Honduras

A FÉRFI kétségbeesetten küzdött a tomboló viharral, amely azzal fenyegetett, hogy darabokra zúzza a hajóját ott a parttal szemben, amelyet épp az imént fedezett fel. Amikor végre kiszabadult a tajtékzó víz fogságából, a feljegyzések szerint így sóhajtott fel Kolumbusz Kristóf: „Hála neked Isten, hogy kiszabadultunk e mélységből!” Valószínűleg innen ered Honduras elnevezése — legalábbis néhány történelemkönyv szerint —, ugyanis a ’mélység’ szó spanyol megfelelője: honduras.

Ma persze már sokkal könnyebb elhagyni — vagy elérni — Hondurast, mint amilyen feladatot ez Kolumbusznak jelentett. Honduras egyike annak a hét kicsiny országnak, amely az Észak- és Dél-Amerikát összekötő keskeny földnyelven helyezkedik el. Az ország 112 000 négyzetkilométerén mintegy ötmillió ember él, s nem ez Közép-Amerika legnagyobb vagy legnépesebb országa. Ugyanakkor viszont itt található a legtöbb hegy. A 15. északi szélességi fok mentén elterülő vidék — a karib-tengeri és a csendes-óceáni partvidék — trópusi melegben fürdik, míg az ország belsejében lévő hegyvidékek jóval hűvösebbek.

 A hegyektől, amelyeket a csúcsokig fenyők borítanak, az alacsonyabban hullámzó dzsungelekig, ahol a híres hondurasi mahagóni- és cédrusfák élnek, a nedves mocsarakig és a karib-tengeri partvidék pálmafákkal szegélyezett homokos partjainak és lagúnáinak vonaláig ezen ország festői szépsége a Teremtő nagyságát dicséri, és nagy megelégedésére szolgál a léleknek.

Változatos és egyben érdekes lakosság él itt — indián, fehér, fekete és a három faj csodálatos keveréke. A legelső itt élők a maja indiánok voltak. Hogy honnan érkeztek, senki sem tudja bizonyosan.

Meglepő hasonlóság figyelhető meg a maja piramisok és az egyiptomi és babiloni zikkuratok között, és érdekes a vallásban megmutatkozó párhuzam is. A maja kultusz a maga számtalan istenével, valamint a lélek halhatatlanságába és a halál utáni büntetésbe vetett hitével nem állt távol a babiloni vallástól. Ezen hitnézetek egyikét sem változtatta meg túlságosan a kereszténység beköszönte.

A kereszténység erőszakkal hatolt az országba. A spanyol hódítók 1524-ben igázták le Hondurast. Szokásukhoz híven megkövetelték az őslakóktól a spanyol nyelv és a katolikus vallás átvételét. Honduras lakosságának mintegy 95 százaléka mind a mai napig is katolikus. A gyarmatosítás időszaka mintegy három évszázaddal később ért véget, amikor 1821-ben kikiáltották a függetlenséget. Nem a spanyolok voltak az egyedüliek, akik mohón nekiláttak e növény- és állatvilágban, valamint aranyban és ezüstben bővelkedő föld kizsákmányolásának. E későbbi jogbitorlókat azonban nem gyarmatosítóknak, hanem kalózoknak nevezték. William Parker és Sir Francis Drake egyaránt fenyegette Honduras partjait az 1570-es években.

Az igazság hajnala

A babiloni vallás — mind az ókori maja vallás, mind a kereszténység mai változata — évszázadokig sötétségben, s a tudatlanság, a babona és a spiritizmus fogságában tartotta az  embereket. Ezen utolsó napokig még halvány szellemi világosság sem pislákolt Hondurasban.

1930-ban Miss Freddie Johnson, egy törékeny, akkoriban az 50-es éveiben járó hölgy, elkezdte prédikálni a Királyság-üzenetet az északi partvidék mentén és az Islas de la Bahíán (a Bay-szigeteken). Ennek a felkent úttörőnek, aki a lovával járta a vidéket, erős hitre és nagy kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy elérje az embereket az elszórtan elhelyezkedő banánültetvényeken és a tengerparton elterülő városokban: Telában, La Ceibában és Trujillóban. Azonkívül utak sem voltak, csak ösvények vezettek át a párás dzsungelen. Az út egy részét gőzmozdony vontatta vonaton tette meg, amelyet egy gyümölcsfeldolgozó vállalat működtetett. Alig akadt ember, aki látott már Bibliát; vagy ha látott is, nem tudta elolvasni. Ennek ellenére abban az évben több mint 2700 könyvet és füzetet hagyott hátra érdeklődő embereknél. 1934-ben aztán visszatért, majd 1940-ben és 1941-ben ismét.

Egyetlen magányos hírnök kivételével, aki 1943-ban munkálkodott itt, nincs feljegyzésünk arról, hogy bármiféle prédikálómunka folyt volna 1945 októberéig, amikor is megérkeztek az első misszionáriusok. 1946 közepe táján Nathan H. Knorr ellátogatott Hondurasba, hogy létrehozzon egy fiókhivatalt, és hogy szervezett formát adjon a munkának. Ugyanazon évben Donald Burt fiókszolga (felvigyázó) az ország belsejébe utazott, hogy felmérje a szükségleteket és azokat az életkörülményeket, amelyekkel a jövőbeni különleges úttörőknek szembe kell nézniük.

Az első hét misszionárius között volt Darlean Mikkelsen. A Gileád Iskola harmadik osztályában szerzett oklevelet, majd Honduras fővárosába, Tegucigalpába nevezték ki, ahová 1946 februárjában elutazott. Még a város nevét is képtelen volt kiejteni, úgyhogy szótárakban utána kellett néznie! Megtanulta, hogy lenka indián nyelven a „Tegucigalpa” azt jelenti: „Ezüsthegyek.” Valamikor megszokott látványt nyújtottak a 15 vagy 20 szamárból álló karavánok, amelyek a hegyi bányákból vánszorogtak  lefelé a városba ezüstöt cipelve a hátukon. Amikor Darlean megérkezett, a repülőtér mindössze egyetlen faépületből és egy nagyon rövid leszállópályából állt. Mégis megkönnyebbülten tapasztalta, hogy sokkal fejlettebb a főváros, mint várta.

Az első misszionáriusok között érkezett Loverna Grell és lánya, Ethel is. Loverna meglepetve értesült megérkezésekor, hogy másnap lesz az ő „főző napja”. A misszionáriusi otthonokban az a szokás, hogy mindegyik személy vagy házaspár felváltva készíti az ételt. Loverna számára ez óriási kihívást jelentett: a legtöbb gyümölcs és zöldség teljesen ismeretlen volt számára, s hogy megvásárolhassa ezeket, alkudnia kellett a kereskedőkkel egy számára ismeretlen nyelven.

Összesen kilenc misszionárius szolgált 1946-ban Hondurasban. Megalakult az első gyülekezet, és a jövőbeni kilátások is jónak ígérkeztek. A misszionáriusok 57 házi bibliatanulmányozást vezettek. 1946 és 1949 között a Királyság-hírnökök átlagos száma 19-ről 256-ra nőtt, a gyülekezetek száma pedig egyről hatra. Ugyanakkor a bibliatanulmányozások száma is 57-ről 160-ra ugrott!

Táblát akasztottak ki

1946 vége felé Everett és Gertrude Weatherbee két újonnan érkezett misszionáriussal Honduras második legnagyobb városában, San Pedro Sulában telepedett le. Ez a város, amely a  Karib-tengertől 58 km-re az ország belsejében helyezkedik el, bár elsősorban ipari fővárosként ismerik, ugyanakkor az ország egyik leggazdagabb és legtermékenyebb részén fekszik. Hála a kielégítő esőzéseknek, a térség banán-, narancs-, ananász- és cukornádültetvényei egész évben buján zöldellnek.

A most érkezettek már rögtön a legelején kiakasztottak egy táblát az elülső verandára: „Jehova Tanúi Királyság-terme”. Jehova neve alig volt ismert a térségben, így hát a tábla nem kis érdeklődést váltott ki. A helyi evangélikus egyház néhány tagja még egy nyilvános előadásra is eljött. A pásztoruk nem örült ennek. Következő prédikációját arra szánta, hogy elítélje Jehova Tanúit, sőt név szerint megemlítette mindazokat, akik részt vettek az előadáson, hogy nyilvánosan megszégyenítse őket. Ám támadó beszéde inkább még nagyobb érdeklődést keltett: a következő héten a Királyság-teremben még több evangélikust lehetett találni a hallgatóság között!

A San Pedro Sulától 10 km-re keletre fekvő La Limában szintén előrehaladt a munka, bár volt idő, amikor csak egy angol nyelvű gyülekezet volt. Ez képtelen volt kielégíteni az egyre növekvő számú spanyol anyanyelvű érdeklődő igényeit. Spanyol gyülekezetre volt szükség, de volt még egy dolog, amit meg kellett oldani.

A népesség nagy része nem találta előnyösnek, hogy törvényes házasságban éljen; a párok egyszerűen összeköltöztek, hogy gyermekeket neveljenek. Amikor aztán az újdonság elvesztette az erejét, a férfiak gyakran elhagyták családjukat, rendszerint egy fiatalabb nő kedvéért. Sok magára hagyott nőnek küzdenie kellett azért, hogy gondoskodni tudjon gyermekeiről, ezért teljes idejű munkát vállalt. Így aztán csak akkor tudtak spanyol gyülekezetet szervezni, amikor már elegendő, törvényes házasságban élő férfi állt rendelkezésre, akik képesek voltak törődni a gyülekezettel. Jehova megáldotta ezeket az erőfeszítéseket, s mindössze egyetlen év alatt a La Limában szolgáló hírnökök száma 24-ről 77-re ugrott.

 Elnöki látogatás

Az 1949-es év kiemelkedő eseménye volt N. H. Knorr és Roger Morgan látogatása és részvétele a tegucigalpai közös összejövetelen. Ezután San Pedro Sulába és La Ceibába utaztak, hogy előadásokkal bátorítsák a gyülekezeteket.

A La Ceiba-i hallgatóságban foglalt helyet a kilencéves Oscar is. Édesanyja naponta reggel 4-kor kelt, hogy tortillát készítsen eladásra, 9 órakor pedig már indult is a szántóföldi szolgálatba. Oscar nagyon éber fiúcska volt, s mivel Jehova Tanúja és megbízható volt, az egyik helyi kereskedő őt alkalmazta, hogy a pénzt a bankba vigye. Előfordult, hogy 1500 (USA-)dollárnyi összeget vitt magával. Knorr testvér látogatása alkalmával a fiatal Oscar mindig a közelében levő ülőhelyre nyomakodott. Később teljes idejű szolga lett. Egy tragikus baleset folytán Oscar 1956-ban vízbe fulladt. Emléke nem merül feledésbe.

Jehova Tanúi rádiószereplése

Ma már a Jézus Krisztus által alapított házról házra végzett szolgálat Jehova népének ismertető védjegye Hondurasban is. De kezdetben néhány munkás állt csak rendelkezésre, a népesség nagy része pedig megközelíthetetlen volt, mivel nagyon kevés köves út létezett. Ezért rendkívül hatásos volt az igazság rádión keresztüli közvetítése. 1949-ben a San Pedro Sula-i HRQ rádióállomás felkérte a Tanúkat, hogy tartsanak hetente egy 15 perces programot. A címe: „Az Isten legyen igaz”, amely az ugyanilyen című könyvön alapult. Természetesen korántsem volt mindenkinek rádiója akkoriban, de mivel a legtöbben azok közül, akiknek volt, teljes hangerővel hallgatták, így sok, rádióval nem rendelkező ember is élvezhette a programjainkat.

A program négy évig gond nélkül folytatódott. Egy nap azonban a HRQ rádió tulajdonosa elolvasta az Ébredjetek! egy cikkét, amely Suyapáról, az ország egyik védőszentjéről szólt. A tulajdonos Suyapa odaadó híve volt — sőt rádióállomása is a Radio Suyapa nevet viselte. Feldühödve [a cikktől] üzenetet küldött a misszionárius otthonnak, hogy beszünteti az előadásainkat.  Az állomás személyzete kedvelte a Tanúkat, és le akarták beszélni szándékáról a tulajdonost, de nem jártak sikerrel. Ha a tulajdonos aznap hallgatta volna a rádiót, bizonyára csodálkozva hallotta volna a bejelentést: „Az ’Isten legyen igaz’ programot leállította e rádióállomás tulajdonosa. Az állomás egész személyzete rendkívül sajnálatosnak és a szólásszabadság megsértésének tekinti ezt Hondurasban.”

Eközben egy másik rádióállomás igazgatója indítványozta egy Katolikus óra című, naponkénti program beindítását, amelyben bibliai útmutatásokkal látták volna el a hallgatókat. Felkérte a helyi papot, hogy vegyen ebben részt, de az visszautasította, mondván, túlságosan elfoglalt és egyébként sem érdekli a bibliai oktatás. Az igazgató dühösen azt válaszolta, hogy ha a pap nem törődik ezzel, ő tudja, kiket keressen meg. Szerzett a Tanúktól irodalmat és azt olvasta fel a rádióban. Nem sokkal ezután kapcsolatba léptek vele a misszionáriusok és ellátták őt anyaggal, amelynek ez volt a címe: „Dolgok, amelyekről az emberek elgondolkoznak.” A pap tiltakozott, de az igazgató így felelt: „Önnek is megvolt erre a lehetősége, de nem élt vele.” Így hát a program folytatódott.

„Szentek legyetek, mert én szent vagyok”

Az 1950-es években két hanyatló korszak is volt. 1950-ben 256-ról 208-ra csökkent a hírnökök átlagos száma. Miért? Jehova szelleme arra indította a szervezetét: nagy hangsúlyt fektessen arra, hogy egész népe tiszta legyen a szemében. (Vö. 1Péter 1:16.) Néhányan ellenálltak ennek a szellemnek, és elhagyták Isten szolgáinak sorait. E rostálás eredményeként az elkövetkező négy év áldásosnak bizonyult, és nagy fellendülés volt tapasztalható a hírnökök és a gyülekezetek számában.

Az 1954-es év azonban ismét hullámvölgynek bizonyult, és ez bizony visszavetette a munkát az elkövetkező jó egynéhány évre. A fiókszolgát, akit 1953 szeptemberében neveztek ki, ki kellett közösíteni. Az általa elkövetett bűn pedig gyengítőleg hatott másokra. Néhányan már azt megelőzően tudtak bűnös  cselekedeteiről, hogy ezt nyilvánosan bejelentették volna, s mivel szemet hunytak a dolog felett, ahelyett, hogy bátran felléptek volna vele szemben, ezért ők is vétkeztek. (Vö. 3Mózes 5:1.) Mások sajnálkoztak kiközösítése miatt, mivel nagyon szerették őt a testvérek. Örömmel mondhatjuk azonban, hogy később visszafogadták, s azóta hűségesen szolgál.

Mindazonáltal a baj megtörtént, és Aldo Muscariellóra, az új fiókszolgára hárult az, hogy megoldja ezt a nehézséget. Felismerte, hogy más tényezők is felelősek voltak a hanyatlásért. Sok hírnök és misszionárius túl korán tartotta a bibliatanulmányozóit alkalmasnak a prédikálásra, sőt hírnökként jelentették őket azok tudomása nélkül. A fiókbizottság aztán elmagyarázta, hogy az ilyen tanulóknak először alkalmassá kell válniuk, és csak utána léphetnek a hírnökök soraiba.

