Dánia

DÁNIA a skandináv nemzetek családjának a legkisebb tagja, és a legrégebbi királyság, az Északi-tenger és a Balti-tenger találkozásánál terül el. Az ország legnagyobb része Jylland-félsziget északi irányba nyúló, hosszú, hüvelykujjhoz hasonló területen fekszik, melyet még 483 sziget ölel körül. Az országot termékeny szántóföldekkel tarkított szép tájak, buja zöld rétek, derűs berkek és békés, ezüstösen csillogó tavak díszítik.

Az emberek természetében visszatükröződik az ország tájainak barátságos jellege, ezen a vidéken nincsenek meredek kősziklák, kietlen pusztaságok, heves vulkánok, féktelen folyók. Nem csoda, hogy a dánokból nem könnyen lehet érzelmi kitöréseket kiváltani! Többnyire kételkedő, halogató hozzáállásuk mellett mégis elnéző, takarékos emberek. Semmi sem csüggeszti el a dánokat!

 Ez a kiegyensúlyozott kedélyállapot magyarázatul szolgál arra, miért olyan szenvedély nélküli módon mentek végbe a vallási változások az évszázadok folyamán. Nemsokkal az időszámításunk szerinti 800. év után a katolikus hitről prédikáló misszionáriusok szállták meg a pogány Dánia vikingjeit és i. sz. 1000-re a legtöbb dán a változatos sokistenhitből áttért — legalábbis formailag — erre a vallásra.

A lutheránus hitet körülbelül 500 évvel később vezették be Skandináviába, amikor III. Keresztély király áttért erre az új hitre, és elrendelte, hogy a királyságában mindenkinek át kell térnie. Csak nagyon kevesen tiltakoztak ez ellen az új államegyház ellen, melyben kötelező volt a tagság. A katolikus papoknak általában egyszerűen megengedték, hogy a régi parókiájukon szolgáljanak — de immár lutheránus papokként. A köznép aligha vett észre bárminemű különbséget is, és a lutheránus reformáció sem tette minden ember számára elérhető könyvvé a Bibliát.

Végül 1849-ben az ország elfogadott egy demokratikus alkotmányt és az imádati szabadságot. Az államegyházat nemzeti egyházzá változtatták, noha az egyház feje továbbra is a király volt. Bár a tagság vállalása már önkéntes volt, csak kevesen hagyták el az egyházat, és még ma, 140 évvel később is a lakosság 90 százaléka a nemzeti egyházhoz tartozik.

Vallási megújulások

Az 1800-as évek közepén számos vallási megújhodás söpört végig az országon. N. F. S. Grundtvig teológus és költő hatására sokan kezdtek saját gyülekezeteket alakítani, jóllehet rendszerint a nemzeti egyház keretein belül. Grundtvig követőinek szabadelvű nézetük volt a Bibliáról, és nem fordítottak túlságosan nagy gondot a Biblia olvasására. Inkább a köznép felvilágosítására törekedtek, népfőiskolákat építettek — olyan iskolákat, ahol a fiatalok és a felnőttek tovább gyarapíthatták történelmi és irodalmi ismereteiket.

 A Belső Misszió formájában hamarosan egy ellentétes vallási megújulás bontakozott ki, melyet egyfajta laikus mozgalom indított el, amely igyekezett tagjaiban „lelkiismeretes, élő, keresztény hitet” ébreszteni. Grundtvig követőitől eltérően a Belső Misszió nyomatékosan támogatta a Biblia olvasását, mégis különleges hangsúlyt helyezett a bűnre, a pokoltűzről szóló tanításra, és mint „világiasságot”, erőteljesen elítélte a táncot, az alkoholt és a kártyajátékokat.

Érdeklődés Krisztus visszatérése iránt

Mialatt a vallási érdeklődés a csúcspontján volt, az ateizmus és az evolúció is behatolt Dániába. A vallási felfordulás ezen időszaka alatt néhányan kezdték észrevenni, hogy különbség van aközött, amit a Biblia tanít, és amit az egyház mond. Ezért számos bibliaolvasó ember kezdett érdeklődni a Krisztus visszatérésével kapcsolatos jövendölések iránt.

Így, amikor az Őr Torony Társulat első elnöke, Charles Taze Russell 1891-ben először tett látogatást Európában, Dánia is szerepelt az úti céljában. Így számolt be erről: „Norvégia, Svédország, Dánia, Svájc és különösen Anglia, Írország és Skócia olyan szántóföld, amely készen áll, és várja az aratást. Mintha ezek a szántóföldek ezt kiáltanák: Gyertek, segítsetek rajtunk! Nem ismerünk ennél reménytelibb területeket, ahol kézbe kellene ragadni a sarlót és aratni kellene . . . óriási szükség van a [Millenniumi Hajnal] svéd fordítására, és egy olyan fordításra, amely mind a dánok, mind a norvégok javát szolgálná.”

Az első Királyság-hírnökök

A 25 éves dán–amerikai származású cipész, Sophus Winter 1894-ben érkezett ide az Egyesült Államokból és Koppenhágában, a fővárosban telepedett le. Erre az időre a Russell által írt Millenniumi Hajnal első kötetének, valamint néhány traktátusnak a fordítása már készen volt. Az év vége felé Winter testvér már arról tájékoztathatta a Társulat fiókhivatalát, amely akkoriban  Alleghenyben, Pennsylvaniában (USA) volt, hogy elhelyezett minden könyvet, amit magával hozott.

A Millenniumi Hajnal második kötetét 1895-ben adták ki dán–norvég nyelven, és 1897 januárjától Winter egy havonként megjelenő folyóiratot kezdett el kiadni, amelynek címe Tusindaars-Rigets Budbærer (Millenniumi Hírnök) volt. Nőtt az érdeklődés, és 1899-ben Koppenhágában 15 személy, Odder városában 12 személy vett részt Krisztus halálának az Emlékünnepén.

A következő év folyamán a bibliai igazság Fårevejle környékén is megvetette lábát, a távoli, északnyugati előőrsön, Sjællandon levő vasútállomással rendelkező faluban. Hans Peter Larsen — aki vallásos ember volt, s először a Belső Misszióval volt kapcsolatban, később a baptistákkal — Winter testvértől ismerte meg az igazságot és hamarosan elhagyta a baptista egyházat. Egy körülbelül tíz főből álló kis csoport kezdett összejöveteleket tartani egy magánlakásban. Sok éven keresztül beszéltek arról a környéken, hogyan prédikált ez a férfi és egy hittestvére Krisztus visszatéréséről oly módon, hogy cédulákat tűztek ki a telefonpóznákra. Munkájuk nem maradt gyümölcstelen, ugyanis 1902-ben egy fiatal hölgy, Albertine Hansen Nielsen alámerítkezett a Sejerø-öbölben. Tevékeny Tanú maradt 66 évvel később, 1968-ban bekövetkezett haláláig.

Új hírnöktárs

Az első hírnökök közül némelyek a barátaiknak és az ismerőseiknek beszéltek. Mások traktátusokat osztogattak a templomok környékén. Néhányan kolportőrök (teljes idejű prédikálók) voltak. Közéjük tartozott Carl Lüttichau, aki 1899 nyarán több héten keresztül végigutazta Sjællandot, egymás után helyezve el a könyveket számos városban, például Roskildében és Holbækben.

Lüttichau éppen akkor érkezett vissza Dél-Afrikából, ahol balesetet szenvedett és súlyos sérülést élt át. Úgy határozott, hogy ha túléli, akkor Isten szolgálatára használja fel az életét; kitartott az ígérete mellett és hamarosan kezdett együtt  munkálkodni Sophus Winterrel. 1900-ban elkezdték együttesen kiadni a Sioni Őr Torony-t, dán nevén a Zions Vagt-Taarn-t.

Sophus Winter azonban kezdett elsodródni az igazságtól. 1901 őszétől már nem adta ki tovább a Zions Vagt-Taarn-t és 1902—1903 során a hamis vallás sötétségének fogságába esett.

Így 1903-ban Carl Lüttichau vette át a vezetést. A Jylland-félszigeten, Vingegaardon született, amely a Tjele birtokhoz tartozott; ez a birtok édesapja tulajdonában volt, aki néhány éven keresztül a dán kormány pénzügyminisztere volt. A legjobb eredménnyel végezte az iskoláit, filozófiából diplomát szerzett és Skóciába, az Edinburghi Egyetemre ment továbbtanulni, míg 1896-ban Dél-Afrikába utazott. Ezzel a háttérrel és a műveltségével szívesen fogadták őt, és képesített volt az előtte álló munka elvégzésére.

Miután átvette a munka irányítását, az első nagyobb esemény Charles Taze Russell látogatása volt 1903 áprilisában. E látogatás alatt több összejövetelt tartottak, a legnagyobb összejövetelen 200-an voltak jelen. Októberben Carl Lüttichau újra elkezdte kiadni az Őr Torony-t dán nyelven, és 1904 júliusától ismét rendszeresen kiadták minden hónapban.

Egy címfestő megtalálja az igazságot

Koppenhágában az összejöveteleket öt-hat ember látogatta, köztük volt két szegény varrónő is. A csoport azonban hamarosan megerősödött.

Brønshøj — amely Koppenhága északi szélén helyezkedik el — volt az otthona egy norvég címfestőnek, John Reinseth-nek. Ő és felesége, Augusta őszintén igyekeztek az Isten Szava szerint felnevelni a gyermekeiket. John gyakran felolvasott a Bibliából a családjának és megpróbálta megmagyarázni, hogy a gyermekek is érthessék. Noha számtalan vallás összejövetelén részt vettek, nem nyertek megelégedést. Egyik este azután letérdeltek, mialatt az apa őszinte szívből azért imádkozott Istenhez, hogy nyissa meg a szemüket az igazságra. A következő reggelen egy kolportőr állt az ajtójuk előtt a Millenniumi Hajnal első  kötetével! Ki volt ez a prédikáló? Anna Hansen, az egyik szegény varrónő.

Carl Lüttichau látogatta később ezt a családot és tanította őket a Bibliára. Néhány hosszúra nyúlt beszélgetés után John Reinseth kezdett részt venni a Társulat dán főhivatalának Ole Suhrs Gade-i összejövetelein. Minden összejövetel után sietett haza, és elmondta a feleségének azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket tanult. Felesége, noha éveken keresztül ágyban fekvő beteg volt, amint visszatért az ereje, buzgón bicegett el mankóin az összejövetelekre.

A család gyorsan elfogadta az igazságot. John Reinseth minden szabad percében ajtóról ajtóra prédikált. Gyakran kelt fel reggel 4.30-kor, hogy felkészüljön az összejövetelekre. Később a nap folyamán, amikor elfáradt, elhelyezkedett egy kényelmes karosszékben egy kis szunyókálásra, rendszerint lazán a kezében tartva a kulcscsomóját. Amikor elszenderedett  és elejtette a kulcsokat, felébredt, felébresztette őt a saját tervezésű ébresztőórája. Felfrissülve készen állt, hogy tovább folytassa a szolgálatot.

Felesége, gyenge egészségi állapota ellenére, vágyakozott az igazság terjesztésére Hellebæk környékén, Észak-Sjællandon, ahol született. Ezért telepakolt könyvekkel egy nyírfavesszőből font nagy utazóládát, és feladta vonaton Helsingørbe. Mivel a kézitáskájában csak néhány könyvet tudott magával vinni, varrt egy különleges szíjat a derekára, hatalmas, lapos zsebekkel. Így felszerelve, kézitáskájával az egyik kezében, bottal a másikban, és rengeteg könyvvel a laza kabát alá rejtett övben, az őszinte szívű Augusta villáról villára járt és prédikált az északi part mentén. Mielőtt meghalt 1925-ben, ezek voltak az utolsó szavai: „Nagyon sok tennivaló van fent Észak-Sjællandon, és én annyira szerettem volna elvégezni.”

Gyermekeik közül három szintén buzgó hírnöke lett a Jóhírnek, és Poul fiuk kiváltsága volt egy ideig fiókhivatal-felvigyázóként szolgálni.

A „Szerdai hittestvérek” Ålborgban

1910-ben az emberek egy kicsiny csoportja Ålborgban, Észak-Jyllandon elhagyta a különböző vallásokat, mert nem talált azoknál szellemi táplálékot. Minden szerdán összejöttek egy magánlakásban, hogy olvassák a Bibliát és kifejtsék róla a véleményüket. Közéjük tartozott egy házaspár, Peter és Johanne Jensen. Alkalmanként fiuk, Arthur is látogatta az összejöveteleket bár ő szabadgondolkodó volt.

Amikor Anna Hansen — a varrónő, aki meglátogatta a Reinseth családot — eljött és felkínálta a Millenniumi Hajnal első kötetét, Johanne Jensen elfogadta a könyvet. Arthur az éjszaka folyamán kielégíthetetlen étvággyal olvasta a könyvet. Szellemi étvágyának további csillapítására azonban még várnia kellett. Mielőtt érdeklődését kielégíthette volna, el kellett utaznia Koppenhágába, de ott-tartózkodása idején hirtelen tífuszos lett. A kórházban töltött idő lehetőséget nyújtott a  szellemi táplálkozásra. Üzenetet küldött az Ole Suhrs Gade-i fiókhivatalnak. Kérte, hogy küldjék el neki az összes kiadványt, amely a Társulat rendelkezésére áll. Miután elhagyta a kórházat, minden összejövetelen részt vett. De még ez sem elégítette ki a szellemi éhségét. Az összejövetelek után gyakran hazakísérte Poul Reinseth-et, azután pedig Poul kísérte haza Arthurt a lakhelyére. Gyakran egész éjszakákat töltöttek el az oda-vissza sétálgatással a két lakás között, miközben izgatottan beszélgettek az igazságról. Életre szóló barátságot kötöttek.

Arthur ezután élénk levelezésbe kezdett édesanyjával, aki Ålborgban élt, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy beszélhet a „Szerdai hittestvérek”-nek az általa megtalált bibliai igazságokról. Amikor karácsonykor meglátogatta a szüleit, Poul csatlakozott hozzá. Arthurt megkérték arra, hogy vezessen le egy szerdai összejövetelt, ám amikor felhívta a figyelmet az 1914-es évre, mint amely a Pogányok Idejének a vége, az nagy vitát váltott ki. Ezt követően nem minden „Szerdai hittestvér” járt el Arthur csoportjába. De egy hűséges mag ragaszkodott az igazsághoz, és 1912-ben gyülekezetet alakítottak Ålborgban. Egy fiatal nő a csoportból, Thyra Larsen kolportőr lett és két húga, Johanne és Dagmar is azok közé tartozott, akik hűséges támogatói maradtak a gyülekezetnek.

Russell testvér látogatása

A Bibliakutatók között nőttön-nőtt a várakozás, hogy mi fog történni, ha véget ér a Pogányok Ideje. Vajon azonnal Armageddon követi majd? Vajon a gyülekezet még Armageddon előtt az égbe vitetik? Mindezek a kérdések igencsak  foglalkoztatták a testvérek elméjét. Természetesen tudták, hogy a Máté 24:14 szerint a Királyság jó hírét előbb még prédikálni kell minden nemzetnek, de úgy gondolták, hogy ez már megtörtént, mivel Amerikában — ahol Russell prédikációi megjelentek az újságokban — minden nemzet képviseltette magát.

A türelmetlen várakozások ellenére a munka előrehaladt, és az egyesült államokbeli főhivatalból idelátogató testvérek ösztönző erőként hatottak a munkára. 1909. május 24-én Russell testvér Koppenhágába érkezett. Körülbelül száz ember hallotta a beszédét, amely a „Szövetségek” témáról szólt. Este újabb 600 főből álló hallgatóság figyelt feszülten az előadására, amelynek címe „Sátán uralmának megdöntése” volt. Két évvel később a „Nagy fehér trón ítélete” című előadását 800 ember hallgatta meg.

Russell testvér következő látogatására 1912 augusztusában került sor. A testvérek ez alkalommal először — de nem utoljára — az Odd Fellows Hall előadótermét bérelték ki, amely 1600  személyes volt. Olyan sok ember jött el, hogy utolsó percben intézkedni kellett, hogy ugyanabban az épületben egy kisebb teremben is megtartsák az összejövetelt. Így a „Mi lesz a halál után?” című előadást mindkét helyen egyszerre hallották, és mivel a két terem már zsúfolásig megtelt, több száz csalódott személy kénytelen volt hazamenni.

A házankénti prédikálás még nagyobb buzgalommal folytatódott. Louis Carlsson, Koppenhágából ezt meséli az 1913-as évről: „A teljes évet traktátusok szétosztásával töltöttük. Minden vasárnap reggel kilenc órakor John Reinseth ott állt kint az egyik utcasarkon, hogy területet adjon a testvéreknek, akik kijöttek a szolgálatra. Nem csöngettünk az ajtókon, hanem traktátust raktunk az ajtókon levő levélszekrénynyílásokba. Emlékszem az egyik esetre Koppenhága Vesterbro negyedében. Az egyik lakás bejárati ajtaján jégvirágos üveg volt; átlátszódtak belülről egy férfi körvonalai. Betettem a levélszekrénybe egy ’Babilon’-ról szóló traktátust; a férfi kivette, majd visszadugta. Ezért betettem egy másik traktátust, amelynek címe ’Mit mondanak az Írások a pokolról?’ volt. Láttam, hogy a férfi kiveszi, megnézi, és — meglepetésemre ezt megtartotta!”

Egyre több személy került begyűjtésre, új gyülekezetek alakultak és 1914 tavaszára a koppenhágai gyülekezeten kívül még 12 városban alakultak kisebb gyülekezetek.

Kirobban a világháború

1914 nyarán Joseph F. Rutherford Russell testvért képviselve újra Európában volt. Néhány nappal az első világháború kitörése előtt éppen úton volt Németországból Nagy-Britanniába. A dán testvérek iránt érzett szeretete azonban — akiket már 1910-ben és 1913-ban is meglátogatott — arra késztette őt, hogy kitérőt tegyen Koppenhágába, és részt vegyen az augusztus 1—4-ig tartandó kongresszus első két napján. Rövid búcsúbeszédében Rutherford testvér azon a vasárnap délutánon arra buzdította a testvéreket, hogy alázzák meg magukat Isten hatalmas keze alatt és legyenek teljes bizalommal Iránta,  bármilyen körülmények közé kerüljenek is azokban az aggasztó időkben.

De már maga Rutherford testvér is kezdte nyugtalanul érezni magát a háború közelsége miatt. El kellett jutnia Angliába, de a dániai Esbjerg és a brit kikötők között már megszűnt minden menetrend szerinti hajó-összeköttetés, és senki sem tudta, mit hoz a holnap. Egy halászcsónakkal hajózott el Angliába — pontosan azon a vízen haladva át, ahol két évvel később az első világháború egyik legnagyobb tengeri ütközetét, a jyllandi csatát vívták.

Eközben Koppenhágában folytatódott a kongresszus. A kongresszus utolsó napján arra buzdították a vidéki küldötteket, hogy még aznap este térjenek haza, ne várjanak reggelig, mivel félő volt, hogy megszűnik a vasúti közlekedés, vagy esetleg a többi tömegközlekedési eszközök sem közlekednek. Akkor még senki sem tudta, mennyire nagy kiterjedésű lesz majd a háború. Dánia semleges maradt, és a prédikálómunkát illetően sem született különösebb korlátozás.

