Haiti

KOLUMBUSZ Kristóf 1492-es felfedezőútja során annak a karibi szigetnek egyik zátonyán vesztette el zászlóshajóját, amelyiken ma Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik. Mégis ez az utazás rakta le az Újvilág gyarmatosításának alapjait Európa számára. Kolumbusz békés arawakat, amerikai indiánokat talált itt. Nyelvükből származik a Haiti név, melynek jelentése: „Hegyek földje”. 1492 óta a „Hegyek földje” sok változáson ment keresztül.

Kolumbusz, Izabella spanyol királynő nevében vette birtokba a területet Española (Spanyol sziget) elnevezéssel. A spanyol hódítók kemény rabszolgamunkára fogták az arawak indiánokat. Nemsokára nagyon kevés arawak maradt. Pótlásukra afrikai négereket hoztak.

Az idők során francia kalandorok telepedtek le a sziget nyugati részén, amit a franciák 1697-ben Saint-Domingue néven vettek birtokba. A vidék termékeny volt, nagy ültetvények alakultak ki a rabszolgamunka segítségével, és Saint-Domingue virágzó terület lett.

 Úgy száz évvel később Toussaint Louverture, egy afrikai királyi leszármazott, de rabszolgának született férfi katonai, valamint diplomáciai győzelmeket aratott és felszabadította a rabszolgákat. 1801-ben ő lett Saint-Domingue uralkodója. Jean-Jacques Dessalines, aki szintén rabszolgának született, később kiűzte a franciákat és visszaadta a terület eredeti, az arawak indiánok által használt nevét. Így 1804-ben megszületett Amerika első független fekete nemzete, az akkor oly gazdag Haiti.

Dessalines 1806-ban bekövetkezett halála után Henry Christophe szerezte meg a hatalmat az ország északi részén. Néhány intézkedése segítségével a nemzet egy időre a legerősebbek közé emelkedett az Újvilágban. Ő építette az impozáns Sans-Souci palotát és a nevezetes Citadelle Laferrière erődöt egy hegy csúcsán. Idővel azonban a hatalmi harcok, a forradalmak és a közpénzek helytelen felhasználása elszegényítette az országot.

Mindazonáltal Haitinak még ma is egyedülálló jellegzetességei vannak a nyelv, a kultúra és a lakosság tekintetében. Sokan beszélnek franciául, az általánosan használt nyelv azonban a kreol — egy olyan kifejező nyelvjárás, amely a francia szavakat a nyugat-afrikai nyelvek nyelvtanával elegyíti. A népesség az afrikai és európai jellegzetességek keveredése következtében gyönyörű, színes bőrű emberekből áll. Festői szépségű hegyek uralják a tájat. A java része azonban kopár — a fákat kivágták — és a valaha termékeny síkságok kiszáradtak.

Ez egy olyan ország, amelyik büszke a múltjára, kesereg a jelen miatt és reménykedik egy szebb jövőben — egy új világban. Ennek megfelelően az Isten Királysága alatt létrejövő igazán új világról szóló jó hír eléri ezeket az embereket még a hegyek mögötti távoli falvakban is.

A jó hír eléri Aquint

Csupán homályos emlékek vannak arról, hogyan jutott el Isten Királyságának a jó híre Haitira. Már 1887 februárjában a Zion’s Watch Tower számon tartja Haytit (vagy Haitit), mint  olyan helyet, ahonnan érdeklődő személyek által írt levelek érkeztek. Ám mégis csak évtizedekkel később, 1929—30 telén történt, hogy egy Tanú testvérnő — egy úttörő —, aki minden idejét arra áldozta, hogy tanúskodjon másoknak Isten szándékáról, eltöltött itt néhány hónapot. Azután 1938-ban egy ügyvéd, név szerint Démosthène Lhérisson Port-au-Prince-ben valahogyan hozzájutott a Teremtés és a Prophecy könyvhöz, valamint A halál oka című füzethez. Hazavitte ezeket Aquinba, a déli partra. Mi volt az eredmény? Amit olvasott, abból meggyőződött arról, hogy ezek a kiadványok mutatják meg az igazi keresztényiség felé vezető utat. Elhagyta a katolikus egyházat és elkezdte megosztani másokkal, köztük unokatestvérével a bibliai igazságot.

Az ügyvéd halála után az unokatestvére meghívta barátait, hogy tanulmányozzák vele a könyveket és ezt rendszeresen meg is tették. Egyikük azt mondta: „Felismertük, hogy e világ utolsó napjaiban élünk, hogy Jehova Királysága uralkodik az egekben 1914 óta és hogy a vallások el fognak pusztulni, amiért a világ részévé váltak.” Elkezdték az új világba vetni reménységüket.

1943 körül Cayes-ben, egy Aquintól nyugatra fekvő nagyvárosban egy Kubából visszatért utazónak különféle Őrtorony-kiadványai voltak. Ez az irodalom Solomon Sévère kezébe került, aki Vieux-bourgban, Aquintól tíz kilométerre lakott.

Idővel az Aquinban és Vieux-bourgban élő érdeklődők csoportja egyesült. Néhányan azonban ragaszkodtak a krisztusistáknak vagy solomonitáknak nevezett kisebbségi egyház tanításaihoz, amelynek némely gyakorlata, mint amilyen a többnejűség, kétségtelenül keresztényietlen volt. Azok, akik komolyan keresték az igazságot, felismerték, hogy meg kell szakítaniuk a kapcsolatot a kereszténységgel és nem lehetnek többé részesei cselekedeteinek.

1944-re hét személy vett részt a jó hír hirdetésében és jelentésük szerint összesen 1500 órát fordítottak erre a tevékenységre egy éven belül. A következő évben újabb öt személy  csatlakozott hozzájuk a szolgálatban, és a Királyság-üzenet nyilvános hirdetésével eltöltött órák száma 6164-re emelkedett. A szolgálati év vége felé két jól képzett misszionárius csatlakozott a csoportjukhoz.

Az első Őr Torony misszionáriusok

Két fiatal észak-amerikai Őr Torony misszionárius, Roland Fredette és Harold Wright 1945 augusztusában érkezett meg Port-au-Prince-be. Franciául tanultak az Őrtorony Gileád Biblia Iskolában, de hamar felfedezték, hogy meg kell tanulniuk a kreolt. Kedves látványt nyújtottak, ahogyan mentek és prédikáltak bizonyságtevő kártyák és fonográfok segítségével.

Erősen érdeklődve aziránt, hogy a prédikálómunka egyre szervezettebbé váljon, N. H. Knorr és F. W. Franz, sorrendben a Watch Tower Society akkori elnöke és alelnöke is Port-au-Prince-be érkezett 1946. március 19-én. Ezen az estén tizenegyen vettek részt a misszionáriusotthonban a csak Tanúk számára megtartott összejövetelen. Franz testvér előadása után  Knorr testvér beszélt a prédikálómunka megszervezéséről Haitin. Bejelentette a Watch Tower Society Haitibeli fiókhivatalának felállítását Fredette testvérrel mint fiókhivatal-felvigyázóval. Mindezek után másnap este hét órakor 74-en gyűltek össze a misszionáriusotthonba, hogy meghallgassák Knorr testvér „Vigadjatok, ti nemzetek!” című előadását.

A fiókhivatalt 1946. április 1-jén nyitották meg. Nem sokkal ezután a Watch Tower Society megkapta a kormányzat elismerését. Öt újabb misszionárius érkezett, és a jó hír hirdetése kiterjedt a Port-au-Prince körüli városokra és északra egészen az északi parton lévő Cap Haïtienig.

Vieux-bourg találkozik a misszionáriusokkal

Ezalatt a vieux-bourgi csoport tagjai gyakran beszéltek egy Cassindo nevű férfival. Amikor ő 1948-ban Port-au-Prince-ben járt, meghallgatta az egyik misszionárius előadását a Place Jérémie-n, majd elmondta a misszionáriusnak, hogy Vieux-bourgban is vannak olyan emberek, akik ugyanúgy beszélnek, mint ő. Cassindo ezzel a hírrel ment haza: „Genyen moun kom sa yo nan Port-au-Prince” (Vannak ugyanilyen emberek Port-au-Prince-ben). Izgatottság lett úrrá a vieux-bourgi csoporton.

Felvették a kapcsolatot a misszionáriusokkal, akik ezután meglátogatták őket. Milyen öröm volt ez a vieux-bourgi csoport számára! Olyan boldogok voltak, hogy látogatóikkal az egész első napot a szántóföldi szolgálatban töltötték. Aznap este szabadtéri bibliai előadást tartottak egy olajmécses fénye mellett.