Honduras, mely az ellentétek országa, nagy hatást gyakorolt Muscariello testvérre: szarvasmarhák és szamarak baktattak az utakon autók és kamionok mellett; zsúpfedeles kunyhók sorakoztak a modern otthonok szomszédságában; az esős évszakot  csak egy évszak követte: a forró és poros. Egyik este Tegucigalpa hegyvidéki részén egy család egyszobás, zsúptetős, vályogkunyhójában folytatott tanulmányozást gyertyafény mellett, a következő este pedig a guatemalai követség egyik tágas, jól kivilágított szobájában.

A munka ismét előrehalad

A munka nagyszerűen haladt előre, és eljutott minden területre. A gyönyörű hondurasi szigetvilág — amelynek főbb szigetei: Roatán- és Utila-sziget, valamint Guanaja — a Karib-tengerben fekszik mintegy 50 kilométerre az északi parttól, a világ második legnagyobb korallzátonyán. E szigetek megközelíthetők repülőgéppel, komppal, vagy azoknak, akik nem félnek a tengeri betegségtől, goletával. A goleta kicsiny csónak, amelyet általában a pereméig megraknak áruval. Megesik, hogy egyet-egyet olyannyira túlzsúfolnak, hogy elmerül. A szigeteken sok ház fából készül a szivárvány minden színére festve, amelyeket a víz fölött cölöpökre építenek, így csak keskeny pallókon közelíthetők meg.

1948-ban Donald Burt, valamint a White misszionárius házaspár Coxin’s Hole-ba, Roatán nagyvárosába utazott, hogy lendületet adjon a szigeten folyó munkának. Azóta sokan élnek itt, főleg külföldi testvérek, akik ezeken a szigeteken akartak letelepedni és hirdetni a Királyság jó hírét. A reagálás azonban a mai napig csak korlátozott.

Amikor Lloyd Aldrich fiókszolga az 1960-as években meglátogatta Roatánt, megállapította, hogy a lakosok vallásosak,  barátságosak, közvetlenek és dolgokat könnyen vevő emberek. Érdekes volt megfigyelnie, hogy ha a szónok szónoki kérdést tett fel az előadásában, a hallgatóság őszintén felelt rá. Például, amikor az egyik szónok megkérdezte: „Mennyi víz van a tengerben?”, valaki így válaszolt: „Azt csak Isten tudja, ő pedig nem mondja meg.” Családi témákat tárgyalva egy szónok megjegyezte, hogy némely nő folyton szekálja és papucsként kezeli a férjét, sőt még a főséget is magához ragadja. A szoba végéből egy hang buzgón válaszolt: „Ámen!”

Irány: a Moszkitó-part!

A legtöbb hondurasi még sohasem kockáztatta meg, hogy az ország legtávolabbi keleti részébe a Moszkitó-partra merészkedjen. Jobbára érintetlen erdők, gazdag völgyek és áthatolhatatlan esőerdők vannak itt; e gyéren lakott terület évszázadok óta a legkülönfélébb emberek otthona, kezdve a payáktól és a miszkito indiánoktól, akik még ma is őseik dialektusát beszélik, és a zambóktól, a feketék leszármazottaitól, akik tüzesvérű karib-tengeri indiánokkal házasodtak, a hontalanokig, kalózokig és rabszolga-kereskedőkig.

Bár volt idő, amikor csak kevesen beszéltek spanyolul vagy angolul, valakinek el kellett vinnie hozzájuk is a Jóhírt. Így hát Gerald Hughes körzetfelvigyázó gondolt egyet, és 1957-ben előkészületeket tett egy prédikáló körútra. Csatlakozott hozzá Cristóbal Valladares — később ő lett az első olyan hondurasi Tanú, aki körzetmunkát vállalt. Egy csoporttal nekiindultak Trujillónak, prédikáló útjuk első állomásának.

Csak a legszükségesebbeket pakolták be, s béreltek egy kis motorcsónakot, amely nem volt felszerelve olyan „luxusdolgokkal”, mint hálóhelyek, ülések, rádió, iránytű vagy bármiféle műszer. Volt azonban egy megbízható kapitány és személyzet — valamennyien tapasztalt hajósok. Ez nagyon jó volt, mivel a Cape Honduras nevű ponton túl a tenger igencsak viharos volt. Sőt egy ember vízbe is esett, de szerencsésen megmenekült.

 Huszonkét órába telt, amíg elérték a kicsiny Sangrelaya falut. Egészen addig élelem és innivaló nélkül voltak. Másnap egy fatörzsből kivájt kenun indultak el a Fekete-folyón, amelyen végigevezve eljutottak a bemunkálandó területre. Hamarosan egy angolul beszélő érdeklődő hölgyre akadtak, akinél jó néhány órát eltöltöttek akkor és a következő újralátogatás alkalmával is, és a Bibliából tanították őt. Másnap 35-en jöttek el, hogy meghallgassák a bibliai előadást, azt követően pedig az emberek egész éjszaka feltartották a testvéreket, hogy választ kapjanak a kérdéseikre.

A következő állomás Brus-lagúna volt. A homokzátony mentén, amely a lagúnát elválasztja a tengertől, megtett háromórás kimerítő gyaloglás után a világ egyik legnagyobb kókuszpálma-ültetvényére, Tusí Cocalra érkeztek. Élvezettel láttak neki a több napja első igazi ételnek, és jóleső érzéssel töltötte el őket a háziak meleg vendégszeretete, amellyel felkínálták házukat a nyilvános előadás megtartására, amelynek címe: „Feltámadás, pokol és menny”. Harmincnégyen jöttek el, köztük néhány olyan asszony is, aki a vállára kötött batyuban cipelte gyermekét. A lagúna túlsó oldalán fekvő egyik faluban több mint 30-an jöttek el a bibliai előadásra. Folyton jöttek az emberek, így az Őrtorony-tanulmányozást követően a testvérek újabb nyilvános előadást tartottak.

A napokat szorgalmas prédikálással töltötték, az éjszakát pedig olyan szálláshelyen, amit épp felajánlottak. Az étel változatos volt: jukka, szardínia, kókuszdióból készült kenyér és helyi kávé. Sangrelayába visszatérve aztán azt tapasztalták, hogy az ottani pap igyekezett lebeszélni az embereket arról, hogy meghallgassák őket. Még a nyilvános iskolaépület kulcsát sem volt hajlandó átengedni. Mindez azonban mit sem számított: 62-en vettek részt a nyilvános előadáson egy másik helyen. Tizennyolc nappal az ideindulás után a csoport hazafelé vette útját Limón felé. Ott a polgármester megmutatta nekik régóta kincsként őrzött könyvét, amelynek címe: Az Isten  hárfája. Ezt 27 évvel korábban kapta, amikor Johnson testvérnő úttörőmunkát végzett a területen.

Mire visszatértek kenujukon Trujillóba, a csoport számításai szerint már közel 800 elszórtan élő emberrel ismertették meg a Jóhírt a Moszkitó-parton. Kezdetnek nem rossz!

Némely támadás kudarcba fullad

Sátán természetesen gondoskodott arról, hogy a prédikálómunka soha ne folyhassék valamilyen ellenállás nélkül. Jehova Tanúit általában tisztelik Hondurasban. Még akkor sem tettek lépéseket az összejövetelek beszüntetésére, amikor szükségállapotot hirdettek ki az országban. Mindig van azonban néhány prominens személy, akinek oly nagy az előítélete, hogy égen-földön mindent megmozgat a prédikálómunka leállítására. Némely esetben úgy tűnik, hogy Jehova modern Gamálieleket támasztott a Tanúk védelmére. (Vö. Cselekedetek 5:33–40.)

Az 1960-as években volt egy csoport, amely mindent elkövetett, hogy lerontsa Jehova Tanúi tekintélyét a kormányzat szemében: támadták őket a sajtón és a rádión keresztül, és arra sürgettek, hogy a Tanú misszionáriusokat utasítsák ki az országból. A kormányzat különleges bizottságot hozott létre annak eldöntésére, mit tegyen, tekintettel a vádakra. Ezen a találkozón jelen volt egy jogász is, aki valamikor disszertációt készített arról, milyen jogi csatákat folytatnak Jehova Tanúi az egész világon, és hogy ezeknek milyen hasznuk volt az adott társadalomra nézve. Felszólalt a Tanúk érdekében és a következőkre emlékeztette a bizottságot: „Ezek az emberek világszerte számtalan országban megnyerték a pereiket.” Arra kérte a kormányzatot, hogy legalább az őket megillető jogokat adja meg a Tanúknak, ha ennél többet nem is. A bizottság úgy döntött, hogy engedélyezi Jehova Tanúi számára tevékenységük akadálytalan folytatását.

Ugyanilyen rágalmazó cikkek miatt az iskolák egyik kerületi felügyelőjét felkérték, hogy vizsgálja felül Jehova  Tanúi ügyeit. Ez az elfogulatlan férfi számos Tanút ismert, és elolvasta néhány irodalmukat is. Fellépett a kivizsgálás ellen és azt javasolta, hogy sokkal hasznosabb lenne, ha inkább a cikkek íróinak a jellemét vizsgálnák meg. Valószínűleg ők nagyobb veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra nézve.

Jehova Tanúi szigorúan semlegesek, amikor politikai ügyekről és konfliktusokról van szó. Ez az álláspontjuk időnként jogtalan támadásokra ad alapot. Nem sokkal az 1966-os kerületkongresszus előtt az oktatásügyi miniszter megpróbált kierőszakolni egy olyan törvényt, amely kötelezővé teszi minden diák számára a zászló előtti tisztelgést és a nemzeti himnusz eléneklését az iskolában. De minden ilyen alkalommal, amikor a bizottság összeült, valaki indítványozta a döntés elhalasztását. Ezek egyike egy olyan férfi volt, akinek a felesége tanulmányozott a Tanúkkal. Ezért meg volt győződve arról, hogy jogos bibliai érveik vannak arra, miért nem vesznek részt hazafias ünnepeken. A miniszter körlevelet küldött ki az iskoláknak utasítva a tanárokat, hogy kicsapással  való fenyegetéssel kényszerítsék a gyermekeket a zászló előtti tisztelgésre, de ez az ésszerűtlen törvény soha nem került be az alkotmányba.

A keresztény lelkiismeret

A zászlótisztelgés kérdésével főként a gyermekeknek kell szembenézni. Néhány tanár abbeli erőfeszítésében, hogy megértőnek bizonyuljon, akaratlanul is csalóvá válik. Némelyek azt mondják a tanulóknak, hogy a zászló előtti tisztelgés nem több a tisztelet egyfajta megnyilvánulásánál. A Tanú-gyermekek azonban nagyon is tudják, mi a különbség a tisztelet — amelyet ki is mutatnak az adott nemzeti zászlók iránt — és a bálványimádás között. Azt is tudják, hogy a hondurasi himnuszban olyan kifejezések fordulnak elő a zászlóra vonatkozóan, mint „isteni jelkép” és „szent lobogó”, amelyek egyértelműen vallási színezetet adnak ennek.

San Juancito városban az egyik tanár „hasznos” tanácsot adott az egyik fiatal Tanúnak: „csak most az egyszer” tegyen eleget a zászló előtti tisztelgésnek, hogy megkaphassa a diplomáját, aztán „vallja be” az egészet vallási elöljáróinak, és azok biztosan meg fognak bocsátani neki. Ez a fiatal testvér elmagyarázta, hogy amikor valaki bűnt követ el, Isten és Krisztus ellen vét, és hogy lelkiismeretét nem az emberektől, hanem az Isten nemtetszésétől való félelem motiválja.

Néhány katonai tisztviselő is megtanulta, hogy a lelkiismeret, s nem a gyávaság vagy a lázadás szelleme indítja a keresztényeket, amikor megtagadják az erőszakot. Nem messze Danlítól néhány testvér kivonult a prédikálószolgálatba, amikor egy katonai őrjárat érkezett, hogy újoncokat toborozzon. Megparancsolták két testvérnek, hogy szálljanak be a buszba, amely a zászlóalj főhadiszállására vitte őket. Amikor a csoportot vezető testvér értesült a történtekről, engedélyt kapott, hogy mindenkinek tanúskodjon a buszban. A felügyelettel megbízott őrmesterrel kezdte, s részletesen elmondta neki, milyen segítő jellegű tevékenységet folytatnak ezek a fiatalemberek. Az őrmester  parancsot adott az elengedésükre, hogy folytatni tudják békés munkájukat.

Az 1969-es háború

Volt idő, amikor a versengés és a bizalmatlanság légköre uralkodott Honduras és Salvador között, amelyet mindkét országban a rádión keresztül elhangzó nacionalista propaganda fűtött. Előfordult, hogy Hondurasban gyalázkodó csőcselék vette körül salvadoriak otthonait és üzleteit. A legparányibb szikra is elég volt a robbanáshoz; pontosan ez történt 1969 júliusában is, amikor a hondurasi és salvadori futballcsapat állt ki egymással, hogy újrajátszott mérkőzést vívjon az 1970-es világbajnokságba jutásért. Azonnal kitört a háború, méghozzá ott a stadionban! Nehéz elképzelni, hogy azok a hondurasiak és salvadoriak, akik már több mint egy emberöltő óta jó barátságban és jószomszédi viszonyban éltek egymással, most hirtelen pisztolyt és kést ragadtak, és gyilkolni kezdték egymást — pedig pontosan ez történt a két ország városaiban és falvaiban.

A háború velejárói: az elsötétítések, éjszakai kijárási tilalmak, elbocsátások, zaklatások és a salvadoriak — köztük néhány testvér — kiűzése az országból, hatással voltak a szolgálatra és az összejövetelekre is. Manuel Martínez testvér, a fiókbizottság egyik tagja, aki ma körzetmunkát végez, még mindig emlékszik arra, hogyan kellett elhagynia a gyülekezetét, s visszatérnie Salvadorba 23 önátadott testvérnek. Hozzátette: „Nagyon lehangolt voltam, és nem tudtam, mit tegyek. Amikor már túl voltunk a háború legrosszabb részén és elmentem, hogy levezessem az Őrtorony-tanulmányozást, mindössze kétfős hallgatóság fogadott.”

Sok városban polgári bizottságok alakultak, amelyek önhatalmúlag arra specializálódtak, hogy az állam potenciális ellenségei után kutassanak az utcákon és az otthonokban. A közösség minden egyes tagjától elvárták, hogy részt vegyen a bizottság munkájában és az éjszakai járőrözésben. Rubina Osejo testvérnő akkoriban egy magániskolát működtetett. A polgári bizottság  felkereste és megkérte, hogy vegyen részt ő is. A testvérnő emlékezett Jézus tanácsára, hogy legyünk „óvatosak, mint a kígyók”, és azt válaszolta, hogy ugyan sem az éjszakai járőrözésben, sem a pénzgyűjtésben nem tud részt venni, de szellemileg éber lesz, és imádkozni fog azért, hogy a háború és az igazságtalanság mielőbb megszűnjék (Máté 10:16).

A háború időnként arra is alkalmat ad az igaz keresztényeknek, hogy a magaviseletük által tanúskodjanak. Néhány El Progresó-i Tanúnak olyan salvadori szomszédja volt, aki gyűlölte a Tanúkat, és nem volt hajlandó beszédbe elegyedni velük. Amikor kitört a háború, a csőcselék szemet vetett jól menő üzletére. Ám egy nap, amikor már majdnem elkezdték fosztogatni az üzletet, egy férfi, aki tanulmányozott a Tanúkkal, rákiáltott a csőcselékre: „Ne legyetek barbárok! Ennek a férfinak a felesége hondurasi, és a gyermekeik szájától vonjátok meg az élelmet — azoktól a gyermekektől, akik a ti hondurasi testvéreitek.” A tömeg elhallgatott, mire a salvadori fogta néhány holmiját meg némi pénzt és elrejtőzött a Királyság-teremben. Később, amikor mindenét visszakapta, kijelentette: „Most már tudom, hogy Jehova Tanúi becsületes és megbízható emberek, és semlegesen viselkednek a háborúban.” Könnyekkel a szemében könyörgött a testvéreknek, hogy bocsássanak meg neki korábbi viselkedéséért.

