Malajzia

„EGÉSZEN szép vasárnap délután volt, melyet lágy szellő tett kellemessé a 32° C-os hőség és a magas páratartalom ellenére. 1938-at írtunk. Csak nemrég érkeztem meg Malájföldre Ausztráliából, s máris hozzászoktam ahhoz, hogy az angol és ausztráliai gazdáknak prédikáljak impozáns villájukban az óriási gumiültetvényeiken.

Az úttörőcsoportunk háromfős volt, és az volt a stratégiánk, hogy én a gazda házához megyek, és két társam pedig nyugodtan leosonhat az indián munkások kunyhóihoz, hogy prédikáljon nekik. Tudjátok, az ültetvények vezetői közül sokan nem vették szívesen, ha beszéltünk a munkásaikkal, nehogy bármiféle oktatás elégedetlenséget szítson bennük.

Amint megérkeztünk és a folyóval átellenben, megpillantottuk a gazda házát, leálltunk a kocsival, Kurt és Willy azonnal elindultak lefelé a munkások soraihoz. Én átkeltem a folyón egy kis kenuval, ami oda volt kötözve, és felmentem a házhoz.

 A fő célom az volt, hogy ne utasítsanak el túl gyorsan, mivel ha visszatérek a kocsihoz, és nem hajtok el elég hamar, a gazda gyanítani fogja, hogy valami nincs rendben.

Éppen csak a házhoz vezető lépcső aljáig jutottam el. A gazda a feleségével együtt éppen a délutáni teáját fogyasztotta a verandán. Figyelte a közeledésemet, a nagy aktatáskát a kezemben, és ahogy az első lépcsőfokra léptem, nyersen odakiáltott. ’Ide figyeljen! Mehet is egyből vissza, vissza a folyón és távozzon! Vasárnap délután van. Épp a délutáni teámat fogyasztom a feleségemmel és nem vagyok itt semmiféle üzleti ügyintézésre.’

Hát, gondoltam, most igazán bajban vagyok. De a táskámban volt a Társulattól egy ajánlólevél, melyet pontosan ilyen helyzetekre adtak, így ezt mondtam: ’Elnézését kérem, de van nálam egy ajánlólevél, amit el kellene olvasnia.’

’Nem akarom elolvasni — válaszolta még nyersebben. — És menjen le arról a lépcsőről!’

Csendben megoldásért imádkoztam. Azt is elhatároztam, hogy húzni fogom az időt, ezért gyorsan ezt mondtam: ’Ez valóban nagyon fontos.’ Eközben még egy lépcsőfokot feljebb mentem.

Úgy tűnt ez nagyon felmérgesítette, és egész hangosan rámüvöltött: ’Azt mondtam, menjen le arról a lépcsőről!’

Ekkor meglepődve láttam, hogy a felesége hirtelen felállt az asztal mellől és a férje háta mögé ment. Átölelte karjaival, és rátette az állát a vállára. Azután csendes hangon ezt mondta nekem: ’Nem jönne fel és nem inna meg egy csésze teát?’

A gazda döbbenten nézett a feleségére. Feszült volt a légkör. Nem tudtam pontosan, merre nézzek. Nyomasztó csend állt be. Végül a gazda ezt mondta, sokkal nyugodtabb hangon: ’Rendben van. Jöjjön, igyon meg egy csésze teát, de ki ne nyissa azt a táskát!’

Így hát leültünk az asztalhoz a pompás tea és a sütemények mellé. A feszültség kezdett feloldódni, és hamarosan barátságos  beszélgetésbe kezdtünk könnyed, hétköznapi dolgokról. Nemsokkal ezután a gazda a világban történő eseményeket kezdte el tárgyalni és megkérdezte a véleményemet, mit szólok Mussolini előretöréséhez Olaszországban, ezt mondva: ’Kíváncsi vagyok, mivel foglalkozott Mussolini, mielőtt politizálni kezdett és mielőtt diktátor lett. Vajon mi volt a szakmája?’

Erre ezt mondtam: ’Azt hiszem, meg tudom mondani önnek’ — és nyugodtan elővettem a táskámból az Enemies [Ellenségek] című könyvet. Elolvastam, amit a 13. oldalon írt, mely szerint Mussolini kőműves volt és politikai agitátor, egy politikai csoportnak lett a vezetője, egy bevonulást irányított Rómába 1922-ben, majd nem sokkal ezután miniszterelnök lett, vagyis teljhatalmú uralkodó. Ezután visszatettem a könyvet és becsuktam a táskámat.

A gazdára szemmel láthatólag mindez mély benyomást tett. A felesége megkérdezte: ’Miféle könyv az, amiből felolvasott?’

’Ó, ez csak egy a sok könyv közül’ — mondtam.

De felébresztettem a kíváncsiságát, és ezért megkért, hadd nézze meg azt a könyvet. Természetesen nagyon jól emlékeztem, hogy a házigazda megtiltotta, hogy kinyissam az aktatáskát, de láttam, amint a felesége kinyújtott kézzel kérte, hogy mutassam meg a könyvet. Ránéztem a gazdára, és ha nem is örömest, de beleegyezőleg bólintott. Így átadtam a feleségének a könyvet.

Nem sokkal ezután az összes könyv, ami a táskámban volt és a Biblia kikerült az asztalra. Végül meg akarták venni az összes irodalmat, ami nálam volt: hét könyvet, egy új Bibliát és előfizettek Az Őrtorony, és a Vigasz [mai nevén Ébredjetek!] folyóiratokra.

Ez után a kellemes háromnegyed óra után, elkísért a lépcsőlejáratig, kezet ráztunk, és ezt mondta: ’Hát, elnézést kérek, amiért ilyen fogadtatásban részesült, de a múlt vasárnap egy ember jött ide, és olajat akart eladni, amikor én pont leültem, hogy a délutáni teámat elfogyasszam a feleségemmel, és ez nagyon felmérgesített. Önön csapódott le az utóhatása. De  biztosíthatom, ha legközelebb jön önök közül valaki, jobb fogadtatásban fog részesülni, mint ön.’

Így minden jól végződött. Kurt és Willy addigra befejezték a prédikálást a munkások kunyhóiban, ezért hát folytattuk utunkat, örvendezve azon, hogy Jehova milyen módon áldotta meg az erőfeszítéseinket ezen a délutánon.”

Ehhez hasonló tapasztalatokat éltek át a korai misszionáriusok, mint például Ted Sewel, amikor keményen azon munkálkodtak az 1930-as évek végén, hogy beindítsák a prédikálómunkát Malájföldön. * Ma, több mint fél évszázaddal később a tanúskodási módszer némileg más, de ugyanúgy Jehova felállított Királyságának jó hírét prédikálják. Ma azonban ennek a színes, elbűvölő országnak, amely immár nem a Malájföld, hanem a Malajzia nevet viseli, minden részére eljutott az üzenet.

Örömmel üdvözlünk a sokkultúrájú Malajziában!

A hosszú trópusi Maláj-félsziget közvetlenül Szingapúr szigete fölött helyezkedik el, melyhez a Johore-szoros keskeny csatornáját keresztülszelő 1 km hosszú töltésút és vasút révén kapcsolódik. Az Egyenlítőhöz közel, attól északra fekszik, nyugatról a Malaka-szoros határolja, keletről pedig a Dél-kínai-tenger. Malajziához eredetileg a Maláj-félsziget tartozik és még két állam, az Észak-Borneón fekvő Sabah és Sarawak (ez alkotja Kelet-Malajziát). A több mint 18 millió lakosságával, minden szempontból valóban sokkultúrájú ország. A lakosság több mint fele maláj, és a fennmaradó rész többségét a kínai lakosság teszi ki. Emellett egy jelentős indiai kisebbségnek, és az idevetődött eurázsiaiaknak és európaiaknak köszönhetően e trópusi térségen belül itt él a legkozmopolitább népesség.

Malajzia ugyanakkor a kirívó ellentétek országa is. A városokban a zsúfoltan épített felhőkarcolók és minaretek mellett megtalálhatók a szalmatetős kunyhók is. A vidéki  területeken azonban többnyire a trópusi dzsungelek, rizsföldek, termékeny síkságok vannak, és falvakkal tarkított, aranyló tengerparti homokkal szegélyezett tájkép a jellemző. Sőt mindenhol üde zöld szín — a zöld mindenféle színárnyalata —, némelyek leírása szerint az „ezerszínű zöld” van jelen.

Malajziában az emberek általában barátságosak. Életstílusukban változóak lehetnek, a kifinomult nyugati stílustól kezdve a hagyományos, egyszerű földművelők stílusáig. A turisták a szórakozás nagy változatosságát élvezhetik az ország sokféle kultúrájából adódóan. Ezek között messze a legfőbb helyen áll a malajziai étel, ugyanis kevés más országban ehetnek ilyen jót, s ugyanakkor ilyen olcsón.

Vallási téren az iszlám lett államvallássá kikiáltva, bár a vallásszabadságot más vallásoknak is biztosítja a maláj alkotmány. Ennek eredményeképpen sok különféle vallású ember — muszlimok, buddhisták, hinduk, taoisták, katolikusok, és protestánsok sok szektája — él együtt viszonylagos egyetértésben. A törvény azonban a muszlim körében tiltja a hittérítést.

 Nagy horderejű politikai fejlemények

Az 1930-as években Malájföld több államra lett felosztva, ezek közül néhány brit kormányzás alatt állt, a többieket szultánok kormányozták, akiket brit hivatalos személyek „irányítottak”. Ez a félszigetet valójában brit gyarmattá tette, így az emberek az angol életmódot tanulták meg, de természetesen a különböző emberfajták nagyrészt külön-külön a maguk módján éltek és fejlődtek.