„A teremtés története képekben”

„A teremtés története képekben”, amely mozgókép és diabemutató, abban az évben ősszel érkezett meg Dániába. Az első bemutatóra az Odd Fellows Hallban, Koppenhágában került sor, és 1915 folyamán gyakorlatilag az országban mindenhol bemutatták, mindig az erre legalkalmasabb termekben, melyek minden előadás alkalmával színültig megteltek. Dagmar Larsen Ålborgból, aki később férjhez ment a koppenhágai Louis Carlssonhoz, így emlékezett vissza: „Buzgón osztottuk szét a meghívókat. Egyszerre 500 darabot vettünk magunkhoz és minden szabad időnket erre a munkára fordítottuk. Nővéremet, Johanne-t és engem kértek fel arra, hogy a bemutatónál segédkezzünk mint ’diakonisszák’. Fehér galléros fekete ruhát viseltünk és fekete bársonyból készült fejfedőt . . . Naponta három bemutató volt és példa nélküli tömeg jött el. Az egész város a feje tetejére állt, mert a színes film akkor új felfedezésnek  számított — és a bemutató ingyenes volt! A vendégek kaptak egy kártyát, amire felírhatták a nevüket és a címüket, ha további felvilágosításra volt szükségük, két kolportőr pedig egy ideig ott maradt a városban, hogy törődjön az érdeklődő személyekkel.”

Egy határozott tanár

1915-ben egy újabb esemény keltette fel az érdeklődést. Az előző évben az igazság eljutott az ország északi csücskén levő halászfaluba, Skagenbe is. Egy műkereskedő és a felesége elfogadta az igazságot. Egy iskolai tanár, Marie Due is érdeklődést mutatott. Dagmar Larsen, aki éppen akkor merítkezett alá, Skagenbe érkezett mint dajka. Találkozott Marie Due-val és nagyon sokat beszélgetett vele bibliai témákról.

Még azon az őszön Marie Due megszakította tagságát az egyháznál és visszautasította, hogy ezentúl akár csak egyetlen vallásórát is tartson. Az újságok szerte az egész országban közölték ezt a történetet. Végül 45 éves korában nyugdíjba küldték, ő pedig a lehető legboldogabban lépett be a teljes idejű szolgálatba, mivel a nyugdíja fedezte a költségeit. Sok éven keresztül hűségesen munkálkodott Dániában, Norvégiában és Finnországban. Egyszerűen fékezhetetlen buzgalommal bírt, kitűnő példaképül szolgált egészen a haláláig.

Nehéz esztendők

Russell testvér 1916-ban bekövetkezett halála nehéz időszakot nyitott meg, különösen a Koppenhágai Gyülekezet számára. Egyes testvérnők hamis elképzeléseket kezdtek el tanítani, és ezzel még néhány vénre is hatást gyakoroltak. Az egyik Ole Suhrs Gade-i összejövetelen 1917-ben az egyik testvérnő hirtelen felállt és ezt mondta: ’Gyertek, most elmegyünk!’ Tizenhatan követték őt, körülbelül a jelenlevők 25 százaléka — és sosem látták őket újra. Távozásuk azonban megkönnyebbülést jelentett. Az összejöveteleket békességben folytathatták.

A hűtlenné vált személyek közül néhányan Paul S. L. Johnsonhoz csatlakoztak, aki körülbelül ebben az időben hagyta el  az igazságot az Egyesült Államokban. Rágalmazásokkal és postán küldött röpiratokkal megpróbáltak másokat is elcsábítani. A hitehagyás mint az üszkösödés terjedt tovább a többi gyülekezetre. A hűséges kitartás és eltökéltség időszaka volt ez.

A világháborút újjáéledt tevékenység követi

A dán Őr Torony 1919. júliusi száma bejelentette, hogy a várva várt Befejezett titok (a Tanulmányok az Írásokról hetedik kötete) megjelenik dán–norvégul. A testvérek számítottak rá, hogy óriási prédikálókampány kezdődik el. Koppenhágában már működött egy kolportőrtanfolyam abból a célból, hogy képzésben részesítsék a testvéreket, miként kell meglátogatni az embereket. Ez volt az első alkalom, amikor a nem kolportőr testvéreket is arra buzdították, hogy ajtóról ajtóra tanúskodjanak a könyvekkel.

A következő években fáradhatatlan, állhatatos kolportőrökből álló maroknyi csapat hatalmas munkát végzett a Királyság-mag plántálásával és az új talaj művelésével. Niels Ebbesen Dal volt az egyik buzgó példakép. Ez a dán–amerikai testvér 1918-ban tért vissza a szülőföldjére, az Észak-Jyllandon fekvő Mors szigetére. Az Egyesült Államokban ismerte meg az igazságot Az isteni terv a korszakokról című könyvből, melyet egy szállodai szobában talált. Dániai visszatérésekor azonnal elkezdte  a kolportőrmunkát és prédikálni kezdett a rokonainak és másoknak Mors szigetén.

Prédikálása bonyodalmat okozott. A Dal családot jeles Grundtvig követőknek ismerték és nagy tiszteletnek örvendtek a szigeten. De a Dal család eme tagja megjelent és új eszméket hirdetett. Bátyja, Frode azonnal érdeklődést mutatott, és Frode fia, Kristian is, aki frissen diplomázott iskolai tanár volt. Kristian 1920-ban kezdte el a kolportőrmunkát, és később öccse, Knud is csatlakozott hozzá.

Egy új és lebilincselő üzenet

Az Egyesült Államokban az Őr Torony Társulat második elnöke már előadta népszerű előadását, melynek címe „Milliók élnek most, akiknek sohasem kell meghalniuk” volt. Most Európán volt a sor, hogy meghallgassa. Joseph F. Rutherford és néhány munkatársa 1920. augusztus 12-én Angliába hajózott, s míg Rutherford testvér folytatta útját tovább Európába, A. H. Macmillan testvér Dániába jött és elmondta ugyanazt az előadást.

Macmillan testvér 1920. október 21-én, csütörtökön kötött ki Esbjergben, és még azon az estén beszédet tartott a Palace Hotelben. Az előadás következő állomása Odense volt. Koppenhágában az előadást az Odd Fellows Hallban tartotta meg. Az előadás kezdete előtt egy órával az emberek már kint álltak a terem előtt, és amikor szélesre tárták az ajtókat, a terem percek alatt megtelt! Sok vidám arcról eltűnt a mosoly, amikor távozniuk kellett, mert nem volt több hely. A hallgatóság azonban feszülten figyelt és az összejövetel után körülbelül 300 példányt osztottak szét a Milliók füzetből.

Reagálás Macmillan előadására

Természetesen nagy érdeklődés övezte ezt az „új” üzenetet. Macmillan testvér nyilvános előadásai több mint 5000 hallgatót vonzottak! Közülük néhányan Bibliakutatókká és Isten Szavának buzgó hírnökeivé lettek. Esbjergben a hallgatóság  sorai között ült egy fiatal házaspár, Johannes és Thora Dam, akik a metodista egyház tagjai voltak. A férj a templom gondnoka volt, így a lakásuk a templom épületében volt. Az előadás után megrendelték a Milliók füzetet, és mintegy három hónappal később egy kolportőr kereste fel őket.

A kolportőr az oktatásuk végett egy ideig velük maradt, hogy jól megerősödjenek az újonnan talált hitükben. Ez természetesen nem tetszett a metodista lelkésznek. Egyik nap találkozott a kolportőrrel a templomon kívül és ezt kérdezte: „Ki a csoda adott magának engedélyt, hogy az én halaskosaraimban halásszon?” A testvér gyorsan ezt válaszolta: „És magának ki adott engedélyt arra, hogy kosarakba tegye a halakat?”

Johannes Dam megtalálta az igaz egyházat! Összesen 18 metodista hagyta el az egyházat, így indult útjára Esbjergben a gyülekezeti élet.

Macmillan testvér Koppenhágában tartott „Milliók” című előadásakor a zsúfolásig megtelt termek miatt többeknek haza kellett menniük. Közéjük tartozott egy dohánygyári munkás, a fiatal, lánglelkű szociáldemokrata Angelo Hansen. Bár csalódott, hogy nem hallhatta az előadást, a bibliai igazságok iránti  érdeklődését mégis sikerült felkelteni. Hónapokkal később, amikor munkanélküli volt, a munkásszakszervezeti irodához ment jelentkezni. Találkozott egy munkanélküli kollégájával, aki meglepő módon Bibliakutató volt. Jaj az egyháznak! Angelo Hansen is hamarosan Bibliakutató lett.

Rutherford látogatása 1922-ben

1922-ben Rutherford testvér újra részt vett Koppenhágában egy kongresszuson, ez alkalommal ő tartotta a „Milliók” című előadást az Odd Fellows Hallban — ugyanott, ahol másfél évvel azelőtt Macmillan adta ezt elő.

Milyen hatása volt az előadásnak? A Politiken napilap ezt írta a címlapon: „Rutherford bírónak tegnap este sikere volt a Concert Hallban. Már jóval az előadása előtt minden egyes ülőhely foglalt volt a nagy teremben, csapatostul jöttek az új hallgatók. Több száz személyt el kellett küldeni, mert nem volt több hely.”

Ezen a kongresszuson az alámerítkezők között volt egy fiatalember, Christian Rømer, aki szülőföldjén, Bornholm  szigetén lépett kapcsolatba a Bibliakutatókkal. Az első világháború előtt édesapja ajándékba kapott egy előfizetést Az Őr Torony-ra, és egy napon, 1919-ben, a 20 éves Christian ráakadt egy példányra. „Ami azon a napon történt velem, az olyan óriási élmény, hogy szavakkal nem is lehet kifejezni — mondja. — Ez volt az igazság, amiről tudtam, hogy benne kell lennie a Bibliában, és most megtaláltam, most végre rátaláltam.”

A koppenhágai kongresszus idején részt vett egy összejövetelen, amelyet kolportőröknek rendeztek. Itt találkozott össze Kristian Dallal és ezzel az életútja el is dőlt. 1922 júniusában elkezdte a kolportőrmunkát Bornholm szigetén.

Növekedés Koppenhágában

1921—1922 telén Angelo Hansen szokásához híven a városi munkanélküli embereknek tanúskodott, akik a szakszervezetük jelentkezési helyén odakinn várakoztak. Amint a Milliók füzetet a feje fölé tartva elkiáltotta magát, hogy „Milliók élnek most, akiknek sohasem kell meghalniuk!”, egy fiatal igazságkereső férfi odament hozzá. Christian Bangsholt volt az. Egyetlen este elolvasta a füzetet és kezdett részt venni az Ole Suhrs Gade-i összejöveteleken. Amit itt hallott, az nagymértékben különbözött attól, amit korábban az üdvhadseregben, a pünkösdistáknál, a metodistáknál és a többi vallási csoportnál hallott, amelyeknél hiába kereste az igazságot. Ezt a jó hírt egyszerűen nem tudta magában tartani.

Sok barátja — akivel elbeszélgetett — kezdett járni az összejövetelekre, köztük volt a Herløv és Betty Larsen házaspár. Herløv és Christian kisfiú koruk óta barátok voltak és sokat játszottak együtt a hangszereiken. Most a bibliai igazság dallamát osztották meg egymással.

Ugyanezen a tavaszon egy másik fiatalember, Hans Christian Johnsen is érdeklődni kezdett a Bibliakutatók iránt. Ateista lévén, megrögzött vallásellenes volt, teljesen elmerült a szocialista eszmékben. Egy plakát, amelyen a „Milliók” című  előadás meghívója szerepelt, felkeltette a figyelmét. Útban az előadóterem felé vett egy újságot, hogy legyen mit olvasnia, ha az előadás unalmas lenne. Az újságot használta is — csakhogy jegyzetfüzetként, de nem tudta elég gyorsan papírra vetni az írásszövegeket! Mivel az előadás logikus és érthető volt, ateista szemlélete utat engedett az Istenbe vetett hitnek. Az előadás után még számos előadást meghallgatott és szeptemberben a felesége is csatlakozott hozzá. Mindkettőjük számára világossá vált, hogy a Királyság-üzenetet prédikálni kell házról házra.

Egyik nap 1925-ben Hans Christiant megkérték, hogy látogasson meg egy fiatalembert, Einer Benggaardot, aki már elolvasott néhány társulati könyvet. Miután kapcsolatba lépett vele, Einer gyorsan növekedett a hitben és csatlakozott a tanúskodómunkához is.

Így alakult meg fiatal, buzgó hírnökökből egy kicsiny mag az 1920-as években — ezeknek a testvéreknek és testvérnőknek a tevékenysége rányomta a bélyegét a munkára. A koppenhágai növekedés jelentős hatása egészen napjainkig nyomon követhető, mindezt néhány lojális testvérünk tevékenysége indította el.

Úttörőszolgálat Jyllandon

Ezután még erőteljesebb munka kezdődött el a vidéki területeken. 1924 januárjában három kolportőr, Knud és Kristian Dal, valamint Christian Rømer megalakította a „kolportőr hadoszlop”-ot; a Jylland-félszigetre küldték őket; első állomásuk Skive városa volt. Lüttichau testvér nyitotta meg a kampányt nyilvános előadásával, amelyet a város legnagyobb termében tartottak, ezt követően az egész vidéken kisvendéglőkben és művelődési házakban rendeztek összejöveteleket, ahol Kristian Dal tartott előadásokat. Újsághirdetések és szórólapok hirdették az előadásokat. Az előadások után a kolportőrök könyveket és füzeteket helyeztek el a területen.

A trió 1924 tavaszán Haderslevbe, Dél-Jyllandra érkezett, olyan vidékre, amely egykor Németországhoz tartozott, de 1920-ban népszavazás útján újra Dániához csatolták. Az arról a  területről való fiatal férfiakat annak idején besorozták, hogy a nyugati fronton harcoljanak. Sokan közülük elvesztették Istenbe vetett hitüket a francia lövészárkokban átélt megpróbáltatásaik miatt.

Christian Rømer elmondja, hogyan prédikáltak ezeknek az embereknek: „Ez valami egészen különleges, de érdekes prédikálási terület volt. Politikai harcuk megközelíthetőkké tette őket.”

Az egyik ember, akivel a kolportőrök első útjukon találkoztak a területen, Anton Hansen volt, egy facipőkészítő Over Jerstalból. Ő is elvesztette a hitét a nyugati fronton. Néhány volt háborús társával meghallgatta a „Mit mondanak az Írások a pokolról?” című előadást. Másnap felkereste őt Knud Dal és egy túlfűtött háromórás beszélgetés után elfogadta tőle Az Isten Hárfája című könyvet. Ez a könyv olyannyira újraélesztette a hitét, hogy feleségével, Kathrine-nal együtt a Dél-Jyllandon végzett prédikálómunka kimagasló munkatársai lettek.

1925 őszéig a három kolportőr, a „Dal hadoszlop”, kerékpárral vagy vonattal közlekedett, ekkor azonban az egyik testvér egy autót bocsátott a rendelkezésükre. Christian Rømer Koppenhágába utazott, hogy elhozza az autót. „Az átvétele nagy esemény volt! Egy gyönyörűséges régi típusú Ford autó, lehajtható tetővel, meg minden — emlékszik vissza szeretettel. — És mivel egyedül nekem volt jogosítványom, én voltam a sofőr. Egy évig használtuk az autót. Azután becseréltük egy akkor divatos négyajtós 1923-as Fordért — ami zárt, melegebb autó lett télre. Micsoda fess jármű volt!”

Ezek a kolportőrök 1929 márciusáig sorban végigprédikálták egész Jylland és Fyn területét, amikor is erre a különleges tevékenységre szánt összeg elfogyott.

Még több kolportőr csatlakozik a munkához

Időközben Ella Krøyer Koppenhágából, és Kristine Poulsen, aki iskolai tanár volt és a családja Grundtvig követőiből állt, elkezdett prédikálni Dél-Sjællandon. Itt is bemunkálatlan volt  még a terület. 1926 őszén a testvérnők Vordingborg városa körül munkálkodtak. Poulsen testvérnő így emlékszik vissza: „Éppen a cukorrépa szezonja volt. Az utakat nem borította aszfalt és a cukorrépát szállító kocsik nappal, az eső pedig éjjel vájt mély nyomokat a sáros utakon. Olykor le kellett mondanunk arról, hogy meglátogassunk egy farmot vagy egy házat, mert egyszerűen nem tudtunk átjutni az ilyen útszakaszokon.”

Egyik nap a testvérnők olyasmit pillantottak meg, amire éppen szükségük volt a sár meghódításához — hosszú szárú gumicsizmát! Mindketten gyorsan vettek maguknak. Mivel a gumicsizma újdonságnak számított akkortájt, ezért amerre csak jártak, mindenütt nagy feltűnést keltettek. A koppenhágai utazásuk, amelyet egy kis pihenés kedvéért tettek, az érdeklődés középpontjába állította a csizmájukat. Az Ole Suhrs Gade-i fiókhivatalban az egyik testvérnőt annyira elkápráztatta az új lábbelijük, hogy felvette az egyik pár csizmát, amely ott állt a bejárat előtt és peckesen végigjárt vele a fiókhivatalban, megmutatva mindenkinek, milyen jól felszereltek a kolportőrök!

A kolportőrök egy harmadik csoportja, Anna Petersen és Thora Svendsen is végigprédikálták Fyn és Jylland területét. Petersen testvérnő ezt mondja: „Minket, úttörőket gyakran küldtek olyan területekre, ahol még nem voltak gyülekezetek. Elmentünk a helyi vegyeskereskedés tulajdonosához és megkérdeztük tőle, ismer-e valakit a városban, akinek kiadó szobája van. A konyhánk egy kicsi hordozható tűzhelyből és néhány edényből állt, melyet egy öreg asztalon tartottunk, vagy néhány ládán, amit a kereskedőtől kaptunk.”

A két testvérnő olykor csatlakozott a „Dal hadoszlop”-hoz. Mi lett az eredménye? Petersen testvérnő és Rømer testvér egy tartósabb kapcsolatra határozták el magukat. 1933-ban házasságot kötöttek, és bár Rømer testvérnő jelenleg ápolásra szorul, Rømer testvér még mindig a teljes idejű szolgálatban tevékenykedik.

 Szervezetten a prédikálásra

Időközben sok minden történt Dániában. 1922-ben Cedar Pointban (Ohio, USA) elhangzott a történelmi felhívás; „Hirdesd a Királyt és a Királyságot!”. Ettől kezdve nemcsak a kolportőröknek, hanem mindenkinek, aki kapcsolatban állt a gyülekezettel, rendszeresen prédikálnia kellett. Amint ez a hír elérte Dánia partjait, a testvérek kezdték megérteni, hogy ők is mindannyian csatlakozhatnak az evangelizálómunkához. A dán Őr Torony-ban hangoztatták, hogy szükség van prédikálókra, de a munka még nem volt megszervezve. Miért? Mert a gyülekezet kiválóságai — a választott vének — nem tanúsítottak együttműködő szellemet. Valamit tenni kellett.