Javában dühöngött a háború, amikor az egyik hondurasi testvért letartóztatták és egy őrmester elé vitték, aki megparancsolta neki, hogy vonuljon be a seregbe. Az őrmester felbőszült, amikor a testvér elmagyarázta neki lelkiismereti meggyőződését. Három éjszakán át próbálta megtörni a testvér feddhetetlenségét. Még halállal is megfenyegette. Mindhiába. Hónapokkal később az őrmester elveszítette pozícióját és világi munka után kellett néznie. Az egyik helyi bányánál alkalmazták. Ott aztán a csoportvezetője ismerősnek tűnt számára, és ez őszinte rémülettel töltötte el — ugyanaz a testvér volt, akit ki akart végeztetni! A testvér azonban egyáltalán nem akarta ezt megtorolni, sőt megosztotta ebédjét és kávés termoszának tartalmát a reszkető  exőrmesterrel. A férfi félelme fokozatosan alábbhagyott, és idővel beleegyezett egy bibliatanulmányozásba.

Egy házaspárt letartóztattak és börtönbe vetettek, mivel azzal gyanúsították őket, hogy salvadoriak. A férj Salvadorban született, de hondurasi állampolgár, a felesége pedig nicaraguai származású volt. Egy vén és egy misszionárius elment a megbízott tisztviselőhöz, hogy elmagyarázza neki: mindkét ember — ma már mindketten a 70-es éveikben járnak — Jehova Tanúja, és egyáltalán nem az állam ellenségei. A tisztviselő megengedte, hogy kijöjjenek a cellából. Az idős házaspár a könnyekig meg volt hatva, amikor meglátta a testvéreket. Amikor a tisztviselő látta az őszinte szeretetteljes megnyilvánulást e különböző nemzetiségű emberek között, elengedte a házaspárt. De a legnagyobb veszély még csak ezután jött — egy kocsi csomagtartójában kellett őket elvinni a biztonság érdekében. Csodák csodájára, simán átjutottak valamennyi ellenőrző ponton és biztonságos rejtekhelyet találtak a város szélén.

Nincs szükség lőfegyverekre

Uralkodjék bár háború, vagy béke, veszélyes és erőszakos időkben élünk, ami sok embert arra indít, hogy revolverekben vagy más fegyverekben bízzon, ha önvédelemről van szó. Ugyanakkor azonban vannak néhányan, akik bár valaha lőfegyverekben bíztak, mára megtanulták, hogy ehelyett inkább Jehovába vessék bizalmukat.

A háború alatt a festői szépségű El Rosario hegyi falucska iskolaigazgatója is egy felfegyverzett csoport vezetője volt, amely éjszaka az utcákon járőrözött — bár ma már elismeri, hogy a legtöbb időt ivással töltötte. Rendíthetetlen patrióta volt, de ellenezte a foglyok szükségtelen bántalmazását. Egy alkalommal az egyik rokona, aki bűncselekmények elkövetéséről volt közismert, le akart lőni védtelen férfiakat, nőket és gyermekeket. Az iskolaigazgató megmondta neki, hogy ha ez lenne az a nagy hőstett, akkor inkább menjen ki a harctérre, vagy legalábbis adjanak fegyvert mindannyiuk kezébe — és rajta! Évekkel később ez az iskolaigazgató Krisztus egyik igaz katonája lett,  Jehova Tanúja. Ma is épp ily bátran védelmezi a helyes alapelveket —, de Isten Szavával, nem pedig fegyverrel.

Egy nő, aki egy bárt üzemeltetett, fegyverrel járt, amiért is sokan féltek tőle. A házát számtalan faragott kép díszítette, ő maga pedig boszorkánysággal foglalkozott, de mélyen legbelül nem igazán volt boldog, és valami jobb után vágyódott. Az Igazság könyv megnyitotta előtte az utat, és egy házi bibliatanulmányozás révén kezdett ’új egyéniséget ölteni magára’ (Ef 4:24).

Lassanként eljárt az összejövetelekre és felszámolta a faragott képeket, de elbátortalanodott, amikor a „barátai” hamis színben tüntették fel a Tanúkat. A testvérnő, aki tanulmányozott vele, türelmes volt; idővel a hölgy szíve olyannyira megerősödött, hogy kezdett házról házra járni a Bibliájával —, de természetesen a pisztolya nélkül! Hamarosan hét bibliatanulmányozást mondhatott a magáénak. 1971-ben alámerítkezett, s azóta folyamatosan halad előre, mindenkor Jehovában bízva.

Santos igazán idős volt már, amikor megismerte az igazságot. Korábban katonai parancsnok, békebíró, büntetőbíró és az egyik politikai párt helyi elnöke volt. Mindig hordott magával fegyvert a hatalom szimbólumaként. Tevékenysége alatt le kellett tartóztatnia néhány elvetemült gonosztevőt. Amikor Santos Tanú lett és megkezdte a házról házra végzett szolgálatot, úgy érezte, hogy sokkal több bátorságra van szüksége ezen új pályafutása során, mint a régebbi időkben valaha is. Ám e bátorságot nem a fegyvernek, hanem a Jehovához intézett imának köszönhette.

Egyszer azonban a fegyver védte meg a Tanúkat. Santa Rosa de Copán püspöke mindig azon mesterkedett, hogy kellemetlenségeket okozzon a testvéreknek. Követte őket, amikor házról házra mentek, és összeszedte az általuk hátrahagyott irodalmat, amelyet aztán elégetett. Arra ösztökélte a nyáját, hogy hajigáljanak köveket a Királyság-terem tetejére. Egyik este, mialatt javában folyt az összejövetel, valaki kinyitotta az ajtót és egy hatalmas vödörnyi sarat hajított be, amely többek között egy fiatal testvérnő fehér ruháját is tönkretette. Az egyik testvér elment, hogy elmagyarázza a helyzetet a helyi rendőrfőnöknek,  akit felháborított a dolog. Elment a püspökhöz, s megveregetve a pisztolyát ezt mondta neki: „Ha még egyszer meghallom, hogy molesztálják Jehova Tanúit, kénytelen leszek ezt kipróbálni magán.” Ettől fogva a püspök többé nem intézett támadást ellenük.

Jehova Szava a vérre vonatkozóan

Alkalmanként bizony keményen próbára teszi Jehova Tanúi hitét Hondurasban az a néhány orvos és sebész, aki nem hajlandó tisztelni az Írásokon alapuló álláspontjukat a vérátömlesztésre vonatkozóan. Cecilia és férje például súlyos autóbalesetet szenvedett. A kórházban tértek magukhoz, s mindketten komolyan megsérültek. Cecilia állkapocscsontja szilánkokra zúzódott. Az orvos azt mondta neki, hogy műtétre és vérátömlesztésre van szüksége. Cecilia a törött állkapcsával alig tudott beszélni, de mégis sikerült valamiképp elmagyaráznia, hogy beleegyezik bármiféle szükséges kezelésbe — kivéve a vérátömlesztést. Felelősséget vállalt minden következményért, ami lelkiismereti álláspontja miatt adódna. Erre az orvos azt mondta neki, hogy akkor hagyja el a kórházat, mert ő már nem tud többet tenni érte.

Mielőtt Cecilia ezt megtehette volna, egyik nap körülvette egy csoport orvostanhallgató, akik nevetve és közönséges szavakat használva azt követelték tőle, hogy mondja meg, ki tömte  tele a fejét ilyen ostoba elképzelésekkel. Elmondták neki, hogy ebben a kórházban ők adják az utasításokat, és nem Jehova Tanúi. Hozzáfogtak, hogy olyan kezelést alkalmazzanak nála, amit szerintük „még az állatok sem képesek elviselni”: drótokat illesztettek az állkapcsa alá és csavargatni kezdték a szájában. Amikor panaszkodott a fájdalom miatt, ismét közönséges szavakkal illették, kivéve az egyik fiatalembert, aki némileg humánusabbnak tűnt. E szavakkal bátorította őt: „Nézze fiatal hölgyem, tudom, hogy ez sok fájdalmat okoz. Fohászkodjon az Istenéhez, Jehovához, hogy segítsen elviselni.”

Két nappal később ugyanez a csoport visszatérve úgy találta, hogy munkájuk nem járt sikerrel. Nem sok együttérzést tanúsítva, kihúzták a drótokat. Aztán egy agyaglemezkét építettek be az állkapocsba, és három napra ismét magára hagyták, hogy gyógyuljon. Ez idő alatt a testvérnő nem tudott beszélni; csak gondolkodni és imádkozni tudott, és a Példabeszédek 3:5. versének szavain elmélkedett: „Bízzál Jehovában egész szíveddel [NW].” Amikor az orvosok visszatértek, meglepődtek. Egyikük felkiáltott: „Nézzétek, milyen jól van!” A másikuk hozzátette: „Biztosan azért, mert engedelmeskedett Istennek. Nincs még egy ilyen csoport, amelyik ilyen engedelmes lenne Isten iránt, mint ezek.”

Sonia Marilú 13 éves volt, és nagyon beteg. Az orvosok sosem tudták egybehangzóan megállapítani, mi okozza a fájdalmait. Egy roham miatt aztán kórházba kellett szállítani. Az egyik bélszakasz átfúródott, és azonnali műtétre volt szüksége. A szülők kifejtették az orvosoknak a vérre vonatkozó álláspontjukat. Mire azok így válaszoltak: „Megoperáljuk őt vér nélkül — ha azt akarják, hogy meghaljon.” A szülei aztán veszélyes utat tettek meg vele Salvadorig. Nagyon súlyos állapotban érkezett meg. Az orvosok — az egyikük Tanú — megvizsgálták és megoperálták vér nélkül. Bár az állapota nagyon leromlott, mégis átvészelte!

A dolognak azonban még nem volt vége. Négy nappal később az állapota hirtelen rosszabbra fordult és újabb műtétre  volt szükség. Most egy másik sebészcsoportra várt az operáció. Látva veszélyesen alacsony vérsejtszámát, ezt mondták: „Ha nem fogadsz el vért, meghalsz, mi pedig nem operálunk meg vér nélkül.” Sonia hajthatatlan volt és elutasította a vérátömlesztést. Mivel úgy tűnt, hogy a kislánynak legfeljebb 12 órája van hátra, az orvosok úgy döntöttek, hogy megoperálják, megfogalmazásuk szerint „nagy kockázat mellett úgy, hogy ráadásul a kezük is meg van kötve”. Bár a hemoglobinszintje négy gramm/100 milliliterre csökkent, mégsem alkalmaztak vérátömlesztést. Másnap reggel, a személyzet legnagyobb meglepetésére, még mindig életben volt és javulófélben. Az egyik orvos ezt mondta: „Istennél voltál, és ő visszaküldött. Biztosan nagyon szeret téged.”

Soniának még egy ideig intenzív gondoskodásra volt szüksége, és az orvosok még mindig vért javasoltak a gyorsabb felépülés érdekében. De lassan és biztosan egyre jobban lett anélkül is. Amikor hazaengedték a kórházból, az őt elsőként megoperáló orvosok egyike ezt mondta neki: „Tiszteletben tartottad Isten törvényét, nem vétettél a lelkiismereted ellen, és nem kell tartanod az AIDS veszélyétől sem.”

„Hű a kevesen”

A hondurasi kormány állandó harcot folytat a kisstílű törvényszegők ellen. A világi szomszédok is vég nélküli küzdelmeket vívnak azon széles körben elterjedt megrögzött szokás miatt, hogy sokan nem adják vissza a kölcsönkért dolgokat. Az újaknak alámerítkezés előtt meg kell tanulniuk, hogy változtassanak az ilyen magatartáson, és legyenek ’hűek a kevesen’ is (Luk 16:10).

Egy házaspár megtanulta, hogy nemcsak helyes, hanem hasznos is ’megadni a császárnak, ami a császáré’ (Márk 12:17). Edmundo és felesége, Estela, kilenc éve importál árukat Guatemalából és Mexikóból. Megfigyelték, hogy néhány vámtisztviselő kész volt „nem hivatalosan” csökkenteni az importra kirótt adókat. Kezdettől fogva Jehova Tanúinak vallották  magukat; becsületességük miatt fokozatosan elnyerték a hivatalnokok bizalmát. Ma már csak egyszerűen kitöltik a vámáru-nyilatkozatot, és elég, ha a szavukat adják. Amikor más importőrök látják, milyen kevés baja van ennek a házaspárnak a vámosokkal, és hogy nem kell állandóan attól félniük, hogy elkobozzák áruikat, elgondolkodnak azon, hogy nekik is becsületesebbeknek kellene lenniük.

Egy San Pedro Sula-i testvér 18 éve dolgozik a kormány vám- és adóhivatalában. Egy beszélgetés során a testvér elmondta: „Nagyon erős a késztetés arra, hogy jól megszedjem magam anélkül, hogy ennek akár a legcsekélyebb nyoma is maradna, de nem akarok véteni a lelkiismeretem ellen. Azonkívül tudom, hogy Jehova szeme mindig éber. Egy alkalommal felajánlották, hogy választhatok néhány autó közül egyet, s ezért csupán csökkenteni kellett volna az adó alá eső értéküket. Bár nagyon csábító lehet egy ilyen ajánlat, nem lehet összehasonlítani a tiszta lelkiismeret értékével, s a munkatársak és az igazgatók részéről megnyilvánuló tisztelettel. Tavaly meghívtak egy szemináriumra, és a zárómegjegyzések közben a vámhivataltól kiküldött ENSZ-képviselő megkért, hogy álljak fel. Nyilvánosan gratulált, amiért ilyen törvénytisztelő ember vagyok, olyan, akit nem lehet megvesztegetni, s aki mások számára is követésre méltó példa.”

Előrehaladás az elszigetelt vidéki területeken

A testvérek sokat fáradoznak azért, hogy elérjék az elszigetelt területeken élő embereket is. Ez olyan feladat, amely áldozatot követel, ugyanakkor — ahogy gyakran mondják — olyan örömet és megelégedést is ad, amely messze túlszárnyalja a munkát.

Puerto Cortés kikötőváros a Karib-tenger partján és részben feltöltött ingoványra épült; ma számtalan virágzó gyülekezet található itt. Robert Schmidt, aki az 1960-as évek végén volt itt misszionárius, emlékszik még arra a 80 kilométer hosszú területre, amelyet gyalog kellett bejárnia; akkoriban még csak egy gyülekezet volt. „Azokban az időkben hét napig tartó,  fáradságos utat kellett megtenni gyalogosan, hogy meglátogassuk a guatemalai határ közelében levő otthonokat. Csak egy kis csoport volt erre képes. Az érdeklődést tanúsító emberek általában élelmet ajánlottak fel az irodalomért cserébe; sokan a földből éltek, és kevés vagy semmi pénzük nem volt. Visszatérőben hazafelé, újralátogatásokat végeztünk és esténként gyertyafény mellett vezettünk bibliatanulmányozásokat.” S mi volt a jutalmuk? 1971-ben gyülekezet alakult Omoában, a terület egyik nagyobb városában.