A következő látogatás során az arra képesítettek megkeresztelkedtek, és a csoport Haiti egyik első gyülekezetévé szerveződött. Ám voltak nehézségek. Solomon Sévère hatalmaskodni kezdett a többiek felett. Ezért egy alázatosabb testvért neveztek ki a gyülekezet felvigyázójává. Ennek következtében Sévère fellázadt és másokat is arra befolyásolt, hogy kövessék őt a gyülekezettől való elszakadásban (Csel 20:29, 30).

 A 12 személy, aki megmaradt, elismerte Jézust vezetőjeként, és lojálisan folytatta tovább Jehova szolgálatát (Máté 23:10). Ez gazdag áldásokat eredményezett. 1949-re a mintegy 400 lakosú Vieux-bourg 21 hírnököt jelentett — többet, mint Port-au-Prince.

Egy lelkész az új világról tanul

Ez idő tájt néhány keresztény pap akaratlanul is segített eljuttatni az igazságot egyháza tagjaihoz. Hadd mondja el a dominikai születésű Diego Scotland, hogyan is történt ez az ő esetében!

„Mialatt én a pünkösdista egyház lelkésze voltam, a főlelkész saját használatra jó néhány Őrtorony-kiadványt hozott magával az Egyesült Államokból. Amikor elkezdtem tanulmányozni őket, figyelmeztetett, nehogy elveszítsem józanságomat. Én figyelembe se vettem, hiszen láttam, hogy ezekben van az igazság. Ám amikor elkezdtem megtagadni az egyházi szolgálat végzését, feszültség keletkezett köztünk. A végső törés akkor  következett be, amikor a lélek halhatatlanságának tanáról vitáztunk.”

Miután legyőzetett, a főlelkész kijelentette: nem fogja eltűrni, hogy Jehova Tanúi megvessék a lábukat Haitin. Gamálielt idézve Diego, a vékony, nyugodt egyéniségű ember azt mondta, hogyha Jehova Tanúié az igaz vallás, akkor senki sem állíthatja meg őket (Csel 5:39). Tanulmányozni kezdett a Tanúkkal, gyorsan haladt előre és nemsokára megkeresztelt hírnök lett.

Mások is tanulnak és hamarosan hirdetni kezdenek

1948-ban újabb négy Gileád-végzős jött Haitiba — Alexander Brodie és Harvey Drinkle áprilisban, Fred és Peter Lukuc pedig nyáron. Mindnyájan kanadaiak voltak. A Rue Capois 32. szám alatti misszionáriusotthonból kiindulva munkálkodtak, és sokat tettek a prédikálómunka erőteljesebbé tételéért Port-au-Prince-ben.

Fred Lukuc 23 éves volt akkor és 1943 óta úttörő. Haitira érkezése után elhelyezett egy „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvet egy bőrdíszműves üzlet tulajdonosánál, és megígérte, hogy vasárnap visszamegy. Ám vasárnap előtt még sok minden történt. Ennek a férfinak a veje, Maurice Sanon meglátta a könyvet és elkezdte olvasni. Ez a korábbi tanár minden délután leült tanulmányozni a Bibliát az apósa könyvének segítségével. Néhány napon belül rámutatott barátainak azokra a hamis tanokra, melyeket a katolikus egyház tanított nekik. Izgatottan várta, hogy találkozhasson Fred Lukuckel.

„Maurice rengeteg kérdést tett fel — mondta Lukuc testvér évekkel később — és elkezdtük a bibliatanulmányozást. Gyorsan fejlődött, az újonnan megismert igazságot megosztotta a rokonaival és másokkal. Amikor azonban meghívtam, hogy jöjjön velem a szolgálatba, akkor visszautasított, mondván:  »Még nem tudok eleget.« »Többet tudsz a Bibliáról, mint az emberek a területünkön — válaszoltam. — Egyébként is én fogom vezetni a beszélgetést.« Így beleegyezett. Ám az elsőtől kezdve ez az energikus ember vezette a beszélgetések többségét.” Idővel felesége és négy gyermeke is bekapcsolódott a tanulmányozásba, és ez a nagy család néhány unokatestvérrel együtt önátadott Tanú lett.

 A következő évben, 1949-ben Fred találkozott egy 40 éves, őszinte protestáns emberrel Carrefour városában, Port-au-Prince közelében. Ez a férfi is szomjazott az igazságra. „Dumoine Vallon sok kérdést tett fel a tanításra vonatkozóan — emlékezett Fred. — A következő héten visszamentem a megbeszélés szerint, de nem volt otthon. Csalódott voltam, mivel ilyen hosszú utat kellett megtennem kerékpáron.” Ám mi történt? Fred mondja: „Hamarosan megérkezett és elmagyarázta, hogy prédikálni volt a környéken élő embereknek. »Ezek semmit nem tudnak Istenről« — mondta.” A házi bibliatanulmányozás segítségével gyors előrehaladást tett és 1950 júniusában megkeresztelkedett. A jó hír lojális szolgája maradt.

Első kerületkongresszusunk

Első kerületkongresszusunkat 1950-ben tartottuk. Knorr testvér is jelen volt, és a testvérekkel együtt ő is kint volt az utcán a nyilvános előadást hirdető táblát viselve. E szokatlan látvány alkalmával az emberek odagyűltek a hírnökök köré az utcákon és némelyek kigúnyolták őket. Ám micsoda boldogság volt, hogy 474 személy jött el az előadásra a kikötő mellé egy szabadtéri színházba! Azon a napon korábban tizenhárman keresztelkedtek meg a Club Thorland strandján.

Knorr testvér útmutatást adott a gyülekezeti szervezet továbbfejlesztésére, a hírnökök képzésére és azok helyreigazítására vonatkozóan, akik részt vettek az összejöveteleken, de helytelen volt az indítékuk. Az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy Jehova Tanúi nem olyanok, mint a protestánsok, akik a katolikus egyházból toborozzák híveiket anyagi előnyök felajánlásával.

Megjegyezve, hogy a misszionáriusok ötéves szolgálata után csupán 85 hírnök ad le jelentést, Knorr testvér felvetette, hogy a szolgálat gyümölcsözőbb lehetne, ha a francia helyett a kreol nyelvet használnák az összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban. A változtatás után hamarosan jó eredmények mutatkoztak.

 Knorr testvér azt is bejelentette, hogy a Can You Live Forever in Happiness on Earth? (Élhetsz-e mindörökké boldogságban a földön?) című füzetet lefordítják kreolra. A fordító pedig a német Laubach által kifejlesztett fonetikus eljárást alkalmazta. Ez a rendszer megkönnyítette az angolul beszélők számára a kreol kiejtést, de a katolikus lakosság ehhez nem volt hozzászokva, így a füzet terjesztése korlátok közé szorult.

 Gyümölcsözőbb szolgálat délen

A vieux-bourgi gyülekezet kiterjesztette a tevékenységet déli irányba, egészen Saint-Louis du Sud faluig, ahol a jól ismert üzletember, Benoît Sterlin lakott, aki 1946 óta folytatott tanulmányozást a Tanúkkal. Ő szintén prédikált. 1950-ben a Saint-Louis du Sud-beli hét hírnökből álló csoport lett a második gyülekezet délen. Benoît a következő év márciusában megkeresztelkedett, és feleségével együtt igen tevékeny hírnökök lettek.

Egészen addig csak néhány misszionáriusnak volt meg a joga arra, hogy házasságkötéseket törvényesítsen. Amikor haiti testvérek is megkapták ezt a felhatalmazást, Benoît is azok között volt, akiket egy bíró Port-au-Prince-ben beiktatott.

Az igazság győzedelmeskedett

Alex Brodie egy üzleti negyedben prédikált a főváros Rue des Miracles nevű utcájában 1951-ben egy napon, amikor megállt egy üzletnél, amelynek neve Elegáns szabó volt. Ott találkozott a 32 éves Rodrigue Médorral, és elhelyezte nála „Az Isten legyen igaz” című könyvet. Ez a jól öltözött szabómester beleegyezett egy bibliatanulmányozásba, ám Alex ritkán találta otthon a következő látogatások során. Rodrigue maga ismeri be: „Csak azért fogadtam el a könyvet, hogy minél előbb elmenjen. Feleségem és én buzgó katolikusok voltunk. Amikor Alex felajánlotta a tanulmányozást, azt mondtam neki, hogy eljöhet. Később azonban mindig elkerültem őt.”

Az igazság végül mégiscsak győzedelmeskedett. Rodrigue így emlékezik: „Sarokba akartam szorítani egy, a Szűzanyára vonatkozó kérdéssel, de ő kielégítő választ adott és ezután komolyan tanulmányozni kezdtem. A feleségem ellenezte, még egy papot is szerzett, aki kilenc napig imádkozott, hogy engem megállítson. Így aztán máshol tanultunk.”