A II. világháború alatt japán erők szállták meg a területet. Ettől kezdve, az 1940-es évek végétől az 1950-es évek közepéig erőszakossá és nyugtalanná vált a színtér, sőt még heves gerillaharcok is dúltak, szétrombolva az egész országot. A brit uralomtól való függetlenség elnyerésekor, 1957-ben végre helyreállt a nyugalom. Ezután 1963-ban Malájföld összefogott a korábbi brit gyarmatokkal, Sabahhal, Sarawakkal és Szingapúrral, hogy államszövetséget hozzanak létre, melyet együttesen Malajziának neveztek el. 1965-ben Szingapúr kivált a szövetségből és önálló, független köztársaság lett.

Az igazság első magvai elérik Malájföldet

Charles Taze Russell, az Őr Torony Társulat első elnöke, világ körüli prédikálókörútba kezdett 1912-ben. Benne volt útitervében, hogy nyilvános előadást tart Szingapúr városában és Pinangban, Malájföldön. Csak minimális utómunkát végeztek ez után a két előadás után, ez lényegében abból állt, hogy S. P. Davey testvér Indiából traktátusokat küldött azoknak az indiaiaknak, akik Malájföldön telepedtek le. Az I. világháború kitörése azonban félbeszakított mindenféle erőfeszítést a Királyság-magok vetését illetően ezen a területen.

1923-ban Harris és Freda Frank négy fiukkal és hat lányukkal Ceylonból (ma Srí Lanka) Malájföldre költöztek. Batu Caves-ben telepedtek le, nem messze Kuala Lumpurtól, ami ma az ország fővárosa. Freda alámerített bibliakutató volt, ahogy akkoriban ismerték Jehova Tanúit, de Harris nem, bár örömmel olvasta Az Őr Torony és Az Aranykorszak (ma Ébredjetek!) folyóiratokat,  melyeket az indiai fiókhivatal küldött neki előfizetés alapján. A Frank családdal 1931-ben rövid időre felvette a kapcsolatot Bombayből jött két fiatal úttörő, Claude Goodman és Ron Tippin, akik néhány hónapot Malájföldön és Szingapúrban töltöttek, hogy házról házra prédikáljanak. Az egyetlen irodalom azonban, ami rendelkezésükre állt, angol nyelvű volt, így tevékenységük az angolul beszélő emberekre korlátozódott. Ennek a két lelkes korai misszionáriusnak a rövid látogatása nagyon buzdítólag hatott Freda Frankra elszigetelt helyzetében.

Ausztráliai úttörők jönnek segíteni

Az 1930-as évek kezdetén a dél-csendes-óceáni és a délkelet-ázsiai területek az ausztráliai fiókhivatal irányítása alá kerültek. A fiókhivatal hamarosan misszionáriusokat kezdett el küldeni. Először George Schuett érkezett meg, akihez néhány hónappal később csatlakozott egy angol úttörő, név szerint Peck, aki azelőtt Pápua Új-Guineában prédikált. A következő néhány év alatt mintegy tizenkettő, vagy még annál is több ausztrál, új-zélandi és német teljes idejű prédikáló szolgált Malájföldön eltérő ideig, de különböző okok miatt egyikük sem maradt egy helyen olyan sokáig, hogy közvetlenül láthatták volna a munkájukból származó gyümölcsöket.

Majd 1936-ban egy sokkal állandóbb elrendezés kezdett kialakulni, irodalomraktár létesítménnyel Szingapúrban. Az ausztrál Harold Gillt jelölték ki a raktári munkák felvigyázására. Két évvel ezt megelőzően, 1934-ben, Frederick (Jimmy) James és családja ideköltözött Indiából és Szingapúrban telepedett le. Otthonuk Katong kellemes külvárosában volt, és felajánlották, hogy a házuk egy részét a Társulat raktáraként használják. Ezt a részt gyülekezeti teremként és az úttörők otthonaként is használták.

Rendszeres csoportos tanulmányozást tartottak James otthonában a The Harp of God [Isten hárfája] című könyvből, melyre meghívták a szomszédokat, hogy vegyenek részt. Az egyik szomszéd házaspár, Frank és Win Hill három gyermekével  együtt idővel alámerítkezett.

A szingapúri testvérek alkalmanként hétvégi körútjukon meglátogatták a Frank családot Batu Caves-ben. Ezeken az útjukon lejátszották Joseph F. Rutherford, a Társulat akkori elnöke előadásainak gramofonfelvételét kocsira szerelt hangszóró segítségével, valamint elmentek Kuala Lumpurba is házról házra prédikálni. Így, bár csekély mértékben, de elvetették az igazság magvait Malájföldön.

A Lightbearer [Fényhordozó] még több úttörőt hoz

A Lightbearer olyan hajó volt, amit a Társulat szerelt fel Ausztráliában, különösen a maláj-szingapúr térségben végzendő munkához. A legénység hét magas, erős úttörőből állt, kapitányuk a Fidzsi-szigeteki Eric Ewins volt, akinek vezetésével a Lightbearer 1935. augusztus 7-én érkezett meg és kötött ki egy kis időre Szingapúrban, míg fel nem hajóztak Malájföld nyugati partján. Ezen út során felkeresett városok többek között ezek voltak: Johor Baharu, Muar, Melaka, Klang, Port Swettenham (ma Port Klang) és Pinang. Rutherford testvér előadásainak  gramofonfelvételeit a lehorgonyzott Lightbearer-ről egy hangszóró segítségével sugározták. Majd ezt követően házról házra meglátogatták az embereket, hogy irodalmat osszanak szét.

A Lightbearer-en lévő testvérek néha belsőbb területekre is el tudtak menni, és így találkoztak a Frank családdal Batu Caves-ben; részt vettek velük a kisebb összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban. Frank testvérnő elragadtatással szemlélte, hogy családjából többen is alámerítkeznek ezen látogatások egyikének alkalmával. E kirándulások alatt sok irodalmat helyeztek el, mégis Eric Ewins így számolt be: „Tanúskodásunk, úgy tűnt, nem hagy maradandó nyomot az emberekben. Szívesen elfogadták az irodalmat, de házi bibliatanulmányozásra lett volna szükségük, ami akkor nem volt lehetséges.”

Lépések a szervezet megerősítésére

Harold Gillt 1937-ben visszahívták Sydney-be, és Alfred Wicke-et küldték el, hogy felügyeljen a szingapúri raktárra. Eközben úttörők terjesztették az igazság magvát Malájföldön, Ted Sewell Ausztráliából, Kurt Gruber és Willy Unglaube Németországból. Amikor Alfred Wicke bejelentette, hogy 1939-ben szeretne megnősülni, Malájföldre jelölték ki, hogy csatlakozzon Kurt Gruberhez Pinangban, és George Powell pedig megérkezett Ausztráliából, hogy a raktárt vezesse.

Alfred Wicke menyasszonya, Thelma, Sydney-ből Szingapúrba hajózott, hogy összeházasodjon Alfreddel, és csatlakozzon hozzá az úttörőmunkában, Pinangban. Azonban amikor néhány napnyi hajóútra volt Perthtől, bejelentették a II. világháború kitörését. Minden ablakot elsötétítettek, a kerek hajóablakokat is, és cikcakkos útvonalon haladtak az Indiai-óceánon, hogy kikerüljék az esetleges ellenséges tengeralattjárókat. Thelma épségben megérkezett, és egy héttel később megtartották az esküvőjüket. Ezt követően 800 km-es vezetés után megérkeztek Pinangba, és Wicke testvérnő lett az első ausztráliai testvérnő, aki úttörőként szolgált Malájföldön.

 Abban az időben a tanúskodómunka főleg az irodalmak szétosztásából állt, jóformán semmilyen újabb bemunkálást nem végeztek. Így, amikor a Wicke házaspár befejezte a terület bemunkálását Pinang-szigeten, átmentek a szárazföldre. Északon Alor Setarból kiindulva, kitartóan prédikáltak városokon és falvakon keresztül déli irányban haladva a nyugati parton, és több mint 20 nyelvű irodalmat használtak fel.

Egy szikh Tanú lesz

Mialatt Perak államban, Kuala Kangsarban tanúskodtak, meglepetésükre egy 16 éves iskolás fiú látogatta meg őket a szomszéd faluból. Puran Singh-nek hívták, és szikh vallású volt, ahogy ez a nevéből is kitűnik. Hozzájutott a Társulat Where Are the Dead? [Hol vannak a halottak?] című füzetéhez, és olyan mély benyomást tett rá, amit olvasott, hogy egy cikket írt erről a témáról az iskolaújságban. Írt a szingapúri raktár címére, hogy szeretne még több ismeretet szerezni, és amint megkapta a Wicke házaspár címét, azonnal biciklire ült, és 50 km-t kerekezett, hogy találkozzon velük.

Másnap elkísérte Alfred Wicke-et falusi prédikálóútjára — „csak hogy megnézze, hogyan kell végezni”. Ez a komoly fiatalember, amint befejezte az iskolát, elment otthonról és 240 km-t kerekezett, hogy részt vegyen egy összejövetelen Kuala Lumpurban. Ott Jehova iránti önátadását vízalámerítkezéssel szimbolizálta és felvette a George Singh nevet. Azonnal jelentkezett a teljes idejű szolgálatra. Így George Singh abban a kiváltságban részesült, hogy ő volt az első malájföldi, aki úttörő lett. Nem sokkal ezután a Társulat áthelyezte őt Indiába, ahol azóta is hűségesen szolgálja Jehovát.

A II. világháború és a japán invázió

Nem sokkal azután, hogy kitört a II. világháború 1939-ben, a prédikálómunka [szervezettsége] felbomlott. Mi lett ennek az eredménye? Az úttörők nem tudták tovább fedezni anyagi szükségleteiket, így ha vonakodva is, de a Wicke házaspár visszatért Szingapúrba. Elégedettek voltak azonban, mivel  tudták, hogy az alatt a 20 hónap alatt, amit együtt töltöttek Malájföldön összeházasodásuk óta, több mint 50 000 könyvet és füzetet terjesztettek el a Királyság-üzenetről. Fontos megjegyezni, hogy a világháború kitörésekor csupán 16 hírnökről számoltak be, akik részt vettek a szántóföldi szolgálatban az egész szingapúri és malájföldi területen. Alig több mint 18 hónap elteltével azonban már 36 hírnök adott le jelentést!