Az 1970-es években a Puerto Cortés Gyülekezet előkészületeket tett, hogy bejárja a keleti országrész szétszórt területeit, s kiküldött egy csoport testvért, akik vagy a gyümölcsfeldolgozó társaság által üzemeltetett vonaton, vagy egy öreg, de megbízható Land-Roveren utaztak. Állandó felszerelésük közé tartozott egy erős kötél és néhány lapát. Az esős évszakban sorban álltak a járművek, főleg a veszélyes sárgödrök előtt. Amikor egy autó sikeresen átjutott rajta, kitörő örömmel fogadták, ha nem, akkor előkerültek a kötelek és a lapátok. Festeni való jelenet. A testvérek levetett cipővel és feltűrt nadrággal, a testvérnők pedig feltűzött szoknyával, és mindannyian ástak. A testvérek türelmes munkája ismét jutalmat nyert, mert láthatták a barcoai elszigetelt csoport növekedését, és egy virágzó gyülekezet létrejöttét az  Ulúa folyó mentén levő La Juntában. Ma már mindegyiknek saját Királyság-terme van.

Néhány különleges úttörőtestvérnő, köztük Olga Aguilar (ma Walkernek hívják) a déli Choluteca Gyülekezetből látogatni kezdte Guásimót, egy apró falucskát a hegyek között. Idővel — más testvérek segítségének köszönhetően is — 25 ember kezdett összejönni. Felismerték azonban, hogy szellemi előrehaladásuk érdekében össze kell jönniük más hasonló hitű emberekkel. Igen ám, de hogyan? Ez közel háromórás gyaloglást jelentett Cholutecáig. Mivel csak szamaraik voltak, amiket szállításra lehetett használni, az igazi hajtóerő a Jehova iránti szeretet volt. Érdekes módon mindig a guásimói testvérek érkeztek elsőnek az összejövetelekre! Az 1970-es cholutecai körzetgyűlésen 13 guásimói testvér merítkezett alá. Egyikük úgy érezte, hogy családjának még többet kellene a javára fordítania az összejövetelekből, ezért házát szó szerint a városba költöztette. Hogyan? A hátán: valahányszor összejövetelre ment, mindig vitt magával néhány darabot!

Amikor az El Progreso gyülekezetbeli testvérek elkezdték látogatni a tőlük mintegy 24 kilométerre délre fekvő Santa Ritát, az egyik fodrászat tulajdonosa örömmel fogadott el irodalmat. Kérlelte a testvéreket, hogy maradjanak és tanítsák őt, de ők távozásuk előtt a városlakók közül meg akartak látogatni annyit, amennyit csak lehetett. A férfi könyörgőre fogta: „Ha itt maradnak és tanítanak, vendégül látom Önöket éjszakára a házamban, és ételt is adok, úgyhogy nem vesztenek el értékes időt.” Egy szó mint száz, 15 testvér kapott élelmet és szállást a fodrász házában azon az éjszakán.

Külföldi családok érkeznek, hogy segítsenek

Sokan vannak, akik bár nem tudnak misszionáriusként szolgálni, mégis misszionáriusi szellemmel rendelkeznek. Ezért hát amikor 1968-ban Az Őrtorony arra buzdította a testvéreket, hogy költözzenek olyan országokba, ahol nagyobb szükség van rájuk, a hondurasi fiókhivatalba százával érkeztek a levelek legalább 24 országból.

 Grant Allinger, aki akkoriban fiókszolgaként szolgált, készített egy nyolcoldalas feljegyzést, amelyben részletes és megfelelő felvilágosítást adott azok számára, akik érdeklődtek. Az eredmény? 1968 és 1974 között legkevesebb 35 család költözött Hondurasba a világ minden tájáról — Angliából, az Egyesült Államokból, Kanadából, Németországból, sőt még a távoli Új-Zélandról is.

Némelyiküknek valódi kihívást jelentett elképzeléseik megvalósítása. Az egyik kanadai család megtette a szükséges előkészületeket, felmérte a költségeket és nekikészülődött a költözésnek. De felmerült egy komoly akadály: Miből finanszírozzák az utazásukat? Ahhoz, hogy ki tudják fizetni az adósságaikat, el kellett volna adniuk az autójukat; ugyanakkor közeledett az elutazás ideje, és nekik még mindig csak 16 dollár volt a zsebükben. Jehova nem feledkezett meg róluk. Egy nappal az elutazás előtt eladták az autót! Sőt mi több, amikor a barátaik beugrottak hozzájuk, hogy jó utat kívánjanak nekik, mindegyikük hátrahagyott egy kis összeget segítség gyanánt, s így végül 600 dollárjuk gyűlt össze. Megköszönték barátaiknak, és megköszönték Jehovának.

Azok, akik olyan helyre mentek szolgálni, ahol nagyobb volt a szükség, valódi áldást tapasztaltak a munkájukon. Raymond Walker például Angliából érkezett 1969-ben. Időbe telt, mire letelepedett és elsajátította a nyelvet, de aztán belépett az úttörők soraiba, majd körzet- és kerületmunkát végzett feleségével, Olgával. Jelenleg az öttagú fiókbizottságban szolgál.

’Megmentő kegyelem minden ember számára’

Bár Pál apostol azt mondta, hogy a megmentés „minden embernek” elérhetővé lesz, ugyanakkor azt is kijelentette: „Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek” (Tit 2:11; 1Kor 1:26). Ez Hondurasban is igaznak bizonyult. Mindenféle ember — káprázatos változatosságban — elfogadta az igazságot, de nem sokan voltak közülük nagyon gazdagok, vagy hatalmasak.

 Figyeljük meg egy hölgy esetét. Az anyja nevelte, miközben bordélyházakat működtetett a megélhetés érdekében. Amikor meghalt az anyja, átvette az üzletet. Nem volt számára könnyű az igazsághoz jönni, de megtette — és természetesen kiszállt a családi vállalkozásból. 1976-ban úttörő lett és azóta egyszerű életet él; ruhákat mos.

Filander kisfiú volt még, amikor elkezdte tanulmányozni az igazságot, ám az édesapja egy cseppet sem örült ennek. Ahogy Filander előrehaladt, úgy próbálta az apja egyre keményebben leállítani. Azt akarta, hogy a fia egyetemre járjon és boldoguljon a világban. Megtiltotta, hogy elmenjen az összejövetelekre és a gyűlésekre, vagy hogy kimenjen a szolgálatba, de a fiú mindig megtalálta a módját, hogyan menjen el mégis. 1972-ben alámerítkezett és folyamatosan haladt előre továbbra is; először úttörő lett, majd később kinevezték vénnek. Miután részt vett a hondurasi Bétel építési munkálataiban, Kolumbiába küldték ugyanilyen feladatok elvégzésére. Családja magatartása az évek folyamán megenyhült irányába.

Antonio számára az iszákosság látszott a legelérhetőbb hivatásnak, mivel az elmúlt 80 évben ezzel töltötte a legtöbb idejét. Misszionáriusok tanulmányoztak vele, de nem sok sikerrel, így amikor az egyik misszionárius, Russell Graham még egy lehetőséget akart neki adni, a testvérek azt ajánlották, az lesz a legjobb, ha nem vesztegeti rá az idejét. Antoniónak azonban volt egy jó tulajdonsága: az alázatosság. Bár elméjét olyannyira tönkretette az alkohol, hogy háromszor kellett vele áttanulmányozni ugyanazt az anyagot, végül eljutott egészen az önátadásig és alámerítkezésig. Haláláig hűségesen szolgálta Jehovát.

José katolikusként nőtt fel, bár szocialista filozófiát és ateizmust tanult. Egyetemi tanulmányai alapján meggyőződött arról, hogy az emberiség az evolúció eredménye, ezért egyáltalán nem hitt már Istenben. 1966-ban azonban mostohafia fájdalmas halála rádöbbentette arra, milyen tehetetlen is az ember a halállal szemben. Egy nap egy misszionárius a feltámadás reménységéről beszélt neki. Ez felkeltette az érdeklődését és  ismét kezdte felépíteni Istenbe vetett hitét, de ezúttal szilárd alapra. Megtanulta, hogy Isten Királysága az egyedüli gyógyír, s nem a szocializmus, és Királyság-hírnök lett. Azóta kinevezték vénnek, és néhány évet a körzetmunkában töltött.

Az alkalmi tanúskodás gyümölcsei

A keresztény szolgálat egyik legörömtelibb része Hondurasban az alkalmi tanúskodás. A piacokon, az orvosi várószobákban, a vonatokon és a buszmegállókban folytatott csoportos megbeszélések az élet részét képezik Hondurasban. Ez aránylag megkönnyíti az emberek megközelítését, s így kötetlenül tudnak beszélgetni velük a Bibliáról.

Omoa városban élt egy asszony, aki egyáltalán nem szerette Jehova Tanúit. Sohasem beszélgetett velük, és egyszer sem fogadott el irodalmat. Őt elsősorban a pénz érdekelte, ezért csirkéket nevelt. Az egyik testvér, aki ismerte a véleményét, fesztelen beszélgetést kezdeményezett vele arról, hogyan lehet időt és pénzt megtakarítani a csirkenevelésben. Erről szívesen hallott. Néhány héttel később egy cikk jelent meg az Ébredjetek! folyóiratban az idő- és a pénzmegtakarításról, ezért a testvér adott az asszonynak egy példányt. Tetszett neki, és ma már boldogan elfogadja az irodalmunkat.

 Az egyik testvérnő egy üzletben dolgozott, és kissé megijesztette, amikor egy alkalommal hosszú hajú fiatal vásárló jelent meg. Összeszedte a bátorságát és beszélt neki a paradicsomi reményről, de a fiatalember durván közölte, hogy nem hisz a tündérmesékben, s hogy ő hippi és kábítószer-élvező. A testvérnő kitartó volt, s minden alkalommal röviden tanúskodott neki, valahányszor betért az üzletbe. Egy alkalommal elmagyarázta neki, hogy az 1Korinthus 6:9–11. verse szerint sokkal fontosabb, hogy mivé válunk, mint az, hogy mik voltunk. Amikor a fiatalember megkérdezte tőle, mi a véleménye az ő hosszú hajáról, a testvérnő azt válaszolta: nincs joga, hogy beleavatkozzon abba, ki hogyan ápolja magát, de hisz abban a bibliai tanításban, miszerint a hosszú haj csúfság a férfi esetében (1Kor 11:14). Másnap a férfi frissen borotváltan és rövid hajjal jelent meg! Bibliatanulmányozást kért, és egy testvér boldogan tett eleget ennek. Ma már alámerített, és saját tanulmányozásokat vezet.

Egy kisfiúnak szokása volt, hogy beszédbe elegyedett mindenkivel, akivel csak találkozott, ahogy az a hétéveseknél gyakran előfordul. Egy alkalommal meglátott egy fiatalembert a házuk előtt ülni könyvvel a kezében. A kisfiú megkérdezte, hogy az olvasott könyv vajon a Biblia. Amikor megtudta, hogy nem az — tulajdonképpen egy gépészeti kézikönyv volt —, félreérthetetlenül közölte a fiatalemberrel, hogy csak a Biblia komoly olvasása révén nyerhet örökké tartó életet. „Ha akarod, az apukám tud veled tanulmányozni” — mondta neki, és behívta a házba, hogy találkozzon az apjával. A történet végkimenetele az volt, hogy ez a fiatalember 1976-ban alámerítkezett. Kiderült, hogy évekkel korábban elfogadott néhány folyóiratot egy testvérnőtől, aki megígérte, hogy ismét felkeresi, de aztán megszakadt vele a kapcsolat. Mennyire fontos az alkalmi tanúskodás!

Házasságkötés

Sok pár, amikor megismeri az igazságot, felismeri, hogy lépéseket kell tennie a törvényes házasságkötés érdekében. A  beszámolókból az derült ki, hogy 1973-ban egyedül a comayaguai Bella Vista Gyülekezetben 32 pár tette meg ezt a lépést — a 120 hírnökből álló gyülekezetnek több mint a fele!

Teodoro és Mélida nagyszülők voltak. Mélida tanulmányozta a Bibliát és úgy döntött, hogy Jehovát akarja szolgálni. Teodoro, aki akkor 60 éves volt, beleegyezett, hogy feleségül veszi. Így hát két unokájuk társaságában megjelentek a városházán. A ceremónia előtt Teodoro a bíróhoz fordult és ezt mondta: „Gondolta volna, hogy valaha is megházasodom?” Közismert volt róla, hogy együtt él egy nővel, és hogy ebből a kapcsolatból három gyermekük született.

De mit tehet az a személy, akinek a partnere nem akar vele házasságot kötni? Ez volt a gondja Gladysnek is. Már évek óta együtt élt Antonióval, és három gyermekük volt. Gladys egy misszionárius testvérnővel tanulmányozta a Bibliát, és rendbe akarta hozni az életét, hogy szolgálhassa Jehovát. Végül ezt mondta Antoniónak: „Amíg össze nem házasodunk, addig a gyerekekkel alszom. Ha törvényes házasságot kötünk, újra együtt aludhatunk.” Ragaszkodott a szavához, Antonio pedig egyre ingerültebb lett. Hat hónap múlva aztán megadta magát és ezt mondta: „Rendben, házasodjunk össze.”

Gyermeknevelés

Szolgálatunk alapvető részét képezi, hogy megtanítsuk a szülőket arra, hogy teljes mértékben tegyenek eleget Istentől kapott felelősségüknek a gyermekeik felnevelése terén. Egy ötgyermekes házaspár tanulmányozni kezdett, majd nagyszerű előrehaladást tett és hamarosan látogatni kezdte az összejöveteleket. Az összejöveteleknek határozottan meg is volt a hatásuk. Egyik nap a misszionárius, aki tanulmányozta velük a Bibliát, elaludt tanulás közben. A méltányosság kedvéért meg kell említenünk, hogy a bádogtető alatt rettentő meleg volt: talán 50 °C lehetett. Az apa azt a tanácsot alkalmazta, amit az összejöveteleken hallott a gyermekneveléssel kapcsolatban: egész egyszerűen folytatta a tanulmányozást, amíg a misszionárius fel  nem ébredt — több bekezdéssel később! Azóta eltelt néhány év, és Jehova megáldotta ezt a szorgalmas családot. Az apa kisegítőszolga, a felesége kisegítő úttörő, a legidősebb fiuk pedig általános úttörő.

A hároméves Ernesto nagyon sokat nézte a televíziót, és a szülei — sok máshoz hasonlóan — aggódtak emiatt. Egész nap a reklámokat fújta. Hogy ellensúlyozzák ezt az egészségtelen befolyást, a szülei megvették neki Az én könyvem bibliai történetekről című könyv kazettás változatát, és megtanították arra, miképp kapcsolja ki a tévét. Ernesto gyors észjárású volt; hamarosan olyan jól megjegyezte a kazettán hallottakat, hogy elég volt a történet számát mondani, s máris fejből elmondta az egészet. Egy este az összejövetelen Ernesto édesapja láthatóan nagyon fáradt volt. Valaki megkérdezte tőle, miért nem aludta ki magát. Kimerülten válaszolta: „Addig nem tudtuk Ernestót leállítani, míg a 43. történethez nem ért.” Ernesto ma már tízéves, és tevékeny a szolgálatban. A szülei boldogok, hogy mindent elkövettek annak érdekében, hogy elméjét hasznos információkkal töltsék meg.

Vajon a kicsiny gyermekek képesek valódi döntéshozatalra azok alapján, amiket a szüleiktől és a nagyszüleiktől tanulnak? A kis Mario, aki La Ceibában lakik, négyesztendős, és rengeteg időt tölt a nagymamájával, Chepitával, aki már hosszú évek óta Tanú. Egy nap Mariót meglátogatta a másik nagyanyja, aki katolikus, és aki megkérdezte Mariót, nincs-e kedve elmenni vele a templomba. „Nem, többé nem, nagyi” — felelte. Amikor megkérdezte, miért nem, Mario így válaszolt: „Mert az Nagy-Babilon, nagyi!”