Miután Rodrigue megtanulta, mit mond a Biblia a képmások használatáról, határozottan cselekedett: a nappaliból  eltávolította a Szűzanya képmását és összetörte. A felesége szörnyen dühös volt. Ám a férje érdeklődési körében bekövetkezett változás végül is benyomást gyakorolt rá. Például Rodrigue az éjszakákat bibliai irodalom olvasásával töltötte, ahelyett hogy kimaradt volna a barátaival. Ezt megfigyelve felesége is tanulmányozni kezdett. Rodrigue 1952 februárjában keresztelkedett meg, felesége pedig három évvel később.

Egy másik misszionárius, David Homer felkereste Albert Jérome-ot a kis élelmiszerboltjában. Ez az ember először hajlott arra, hogy lebecsülje az igazságot. De mivel azt érezte, hogy van „valami őszinteség” abban az emberben, David folytatta a látogatásokat. Végül bibliatanulmányozás kezdődött Alberttel, aki nagyon gyorsan haladt. Megkeresztelkedése után folytatták a közös tanulmányozást az „Equipped for Every Good Work” és Qualified to Be Ministers („Minden jó cselekedetre felkészítve” és Képesítve arra, hogy szolgák legyünk) című könyvekből. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Albert a gyülekezet értékes szolgája legyen.

A jó hír terjesztése kreol nyelven

A bibliatanulmányozások vezetése nem mindennapi kihívást jelentett a misszionáriusok számára. A könyvek franciául íródtak, de a legtöbb ember számára a magyarázatot kreol nyelven kellett megadni. Sok helyen az esti órákban az egyetlen elérhető világítóeszköz a Carnation tejkonzerv dobozából készített olajmécses volt. „A fény halvány volt, de a tanulók tudásvágya legyőzött minden kényelmetlenséget” — emlékezik Alex Brodie.

A nyilvános előadásokon, melyeket Port-au-Prince külvárosában egy parkban vagy néha a tengerparton tartottak, mindig sokan voltak jelen. A misszionáriusok kerékpáron hozták hordozható erősítőberendezéseiket, és a hangszórókat pálmafákon helyezték el. Az emberek magukkal hozták saját székeiket, vagy a füvön ültek.

 Nagy érdeklődést tapasztaltak Carrefour körzetében, ahol Dumoine Vallon lakott. Így aztán egy Gyülekezeti Könyvtanulmányozást szerveztek az ő otthonában. És mi volt a helyzet Vieux-bourgban? A hírnökök buzgón prédikáltak a környező vidéken és nyilvános előadásokat tartottak, amerre csak jártak. Lovon, szamár- vagy öszvérháton utaztak és a csillagos ég alatt aludtak, ha az este az úton érte őket. Ám minden átmenet nélkül súlyos nehézségek támadtak Haitin.

Hirtelen betiltás!

Egy 1951. április 19-én kelt levélben a Vallási Ügyek Minisztériuma közölte a fiókhivatallal, hogy Jehova Tanúinak minden tevékenységet be kell szüntetniük Haitiban. A levél azzal vádolta a Tanúkat, hogy „nemzetellenesek” és az Ébredjetek! folyóiratot kommunista eszmék terjesztésére használják. Miért e változás?

A papság állt e mögött. Hónapok óta igyekeztek a kormányzat figyelmét a zászló előtti tisztelgés kérdésére irányítani. A katolikusok kommunistáknak állították be a Tanúkat. „Le a kommunistákkal” — hangoztatták gyakran a Tanúkkal szemben.

Több mint három hónapra és rengeteg levélre volt szükség, hogy meggyőzzék a hatóságokat, miszerint ők hamis információkat kaptak és Jehova Tanúinak semmiféle kapcsolatuk nincs a politikával. Végül a betiltást augusztusban feloldották.

Hogyan érintette mindez a munkát? A rendőrség bezárta a Királyság-termeket. Az összejöveteleket azonban továbbra is megtartották azokban a házakban, ahol a Gyülekezeti Könyvtanulmányozási csoportok találkoztak. Júliusban, még a betiltás alatt, a carrefouri tíz hírnökből gyülekezetet alapítottak Peter Lukuckel mint felvigyázóval. Öt újabb Gileád-végzős is érkezett. Amikor azután a betiltást feloldották, hamar megkapták a tartózkodási engedélyüket. Amikor az egyik déli városban a testvérek elmentek a rendőrségre, hogy visszakérjék a Királyság-terem lefoglalt felszerelését, a rendőrkapitány a következő  szavakkal adta át azt: „Menjenek, szolgáljanak Jehovának a vég eljöveteléig!”

Találkozás a vuduval

Victor Winterburn volt az újonnan érkezett misszionáriusok egyike. A 23 éves kanadai testvér 1940-ben, 12 éves korában keresztelkedett meg és 1946 óta végezte az úttörőszolgálatot. Kevéssel azután, hogy 1951 szeptemberében Victor lett a fiókhivatal felvigyázója, a vudu babonák miatt veszélybe került egy testvér, Frank Paul élete. Victor Winterburn és Alex Brodie sietett Frank segítségére. Hadd mondják el ők, hogy mi is történt:

„1952-ben a testvérek bejelentése alapján megtaláltuk Franket félig eszméletlenül egy priccsen egy vudu templomban. Kezeit egy oszlophoz kötözték a háta mögött. Lábai szintén meg voltak kötözve. Egy szájpecek miatt nem tudta becsukni a száját. Az ajkai cserepesek voltak. Beesett arcát hólyagok borították. Megpróbáltunk beszélni a mambóval (papnővel), de ő figyelemre sem méltatott. Nem tudtunk beszélni Frankkel. Nem tudtuk elvinni sem. Még a rendőrség is azt mondta, hogy nem nyúlhat hozzá, mivel a szülei vitték oda.

Meglátogattuk a szülőket és összeállt a kép. A felesége elhagyta és egyedül nevelte gyermekét, miközben otthon szabóként dolgozott. Megbetegedett, lázálmai voltak, ezért kórházba került. Azt gondolva, hogy egy rossz szellem szállta meg, a szülei átszállították a templomba. Később elmondták nekünk, hogy a betegeket verik és erős borsot tesznek a szemükbe, hogy kiűzzék a gonosz szellemeket.

Mivel egyre jobban aggódtak rosszabbodó állapota miatt, a szülők megkértek egy testvért, aki megpróbálta visszavinni őt a kórházba. Ám mivel tudták, hol volt, a kórház nem fogadta. Csak azután vették fel, hogy egy ápolónői gyakorlattal rendelkező testvérnő felajánlotta: megveszi a szükséges gyógyszereket és gondoskodik róla. A gyülekezet gondoskodott az ételről —  olyasmiről, amiről rendes körülmények között a családnak kellett volna.

Az orvosok azt mondták, hogy tífuszos és maláriás. Azon tűnődtünk, vajon felépül-e. Mégis visszanyerte egészségét, folytatta szolgálatát és újra megnősült. Nagyra értékelte a testvérek segítségét és a gyülekezet meleg, támogató szellemét.”

Eseménydús utazások a körzetben

A fiókhivatal felvigyázója általában egy másik misszionárius társaságában rendszeresen meglátogatta a gyülekezeteket mint körzetfelvigyázó, és közben egész úton prédikált.

Egy ilyen utazás során 1951 novemberében Victor Winterburn és útitársa 520 kilométert kerékpározott a délen fekvő Les Anglais faluig. Az út során naponta átlag tíz órát töltöttek a szolgálatban és több mint 500 példány irodalmat helyeztek el.

Amikor Fred Lukuc 1952 tavaszán meglátogatta ezeket a gyülekezeteket, útját meg kellett szakítani, mivel maláriában megbetegedett. Később ezt írta: „Elindultam a hazafelé vezető 174 kilométeres útra Cavaillonból a személyes holmimmal és irodalommal megrakott kerékpáromon. Az első éjszakát Vieux-bourg-d’Aquinban töltöttem és bevettem az utolsó gyógyszeremet. Kimerítő volt a másnapi utazás, ahogyan átkerekeztem a hegyeken Grand-Goâve városáig. Az éjszakát egy idősebb érdeklődő személynél töltöttem. Keveset aludtam. A láz és a verejtékezés legyengített. Ezért aztán ez az alázatos idős férfi elintézte, hogy teherautóval bevigyenek Port-au-Prince-be. A Bételbe visszatérve állapotom kritikussá vált, és az orvosom azt javasolta, hogy térjek vissza Kanadába gyógykezelésre.”

Így aztán Fred Lukuc 1952-ben elhagyta Haitit. Ám misszionárius szelleme törhetetlen volt és három évvel később visszatért, hogy folytassa korábbi nagyszerű munkáját. Peter Lukucnek szintén vissza kellett térnie Kanadába súlyos amebiasisának kezelésére. De ugyanazzal az állhatatos szellemmel rendelkezve ő is visszatért, hogy tovább szolgáljon Haitin.