1925 májusának végén Rutherford testvér azt tervezte, hogy részt vesz egy kongresszuson Örebróban, Svédországban. Röviddel azelőtt R. J. Martinnal Svájcban tartózkodtak. Időmegtakarítás céljából repülővel utaztak Zürichből Koppenhágába. Aggódni lehetett azonban, hogy vajon biztonságosan megérkeznek-e? Amint Észak-Németország és Dánia fölött repültek, vihar tört ki, amely összevissza dobálta a gépet, mint egy parafadugót a vizen. Koppenhágai leszállásukkor több mint száz éljenző ember üdvözölte őket, tudniillik senki sem számított rá,  hogy a gép megmenekül abban a viharban. Innen már csak egy félórai autóútra voltak a kikötőtől, ahol Macmillan testvér várt rájuk. Macmillan testvér meggyőzte a hajó kapitányát és az állomásfőnököt, hogy a Malmőbe induló komphajó várja meg őket. Mindannyian felszálltak a hajóra és másnap időben megérkeztek az örebrói kongresszusra.

A kongresszus utolsó napján Rutherford testvér bejelentette, hogy létesítenek egy észak-európai hivatalt, melynek vezetője egy skót férfi, William Dey lesz. Ez a hivatal fog felügyeletet gyakorolni a Társulat skandináviai és balti államokbeli tevékenysége fölött, és „különösen a Királyság-üzenet nyilvános prédikálására és előmozdítására kíván buzdítani”.

Dey testvér 1913 óta tartozott a Bibliakutatók közé, s nőtlen volt. Erre a munkára ő volt a legmegfelelőbb ember. Egy londoni adóhivatal vezetői tisztségét hagyta ott azért, hogy ellássa az észak-európai hivatal felügyeletét. Energikus, állhatatos ember volt, az igazság iránti óriási szeretete irányította a tetteit. Hasznos tapasztalatokra tett szert nagy-britanniai szolgálata során, ahol a gyülekezet kolportőri munkája már évek óta  szervezetten folyt. A testvérek szerették őt, és hamarosan úgy vált ismeretessé, mint a Nagy Skót.

Dey testvér nem vesztegette az időt, megszervezte a prédikálómunkát. Poul Reinseth megbízást kapott, hogy szolgálati igazgatóként tevékenykedjen Koppenhágában, valamint ő felügyelt a tanúskodómunkára is a fővárosban. Hat kerületre osztották fel a várost, mindegyik élén egy-egy felelős területi szolgálatvezető állt. Magánlakásokban helyezték el a könyvlerakatokat, így többé már nem volt szükség arra, hogy minden egyes hírnök sok vesződség árán a fiókhivatalba utazzon, hogy átvegye az irodalomellátmányát. A prédikálómunka most már megfelelő egészséges jelleget öltött.

Szolgálati nappal egybekötött kongresszus

Az 1925-ös kongresszus kimagasló jelentőséggel bírt a dán teokratikus történelemben. Az Őr Torony dán nyelvű kiadása bejelentette: „Szeptember elsején, kedden, különleges szolgálati napot tartunk, merjük remélni, hogy mindenki, aki megteheti, részt vállal az erőfeszítésben, és kolportőrként könyvekkel prédikálva terjeszti majd az üzenetet Koppenhága körzetében.” Ez a nap Poul Reinseth előadásával kezdődött, amely a  prédikálás fontosságáról szólt. Ezután a kongresszusi küldöttek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, hogy végezzék a házankénti munkát a könyvekkel.

Ezután a dán nyelvű Őr Torony ezt a buzdítást közölte: „A kongresszus óta a buzgóság és a lelkesedés sok gyülekezetre átterjedt az üzenet terjesztésével kapcsolatban, reméljük, hogy mindez a munka valódi kiterjesztését jelenti majd.”

Még több gyülekezet csatlakozik a munkához

Dey testvér változatlanul buzgó volt. Felvigyázói tisztségének első három és fél hónapja alatt 14 000 km-t utazott Skandináviában és a balti államokban, szervezve az evangelizálómunkát. Einer Benggaard egy rövid történetet mond el erről a tevékenységről: „Észak-Jyllandon az egyik gyülekezetben rendeztünk egy kis összejövetelt, amely azt a célt szolgálta, hogy segítse testvéreink házankénti munkájának a megszervezését. Dey testvér előadása után útmutatással láttak el bennünket, miként végezzük a munkát, mit mondjunk az embereknek stb. Területet és irodalmat kaptunk, és már mentünk is az ajtókhoz, bár a torkunkban dobogott a szívünk! Amint Dey testvérrel végigmentünk a főutcán, láttuk, hogy két testvérnő sírva áll egy kapuban. Magunkkal vittük őket és hamarosan újra a boldogság fénye csillogott a szemükben!”

Annak az évnek a végére több mint kétszer annyi könyvet helyeztünk el, mint az előző évben. A fiókhivatal az 1925-ös szolgálati évről szóló jelentésében ezt a kijelentést tette: „Egyre több és több testvérünk ismeri fel, hogy nemcsak a nyilvános szónokoknak és a kolportőröknek szól a felhívás, hogy vegyenek részt a munkában, hanem valójában mindenkinek, aki teljesen átadta az életét az Úrnak.”

Pilgrimek látogatása

Az utazó pilgrimek, amilyen a svédországi Johan Eneroth és a norvégiai Theodor Simonsen volt, látogatásukkal a prédikálás növelésére buzdítottak. Ebben az időben azonban állandó  tartózkodással bíztak meg egy pilgrim testvért, Christian Jensent, aki Észak-Sjællandról érkezett. Jensen testvér néhány évet töltött az Egyesült Államokban, és Dániában is utazásokat tett már „A teremtés története képekben”-nel. A „pilgrim” kifejezést később „területi szolgálati vezető” kifejezésre változtatták és több területi szolgálati vezetőt jelöltek ki. Közéjük tartozott Christian Rømer, Kristian Dal és Johannes Dam.

„Megfelelő” Bétel-otthon

Hamarosan könyvek és füzetek kezdtek özönleni a Társulat magdeburgi és berni nyomdáiból, és az Ole Suhrs Gade-i raktárhelyiség túlságosan kicsinek bizonyult, mivel csak néhány száz könyv elhelyezésére volt hely az oldalára állított és egymás tetejére rakott két szállítóládában. Egy fiatal testvért, Simon Petersent (Anna Petersen kolportőr bátyját) jelölték ki arra a feladatra, hogy rendezze át az addig összejöveteli teremnek használt helyiséget egy új, nagyobb raktárrá.

Sok testvér, aki a fiókhivatalban és a könyvlerakatnál dolgozott — ez az épület egy öreg bérház volt — Koppenhága környékén szétszóródva lakott. Dey testvér azt gondolta, hogy szükség lenne egy „megfelelő” Bétel-otthonra, ahol mindenki ugyanott lakna, és együtt étkezne. Így a hatodik emeleten, közvetlenül a gerendák alatt kiürítették a kicsiny raktárhelyiségeket, átfestették a padlókat, kitapétázták és bebútorozták a szobákat. A munka végeztével Einer Benggaardnak, Simon Petersennek és egy másik testvérnek volt egy-egy barátságos, noha teljesen egyszerű hálószobája.

Újabb kimagasló esemény

1927 őszén újabb kimagasló esemény történt. Rutherford testvér újabb látogatása újabb kongresszust eredményezett, ahová Skandináviából, Észtországból és Lettországból 650 hírnök érkezett és feszült figyelemmel hallgatta Rutherford testvér előadását, amelynek címe „Szabadság a népek számára” volt. A Politiken című napilap ezt írta:

 „7.30-kor nyitották meg az Odd Fellows Hall ajtóit, és negyedórán belül minden ülőhely foglalt volt . . . az ajtókat becsukták. A következő negyedórában több száz ember zsúfolódott össze a fedett előcsarnokban. Szünet nélkül dörömböltek a zárt ajtókon; az egyik férfi, aki hosszú utat tett meg, hogy meghallgassa ezt az előadást, 500 koronát [100 dollárt] ajánlott fel egy ülőhelyért. De mindhiába. A tolongás az előcsarnokban nőttön-nőtt. Csaknem ezren tolongtak ott, hogy bejussanak, de sikertelenül.”

Kampányok és kongresszusok

Annak érdekében, hogy mindenkit buzdítsanak a tanúskodómunkában való részvételre, világszerte rendszerint kilencnapos kampányokat rendeztek. Az első dán kampány alkalmával a Szabadság a népek számára füzetet kínálták fel, amelyet 1928 márciusában osztottak szét a lakosság körében. Egy másik kiemelkedő tevékenység az úgynevezett kis vasárnapi összejövetel volt, amelyet később szolgálati kongresszusnak neveztek el.

Holger Nielsen Thorup Strand-i lakóhelye, a kicsiny halászfalu Észak-Jyllandon, közel az Északi-tengerhez, segít elképzelnünk, milyen is volt egy ilyen tipikus vasárnapi összejövetel. A testvérek Ålborgból, Mors szigetéről és a köztük elhelyezkedő falukból érkeznek. Mindannyian magukkal hozzák az ebédjüket, miközben végig az úton prédikálnak. Ezalatt a Thorup Strand-i testvérek sürgölődve készülődnek a fogadásukra. Nielsen testvér pajtáját kiürítik, kisöprik, kidíszítik és a művelődési házból lovaskocsival padokat hoznak. Délben megérkeznek a testvérek; együtt elfogyasztják az ételüket, pihennek egy kicsit, azután helyet foglalnak a tiszta pajtában, hogy meghallgassanak egy előadást, melyet alámerítkezés követ a tengerben. Ez alkalommal 19-en merítkeznek alá. Micsoda egy nap!

Jobb szervezés

1925—1930 között a dániai Bibliakutatók tevékenységét teljesen újjászervezték. 1928-ban például kezdtek jobban megszervezett  összejöveteleket tartani. Már rendszeresen tanulmányozták Az Őr Torony-t, és már akkor javasolták, hogy közvetlenül a heti Tanúskodó Összejövetel előtt tartsanak egy Szolgálati Összejövetelt, ahol a Bulletin (későbbi nevén A mi Királyság-szolgálatunk) javaslatait előadhatták. A következő évben a Társulat kiküldött egy „szervezési terv”-et. Minden gyülekezetben legyen egy szolgálati bizottság, amely három testvérből áll, akik felvigyáznak a prédikálómunkára, a választott véneknek pedig a gyülekezetben megtartott tanulmányozási összejövetelekre kellett felügyelniük.

Ez a fajta átalakítás kirostálást eredményezett. Azok, akik nem akarták tettekkel kinyilvánítani a hitüket, egyre inkább nyilvánvalóvá tették ezt a hozzáállásukat, végül pedig kiváltak a Bibliakutatók soraiból. Ezért az Emlékünnepen az emlékjegyeket magukhoz vevő testvérek száma 1927 és 1931 között 909-ről 605-re csökkent.

A teokratikus kiigazítások végül már túlságosan soknak bizonyultak Carl Lüttichau, a fiókhivatal felvigyázója számára. Azzal sem értett egyet, hogy a Társulat élesen elítélt minden hamis vallást. Sok testvér próbált segíteni neki, hogy megértse, milyen értéke van a szükséges változtatásoknak; még személyesen Eneroth testvér is eljött Svédországból, hogy meggyőzze őt, de mindhiába. Lüttichau 1930 januárjában otthagyta a Társulat fiókhivatali képviseletében betöltött tisztségét, Poul Reinseth lépett a helyére.

Új segédeszköz, új név, új otthon

Az Aranykorszak dán nyelven 1930 januárjától jelent meg Ny Verden (Új Világ) néven. Annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb körben elterjedjen ez a folyóirat, nagyméretű kampányokat szerveztek házankénti tanúskodás formájában az olvasóközönség megszerzése céljából. Újságosbódékból is árulták, és plakátokon tüntették fel a folyóirat tartalmát. Az előfizetések száma emelkedni kezdett. 1930-ban 5825-en kapták meg rendszeresen a folyóiratot vagy postán, vagy egy hírnöktől,  1943-ban pedig, a második világháború közepette 25 921 rendszeres olvasója volt!

Egy másik esemény — amely a szorgalmas prédikálásra buzdított — a Jehova Tanúi név elfogadása volt. Az 1931-es columbusi (Ohio, USA) kongresszuson történt elfogadása után a határozatot elfogadás végett felolvasták a helyi gyülekezetekben. Hogyan reagáltak erre az új névre? Marie Due ezt írta Norvégiából: „Örömmel fogadtam el az új nevet, és ujjongás töltött el, hogy Jehova egyik Tanúja vagyok.” Mások ezt írták: „Ez az alkalom lehetőséget nyújt nekünk azon elhatározásunk újjáélesztésére, hogy hűségesen szolgáljuk Jehovát a végig.”

A határozatot, valamint Rutherford testvér kongresszusi beszédét kinyomtatták egy füzetben, melynek címe A Királyság a világ reménysége volt, és 1932 márciusában rengeteg példányt terjesztettek el belőle. A kampány utolsó hetében különleges erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy minden politikust, papot, kormánytisztviselőt és tekintélyes üzletembert személyesen keressenek fel a füzettel. Ezenkívül a Parlamentben minden képviselő asztalán elhelyeztek egy példányt. Még Dánia királya, X. Keresztély is kapott egy példányt.

A Társulat Ole Suhrs Gade-i létesítménye kezdett szűknek bizonyulni. Ezért Koppenhága külvárosi részében az 56 Søndre Fasanvej, Valby cím alatt megvettek egy nagy villát, és a Bétel-család 1932. október 18-án beköltözött az új ingatlanba.

Bár a Társulat már évek óta a „Vagttaarnets Bibel- og Traktatselskab (Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat) néven végezte a munkáját, sosem volt szükség arra, hogy törvényes társaságot hozzanak létre. Most társasággá alakultak és 1932. május 21-én jegyezték be őket. A Søndre Fasanvej-i ingatlan az elkövetkező 25 éven keresztül a Társulat fiókhivatalaként, könyvlerakati helyként és Bétel-otthonként szolgált.

Törvényes jog megszerzése az irodalom terjesztéséhez

Az 1930-as évek elején a hatóság megpróbálta helytelenül alkalmazni a kereskedelmi jogról és a törvényes ünnepnapokról  szóló törvényt az irodalommal házról házra végzett prédikálómunkánkra. Ha a hatóság tervei valóra válnak, akkor a prédikálómunka csaknem teljesen leállt volna. 1932 októberében az ügy a tetőpontjára hágott. Öt koppenhágai Tanú Roskildébe ment prédikálni. Abban állapodtak meg, hogy a főtéren találkoznak majd, ahol az autó parkolt, de amikor odamentek, a csoport egyik tagja, August Lehmann hiányzott. Letartóztatta a rendőrség.

Lehmann testvért azzal vádolták, hogy megsértette a kereskedelmi törvényt, mert kolportőri igazolvány nélkül árult nyomtatott anyagot, ráadásul nem a megengedett nyitvatartási időben. A városi bíróság, majd másodfokon a fellebbviteli bíróság is felmentette Lehmann testvért. A vád képviselője azonban megfellebbezte az ítéletet és a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely 1933 októberében tartotta az ügy tárgyalását. A Legfelsőbb Bíróság olyan döntést hozott, hogy Jehova Tanúi tevékenysége a könyvekkel és a folyóiratokkal nem üzleti tevékenység, ezért nem ütközik a kereskedelmi törvénybe.

A Társulat ezután úgy határozott, hogy minden hírnöknek legyen egy olyan azonosító kártyája, amely szerint a Társulat nem fizetett hírnöke, önkéntes munkás, aki minden haszonszerzés  nélkül könyveket terjeszt — és hogy a Legfelsőbb Bíróság megadta a jogot a prédikálásra kolportőri igazolvány nélkül is. Az akadály elhárult, és a prédikálómunka további törvényes közbeavatkozás nélkül folytatódott.

Feltűnik a „nagy sokaság”

A Tanúk figyelme egészen idáig a kiválasztottak — az égi reménységű felkent keresztények — begyűjtésére irányult. De azokban az években gyakran keresték fel testvérek és testvérnők a fiókhivatalt — egyesek meglehetősen boldogtalanul —, mert nem hitték mély meggyőződéssel, hogy égi reménységük van. Ezért helytelennek érezték, hogy fogyasszanak az Emlékünnepen felkínált jegyekből. Jonadáb-barátok néven voltak ismeretesek az ősi Izrael történetéből ismert Jéhuról és Jonadábról szóló beszámolóval összhangban (2Kir 10:15, 16).

1935 augusztusában Az Őrtorony két angol nyelvű száma kifejtette, hogy a Jelenések 7. fejezetében említett „nagy sokaság” egy földi osztály, amelyet Armageddon előtt be kell gyűjteni. A testvérek a fiókhivatalban nagyon fellelkesedtek. Mivel éppen arra a hónapra tervezték egy országos kongresszus megtartását Koppenhágában, táviratot küldtek Rutherford testvérnek, amelyben engedélyt kértek tőle, hogy előadást tarthassanak e két cikk alapján. Rutherford testvér szabad utat adott ahhoz, hogy Dey testvér megtarthassa ezt a korszakalkotó előadást.

„Felejthetetlen óra volt — mondja Benggaard testvér. — Ott ültem a zenekar tagjai között, a szónok mögött és ráláttam a hallgatóságra. Micsoda lelkesedés! Soha nem láttam még ilyen örömkitörést végighullámzani a hallgatóságon! A ’nagy sokaság’ lejött az égből a földre — ez fantasztikus megvilágosodás volt, és most már mindenki tudta, hogy ki a ’nagy sokaság’!”

Ezzel igazából elkezdődött a „Jonadáb-barátok” begyűjtése. Szerte az országban nyilvános előadásokat tartottak azzal a céllal, hogy mindenkivel kapcsolatba lépjenek, aki esetleg a nagy sokaság részét alkothatja.

 Tanúskodás gramofonnal

A prédikálómunka hatásossá tételében a következő lépés a gramofonok használata volt. Rutherford testvér rövid bibliai prédikációit lefordították dán nyelvre, és most ezeket az előadásokat lehetett hallani, amikor az emberek kijöttek az ajtók elé. A hírnököket hamarosan hordozható gramofonokkal lehetett látni a területen.

Ám a gramofon szállítása kerékpáron — még a hordozható gramofoné is — bonyolult dolog volt. Rømer testvérnő így emlékszik vissza: „Nemcsak hegyre föl kellett tolni a kerékpárjainkat, hanem olykor lefelé is, mert olyan meredekek az utak, hogy a gramofont helyén tartó rugós szíj elpattant volna, ha gyorsan gurulunk lefelé a hegyről.” Ez az akadály azonban nem hűtötte le a lelkesedésüket. Megfeleltek a kihívásnak, és egymás után találtak ki elmés szerkezeteket, amelyek segítségével biztonságosan szállíthatták kerékpáron a gramofont. Az egyik testvér visszaemlékszik arra, hogy a 135 személy közül, akiket kiváltságában állt az igazsághoz segíteni, körülbelül 40-en a  gramofonnal végzett munka eredményeként jöttek Jehova világméretű prédikáló szervezetéhez.

