 órát jelentett. Ez év márciusában merítkezett alá, és a következő hónaptól már mint kisegítő úttörő tevékenykedett. Látni lehet Kenwynt, amint mankóival le-föl sétál tanúskodási területének hegyvidékes részén. Kiemelkedő példa és a buzdítás nagyszerű forrása a gyülekezetében mindenki számára! Mivel a hegyek sem akadályozhatják prédikálómunkáját, ezért a testvérek szeretettel „Négykerék-meghajtású”-nak becézik.

Csendes-óceáni szigetek

„És alattvalói lesznek tengertől tengerig, és a Folyamtól a föld végső határáig” — jövendölte meg a Zsoltárok 72:8. verse. E szavak igazak a nagyobb Salamonra, Krisztus Jézusra vonatkozóan, akinek az egész földön vannak alattvalói — beleértve a csendes-óceáni szigeteket is.

A guami fiókhivatalhoz tartozó nyugat-csendes-óceáni kis szigeteken és atollokon állandóan folyik a soknyelvű tanúskodás. Az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv sok otthonba talál utat. Az egyik szigetről származik ez a tapasztalat: Egy hölgy, aki elfogadott egy könyvet megfigyelte, hogy az édesapja — egyházuk lelkésze — ezt a vörös borítású könyvet használta a szószékről mondott prédikációjában. A prédikáció után látta, amint az édesapja észrevétlenül az aktatáskájába csúsztatja a könyvet, hogy mások ne vegyék észre. A lánya azonban észrevette, és az istentisztelet után ezt kérdezte tőle: „Papa, miért azt a vörös könyvet használod?” Az apja így válaszolt: „Azért, mert ez a könyv az igazságot mondja el.” A lánya azután megkérdezte tőle, honnan vette a könyvet. „Ez a te könyved” — felelte az apa. E tapasztalat után a hölgy és a férje buzgón bibliatanulmányozást kezdett a helyi Tanúk segítségével. Egy nap a szomszédai gúnyolni kezdték az, amiért engedi, hogy a Tanúk tanulmányozzanak vele, holott az édesapja lelkész. De amikor a lelkész ezt meghallotta, megfeddte őket és ezt mondta: „Ne szóljatok semmit ellenük [a Tanúk ellen], mert ők Isten népéhez tartoznak és a Jóhírt hozzák el nekünk.”

A pápua új-guineai fiókhivatal a következő levelet kapta Morobe tartományból: „Lengbatiban, ezen a sűrű bozótos, hatalmas hegyekkel borított vidéken élünk, ahol még kocsiút sincs. Van ugyan egy kis leszállópálya, de repülőgép ritkán jön erre; a szellemi táplálékot mégis időben megkapjuk. Az 1987-es évben csak egyetlen Tanú volt itt, aki szántóföldi szolgálatot végzett és bibliatanulmányozásokat vezetett. A körzetfelvigyázó és a felesége idelátogatott, hogy gondoskodjanak rólunk, de akkoriban ellenállás támadt. A Királyság ellenségei megpróbálták leállítani a munkánkat, és a körzetfelvigyázó szeme láttára égették le a Királyság-termet. S vajon mit eredményezett ez az ellenállás? Ma már hét hírnökünk van, és egy új Királyság-teremben jövünk össze, amelyet mi építettünk. Amikor a Királyság-munkát végezzük, nagy boldogságot érzünk, éppen úgy, ahogy minden testvérünk és testvérnőnk bárhol a világon, amikor ugyanezt a munkát végzik.”

A fiatalok rengeteget segítenek annak érdekében, hogy más fiatalok is megismerjék az igazságot. Ausztráliában a kilencéves Lindát arra kérte a tanárnője, hogy üljön egy másik kislány, Rebecca mellé, aki egyedül ült. Linda összebarátkozott Rebeccával, és beszélt neki Jehováról és a Királyságról. Végül tanulmányozni kezdett Rebeccával az iskolai ebédszünet alatt a Hallgass a Nagy Tanítóra! című könyvből. Aztán egy másik osztálytársuknak, Ebonynak is beszéltek, és ő is csatlakozott a tanulmányozáshoz. Később, amint arra haladt Sarah, egy másik osztálytársuk, megkérdezte tőlük, csatlakozhatna-e ő is ahhoz a játékhoz, amit játszanak. Linda elmagyarázta neki, hogy ez nem játék — ők a Bibliát tanulmányozzák. Így hát Sarah is csatlakozott. Egy másik kislány is kérte, hadd csatlakozzon, és most már két csoport gyerek tanulmányozza a Nagy Tanító könyvet, Linda vezeti az egyik csoportot, Rebecca pedig a másikat. Később a tanárnő is kíváncsi lett és tudni akarta, mit csinálnak, ezért Linda megmutatta neki a Nagy Tanító könyvet, a tanárnő pedig beleegyezését adta.