Gyorsan peregtek az események ezután. 1941 júniusában George Powelltől, amikor visszajött thaiföldi útjáról, megtagadták az újrabelépést Szingapúrba, és ugyanazzal a hajóval vissza kellett térnie Bangkokba. Majd az év júliusában a teljes idejű szolgák utolsó három képviselőjét Len Linke-et, Alfred és Thelma Wicke-et Ausztráliába deportálták. Hat hónappal később a japán haderők nagy sebességgel megindultak előre a malájföldi dzsungeleken keresztül, és 1942. február 14-én elfoglalták Szingapúr szilárd erődítményét.

Ezzel egy újabb fejezet zárult le Jehova népének történetében Szingapúrban és Malájföldön. George Powell internálótáborban végezte Thaiföldön, Ted Sewell-lel együtt. Jimmy Jamest, feleségét és Frank Hillt a japánok Szingapúrban bebörtönözték. Más családok, közöttük Win Hill és gyermekei még az invázió előtt elhagyták Szingapúrt, és Ausztráliába mentek. Néhányan Angliába mentek. Megint mások, köztük a Frank család, Indiába menekültek, csupán néhány személyes holmit tudtak magukkal vinni.

A tanúskodómunka újraéledése

Alig két évvel a II. világháború véget érése után, 1947. március 28—29-én a Társulat akkori elnöke Nathan H. Knorr és titkára Milton G. Henschel Szingapúrba látogattak világ körüli szolgálati útjuk részeként. Volt ott egyáltalán valaki, akivel találkozhattak?

Igen, az úttörő Frank Dewar, a Lightbearer legénységének egykori tagja ott volt, hogy üdvözölje őket. De nem volt egyedül. Jimmy James, akinek a felesége egy büntetőtáborban  halt meg, kiszabadult a fogságból, és most Szingapúrban dolgozott. Jimmy mérnök volt és villanyszerelő a híres Raffles Hotelban, így az idelátogató testvérek itt maradhattak és találkozhattak azokkal a testvérekkel, akik Szingapúrban maradtak.

 Látogatásuk alatt Knorr és Henschel testvér a gyülekezetek alkalmával kilenc testvérrel és testvérnővel beszélt, és elmondta nekik, hogy két Gileád-végzős már úton van és hamarosan Szingapúrba érkezik. Így tehát 1947. április 5-én két kanadai testvér — az egyikük a Gileád Iskola hetedik osztályából, a másikuk a nyolcadik osztályból — megérkezett, hogy megkezdje misszionáriusi megbízatását Szingapúrban.

Így a munka újra megkezdődött a II. világháború után. Nem sokkal utána, 1949 márciusában a Gileád Iskola 11. osztályából még 6 misszionárius érkezett Szingapúrba, Les Franks és két húga, Aileen és Gladys; Norman Bellotti; Alfred és Thelma Wicke, akik természetesen úgy érezték, hogy hazajönnek.

De mi a helyzet Malájföldön?

Ezzel Szingapúrban kezdett jól beindulni a munka, mivel mindegyik misszionárius arra törekedett, hogy házi bibliatanulmányozást vezessenek be. Így Knorr és Henschel testvér második látogatása alkalmával 1951-ben, kongresszust szerveztek, ahol 72 volt a jelenlévők száma; ám a nyilvános előadásra 307-en  jöttek el a város gyönyörű Victoria Színházába. Ezen látogatás alkalmával egy fiókhivatalt hoztak létre, amely a Királyság-munkára felügyelt nemcsak Szingapúrban, hanem Malájföldön, és a brit borneói területeken, Sabahban és Sarawakban is. Bill Yaremchukot nevezték ki fiókhivatal-szolgának. Ekkor a figyelem Malájföldre összpontosult. Hat misszionáriust jelöltek ki erre a területre. Ketten közülük, James Rowe és Neil Crockett egy évet tudtak Kuala Lumpurban prédikálni, de a másik négy testvérnek sajnos csak egy hónapnyi ott-tartózkodást engedélyeztek, és Pinangban szolgáltak. De ittlétük rövidségének külön története van.

Misszionáriusok Kuala Lumpurban

Az 1951-es év elején a Steel King nevű hajó hat külföldi misszionáriussal a fedélzetén bepöfögött New Yorkból Pinang kikötőjébe. A pinangi bevándorlási hivatal megvizsgálta Crockett  és Rowe testvér útlevelét, és lepecsételte engedélyezve azt, hogy egy évig tartózkodhatnak Malájföldön. Ám amikor a másik négy misszionárius útlevelét ellenőrizték, hirtelen rájöttek, milyen sok Jehova Tanúja misszionárius jött az országba. Azt mondták a misszionáriusoknak: az újonnan kiadott szabályzat nem engedélyezi, hogy külföldi Tanúk az országban maradjanak. Mivel Crockett és Rowe testvérek útlevele már le volt pecsételve egyéves maradásra, nekik megengedték, hogy ott maradhatnak, viszont a másik négy misszionáriusnak csak egy hónapos tartózkodást engedélyeztek Pinangban, azután el kellett hagyniuk az országot és újra kijelölték őket Thaiföldre.

A fiókhivatal Crockett és Rowe testvéreket Kuala Lumpurba jelölte ki. Hamar létrehozták a misszionáriusotthont a Klang Road 25-A-ban, 3 kilométerre a város központjától. A városban egyetlen aktív hírnök volt, Mackenzie testvérnő, egy idősebb hölgy, aki korábban Európa és Ázsia területén élt. Képzelhetitek, mennyire örült, amikor a két misszionárius csatlakozott hozzá a szolgálatban!

Bár az 1930-as években és az 1940-es évek elején már bizonyos területeken prédikálták az igazságot, mégis, amikor 1951-ben a területet újra bemunkálták, úgy tűnt, mintha szűz területen prédikáltak volna. A két misszionárius azon iparkodott, hogy lehetőleg mihamarabb bemunkálják a területet. Égő vágytól indíttatva, hogy felleljék a leendő juhokat, az egész napjukat és estéjüket prédikálással és az érdeklődők újralátogatásával töltötték. Nem volt szokatlan, ha egy hónapban száz könyvet helyeztek el. Rövidesen mindkét misszionárius 15-16 bibliatanulmányozást vezetett havonta. Körülbelül hat hónappal később megalakult az első gyülekezetet, 14-en vettek részt az összejöveteleken.

Mivel a kommunista felkelők tevékenyek voltak Malájföldön ebben az időben, a nyugatiak számára vakmerőség volt a város határain kívülre merészkedni, attól lehetett tartani, hogy megtámadják, vagy megölik őket, ha azt gyanítják róluk, hogy  telepesek, vagy a gyarmati kormány hivatalnokai. Mackenzie testvérnőnek volt fia, George, aki egy távoli tartományban élt, és szerette volna tanulmányozni a Bibliát. Hogyan tudták a misszionáriusok meglátogatni ilyen veszélyes utazási feltételek mellett? Crockett testvérnek az az ötlete támadt, hogy vegyüljenek el a helyi emberek között. Így felszálltak egy távolsági buszra, és elhelyezkedtek a helyi emberek között, akik magukkal hozták kotyogó tyúkjaikat és visító malacaikat. Nagyon sok feszült pillanat volt. Amikor a busz kanyarodott az úton, az utasok sosem tudhatták, nem támadnak-e lesből rájuk, vagy nem kerülnek-e golyózáporba. Örömmel mondhatjuk: hónapokon keresztül — míg George-hoz utaztak, hogy tanulmányozzanak vele — nem kerültek életveszélyes helyzetbe. Egyébként  George végül is alámerítkezett, és köztiszteletben álló vénként szolgált 1986-ban bekövetkezett haláláig.

A két misszionárius számára túlságosan is hamar, a malájföldi tartózkodási engedély a lejártához közeledett. Vajon engedélyezik a meghosszabbítási kérvényüket? Minden reményük szertefoszlott, amikor nemleges választ kaptak.

Ilyenformán Crockett és Rowe testvér szomorúan elbúcsúzott malájföldi családjától és hajóra szállt, hogy folytassa a misszionáriusi szolgálatot Thaiföldön. Vajon távozásukkal befejeződött a munka Malájföldön?

Hála érte, nem. Az 1950-es évek korai szakaszában azonban volt néhány malájföldi lakosú Tanú. A II. világháború után ezek visszatértek és ismét letelepedtek itt. Így Szingapúrból a körzetfelvigyázó időnként meglátogatta őket, hogy ezáltal kapcsolatban legyenek Isten szervezetével,  és hogy építse őket szellemileg. Továbbá a szingapúri testvérek hétvégi kivonulásokat szerveztek malájföldi területekre, átmenve a töltésúton, prédikálva a városokban mintegy 240 kilométeres távolsági körzetben.

Pinang újra reflektorfényben

A szingapúri fiókhivatalban arról értesültek, hogy két pinangi fiatal iskolás lány szokatlan érdeklődést mutat Jehova népének munkája iránt. A “The Truth Shall Make You Free” [„Az Igazság szabadokká tesz titeket”] című könyvet kapták azoktól a misszionáriusoktól, akik egy hónapot ott szolgáltak. Szingapúrból Les Franks körzetfelvigyázó azt tervezte, hogy ellátogat Pinangba, hogy megállapítsa, mennyire nagy az érdeklődése ennek a két fiatal lánynak. Elcsodálkozott a mély ismeretükön és a buzgóságukon. Egyikük a könyv  nagy részét már külön legépelte, hogy így másokkal is megoszthassák a Királyság-üzenetet. Nem tudták, hogyan lehetne még több példányt beszerezni, mivel a háború előtti szingapúri címre küldött levelük visszajött „a címzett ismeretlen” jelöléssel. Mégis elkezdtek ajtóról ajtóra járni, de kevés eredménnyel, sőt néhányan durván visszautasították őket, főleg amiatt, mert nem voltak tapintatosak, és mert nem voltak felkészítve arra, hogyan közelítsék meg a háztulajdonosokat, és miképp tudnák a Jóhírt vonzó módon felkínálni.