Emellett úgynevezett gramofonos összejöveteleket tartottak, ahol nagyobb méretű, jó hangerejű gramofonok segítségével lehetett az előadásokat hallani. Néhány kalundborgi testvér hangosító berendezést szerelt fel Daniel Nielsen öreg autójára (Daniel a Sejerø-öbölben 1902-ben alámerítkezett Albertine-nek volt a fia). Amikor eladta az autót, egy kerékpárral húzott kocsit állítottak szolgálatba. „Hosszú utakat tettünk meg — mondja Nielsen testvér —, messzi falvakba mentünk el, ahol a gramofonos előadások által prédikáltunk.”

Az úttörők gyülekezeteket alapítanak

Az 1930-as évek változást hoztak a kolportőrmunka természetében — ma ezt úttörőszolgálatnak hívjuk. Míg az 1920-as években az úttörők egyik területről a másikra utaztak, miközben igyekeztek a lehető legnagyobb területet bemunkálni, ezentúl egy helyen maradtak, hogy gyülekezeteket alapítsanak. Megtudjuk, hogyan történt mindez, ha elkísérjük Mortensenéket, Ejnert és Elsét.

Ejner és Else, miután eladták kis farmjukat, 1934 márciusában teljes idejű szolgálatba léptek. Ez nem volt könnyű feladat, mivel ezek az évek a gazdasági válság legnehezebb évei voltak.

Első területeik egyike Sønderborg városa volt. Egy bérelt teremben négy nyilvános előadást tartottak, amelyhez a Társulat küldött ki szónokokat. A sorozat következő előadásaihoz Mortensen testvér szolgált szónokként. Itt tartotta élete első előadását. Bár meglehetősen ideges volt, a feladat jól sikerült, s idővel az összejöveteleken rendszerint 30-an vettek részt. Később gramofonos előadásokat tartottak, utána válaszoltak a feltett kérdésekre. Ezután rendszeres tanulmányozási összejövetelek kezdődtek a Társulat könyveivel, mint tanulmányozási segédeszközökkel. Egy új gyülekezet volt alakulóban, és 1936 elején valósággá is vált.

A nyár közeledtével Mortensenéket megkérték, hogy költözzenek Nyborg városába, itt ugyanazt a tevékenységi sorrendet  követték: Először nyilvános előadásokat tartottak, amelyekhez a Társulat küldött ki szónokokat, majd Mortensen testvér szolgált szónokként, azután gramofonos előadásokat tartottak, végül bibliatanulmányozási összejöveteleket rendeztek. 1937 augusztusának végére munkájuk újra olyan sok gyümölcsöt termett, hogy egy körülbelül tíz hírnökből álló gyülekezet alakult meg Nyborgban.

Náci megszállás

1940. április 9-e szomorú nap volt Dánia számára. Náci német csapatok vonultak be díszlépésben az ország területére. A testvérek felkészültek a legrosszabbakra, mivel mindenütt, ahol a nácik vették át a hatalmat, ott kegyetlenül üldözték a Tanúkat.

Ezért az tűnt a leghelyesebbnek, ha elővigyázatosan járnak el. Éppen erre a hónapra terveztek egy kampányterjesztést a Menekültek füzettel, de mivel ez a füzet elítélő módon leleplezte a náci rendszert, megváltoztatták a terveket. Egyik vasárnap, kora reggel a testvérek villámlátogatások formájában az emberek levélszekrényébe csúsztatták a füzeteket. Április 28-án mintegy 350 000 füzetet osztottak szét ingyen szerte az országban. Ez költséges eljárás volt, de még Dey testvér is elismerte, hogy erre a módszerre volt szükség.

Örömmel mondhatjuk, hogy az üldözés soha nem következett be. A megszálló erők politikai okok miatt úgy döntöttek, hogy Dánia lesz „a védelem alatt álló terület példája” és tekintélyes személyi szabadságot engedtek a dánoknak. Elővigyázatosan járva el, a testvérek továbbra is folytathatták a prédikálótevékenységüket.

William Dey őrizetben

A német megszállás következtében William Dey, aki brit állampolgár volt, fogolytáborba került Vejle város közelében. Bár a foglyokkal emberi módon bántak és bizonyos mértékű korlátozott szabadságnak is örvendtek a táboron belül, a fogva tartás próbának bizonyult e tevékeny ember számára, hogy  nem végezheti a napi feladatát. Mégsem maradt tétlen. Szüntelenül tanúskodott fogolytársainak és az őröknek. Folyton-folyvást mondta nekik, hogy foglaljanak állást Isten Királysága mellett — ezt olyan gyakran mondta, hogy a ’foglalj állást Dey’ becenevet adták neki!

A fiókhivatal-felvigyázói tisztséget — melyet Dey testvér Poul Reinseth után kapott meg 1934-ben — Albert West látta el. Ő az 1920-as évek végén szolgált néhány évig fiókhivatal-felvigyázóként Észtországban. A Társulat egyesült államokbeli központjával megszakadt a közvetlen kapcsolat. Egyedül Svédországon keresztül volt lehetőség a kapcsolattartásra, amely ugyanis semleges sziget volt a háború viharos tengerében. Az észak-európai hivatal működése megszűnt, a svédországi Eneroth testvér megbízást kapott, hogy információkat és jelentéseket gyűjtsön össze az északi országokból, és juttassa el azokat Brooklynba, (USA).

Szellemi táplálék továbbra is érkezik

Dánia továbbra is megkapta a legújabb folyóiratokat és a többi megjelent irodalmat, de mivel a dánok és a németek közötti politikai kapcsolat egyre feszültebbé vált, teokratikus stratégiára volt szükség. Egy fiatal dán testvérnő dajkaként dolgozott egy spanyol diplomata családjánál Koppenhágában, ez a diplomata nagyon készségesnek mutatkozott abban, hogy elhozzon a testvérnőnek bizonyos ajándékcsomagokat Svédországból. Azt természetesen nem tudta, mi volt ezekben a csomagokban!

Így tehát szellemi táplálékban soha nem volt hiány. A háború évei alatt mindvégig lehetőségük volt Az Őrtorony, a Vigasz és a többi irodalom kiadására és terjesztésére. Még 1941 végén is — amikor Az Őrtorony angol kiadásában cikksorozat szerepelt Dániel próféciájának a fejtegetéséről, és úgy mutattak Németországra, mint az északi királyra — a testvérek ekkor is megkapták az anyagban közölt információt. Ezeket az Őrtorony-cikkeket nem volt tanácsos dánul kinyomtatni, ehelyett sokszorosították  azokat és a körzetfelvigyázók elutaztak a gyülekezetekbe és hangosan felolvasták a hallgatóságnak, a hallgatóság ilyenkor csak testvérekből állt, akik magukkal hozták az azonosító kártyájukat. El lehet képzelni, hogy ezeken az előadásokon a termek mindig zsúfolásig megteltek.

Ellenségeskedés a nácik és a papság részéről

Míg a német megszálló erők részéről nem lehetett különösebb ellenségeskedést tapasztalni, addig a dán nácik forrtak a gyűlölettől. Időnként folyóirataik útján megpróbálták a németek figyelmét a Tanúkra irányítani.

A dán nemzeti egyház kötelékébe tartozó papság is alávaló terveket eszelt ki. Az újságokban közzétett támadásaik élénk levélváltásokat eredményeztek, amelyek vezércikkekben jelentek meg. Az ellenségeskedés akkor hágott a csúcspontjára, amikor egy pap azzal fejezte be a rádióban elmondott istentiszteletét, hogy óva intett a Tanúktól, akik — mint mondta — nem hisznek Jézusban mint Megváltóban, vagy mint az Isten Fiában.

A rádióállomás visszautasította a helyreigazítás sugárzását, ezért a Társulat elhatározta, hogy lehetőségei szerint a leghatásosabban emeli fel hangját ez ellen — prédikál. Előkészületeket tettek az addigi legszélesebb körű tanúskodó kampány érdekében. Rekordidő alatt elkészült a Vajon te teszel ítéletet köztünk? című füzet. A füzet tartalma világosan rámutatott Jehova Tanúi és a papság közti különbségre.

A nagy kampányt „Jehova csatájának” nevezték. És Jehova népe között valóban harci szellem izzott. Mindenki alapos előkészületeket tett, és 1943. február 21-én, a kitűzött napon mintegy 700 000 füzetet osztottak szét ingyen. Elárasztották füzetekkel a kis- és nagyvárosokat. Még a legkisebb sziget sem maradt füzet nélkül. 62 kisebb sziget minden házába postán juttatták el a füzetet. A dániai lakások több mint kétharmada házhoz szállítva kapta meg a füzetet. Közvetlenül ezután minden egyházi személy, plébániai pap és vezető egyháztag kapott egy-egy példányt a füzetből.

 Akik nem tudtak a Tanúk kampányáról, azokban az újságok tudatosították ezt. A papság az egész országban felvette a harcot, és ennek a harcnak újságokban, egyházi folyóiratokban és szószékekről adtak hangot. A Tanúk kampánya az ellenségeskedők érzékeny pontjára tapintott. A dán nácik gonosz támadásba lendültek azt állítván, hogy a Tanúkat titokban a zsidók pénzelik. Ennek ellenére több százan írtak a fiókhivatalnak, hogy szeretnének további felvilágosítást kérni az üzenetünkről.

A kampány több hónapon át tartott. Ahol a pap becsmérelte Jehova nevét és ellenségeskedést tanúsított Jehova szolgái iránt, azon a vidéken a testvérek úgy rendezték a dolgokat, hogy nyilvános előadást tarthassanak, és szórólapokkal árasztották el a parókiát. Különösen nagyméretű tevékenység folyt Amager szigetén, ahol nyilvános vitát rendeztek Jehova Tanúi és a dán nemzeti egyház papjai között. Két testvér, Arthur Jensen és Herløv Larsen beszélt a Tanúk nevében. Gyakorlott szónokok voltak, gyors, logikus észjárásúak.

Egy teológus egészen jó véleményt alkotott. Ezt mondta az Amager Bladet április 15-i számában: „Egészében véve, messzemenően a Tanúk érvelése volt a legjobb, a legérthetőbb és a legtárgyilagosabb. Ami az egyházat illeti, nos, az ember csak ült és szégyenkezhetett a vallása miatt.” Idővel a papság részéről jövő támadás alábbhagyott, mert minél keményebben küzdött a Tanúk ellen, a Tanúk annál kiterjedtebb bizonyságot tettek az egyháztagok körében és ez egyáltalán nem tartozott a papság szándékai közé.

Kongresszusok a háború alatt

A háború alatt számos kongresszus megtartására nyílt lehetőség. 1943. augusztus 28—29-én emlékezetes kongresszust tartottak az Odd Fellows Hallban, Koppenhágában. A kongresszus első napja a tervek szerint zajlott le. Dániában azonban a politikai állapotok a feszültség csúcsára hágtak, mivel a megszálló erők egyre nagyobb követelésekkel álltak elő a dán kormánynál, és augusztus 28-án, szombaton — éppen azon a  napon, amikor a kongresszus elkezdődött az Odd Fellows Hallban — a kormány visszautasította a további együttműködést.

Vasárnap reggel a német erők akcióba léptek. A Dániában állomásozó németek főparancsnoka rögtönítélő bíráskodást jelentett be. A dán hadsereget és tengerészetet leszerelték, számos köztiszteletben álló állampolgárt letartóztattak, a kormányt feloszlatták. Megtiltották a gyülekezést és az utcai csoportosulást. A testvérek magánlakásokban találkoztak ezen a reggelen. Megbeszélték a helyzetet és biztosra vették, hogy a kongresszus elmarad.

Az történt azonban, hogy egy bizonyos összejövetelt nem tiltottak be — az egyházi istentiszteletet. A testvérek gyorsan értesítést küldtek ki, hogy „egyházi istentiszteletre” összejöhetnek aznap délután az Odd Fellows Hallban. A Bételből taxival küldtek ki testvéreket a különböző lakásokba, onnan pedig futótűzként terjedt tovább a hír a testvérek között. A szükségtelen figyelemfelkeltés elkerülése érdekében a testvérek kettesével-hármasával érkeztek. A mellékbejáraton keresztül vezették be őket a terembe. Hamarosan 1284 testvér gyűlt össze.

„Amikor bejutottunk a terembe — mondja egy testvérnő —, akkor értettük csak meg igazán, mit is jelentett nekünk a szervezet, hiszen gyakorlatilag minden testvér jelen volt. Igen rövid idő alatt összegyűltünk mindannyian, ezt senki más, csakis Jehova Tanúi tudták véghezvinni. Egyszerűen csodálatos volt elmenekülni az utcán hangoskodó mérges tömeg elől, és élvezni bent a nyugodt, békés légkört. Olyan volt, mintha ajtó lenne a régi világ és az új világ között.”

Az összejövetel után a testvérek kis csoportokban távoztak, és azt a tanácsot kapták, hogy gyorsan hagyják el a környéket. Zökkenőmentesen zajlott le minden. És mindez a németek orra előtt játszódott le! A német haditengerészet parancsnokának főhadiszállása pontosan az összejövetel helyszínével szemközti oldalon volt! Kint az utcán, a homokzsákokból emelt halmok mögött géppuskával felfegyverzett őrök álltak.

 Bibliaiskola Langelandon

1943-ban az a szóbeszéd járta, hogy az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a Tanúknak saját bibliaiskolájuk van. Minthogy a dániai testvéreknek a háború miatt nem volt közvetlen kapcsolatuk a [Társulat] főhivatalával, jóhiszeműen tervbe vették egy iskola létesítését. Lohalson, Langeland szigetén vettek egy kellemes környezetben fekvő házat. Itt, tengerre néző kilátással létrehoztak egy kizárólag saját tulajdonú bibliaiskolát. Az iskola vezetőjének Simon Petersent választották a Bételből. Két másik testvér volt a tanár. Egyikük, Filip Hoffmann, szintén a Bételből jött.

 1944. június 5-én, hétfőn az első osztály elkezdte az iskolát. Mindegyik tanfolyam két hétig tartott. Az oktatás 9.00—12.00-ig folyt, olyan tantárgyak voltak, mint például bibliai tanítások, szervezet, prédikálótevékenység, számtan és dán nyelv. Délután szabad programjuk volt a tanulóknak. Ha úgy kívánták, tanulmányozhattak, úszni mehettek, vagy sétát tehettek az iskolát körülövező kellemes vidéken. A hétvégeket a szántóföldi szolgálatnak szentelték.

Bár az iskola csak egyetlen nyáron át üzemelt, a beiratkozott tanulók létszáma körülbelül 450 főre nőtt. Valójában azonban az iskola egy félreértés következményeként született. Az igaz, hogy máshol is létesítettek iskolákat, de nem így. A következő évben minden gyülekezetben bevezették a Teokratikus Szolgálati Tanfolyamot (mai nevén Teokratikus Szolgálati Iskolát).

A háború vége

A háború vége felé, mivel a legtöbb dolog — többek között a papír is — hiánycikk volt, csökkenteni kellett a folyóiratok méretét. Nem volt papír, nem volt irodalom. De a testvéreknek egy ideig sikerült a szokásos mennyiségben úgy kiadni Az Őrtorony-t és a Vigasz-t, hogy fokozatosan csökkentették az oldalszámot. Ez az erőfeszítés sem bizonyult elegendőnek. 1945 áprilisára be kellett szüntetni az új előfizetések felvételét.

Ennek ellenére a dán gyülekezetek tovább növekedtek azokban az években, és létszámban csaknem megkétszereződtek. 1940-ben a 75 gyülekezetben a hírnökök csúcslétszáma 1373 volt, 1945-ben a 127 gyülekezetben 2620-ra nőtt a Tanúk száma.

A volt koncentrációs táborok foglyainak megsegítése

1945. május 5-én Dánia örömmámorban úszott. Szabadulás! Még aznap egy több száz fogollyal megrakott dereglye ért partot Møn szigetén, a hírhedt stutthofi koncentrációs táborból érkezett; Stutthof ma Lengyelország északi részéhez tartozik. A foglyok közt 15 különböző nemzetiségű Jehova Tanúja volt. Néhány órán belül dán testvéreik ételt hoztak nekik. Sajnálatos módon a szabadulás néhány fogoly számára túl későn jött el. A  betegség és az éhezés megszedte a maga áldozatait; két Tanú röviddel a visszaérkezés után meghalt. Nyilvánvaló volt, hogy a túlélőknek óriási szükségük volt a kedves törődésre. A fiókhivatal a szárnyai alá vette őket.

Langelandon a Társulat tulajdonában levő házban szállásolták el [a kiszabadult testvéreket]. És a Petersen házaspár gyengéd és figyelmes törődése következtében a három testvér és a tíz testvérnő fizikai, érzelmi és szellemi állapota virágzásnak indult. Idővel ezek a menekültek visszanyerték erejüket, és ki-ki hazatért a hazájába, hogy újrakezdje saját nyelvén — németül, lengyelül, oroszul, lettül és litvánul — a prédikálómunkát.

Látogatások a Társulat központjából

1945 kora nyarán újra helyreállt a kapcsolattartás a Társulat brooklyni (New York) főhivatalával. Később, még abban az évben a kapcsolat tovább erősödött, amikor Nathan H. Knorr, aki 1942 óta a Társulat elnöke volt, titkárával, Milton G. Henschellel Koppenhágába látogatott. Ez nagy esemény volt, mivel 1927 óta a Társulat részéről nem került sor elnöki látogatásra Dániában.

A látogatás ideje alatt 13 testvér jelentkezett misszionáriusi tanfolyamra az új Őrtorony Gileád Bibliaiskolába. A következő nyáron közülük öten utaztak az Egyesült Államokba.

Két évvel később, 1947-ben Knorr és Henschel testvér világ körüli szolgálati útján újra meglátogatta Dániát. Ez alkalommal Knorr testvér valami egészen új dolgot vezetett be Dániában: az utcai tanúskodást folyóiratokkal. Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok felkínálása az embereknek az utcán sikeres prédikálási módszernek bizonyult az Egyesült Államokban. Dániában is sikeres volt, különösen pénteken a csúcsforgalom órái alatt.

A Gileád Iskolát végzettek kisegítenek

A Gileád Iskolán oktatást kapott testvérek visszatérése Dániába nagy lendületet adott a szántóföldi szolgálatnak. Az  első két végzett, Johannes és Christian Rasmussen hazatért, hogy szolgaként (mai kifejezéssel élve „körzetfelvigyázóként”) szolgáljon az 1947-es év kezdetétől. Christiant később Svédországba helyezték át, ahol a mai napig a Bételben szolgál.

Filip Hoffmann volt a következő Gileád Iskolát végzett, aki visszatért Dániába. A Gileád Iskolában kapott oktatás mellett különleges továbbképzésben részesült a brooklyni hivatalban és nyomdában. Visszatérése változást indított el a dániai fiókhivatal módszereiben. Később Hoffmann testvér Németországba kapott kinevezést, hogy az ottani fiókhivatalban szolgáljon.

Albert és Margaret West 1949 januárjában tért vissza Dániába a Gileád Iskolából. West testvért fiókhivatal-felvigyázónak nevezték ki, Dey testvért váltotta fel, aki akkor 69 éves volt. Dey testvér 1950 őszéig folytatta munkáját a fiókhivatalban, ezután hazatért Nagy-Britanniába, hogy hűségesen úttörőként szolgáljon 1963-ban bekövetkezett haláláig.