 Terjeszkedés új területekre

Most már voltak gyülekezetek Port-au-Prince-ben és dél felé Cayes-ig. Erőfeszítések történtek, hogy más területeken is fejlődjenek a csoportok. Alex Brodie és Harvey Drinkle utazásokat tett észak felé a mocsarakon és az Artibonite-síkság rizsföldjein át Saint Marcig illetve Gonaïves város kaktusz borította vidékéig. Harvey szerény, de bátor ember volt. Jóval később Kanadában rákos megbetegedés miatt eltávolították a jobb szemét. Ám mégis visszatért Haitira, hogy továbbra is eleget tegyen megbízatásának.

Ő és Alex földutakon utaztak irodalommal megrakott kerékpárjukon, miközben felkeresték az útba eső otthonokat és falvakat. Haitin a vidéki emberek korán kelnek. A misszionáriusok reggel hat órakor már elkezdték a munkát és folytatták a prédikálást még sötétedés után is. Az éjszakát aztán a vendégszerető vidékiek nádfedeles kis házaiban töltötték. Saint-Marc és Gonaïves városában voltak szállodák, ahol lakhattak. Később Alex melegséggel mondta: „Örömteli időszak volt ez, amikor felkereshettük ezeket a vidám embereket.”

Más misszionáriusok messze délnyugat felé terjesztették ki a prédikálómunkát. Marigo Lolos, aki később Alex felesége lett, így mesél három másik egyedül álló misszionárius testvérnővel  — Naomi Adamsszel, Virnette Curryvel és Frances Baileyvel — Jérémie-be tett útjukról:

„1952 januárjában felszálltunk a Clarion nevű, segédmotorral ellátott vitorlás hajóra. A tenger háborgott, a hajó hánykolódott és forgott, mi pedig teljesen tengeribetegek lettünk, de végül megérkeztünk Jérémie-be, ahol nagy örömet jelentett a prédikálás, és sok irodalmat terjesztettünk el.

Kamionnal (busznak használt teherautóval) mentünk Anse-d’Hainault városáig. A férfiak a felpakolt áru tetején utaztak. Visszafelé összeütköztünk egy másik teherautóval és Frances megsérült. Naominál volt egy elsősegélycsomag, úgyhogy be tudta kötni a sebet, de ott maradtunk a hegyekben. Szívünkben imádkoztunk, és letelepedtünk az út mellett Francesszel, akit takaróba csavarva egy tábori ágyra fektettünk.

Lent a völgyben egy fiú meghallotta az ütközést és feljött egy fémkannával, némi maniókával és banánnal. Tüzet gyújtott és ételt készített nekünk — olyan kedves dolog volt ez, ami a szívünkig hatolt.

Leszállt az éjszaka, sötét volt és hideg. 10 órakor meghallottuk, hogy egy jármű közeledik és tudtuk, nem fér el az úton. Az út szűk volt, az egyik oldalon meredek lejtővel. Naomi tehát az autó felé haladva egy zseblámpával jelzett, hogy álljon meg. Megdöbbenésünkre a vezetőnek sikerült megfordulni, azután megkönnyebbülésünkre visszavitt minket Jérémie-be. Másnap visszatértünk Port-au-Prince-be és boldogok voltunk, hogy részt vehettünk a jó hír hirdetésében ezen a félreeső területen.”

Sokan mindmáig emlékeznek rájuk és beszélnek ezekről a bátor misszionárius testvérnőkről. Egy testvérnő Haitin, aki 1990-ben 72 éves korában keresztelkedett meg, emlékszik, hogy első ízben harminc évvel ezelőtt egyikük által került kapcsolatba az igazsággal. Ezt mondja: „Azt kívánom most, hogy bárcsak tanulmányoztam volna vele és Tanúvá váltam volna akkor! Úgy nem vesztegettem volna el oly sok évet, amelyet Jehova szolgálatában tölthettem volna.”

 Egy lelkipásztor bibliaismerete kevésnek bizonyul

Amikor papoknak tanúskodtak, a testvéreink határozottak voltak és bíztak Isten Szavában. 1954-ben az egyik hírnök ilyen beszélgetést folytatott egy protestáns lelkésszel és három hívével. A lélek halhatatlansága volt a téma. Amikor a hírnök saját Bibliájából megmutatta neki az Ezékiel 18:4-et, ahol ezt mondja: „L’âme qui pèche est celle qui mourra” (Amely lélek vétkezik, az az, amelyik meg fog halni), a lelkész nyíltan megmondta, hogy ezt nem tudja elhinni. (La Sainte Bible, L. Segond fordítása.) A testvér így mondja el a további fejleményeket:

„Megkérdeztem: »Mi a sorsa a gonoszoknak és az igazaknak?« Azt válaszolta, hogy a gonoszok az örök tűzben fognak szenvedni, míg az igazak lelke — Ádámot is ideértve — feltámad, hogy örvendezzen Istennel az ő Királyságában. Azt mondta, hogy Isten megbocsátotta Ádám bűnét, amikor állatbőrökkel fedte be őt. Nem tudta megmagyarázni, hogy a halhatatlan lélek hogyan tud feltámadni. Számos Írásszöveggel érvelve megmutattam neki, hogy Ádám szándékosan vétkezett, tudva, hogy mit tesz, és ha Isten megbocsátott volna neki, akkor leszármazottai tökéletességben születtek volna, nem a bűn ítélete alatt.

Néhány nap múlva az egyik híve elmondta, hogy a lelkész tudni szeretné, hol tanulták meg Jehova Tanúi ilyen jól a Bibliát. Ez a személy és mások is tanulmányozni kezdték velünk a Bibliát és egyikük rövidesen kezdett részt venni a prédikálómunkában.”

Jehova Tanúi a hírközlő eszközökben

Egészen az 1950-es évek elejéig nem sok mindent lehetett olvasni a helyi újságokban Jehova Tanúiról. Ám 1953 júliusában a dolgok megváltoztak, a New York-i Yankee stadionban megtartott Új Világ-társadalom kongresszus idején. Hat újság közölt ingyen beszámolót a haitibeli küldöttekről. A Le National egy képet közölt a stadionról az első napon, és a későbbiekben  hírt adott a tervekről, miszerint ugyanilyen programmal kongresszust tartanak Haitin is.

Két városban a rádióállomások szintén ingyenesen bocsátottak rendelkezésünkre adásidőt. Látva a Watch Tower közszolgálati műsorának szövegkönyvét — „Dolgok, melyekről az emberek gondolkodnak” címen —, az egyik rádióállomás vezetője felülvizsgálta a műsortervet, hogy időt biztosítson ennek a programnak. Egy másik állomás azt kérte, hogy bővítsük a műsor idejét 30 percre.

Haitin nagyobb felelősséget kapnak a testvérek

A Watch Tower Society két igazgatója 1954-ben meglátogatta Haitit. Milton Henschel látogatásakor az összejövetel egybeesett az április 17-i Emlékünneppel, és a testvérek nagyon élvezték az ő emlékünnepi előadását. Látogatása idején Henschel testvér azt javasolta, hogy kapjanak nagyobb felelősséget a helyi testvérek. Kiigazítások történtek, és a Gyülekezeti Szolgálati Bizottságok hamarosan teljes egészében helybeliekből álltak. Ez szabaddá tette a misszionáriusokat a szántóföldi szolgálat végzésére. Henschel testvér hátrahagyta Az Új Világ-társadalom tevékenység közben című film tekercseit. Ezt a filmet nagy közönség előtt mutatták be szerte az országban.

Fred Franz Haitin tett augusztusi látogatása során azt javasolta, hogy a fiókhivatalt és a Királyság-termeket a város jobb környékein helyezzék el. Az épület bérleti szerződése, amelyben a fiókhivatal, a misszionáriusotthon és egy Királyság-terem volt, mostanra lejárt. Hogy a testvéreket tettekre serkentse, a gyülekezet felvigyázója, Maurice Sanon gyakran mondta: „Ha nem találunk magunknak saját termet, akkor az összejöveteleket a csillagos ég alatt fogjuk tartani.”

A fiókhivatal új helye a Rue Lafleur Duchène 39. szám alatt, hatalmas kövezett udvarával ideiglenesen valóban a „csillagos ég alatti” teremnek bizonyult. Az összejöveteleket néhány hónapig ott tartották 1955 elejéig, amíg a testvérek nem tudtak bérelni egy villát a Grande Rue-n. Ezután a tulajdonos  engedélyével eltávolították a belső falakat, és ezzel kétszer akkora területet nyertek, mint amit Királyság-teremnek használtak a Rue Capois-n lévő házban.

Miután megtudták, hogy hamarosan szülők lesznek, a Brodie házaspár visszatért Kanadába, éppen azelőtt, hogy átköltöztek volna a Lafleur Duchène utcai házba. Most Torontóban élnek, ahol Alex vénként szolgál.