Ezért úgy rendezték, hogy Alfred és Thelma Wicke Szingapúrból átköltözzenek Pinangba és hozzanak létre egy misszionárius otthont. Ez az otthon raktárként is szolgált, amely ellátja irodalommal egész Malájföldet. A két iskolás lány, Lee Siew Chan és Ng Yoon Chin el voltak ragadtatva, hogy Wicke testvérrel és Wicke testvérnővel lehetnek, és továbbra is jó előrehaladást értek el. Részt vettek a kongresszuson Szingapúrban 1956-ban, melyet Knorr testvér harmadik látogatása alkalmából tartottak, és itt mindketten alámerítkeztek. Miután befejezték az iskolát, mindketten csatlakoztak az úttörők soraihoz. Nagyon felvillanyozta őket, amikor megkapták a meghívást, hogy vegyenek részt a Gileád Iskola 31. osztályában egy másik szingapúri úttörővel, Grace Sinnapillaivel együtt.  1958-ban kapták meg a diplomát a New York-i Yankee Stadionban tartott Isteni Akarat Nemzetközi Kongresszuson.

Több figyelem irányul Kuala Lumpurra

1949 óta Norman Bellotti és Gladys Franks szolgáltak Szingapúrban misszionáriusként. 1955-ben összeházasodtak és később ismét Kuala Lumpurba kaptak megbízást. Malájföld fővárosában újra létrejött egy kis talpalatnyi hely, ahol lehetővé vált, hogy felvegyék azokkal a kapcsolatot, akik négy vagy öt évvel korábban érdeklődést mutattak Rowe és Crockett misszionáriusok egyéves ottléte alatt, és hogy egybegyűjtsék őket.

Ez idő alatt Les Franks, aki körzetfelvigyázóként szolgált, bejárta Malájföld nyugati partját. Veszélyes volt ez az időszak az utazásra, mivel gerillaharcok folytak a brit gyarmati kormányzat ellen. „Amikor vonattal utaztam — emlékszik vissza Les —, útitársaimmal együtt az idő legnagyobb részét a vasúti kocsi padlóján töltöttük, mivel a gerillák válogatás nélkül lőhettek a vasút mentén levő dzsungelből.” De voltak kevésbé komoly helyzetek is. Egyszer például, amikor meglátogatott egy kotrógépek felügyeletét ellátó ónbányászt, Les felkapcsolta a villanyt a hálószobájában, legalábbis azt hitte, hogy így tett. Valójában az a kapcsoló, amit megnyomott, kioldotta a harsogó riasztószirénát és bekapcsolta a vészvillogót, amely az egész várost elárasztotta fénnyel és a sziréna hangjával. Zavarodottan látta, hogy felébresztette az embereket, és a lakosság azonnal teljes harci készültségbe helyezkedett, várva a gerillatámadást.

1958-ban Les elvette feleségül Margaret Paintont, egy ausztrál misszionáriust, aki Japánban szolgált. Kuala Lumpurba jelölték ki őket, hogy váltsák fel Norman and Gladys Bellottit, akiket áthelyeztek Ipoh városába. A Bellotti házaspár segített az Ipohi Gyülekezet megalapításában, majd utána visszahívták őket Szingapúrba, hogy Norman vegye át a fiókhivatal-szolga helyét.

A korábbi fiókhivatal-szolga ezt megelőzően feleségül vette egyik korábbi misszionárius társát. Folytatta szolgálatát a  fiókhivatalban, de mivel gyermeket vártak, szükségessé vált, hogy világi munkát keressen, hogy gondoskodjon a családjáról.

A kitartó és a következetes munka, valamint a jó példa, amit ez a három misszionárius házaspár mutatott, sokat jelentett abban, hogy a Királyság-munka jó és szilárd alapokra kerüljön a jövőbeni növekedéshez.

Új államszövetség és új fiókhivatal

Mialatt ezek a teokratikus fejlődések mentek végbe, addig politikai téren is változások történtek Malájföldön és Szingapúrban. Ahogy ezt már korábban is elmondtuk, Malájföld kivívta függetlenségét a brit uralom alól 1957-ben, és hat évvel később megszületett a Maláj Államszövetség — mely magában foglalta Szingapúrt is. Ám később 1965-ben Szingapúr kivált Malajziából és független köztársaság lett.

1972-re szükségessé és célszerűvé vált, hogy a Társulat különálló fiókhivatalt létesítsen Malajziában. Ennek helyéül Pinang tűnt a legalkalmasabbnak, amely bár földrajzilag nem a központban helyezkedett el, de a  Társulat irodalomraktára ezen a helyen éveken keresztül sikeresen működött. Alfred Wicke-et bízták meg a fiókhivatal vezetésével az új malajziai fiókhivatalban. Ebben az időben Malajziában 8 gyülekezetből mintegy 200 hírnök adott le jelentést.

Ez a szám nem túl nagy, figyelembe véve azt, hogy négy évtized telt el azóta, hogy az első misszionáriusok Malajziába jöttek. Nyilvánvaló, hogy lassú volt az előrehaladás. Ennek egyik oka, ahogy bizonyára visszaemlékszünk, hogy a törvény tiltja más vallások hittérítő tevékenységét a muszlimok között. A népesség többi része főként kínaiakból és indiaiakból áll, akik a buddhizmus, taoizmus és hinduizmus hívei, és ezek Írás-ellenes hagyományokba merültek. A „keresztény” kisebbség pedig számos szektákra osztódott, és a legtöbben határozottan a saját lelkészeik, pásztoraik, vagy papjaik ellenőrzése alatt állnak.

Mindezeken a nehézségeken kívül vedd még figyelembe a sok nyelvet és dialektust, nem is említve az írástudatlanságot, és akkor világossá válik, miért kellett sok idő és türelem, hogy segíteni tudjanak ezeknek az alázatos embereknek elképzelni az életet az új világban, és megszabadulni a babona és a hagyományok bilincséből. A kínaiak között például életben van a szülők hódolata a szülők életidejében, sőt meglehetősen gyakran haláluk után. Így nem szokatlan a hírnök számára, ha azt mondja a házigazda, hogy szívesen lenne keresztény, de várnia kell, míg meghal az édesanyja. (Vö. Máté 8:21, 22.)

Az új fiókhivatal jó előrehaladást lát

Miután megalakult az új malajziai fiókhivatal 1972-ben, az első négy szolgálati évben évente több mint 20 százalék volt az átlagos növekedés. Ezután a növekedés egyenletes szintre állt be, de az 1976-os évben az aktív Királyság-hírnökök száma körülbelül 200-ról 433-ra növekedett. Majd 1980-ban a hírnökök száma elérte az 500-at. Fokozódott az izgalom, amint az 1989-es szolgálati év februárjában elérték a kerek ezres hírnökszámot, majd még a szolgálati év befejezte előtt átlépték az 1102-es csúcsszámot. 1991-ben érték el az egy évben alámerítkezettek  csúcslétszámát, 164-en szimbolizálták ekkor önátadásukat. A hírnökök létszáma továbbra is növekedőben van, és 1992 augusztusában elérték az 1931-es csúcsot.

Noha az elismerés elsősorban Jehova Istennek jár, aki „adja vala a növekedést”, mindemellett az a hithű buzdítás és példa, melyben az utazó kerület- és körzetfelvigyázók elöljártak, nagymértékben hozzájárult az éveken át elért folyamatos növekedéshez (1Kor 3:6, 7). A fiókhivatal korai éveiben Les Franks, Robert Cunard és Alfred Wicke voltak a körzetfelvigyázók, mindegyikük kerületfelvigyázóként is szolgált. Norman Bellotti, Michael Freegard, Michael Chew, Chow Yee See, Khoo Soo Theong, Koh Chye Seng, N. Sreetharan és S. Thiyagaraja voltak még azok, akik részt vettek a körzetmunkában az évek során.

Vannak még más hithű testvérek és testvérnők is, akik szorgalmas erőfeszítésükkel segítették az elszigetelt csoportokat, sőt még a szűz területeken élő embereket is, hogy a gyülekezetbe kerüljenek. Liew Lai Keen 1971-ben érkezett Kuala Trengganuba, hogy tanárként dolgozzon. Bár egyedül volt, mégis azonnal elkezdett ajtóról ajtóra prédikálni, és végül egy gyülekezet jött létre. 1971-ben Michael Chew különleges úttörőt újra Klangba irányították, hogy az ott lévő testvérek kicsiny csoportját szolgálja. Amikor megnősült, felesége Karen is megkapta a különleges úttörő kinevezést. Ez a kis csoport 1974-re gyülekezetté lett, és ma már két gyülekezet van Klangban. Még 1975-öt írtak, amikor Koh Chye Seng megkapta első kijelölését mint különleges úttörő Kuantanban, ahol az elszigetelt kis csoport hamarosan gyülekezetté fejlődött. Majd 1985-ben Chew testvért és Chew testvérnőt Sitiawan elszigetelt városába jelölték ki, ahol ma egy gyarapodó csoport van.

Átütő siker családi csoportokkal

Egészen eddig az ideig a gyülekezet főleg fiatalokból állt, akik még iskolába jártak. Miután letették az utolsó vizsgájukat és befejezték a középiskolát, közülük sokan — testvérek és  testvérnők egyaránt — elköltöztek, hogy állást keressenek. Bár ez a gyülekezet stabilitásának a hiányát eredményezte, semmiképpen sem csökkent ezeknek a fiataloknak a hite és az elszántsága.