Számbeli és szellemi növekedés

A következő években a testvérek szellemi kilátásai kiszélesedtek. Egyre inkább úgy tekinthettek magukra, mint akik részét képezik egy nemzetközi társulatnak, amely együttes felügyelet alatt működik. New York városában az 1950-es években megtartott hatalmas nemzetközi kongresszusok, amelyeken dán küldöttek is részt vettek, mind hozzájárultak ehhez. Saját szemükkel látták Jehova Tanúi központjának hivatalát és nyomdáját, és saját fülükkel hallották a főhivatalhoz tartozó tagok előadásait. Mindez nagyszerű szellemi alapot teremtett számukra, amelyet hazatérésük után megoszthattak másokkal.

A hírnökök száma folyamatosan kúszott felfelé, így, amikor az 1954-es kongresszus előkészületei folytak, nyilvánvalóvá vált, hogy a K.B. Hallen nevű terem, amelyet előzőleg többször felhasználtak kongresszusi terem gyanánt, immár nem elég nagy számukra. Ezért a testvérek Dánia legnagyobb termét, a Forumot bérelték ki Koppenhága központi részének a közelében. Szenzációs esemény volt. Johannes Rasmussen, az akkori kerületfelvigyázó  így emlékszik vissza: „A K.B. teremben 8000-en tudtunk volna összejönni, de az nem jelentett volna újságot. De ha a Forumba 5000 személy eljön, az már valami lesz.”

Előkészületek folytak a legnagyobb dániai kongresszus megrendezésére. A Forum épületén belül 7000 férőhely volt, és rengeteg sátrat állítottak fel, hogy helyet készítsenek az odaáramló további több ezer résztvevő számára. Ennek ellenére a kongresszusnak mind a négy napján nagy volt a zsúfoltság. A testvérek túláradó örömet éreztek a résztvevők nagy száma miatt, és lelkesedésük nem ismert határokat, amikor augusztus 8-án, vasárnap délután 12 097-en hallgatták meg a nyilvános előadást!

Új fiókhivatal-felvigyázó

A következő napon megérkezett Richard E. Abrahamson, egy amerikai testvér, hogy átvegye a dániai munka felvigyázásának a felelősségét. Néhány éven belül ő lett az ötödik fiókhivatal-felvigyázó. West testvér 1951 nyarán súlyosan megbetegedett és Aage Haunak adta át felelősségteljes szerepét, aki a Gileád Iskolán kapott képzést. Egy évvel később Norman Harper, egy kanadai testvér vette át ezt a felelősséget. Néhány év múltán a Harper házaspár úgy határozott, hogy visszatér Kanadába, mert a családjuk létszáma megszaporodott.

 Abrahamson testvér kerületfelvigyázói munkát végzett Angliában, onnan érkezett Dániába. Feleségével, Juliával 1953-ban végeztek a Gileád Iskolán, azt megelőzően több éven keresztül szolgáltak a brooklyni központban. Abrahamson testvér 31 éves volt, amikor fiókhivatal-felvigyázó lett, és több mint 26 éven keresztül felügyelt erre a munkára.

Prédikálás a Feröer szigeteken

Ugyanabban az évben, 1954 májusában két különleges úttörőt küldtek a Feröer szigetekre, erre az észak-atlanti szigetcsoportra, amely Izland és a Shetland-szigetek között terül el. Mégsem ők voltak az első hírnökök a szigeteken. Még 1935 nyarán két úttörő testvérnő utazott oda. Három hónapos ott-tartózkodásuk alatt nagy számban terjesztettek el könyveket és füzeteket. A papságnak azonban sikerült elérnie, hogy kiutasítsák onnan az úttörőket. 1948-tól újra elkezdődött némi prédikálás a szigeten, de többféle nehézség is korlátozta a munkát.

A két különleges úttörőnek, Svend Aage Nielsennek és Edmund Onstadnak ezúttal jobban meg kellett szerveznie a  munkát. A Feröer szigetek legnagyobb szigetén, a Strømø-szigeten hamarosan találtak egy lakást a fővárosban Thorshavnban, az egyik helyiséget Királyság-teremnek rendezték be. Miután a városban már mindenütt prédikáltak, a kisebb településeket vették célba.

A szigetlakók egészében véve a feröeriekre jellemző kimért magatartást tükrözték vissza — kissé tartózkodók, vonakodók, és valamelyest bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben — így hát időre és türelemre volt szükség az úttörők részéről, hogy közel kerüljenek hozzájuk. Az úttörők gyakran zárt ajtókra találtak. Csak miután „eltűntek” egy időre a területről, majd újra prédikálni kezdtek, akkor tudtak kapcsolatot létesíteni, mivel az emberek azt gondolták, hogy már elmúlt a „veszély”. Óriási volt az emberektől való félelem. Az elhelyezett irodalmat gyakran visszaadták; amely olykor ott várta az úttörőket Thorshavnban a postahivatalban, amikor visszatértek a városba.

Újabb nehézséget az okozott, hogy képtelenség volt szállást találni a falvakban. Ez azt jelentette, hogy többet kellett hajózniuk, mert Thorshavnból csak egynapos utakat tudtak megtenni. Ráadásul csak Nielsen testvér gyomra bírta a tengeri utazást. Végül erre is megoldás született. Egy dániai testvérnek, aki csatlakozott hozzájuk az úttörőmunkában, volt egy szabóműhelye, és mivel részt vállalt a költségeikből és a közös erőfeszítésekből, sikerült egy sátort készíteniük. Így hátizsákjukat, hálózsákjukat, prédikálótáskájukat és egy sátrat magukkal hordozva vándorolhattak a hegyeken keresztül faluról falura, nem kellett aggódniuk, hogyan találnak szállást éjszakára.

Bonyodalmak Klaksvíkban

Abban az évben egy későbbi időpontban Nielsen testvér Klaksvík városába költözött. Az érkezésével egy időben egy hosszú ideje tartó ellenségeskedés hágott éppen a tetőpontjára. A helyi lakosság nem fogadta el a dán hatóság által a város kórházába kiválasztott főorvost. Kitört az erőszak! Este vasláncokat  dobtak a villanyvezetékekre, és az egész városban kialudt a villany. És jaj volt valamennyi dánnak, aki sötétedés után egyedül kimerészkedett az utcára!

Hogyan tudott hát Nielsen testvér házról házra járni, amikor az egész város olyan volt, mint egy feldühödött méhkas? Így számol be róla: „Szolgálatom első napján olyan ötlet jutott eszembe, amelyet sem azelőtt, sem azóta soha nem alkalmaztam. Egyszerűen fogtam a Bibliámat, s kezemben nyitva tartva vittem az ajtómtól kezdve végig, míg haza nem értem. Ily módon mindig alkalmam volt hosszas beszélgetéseket folytatni az emberekkel, noha még mindig nem mertek behívni az otthonukba . . . Az egyik háziasszony ezt mondta: ’Tudja mit mondanak az emberek? Hogy magát senki nem bánthatja, mert egész idő alatt Bibliát tart a kezében.’”

Még több úttörő lép a szántóföldre

1957 nyarán Anders Andersent küldték a Feröer szigetekre, ahol különleges úttörőként szolgált Klaksvík környékén. Ő is rendszeresen meglátogatta az újonnan megalakult kis gyülekezetet, és Onstad testvért Thorshavnban, aki a Suderø-sziget déli részén prédikált.

A következő évben egy házaspár, Svend és Ruth Molbech érkezett ide. Ezzel a testvérnők is nagyobb támogatást nyújthattak a szántóföldön, és jobban kiszolgálhatták a helyi lakosság nő tagjait is, akik érdeklődést mutattak. Kellemetlen volt ugyanis egyedülálló testvéreknek rendszeres újralátogatást végezni asszonyoknál, különösen akkor, ha a férjük hosszú ideig tartó halászaton vett részt.

Tanúskodás a Társulat filmjeivel

A Társulat filmjei, Az új világ társadalma cselekvés közben, és Az új világ társadalmának boldogsága felkeltették az érdeklődést a Jóhír iránt a kis településeken. Ezek a filmek bemutatták, hogy a Tanúk nem valamilyen helyi szektát képviselnek, hanem egy világraszóló testvériséget.

 Strømø-szigeten, Vestmannán egy mozit béreltek ki. Felnőttek, gyerekek, összesen több mint 80-an, már jóval a vetítés előtt megtöltötték a termet. A várakozás soha nem okozott gondot a feröerieknek; szigorú időrend sem kötötte őket. Kizárólag abban az esetben, ha halászhajó érkezett, akkor rohant hirtelen mindenki a kikötőbe. Ez történt akkor is, amikor a Társulat egyik filmjét vetítették. Éppen a film közepénél jártak, amikor egy gőzhajó sípjának a hangja hasított a levegőbe, jelezve, hogy az apák, a fiak, és a fiútestvérek visszatértek a tengerről. Az összejövetel egy pillanat alatt teljesen felbolydult; mindenki az ablakokhoz rohant, hogy megnézze, melyik hajó érkezett meg. Mindenki elment! A terem másodpercek alatt kiürült, csak a mozi tulajdonosa és néhány idős személy maradt ott, hogy végignézze a filmet.

Egy feröeri állást foglal

Mialatt Andersen testvér az északi szigeteken tanúskodott, találkozott egy feröeri férfival, John Mikkelsennel, aki érdeklődést mutatott. John a feröeriekre jellemző ’csak lassan, kényelmesen’ természetével azonban nem változtatott az életén egyik napról a másikra. Két különleges úttörőtestvérnő követte nyomon az érdeklődését és az ő szerető erőfeszítéseiknek köszönhetően John felesége, Sonja is érdeklődni kezdett és csatlakozott a bibliatanulmányozáshoz. Idővel mind a férj, mind a feleség állást foglalt az igazság mellett, és tulajdonképpen John lett az első feröeri, akit vénnek neveztek ki.

Lassanként a magános úttörők segítséget kaptak a dán családoktól, akik ideköltöztek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Ennek jó hatása volt, mivel az embereknek ezen a területen az az elképzelésük volt, hogy a hitünk csak a misszionáriusok hite, nem pedig „normális, családos embereké”. Tisztelték azokat a családokat, akik ott velük éltek és dolgoztak. Az első újonnan érkező család Anker és Dora Nygaard volt négy gyermekével. 1959-ben érkeztek, és nagyszerűen hozzájárultak a Feröer szigeteken elért növekedéshez.

 Nyolc-tíz évi türelmet és kemény munkát igényelt a Feröer szigeteken, hogy a különleges úttörők első hullámával úgyszólván megtörjön a jég. A vallásvezetők részéről jövő nehézségek oroszlánrészét ők viselték és élen jártak az őszinte szívű egyének felkutatásában. Erre az időre már úgy tűnt, hogy tanácsos ezeket a jégtörőket visszaküldeni Dániába, a kevésbé elszigetelt területekre, itt pedig más úttörők folytatták a munkájukat.

Irány Grönland — a jég és a hó országa

Az 1950-es évek közepén elérkezett az idő, hogy Grönlandra, a jég és hó országába, erre a hatalmas, hideg éghajlatú szigetre is eljusson a Jóhír, amely szigetet 3 km vastagságig terjedő jégtakaró borítja. Grönlandot sok éven keresztül dán gyarmatként tartották számon, és egyedül a morva testvérek — akik 1900-ban visszavonultak — és a dán nemzeti egyház működését engedélyezték. 1953-ban az új Dán Alkotmány elfogadása azonban egyengette az utat a Tanúk számára, hogy megbízást kapjanak erre a területre is.

1955 januárjában két különleges úttörő, Kristen Lauritsen és Arne Hjelm hajóval érkezett a fővárosba, Godthåbba (Nuuk).  A feladat, amely rájuk várt, óriási volt. A fővárossal mint kiindulási ponttal kezdve, végigprédikálták az 1600 km-es nyugati partot, ahol az akkoriban 25 000 lelket számláló lakosság 200 városban, faluban és településen elszórtan élt.

A fővárossal kezdték. Először sokan készséggel meghallgatták őket. Ezután megváltozott a reagálásuk. Mi történt? Grönland főesperese (az ország legrangosabb egyházi embere) kinyomtatott egy röpiratot a Tanúk ellen és szétosztotta a grönlandiak között. Igyekezett erőteljes ellenséges érzéseket felkelteni a Tanúk munkája ellen abban a reményben, hogy már a legelején elfojthatja a munkát.

Keresztül-kasul a tengerparton

A testvérek zavartalanul folytatták a prédikálást. Az Emlékünnep megtartása után egy hosszú, nyári prédikálókörutat kezdtek szervezni. Április végére az első tengerparti hajó megérkezett, hogy folytassa útját észak felé. Az úttörők vettek egy sátrat és nekivágtak a tengernek.

Körútjuk során olyan városokba jutottak el, mint Holsteinsborg, Egedesminde, Jakobshavn, a bányaváros Qutdligssat, Uummannaq és Upernavik, amely útjuk legészakibb része volt, több mint 1000 km-re a kiindulási pontjuktól. Mindenütt grönlandi nyelvű traktátusok elhelyezésével terjesztették a Jóhírt.

Következő hosszú prédikálóútjuk Julianehåbba vitte őket, Godthåbtól több mint 500 km-re délre. Itt enyhébb volt az időjárás, minden zöldebbnek és barátságosabbnak tűnt. A Narsaqba, Nanortalikba, és Sydprøvenbe tett útjuk után a testvérek visszatértek Godthåbba; ezzel befejezték ezeket a hosszú prédikálókörútakat azon az első Grönlandon töltött nyarukon. A teljes nyugati part tanúskodásban részesült Jehova szándékait illetően.

Ezek az első utak minden bizonnyal gazdagították a testvérek élettapasztalatait. Bár jobban szerettek puha meleg ágyban aludni, úgy találták, hogy a sátorozásnak is megvan a maga bája.  A sátorozás egyik hátrányát azonban a szánkót húzó kutyák jelentették, amelyeket a grönlandiak a Holsteinsborgtól északra fekvő területeken fogtak a szánok elé. A kutyák oda-vissza rohangáltak a sátorkötelek alatt, olykor a köteleket is átharapták. A testvérek gyorsan rájöttek, hogy csak alaposan elzárva tartsanak élelmiszert a sátorban, különben a kutyák berontanak és megesznek mindent. Így hát rendszerint hajlékuk tetejére, vagy egy póznára felakasztott táskába tették az élelmiszert, ahová az állkapcsaikat csattogtató kutyák már nem értek fel. Ám Uummannaqban ez a módszer nem működött. A kutyák felugrottak, kiharaptak egy darabot az élelmiszeres táskából — és kiborult az egész élelmiszer-ellátmányuk, kolbász, sajt, vaj és egyéb finomságok, a kutyák azután gyorsan felfaltak mindent.

A testvérek olykor a papság ellenállásával találkoztak, de egészében véve az volt a tapasztalatuk, hogy a grönlandiak kedves, megközelíthető, vendégszerető emberek. Közülük sokan többször is eljöttek esténként, hogy kérdéseket tegyenek fel. Kétségtelenül sok tennivaló volt ezen a területen. A testvérek azonban aligha tudták, hogy többévi türelmes munkát kell még kifejteniük, mielőtt látható lesz a növekedés.

További segítség Grönland számára

A Tanúk munkájának bemutatása terén nagyszerű segítséget nyújtott Az új világ társadalma cselekvés közben című film. A tél folyamán három alkalommal vetítették le Godthåbban, mindig telt ház előtt. Azután 1957-ben jött Az új világ társadalmának boldogsága című film, amelyhez grönlandi nyelvű magyarázat hallatszott magnóról a film vetítése közben. Évekkel később, amikor Grönland főesperese Grönland vallási helyzetét fejtegette, ezt mondta: „Jehova Tanúi a legerőszakosabbak. Keresztül-kasul bejárják az egész partot ezzel a filmmel, amely a Millennium dicsőségéről szól. És ezek a színes képek valóban hatást gyakorolnak az emberre.”

1958-ban az úttörők ereje megkétszereződött, a számuk négyre nőtt. És a következő év tavaszán még egy érkezett.  Hogyan történt ez? Lauritsen testvér a New York városában tartott nemzetközi kongresszusra tett útja során megismerkedett egy angol úttörő testvérnővel, Joan Bramhammal. A folytatás köztudomású, a testvérnő a felesége és a munkatársa lett. Azt a bámulatos hőstettet vitte véghez, hogy megtanult mind dánul, mind grönlandiul. Ezután Lauritsen testvér és testvérnő viselt gondot a grönlandi terület déli részére, míg a többi különleges úttörő az ország középső és északi részén folytatta a munkát.

Dániában — előrehaladás és kirostálás

Dániában oly mértékben folytatódott az előrehaladás, hogy 1955-ben 9207 hírnök terjesztette a Kereszténység vagy keresztényiség — melyik a „világ világossága”? füzetet. A következő nagy esemény a nyári kongresszus volt. Csaknem 6000 dán utazott el Stockholmba, a svéd fővárosba, hogy részt vegyen a „Győzedelmes Királyság” kongresszuson — ez volt az első alkalom, hogy a dán testvérek többsége nemzetközi kongresszusra ment. A program, valamint a sok-sok norvég és svéd testvérrel, és a más országokból érkezett küldöttekkel való társulás szellemi lendületet adott nekik, amire nagy szükségük volt ahhoz, hogy fokozottabb erőfeszítéseket tegyenek a szolgálatukban.

Nem mindenki osztozott az örömükben. Néhány hírnök az elégedetlenségét juttatta kifejezésre a Társulat központjából érkező összes új elrendezéssel kapcsolatban. Más elégedetlenkedők nem helyeselték, hogy Az Őrtorony oly nagy hangsúlyt helyez a keresztényi életre, a tiszta erkölcsre és a megbánást nem tanúsító bűnösök kiközösítésére. Ezért némelyek elestek. Másokat az anyagiasság és az emberektől való félelem nyelt el. A többség azonban hűséges maradt, és a szervezet belsőleg megerősödött.

A kongresszusok szabadtéri helyekre kerülnek

Sok éven keresztül a kongresszusokat iskola-, és hangverseny-, és sporttermekben tartották, ezentúl azonban szabadtéri helyekre kellett menniük, hogy elhelyezhessék a sok  kongresszusi látogatót. Ezért 1956-ban kibérelték az Århus Stadiont, amely egy gyönyörű, parkhoz hasonló területen feküdt. Csaknem 3000 testvért helyeztek el kempingben — a kongresszusi szálláselhelyezésnek abban a formájában, amelyet a mai napig is igénybe vesznek a testvérek.

A nyilvános előadást több mint 10 000-en hallgatták. A kongresszus csúcspontja sokak számára mégis annak a határozatnak az elfogadása volt, amelyet a szovjet miniszterelnökhöz, Nyikolaj A. Bulganyinhoz intéztek, tiltakozásukat fejezvén ki az akkori Szovjetunióban élő Jehova Tanúival szembeni bánásmód miatt. A határozat főbb pontjait 28 újságban nyomtatták ki — nem is rossz sajtóvisszhang olyan kis országhoz képest, mint Dánia.