Az akadályok legyőzése

Természetesen keveseknek sikerül Jehovát komoly akadályok és nehézségek nélkül szolgálni. Amikor Emilia először hallott a Királyság-üzenetről 1967-ben, már férjes volt, bár nem boldog. Először nem vette komolyan az igazságot. De amikor kezdett néhány dolgot a tanultak szerint tenni, a férje megfenyegette,  hogy kidobja a vele tanulmányozó testvérnőt a házból. Emilia határozottan ezt válaszolta: „Ha kidobod őt, az utcán fogunk tanulmányozni.” Egy nap Emilia betért abba a bárba, ahol a férje iszogatott, hogy közölje vele, az összejövetelre megy. A férje már a sarkon várta, amikor hazajött, üvöltözni kezdett vele és hangosan prostituáltnak nevezte.

Az ilyen és ehhez hasonló megaláztatások, sőt verések ellenére Emilia úgy döntött, hogy alámerítkezik. S további 20 évi folyamatos ellenállás ellenére is oktatta gyermekeit. Kicsi koruktól fogva mindegyikükkel megtanított egy-egy bibliai felkínálást, amit a kert bokrai és virágai között gyakoroltak. S vajon megérte mindez a munka? Nyolc fia közül kettő ma kisegítőszolga, kettő pedig általános úttörő. S mi lett Emilia férjével? Hajlandó volt végül bibliatanulmányozást folytatni — az egyik lányával, aki általános úttörő!

Egy állás is támaszthat akadályokat a Jehovának végzendő szolgálat elé. A cselédeknek vagy házi munkát végzőknek Hondurasban rengeteget kell dolgozniuk, és gyakran valóságos rabszolgaként kezelik őket, elvárva tőlük, hogy a hét minden egyes napján rendelkezésre álljanak. Sokan attól való félelmükben nem kérnek szabad időt, hogy elveszítik az állásukat. Egy fiatal testvérnő azonban már a kezdet kezdetén leszögezte, hogy csak akkor fogadja el az állást, ha időt szakíthat Jehova iránti imádatára. Rendben tartotta a saját otthonát, ezen kívül tizenegy házi bibliatanulmányozást vezetett, akik közül legtöbben az összejöveteleken is részt vettek.

A Fifi lecsap!

Honduras gyakorta szenved természeti csapásoktól. A hurrikánok nem számítanak újdonságnak ebben az országban, de amikor a Fifi hurrikán berontott az északi partvidéken 1974 szeptemberében, az addigi legsúlyosabb természeti katasztrófaként jegyezte be magát az ország történelmébe. Mintegy 1600 Tanú (az országban levő Tanúk összlétszámának a kétharmada) élt a katasztrófa sújtotta vidéken. Bár 10 000 ember meghalt,  egyetlen testvér sem vesztette életét. Ám sokan elvesztették otthonukat és vagyonukat, ugyanakkor a hatalmas áradat tönkretette a kommunikációs rendszereket, az utakat, a vasútvonalakat és a hidakat is, amelyektől mindenki függött. Egy csoport Tanú útnak indult kenun a baracoai vasútállomásról, hogy tudakozódjanak az elszigetelt testvérek s bibliatanulmányozók hogyléte felől. Úgy tapasztalták, hogy kenun mintegy 55 kilométer távolságra lehetett eljutni a szárazföld belsejébe Teláig! A háztetők és a fák szolgáltak iránypontként. Amikor elhaladtak az egyik fa mellett, tekeregve a kenuba esett egy korallkígyó, amely nem tudott elmenekülni a víz miatt. Egy széles pengéjű késsel gyors csapással azonnal megölték a halálos marású csúszómászót, mielőtt bárkiben is kárt tehetett volna.

A Fifi más nehézségeket is okozott. Két körzetgyűlést el kellett halasztani. A szeptemberi jelentésben visszaesés mutatkozott, mivel rengeteg időt és erőfeszítést kellett a mentési munkákra összpontosítani. A testvérek a világ minden részéről adakoztak, és rövid időn belül szállítmányok érkeztek New Yorkból, New Orleansból és Belize-ből. Nem egész egy hónap alatt mintegy 29 000 kg élelmiszert gyűjtöttek össze a testvéreknek, családjuknak és barátaiknak. November 6-a felejthetetlen nap volt abban az évben. A nagy akadályok ellenére egynapos körzetgyűlést tartottak a katasztrófa sújtotta terület szívében, ahol is 4000-en vettek részt a programon. Az öröm és megkönnyebbülés könnyei csorogtak sok arcon, mivel a testvérek és testvérnők most először győződhettek meg arról, hogy szeretett barátaik élnek és biztonságban vannak.

Az elkövetkező évben a testvérek két új Királyság-termet és 36 új otthont építettek. Néhány házat ugyanazon a helyen építettek fel ismét, míg másoknak új helyet kellett keresni, mivel a korábbi területek folyómederré lettek! Az egyik testvért olyannyira meghatotta a kapott segítség, hogy újraterveztette új házának alapjait és befogadóképességét, hogy immár egy új Királyság-terem is helyet kapjon a telken.

 Nagy földrengések

„Mintha száz tehervonat dübörgött volna.” Ilyennek írta le az egyik testvér az 1976. február 4-i földrengést, amely őrült erővel rázkódtatta a házát, mígnem 2,7 méter magas tartóoszlopai a sárba zuhantak. A városban még mintegy 150 másik ház is komoly sérülést szenvedett. De e 7,5 erősségű földrengés epicentruma a guatemalai határ túloldalán volt, és ott rengeteg áldozatot követelt. Egy halász különös dologról számolt be: azon a holdfényes éjszakán néhány mérföldre a parttól tartózkodott, amikor döbbenten látta, hogy az óceán hirtelen kisimul, mint egy tükör. Aztán mindenünnen halak kezdtek kiugrálni a vízből. Egész addig nem értett semmit, míg a távoli város fényei ki nem hunytak és a félelmetes morajlás nem visszhangzott a vízen.

A Montagua-törés 1980-ban ismét megcsúszott, s újra megrázta az emberek alatt az ágyat, de kevesebb kárt okozott. Az emberek már maguk is mondogatják: „Ez az utolsó napok jele.” A többség azonban sajnos nem tesz semmit. Az óriási földrengések és a sokak által tanúsított közömbösség ellenére a Királyság-munka növekedőben van Hondurasban. Végtére is ez szintén annak a jelnek a része, hogy az utolsó napokban élünk (Máté 24:7, 14).

Kiszárad az Eufrátesz folyó

A nem felvilágosultak számára talán úgy tűnik, mintha virágozna a vallás Hondurasban; sok templom még tele van, legalábbis különleges alkalmakkor. A bizonyítékok azonban egyre inkább arra mutatnak, hogy a Nagy-Babilont egykor tápláló vizek (amelyek az embereket szimbolizálják) kiapadóban vannak (Jel 16:12; 17:1, 15). Az embereknek végre kezd felnyílni a szemük a visszataszító valóság láttán.

A hondurasi katolikusok például rendkívül módon tisztelik a „szenteket”. Sok ilyen hívet igencsak felkavart, amikor 1969 májusában a pápa mintegy 200 „szentet” száműzött a hivatalos liturgiai naptárból. Poriesi „Szent” Martint, egy fekete perui szentet, aki állítások szerint tudott beszélni az állatokkal, nem távolították el, ellenben „Szent” Kristófot, aki elsősorban a  teherautó-, busz- és taxisofőrök védnöke, száműzték, mivel kérdésessé vált történelmi hitelessége. Az ilyen döntések óriási ellenszenvet váltottak ki az emberekből, akiket oly hosszú időn át becsaptak.

Egy 23 éves férfi buzgó katolikus volt, azonkívül egyfajta „kereszténymozgalom” harcos tagja, és hatalomban a második a papja után. Egy nap élete fordulóponthoz érkezett. Meglátogatta az egyik barátját, amikor hirtelen megjelent a papja holtrészegen. A pap inzultálni kezdte a fiatalembert a lehető legközönségesebb szavakkal, és azzal vádolta, hogy beleavatkozik a magánéletébe —, amellyel nemigen lehetett volna dicsekedni, ha alapos vizsgálat alá vetik.

A férfi csalódottan otthagyta az egyházat. Néhány héttel később „elfogadta az Urat” egy neves evangélikus egyházban, de az ott tapasztalt képmutatás és üres hagyományok ismét teljesen kiábrándították. Egy évvel később aztán úgy gondolta, kipróbál még egy utolsó lehetőséget: bibliatanulmányozást kezdett Jehova Tanúival. Akkoriban nem sokra tartotta a Tanúkat, de bibliai tanításaik következetessége nemsokára nagy hatást tett rá. Előrehaladt, és a családját is az általa tanultak szerint igazgatta. 1975-ben átadta magát Jehovának, és mind a mai napig őt szolgálja.

Egy idősebb hölgy, Marta, azt mondta az őt meglátogató Tanúknak, hogy szeretne többet tudni a Bibliáról és szívesen tanulmányoz velük —, de semmi esetre sem változtat a vallásán. A Tanúk megegyeztek: nem kötelezik arra, hogy bármihez is csatlakozzon. Öt hónappal később Marta elkezdett eljárni az összejövetelekre. Egyébként diakonissza volt az adventista egyházban. Amikor egyházának tagjai végül is rászánták magukat, hogy meglátogassák, azt mondta nekik, hogy míg a Tanúk éltető eleme a szeretet és a remény, addig az ő egyházuk halott.

Az egyik területen három család élt egymás szomszédságában, de állandóan vitatkoztak. Az egyik család pünkösdista, a másik evangélikus, a harmadik pedig adventista volt. Nagy meglepetésre, amikor egy misszionárius elvitte hozzájuk a Jóhírt,  mindhárom család kedvezően reagált az üzenetre! A misszionárius azt ajánlotta, hogy gyűljenek össze mindannyian és úgy tanulmányozzanak vele. Ily módon végül is rendezték sérelmeiket. Íme, ilyen az igaz vallás gyümölcse (Ján 13:35).

A hamis vallási tanítás egyik eredménye Hondurasban a halállal kapcsolatos nemzeti megszállottság. Egy illetőnek még a legádázabb ellenségei is elmennek a temetésére, és vidám alkalommá teszik azt: egész éjszaka isznak és kártyáznak. Egy úttörőtestvérnő, aki az északi parton lakik, visszaemlékszik egy beszélgetésre, amelyet egy idősebb férfival folytatott annak egyszerű otthona előtt. Amikor kíváncsi pillantást vetett arra, min ül a férfi, az elmagyarázta neki, hogy ez az ő koporsója. Már oly régóta megvolt, hogy elrothadt. Aztán büszkén mutatott be a házba az új koporsójára, amely a gerendáról lógott le az ágya felett. Mennyi koporsót fog még túlélni ez a férfi, az majd elválik.

A körzetmunka áldásai és kihívásai

A körzetfelvigyázók, a feleségük és a munka, amelyet az igazság érdekében végeznek, nagy elismerést vív ki számukra  Hondurasban — és nem alaptalanul. Maga a munka örömteli, de komoly áldozatokat követel. Az első időkben óriási gondot jelentett a szállítás. Egy magasan a hegyek között fekvő városban, Siguatepequében lakó testvér emlékszik egy körzetfelvigyázóra, aki gyalog érkezett, folyt róla a verejték és egy talicskát tolt maga előtt, amelyben a heti látogatásához szükséges holmikat hozta.

Mostoha időjárás, medrükből kilépett folyók, valamint a kiépített utak hiánya gyakran igen megnehezítette e férfiak és feleségeik számára, hogy az egyik gyülekezetből a másikba jussanak. Gary és Elaine Krause a Gileád Iskola 41. osztályában végeztek, s a számukra kijelölt terület San Pedro Sulától egészen Limónig, a Moszkitó-part széléig terjedt. Az időjárás rendkívül rossz volt, és sem vonatra nem lehetett szállni, sem lóval nem lehetett átvágni a területen. Nem egyszer gyalogolnia kellett a Krause házaspárnak, poggyászukat a kezükben cipelve mintegy 80 km-en keresztül a part mentén Trujillótól Limónig, és vissza. Az óceán felől érkező szellő némiképp enyhítette a rekkenő trópusi hőséget —, de időnként sokkal elviselhetőbbnek tartották, ha éjszaka utaznak.

Aníbal Izaguirre 1970-ben volt körzetfelvigyázó az északi parton, s megbízást kapott, hogy látogasson meg egy Chacalapa nevű távoli falut. Az út első szakaszán gyümölcsszállító vonaton utazott banánok, kókuszdiók és különféle állatok között. Aztán El Olvido faluig — melynek neve nagyjából azt jelenti: „Feledés” — teherautón tette meg a hepehupás utat. Végül négyórás gyaloglás következett; időnként mellig érő patakokon gázolt át, bőröndjét a fején egyensúlyozva, miközben majmok rikoltoztak rá a fákról. Az úton találkozott egy tagbaszakadt fekete férfival, aki felajánlotta, hogy viszi a csomagját és elvezeti úti céljához. A hatalmas ember végül ledobta a csomagot a dzsungel egy tisztásán, ahol mintegy 50 zsúptetős kunyhó állt, és kijelentette: „Megérkeztünk! Ez itt Chacalapa!” Az erőfeszítés azonban mindenképp megérte, mert az egyik kunyhóra ez volt kiírva: „Jehova Tanúi Királyság-terme.” Tizenegy hírnök gyűlt össze abban!

 A körzetmunkát illetően szokatlannak tekinthető Julio Mendoza esete a Juticalpa Gyülekezetből. 1970-ben merítkezett alá, 1977-ben a különleges úttörők sorába lépett és hamarosan kiképezték körzetmunkára, amelyet 1980-ban kezdett el. Mi volt vele kapcsolatban szokatlan? Nos, akár városokba, akár elszigetelt területekre utazott, mindig vele ment a felesége, Dunia, és a kislánya, Esther. Sok vidéki otthonban mindössze egyetlen szoba van, és ezt használják nappalinak, hálószobának és konyhának. Julio és családja sokszor ilyen szobán osztozott a háziakkal —, valamint azok tyúkjaival, pulykáival és kecskéivel! Egy alkalommal, amikor nem tudtak átkelni a folyón, kénytelenek voltak az egyetlen rendelkezésre álló szálláshelyen eltölteni az éjszakát: egy függőágyon; ebben aludtak mind a hárman.

A munka kezdeti éveiben a körzetfelvigyázók mindig külföldi testvérek voltak Hondurasban: misszionáriusok, vagy olyanok, akik olyan helyre jöttek szolgálni, ahol a szükség nagyobb volt. Idővel azonban az öt körzetfelvigyázóból négy helyi születésű testvér lett. Az utóbbi években e férfiak és feleségük — helyi születésűek és idegenek egyaránt — már több időt tudtak a munkában tölteni, mint régebben, s mindezt a vidéki területeken oly gyakori betegségek — a hepatitis, a malária és a vérhas — ellenére.

Amikor munkájuk a nagyvárosokba szólítja őket, akkor természetesen a gyönyörű otthonokban élő testvérek vendégszeretetét is élvezik. Megtanulták az alkalmazkodás titkát, miként Pál apostol (Fil 4:11, 12). Az utóbbi években már jóval könnyebb a körzetmunka, mivel gyakorlatilag minden várost kikövezett utak és buszjáratok kötnek össze.