Fred Lukuc visszatér

Az 1955-ben a texasi Dallasban megtartott kongresszuson Fred Lukuc, aki megpróbálta visszanyerni egészségét, váratlanul találkozott Roland Fredette-tel, aki sürgette: „Fred, gyere vissza Haitira. Többet tudsz tenni ott.” Fred akkor Kanadában a norvali Watchtower-farmon szolgált. Ám egészsége gyenge volt és időről időre visszaesett. Mit tegyen most?

„1955 szeptemberében — bár csak 54 kiló voltam — Roland Fredette-tel visszatértem Cap-Haïtienbe — írta később Fred. — A Társulat és a testvérek mind nagyon kedvesek voltak. Néhány hónappal később a Társulat meghívott a körzetfelvigyázói munkára Haiti északi területén. Micsoda kiváltság! Viszont el tudom-e látni? Nem éreztem elég erősnek magam. Imádkoztam. Azután így írtam a Társulatnak: »Meg fogom próbálni.« Így hát 1956 júniusában beléptem a körzetfelvigyázói munkába. A következő hat év alatt Jehova bőségesen megáldott. Felszedtem 18 kilót és az egészségem teljesen helyreállt.”

Egy férfi megteheti ezt!

A Gileád-iskolát végzettek sorait újra megerősítették 1956-ban. Ez magában foglalta Max Danyleykót, aki Québecben volt misszionárius, így már beszélt franciául. Februárban érkezett, és megbízták, hogy munkálkodjon együtt Grady Rainsszel, aki 1952 óta volt Haitin. Első tapasztalataikat illetően Danyleyko testvér ezt mondja:

„A házban, amit Petit-Goâve-ban béreltünk, nem volt folyóvíz. Így aztán kannával a kézben elindultunk a közkút felé,  ám futva jöttek az asszonyok, elvették a kannát és elhozták nekünk. Azt mondták: »Yon nonm pa kapab fè sa!« (Egy férfi nem teheti ezt!) Ez az asszonyok dolga volt. Ugyanez történt a piacon. Beletelt némi időbe, mire megértettük velük, hogy egy férfi igenis megteheti ezeket a dolgokat. Később kezdtek feltűnni olyan férfiak, akik követték példánkat.”

A piacok részben hatalmas méretű színekben vannak. Ám a helyszűke miatt a szabad ég alatt is árulnak. A portékák véget nem érő bemutatója, ha nem fér el a szín alatt a hosszú asztalokon, akkor folytatódik kívül az utca kövén. Látogassunk el egy ilyen piacra!

Átnyomakodunk a tömegen, óvatosan lépkedve az árusok körül vagy árujuk felett. Megpillantva néhány szép citromot, odamegyünk a mellettük guggoló asszonyhoz, és a következő párbeszéd zajlik le: „Mennyibe kerül négy halom?” „Nyolcvan cent.” „Adok érte ötvenet.” „Nem, 70 cent az utolsó ár.” Azt mondjuk: „Hatvan cent” és elsétálunk. Az árus egy pisszegő hanggal visszahív. Kifizetjük a hatvan centet, elpakoljuk a citromot és megkérdezzük: „Wa banm’ degi?” (És az ajándék?) Ő mosolyog és a kezünkbe nyom egy citromot ingyen. Mindenki boldog.

Misszionáriusok Saint-Marcba

Amikor George és Thelma Corwin misszionáriusok megérkeztek Haitira 1956 áprilisában, George-ot azonnal elvitték a szántóföldi szolgálatba. Ő mondja: „A repülőtérről megérkeztünk a Bételbe, megebédeltünk, azután Peter Lukuc hívott, menjek vele a szolgálatba. Néhány helyre együtt mentünk, majd megkért, hogy én menjek az egyik házba, míg ő a másikba. Az első napom Haitin! Ehhez még az idegen nyelv is! A haitiak azonban megértőek, és én megbirkóztam a feladattal.”

A Corwin házaspárt Peter Lukuc társaságában Saint-Marcba küldték. Kezdetnek kaptak néhány lejárt megrendelési nyomtatványt. Miközben az egyiken szereplő asszonyt kereste a Corwin házaspár, találkozott annak nővérével, Adèle Canellel,  egy nyugdíjas tanárnővel. Tanulmányozni kezdtek együtt „Az Isten legyen igaz” című könyvből — a tanárnő könyve franciául volt, az övék angolul. Végül a férje is részt vett a tanulmányozáson. Ez a házaspár hamarosan lefüggönyözött egy részt a szobájukból saját maguknak, és a nagyobbik részt rendelkezésre bocsátotta összejövetelek tartására. Mindketten Tanúkká váltak, és 1956-ban megalakult a gyülekezet Saint-Marcban.

Azok között, akikkel a Corwin házaspár tanulmányozott, ott volt Marc-Aurel Jean, akinek szabóműhelye volt. Apja, Emmanuel hallgatott és tanult, noha nem tudott olvasni. Hamarosan mindketten kezdtek részt venni az összejöveteleken és a prédikálómunkában — az idősebb férfi mindig emlékezetből mondta el beszédeit. Idővel bibliatanulmányozást kezdett egy halásszal. Először is át kellett vennie néhány bekezdést a fiával, megtanulni az anyagot, azután Bibliával, füzettel, énekeskönyvvel felszerelkezve elment tanulmányozást vezetni, amit énekkel és imával kezdtek, illetve fejeztek be — pontosan úgy, ahogy az összejöveteleken történt.

A körzetben a Társulat filmjével

Körzetfelvigyázóként Fred Lukuc az ország sok részébe ellátogatott. 1956-tól kezdve bemutatta Az Új Világ-társadalom tevékenység közben című filmet azokban a városokban, ahová eljutott. A szárazföld belsejében fekvő Hinche városában olyan helyet választott erre egy parkban, amely szemben volt a katolikus templommal. Amikor a szertartás véget ért a templomban, bemutatott egy rövid részt az első tekercs elejéről, hogy megragadja a templomból távozó emberek figyelmét. Azután visszatekerte a filmet, elmondta bevezetőjét és lejátszotta az egészet. Bár akkor mindössze két különleges úttörő és két másik hírnök volt Hinche-ben, a nézők száma ezer körül volt.

Mirebalais-ban, Hinche-től délre nem volt áramszolgáltatás. Akkor hát hogyan lehetett ott bemutatni a filmet? Fred tanúskodott a katonaság egyik őrmesterének és megemlítette  ezt a gondot. Az őrmester elintézte, hogy levetítsék a laktanyában, felhasználva az ottani generátort. A város lakóit nem lehetett meghívni, de a néhány hírnök engedélyt kapott a film megtekintésére. A 75 fős hallgatóság a katonák feleségét és barátait is magában foglalta.

Sok-sok évvel később, 1988-ban, miután Fred Lukuc előadást tartott Floridában, Delray Beach francia gyülekezetében, az elnöklőfelvigyázó, Fabien testvér bemutatkozott és ezt mondta: „Felkerestél engem 1957-ben, amikor őrmester voltam Mirebalais-ban. 1971-ben kiléptem a hadseregből. Most a testvéred vagyok. A lányom általános úttörő.” Micsoda örömteli találkozás volt ez 30 év után!

Szintén Mirebalais-ban történt, hogy egy 20 éves ifjú bátorító példát adott a testvérek számára. Mindkét lába béna volt, de szamárháton eljött a városba Fred körzetfelvigyázói látogatásakor. A Királyság-terembe az összejövetelekre háton kellett bevinni, majd kihozni. Szamarának hátán ülve a  várostól 18 kilométerre fekvő falujában részt vett a prédikálómunkában is. Ott volt az 54 személy között, akik az 1957. évi kerületkongresszuson keresztelkedtek meg Port-au-Prince-ben.

Fred még több mint 30 év távlatából is tisztán emlékszik néhány hírnökre a Dominikai Köztársaság határán fekvő Ouanaminthe város gyülekezetéből. Arra is emlékszik, hogy e hűséges Tanúk közül hárman, akik 19 kilométerre laktak a Királyság-teremtől, gyalog jöttek a vasárnap délelőtti szántóföldi szolgálatba. Egész napjukat a szolgálatban töltötték, részt vettek az esti összejövetelen, majd a holdvilág fényénél hazagyalogoltak a 19 kilométerre lévő otthonukba.

Eredményes úttörők

Utazás alatt Fred lenyűgöző tájat látott. Még szebbé tette ezt az a tény, hogy a testvérek igazságkereső embereket találtak.