A prédikálás jogi akadályainak legyőzése

Néhány hónappal később csúcspontjához ért az evangelizálómunkát érintő jogi eset. A Kereskedelmi Minisztérium azt állította, hogy az Őr Torony Társulat tevékenysége valójában kereskedelmi tevékenység, mert folyóiratok és könyvek előállítását foglalja magában, amelyet azután Jehova Tanúi elterjesztenek a lakosságnak. Jehova Tanúi házról házra végzett tanúskodását ezért a kereskedelmi törvények korlátozásai alá kellene vonni, beleértve a szigorúan betartandó nyitvatartási órákat. A prédikálótevékenység nem kereskedelmi jellegének bizonyítása érdekében az ügyet a Legfelsőbb Bíróság elé vitték. A bírósági döntés a Tanúk ellen szólt.

Ennek eredményeként egy különálló kereskedelmi kiadói és nyomtatási társaságot hoztak létre, amely a gyülekezeteknek készítendő folyóirat-ellátmánnyal és más bibliai irodalomellátmánnyal foglalkozott, amit azután a gyülekezetek a nem kereskedelmi célú bibliaoktatási munkájukban használtak fel. A dán Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat megőrizte nem kereskedelmi jellegét és tovább irányította a Tanúk szellemi tevékenységét, ideértve a házról házra végzett szolgálatot is, amely változatlanul folytatódott.

 Néhány évvel később a kormány megkérdőjelezte a Tanúknak mint egyéneknek a jogát ahhoz, hogy engedély nélkül és a nyitvatartási időn túl folyóiratokat terjesszenek házról házra. A Legfelsőbb Bíróság újra a Tanúk ellen döntött. Mindazonáltal a testvérek határozottan megerősítették munkájuk nem kereskedelmi jellegét azzal, hogy ingyenesen terjesztették a bibliai irodalmat mindazoknak, akik olvasni kívánták azt, és a Tanúk minden ilyen tevékenységet a saját hozzájárulásaikkal támogattak.

Új fiókhivatal — nyomdával

A Søndre Fasanvejben létesített Bétel-otthon túlságosan kicsi lett, ezért egy új fiókhivatali épület építéséhez készítettek terveket. Ésszerűnek tűnt, hogy a fiókhivatal végezze Az Őrtorony és az Ébredjetek! nyomtatását, elkerülve ezzel az emelkedő bérekből és a világi nyomdák sztrájkjaiból származó hátrányokat. (1947-ben ilyen sztrájk miatt három hónapig leállt a folyóiratok nyomtatása.)

Virum környékén, egy kellemes, erdős vidéken megfelelő földterületet találtak, és amikor Knorr testvér 1956 végén ellátogatott Dániába, hogy megtekintse az építkezést, a betonozás már javában folyt —, bár amint Knorr testvér megérkezett az építkezés helyszínére, az összes önkéntes munkás kávészünetet tartott!

Az enyhe tél és a sok önkéntes munkás segítsége hozzájárult ahhoz, hogy 1957 februárjára befejezték a betonozást, és augusztus 31-re az új fiókhivatali épület átadásra kész állapotban volt. A Bétel-család 24 tagja már egy hónapja ott lakott, és már a dán nyelvű Őrtorony és Ébredjetek! október 1-jei és 8-i számát nyomtatták — az első olyan számokat, amelyeket nem világi nyomdában készítettek. Ettől kezdve az Ébredjetek! Az Őrtorony-hoz hasonlóan havonta kétszer jelent meg, és mindkét folyóiratot előnyösebb méretben nyomtatták, ugyanakkor az oldalszámuk 16-ról 24-re emelkedett.

 Vendéglátók egy nemzetközi kongresszuson

1961-ben a dán testvérek először szolgáltak vendéglátókként egy nemzetközi kongresszuson. Egy hatalmas labdarúgó-stadiont, a koppenhágai Idrætsparkot bérelték ki, amely számos országos mérkőzés színhelye volt. A kiterjedt előkészületi munkák után — amelybe beletartozott számtalan hatósági engedély megszerzése, valamint több mint 15 000 magánszállás és 800 szállodai szoba lefoglalása, ezenkívül több mint 5000 személy részére kempingelhelyezés biztosítása —, végül minden készen állt, a több mint 30 országból érkező sok-sok vendég fogadására.

Az utolsó pillanatban komoly akadály merült fel: a Dán Légi Közlekedés Igazgatósága megtagadta a leszállási engedélyt az Egyesült Államokból érkező 27 repülőgéptől, 2691 kongresszusi küldöttel a fedélzetén. Idegőrlő órák következtek, és csak a miniszterelnökhöz — aki éppen szabadságon volt — benyújtott személyes kérelem hatására kapták meg a leszállási engedélyt, és táviratoztak az egyesült államokbeli légitársaságnak — mindössze néhány órával azelőtt, hogy az első repülőgépnek indulnia kellett volna Koppenhágába.

A kongresszus lenyűgöző élmény volt. Bár a küldöttek sok nemzetiségből és fajból származtak, visszatükrözték a kongresszus jeligéjét: „Egységes imádók”. A programot egyidejűleg öt nyelven tartották, hogy a dán, svéd, norvég, finn és angol nyelvű testvérek a saját nyelvükön követhessék azt. Vasárnap  délután a stadion zsúfolásig megtelt emberekkel. A tömeg egy része csak a közeli parkban talált helyet magának, ahol több ezren hangszórókon keresztül hallgatták a nyilvános előadást. Knorr testvér egyszerű, erőteljes üzenete 33 513 személyhez jutott el.

A vallás vezető embereitől származó nyilatkozatok a papság aggodalmáról árulkodtak. Elismerték, hogy „Jehova Tanúi szorgalmasak”. „Ez a szekta tanúskodik — ez tagadhatatlan.” „Ezeknek az embereknek az önfeláldozása tüneményes.” A papságnak fel kellett tennie a kérdést: „Mi vajon szorgalmasak vagyunk?” „Mi mellett és miről tanúskodunk mi?” „Vajon a mi szívünk hideggé és kétkedővé vált?” Az ilyen nyilvános kijelentések azt mutatták, hogy hatalmas tanúskodás történt a kongresszussal kapcsolatban.

Az eddigi legnagyobb kongresszus Skandináviában

1969-ben a dán testvéreknek újból kiváltságukban állt vendéglátóknak lenni egy nemzetközi kongresszuson, a „Béke a földön” kongresszuson, amely az eddigi legnagyobbnak bizonyult Skandináviában. Sok tekintetben az 1961-es kongresszushoz hasonló módon tartották meg, csak minden vonatkozásban nagyobb méretekben. És micsoda öröm volt hallani, hogy 42 073-an vettek részt Knorr testvér nyilvános előadásán!

A dán újságok több mint 8000 hasáb-centimétert szenteltek a kongresszusnak. Koppenhága egyik legnagyobb napilapja, a Berlingske Tidende vezércikket közölt: „Az igazi tömeggyűlések ritkák itt Dániában . . . Így egészen természetes, hogy Jehova Tanúi e heti koppenhágai nemzetközi kongresszusa nagy figyelmet keltett . . . Jehova Tanúi kihívást jelentenek a nemzeti egyház számára . . . Az ember azt kívánhatná, hogy az egyház bárcsak legalább feleakkora buzgalommal munkálkodna azon, hogy információt terjesszen arról, mi is tulajdonképpen a keresztényiség, mint amekkora buzgalmat a Tanúk fejtenek ki széles e világon, hogy millenniumi álmaikat hirdessék.”

 Tanítói segédeszközökül szolgáló képek

A bibliai drámák a kerületkongresszusok szívet melengető és tanulságos csúcspontjai. Dániában az 1970-es évek elejétől egyfajta szokatlan tényező kapcsolódott ezekhez a készülődésekhez. A drámák közül sokat diavetítéshez lefényképeznek. Miért történik ez?

Kezdetben azért készítették a képeket, hogy a drámákat bemutassák a Feröer szigeteken és Grönlandon. Ott nem volt elég testvér ahhoz, hogy a közreműködésükkel színpadra vigyék az összes drámát, ezért a drámáknak csak a hangját mutatták be. Azután az egyik testvérnek, aki egy filmvállalat igazgatója volt, támadt egy ötlete. Miért ne mutatnának be diaképeket a dráma cselekményéről szinkronizált hangkísérettel?

Kísérletet végeztek, és az eredmény jó volt. Azóta a minőségük folyamatosan javul. Annak érdekében, hogy természetes jelenetek hatását keltsék, színpadi kellékeket és díszleteket használnak; ezek terjedelmesebbek, mint amelyeket a kerületkongresszusokon láthatunk. Bizonyos esetekben hatalmas díszleteket  építenek — babiloni piactér, római ház, Jeruzsálem városkapuja — mindezt fából és polisztirolból. Az eredmény nagyon meggyőző, és élethűvé teszi a drámát, amikor dia formájában levetítik. Jelenleg ezeket a diákat nemcsak a Feröer szigeteken és Grönlandon használják fel, hanem számos más országban is, ahol nem ésszerű élő drámát bemutatni.

Erőteljesebb előrehaladás a Feröer szigeteken

Az 1960-as évek végére az igazság erőteljesebben meggyökeresedett a Feröer szigeteken. A Dániából ideköltözött családok nagy segítséget jelentettek a szántóföldön, és segítettek a gyülekezetek megerősítésében. Egyes helyeken a helyi gyülekezettel együtt építettek fel olyan házat, amelyben Királyság-terem is volt. 1967 októberében Thorshavnban Rasmus Nygaard házában adtak át egy Királyság-termet. Következő évben egy hasonló termet vettek használatba Klaksvíkban. Ez tovább erősítette a helyi lakosokban azt a benyomást: a Tanúk maradnak.

Az is hatással volt az emberekre, hogy egyre több feröeri család fogadta el az igazságot. Amikor például Anna Nolsøe 1961-ben Koppenhágában megismerte az igazságot, visszatért szülőföldjére, a Feröer szigetekre, hogy ott prédikáljon, és 13 testvére közül 3 hamarosan alá is merítkezett. Azóta az igazság úgy terjed a családjában, mint a vízen szétterülő hullámok, három nemzedékből váltak közülük Tanúkká. Más családok is hasonló történetet tudnának elmondani.

A „Nagy” kongresszus Thorshavnban

Az első kerületkongresszust 1971-ben tervezték Thorshavnban. Rasmus Nygaard háza lett a kongresszus központja, és nyüzsgött a tevékenységtől. Most első alkalommal lehetett hírnököket látni Thorshavn utcáin, amint hirdetőplakátokat viseltek magukon. Ez olyan látvány volt, ami nagy figyelmet keltett.

 Csodálatos kongresszus volt, 461-en hallgatták meg a nyilvános előadást. A kongresszus sok dániai hírnök számára fordulópontot jelentett, ugyanis elhatározták, hogy ideköltöznek és ott szolgálnak, ahol a szükség nagyobb.

Előrehaladás Grönlandon

Grönlandon a maroknyi úttörőcsapat állhatatosan folytatta tovább a prédikálómunkát; segítségükre voltak ebben azok a családok, amelyek 1961 óta költöztek ide Dániából. Sokat prédikáltak, a grönlandiak kedvesen meghallgatták őket, de csak kevés kézzelfogható eredmény mutatkozott. Az egyik nagy gondot a nyelv jelentette. Némely grönlandi beszélt ugyan egy keveset dánul, de ez nem volt elég a mély, szellemi beszélgetésekhez. És bár a hírnökök óriási erőfeszítések árán igyekeztek megküzdeni a grönlandi nyelvvel, csak ritka esetben tudták olyan jól elsajátítani, hogy képesek legyenek a Bibliából tanítani az embereket. Gyakran kívülről kellett megtanulniuk a rövid bevezető mondatokat, azután pedig felolvasták az írásszövegeket a házigazdának. Egy időben bizonyságtevő kártyákat és magnószalagra mondott prédikációkat használtak.

Nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van még több grönlandi nyelvű kiadványra, hogy meg tudják magyarázni az igazságot. De ki tudna fordítani? Addig világi fordítókat alkalmaztak — ami nem valami kielégítő megoldás volt. Jørgen Larsen, aki a fiókhivatal tagja volt, 1965-ben tett látogatása során arra buzdította Lauritsen testvérnőt, hogy igyekezzen kiképezni magát grönlandi nyelvű fordítóvá. A testvérnő elfogadta a kihívást. Első eredményként egy füzet és néhány traktátus született meg, 1973 januárjától pedig Az Őrtorony havi 16 oldalas kiadására került sor, amelynek grönlandi címe Napasuliaq Alapernaarsuiffik volt. Ez óriási előrelépést jelentett. Ettől kezdve sokkal könnyebb volt alapos tanúskodást végezni a lakosság nyelvén. Ugyanebben az évben kiadták Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, amely újabb nagyszerű segítséget nyújtott a bibliatanulmányozó munkában.

 Ezenkívül a godthåbi hírnököknek megfelelő összejöveteli helyekre volt szükségük. A városnak azonban megvoltak a maga ingatlangondjai; így egy Királyság-terem megszerzése szinte lehetetlennek tűnt. Nem messze a városközponttól az egyik testvér vásárolt egy kis fából készült nyaralót, amely egy szirten helyezkedett el és Godthåb fjordjaira nézett. Így hát 1970-ben a dán gyülekezetek pénzügyi támogatásával, és a különleges úttörők hivatásos építési szakismeretével hozzá tudtak építeni a házhoz egy Királyság-termet, valamint két úttörőházaspár részére lakást.

Egyre több úttörő kapott ide megbízást és a következő néhány évben számos part menti városban telepedtek le hírnökök és családok. 1973—1974-re már nyolc városban voltak kis csoportok vagy gyülekezetek. Végül 1973-ban egy hölgy állást foglalt az igazság mellett, és ő volt az első grönlandi származású személy, aki alámerítkezett Grönlandon. 1976-ban egy másik grönlandi testvérnő csatlakozott a csoporthoz. De mikor kezdődött el végre az igazi aratás?

Az első dán kongresszusi terem

Ezalatt Dániában is nehézséget okozott, hogy megfelelő létesítményt találjanak a körzetgyűlések számára. A többi országban a testvérek kifejezetten kongresszusok megtartására alkalmas kongresszusi termeket kezdtek építeni. Vajon ez megoldás lehet Dánia számára is?

Fynről és Jyllandról jött vének egy csoportja megvizsgálta a lehetőségeket. A testvérek reagálása olyan kedvező volt, hogy megszületett a döntés: kongresszusi termet építenek, amely kiszolgálja majd a Nagy-Belt-szorostól nyugatra eső körzeteket. Körülbelül 2 hektárnyi erdős területet vásároltak meg Silkeborg városán túl. Az alapok kiásása 1978. március 8-án kezdődött el, és egy nap híján egy évvel később a hatalmas H alakú, vöröstéglából készült épület egy 900 személyes ülésteremmel, egy 300 személyes étkezővel, valamint egyéb szükséges létesítményekkel készen állt az átadásra.

 Egy új fiókhivatal

Eközben újabb teokratikus építkezést terveztek. A virumi fiókhivatal helyszűkével küzdött. Sürgősen szükség volt nagyobb létesítményekre.

Holbæk városában találtak megfelelő területet, amely Koppenhágától kevesebb mint 72 km-re nyugatra található — ez egy körülbelül 6 hektárnyi hegyes terület volt, gyönyörű kilátással Holbæk fjordjára. Elkészítették a tervrajzokat és benyújtották a kérelmeket. Amikor egy barátságos tisztviselő a földmérési hivatalban megtudta, hogy ezt a mintegy 14 000 négyzetméter alapterületű épületkomplexumot maguk a Tanúk kívánják felépíteni, erőteljesen javasolta, hogy ne is próbálkozzanak ezzel.

„De Jehovánál semmi sem lehetetlen — jegyzi meg Filip Hoffmann, az építkezés koordinátora. — Összeállt az átlagosan 200 főt számláló építési család, hétvégeken pedig nagy segítséget jelentettek számukra az önkéntesek. Még az évszázad hetekig tartó leghidegebb tele — mínusz 10 °C-os és mínusz 20 °C-os hőmérséklettel — sem tudta megállítani őket. Mindössze száz hét elteltével az épületek készen álltak az 1983. május 21-i átadásra.”

A család beköltözik új otthonába

A Bétel-család 1982 augusztusában költözött be az új otthonba. Az egyik házaspár, Richard és Julia Abrahamson nem költözött be velük az új otthonba. Abrahamson testvér éveken keresztül vezette a dániai munkát és sokak számára ösztönző hatással volt; ő is, és felesége is sok dán Tanú szívét meghódította. Az 1980-as év végén azonban a Társulat brooklyni (New York) központjába kaptak megbízatást. Így hát a dán Bétel-család szomorúan elköszönt tőlük 1981 január elején.

A Fiókbizottság koordinátori tisztével Jørgen Larsent bízták meg, akinek a teljes idejű szolgálatban szerzett tapasztalatai 1951-re nyúlnak vissza, kétszer is részt vett a Gileád Iskolán, 1959-ben és 1965-ben. Feleségével, Annával sok évet töltött el  utazófelvigyázóként, azután pedig a Bételben szolgált a Szolgálati Osztályon és a Fordítói Osztályon.

A fiókhivatali létesítmény átadása

Néhány nappal az átadás előtt külső vállalkozókat és kormánytisztviselőket hívtak meg egy különleges fogadásra. Mialatt körbevitték őket a létesítmény épületeiben, a vendégek megdicsérték a testvéreket az építőanyagok kiválasztásáért, a művészi kivitelezésért és a végeredményért —, amely olyan minőségű, amilyet még fiatalkorukból ismernek, de azóta sosem láttak. Amikor a jóindulatú földmérési tisztviselőt kezdeti aggályaira emlékeztették, elmosolyodott és ezt mondta: „Nos, akkor még nem tudtam, milyen szervezet is a maguké.”

A 700 meghívott testvért és testvérnőt nemcsak az épületek szépsége ejtette ámulatba, hanem az épületkomplexum óriási mérete is. Christian Rømer ezt mondta: „Elragadó élmény látni ezeket az épületeket, ha visszagondolok mindarra a hatalmas erőfeszítésre, amely mögöttük áll.” Mindannyian egyetértettek Daniel Sydlikkel, a Vezető Testület tagjával, aki az átadási beszédében rámutatott, hogy a Jehovának bemutatott áldozatoknak ára van. Ez az építkezés pénzt is, és erőfeszítést is igényelt, de ezeket az áldozatokat örömmel hozták meg a testvérek, mert azok hozzájárulnak Jehova munkájának előmozdításához.

Szellemi szükségletek kielégítése

Az új fiókhivatali létesítményben most már elegendő hely állt rendelkezésre ahhoz, hogy egy régóta dédelgetett vágy valóra válhasson, nevezetesen, hogy több fordító legyen új terveik megvalósításához. A dán Őrtorony és Ébredjetek! oldalszáma 24-ről 32-re növekedett; az Évkönyv-et kezdték dán nyelven is kiadni; és elkezdték lefordítani az Aid to Bible Understanding (Segítség a Biblia megértéséhez) című könyvet.