Ennek példájára nézzük meg a fiatal Tan Teng Koon esetét. A szülei, amint megtudták, hogy a Tanúkkal tanulmányoz, elkezdték zaklatni emiatt. Először állandóan szidalmazták. Később megvesszőzték. Minden irodalmát eltépték. Amikor kitartott és továbbra is részt vett a gyülekezeti összejöveteleken, biciklijét lelakatolták, hogy gátolják az elmenetelét. Ő azonban gyalog is megtette a 3 kilométert a Királyság-teremig. El kellett rejtenie minden irodalmat. De a Bibliája túl vaskosnak bizonyult, így szétdarabolta kisebb „füzetekre”. Majd egy titkos rekeszt készített az iskolatáskájában, hogy el tudjon vinni néhányat a füzetekből és a maradékot otthon rejtette el a mennyezeti részben. Azt gondolta — amíg el nem kezdett esni és el nem ázott az irodalma —, hogy tökéletes rejtekhelyet talált! Egy alkalommal, amikor éppen részt vett a bibliatanulmányozáson a Királyság-teremben, az édesanyja érte ment és hazavonszolta. Ezek után úgy alakította, hogy a tanulmányozásai különböző helyen és időben legyenek. Ma Teng Koon testvér nős, két gyermeke van, és kisegítőszolgaként szolgál a gyülekezetében.

Az 1970-es évek korai szakaszában azonban fokozatos változások voltak láthatók — egyének helyett egész családok ragadták meg az igazságot. Az elsők között volt egy pinangi család, Tan Eng Hoe és felesége, Geok Har három gyermekükkel együtt. Mindketten metodista neveltetésben részesültek, és Tan testvérnő még orgonista is volt néhány évig a templomban. Ennek a családnak, miután kiállt az igazság mellett, nehéz küzdelemmel és a rokonok szembeszállásával kellett szembenéznie, de szilárdak maradtak. Ez más családokat is arra buzdított, hogy ragadják meg az igazságot. Egy másik ilyen család volt Philip és Lily Kwa két gyermekükkel. Ma Kwa és Tan testvérek vénként szolgálnak saját gyülekezetükben.

 A fiókhivatal elköltözik és bővül

Malajziában a Társulatnak nem volt saját Bétel-otthon létesítménye, viszont éveken keresztül megfelelő helyiségeket béreltek. 1972-ben, amikor a fiókhivatal megkezdte működését, a Pinangi Gyülekezet nemrég saját Királyság-termet vásárolt. A terem egy szép kétemeletes ikerház alsó részén helyezkedett el, egy öt egységből álló ikerházsor végén. A földszinten lévő hatalmas termen kívül a hátsó részben volt még egy szoba, ami megfelelő volt az irodalomraktár számára, míg az emelet lakórészként szolgálhatott. A Társulat a Pinangi Gyülekezettől bérbe vette ezeket a részeket misszionárius otthonok és irodalomraktár számára. Így, amikor megalakult az új fiókhivatal, a misszionárius otthon és az irodalomraktár egyben Bétel-hivatalként és Bétel-otthonként is szolgált. Nagyon jól működött, és a dolgok zökkenőmentesen mentek éveken keresztül. De több ok miatt is szükségessé vált, hogy a fiókhivatal elköltözzön a pinangi Királyság-teremből. Pontosabban két ilyen költözésre is szükség volt az elkövetkező néhány év folyamán, de minden alkalommal egy közeli helyre költöztek, így a Bétel székhelye továbbra is Pinang kellemes szigetén maradt.

Az 1980-as évek korai szakaszában érződött, hogy jobb volna, ha egy központibb helyet találnának a fiókhivatal számára, hogy hatékonyabb lehessen a Királyság-munka felügyelete. Erőfeszítéseket tettek tehát, hogy megfelelő épületet találjanak Kuala Lumpur — az ország fővárosa — környezetében.

Nem volt könnyű megfelelő helyet találni. De 1982-ben két, majdnem teljesen befejezett, kétszintes ikerházra találtak Klangnál, 30 km-re Kuala Lumpurtól. Ekkor az ikerépületeknek csak egy-egy része volt olyan állapotban, hogy kibérelhették, de az egyik rész ideális volt a Bétel-otthon számára, a másikat pedig szállítási és raktárosztályként használhatták. Ahogyan ez gyakran előfordul az új épületekkel, késtek néhány  építkezési munkálattal, de végül, 1983. július 1-jén megtörtént az átköltözés Pinangból Klangba. Majd 1986 februárjában az első ikerépületben egy másik rész is alkalmassá vált a bérlésre. Ez most már egy teljes ikerépülettel látta el a fiókhivatalt és a szomszédos ikerépület egy része is hozzátartozott. Majd 1989 elején a második ikerépület hátralévő része is alkalmassá vált arra, hogy kibéreljék. Így ma már a fiókhivatalnak egymás mellett két jó állapotban lévő kétszintes ikerháza van, így külön helyet tudnak biztosítani mind a szállítási- és raktárosztály részére, mind a további Bétel-személyzet elhelyezésére.

Az úttörők válasza párhuzamban áll a növekedéssel

A fiókhivatal működésének kezdetétől, 1972-től, a teljes idejű úttörők munkájával párhuzamosan a Királyság-hírnökök száma is növekedett. Abban az évben a hírnökök átlagszáma 214 volt, közülük 32 általános- vagy különleges úttörőként tevékenykedett. Az úttörők száma folyamatosan növekedett egészen az 1975-ös szolgálati évig, amikor is elérték a 373 hírnökátlagot, közülük pedig 64 úttörővel csúcsot jelentettek.

Majd a következő hét évben az úttörők száma kezdett fokozatosan csökkenni egészen addig, míg 1982-ben már csak ötvenen voltak. Ettől kezdve azonban minden évben folyamatos növekedés volt megfigyelhető a teljes idejű munkások számában, és örömmel látjuk, hogy ez idő szerint 104-en szolgálnak úttörőként. Ugyanebben az időszakban a kisegítő úttörők száma is egészen drámai méreteket öltött. Nemrégiben az egyik legjobb évben, 1988 májusában, elérték a 239-es kisegítő úttörő csúcsszámot.

A következő tapasztalat megmutatja, mennyire jellemző a növekvő, szívből jövő vágy, hogy szeretnének részt venni az úttörőszolgálatban.

„Ahányszor csak az úttörők tapasztalatairól olvastam a Társulat kiadványaiban, úgy éreztem, újra és újra felébred bennem a vágy, hogy Jehova teljes idejű szolgája legyek. Sőt még más anyagokat is kerestem a régebbi kiadványokban vagy  folyóiratokban az úttörőszolgálatról. A férjem két éven át folyamatosan kisegítő úttörő volt, részidejű munka mellett. Én teljes időben dolgoztam, ez fedezte a szükséges további bevételt, mely eltartott bennünket. Rájöttem azonban, nem lehetek teljes idejű szolga, hacsak nem találok magamnak is részidejű munkát. A férjem is, és én is kerestük a részidejű állásokat, de hiába, ugyanis a mi vidékünkön ez elég ritka.

Imateljes állapotban odamentem a munkaadómhoz indítványozva, hogy részmunkaidőben dolgozzak, mivel az időm legnagyobb részében alig van munkám az irodában. Csalódottságomra határozottan azt válaszolta: nem! Eltelt egy év. Az egyik nap a férjem azt mondta, lehet, hogy elérkezett az idő  arra, hogy mindketten belépjünk a teljes idejű szolgák közé, ugyanis olyan új részidejű állást szerzett, amely esetleg mindkettőnket el tud tartani, és még arra sem lesz szükség, hogy részidejű munkát keressek. Emlékeztetett arra, hogy az úttörőszolgálat sikere főleg azon múlik, mennyire hiszünk abban, hogy Jehova törődik velünk és gondoskodik rólunk. (Máté 6:33.) Ezért azt javasolta, hogy mondjam le a teljes idejű munkámat. Abban a hónapban több új bibliatanulmányozást vezettünk be. Ez arra ösztönzött, hogy újra odamenjek a munkaadómhoz. A férjemmel együtt a következő hónap első napját tűztük ki, hogy akkor kezdjük el mindketten az általános úttörőszolgálatot. A hónap vége előtt tíz nappal elmondtam a kívánságomat a munkaadómnak, de újra elutasított. Ezért elmagyaráztam neki, hogy ilyen körülmények között nincs más választásom, le kell mondjam a teljes idejű munkámat, mivel csatlakozni fogok a férjemhez és teljes időben fogom Istent szolgálni a következő hónap első napjától.

Azonnal megváltozott a hozzáállása. Arra kért, várjak még a felmondással, mert fontolóra akarja venni a javaslatomat. Aznap délután az irodájába hívott és azt javasolta, hogy hetente öt napot délutánonként dolgozhatnék, ő pedig egy új hivatalnokot alkalmazhatna, aki ellátja a szokásos napi munkámat. A szavam is elakadt! Pontosan ez volt, amit én is javasolni szerettem volna! Még azt is hozzátette, hogy addig dolgozhatok ebben az új elrendezésben, ameddig akarok. Aznap este, amikor elmondtam ezt a férjemnek, ő is megdöbbent. Úgy tűnt, hogy Jehova válaszolt az imáinkra, és megnyitotta az utat számunkra, hogy általános úttörők legyünk.”

A korai kerületkongresszusok nehézségei

Az első kerületkongresszust Petaling Jayában tervezték megtartani 1972 decemberében az új malajziai fiókhivatal felügyelete alatt. Az egyik dolog, ami nehézséget okozott, az az volt, hogy minden nyilvános imádati összejövetelhez — kivéve az imádati helyeket — engedélyt kellett kérni. Ilyenfajta kérelmet adtunk  be a tervezett kongresszusra is. Azonban egy nappal a kongresszus kezdete előtt megtagadták a kérelmet.

A fiókhivatalnak azonban volt egy másik terve is: két magánlakást és két Királyság-termet használnak fel Pataling Jayában és Kuala Lumpurban. A hallgatóságot kilenc csoportra osztották: a kínai nyelvű csoport reggelente tartotta az ülésszakokat, a többi nyolc nyelvi csoport közül négy délutánonként és a másik négy csoport pedig esténként tartotta a programokat.