Petite-Rivière-de-l’Artibonite városában Fred felkeresett két különleges úttörőt. Milyen eredményeik voltak? Csupán 14 hónapnyi ott-tartózkodásuk eredményeként jó néhány bibliatanulmányozó vett részt a szántóföldi szolgálatban. Ezek között volt Gaston Antoine (egy gyógyszerész) a feleségével, a húga a férjével, aki egykor a Church of God (Isten Egyháza) felekezet lelkésze volt. Azon a héten tizenegyen vettek részt a szolgálatban, hatan első alkalommal. Ezenfelül sok-sok más személy mutatott érdeklődést. Vagy nyolcszázan jöttek el egy parkba megnézni a Társulat filmjét és a többi összejövetelen is szép számmal voltak jelen.

Viharon és árvízen át

Peter Lukuc délen tett körzetfelvigyázói körutat 1957-ben. Motorcsónakon ment Anse-à-Veau-ból Baradères-be, egy olyan városba, ahol igen gyakori az árvíz. Miután nyilvános előadást tartott mintegy 30 főnyi hallgatóság előtt, jellegzetes felhőket látott gyülekezni. Másnap hajóval indult tovább, de szörnyű vihar tört rá útközben; felhőszakadás áztatta az utasokat. A hajó ezért Petit-Trou de Nippes városában kötött ki.

 Az időjárás nem tudta megállítani Petert. Arra gondolva, hogy ez lesz az első alkalom, hogy a város tanúskodásban részesül, elment prédikálni az esőben délután. Ám egy másik hírnök, akivel Miragoâne-ban találkozott, már ott volt. Ezt a testvért felvillanyozta, hogy újra látja Petert. Másnap reggel, ahogy a hajó visszafelé tartott Anse-à-Veau-be, újabb viharba kerültek. Valahogyan azonban mégiscsak sikerült biztonságban elérni az akkorra már elárasztott várost.

Onnan Peter szárazföldön folytatta az útját, de még mindig ott volt a Grande-Rivière (Nagy Folyó), amin át kellett kelnie. Már három kilométer távolságból hallotta a folyó bömbölését, ahogy alázúdult a hegyekből. Átkelni lehetetlenség volt. Az emberek mindkét parton egész nap és egész éjjel várakoztak. Ezalatt Peter mezítláb átgázolt a sártengeren, hogy néhány otthonban tanúskodjon és folyóiratokat helyezzen el. Következő reggelre a folyó annyira leapadt, hogy már csak vállig ért, így hát Peter átkelt rajta.

A testvérek tanúskodtak Miragoâne érdekes kikötővárosában, északkeletre Vieux-bourgtól, és juhszerű emberek válaszoltak a jó hírre. Egy nap egy baptista prédikátor fia részt vett egy bibliatanulmányozáson, ahol az eljövendő új világ volt a téma. Megragadták az arra vonatkozó bibliai bizonyítékok, hogy a föld Paradicsommá lesz, ahol nem lesz többé szenvedés, halál és gonoszság. Levonta azt az ésszerű következtetést, hogy nem minden jó ember megy a mennybe (2Pét 3:13; Jel 7:9; 21:4, 5). Azonnal visszatért a hegyek között fekvő falujába, összegyűjtötte az egyház tagjait apjával együtt, és megmutatta nekik, mit mond a Biblia a föld igazi jövőjéről. Másnap küldöttséget menesztettek Miragoâne-ba, és megkérték a Tanúkat, hogy tanítsák őket a Bibliából. Annak a vallási csoportnak legtöbb tagja, a prédikátort is ideértve tanulmányozni kezdett, és mintegy harmincan Tanúkká lettek.

Az egyház oszlopai voltak

Szintén északon történt, hogy az emberek, akik mélyen belemerültek az egyházi dolgokba, szívesen fogadták a bibliai  igazságot. Például az északi parton Port-de-Paix kikötővárosban hét hónap múltán François Doccy és Jean Sénat annak örvendhetett, hogy sokakat talált, akik vágytak Jehovát szolgálni. A körzetfelvigyázó látogatása idején kilencen vettek részt a szántóföldi szolgálatban. Fred Lukuc és egy katolikus lány között lefolyt beszélgetés rávilágít, kik is voltak ezek közül néhányan. Halljuk, hogyan emlékezik ő erre:

„A lány megkérdezte: »Egyedül prédikáltál ma?« »Nem — válaszoltam — Rock St.-Gérard volt velem.« »Rock St.-Gérard?« — kérdezte elképedve. »Ő most Jehova Tanúja« — mondtam. »De hiszen ő volt a Légionnaires társaság (aktív katolikusok egy szervezete) elnöke! — csodálkozott a lány. — A katolikus egyház egyik oszlopa!« Ekkor hozzátettem: »A felesége is Tanú.« Megkérdezte: »Tényleg igaz, hogy Irlande Sarette tanulmányozást folytat veletek, Tanúkkal?« »Igen — mondtam. — Részt vesz az összejöveteleken és prédikálni jár velünk.« »Ejha! — mondta. — Ő volt a Croisée (katolikus) szervezet elnöke.« Folytattam: »Ott van aztán Lucianne Lublin . . .« Közbevágott: »Hiszen ez az egyház négy oszlopa!« »Úgy van — mondtam. — Neked is tanulmányoznod kellene!« »Meg is teszem« — válaszolta.”

A fent említett személyek és még mások is 1957 decemberében keresztelkedett meg az az évi kerületkongresszuson. A brooklyni főhivatalt Don Adams zónafelvigyázó képviselte.

Előrehaladás az ellenállás dacára

A jó hír terjedése az új területeken azt eredményezte, hogy a vallásvezetők hamis vádaskodásba kezdtek. Amikor 1957-ben Roland Fredette, Fred Lukuc és Hiram Rupp, egy misszionárius a Gileád-iskola negyedik osztályából, kezdték meglátogatni az embereket Mont-Organisé-ben, Ouanaminthe városától 35 kilométerre délre, a papság figyelmeztetésekkel reagált. „A hamis próféták megérkeztek — mondták. — Amerikai kémek vannak a faluban! Óvakodjatok a kommunistáktól!”

 A testvérek tapintatosan megcáfolták a vádakat. François Codio, a város egyik tekintélyes embere háromórás beszélgetést folytatott a testvérekkel. Mivel megragadta magyarázatuk, minden kiadványból átvett egy példányt, ami a testvéreknél volt. Mások figyelni kezdtek vitatkozás helyett, és sokan fogadtak el irodalmat.

A munka folyamatosan terjeszkedett Port-au-Prince-ben is, és ez magával hozta egy nagyobb fiókhivatal szükségességét. Ám az 1957. évi politikai nyugtalanságok idején a fiókhivatal szomszédsága a Lafleur Duchène utcában az erőszak melegágya lett. Ezért aztán, amikor a ház bérleti szerződése lejárt, a Bétel-otthon és az irodák átköltöztek a Bois Verna negyedbe, a Pont-Pradel 3. szám alá, amely a város egyik jobb területén volt. Egy új gyülekezetet alapítottak, amely ebben az otthonban jöhetett össze, és franciául tartott összejöveteleket.

A politikai nyugtalanság 1958-ban is folytatódott; tíz hónap alatt hat kormány váltotta egymást. Ám a testvérek továbbra is hirdették Isten Királyságát, mint igazi választ a kormányzat  nehézségeire, mialatt semlegesek maradtak, ahogy mindig is azok voltak.

A jó munka gyümölcsei

1958-ra a saint-marcbeli hírnökök kis csoportja érett gyülekezetté fejlődött. Ez meglátszott augusztusban, amikor egyedül maradtak, mialatt a misszionáriusok egy nemzetközi kongresszuson vettek részt New Yorkban. A helyi hírnökök szántóföldi tevékenysége jobb volt, mint bármikor korábban, és két új személy is elkezdett prédikálni. Ez valóban a szellemi kiegyensúlyozottság és a szolgálat iránti buzgóság szép példája!

George Corwin és felesége boldog volt, hogy részt vehetett ennek a gyülekezetnek a felépítésében. Amikor azonban megtudták, hogy családi felelősségük megnövekszik, 1960 májusában elhagyták Saint-Marcot és visszatértek Kanadába.

Segítségnek több misszionárius érkezik

1958-ban négy újabb misszionárius érkezett — Roland Sicard, Stanley Boggus, Steve Simmons és Maceo Davis. Amikor Daniel Eyssallenne behozta őket a repülőtérről, Peter Lukuc már abban a szobában várt rájuk, ahol a francia nyelvleckéket tartották. Egy hónappal később elkezdték kipróbálni újonnan szerzett nyelvtudásukat a misszionáriusotthon környékén élő embereken. „Meglepődtünk, amikor az emberek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek nekünk kifejezni magunkat” — mondja Stanley Boggus.

Három hónappal később Stanley és Steve megkapta Cayes-ba szóló megbízatást, és hamar rájöttek, hogy nem volt elég franciául tanulni. Egy napon Max Danyleyko körzetfelvigyázó társaságában Stanley egy asszonnyal beszélgetett, aki folyton azt hajtogatta: „M’pa sou sa.” Gondolván, hogy azt mondja: „Ezt nem tudtam”, Stanley azt válaszolta, hogy pontosan azért van ő itt, hogy elmondja neki. A későbbiek során Max elmondta Stanley-nek, hogy a hölgy azt mondogatta: „Engem nem érdekel.” Így hát Stanley nekiállt megtanulni a kreol nyelvet.