Két kiadvány történelmi jelentőségű volt Dániában. A New World Translation of the Holy Scriptures-t 1985 áprilisában, a  Comprehensive Concordance-t 1988-ban adták ki, és számítógép segítségével állították össze. Ez volt az első alkalom, hogy a dán nemzeti egyházon kívül egy csoport megjelentette a teljes Biblia fordítását, és a legelső alkalom, hogy ilyen részletes kidolgozású bibliai konkordanciát dán nyelven kinyomtattak.

Időközben az új létesítményben kialakított külön helyiség lehetővé tette, hogy az Őrtorony-kiadványok indexe 1930—1985 című terjedelmes munkán dolgozzanak. Ez a Biblia kutatói számára igen értékes segédeszköz az 1991-es kongresszusokon jelent meg. Ezeken a kongresszusokon további újdonság is volt, ezúttal először — egy új könyvet adtak ki egyidejűleg mindhárom nyelven, amelyet a dániai fiókhivatal által felügyelt nyelvterületeken beszéltek. A legnagyobb ember, aki valaha élt című könyv dán, feröeri és grönlandi nyelven jelent meg.

Az új hangstúdió felállítása lehetővé teszi jó minőségű hangfelvételek készítését. Eddig a teljes Keresztény Görög Iratokról és körülbelül a Héber Iratok feléről készült el a felvétel; és a gyengén látók, vagy az olvasási nehézségekkel küzdők megsegítésére felvételeket készítenek Az Őrtorony cikkeiből és havonta kétszer 350 előfizetőnek küldik el.

 Az újabb előrelépést a számítógépes fényszedésre és a modern ofszetnyomásra történt átállás jelentette. Arne S. Nielsen, a nyomda felvigyázója így beszél erről: „Az átállás kihívásnak, de egyben áldásnak is számított. Azt jelentette, hogy gyakorlatilag minden nyomdai felszerelést ki kellett cserélni, és mindenkinek meg kellett tanulni az új berendezés használatát és követni kellett az új eljárásokat.” A papíradagoló rotációs gép gyors ütemben folyamatosan nyomtatja a dán, izlandi és grönlandi nyelvű folyóiratokat. És amikor a dán nyelvű folyóiratokat négyszínnyomásban kezdték el nyomtatni, egy újabb nyomdagépet helyeztek üzembe a nyomdában.

A fiókhivatali építkezés befejeztével elkezdődhetett a következő nagyobb építkezés. Az ország keleti részén élő testvérek Herlufmagle falu mellett, körülbelül 50 km-re délre a holbæki Bételtől, megvásároltak egy üres gyárépületet. Az ingatlanhoz egy négy szárnyból álló farmépület, egy kétszintes ház, egy hatalmas műhely, és egy tágas kovácsműhely — teljesen vegyes épületegyüttes — tartozott. De az építészeknek és a sok segítő kéznek végül sikerült egy harmonikus egységet kialakítani, egy kongresszusi  termet, amely ma a Sjælland-, a Møn-, a Lolland- és a Falster-szigeten lakó testvéreket szolgálja ki. Az 1986. április 26-án történt átadása óta Dániának majdnem minden gyülekezete a saját kongresszusi termében tud részt venni a körzetgyűléseken.

Gyorseljárással épített Királyság-termek

Ezután újabb izgalmas fejezet következett a dán teokratikus építkezés történetében. Egy eddig ismeretlen dolgot vezettek be: a gyorseljárással épített Királyság-termeket.

Az első Királyság-termet, amelyet a testvérek építettek, 1949-ben fejezték be. 1968-ban a gyülekezetek területenként közös pénzügyi alapból működő területi Királyság-terem társaságot alakítottak azzal a céllal, hogy a területükhöz tartozó minden gyülekezetnek pénzügyi támogatást nyújtsanak a Királyság-termek építéséhez. (Vö. 2Korinthus 8:14.) Az ötlet az egész országban elterjedt, így csaknem minden gyülekezetnek lehetősége volt saját termet építeni, vagy vásárolni.

Az 1980-as évek közepére a régebbi Királyság-termek alkalmatlanná váltak a használatra; sok terem egyszerűen túl  kicsinek bizonyult. Ezért a baj orvoslására a többi országban alkalmazott gyors építkezési módszert kapták javaslatul. Egyeseknek kételyeik voltak efelől. Vajon lehet-e ezt a módszert a dán építkezési hagyományokra is alkalmazni, ahol például a külső téglafalak tartották a tetőszerkezeti terhet? És megfelel-e az új módszer a dán lakásépítési hatóságok szigorú követelményeinek?

1986-ban építészek és mérnökök ültek össze, és kidolgoztak egy megvalósítható tervet. A helyi gyülekezet végzi el az összes előkészületi munkát, amelyet háromnapi megfeszített munka követ 200 szakmunkás közreműködésével. Óriási volt a lelkesedés, amikor 1986 szeptemberében sikeresen felépítették az első gyorseljárással épített Királyság-termet.

Azóta a hatóságok nem győznek csodálkozni a gyors építési módszeren. A mai napig 36 gyorseljárással épített Királyság-termet építettek fel Dániában, és még továbbiak építését tervezik. Különösen szívet melengető élmény volt az építő személyzet számára, hogy 1991 augusztusában a grönlandi Jakobshavnba utazhatott és felépíthette a világ legészakibb részén fekvő Királyság-termét.

Új Királyság-terem Thorshavnban

A Feröer szigetek sem kerülték el a testvérek figyelmét. Thorshavnban a hírnökszám növekedése miatt új összejöveteli helyre volt szükség, amelynek megépítése meglehetősen nehéz  feladat volt a helyi testvérek számára. Az 1983-as kongresszus után azonban 10-15 hírnök átköltözött Dániából a szigetekre. Közülük többen magukkal vitték a holbæki Bétel-építkezésen szerzett tapasztalataikat.

Az építkezés 1984 februárjában sok fúrással és robbantással kezdődött el, mivel a létesítmény szó szerint sziklán épült. Az alapot betonból készítették, az épület többi részét fából, a tetőt pedig tőzegből — ez régi feröeri hagyomány, amely újra népszerűvé vált. Ez az épület nem gyorseljárással épített Királyság-terem volt, ennek ellenére nagy figyelmet keltett. 1985. június 10-én, az átadás napján a televízió hírműsorában először említették meg Jehova Tanúit, a rádió interjút készített egy helyi vénnel, és a legtöbb újság cikkeket és képeket közölt az új teremről.

Új kiadványok feröeri nyelven

A feröeri testvérek jól boldogultak a dán nyelvű kiadványokkal, mivel a legtöbb feröeri olvas és beszél dánul. Ennek ellenére kezdték szükségét érezni annak, hogy a helyi nyelven jelenjen meg irodalom. Peturbjørg Nygaardot, Anna Nolsøe lányát bízták meg a fordítással, és az 1980-as évek közepén a Társulat számos könyve és füzete jelent meg feröeri nyelven. Remek tanúskodásra nyílt lehetőség, amikor a területen élő emberek meglátták a saját nyelvükön íródott szép irodalmat. És nagy örömet jelentett a gyülekezetek számára, amikor 1989-ben megjelent az énekeskönyv feröeri nyelven. Most a szó szoros értelmében véve ismét egy újabb nyelven nyílt lehetőség arra, hogy szívből jövő dicséretet énekeljenek Jehovának.

Az elmúlt években sok Feröer szigeteki lakos merítkezett alá, mind a területről származó új egyének, mind pedig olyan fiatalok személyében, akik a gyülekezetekben nőttek fel. Amit 1948-ban az első Feröer szigeteki hírnökök csak elképzelni tudtak, az ma valósággá vált. Jehova megáldotta a több tucat testvér és testvérnő kitartását és ma rendszeres tanúskodás folyik szerte ezeken a kicsiny atlanti-óceáni szigeteken  is Jehováról és a Jézus Krisztus által kormányzott békés Királyságáról.

Aratás Grönlandon — végre!

A Királyság magjának mintegy 30 évi türelmes plántálása és öntözése után a grönlandi szántóföld végre megérett az aratásra. 1983-ban Godthåbban fiatal grönlandiak egy csoportja tanulmányozni kezdett és részt vett az összejöveteleken. Szép előrehaladást értek el. Vajon ez bizonyul majd a régen várt áttörésnek? Először félénkek és tartózkodóak voltak, mivel dán gyülekezetbe jártak, ahol csak egy részét értették annak, amit a többiek beszéltek; de a bátorságuk egyre nőtt és növekedett a Jehova iránti, valamint az igazság iránti szeretetük is. Kristen és Helena Mortensen, godthåbi különleges úttörők egy jellemző tapasztalatot mondanak el:

„Egyikük Sonja, egy fiatal lány volt, aki már körülbelül egy éve tanult, de rendszertelenül, mert folytonosan egyik partiról a másikra járt. Egy idő után összeköltözött egy férfival, ami legalább annyi előrelépést jelentett, hogy a tanulmányozás rendszeressé vált. Ezután világosodott meg előtte, miről is szól egyáltalán az igazság. Abbahagyta a dohányzást, az ivást, a vad partikra való járást és megszakította kapcsolatát az egyházzal. Viggo, akivel együtt élt, nagyon tartózkodó volt, a hírnököknek rendkívüli nehézséget jelentett, hogy felkeltsék az érdeklődését. Sonja mindig elmondta neki azt, amit tanult, így Viggo érdeklődése is lassan-lassan nőtt. Először túl félénk volt ahhoz, hogy részt vegyen egy szabályos összejövetelen a Királyság-teremben. Ezért külön diafilm-bemutatót tartottak neki grönlandi szövegkísérettel. Tulajdonképpen többször is megnézte a diasorozatot. Lassan-lassan beleegyezett abba, hogy csatlakozzon a tanulmányozáshoz, és most, hogy már kényelmesebben érezte magát a Királyság-teremben, kezdett részt venni az összejöveteleken is.”

A pár végül összeházasodott, átadta életét Jehovának és alámerítkezett. Később beléptek a teljes idejű szolgálatba. Viggo  Christensen pedig jelenleg vénként szolgál, az első grönlandi származású vénként.

Ezek az új Királyság-hírnökök égtek a vágytól, hogy beszéljenek a barátaiknak mindazokról a jó dolgokról, amit megtanultak. Meghívtak másokat is a házi bibliatanulmányozásukra, aminek következtében sok barátjuk érdeklődni kezdett az igazság iránt és kezdett részt venni az összejöveteleken. Ily módon a gyülekezet teokratikus környezetet nyújtott számukra, amely a korábbi rossz társaságokat jó társasággal váltotta fel, ahol az új érdeklődők segítséget nyújthattak egymásnak. A Godthåbi Gyülekezet azóta is folyamatosan növekszik.

Növekedés Jakobshavnban

Valami ehhez hasonló történt Jakobshavnban, körülbelül 300 km-re északra az északi sarkkörtől. 1985—1986 telén egy különleges úttörőházaspár, Bo és Helen Christiansen kezdett grönlandi nyelvű összejöveteleket tartani. Egy év leforgása alatt körülbelül 50 egyén jött el a Királyság-terembe, többségük csak egyszer, de egy kicsiny hűséges mag rendszeresen eljárt.

A dolgok akkor kezdtek igazán növekedésnek indulni, amikor az igazság gyökeret eresztett egy kis családban, és innen átterjedt máshová is. Sara már kezdettől fogva megértette, hogy ez az igazság; férje és három gyermeke eleinte különös módon reagált minderre. Később azonban Niels, a férj tanúskodott a húgának, Najának a szomszédos faluban. Naja férje halászat miatt távol volt, ezért Naja Jakobshavnba költözött Nielshez és Sarához, és kezdett részt venni velük együtt az összejöveteleken.

Közben Naja férje, Thele, mivel a halászhajóján kellett tartózkodnia, olvasta a maga „Újtestamentum”-át. Hallotta, hogy a felesége tanulmányozza a Bibliát, és vallásos ember lévén, elhatározta, hogy bebizonyítja, a Tanúk tanítása helytelen. Válással is megfenyegette a feleségét; a válópapírokat valójában már postázta is. Amikor befejezte a munkáját a hajóján, egyenesen a feleségéért ment és hazavitte a falujukba. Hosszas beszélgetés után azonban rájött, hogy egyszerűen nem  tud eleget a Bibliából ahhoz, hogy megcáfolja azokat a dolgokat, amelyeket a felesége mond.

Elhatározták, hogy mindketten elutaznak vissza Jakobshavnba, és Nielshez és Sarához költöznek. Thele elhívta a különleges úttörőket és megkérte őket, hogy tanítsák őt a Bibliából. Elismerte, hogy rossz nyomon járt. Elkezdett járni az összejövetelekre, abbahagyta a dohányzást és megszakította kapcsolatát az egyházzal. Egy héttel később megkérdezte, lehetne-e már ő is hírnök! Hűségesen eljárt az összejövetelekre és eljött a két hónappal később Godthåbban tartott kongresszusra is. Hazafelé az úton megkérdezte: „Most már lehetek hírnök?” Lehetett. 1990 nyarán ő, Naja és Niels is alámerítkezett. Körülbelül egy évvel később Naja az általános úttörők soraiba lépett. „Eddig kilencen merítkeztek alá — örvendezik Christiansen testvér. — Fantasztikus látni, mi minden történik, amikor Jehova elhívja az őszinte szívű egyéneket.”

Távlatok Észak-Grönlandon

„Három egymást követő éven át újabb kiváltságban volt részünk — folytatja Christiansen testvér —, részt vettünk az Uummannaq és Upernavik elszigetelt északi területre tett prédikáló körútakon. Ez a fókavadászok földje; hihetetlen szépségű látványt nyújt ez a táj. A kis előőrsökön az életkörülmények merőben különböznek a városi körülményektől, ahol a modern fejlődés rohamos léptekkel halad előre, de ugyanakkor itt kint, messze a városoktól bőséges a bizonyíték arra, hogy mindenkinek szüksége van a Királyságra. Az emberek kedvesek, sokan meghallgatnak, és a Társulat legújabb kiadványait széles körben olvassák. Nyilvánvaló, az őszinte szívű emberek csak arra várnak, hogy begyűjtsék őket.”

1990 nyarán öt viszonylag új jakobshavni hírnök ment el egy kéthetes prédikáló körútra a környező településekre és előőrsökre. Ez volt az első alkalom, hogy ezek a települések bennszülött grönlandi hírnököktől kapták a tanúskodást. Az öt hírnök 2000 km távolságra utazott el három kis motorcsónakkal. Még  azokon az apró előőrsökön is hallották a Jóhírt, ahol a csónakok általában nem tudnak kikötni, és ahol még eddig senki sem prédikált. A hírnökök olyan távoli helyre is eljutottak, mint Kullorsuaq — ezt a helyet az Ördög hüvelykujjának hívják —, amely a 75. északi szélességi fok közelében található.

Az Ördög hüvelykujjától északra kezdődik a jégpáncél borította partvidék, a következő 300 km pedig teljesen kietlen. Még északabbra lakatlan területek vannak, amelyek gyakorlatilag még szűz területek. 1989 januárjában egy godthåbi testvérnő világi munkája kapcsán néhány hetet Grönland legészakibb városában, Thuléban töltött. Megragadta az alkalmat, hogy prédikáljon a városban lakó embereknek. Azóta egy fiatal thulei lány, aki a Godthåbban töltött iskolai ideje alatt kezdett el tanulmányozni, már visszatért Thuléba és magnófelvétel segítségével folytatja a bibliatanulmányozását. Az ellenségeskedés ellenére kezdi elmondani másoknak, amit tanult. Így még a ’föld legtávolabbi részén’ is folyik a Királyságról szóló tanúskodás (Csel 1:8).

A vérkérdés kihívása

Gyakorlatilag minden grönlandi személy, aki elfogadta az igazságot, fiatal. Ezért azok a nehézségek, amelyeket nekik kellett leküzdeniük, nem vallásos tantételekhez, hanem az erkölcshöz, az alkoholizáláshoz és a barátoktól, rokonoktól jövő ellenálláshoz kapcsolódnak. Nagy bátorságot követel meg tőlük, hogy prédikáljanak a falvakban, ahol mindenki ismer mindenkit. Egy másik kihívás az újak számára a vérről alkotott Írás szerinti helyes szemlélet. Sok grönlandi élvezi a helyi ételeket: fókahúst, bálnahúst, madarakat és más vadhúst. A Tanú számára az jelent az Írás fényében nehézséget, hogy a vadhúst rendszerint nem véreztetik ki megfelelő módon. Nagyon kevés grönlandi testvér tud megfelelően kivéreztetett ételhez jutni, ezért hosszú ideig készek meglenni hús nélkül.

Ane esete, aki Jakobshavnban lakik, jól szemlélteti ezt a helyzetet. 1990 tavaszán Anetet méhen kívüli terhesség miatt kórházba szállították. Életveszélyes állapotban volt! Férjével  mindketten újonnan alámerített keresztények voltak, s most egyszer csak a vér orvosi felhasználásának vitatott kérdésével néztek szembe. Elmagyarázták az orvosnak, hogy keresztény nézetük, amely szerint ’tartózkodniuk kell a vértől’, a vérátömlesztésre is vonatkozik (Csel 15:29). Az orvos beleegyezett, hogy vér nélkül operáljon. Ane azonban nem remélte, hogy túléli a műtétet. Amikor betolták a műtőbe, bátran ezt mondta a férjének: „Majd az új világban találkozunk.” Örömteli módon a műtét sikeres volt, és már a következő napon megölelhették egymást. Ane, aki már éhes volt, a vérkérdés újabb kihívásával nézett szembe, csakhogy ezúttal más vonatkozásban. A kórház csak grönlandi ételeket szolgált fel, olyan húst, amelyet nem kellően véreztettek ki, ezért, ha enni kívánt, meg kellett várnia, amíg a férje otthonról ételt hoz neki.

A szellemi szükségletek kielégítése

Grönland partjai mentén végig az emberek nagy tisztelettel adóznak a Bibliának. Ezért Az én könyvem bibliai történetekről című könyv, amelyet grönlandi nyelven nyomtattak ki, sok otthonba eljutott. Számos városban az otthonok 20—30 százalékában megtalálható a könyv, sok előőrsön pedig az otthonoknak legalább a felében.

A roppant nagy távolságok és a tetemes útiköltség miatt, lehetetlen minden gyülekezetnek összejönni körzetgyűlésekre és különleges összejöveteli napokra. Ezeket a programokat a helyi gyülekezetekben tartják meg, ahol a testvérek összejönnek, hogy meghallgassák magnóról, vagy megtekintsék videofelvételről a Dániában már megtartott programokat. De egyszer egy évben, az évi kerületkongresszus idején az egész partvidék összes hírnöke találkozik. A sok új személy számára ez ritka lehetőség arra, hogy egyszerre együtt lehessen sok hívőtársával; és a kis gyülekezetek úttörői számára nagy becsben tartott alkalom arra, hogy viszontlássák a többi teljes idejű szolgát.

1990 februárjában megrázkódtatás érte a grönlandi gyülekezeteket. Joan Lauritsen testvérnő, mindössze 51 évesen váratlanul  meghalt szívinfarktusban. Sok éven keresztül nagyszerű segítséget nyújtott a Társulat kiadványainak grönlandi nyelvre történt fordításában. Férjét, Kristent óriási személyes veszteség érte, ugyanígy ennek a jégből és hidegből álló országnak a gyülekezeteit is.