A következő évben megint csak nehéz volt beszerezni a szükséges engedélyeket. Mégis, 1973 októberében Ipohban meg tudták tartani az „Isteni Győzelem” Kongresszust, ahol a jelenlevők csúcslétszáma 320 fő volt. Innentől kezdve, mivel más városokban nehéz volt megfelelő kongresszusi helyszínt találni, majdnem tíz évig Ipoh lett a kerületkongresszusok állandó helye. Idővel azonban más helyek is alkalmassá váltak arra, hogy ott kerületkongresszust tarthassanak, és 1983 augusztusában, nem sokkal azután, hogy a fiókhivatal átköltözött Pinangból Klangban, két „Királyság-egység” Kerületkongresszust is tartottak. Az egyiket Petaling Jayában kínai nyelven, a másikat Klangban angolul. A vasárnap délutáni nyilvános előadáson összesen 966-an vettek részt együtt a két helyen.

Döntő esemény — Királyság-termek vásárlása

Királyság-teremkénti használatra termeket béreltek; ez a célnak megfelelt, és ez továbbra is így van. De ha a gyülekezet kizárólagos használatára Királyság-termet vásárolnak, ez az érdeklődők számára az állandóság érzését adja, a testvérek és a testvérnők szívében pedig nő az értékelés.

Ahogy már korábban említettük, a Pinangi Gyülekezet saját Királyság-termet tudott vásárolni egy évvel a malajziai fiókhivatal létrejötte előtt 1972-ben. Az évek múlásával az eredeti termet kétszer is megnagyobbították és kibővítették, hogy el tudják helyezni a növekvő gyülekezetet. Mégis, négy évvel ezt megelőzően, mikor még a szingapúri fiókhivatal irányítása alatt állt a tevékenység, a Kuala Lumpur-i Gyülekezet meg tudott  vásárolni egy irodahelyiséget egy nyolcszintes épület második emeletén és ezt Királyság-teremként használták. Ez a nagy, előkelő épület, melynek a neve a mély benyomást keltő Selangor-Kastély volt, a Gombak-folyó partján állt, a Királyság-terem pedig a folyóra néző oldalon volt. Nyolcvan ember számára volt kényelmes ülőhely, de különleges alkalmakkor sokkal több embert is el tudtak helyezni, főleg, ha a székeket tipikus malájföldi vagy indiai stílusban, egészen szorosan egymás mellé rakták. A testvéreket örömmel töltötte el, hogy van saját termük, főként, mivel ilyen impozáns épületben volt. 1967 szeptemberében költöztek be a terembe.

A Selangor-Kastély valójában a testvérek számára már jól ismert volt, mivel az épület hetedik emeletén az egyik lakást misszionáriusotthonként használták; négy testvérnő lakott itt két éven keresztül, továbbá a Gileád Iskolát végzett misszionáriusok: Lee Siew Chan és Grace Sinnapillai (most Grace John) és más különleges úttörők. A gyülekezet növekedésével a Teokratikus Szolgálati Iskola alkalmával ezt a hetedik emeleti lakást is felhasználták második teremként, mely igen kényelmesnek bizonyult — bár a szónokok néha kifulladtak, valahányszor a lift nem működött!

A Királyság-terem azonban kényelmetlenül túlzsúfolt lett. Átmeneti megoldásként megvettek egy szomszédos lakást, kivették a közfalat, így a termet megnagyobbították, azonban az 1980-as évek közepére már égetően szükség volt egy nagyobb teremre. A testvérek alaposan átkutatták a várost és a külvárosi részeket, és ez jutalommal járt: találtak egy négyemeletes sarok-irodaépületet, melyet 1985-ben építettek. Az ingatlanok értékcsökkenése következtében, az épületet ekkor az eredeti piaci értékének körülbelül 60 százalékáért ajánlották! Így a nagylelkű adományok, a testvérek, valamint a Társulat kölcsöne révén az épületet megvették, és 1989. szeptember 9-én egy új Királyság-termet avattak fel, mely elég nagy volt ahhoz, hogy 220 hallgatót befogadjon.

 A gyülekezetek további három Királyság-termet vásároltak. Kettőt ezek közül szintén 1989-ben avattak fel — az egyiket Ipohban, a másikat Bukit Mertajamban —, a harmadik Királyság-termet Klangban 1991. január 17-én avatták fel, amikor Lyman Swingle a Vezető Testülettől idelátogatott. Kuala Lumpurban az eredeti termet a Selangor-Kastélyban továbbra is a város kisebb kínai gyülekezete használja. Királyság-termeket építettek Sabah és Sarawak térségében is, Kelet-Malajziában; az egyiket Keningauban, a másikat Kuchingban. Ma már tíz saját Királyság-terem áll a gyülekezetek rendelkezésére Malajziában.

A különleges látogatások építőek

A testvérek mindig nagyra értékelték a zónafelvigyázó évenkénti látogatását, különösen a Bételben szolgáló felelős testvérek látogatásait. Szintén élvezhették tapasztalt testvérek látogatását a szomszédos országok fiókhivatalából. Különösen áldásos volt számukra, amikor néhány zónafelvigyázói látogatás alkalmával a Vezető Testülettől is jöttek testvérek, hogy kiszolgálják őket.

Néhány évvel azután, hogy a fiókhivatal megkezdte működését, Nathan H. Knorr a feleségével, Audrey-val, Frederick W. Franz testvérrel és az Egyesült Államokból még öt testvérrel Pinangba látogattak 1975 januárjában. Bár Knorr testvér korábban már ellátogatott Szingapúrba és Kuala Lumpurba, Franz testvérrel együtt most először látogattak Pinangba. A kicsiny Bétel-család négy tagját felvillanyozta a látogatásuk, és az országból minden misszionáriust meghívtak Pinangba egy különleges összejövetelre és egy közös étkezésre. A látogatás utolsó estéjén 226-an tömörültek a pinangi Királyság-terembe, hogy meghallgassák a két utazófelvigyázó testvér előadását. A hallgatóság Malajzia sok részéről, valamint Indonéziából jött testvérekből tevődött össze.

A rá következő években Lloyd Barry, Albert Schroeder, Lyman Swingle és John Booth látogatását élvezhették —  mindannyian a Vezető Testület tagjai —, mindegyikőjük a maga módján gazdag szellemi felüdülést és bátorítást hozott a Bétel-család számára, a brooklyni főhivataltól több ezer mérföldnyire.

A korai misszionáriusok feledhetetlen emléke

Sok olyan ország és fiókhivatal esetében, amelyek fejlődése főleg a II. világháború után kezdődött, a Gileád Iskolát végzett korai misszionáriusok buzgóságát, hitét, feddhetetlenségük és állhatatosságuk példáját soha nem lehet elfelejteni. Nagyrészt szorgalmas, ám néha hálátlannak tűnő munkájuk alapján megadta Isten a növekedést. Ugyanez történt Malajziában is. Figyeljük meg a következő misszionáriusok történetét.

Les és Margaret Franks: Franks testvér először Szingapúrban és Malajziában szolgált mint körzetfelvigyázó. Házassága után Margarettel együtt öt évet szolgáltak Kuala Lumpurban, ahol ma három virágzó gyülekezet van. 1962-ben Taipingbe kapták új kinevezésüket, majd hat évvel később Kuala Lumpur külvárosába, Petaling Jayába, hogy segítsenek az ottani kis csoportoknak gyülekezetekké fejlődni. Ezt 1974-ben érték el, és ma két jól működő gyülekezet prédikálja a Jóhírt ebben az anyagilag tehetős városban. Franks testvér és Franks testvérnő 1983-ban visszatértek Új-Zélandba, ahol továbbra is hűségesen végzik a teljes idejű szolgálatot. (Lásd Les Franks élettörténetét Az Őrtorony 1958. november 15-i számában [angolban].)

Alfred és Thelma Wicke: Wicke testvér először Szingapúrban, majd Pinangban szolgált két évet a II. világháború előtt. Házasságuk után Thelma is Pinangban és Malájföldön szolgált vele együtt. A háború évei alatt arra kényszerültek, hogy visszatérjenek Ausztráliába, ahol kitartottak a teljes idejű szolgálatban. A Gileád Iskola elvégzése után, 1949-ben újra Szingapúrba jelölték ki őket, majd később Pinangba. Wicke testvér a fiókhivatalban dolgozott a megalapítása óta, 1972-től; először mint fiókhivatal-szolga, majd később mint fiókbizottság koordinátor, míg Wicke testvérnő egészségi állapota Alzheimer-kór  következtében, ami szükségessé tette, hogy újra ausztráliai Bétel-szolgálatra jelöljék ki őket. Ott Thelma jobb gondoskodásban részesülhetett a fiókhivatal betegszobája révén. (Alfred Wicke érdekes élettörténetét lásd Az Őrtorony 1961. augusztus 1-jei számában [angolban].)

Norman és Gladys Bellotti: Bellotti testvér és Bellotti testvérnő Szingapúrban, Kuala Lumpurban és Ipohban szolgáltak, majd később visszatértek Szingapúrba, hogy eleget tegyenek kötelességeiknek a fiókhivatalban. Ezután hét évet szolgáltak misszionáriusként Indonéziában és később Pápua Új-Guineában. Az 1986-os év elején megkezdődött Bellotti testvér  harca végzetes betegségével, végül 1987 áprilisában halálalvásba merült. Bellotti testvérnő hősiesen folytatja hithű szolgálatát úttörői kinevezésével Brisbane-ban, Ausztráliában.

Michael Freegard és Peter Price: 1957-ben két fiatal, egészséges angol testvér érkezett a sarawaki Kuchingba, miután elvégezték a Gileád Iskolát. Jó munkát végeztek két éven át, mielőtt megkapták volna új kinevezésüket Malakába. Végül mindketten megnősültek, buzgó kínai testvérnőket vettek feleségül és folytatták misszionáriusi szolgálatukat, míg családapák nem lettek. Freegard testvér ma családjával együtt Angliában él, ahol mint vén szolgál az egyik londoni gyülekezetben. Miután fiaik felnőttek, Price testvér és Price testvérnő megkezdte szolgálatát az ausztráliai Bételben, ahol Price testvér a Kórházi Információs Részlegen dolgozik.