 Egy férj szíve megváltozik

Stanley Boggus 1960 októberében feleségül vette Bertha Jeant, egy haitibeli úttörőt és különleges úttörőként Cayes-ben maradtak. Két hónappal később találkoztak Edèle Antoine-nal, aki ezt mondta: „Én hiszem, hogy az Isten önökkel van. Megtanítanák nekem, hogyan kell őt imádni?” A férj és a szomszédok erőszakos ellenállása dacára, nagyszerű előrehaladást mutatott, és a legközelebbi körzetgyűlésen megkeresztelkedett. Mikor onnan hazaérkezett, legnagyobb meglepetésére a férje megcsókolta őt és a három gyermeket és így szólt: „Isten hozott itthon. Hallottam, megkeresztelkedtél.” Ezek után a férj elkezdett részt venni az összejöveteleken, Tanú lett és hűséges maradt sok évvel később bekövetkezett haláláig.

Mintegy 25 évvel azután, hogy elhagyta Haitit, Stanley Boggus a következőket fűzte hozzá a fenti tapasztalatához: „1987-ben felkértek, hogy segítsek tanítani a francia körzet Úttörőszolgálati Iskolájában New Yorkban. Ahogy átnéztem a beiratkozók listáját, rábukkantam az Edèle Antoine névre. Igen, ugyanaz a személy volt, akit az igazsághoz segítettem 27 évvel korábban. Buzdító volt ott látni őt azok között az úttörők között.”

Nem maradt kívül a hamis vallással együtt

Nem sokkal azután, hogy 1960 májusában Sénèque Raphaël Mont-Organisé-be érkezett, hogy ott közegészségügyi felügyelőként dolgozzon, elfogadta François Codionak az otthonában tartott összejövetelekre szóló meghívását. Lelkes, 24 éves fiatalemberként kifejezte azt a vágyát, hogy többet tudjon meg a Bibliáról. Így aztán François odaadta neki „Az Isten legyen igaz” című könyvet, és Sénèque az első laptól az utolsóig áttanulmányozta. Augusztusban, amikor Sénèque elutazott Ouanaminthe-be, hogy meglátogassa szüleit és megkeresztelkedjen a baptisták szokása szerint, François buzdította, hogy látogassa meg az ottani Királyság-termet, és vegye fel a kapcsolatot egy Mercius Vincent nevű úttörővel.

 Mercius érdeklődött Sénèque hitnézetei felől, és észrevette, hogy megértette: az egyházak tanításai eléggé eltérnek a Bibliától. Így aztán közelről megnézte ezt a köpcös, sötét bőrű fiatalembert és ezt mondta: „Nos, felügyelő úr, a Biblia itt, a Jelenések 22:15-ben azt mondja, hogy bárki, aki szereti és gyakorolja a hazugságot, kívül marad. Ez magában foglalja azokat is, akik hamisságot tanítanak. Tehát »kívül« marad velük együtt, ha ahhoz a valláshoz tartozik.”

Rövid szünet után Sénèque megkérdezte: „Mit kell tennem?” Mercius átadta neki „A Királyságnak ez a jó híre” című füzetet és megígérte, hogy másnap reggel tanulmányozást kezdenek. Sénèque elolvasta a füzetet, sok dolgot kívülről megtanult belőle. Első tanulmányozása után aznap este részt vett az összejövetelen, majd másnap reggel a szántóföldi szolgálatban. 1961 januárjában keresztelkedett meg. François Codio azonban, aki az igazsághoz elvezette, sohasem lett Tanú, ám a felesége igen.

Felkészülés a nagyobb növekedésre

A carrefouri gyülekezet 54 hírnökre növekedett és elkezdtek építeni egy termet, amely elég nagy lesz. Amikor a betonfödémet öntötték ki, akkor 67 önkéntes dolgozott egész nap az építkezésen, mialatt a testvérnők az ételt készítették számukra. 1960. december 17-én Fred Lukuc tartotta az átadási beszédet ebben az új teremben értékeléssel teljes, nagy hallgatóság előtt. Dumoin Vallon volt itt jó néhány éve az elnöklőfelvigyázó. Ő 1978-ban különleges úttörő lett és 1993-ban, 84 éves korában még mindig ebben a minőségben szolgált a Thorland-Carrefour gyülekezetben.

Az 1960-as évek közepére több mint 800 hírnök szolgált 23 gyülekezetben Haitin, szemben az 1950-es 99 hírnökkel. Max Danyleykót hívták be a Bételbe fiókhivatal-felvigyázónak. Victor Winterburn azt tervezte, hogy megnősül, és úgy egy év múlva feleségével együtt visszatért Kanadába, hogy eleget tegyen eljövendő családi kötelezettségeinek.

 1961-ben Fred Lukuc-et meghívták, hogy részidőben a fiókhivatalban dolgozzon és májustól augusztusig oktatóként szolgáljon a Királyság Szolgálati Iskolán. A képzés ezen a kéthetes tanfolyamon igen időszerű volt a 40 felvigyázó és különleges úttörő számára, mivel segített megerősödni és felkészülni a próbákra, amelyekkel a testvéreknek hamarosan szembe kellett nézniük.

Az 1962 januárjában megtartott kerületkongresszus szintén felkészítette a helyi testvéreket arra, hogy kiterjedt szántóföldi szolgálatot folytassanak. Az úttörőszolgálatról szólva a fiókhivatal felvigyázója buzdította az alkalmas, családi kötelezettségektől mentes testvéreket, hogy lépjenek be a különleges úttörői szolgálatba. Sénèque Raphaël, aki jelentkezett, hozzáfűzi:

„Artibonite-ban szolgáltam általános úttörőként Emile Cinéusszal, és nagyon vágytam arra, hogy különleges úttörő legyek. Így aztán otthagytam az állásomat az egészségügyi  minisztériumnál. Volt 40 dollárom, egy fodrászollóm, egy másik ollóm, amivel — úgy reméltem — gondoskodni tudok szükségleteimről, de hála érte Jehovának, ő mindig kielégítette azokat.” Sénèque nem is gondolta, hogy néhány nappal a jelentkezése után megkezdődik a kormányzat akciója Jehova Tanúi ellen.

Letartóztatva!

1962. január 23-án Max Danyleykót és Andrew D’Amicót a fiókhivatalban letartóztatták és az Ébredjetek! 1962. január 8-i számának francia kiadását lefoglalták. Andrew és Helen D’Amico kanadai misszionáriusok voltak és a Bételben laktak. Helen elkerülte a letartóztatást, mivel Andrew azt mondta neki, hogy rejtőzzön el a fürdőszobában. Azt remélték, hogy szabadlábon marad, és el tudja mondani a többieknek, mi történt.

Így emlékezik: „A zárt ajtó mögött álltam és imádkoztam.” Hallotta, ahogy a férfiak felforgatják a szobát. Odajöttek a fürdőszoba ajtajához. Ám az egyikük mondott valamit egy másik kamraajtóról és így elmentek, hogy átkutassák a ház többi részét. Távozásukkor estéig egy őrt állítottak a ház elé. Az nem sokkal azelőtt távozott, hogy Donald Rachwal, egy másik ott lakó misszionárius hazaérkezett a szolgálatból. Miután megtudta, mi történt, Helent elküldte a testvérnőkhöz a másik misszionáriusotthonba, ő pedig hozzálátott, hogy kapcsolatba lépjen más képesített testvérekkel.

Ezalatt a letartóztatott testvéreket 17 más emberrel együtt egy szűk cellába zárták az őrszobán. Aludtak, ahogy tudtak, a padlón ülve, sőt állva, mivel nem volt hely lefeküdni. Szerdán egész napon át kihallgatták őket, de nem mondták meg, mi a vád ellenük. Másnap reggel egy magas rangú tisztviselő elé vezették őket, aki egy Haitira vonatkozó cikkre hivatkozott az Ébredjetek! január 8-i számában, és előadást tartott nekik az emberfajták egyenlőségéről. (A hírt közlő cikk idézet volt a Le Monde és a Le Soir cikkeiből, melyek a vudu vallásgyakorlattal  foglalkoztak.) Elküldte őket anélkül, hogy a válasz lehetőségét megadta volna, és ezzel szabadon lettek bocsátva.