Lauritsen testvér a felesége halála után még körülbelül egy évig folytatta a szolgálatát Grönlandon, ezután egészségügyi okok miatt vissza kellett térnie Dániába. Visszatekintve sokéves misszionáriusi szolgálatára, ezt mondja: „Amikor 35 évvel ezelőtt elkezdtük Grönlandon prédikálni a Királyság jó hírét, az valóban csak a kicsiny kezdet időszaka volt. Most pedig láthatjuk, amint grönlandiak — különösen a fiatalok — folyamatosan özönlenek [a szervezethez], amint tanulmányoznak és állást foglalnak az igazság mellett. Igazán hálás vagyok Jehovának, hogy nemcsak arra használt fel minket, hogy bevezessük a munkát ebbe az országba, hanem ahhoz is erőt adott, hogy mindaddig folytassuk a munkát, amíg el nem kezdődött az aratás.”

Christiansen testvér Jakobshavnből Godthåbba költözött, hogy ott folytassa a fordítói munkát. A grönlandi testvérek hasznos segítségével nemcsak Az Őrtorony megjelentetése folytatódhatott, hanem lefordították A legnagyobb ember, aki valaha élt könyvet, valamint 1992 júliusa óta megjelenik az Ébredjetek! is negyedévenkénti kiadásban Iteritsi! néven. A grönlandi testvérek és testvérnők hálásak Jehovának, hogy a szervezete ekkora elsőbbséget biztosít a szellemi tápláléknak még olyan területeken is, ahol csekély népesség él.

Idegen nyelvű szántóföld Dániában

Az elmúlt 20-25 évben a dán [nyelv]terület változásokon ment keresztül. A világhelyzet miatt sok más országbeli személy költözött ide, és ezzel egyidejűleg a hátrányos megkülönböztetés és a külföldiek gyűlölete is beköltözött, noha a dánok régebben úgy gondolták, hogy ők már felülkerekedtek az ilyen dolgokon.

Jehova Tanúi számára a bevándorlók izgalmas kihívást jelentettek mind nyelvi, mind vallási szempontból. Annak  érdekében, hogy előmozdítsák a munkát a bevándorlók között, 1975-ben egy kicsiny angol nyelvű gyülekezet alakult Koppenhágában. Minden fajból és nemzetiségből származó érdeklődők kezdtek egyre többen jönni az összejövetelekre, tanulmányozni kezdtek, és megragadták az igazságot. Ezen újak közül néhányan elköltöztek más országokba, hogy ott prédikáljanak, sokan viszont maradtak, és egy erős és sokrétű gyülekezethez tartoznak, amelyben körülbelül 25 nemzet képviselteti magát — ékes bizonyítéka annak, hogy az igazság egyesíti az embereket.

1989 januárja óta Koppenhágában van egy kicsiny, de nagyon tevékeny jugoszláv gyülekezet is. Egy volt színésznő — aki Dániába költözött — csalódott a szülőhazájában végbemenő igazságtalanságok miatt, s jelenleg kisegítő úttörő. Egy macedóniai egyetemi hallgató Dániába jött, hogy pénzt keressen a tanulmányai elvégzéséhez, ehelyett szellemi vagyonra lelt, és most Jehovát szolgálja otthon, a szülőhazájában. Egy fiatal cigánycsalád, amelynél a lopás és a csempészés azelőtt mindennapos esemény volt, ma nemeslelkűen támogatja a szellemi értékeket. Igen, sok idegen, aki politikai szabadságot vagy anyagi gazdagságot keresett Dániában, megtalálta az igazi  szabadságot és az igazi gazdagságot Isten Szava és a keresztény gyülekezet által.

Prédikálás a hallássérülteknek

Egy hallássérült hírnökökből álló kis csoport sok éven keresztül buzgón prédikált Koppenhágában más hasonló hátrányt szenvedő embernek Nagy-Koppenhága területén. 1980-ban elhatározták, hogy az ország mind a 4000 hallássérült lakosának tanúskodásban kell részesülnie a saját nyelvén — jelbeszédes nyelven.

Ez olyan halló testvérek segítségével volt lehetséges, akik megtanulták a jelbeszédet. A hallássérült testvérek csoportjából egy kis csapat meglátogatott bizonyos gyülekezeteket és elmagyarázták, mire is lenne szükségük. E kezdeti lépés eredményeként még több halló testvér tanulta meg a jelbeszédet és az országban jelenleg majdnem minden hallássérült személyt rendszeresen meglátogatnak. Az eredmény? Huszonnégy hallássérült hírnök hat gyülekezetben. A koppenhágai csoportban, lévén ez a legnagyobb csoport, két kisegítőszolga és egy vén van, ők mindhárman hallássérültek. Rendszeresen tartanak jelbeszédes összejöveteleket, és két testvér tart előadást, amit lefordítanak a beszélt dán nyelvre.

A vér és az orvosi ellátás

Az egyébként elnéző Dániában Jehova Tanúinak hosszú és nehéz harcot kellett vívniuk, hogy megnyerjék az orvosokat és a hatóságot: tiszteljék a vérrel kapcsolatos álláspontjukat. Az orvosok és a kórházak sok éven keresztül azokat az irányelveket követték, amelyek a régmúltra, 1956-ra nyúltak vissza, amikor is tárgyalás folyt ügyvédek, orvosok és a dán nemzeti egyház egyik lutheránus papja között. Nem csoda, ha az orvosok úgy érezték, hogy a beteg akarata ellenére is jogukban áll ráerőltetni a vért!

1975-ben a dolog a tetőpontjára hágott, amikor az egyik koppenhágai kórház rá akarta erőltetni a vérátömlesztést egy  hároméves kisfiúra a szülei akarata ellenére. Örvendetes módon a szülők találtak egy együttműködésre kész orvost, aki vért nem tartalmazó, megfelelő orvosi kezelésben részesítette a kisfiút. Néhány hét múlva a kisfiú újra otthon volt, és a mai napig is jól van és egészséges.

Sajnálatos módon ezen idő alatt a kisfiú szülei és a többi Tanú valóságos üldözési hadjáratnak volt kitéve a hírközlő szervekben. Még bombamerénylettel is megfenyegették, és nyílt erőszakot alkalmazva megtámadták őket. Az eset alkalmat adott azonban arra, hogy közvetlenül az orvosi karhoz forduljanak. Jørgen Larsen testvér „Vérátömlesztés — vallásos hit és az orvosi etika” címmel írt egy cikket, amely 1976. július 19-én jelent meg az Ugeskrift for Læger-ban (dán orvosi hetilap). Ez volt az első jelentősebb lépés a helyes irányban.

A következő nagy lépés akkor történt, amikor a jogi és etikai elvek nagy hírű dániai szaktekintélye, dr. Alf Ross 1979. március 26-án átfogó tanulmánycikket írt az Ugeskrift for Læger-ban. Ez korszakalkotó eseményt jelentett, mivel ez volt az első alkalom Dániában, hogy egy jogi szakértő szót emelt az ügyben; támadta a hivatalos állásfoglalást és védte a felnőtt korú Jehova Tanúi jogát arra, hogy minden esetben, még életveszélyes helyzetekben is visszautasíthatják a vérátömlesztést. Ám a dolgok ezzel jogilag még mindig nem tisztázódtak.

A dolog etikai része került előtérbe. 1982-ben a dániai orvosok felvilágosítást kaptak az egészségügyi hatóságoktól a beteg tájékoztatása alapelvről, és 1985-ben új kézikönyvet adtak ki, amelyben ragyogó áttekintés olvasható arról az etikai kihívásról, amelyet a Tanúk vérátömlesztéssel kapcsolatos elutasítása jelent. Ezután, 1989 szeptemberében a dán orvostársadalom elfogadta az átdolgozott Etikai kódex orvosok részére című kiadványt. A kódex egyik új paragrafusa, amelyik a tájékoztatással és a beleegyezéssel foglalkozik, kijelenti: „a betegnek jogában áll teljes körű tájékoztatást kapni a diagnózisról, a prognózisról és a lehetséges kezelési eljárásokról stb., és az ilyen tájékoztatás  alapján jogában áll eldönteni, hogy elfogad, vagy elutasít egy bizonyos kezelést.”

Etikai szempontból a kérdés most már tisztázódott, de jogi szempontból egyeseknek még mindig kételyeik vannak afelől, hogy a beteg önrendelkezési joga az orvos segítségnyújtási kötelezettsége elé kerülhet. A törvényhozók tisztában vannak az ügy kétértelműségével, és 1989 végén törvényjavaslatot nyújtottak be, amely szerint a beteg akarata ellenére történő kezelés büntetendő bűncselekmény lenne. A törvényjavaslatot 1992. május 8-án fogadták el, és öt hónappal később, október elsején lépett életbe. Még mindig fennáll annak szükségessége, hogy a testvérek és testvérnők megfelelő segítségben részesüljenek, az az elrendezés pedig, amely magában foglalja a Kórházi Összekötő Bizottságokat is, és amelyet 1991 januárjában vezettek be, már eddig is óriási segítséget jelentett.

Kongresszusi telek az egész ország számára

Amikor befejeződött a fiókhivatal és a két kongresszusi terem építése, e két utóbbi a körzetgyűlések helyszínének biztosítását szolgálja, felmerült a kérdés: „Miért ne építenének egy kerületkongresszusi épületkomplexumot az egész ország számára? Miért ne használnák fel a Silkeborgi kongresszusi terem mellett lévő ingatlant ilyen létesítmény létrehozására, mivel ez a helyszín éppen az ország földrajzi központjának a közelében van?

A tervet bemutatták a Vezető Testületnek, amely jóváhagyta azt. Silkeborg helyhatósága kijelölt egy csaknem 16 hektáros telket, amelyhez egy hatalmas természeti szépségekkel megáldott védett terület tartozott a kongresszusi teremtől körülbelül egy kilométernyi távolságban. A földmunkákat 1990. július 1-jén kezdték el. Ez valami hatalmas munka volt! Az első három hónapban naponta átlagosan 1500 tonna földet mozgattak meg — ez száz színültig rakott teherautó! A testvér, akinek tapasztalata volt a földmunkában, mindenkit megnyugtatott: „Már 30 éve földkotrással foglalkozom, és a föld még mindig kerek.”

 A jelenlegi előadóterem egy részben fedett amfiteátrum, amelyben senki sem ül 70 méternél távolabb az előadótól. 3500 személyes, és a közeli kongresszusi teremben további 900 személy követheti a programot zártláncú televízión keresztül. A létesítmény ideális akusztikával, valamint jó parkolási lehetőségekkel, elsősegélynyújtó-szobával, irodalompulttal és pihenőszobákkal rendelkezik. A telekhez kempingterület is tartozik, ahol mintegy ezer testvér és testvérnő aludhat lakókocsikban vagy sátrakban.

1991. június 1-jén érkezett el az átadás ideje. Lloyd Barry, a Vezető Testület tagja rendkívül hiterősítő és buzdító átadási beszédet mondott. Körülbelül 4000 testvér és testvérnő vett részt a programon a kongresszusi helyszínen, és 700-an telefonon keresztül hallották az előadást a Herlufmaglei kongresszusi teremben. A következő héten minden gyülekezetben levetítettek egy 75 perces videofilmet, amely összefoglalta az eseményt. Azon a nyáron az új kongresszusi telek csodálatos helyszínként szolgált az öt „Szabadságszeretők” kerületkongresszus számára.

Előretekintve

Azalatt a 100 év alatt, mióta Russell testvér először látogatott el Dániába, az ország társadalma hatalmas változásokon ment keresztül. Mialatt a technikai fejlődés anyagi gazdagságot eredményezett és a világ egyik leggazdagabb országává változtatta Dániát, a vallási érdeklődés szinte a nullára esett vissza.

Ezek a tényezők elkerülhetetlenül hatást gyakoroltak a Királyság-munkára. Voltak időszakok, amikor növekedés történt, de voltak olyan időszakok is, amikor a munka egy helyben állt; és voltak olyan időszakok is, amikor az anyagiasság, az érdektelenség és egyéb tényezők csökkentették a hírnökök számát. Ezért még inkább komoly elégtételt jelent látni, hogy az évek során egy nagy tömeg tette nyilvánvalóvá: tudatában van szellemi szükségletének, átadta magát Jehovának és hűségesen szolgálja őt. A Királyságot hirdető dániai testvérek hírnökcsúcsa jelenleg 16 407 fő, a lakossághoz viszonyítva 1:315. Sok hírnök költözött el más országba, hogy ott szolgáljon, ahol a szükség  nagyobb — elsősorban Norvégiába és Svédországba, de a Feröer szigetekre és Grönlandra is, és a Gileád Iskolán keresztül még távolabbi helyekre is.

A világ részéről jövő erős nyomás ellenére a hírnökök között egészséges szellem uralkodik. Az utóbbi tíz évben az úttörők száma meredeken 584-ről 1315-re emelkedett, és a gyülekezeti hírnökök átlagóraszáma is növekszik. Az Emlékünnepen résztvevők száma a múlt évben elérte a 24 960 főt. Évente körülbelül 500 új személy merítkezik alá. Bár az embereket Dánia minden részében felkeresték a Tanúk az otthonukban, még mindig sok az elvégzendő munka. Igaznak bizonyul a mondás: semmi sem rettenti meg a dánokat. Ezért a vallási érdektelenség ellenére Jehova Tanúi Dániában elhatározták, hogy kitartanak és teljesen elvégzik azt a munkát, amellyel a Király, Jézus Krisztus bízta meg őket: a Királyság jó hírének a prédikálását! (2Tim 4:5; Zsid 10:36).

[Táblázatok a 147. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

DÁNIA

Úttörőátlag grafikon

1315

 

 

777

556

 

228

137

1950 1960 1970 1980 1992

Hírnökcsúcs grafikon

16 407

13 228

12 569

9504

 

4936

1950 1960 1970 1980 1992

 [Térképek a 66. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

DÁNIA

Főváros: Koppenhága

Hivatalos nyelv: dán

Fő vallás: lutheránus

Népesség: 5 162 126

Fiókhivatal: Holbæk

DÁNIA

Skagen

Északi-tenger

Ålborg

MORS

Silkeborg

Odder

JÜTLAND

Esbjerg

FYN

Nyborg

SJÆLLAND

Elsinore

Holbæk

Roskilde

Herlufmagle

MØN

LANGELAND

LOLLAND

FALSTER

NÉMETORSZÁG

Balti-tenger

SVÉDORSZÁG

Koppenhága

[Térkép]

GRÖNLAND

Thule

Upernavik

Uummannaq

Qutdligssat

Godthåb

[Térkép]

BORNHOLM

 [Térkép/​képek a 108—109. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

FERÖER SZIGETEK

Norvég-tenger

STRØMØ

Vestmanna

Klaksvík

Thorshavn

Atlanti-óceán

SUDERØ

[Képek a 72. oldalon]

John Reinseth 1907-ben ismerte meg az igazságot. Fáradhatatlan hírnök volt. Felesége, Augusta, gyenge egészségi állapota ellenére buzgón prédikált

[Kép a 74. oldalon]

Thyra Larsen Ålborgból kolportőrként szolgált 1915-ben

[Kép a 75. oldalon]

Iskolaudvar Ole Suhrs Gade-ben, Koppenhágában 1909-ben. Russell testvér a második sor közepén, jobb oldalán a fiókhivatal-felvigyázó, Carl Lüttichau

[Kép a 79. oldalon]

Marie Due-t elbocsátották iskolai tanári állásából, amikor 1915-ben Bibliakutató lett

[Kép a 81. oldalon]

Macmillan testvér előadását hirdető szórólap. Előadásai 1920-ban több mint 5000 hallgatót vonzottak

[Kép a 82. oldalon]

Rutherford testvér elutazik a koppenhágai Központi pályaudvarról 1922-ben

[Kép a 87. oldalon]

Az 1920-as években a kolportőrök lankadatlan buzgalommal prédikáltak. Balra Kristian Dal, távolabb jobbra Christian Rømer Anna Petersennel, Søren Lauridsennel és Thora Svendsennel

[Kép a 88. oldalon]

Dey testvér és Rutherford testvér a kastrupi repülőtéren 1927-ben

[Kép a 89. oldalon]

William Dey, az észak-európai hivatal felvigyázója, és Albert West, aki Észtországban volt fiókhivatal-felvigyázó 1930-ig, majd Dey testvér titkára lett

[Kép a 95. oldalon]

Fiókhivatal Valbyban 1932—1957 között

[Kép a 97. oldalon]

Kerékpárra szerelt gramofonnal tanúskodó csoport

[Képek a 104. oldalon]

Ez az épület szolgált 1994-ben bibliaiskola céljára Langelandon

Filip Hoffmann, a bibliaiskola oktatója balra fent, és Simon Petersen, a iskola felvigyázója elöl középen, feleségével Elsével, elöl balra

[Képek a 108—109. oldalon]

 John és Sonja Mikkelsen jellegzetes feröeri ruhában fiukkal, Absalommal. John volt az első feröeri, akit vénnek neveztek ki

Svend és Ruth Molbech, különleges úttörők, hajón Klaksvík felé tartanak, 1958-ban

[Kép a 110. oldalon]

Richard és Julie Abrahamson több mint 26 évig szolgált Dániában, jelenleg a brooklyni központban tesznek eleget megbízatásuknak

[Képek a 111. oldalon]

Svend Aage Nielsen és Edmund Onstad bebarangolták a hegyeket a Feröer szigeteken. A biztonság kedvéért, hogy legyen hol aludniuk éjszaka, varrtak egy sátrat

[Kép a 115. oldalon]

A grönlandi városok és vidéki területek 1955 óta hallják a Jóhírt

 [Képek a 116—117. oldalon]

 Marie Tausen, balra, volt az első grönlandi, aki alámerítkezett (1973). Három évvel később Debora Brandt követte őt, aki jellegzetes grönlandi ünnepi ruhát visel. Fent a falu látható Uummannaq mellett Észak-Grönlandon

[Kép a 123. oldalon]

A virumi fiókhivatal, 1957—1982

[Képek a 125. oldalon]

Sok munkát igényel, hogy díszleteket készítsenek a diafilmeken bemutatott drámákhoz. Ez egy babiloni piactér, amelyet az 1991-es, Ezsdrás életéről szóló drámához készítettek

[Képek a 131. oldalon]

A silkeborgi kongresszusi telekhez egy részben fedett amfiteátrum tartozik, amely 3500 személyes és a közeli kongresszusi teremben további 900 személy fér el

[Kép a 132. oldalon]

A koppenhágai 1969-es kongresszus, amely eddig a legnagyobb volt Skandináviában

[Kép a 133. oldalon]

Új fiókhivatal Holbækben. Daniel Sydlik, a Vezető Testület tagja beszél az átadási ünnepségen 1983-ban

[Kép a 134. oldalon]

Királyság-terem Tórshavnban — tőzegtetővel

[Kép a 142. oldalon]

A fiókbizottság tagjai balról: Erik Jørgensen, Henning Thusgaard, Jørgen Larsen, Arne S. Nielsen, és Orla Rand Nielsen