Rendkívüli erőfeszítések az igazság megragadására

Meglepő hasonlóságot láthatunk abban, milyen módon állt ki az igazság mellett a legtöbb malajziai testvér és testvérnő. Vagy igen fiatal korukban vették fel velük először a kapcsolatot, általában, mikor még iskolások voltak, és azután kemény családi ellenállással kellett szembenézniük, vagy úgy kezdték meg a Tanúkkal a tanulmányozást, hogy közben a férj vagy a feleség, illetve más családtagok ellenállást mutattak. A legtöbb esetben a Krisztuséhoz hasonló kitartásuk eredménnyel járt, az ellenállás fokozatosan csökkent és végül teljesen megszűnt. Ma némelyek azok közül a szülők közül vagy házastársak közül, akik először olyan keservesen ellenálltak, maguk is önátadott Tanúk.

Sok ember nagy erőfeszítéseket tett az igazság tanulása érdekében. Például az egyik különleges úttörő egy fiatal hölggyel vette fel a kapcsolatot, aki szobalányként dolgozott naponta hosszú órákon keresztül, napkeltétől napnyugtáig. Ez a szobalány azonban olyan éhséget fejlesztett ki magában az igazság iránt, hogy hamarosan azt kérte: háromszor tanuljanak  vele egy héten. Ahogy előrehaladást ért el az igazságban, összeszedte minden bátorságát, és megkérte a munkáltatóját, engedje el kimenőre, hogy részt vehessen az összejöveteleken. Egészen addig megkapta az engedélyt, míg a házimunka nem látta kárát. Ez azt jelentette, hogy kemény többletmunkát kellett végeznie azért, hogy elmehessen az esti összejövetelekre, sőt még az ebédje is elmaradt, majd több mint 1 kilométert kellett futnia, hogy időben odaérjen a Királyság-terembe. Minden reggel 5.30-kor kelt fel, hogy a munka megkezdése előtt még egy órát tudjon tanulmányozni. Nem sokkal ezelőtt kezdett el részt venni rendszeresen a prédikálótevékenységben.

Néhányan szokatlan módon ismerték meg az igazságot. Az egyik tapasztalat egy pünkösdista egyháztagról számol be, aki talált egy régi Bibliát a szeméttelepen. Ez egy olyan fordítás volt, amelyben Jehova neve mindenütt ott szerepelt a Héber Iratokban. Így, amikor az egyik testvérnőnk felkereste és használta Jehova nevét a beszélgetésben, ez az asszony azonnal elfogadta a felajánlott házi bibliatanulmányozást. Egyházából a társai kitartóan próbálták elvenni a kedvét, hogy a Tanúkkal tanuljon, de ő mégsem akarta azt mondani a testvérnőnek, hogy hagyja abba a látogatást. Inkább elhatározta, hogy imában kéri az Urat, hogy fejeződjön be a tanulmányozás. Egyházából a társai hasonló imákat mondtak. Ezek az imák nem voltak hatásosak, és a mi testvérnőnk továbbra is látogatta őt.

Az érdeklődő hölgy ekkor gondolkodóba esett, hogy vajon Jehova Tanúinak az imái és az ő Istenük erősebb-e, mint az övé. Így folytatta a tanulmányozást, és el volt ragadtatva a sok kérdésére kapott logikus válaszoktól. Ugyanakkor továbbra is eljárt a templomba, mert mélyen belekeveredett a nyelveken szólásba. Elismerte, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy másik nyelven beszélt a templomban, kimerült, mivel közvetlenül utána fáradtnak érezte magát, és szinte minden ereje elfogyott. Aztán hasogatott a feje és úgy viselkedett,  mintha részeg lenne és hányt. Sőt amikor otthon imádkozott, a nyelve irányíthatatlanul olyan szavakat mondott, amelyeket nem tudott megérteni. Majd éjjel látomása volt, állítólag Jézusról, és ilyenkor nagyon megrémült.

Amikor megtanulta az Érveljünk az Írásokból könyv segítségével, hogy a látomásai nem Jézustól, hanem kétségtelenül a gonosz szellemektől származtak, elhatározta, ha megint hasonló módon zaklatnák, akkor hangosan fogja mondani Jehova nevét. A legközelebbi pünkösdista összejövetelen, amikor a többiek azt énekelték: „Dicsérjétek az Urat!”, ő ezt kiáltotta: „Dicsérjétek Jehovát!”. Meglepetésére a többiek elkezdtek nyelveken beszélni, míg ő nem. „Mit keresek én itt? — kérdezte ekkor magától. — Ez nyilvánvalóan nem az igaz vallás.” Ettől a naptól kezdve sose ment vissza a pünkösdista templomba, és ma már a Jóhír alámerített hírnöke.

Egy másik tapasztalat egy katolikus hölgyről szól, aki jól haladt a bibliatanulmányozásban a Tanúkkal. Főleg az tett rá mély benyomást, amikor arról tanult, hogy a Háromság pogány tantétel. A helyi pap felkereste és követelte, hogy hagyja abba a tanulmányozást a Tanúkkal, és inkább vegyen részt a Biblia megbeszélésén a katolikus templomban. A hölgy elmondta neki, hogy olyan dolgokat ismert meg a Bibliából, amelyeket soha nem hallott a templomban. Ezután ezt mondta neki: „Nos rendben, eljön hozzám és tanulmányozza velem a Bibliát hetente egyszer, ha abbahagyom a tanulmányozást Jehova Tanúival?” A pap ezt felelte mérgesen: „Azt gondolja, hogy maga olyan fontos, hogy én, a pap, eljövök ide és tanítom önnek a Bibliát hetente?” A beszélgetés egészen felélénkült, amikor a hölgy Bibliával kapcsolatos kérdéseket kezdett feltenni, amiket a pap nem tudott megválaszolni. Végül a pap egy erőtlen kísérletet tett annak bizonyítására, hogy ma már senki sem tudja igazán követni a Biblia tanításait, s ezt mondta: „Ha ragaszkodni akar Isten szavához, akkor nem ehet rizst [pedig a legtöbb malajziai eszik]. Jézus vajon kenyeret vagy rizst  evett?” Ám ahelyett, hogy nagy hatást keltett volna, a már elvesztett híve így válaszolt: „Ez a legostobább érv, amit valaha is hallottam.” Ekkor a pap felugrott a székéből és haragosan elviharzott. Ez az őszinte egykori katolikus hölgy továbbra is jó előrehaladást ér el a házi bibliatanulmányozásban, és mára már minden kapcsolatot megszakított az egyházzal.

A fiókhivatal terjeszkedésével bővül a Bétel-személyzet

Amikor a pinangi hivatal funkciója megváltozott 1972-ben, mivel előtte a Szingapúri fiókhivatal ellenőrzése alatt irodalomraktárként szolgált, ettől kezdve mint fiókhivatal működött Malajzia teljes területét ellátva, ekkor még csak 200 hírnök volt. Ezért volt lehetséges Alfred és Thelma Wicke számára, hogy elláthatták feladataikat a fiókhivatalban, és maradt idejük arra is, hogy a szántóföldön mint misszionáriusok szolgáljanak. De ahogy nőtt a hírnökök száma, azzal együtt megnövekedett a fiókhivatalban az adminisztrációs munkák és egyéb teendők mennyisége. 1972 óta a Bétel-család gyarapodott és ma tíz tagból áll.

A Fiókbizottság 1976-ban lépett működésbe és a bizottság tagjai a Vezető Testület kinevezésével kezdetben Les Franks, Robert Cunard és Alfred Wicke voltak, Wicke testvér szolgált koordinátorként. Később a bizottság négytagúvá gyarapodott, a tagok ma Robert Cunard, Foo Chee Kang, Koh Chye Seng és Ng Hock Siew. Koh testvér feleségével együtt részt vett a Gileád Iskola 73. osztályában 1982-ben, majd visszaküldték őket Malajziába, hogy ellássák a körzet munkáját. Amikor Wicke testvér megértette, hogy a közeljövőben ott kell hagynia a malajziai szolgálatot Wicke testvérnő romló egészségi állapota miatt, Koh testvért és Koh testvérnőt meghívták a Bétel-családba. Később Koh testvér a Fiókbizottság tagja lett. Amikor Wicke testvér és Wicke testvérnő visszatért Ausztráliába 1989 októberében, Koh testvért nevezték ki a Fiókbizottság koordinátorának.

 Az igazság átterjed Sabahba és Sarawakba

Nem volna teljes a malajziai beszámoló, ha nem említenénk meg a türelmes kitartást és a szorgalmas erőfeszítést, melyet a testvérek és a testvérnők tettek kiemelkedő hittel az elmúlt 35 évben annak érdekében, hogy hirdessék a Jóhírt Kelet-Malajziában. Ahogy a térképen látható, Kelet-Malajziát földrajzilag a Dél-kínai-tenger választja el a Maláj-félszigettől és a hatalmas Borneó-sziget északi és északnyugati részén fekvő Sabah és Sarawak államokból áll.

Mindkét hely sok olyan különleges dologgal rendelkezik, ami idevonzza a turistákat. Sabah ismert jellegzetessége a 4000 méternél magasabb Kinabalu-hegy. Másrészt Sarawak, ami úgy vált ismertté, mint a fejvadászok földje, ma már az elbűvölő hosszúházairól híres. Ezek keményfából és pálmalevelekből készült, erős cölöpökre épített hosszú építmények, és általában folyóparton helyezkednek el, a dzsungel szélén. Minden egyes hosszúház 40, vagy még több lakásból is állhat egymás mellett, egyetlen közös folyosóról nyílva. Ez teszi lehetővé, hogy sok család éljen együtt egy-egy hosszú épületben.

Már az 1950-es évek elején két Tanú-család volt Sabahban. A fővárosban éltek Jesseltonban, melynek a neve azóta Kota Kinabalu. Majd 1956-ban három buzgó testvér jött a Fülöp-szigetekről Sabahba egy munkaszerződés keretében, és letelepedtek a tengeri kikötővárosban, Tawauban. Feleségeik nem sokkal később követték őket. A következő néhány évben a világi munkájuk részeként több testvér jött ide családjával együtt a Fülöp-szigetekről. Elkezdtek tanúskodni másoknak és a megfelelő időben gyülekezet alakult. Ennek eredményeképpen 1963-ban 28 hírnök volt Tawauban.