’Isten nyájának legeltetése’

A vének és kisegítőszolgák kinevezését érintő változások 1972-ben léptek érvénybe Hondurasban, miként a világ többi részén is. Egészében véve a testvérek megértően reagáltak, és keményen dolgoztak, hogy megfeleljenek a képesítési elvárásoknak. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy amikor bevezették  az új elrendezést, az ország véneinek mindössze egyharmada volt hondurasi, de 1976-ra ez a szám kétharmadra növekedett.

Mivel országos viszonylatban nem egészen egy vén jutott egy gyülekezetre, gyakran fennállt a veszély, hogy elhanyagolják a nyáj legeltetését. Ezért a vének azt a tanácsot kapták, hogy képezzék ki a kisegítőszolgákat a pásztori munkára. Látogatásaik buzdítólag hatottak a testvérekre, és nyitva tartották a közlési csatornát. Ugyanakkor természetesen értesítették a véneket, ha valahol komoly nehézség merült fel.

Az egyik gyülekezetben azt gondolták egy testvérnőről, hogy teljesen érdektelenné vált, mert nem vett részt az összejöveteleken. De a testvérek megtudták, hogy csak azért nem jár el az összejövetelekre, mert anyagi okok miatt nem tud vásárolni magának cipőt! Kapott némi segítséget, melyet igen nagyra értékelt, és hamarosan ismét eljárt az összejövetelekre és a szolgálatba.

A teokratikus tevékenység 1978 és 1983 között tapasztalt lanyhulása az országban ugyanúgy aggasztotta a véneket, mint a hűséges hírnököket. A helyzet kiértékelése után a Fiókbizottság két fő okra vezette ezt vissza: az anyagiasságra és a személyes tanulmányozás hiányára. A televízió óriási befolyást gyakorolt az emberekre, különösen az 1970-es évek közepe óta. Ez nagyban hozzájárult a tanulmányozási szokásokban bekövetkezett hanyatláshoz. S bár rendszerint a gazdag nemzetekre mondják, hogy anyagiasak, az igazság az, hogy a pénz szeretete szegényre és gazdagra egyaránt hatást gyakorolhat. Egy misszionárius testvérnő csodálkozva látta, hogy az egyik Tanú házaspár otthonában földpadló van és nincs bevezetve a víz —, ugyanakkor van televíziójuk, sztereó berendezésük, a nappalit pedig drága bútorokkal rendezték be. Ezeket hitelre is meg lehet vásárolni, de gyakran a férjnek és a feleségnek is dolgoznia kell azért, hogy ki tudják fizetni az adósságot. Nem csoda hát, ha ez a házaspár nem járt az összejövetelekre, és gyakorlatilag tétlen volt a szolgálatban.

 A fiókhivatal még nagyobb hangsúlyt fektetett ’az Isten nyájának legeltetésére’ és a testvérek megsegítésére, hogy ’visszanyerjék az első szeretetüket’ (1Pét 5:2; Jel 2:4). 1981-ben további tizenegy misszionárius érkezett az újonnan alakult mexikói Gileád Továbbképző Iskoláról, 1988-ban pedig három testvér jött a Szolgálati Kiképző Iskoláról. Jehova megáldotta ezeket az elrendezéseket, ahogyan azt az 1984 óta tapasztalható határozott növekedés is bizonyítja.

Az úttörőszolgálat úttörőket szül

1984 óta feltűnő újjáéledés figyelhető meg az úttörőszolgálat terén. Elég, ha összevetjük az adatokat: 1992 májusában átlagosan 937 általános és kisegítő úttörő volt, míg 1976-ban csupán 276. Míg a hírnökök száma megduplázódott, addig az úttörők száma majdnem a négyszeresére nőtt.

Abban, hogy az úttörők sorai ismét felduzzadtak, jelentős szerepe volt Az Őrtorony-ban és A mi Királyság-szolgálatunk-ban megjelent őszinte cikkeknek, valamint a körzetgyűléseken elhangzó buzdító előadásoknak. Sok kinevezett gyülekezeti szolga kezdett immár kedvezőbben beszélni az úttörőszolgálat örömeiről. Néhányan rendezték ügyeiket, s így vállalni tudták, hogy általános vagy kisegítő úttörők legyenek. Megtanulták, milyen fontos, hogy ’a szellemet ki ne oltsák’, s hogy az úttörőszellem „ragályos” (1Thess 5:19). Az úttörőszolgálat úttörőket szül.

Nincs szükség arra — mint azt némelyek tévesen gondolták —, hogy anyagi biztonságot teremtsen valaki, mielőtt úttörő lesz. Vegyük például egy fiatal testvér esetét Guásimóból, aki fenn a hegyek között élt. Egy nappal az alámerítkezése után jelentkezett kisegítő úttörőnek. Előtte néhány hónapig keményen dolgozott, hogy új ruhát vegyen magának, hogy így elfogadhatóbb módon jelenjen meg a szolgálatban. Az első héten minden remekül ment, de a második héten nem jelent meg a szolgálatban. A többi úttörő aggódott miatta, ezért felmentek a hegyek közé, hogy megnézzék, mi van vele. Kiderült, hogy amíg fiatal testvérünk éjszaka aludt, egy tolvaj elvitte a ruháját, ami a kötélen száradt. A testvérek összegyűjtöttek neki néhány ruhát.  Egy hét kiesés ellenére teljesíteni tudta célját a hónap végére. Hónapokkal később még mindig csak egy nadrágja volt. De ez vajmi kevéssé vette el abbeli örömét, hogy látta egyik bibliatanulmányozóját alámerítkezni, mindössze hat hónappal azután, hogy ő maga is alámerítkezett.

A San Lorenzó-i Gyülekezetben van egy vak úttörő, a 20–as éveiben járó Adrian. Nővére 1984-ben elfogadott egy bibliatanulmányozást, de Adriannak nem ajánlották fel ezt a lehetőséget. Úgy gondolták, hogy ő úgysem tud tanulmányozni. Nővére nem nagyon haladt előre a tanulmányozásban, így Adrian — aki hallgatóként mindig jelen volt — magyarázta el neki a dolgokat. Nővére érdeklődése nemsokára alábbhagyott. Még ekkor sem ajánlotta fel senki sem, hogy tanulmányoz Adriannal. Neki magának kellett bibliatanulmányozást kérnie. Oly mélyen megindították a tanultak, hogy családja segítségével hamarosan eljárt az összejövetelekre.

Ahogy az igazság kezdett gyökeret verni a szívében, szerette volna ezt másokkal is megosztani. Ismét úgy gondolták, hogy nem fog tudni megbirkózni ezzel a feladattal. De Adrian eltökélten kitartott, és a testvérek segítettek, hogy részt vehessen a szolgálatban. Első hónapi szolgálati jelentésében 24 órát jelentett, és ezután hónapról hónapra emelkedett a szolgálatban eltöltött idejének száma. Az alámerítkezést követő hónapban jelentkezett kisegítőúttörő-szolgálatra, s nem sokkal ezután általános úttörőnek. Rendszeresen több mint 100 órát jelent, és jelenleg nyolc házi bibliatanulmányozást vezet. S gondold csak el, a testvérek először nem vették komolyan őt!

A különleges szükségletek kielégítése

A különleges körülmények között élő embereknek gyakran különösen nagy szükségük van önzetlen keresztény szeretetre. Teresa például hároméves kora óta vak. Rövid ideig tanulmányozott egy Tanúval, de aztán évekig különféle vallási csoportokhoz csatlakozott. Néhányban imádkoztak érte, hogy nyerje vissza a szeme világát — természetesen hatástalanul. Őszinte vágya volt, hogy ismét tanuljon a Tanúkkal. A lehetőség megvolt, de hogyan  vezessék le a tanulmányozást? A testvérnő elolvasta a bekezdéseket. Mivel jól olvasott — megfelelő hangsúlyozással és szünetekkel —, Teresának nem okozott különösebb nehézséget, hogy pontosan válaszoljon. Teresa hamarosan részt akart venni az összejöveteleken. Ezért a testvérnő, bár nem volt gyakorlott kerékpáros, a kerékpárján vitte el Teresát! Esős időben igazán különös látványt nyújtottak, amint műanyag zsákkal beborítva és esernyővel a fejük fölött megérkeztek.

Az összejöveteleken felszólítás nélkül válaszolt a kérdésekre, amíg meg nem tanulta, hogy várjon, míg a nevén szólítják. Megtanult demonstrálást tartani a Teokratikus Szolgálati Iskolán és részt venni a szolgálatban. Különleges körülményei ellenére, szellemi szemeit a díjra szegezi: arra a ragyogó napra, amikor látni fogja a paradicsomi föld szépségét.

Egy majdnem vak idős férfi a hegyek között élt. Elfogadta az Igazság könyvet egy testvértől, aki különleges erőfeszítést tett, hogy fenntartsa vele a kapcsolatot. A férfi néha olyan beteg volt, hogy képtelen volt a tanulmányozásra, de amikor együtt tudtak tanulmányozni, mindig megfontoltan és értelmesen válaszolt. Egy nap azonban váratlanul nem volt otthon az idős férfi. A szomszédai azt mondták, hogy a városban élő lányához ment, mert orvosi kezelésre van szüksége. A testvér ahelyett, hogy úgy gondolta volna: ő már nem tehet többet, talált egy megoldást. Amikor legközelebb jelen volt egy gyűlésen abban a városban, házról házra ment, hogy felkutassa korábbi tanulmányozóját. Végül aztán megtalálta — egy függőágyban pihent! Megbeszélték, hogy újra fognak tanulmányozni. Az idős férfi nemsokára megtanulta, hogyan juthat el egyedül is az összejövetelekre, mégpedig úgy, hogy megszámolta az utcákat a Királyság-teremhez vezető úton. Idővel a Jóhír hírnöke lett. Megdöbbentő volt az emberek számára látni, hogy ez az ősz hajú, majdnem vak, 93 éves férfi 30—70 órát tölt havonta a házról házra végzett szolgálatban!

Lagost szeretettel csak Laguitónak nevezték a Puerto Cortés-i Tanúk. Emberemlékezet óta különleges úttörő volt. Ha az életkorára terelődött a szó, bizonytalanul mondta: „Nem hiszem, hogy  86 évesnél idősebb lennék.” Laguito nagyon rosszul látott, ezért a fiókhivatalban néha jó időbe telt, mire kibetűzték a szolgálati jelentéseit. Az egyik hónapban lehetetlenül magas óraszámot, 1050 órát jelentett, amelyről kiderült, hogy 150 óra, nos ez is igen figyelemreméltó teljesítmény volt. Látása miatt gyakran nekiütközött különböző dolgoknak biciklizés közben. Miután egy alkalommal egy patakba hajtott és beverte a fejét, a testvérek úgy döntöttek, hogy az egyedüli helyes megoldás, ha tapintatosan elveszik Laguito kerékpárját és a nevében eladják. Később hepatitis döntötte ágynak, és soha nem épült fel. Senki sem tudott arról, hogy lennének rokonai, ezért a gyülekezet viselte Laguito gondját életének utolsó hat hónapjában. Egy testvér elvitte magához az otthonába, és mindennap elment hozzá valaki, hogy gondoskodjék e szeretett, hűséges idős testvérről.

„Nem voltak közülünk valók”

Amint azonban az várható volt, nem mindenki maradt hűséges. Az évek során számos egyént kellett kiközösíteni a keresztény gyülekezetből Hondurasban, főként erkölcstelenség és részegeskedés miatt. A hitehagyás is — a maga önteltségével és megosztó hatásával — szellemi életeket döntött romlásba. Bár a kiközösítés mindig szomorú dolog, ugyanakkor életeket is ment. Tisztán tartja a gyülekezetet, néhány bűnöst megbánásra indít, s időnként jó tanúbizonyságul szolgál.

Itt van például Blanca Rosa esete: egy misszionárius testvérnővel tanult, aki elhagyni készült az országot. A misszionárius át akarta adni a tanulmányozást egy másik hírnöknek, de Blanca Rosa nem akarta folytatni a tanulást. Ám kíváncsi volt, miért kell elmennie a misszionárius testvérnőnek. „Menj el ma este az összejövetelre, és megtudod” — válaszolta a testvérnő. Blanca Rosa, hogy kielégítse kíváncsiságát, elment aznap este az összejövetelre, és hallotta a bejelentést: A misszionárius testvérnő férjét, aki maga is külföldi misszionárius és felvigyázó, kiközösítették a gyülekezetből. Blanca Rosát ez mélyen megindította. ’Ez az igazság — gondolta. — Sem faj, sem külső megjelenés, sem pozíció nem menthet meg egy bűnöst attól,  hogy száműzzék a gyülekezetből.’ Ez fordulópont volt az életében. Alámerítkezett, és négy évig kisegítő úttörőként szolgált.

Tékozló fiúk

Sok könnyet hullatnak azok a szomorú szülők, akik végignézik szeretett fiuk és lányuk kiközösítését, vagy azt, hogyan nyeli el őket e világ erkölcsi mocsara. Jézusnak a tékozló fiúról szóló híres példázata, amely a Lukács 15. fejezetében került feljegyzésre, vigaszt és reményt nyújthat nekik. Hondurasban megszokottak a nagy családok, így a ’tékozló fiúk’ száma is hasonlóan nagy. Ám alapvető igazságot rejt a mondás: „Amíg élünk, remélünk.”

Oswaldo már gyermekként ismerte az igazságot, mivel nagybátyja nevelte, aki Jehova Tanúja volt. Ennek ellenére nem merítkezett alá. Tinédzser éveiben kettős életet kezdett élni. Eljárt az összejövetelekre és a szántóföldi szolgálatba, de ugyanakkor gyakori látogatója volt a diszkóknak világi barátnőjével. Hogy eleget tehessen vágyainak, még lopott is egy testvértől. El kellett hagynia nagybátyja házát, s ezután csak egyre mélyebbre süllyedt az erkölcstelenségben és a kábítószerezésben. Végül elment katonának.

Teltek-múltak az évek; Oswaldo kezdett régi élete után vágyódni, amikor még Jehova szervezetéhez tartozott. De erőtlennek érezte magát, hogy tegyen valamit ennek érdekében. Egy nap véletlenül összetalálkozott a nagybátyjával és elmondta neki, hogy vissza akar térni. Bár a nagybácsinak komoly kétségei voltak Oswaldo őszinteségét illetően, mégis megadta neki a misszionáriusi otthon címét. Oswaldo egyenesen odament és bibliatanulmányozást kért. Még azon a héten újra elkezdte olvasni a folyóiratokat és részt vett az összejöveteleken; ez megadta neki a szükséges erőt, hogy elforduljon a kábítószertől és az erkölcstelen életmódtól. Összeszedte bátorságát és kárpótolta azokat, akiktől annak idején lopott. Az egyik testvérnő nem akart semmit sem elfogadni, de Oswaldo ragaszkodott hozzá, hogy megajándékozza egy televízióval és egy láda almával, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. A testvérnő hitetlen férjére mindez nagy hatást tett.

 Oswaldo azonban még mindig a hadsereg állományában volt. Nagyon szerette volna, ha hivatalosan leszerelik. Ekkor történt, hogy a tiszti klubbeli felettesét elbocsátották lopás miatt és Oswaldo volt a poszt esetleges várományosa. Az előléptetés jó fizetést és élvezetes munkát jelentett volna, de Oswaldo hajthatatlan volt a leszerelését illetően. Bejelentkezett a parancsnokánál. Mielőtt megemlíthette volna a leszerelést, a parancsnok gratulált az előléptetéséhez! Oswaldo azonban nem hátrált meg, hanem elmagyarázta, miért is jött tulajdonképpen: ott akarja hagyni a katonaságot és belépni a teljes idejű szolgálatba. Meglepetésére teljesítették a kívánságát. Sőt mi több, a hadseregben töltött utolsó hónapok alatt a személyiségében bekövetkezett változás eredményeként elismerő oklevéllel tüntették ki. Rengeteg lehetősége nyílt a tanúskodásra; mielőtt elment volna, katona barátai tiszteletteljesen „a Prédikátor” becenevet ragasztották rá. Azóta alámerítkezett, és most általános úttörő — valódi prédikátor.