Betiltás alatti országok

„Szabadíts meg engem üldözőimtől, mert ők erősebbek, mint én vagyok” — kiáltotta Dávid a Megmentőjének, Jehovának (Zsolt 142:6 [142:7, Károli]). Azokban az országokban, ahol ma korlátozva van a tanúskodó munka, Jehova népe Őreá tekint megmentésért. S Jehova meghallgatja könyörgésüket és megvigasztalja őket.

Az elmúlt szolgálati év — a betiltás 15-ik egymást követő éve — nagyon tevékenynek és áldásosnak bizonyult Jehova Tanúi számára az egyik ázsiai országban. A Királyság-hírnökök számában új hírnökcsúcsot értek el: ez 9 százalékos növekedés! Óvatosságra azonban még mindig szükség van. Az egyik gyülekezet például 1980 óta egy vén otthonában jön össze. A szomszédok végül — minden érthető ok nélkül — megelégelték az összejöveteleket, és nehéz téglákkal meg kövekkel kezdték dobálni a ház fémtetejét. Ez kihozta [a testvéreket] a sodrukból, és néhány testvér az összejövetel idején szembe akart szállni a bűnösökkel. A vén azonban higgadtan meggyőzte őket arról, hogy hagyják a dolgokat Jehova szellemére, és ne folyamodjanak erőszakhoz. A közvetlen szomszédai egy 1 méter mély és 0,5 méter széles árkot ástak a testvér birtokát szegélyező külső fal mentén remélve, hogy a fal összedől majd, és ezért nem lesz több összejövetel. A vén türelmesen várt Jehovára. Körülbelül egy hónappal később a felbujtó szomszéd megbetegedett és éppen kórházba indult. Tolatás közben autójával véletlenül egyenesen abba az árokba hajtott, amelyet a testvér fala mentén ásott. A szomszédok kisegítették őt ebből a kínos helyzetből, de az egészségét egyikük sem tudta helyreállítani. Egyre gyengébb lett, majd röviddel a baleset után meghalt. A testvérek megtorlás helyett türelmesek voltak, s megtanulták, hogy néha váratlan és szokatlan módokon jöhet enyhülés az üldözésben.

Az egyik afrikai ország vezető poltikai pártjának ifjúsági szervezete továbbra is kegyetlenkedik a Tanúkkal valahányszor találkozik velük, mivel azok nem hajlandók politikai pártjelvényt viselni. Az üldözés könyörtelenül folyt az elmúlt 24 éven keresztül. Mindezen idő alatt azonban Jehova népe engedelmeskedett a felsőbb hatalmaknak, soha nem sértegették őket és nem törekedtek megtorlásra (Róma 13:1).

A bibliai alapelvek iránti szilárd ragaszkodásuk kivívta néhány ellenségük tiszteletét. A rendőrség sokszor tisztességesen viselkedik a Tanúkkal, amikor azokat alaptalan vádak érik. Az országos bizottságból az egyik testvért például letartóztatták és valamivel több mint egy évvel ezelőtt börtönbe vetették. Az ügyeletes rendőrtiszt ezt mondta: „Végre megfogtuk önt.” Igaz ugyan, hogy a rendőrség mindvégig tisztában volt teokratikus tevékenységével, de egészen addig nem léptek fel ellene, míg az általa vezetett autó, amivel a bibliai irodalmat szállította, össze nem ütközött egy rendőrautóval. Bár a testvért letartóztatták, jól bántak vele a bebörtönzése alatt.

Az a testvér is megjelent a rendőrségen, akinek a nevén volt az autó. Meg kellett magyaráznia, miért szállított az autója úgynevezett törvénytelen irodalmat. Kihallgatása közben megkérdezték tőle: „Ön Jehova Tanúja?” Ezt felelte: „A betiltás előtt lettem Jehova Tanúja. A betiltás óta nem változtattam vallást. A családom és én otthon imádkozunk, és senkit nem bántunk. Nos, mit gondol Biztos úr?” Meglepetésére az ellene emelt valamennyi vádat elejtették, és megengedték, hogy hazavigye az autót. Így tehát a Tanúk hűségesek maradtak Istenük iránt mindezen évek alatt, és Jehova megnövelte számukat és erőt adott nekik, hogy ne adják fel.