Több mint 20 éven keresztül a gyülekezet Királyság-termeként azoknak a testvérek az otthonát használták, akik elsőként jöttek a Fülöp-szigetekről. Majd 1983-ban egy másik gyülekezeti helyet találtak, egy kereskedelmi épület második emeletén. Ezt az új helyet sokkal könnyebb volt megközelíteni — különösen a  monszun évszakban —, azonban elég rossz volt a szellőzése, így rendkívül meleg volt. Ezenkívül zajos is, és poros is volt az egy emelettel lejjebb lévő gumi- és autójavító üzem miatt. Örvendetes módon 1985 januárjában lehetővé vált a számukra, hogy egy nagy kétemeletes házat béreljenek. A Tawaui Gyülekezet továbbra is nőtt szellemben és számban éveken keresztül, és ma már 62 hírnöke van.

1984-ben a Tawaui Gyülekezetbe Lua testvért és Lua testvérnőt jelölték ki, akik előtte Malakában szolgáltak mint különleges úttörők. A jelenlétük a gyülekezetben és élenjáró szolgálatuk a szántóföldi munkában igazi fellendülést eredményezett a gyülekezet számára. Lua testvér számára az is lehetővé vált, hogy különböző időszakokban mint helyettes körzetfelvigyázó szolgálhasson Sabahban.

Két másik hű úttörőtestvérnő is nagymértékben buzdította a Tawaui Gyülekezetet. Az egyikük Gan Yam Hwa testvérnő, aki mint úttörő jött a Maláj-félszigetről 1985-ben. A másik testvérnő Victoria Ico, aki 1947-ben merítkezett alá a Fülöp-szigeteken. 1988-ban Tawauból Keningau mezővárosba költözött, az egyik olyan helyre, ahol a testvérek saját Királyság-termet építettek. Ezt az újonnan épített termet először az 1989. évi Emlékünnepnél használták, és abban az évben, június 1-jén avatták fel.

A Sabahban megalapított második gyülekezet Kota Kinabaluban van, ahol a tanúskodómunka kisebb mértékben az 1950-es években kezdődött. Ma már 71 hírnök és 5 úttörő szolgál ebben a gyülekezetben. Így ezzel a két gyülekezettel és még öt elszigetelt csoporttal együtt Keningau, Lahad Datu, Sandakan és Kota Belud városokban, valamint Labuan szigetén, a munka szilárd alapon áll Sabah államban. A hírnökök csúcslétszáma, beleszámolva az úttörőket is, mostanra elérte a 180-at.

A testvérállam Sarawak sok mindenben hasonlít Sabahra. Szintén öt elszigetelt csoporttal rendelkezik. Három gyülekezete van — közülük az egyik ugyanúgy saját Királyság-termet épített.

 Mind Sabahot, mind Sarawakot először az 1950-es évek közepén látogatták meg körzetfelvigyázók Szingapúrból. Majd két fiatal angol misszionáriust jelöltek ki Sarawak fővárosába, Kuchingba, Michael Freegardot és Peter Price-t, a Gileád Iskola 28. osztályának végzőseit. 1957 októberében érkeztek ide, és kialakítottak egy misszionáriusotthont. Egy évre kapták meg a vízumot, és minden gond nélkül meghosszabbították nekik a következő évre. Az ezt követő hosszabbítási kérvényüket azonban magyarázat nélkül visszautasították és így, ha nem is szívesen, de el kellett hagyniuk Sarawakot 1959 novemberében. Ismét Malakába kaptak kinevezést, ahol folytatták misszionáriusi munkájukat.

Mindemellett két év után úgy tudtak elmenni Kuchingból, hogy egy gyülekezeti magot hagytak maguk mögött 25 fővel, akik  rendszeresen részt vettek a misszionáriusotthonban tartott összejöveteleken, és néhányan azok közül, akikkel tanultak, rendszeresen részt vettek a szántóföldi szolgálatban. Sarawaki tartózkodásuk idején készült el a Man’s Only Hope for Peace (Az emberek egyedüli reménysége a békére) című traktátus fordítása iban nyelvre, majd később a Társulat kinyomtatta. Széles körben elterjesztették a traktátust, egészen a Rajang folyóig, és az állam távolabbi belső részein is, ahol egyedül az iban nyelvet beszélik és értik meg.

Eliab Bayang készítette a fordítást, egy nagy Iban, vagy Sea Dyak család atyja, aki az egyik misszionáriustól ismerte meg az igazságot. Amikor Eliab Bayang meghalt, végrendeletében egy kitűnő minőségű telket hagyott a Kuchingi Gyülekezetre. Ma azon a telken egy kedves Királyság-terem áll.

A Királyság-munka tehát továbbra is folyamatosan növekszik Sarawakban. A gyülekezetek Kuchingban és Miriben vannak, és  öt elszigetelt csoport van Sibuban, Bintuluban, Sri Amanban, Sarikeiben, Kapitben és Nanga Medamitban. Az egész állam területén ma 167 hírnök és 16 úttörő szolgál hűségesen.

Az értékes emberek begyűjtése folytatódik

A sok kultúrájú Malajzia már valóban sok értékes embert tud felmutatni. Aggeus próféta írta ihletés alatt: „Minden nemzet kívánatosai bejönnek” (Aggeus 2:7, New World Translation). Az biztos, hogy a népesség aránya a hírnökökhöz viszonyítva még mindig elég magas, 1 Királyság-hírnökre 13 500 ember jut, de még nincs itt a vég, és érdeklődéssel várjuk, mit tesz még Jehova a nagy nyomorúság hirtelen kitörése előtt.

Addig is a Tanúk 1391 főt számláló buzgó csapata ma 36 gyülekezetben és csoportokban szolgál ezen a gyönyörű területen, és folytatni fogják a Jóhír hirdetését, mivel még Jehova segítségével sok-sok értékes embert találhatnak.

[Lábjegyzet]

[Táblázatok a 252. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MALAJZIA

Úttörőátlag grafikon

211

 

 

66

30

17

6

1958 1960 1970 1980 1992

Hírnökcsúcs grafikon

1391

 

 

 

514

168

80

32

1958 1960 1970 1980 1992

 [Térképek a 208. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MALAJZIA

Főváros: Kuala Lumpur

Hivatalos nyelv: bahasa maláj és angol

Fő vallás: iszlám

Népesség: 18 687 000

Fiókhivatal: Klang

MALAJZIA

MALÁJ-FÉLSZIGET

Pinang

Ipoh

PERAK

Kuala Lumpur

Klang

Malaka-szoros

THAIFÖLD

Szingapúr

SZUMÁTRA

[Térkép]

MALAJZIA

Kota Kinabalu

BRUNEI

SABAH

SARAWAK

Rajang folyó

Kuching

Dél-kínai-tenger

FÜLÖP-SZIGETEK

BORNEÓ

[Kép a 213. oldalon]

Ted Sewell és felesége, Isabell. Ted elöl járt a Jóhír hirdetésében az 1930-as évek végén

[Kép a 216. oldalon]

George Powell a szingapúri raktárban dolgozott 1939—1941-ig

[Képek a 220. oldalon]

A híres Raffles Hotel Szingapúrban, ahol Milton Henschel és Nathan Knorr az első látogatásuk alkalmával bejelentették, hogy a Gileád-végzősök már úton vannak

[Kép a 221. oldalon]

Knorr testvér 1956-ban harmadszorra látogat Szingapúrba. Vele volt Don Adams a főhivatal személyzetéből

[Kép a 222. oldalon]

Neil Crockett és James Rowe 1951-ben Kuala Lumpurba, Malájföldre érkezik, hogy megkezdjék misszionáriusi megbízatásukat

 [Képek a 224. oldalon]

Alfred és Thelma Wicke Lloyd Barryval, jobbra, aki zónafelvigyázóként szolgált 1956 augusztusában. A háttérben az az öreg kínai iskola, melyet gyülekezeti helyként használtak Pinangban

Alfred és Thelma Wicke, 1989-ben

[Kép a 225. oldalon]

Motorizált biciklik, melyeket mesterbiciklinek hívtak; ezeket használták a Jóhír terjesztésénél. Thelma Wicke 1951-ben, készen áll arra, hogy megkezdje prédikálónapját Szingapúrban

[Kép a 226. oldalon]

Balról, Lee Siew Chan, Grace Sinnapillai és Ng Yoon Chin 1958-ban végezték el a Gileád Iskola 31. osztályát; segítettek a Királyság-üzenet terjesztésében

[Kép a 227. oldalon]

Norman és Gladys Bellotti, 1949-től misszionáriusok, lefektették a Királyság alapjait Kuala Lumpurban. Később Indonéziában és Pápua Új-Guineában szolgáltak

[Kép a 228. oldalon]

Les Franks utazófelvigyázóként szolgált, Margarettel kötött házassága után mindketten Kuala Lumpurban és Petaling Jayában szolgáltak

[Kép a 230. oldalon]

Királyság-terem, egyúttal Belotti testvér és Belotti testvérnő misszionáriusotthona 1960-ban Ipohban

[Kép a 236—237. oldalon]

 Fiókhivatal és Bétel-otthon Pinangban

[Kép a 236. oldalon]

Némelyik Királyság-terem sokemeletes házban kapott helyet, mint például ez, Kuala Lumpurban

[Kép a 243. oldalon]

Misszionáriusok, akik Szingapúrban és Malajziában szolgáltak, az 1958-as Isteni akarat Kerületkongresszus helyszíne előtt gyülekeznek Szingapúrban

[Kép a 250. oldalon]

Douglas King, középen, zónafelvigyázóként szolgált, Peter Price és Michael Freegard misszionáriusok társaságában látogatásakor, 1959-ben

[Kép a 251. oldalon]

Fiókbizottság. Balról jobbra, Ng Hock Siew, Foo Chee Kang, Robert Cunard és Koh Chye Seng