Santiago is meglehetősen önfejű életet élt. Három leánytestvére volt. Kettő közülük általános úttörő, egy pedig kisegítő úttörő; mindhárman tevékenyek, szorgalmasak és szellemi gondolkodásúak. Santiago nem. Büszke volt szőke hajára (Hondurasban  szinte mindenki fekete hajú), és hosszúra növesztette. Közeli barátai tolvajok, részegesek és kábítószer-élvezők közül kerültek ki, s ő is utánozta szokásaikat. Nem csoda hát, hogy szinte minden hónapban a börtönben kötött ki. Mindezek ellenére egy misszionárius testvér úgy gondolta: „Három teokratikus beállítottságú lánytestvérrel lehetetlen, hogy semmilyen jó tulajdonsága se legyen a bátyjuknak.” Felajánlotta, hogy tanulmányozást folytat Santiagóval, aki beleegyezett. De semmiféle előrehaladást nem tett. Végül a misszionárius beszüntette a tanulmányozást, mondván, teljesen értelmetlen folytatni, ha Santiago nem akarja alkalmazni a tanultakat.

Múltak a hónapok, és 1986 elején Santiago még egy lehetőséget kért. Most már más volt a helyzet: levágatta hosszú haját, felkészült a tanulmányozásokra, sőt korábbi barátainak is tanúskodott, akik lassacskán kerülni kezdték őt, mint a pestist. A misszionáriust azonban még nem teljesen győzték meg mindezek. „Tényleg nem dohányzik már, és a szomszédoknak sem okoz gondokat?” — kérdezte Santiago leánytestvéreit. Igen, tényleg így van. Áprilisban engedélyezték számára, hogy részt vegyen a szántóföldi szolgálatban. Májusban már 65 órát jelentett; júniusban öt bibliatanulmányozást vezetett. Gyors előrehaladást tett az alámerítkezésig, és hamarosan átvette a vezető szerepet a családban a szellemi tevékenységek terén. 1989-ben különleges úttörő lett.

Mi okozta Santiagónál ezt a változást? Így felel: „Az első tanulmányozás után már tudtam, mi az, ami örömet szerez Jehovának, és mi az, ami nem. Aztán megfigyeltem, hogy valahányszor rosszat tettem, tudatosan téve a rosszat, mindig komoly konfliktusba kerültem az emberekkel. Ez segített megértenem, hogy amit Jehova kér, az a legjobb, és a védelmünket szolgálja. Aki engedelmeskedik Jehovának, annak mindig kevesebb gondja akad. Nem akartam, hogy egész életemben csak problémáim legyenek, ezért újra elkezdtem tanulni — de most már alkalmaztam is mindazt, amit tanultam.”

 A „kék bomba” és más könyvek

Az Őrtorony Társulat sok kiadványa hasznos eszköznek bizonyult abban, hogy segítsen az embereknek megváltoztatni életüket és közel kerülni Jehovához. Mindegyik jól használható az írni-olvasni tudó vagy a félig írástudatlan embereknél, fiatal és idős személyeknél. Lehetetlen megmondani, melyik gyakorolta a legnagyobb hatást a hondurasi szántóföldön.

Vegyük például a világszerte ismert Igazság könyvet, más néven a „kék bombát”, amelyből több mint százmilliót nyomtattak és terjesztettek el szerte a világon. Egy evangélikus vasárnapi iskolai tanítónő úgy döntött, hogy elmegy a Királyság-terembe és bibliatanulmányozást kér. Útközben találkozott egy testvérnővel, aki megkérdezte tőle, miért akar tanulmányozni a Tanúkkal. Így felelt: „Megtaláltam az igazságot, és többé nem akarok vasárnapi iskolai tanítónő lenni.” Titokban elolvasta az Igazság könyvet. Csalódott volt, hogy hetente csak kétszer tanulmányoznak, s nem naponta. Mindazonáltal nagyon jól haladt előre, és hamarosan kezdett részt venni az összejöveteleken. Amikor véletlenül meghallotta, amint a Teokratikus Szolgálati Iskola felvigyázója azt mondta, hogy aki Isten szolgája akar lenni, annak be kell iratkoznia a Teokratikus Szolgálati Iskolára, beiratkozott. Megszakított minden kapcsolatot a vasárnapi iskolával, és célul tűzte ki, hogy Jehova igaz szolgája lesz.

Az Ifjúság könyvet is nagyon jól fogadták Hondurasban. Néhány iskolában és főiskolán a tanárok ennek alapján tartanak beszélgetéseket az osztályban. Egy fiatal lány, aki a nagymamájától kapott egy Ifjúság könyvet, elvitte azt az iskolába. A tanárnője áttanulmányozta és megkérdezte, honnan szerezte. Az egyik fiú az osztályból, akinek szintén volt e könyvből, közbeszólt, hogy Jehova Tanúi adják ki. A tanárnő azt kérte, hogy vegyenek 34 könyvet az iskolában való felhasználásra.

A Teremtés könyv szintén igen nagy hatást tett a főiskolákon. Egy testvérnő, aki tanárnő, mindig ellenállt az igazgató és a többi tanár részéről őt ért nyomásnak, hogy előadást tartson a történelem  előtti ember témakörben. Amikor megjelent a Teremtés könyv, jó hatással alkalmazta azt az osztályban, sőt egy-egy példányt el is tudott helyezni az egyik kolléganőjénél és az igazgatónál.

Az olyan helyeken, mint amilyen Puerto Cortés, szinte minden iskolaigazgatónak van egy példánya ebből a könyvből. Egy nemzetközi segélyszervezet karib-tengeri igazgatója, aki Angliában járt egyetemre, számtalanszor elolvasta a könyvet és ezt mondta: „A könyv pontosan rávilágít a kérdésre. Nem hihetsz egyszerre Istenben, s ugyanakkor az evolúcióban is.”

Ma az Örökké élhetsz könyv lépett az Igazság könyv helyébe, s ez nyújt millióknak reményt és vigaszt. A fiatal Leticiát teljesen lefoglalta a halál gondolata; valahányszor ismerősei közül meghalt valaki, végtelen szomorúság lett úrrá rajta. Ezt meséli: „Körülbelül két éve megszabadultam ettől a szenvedéstől; a szomorúságom véget ért.” Hogyan? „Az egyik kolléganőmnek megvolt az Örökké élhetsz könyv, de nem tetszett neki, ezért nekem adta. A 10. oldalon ezt olvastam: ’Nem akarsz meghalni, mint ahogy egyetlen normális ember sem, aki valamelyest egészséges. Isten úgy alkotott minket, hogy élni kívánjunk, s ne meghalni . . . A szerető Isten biztosan nem teremtené az embert örök élet vágyával, ha nem tenné lehetővé e vágy beteljesülését!’ Elgondolkoztam a dolgon, és megnyugodtam. Később elmondtam a kolléganőmnek, mennyire hálás vagyok, amiért igazi kincset adott nekem.”

Az általunk használt legfontosabb könyv természetesen a Biblia. Hondurasban, ahol az emberek korábban nem merték olvasni ezt a könyvet, a New World Translation felbecsülhetetlenül értékes eszköz. Amikor 1967-ben kiadták spanyol nyelven, a Bibliák elhelyezése több mint 1000 százalékkal szárnyalta túl Hondurasban az 1965-ös adatokat. Ez a kiváló fordítás azóta is segít az embereknek közelebb kerülni a Biblia Szerzőjéhez, Jehovához.

Csupán egyetlen folyóirat

Nagy nap volt Honduras számára, amikor megkapták az első négyszínnyomású Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. Kedvező  fogadtatásukat jól tükrözi, hogy az 1986-os szolgálati évben 13 százalékkal nőtt az elterjesztésük. Honduras népe valóban értékeli a folyóiratok széles körű alkalmazhatóságát és bibliai hitelességét. Gyakran látni embereket, amint buszon vagy hivatalokban olvassák.

A La Ceiba nevű területen egy orvos abortuszt javasolt egy állapotos asszonynak, aki mindig nagyon nehezen szült. Az asszony azonban bizonytalan volt, ezért az orvos azt ajánlotta, hogy menjen haza és gondolkozzon a dolgon. Aznap, amikorra vissza volt rendelve, egy Tanú egy folyóiratot hagyott nála. A folyóirat az abortusz kérdését taglalta, és segítségével határozottan állást tudott foglalni ellene. Milyen boldog volt mindenki, amikor aztán megszületett a kisbaba — rendellenesség nélkül! A hölgy bibliatanulmányozást kezdett. Ő is, és a legidősebb lánya is alámerítettek, s ma kisegítő úttörőként szolgálnak. S ez csupán egyetlen folyóirattal kezdődött.

Az egyik testvérnő elhelyezett az Oktatási Minisztérium személyzeti igazgatójánál egy Ébredjetek! folyóiratot, amelyben egy cikk volt található „Törekedj békére a szomszédoddal” címmel. Kellemes meglepetéssel értesült róla, hogy 300 alkalmazott kapott fénymásolatot ebből a cikkből! Ezt a cikket használták fel alapul egy tanulmányi ülésen folytatott megbeszélésen. Bár az ülés elhúzódott, senki sem panaszkodott. Az ülés eredményeként jelentősen javult a dolgozók közti hangulat, és az igazgató elnyerte a személyzet szeretetét és elismerését. S ez is mindössze egyetlen folyóiratnak volt köszönhető.

Különös módon néhány testvér vonakodik a folyóirat-terjesztéstől. 1981-ben az egyik kis gyülekezet nagyon kevés folyóiratot terjesztett, átlagosan mindössze három folyóirat jutott egy hírnökre havonta. A körzetfelvigyázó buzdította őket, hogy legyenek hatékonyabbak, tekintettel a folyóiratok valódi értékére. E gyülekezetben hamarosan minden egyes hírnök havonta átlag 16 folyóiratot terjesztett. Csodálkozva tapasztalták, hogy némely ember boldogan fogad el egyszerre három-négy számot is!

 További előhaladás vidéki és elszigetelt területeken

A számítások szerint 1970-ben minden 10 hondurasiból mindössze 3-4-et értek el a Királyság jó hírével. Abban az évben a zónafelvigyázó javaslataival összhangban úgy határoztak, hogy újraszervezik a gyülekezetek területeit, hogy így a lakosság nagyobb százalékát érhessék el. A gyülekezetek válaszképpen megszervezték, hogy hetente egyszer autókkal, sőt Tanúkkal teli buszokkal mennek ki a vidéki területekre. Az egész országot azonban még így sem tudták teljesen bejárni. 1971-ben a fiókhivatal lépéseket tett annak megszervezésére, hogy a fennmaradó, ki nem utalt területeket évente egyszer bemunkálják ideiglenesen ott-tartózkodó különleges úttörők.

Két különleges úttörőt, Armando Ibarrát és Manuel Martínezt nevezték ki az Olancho elszigetelt területein folytatandó munkára. Legalább öt expedíciót indítottak az óriási terület szétszórtan elhelyezkedő falvaiba. A vidék véget nem érő hegyek és elzárt völgyek világa, s előfordulnak itt jaguárok és mérges kígyók, de — valamennyi közt a legveszélyesebbek — erőszakos emberek is.

Azért, hogy több területet tudjanak bejárni, megegyeztek, hogy külön folytatják a munkát, de mindig tartják egymással a kapcsolatot. Egy nap Armando rájött, hogy egy ideje már nem látta Manuelt, s elindult, hogy megkeresse. Egy házhoz közeledve véletlenül meghallotta, hogy valaki ezt mondja: „Mentsen meg az Istened vagy a Bibliád!” Páni félelem lett rajta úrrá, de Jehovához imádkozott és belépett a házba. A látvány dermesztő volt. Ott állt feltartott kezekkel Manuel, vele szemben pedig két férfi pisztollyal és késekkel. Meglátva Armandót, s felismerve, hogy Manuel nincs egyedül, a férfiak leeresztették a fegyvereiket és hagyták, hadd menjen el. Manuel óvatosan hátrálni kezdett, a szemét végig a férfiakon tartva, elhagyta a házat és csatlakozott társához. Ezek után mindketten tovább utaztak egy másik faluba.

 1987 májusában az akkori körzetfelvigyázó, Hector Casado levelet küldött a gyülekezeteknek, hogy önkénteseket kérjen egy hatnapos kirándulás megszervezésére a Santa Bárbara néven ismert terület elszigetelt falvaiba. Egészséges és erős testvérekre és testvérnőkre volt szükség, akik vállalják a hegyek közötti gyaloglást, és azt, hogy abban a faluban alszanak, ahol épp meglepi őket az este. Huszonhat gyülekezetből és elszigetelt csoportból 70 Tanú jött össze San Pedro Sulában a kitűzött napon. Nyolc csoportra oszlottak, s miután Jehovához imádkoztak, elindultak, ki-ki a maga útjára. Mindenféle emberrel találkoztak, főleg nagyon szegénnyel, néhány nagyon szívélyessel, néhány ellenségessel, sok írástudatlannal és néhány olyannal, akinek már jókora ismerete volt az igazságról, hála a korábbi években elterjesztett könyveknek. Egy hölgy olyannyira szeretett volna egy Örökké élhetsz könyvet, hogy cserébe az egyetlen tyúkját ajánlotta fel.

Az egyik csoportnak hat gyötrelmes órájába telt, míg négykerék-meghajtású járművével feljutott a kanyargós hegyi csapásokon. Amikor végül megérkeztek egy kicsiny városba, óriási felhőszakadás fogadta őket. Ez gondviselésnek bizonyult, mivel a területen már több hónapja nem esett csapadék. A testvérek érdemének tekintették a vihart! Ennek köszönhetően az igazság vize is kedvező fogadtatásra talált. Néhány testvérnő még ugyanazon délután visszatért, hogy bibliatanulmányozást folytasson érdeklődő emberekkel. Néhányan közülük levelezés útján folytatták a tanulást.

Egy másik csoport olyan szektorban tevékenykedett, amelyet gyakorlatilag észak-amerikai evangélisták tartottak ellenőrzésük alatt, akik saját rádióállomást működtettek. Az éteren át propagandakampányt indítottak a Tanúk ellen, leírva, hogy párosával, irodalomtáskákat cipelve látogatják meg az embereket. „Óvakodjatok a Tanúktól — figyelmeztettek. — Hozzáértők, és komoly bibliai ismerettel rendelkeznek. Még a mi egyik szakavatott testvérünket is meg tudták téveszteni. Kerüljétek őket! Ne engedjétek be őket az otthonotokba!” Ez a nagy  nyilvánosság felkeltette az emberek érdeklődését, és utat nyitott sok ember számára egy érdekes beszélgetéshez.

A másik városban egy vendégszerető, ám nagyon szegény férfi felajánlotta az otthonát a testvéreknek. Nem jelentett gondot, hogy szalmagyékényeken aludtak a csupasz földön. De már pirkadat előtt felébresztették őket a korai reggelihez szokott bolhák! E városban a szalmagyékényfonás jelenti szinte az egyedüli jövedelmet. Sok olyan asszony volt, aki napközben nem fogadott el irodalmat, de még ugyanaznap este elment a testvérek szálláshelyére. Újonnan készített gyékényeiket ajánlották fel cserébe könyvekért.

Hat nap múlva a 70 tagú csoport ismét találkozott. 623 könyvet és 687 folyóiratot helyeztek el, s mintegy 2455 órát töltöttek a szolgálatban!

 Néhányan azt kérdezik, megéri-e a sok erőfeszítés, hogy elérjék ezeket az elszigetelten élő embereket, hisz szinte lehetetlen újralátogatásokat végezni náluk. De nem szabad alábecsülnünk az igazság erejét, amely meggyökerezik az emberek szívében. Az egyik ilyen elzárt területen egy érdeklődő férfi rendszeresen lejárt a városba, hogy irodalmat szerezzen magának. Amikor ezt megtudta a területet bemunkáló csoport, egy testvér felnyergelte az öszvérét és elindult a hegyekbe, hogy megkeresse ezt a férfit. Megtalálta a házát, de a férfi felesége azt mondta, hogy nincs otthon a férje. Hogy hol volt? „Elment prédikálni” — felelte a feleség.

Hasonlókról számolt be az egyik felvigyázó is: „Képzeld csak el, hogy elmégy egy elszigetelten lévő városba, és úgy gondolod, aligha találsz érdeklődésre. De egyik ház után a másikba hallod, hogy ’Jehova Tanúi meglátogatnak minket, és meg vagyunk győződve arról, hogy övék az igaz vallás!’ Éppen ez történt velünk. Ugyanabban a városban mások azt mondják: ’Jöjjenek csak be, már vártuk magukat. Don Tivóval tanulmányozunk.’ ’Ki az a Don Tivo?’ — kérdeztük. Nem ismertünk ilyen nevű testvért. Az történhetett, hogy ez a férfi elfogadott irodalmat, s az üzenet mély gyökeret vert a szívében. Valamikor találkozott egy Tanúval, aki elmagyarázta neki, hogyan használjuk a könyveket bibliatanulmányozásra, így hát Don Tivo nekilátott tanítványokat képezni. Amikor találkoztunk vele, már hét bibliatanulmányozása volt. Az egyiket egy olyan házaspárral folytatta, akik előzőleg törvényes házasságot kötöttek, csakhogy csatlakozhassanak Don Tivóhoz a prédikálómunkában!”

Emlékezetes kongresszusok

Az első hondurasi kerületkongresszuson, amelyet 1948-ban tartottak, 467-en vettek részt. Egy üzletember, aki maga is jelen volt, ezt mondta: „Épp itt az ideje, hogy valaki olyan üzenettel rukkoljon ki, mint amilyen ez. Számomra új, de tetszik.”

Tizennyolc évvel később szervezték az első nemzetközi kongresszust. 1966 decemberében 1422 ember gyűlt össze a  fővárosban, köztük 225 olyan testvér, aki Kanada, Németország és Ausztrália távoli vidékeiről érkezett. 450 San Pedro Sula-i testvért egy 11 buszból álló karaván hozta el. Mivel még nem készült el a kövezett út Tegucigalpáig, ezért 12 órányi fáradságos utat kellett megtenniük kanyargós hegyi ösvényeken. A távoli La Ceibából érkező testvérek egy napot késtek, mivel a heves esőzések lehetetlenné tették a gyümölcsszállító vonat számára az átkelést. Senki sem siránkozott a kimerítő út miatt.

Időszerű tanácsot hallhattak a nacionalizmus témájában a „Hallgassatok Dániel szavaira napjainkban” című előadásban. Láthatták életük első [bibliai] drámáját, melynek címe: „Tekints a Bibliára mint útmutatódra az életben.” Ez védelmül szolgált testvéreink számára, akik olyan közösségekben élnek, ahol a házasságtörés mindennapos és a feleségéhez hű férfit furcsának, sőt gyengeelméjűnek tekintik.

A sajtó és a rádióállomások egyaránt kedvezően nyilatkoztak rólunk. Az ellenségek természetesen, mint mindig, most is igyekeztek hazugságokat terjeszteni és kedvezőtlenül nyilatkozni, de az igazság sokkal több figyelmet és helyet kapott a sajtóban. Miként Pál apostol mondotta: „Semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2Kor 13:8). Nem kétséges, hogy ez a kongresszus is hozzájárult az ezt követő óriási fellendüléshez. Az elkövetkező három évben 477-en merítkeztek alá, összevetve az azt megelőző három év adatával, amikor is 175 személy merítkezett alá.

A Vezető Testület tagjai időről időre meglátogatják a kongresszusokat, és a testvérek mindig örvendenek a jelenlétükből fakadó buzdításnak. N. H. Knorr testvér számtalanszor látogatott el. W. L. Barry, J. C. Booth, F. W. Franz, M. G. Henschel, W. K. Jackson, K. F. Klein, A. D. Schroeder és L. A. Swingle testvérek mind ellátogattak egyik vagy másik kongresszusra.

Az 1986-os „Feddhetetlenség megőrzői” Kerületkongresszus további kiemelkedő esemény volt. „A jövőd — kihívás” című  dráma arra indított néhány testvért és testvérnőt, hogy komolyan elgondolkozzon az úttörőszolgálatról. Az egyik fiatal testvér azt tervezte, hogy a kongresszus után egyetemre megy, de aztán meggondolta magát és olyan világi munkahelyet keresett, amely lehetővé tette számára a kisegítőúttörő-szolgálatot. Nővére azért veszítette el az állását, mert nem akarta elszalasztani a kongresszust. Ő is kisegítő-úttörőszolgálatot kezdett.

A Puerto Cortés egyik iskolájában tartott kis körzetgyűlés egy szempontból igen figyelemreméltó volt: hiányzott a körzetfelvigyázó! Ottrekedt egy megáradt folyó túlpartján: nem tudott átkelni rajta, s nem volt más választása, mint ott maradni, ahol volt. A testvérek jól reagáltak a helyzetre. Felosztották maguk között a körzetfelvigyázó előadásait, így egyetlen program sem maradt el. Ennek ellenére volt egy gondjuk: a gyűlést felvigyázó testvérek döntése szerint minden szónoknak zakóban kellett lennie. A testvérek közül azonban csak kevésnek volt saját zakója, mivel normál körülmények között [a hőség miatt] nem hordtak. Így, amikor az első testvér befejezte a programrészét, ugyanaz a vörös zakó és zöld nyakkendő jelent meg — az utána következő mindhárom előadón. A négy testvér közötti méretkülönbség némi komikumot kölcsönzött az egyébként szokványos körzetgyűlésnek.

Építkezés az igaz imádatért

Jehova Tanúi építők — a keresztény személyiség, a boldog családok, valamint az egyesült és békés gyülekezetek építői. Mivel megnövekedtek a gyülekezetek Hondurasban, neki kellett kezdeniük Királyság-termek és egy fiókhivatal építésének. Az első években elegendő volt a Királyság-teremhez egy tábla a falon, s néhány sor pad egy testvér otthonának nappalijában, de a gyülekezetek nemsokára jobbnak látták, ha saját épületeket húznak fel. 1971-re Honduras 22 gyülekezete közül 15-nek saját terme volt.

A Királyság-termek rendszerint egyszerűek, tiszták, s megfelelnek a helyi közösség szükségleteinek. A Chacalapa dzsungelének  tisztásán álló zsúpfedeles kunyhó, benne mahagóni padokkal — amelyek ottani fákból készültek — nem egészen 20 dollárba került. Az Ulúa folyó közelében található La Juntában bőségesen nő bambusz, így az ottani földpadlós és bambuszfalú terem is körülbelül ugyanennyibe került. Azóta sokszor kibővítették és fejlesztették, de még mindig egyszerű, s a környezet számára megfelelő. Ezzel ellentétben a városokban más típusú termekre van szükség.

Bármennyire egyszerű is a szerkezet, egy terem felépítése távol a nagyvárosoktól, nem könnyű dolog. Senki sem teheti meg, hogy csak felemeli a telefont és megrendeli a gerendát, a homokot és a cementet. 1973-ban Siguatepequében a [Királyság-]termet szakképzetlen testvérek építették az épp rendelkezésre álló nyersanyagokból. A homokot és a kavicsot a folyóágyból lapátolták ki, és átszitálták. Hatalmas fenyőket döntöttek le és vontattak ki ökrökkel egy vízmosásos szakadékból, azután a fákat rárakták egy állványra és 2 ember 11 méteres darabokra vágta egy 2,7 méteres fűrésszel.

A fiókhivatalnak, vagy Bételnek, érdekes története van. A fővárosban 1946 óta béreltek épületeket, ami azt jelentette az évek során, hogy újra és újra költözniük kellett. De abban az időben, amikor Harold Jackson volt a fiókszolga, a Királyság iránti érdeklődés megnövekedése jelezte, hogy a szükségletek szerint kialakított épületre van szükség, ezért építkezni kell. Ebből a célból vásároltak egy jó helyen fekvő telket, ami az amerikai követségre nézett. A munka 1961-ben megkezdődött. Attól az évtől Lloyd Aldrich volt a fiókszolga. Az San Salvador-i Baltasar Perla volt az építész, s a tegucigalpai Pedro Armijo a vállalkozó. Az eszközök és az építéstechnikai megoldások egyszerűek voltak.

A rendkívül magas színvonalú kivitelezésről Aldrich testvér megjegyezte: „Elbűvölő volt látni, hogy a testvérek mi mindent tudnak véghezvinni modern gépek vagy eszközök nélkül. Szinte mindent kézzel csináltak. Csupán két gépet alkalmaztak: egy  betonkeverőt és egy teherautót, ami a helyszínre fuvarozta az anyagot.”

1961-ben mindössze 571 hírnök volt Hondurasban, s a fiókhivatali létesítmény nagyon is elegendő volt, de 1986-ban, mikor már több mint 4000 volt a hírnökök száma, a Bétel-otthon még az 1978-as bővítés ellenére sem volt immár a kívánalmaknak megfelelő. A Vezető Testület engedélyt adott egy toldaléképületre, amely több mint a duplájára növeli a jelenlegi építményt. A munka 1987 októberében indult meg. Milyen öröm volt látni a nemzetközi önkénteseket munka közben! Sok gyülekezet készséges munkásával együttműködve felépítették a nagyszerű épületet, amelyet 1989. október 21-én adtak át Jehova szolgálatára.

Visszatekintés és a távlatok

Az új Bétel átadása boldog nap volt. A Királyság-szolgálatban sok év óta részt vevő testvérek és testvérnők érkeztek mindenhonnan és örvendtek, hogy annyi év után ismét látják egymást. Voltak közöttük néhányan olyanok, akik az elsők között kezdték el a misszionáriusi szolgálatot Hondurasban: Allan és Helen Bourne, Darlean Mikkelsen, Randy Morales és Woody Blackburn, aki az 1950-es évek elején volt fiókszolga.

A hondurasi szántóföldön szerzett tapasztalatairól szólva Werner Zinke, aki 1978 óta koordinátor a Fiókbizottságban, megjegyezte: „Visszagondolva arra a 20 évre, amit itt Hondurasban szolgálva eltölthettem, elmondhatom, hogy Jehova gazdagon megáldott minket ebben az országban. Tanúja voltam annak, hogyan nőtt a hírnökök száma az 1970-ben tevékenykedő 1341-ről a mai 6583-ra. Nagy kiváltság, hogy még jobb szolgálatot végezhetünk hondurasi testvéreinknek innen, ebből az új fiókhivatalból.”

Amikor Ethel Grell, aki 14 éves kora óta úttörő, Hondurasba érkezett 1946-ban az édesanyjával, Lovernával, még csak 15 hírnök volt itt, köztük 7 misszionárius. Nemrég meginterjúvolták az egyik gyűlésen, és megkérdezték tőle, mi volt a legnagyobb  áldás, amit több mint 40 éves itteni szolgálata során tapasztalt. Ezt válaszolta: „Az tesz a legboldogabbá, hogy látom a szilárdságot és érettséget Jehova szervezetében, hogy egyre nő a fiatal úttörők száma, és hogy a hírnökök számában hatalmas növekedés következett be.”

Az új Bétel 1989-ben történt felavatásán a Vezető Testületet Lyman Swingle képviselte, aki a felavatási beszédet tartotta. Megkérdezték tőle, mit gondol Honduras teokratikus távlatairól. Az általa vázolt kép messze túlhaladta a közvetlen jövőt. Így válaszolt: „Honduras és valamennyi más ország kilátásai nagyon jók, mivel Jehova szervezete hamarosan Paradicsommá alakítja az egész földet.” Valóban ez a vágyunk: Jehova Királyság-uralma! De addig még sok munkát kell elvégezni. Jehova áldását kérjük valamennyi hondurasi testvérünkre, akik vállvetve állnak más országbeli testvéreikkel, lojálisan támogatva [Jehova] nevét Jézus Krisztus és a hű rabszolga irányítása alatt.

[Táblázatok a 207. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HONDURAS

Úttörőátlag grafikon

939

 

 

 

255

162

59

14

1950 1960 1970 1980 1992

Hírnökcsúcs grafikon

6583

 

 

3014

1341

550

260

1950 1960 1970 1980 1992

 [Térkép a 148. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HONDURAS

Főváros: Tegucigalpa

Hivatalos nyelv: spanyol

Fő vallás: római katolikus

Népesség: 5 011 107

Fiókhivatal: Tegucigalpa

MEXIKÓ

BELIZE

GUATEMALA

SALVADOR

NICARAGUA

HONDURAS

Karib-tenger

ISLAS DE LA BAHÍA

Roatán

Puerto Cortés

Omoa

Tela

Baracoa

Trujillo

La Ceiba

Limón

Sangrelaya

Brus Lagúna

THE MOSQUITIA

San Pedro Sula

La Lima

Ulúa folyó

El Progreso

Santa Rita

OLANCHITO

Santa Rosa de Copán

Siguatepeque

Tegucigalpa

Comayagua

Danlí

San Lorenzo

Choluteca

Guásimo

Csendes-óceán

[Kép a 152. oldalon]

Balra Loverna Grell és a lánya, Ethel

 [Képek a 156—157. oldalon]

Honduras festői vízesésekkel, gyönyörű orchideákkal, ókori piramisokkal és tengerparti strandokkal büszkélkedhető ország

[Kép a 158. oldalon]

William és Ruby White

[Kép a 162. oldalon]

Ezek a Hondurasban szolgáló misszionáriusok az Egyesült Államokból, Finnországból, Kanadából, Mexikóból, Németországból, Norvégiából és Svédországból érkeztek

[Kép a 168. oldalon]

Knorr testvér és az ikrek: Jeannette Fischer balra és Johneth Fischer, akik 1952-ben együtt kezdték misszionáriusi szolgálatukat

[Kép a 172. oldalon]

Grant Allinger, aki 1963—1978-ig volt fiókfelvigyázó, és Olga, a felesége

[Kép a 176. oldalon]

Prédikálás Omoa környékén

[Kép a 184. oldalon]

Julio Mendoza körzetfelvigyázó a feleségével, Duniával és a lányával, Estherrel

[Kép a 193. oldalon]

A Királyság-termek egyszerűek, tiszták és a közösség számára megfelelők

 [Képek a 200. oldalon]

Az első fiókhivatal összehasonlítva az 1961-ben épült hivatallal, ahol az 1978-as bővítés is látható

Lyman Swingle az új épület felavatási programján 1989. október 21-én. Az új fiókhivatal építése 1989-ben fejeződött be; ez a korábbi épület szomszédságában található

[Kép a 201. oldalon]

A Fiókbizottság öt tagja a feleségével a zónafelvigyázó, Lloyd Barry látogatása alatt. Balról jobbra: William és Ruth Sallis, Raymond és Olga Walker, Aníbal és Cristina Izaguirre, Lloyd és Melba Barry, Werner és Ulla Zinke, Manuel és Ada Martínez