Három héttel később, február 14-én a külügyi és vallásügyi államtitkár kijelentette: „Jehova Tanúi gyermekeit el kell tanácsolnunk állami iskoláinkból.” Ez kapcsolatban volt egy fiatal testvérnő eltávolításával, aki levelet írt iskolája igazgatónőjének, amelyben kifejtette, miért nem tiszteleghet a zászló előtt. Az igazgatónő — egy római katolikus apáca — a levelet elküldte az állami hatóságoknak. Egy másik testvérnőt szintén eltanácsoltak akkor. Mindketten utolsó évesek voltak az iskolában és kiváló hírnökök.

Kiutasítva!

Négy hét múlva, március 17-én a rendőrfőnök személyesen értesítette Maxet, Donaldot, Andrew-t és Helent, hogy az összes misszionáriusnak 24 óra áll rendelkezésére az ország elhagyására. Semmiféle magyarázatot nem adtak. Akkor hazavitték őket az útlevelükért. Ott találkoztak Albert Jérome-mal, aki a városszolga volt abban az időben, és egy rövid eszmecserében elmondták neki, mi történik.

Az őrszobára visszatérve őrizet alá kerültek. Rodrigue Médor azonban tanulmányozást folytatott egy őrmesterrel, aki éppen akkor szolgálatban volt és akit Max elküldött a testvérekhez az üzenettel, hogy értesítsék a kanadai nagykövetséget. Az őrmester jóvoltából Rodrigue az éjszaka folyamán meglátogathatta a bebörtönzött misszionáriusokat, és átvehette a Társulat postafiókjának kulcsát. Ez a tisztviselő küldetésbe ment, hogy élelmet vegyen nekik, felvegye a kapcsolatot a testvérekkel és megnézze, érkezett-e levelük.

Március 18-án, vasárnap a három kanadait őrizet alatt kivitték a repülőtérre, hogy feltegyék egy Jamaicába, Kingstonba induló gépre. Ám amíg nem volt Kanadáig érvényes jegyük, a légitársaság nem engedte beszállni őket. Sok testvér volt kint a repülőtéren és Max Danyleyko tudott néhány szót váltani  Albert Jérome-mal, valamint néhány más személlyel is. Másnap őrizet alatt egyenesen a repülőgépre vitték és Kingstonba toloncolták őket, ahonnan néhány hetes várakozás után folytatták útjukat Kanadába. Donald Rachwal, aki az Egyesült Államokból érkezett, külön repült el.

Stanley Boggust, aki körzetfelvigyázóként úton volt, a még megmaradt misszionáriusokkal együtt április 3-án utasították ki. Ő később Zaire-ban szolgált. Az Egyesült Államokba történt 1971-es visszatérése óta folytatja szolgálatát New York francia gyülekezeteiben. A Kanadában eltöltött néhány hónap után Max Danyleyko Brazzaville-Kongóba, Közép-Afrikába, Csádba, Nigériába ment szolgálni, és most Elefántcsontparton tevékenykedik. Fred Lukuc szolgált Brazzaville-Kongóban és Elefántcsontparton. Egészségi okokból feleségével együtt 1985-ben áthelyezték a kanadai Bételbe. Peter ma spanyol gyülekezetekben szolgál az Egyesült Államokban. A többi misszionárius azóta is lojálisan szolgálja Jehovát, vagy meghalt hűségben.

Kárörvendő vallásvezetők

A vallási vezetők buzgón bizonygatták a kormányzatnak, hogy Jehova Tanúi kommunisták, akik nem támogatják a kormányt. A papság azt is mondta a Tanúknak, hogy csupán egy kormányrendeletre várnak, hogy megszabadulhassanak tőlük.

Ezért ujjongva fogadták a misszionáriusok kiutasítását. A déli parton egy evangélikus rádióállomás kárörvendően így közölte a hírt: „Krisztus és az állam kiűzte az országból a hamis prófétákat.” A papság azt várta, hogy a Királyság-munkának vége szakad. Meg kell azonban jegyezni, hogy Jehova Tanúit nem tiltották be.

A haitiak tovább folytatják

A fiókhivatal felvigyázója André René lett, egyike az első haitiaknak, akik elvégezték a Gileád-iskolát; a helyi testvérek  pedig tőlük telhetően folytatták a tevékenységet. Renan Sanon (aki rövid ideig körzetfelvigyázóként szolgált), Emile Cinéus és Don Delva kapott megbízást, hogy gondoskodjon a három körzetről. Az ellenfelek bosszúságára a tevékenység továbbra is jelentősen kiterjedt.

Néhányan még a papság soraiból is elfogadták az igazságot. Például Sénèque Raphaël hosszú beszélgetést folytatott az új rendről Augustin Josémonddal, egy protestáns lelkésszel Liancourt városában. Ez a férfi elfogadta a bibliatanulmányozást, kilépett az egyházából és megkeresztelkedett. Ő és tíz gyermekéből álló családja igen tevékeny Tanúk.

Egyre többen és többen léptek be az úttörőszolgálatba. Ezek közül voltak néhányan olyanok, akik írni és olvasni a gyülekezet által szervezett osztályokban tanultak meg. A testvérek segítették és buzdították ezeket az úttörőket. Azok, akiknek üzletük volt, még „úttörő kedvezményt” is adtak — csökkentett árat számoltak az árukért és szolgáltatásokért.

A gyülekezetek folyamatosan növekedtek, olyannyira, hogy 1963-ban meghaladták az ezer főt az 1036 hírnökkel. Abban az évben új körzetet alakítottak, és a magával ragadó szónok, Sénèque Raphaël lett a körzetfelvigyázó az északi területen. Kis körzetét négy hónap alatt bejárta. A „szabad hónapokat” azután arra használta, hogy olyan városokat látogasson meg, ahol nem voltak Tanúk.

Két újabb ígéretes fiatalember

Az ez idő alatt Tanúvá lett egyének között voltak néhányan, akik az igaz imádat buzgó támogatóivá lettek.

Még 1961-ben az akkor 22 éves Fulgens Gaspard látott egy adventistát, aki kitépett egy lapot a saját Bibliájából, amikor nem tudta megcáfolni azokat a szövegeket, amelyekkel egy Tanú szembesítette őt. Bár lojális katolikus volt, Fulgens beismerte, hogy Jehova Tanúi jól ismerik a Bibliát. Úgy találta, hogy nem érti meg, amit a rendszeresen kölcsönkapott  Bibliából olvas, tehát megkérte ezt a Tanút, hogy segítsen neki. Minden vasárnap tanultak. Hamarosan elkezdett részt venni az összejöveteleken, felhagyott a templomba járással, és megkezdte a szántóföldi szolgálatot. Amikor 1965 márciusában megkeresztelkedett, a következő célja az úttörőszolgálat volt.

1962-ben Wilner Emmanuel, aki akkor 15 éves volt, a marxizmust tanulta más fiatalokkal együtt. Ám hitt abban, hogy Isten létezik, és ő az oka a világegyetemben felfedezhető rendnek. Egy másik diák, Diego Scotland fia rendszeresen odaadta neki Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot, valamint más irodalmat. Alphonse Hector pedig, egy 35 éves szomszéd, aki még nem volt Tanú, átadta neki „Az Isten legyen igaz” című könyvet és azt tanácsolta, hogy tanulmányozza a Bibliát.

Wilner most ezt mondja: „Elolvastam az egész könyvet aznap éjjel, és kezdtem úgy tekinteni magam, mint Jehovának önátadottat. Néhány nappal később Alphonse elintézte, hogy Derenoncourt testvérnő tanuljon velem. Ő meglepődött azon, mennyire jól megértettem, amit olvastam.” Wilner gyorsan haladt és 1965 augusztusában megkeresztelkedett. Ő úgyszintén Jehova Királysága és az új rend kemény munkása lett.

Ezalatt 1966-ban az, aki fiókhivatal-felvigyázóként szolgált, hűtlennek bizonyult keresztény megbízatásához és kiközösítették. Prophète Painson, egy szelíd és megfontolt 29 éves férfi lett a fiókhivatal-felvigyázó és szolgált a következő hat évben. 1960-ban keresztelkedett meg és 1962-ben kezdte az úttörőszolgálatot. A hivatal a Ruelle Waag és az Avenue Christophe sarkán állt Port-au-Prince-ben.

1967-ben a csupán két éve megkeresztelkedett Fulgens Gaspard tanítóként dolgozott. Mivel az úttörőszolgálatot tervezgette, kérvényezte, hogy részidőben taníthasson. Ezt nem engedélyezték, tehát kilépett az állásából abban a reményben, hogy meg tudja keresni a szükséges pénzt a hobbijával, ami a festés volt. Ám mielőtt jelentkezhetett volna általános úttörőnek, kinevezték különleges úttörőnek. Három hónap múlva  meghívták, hogy dolgozzon a Bételben, és azután 1969 januárjában körzetfelvigyázóként kezdett szolgálni. A csendes természetű ember, mára már gördülékeny beszédű nyilvános szónokká vált, akit élvezet hallgatni.

Szilárdan az ellenállással szemben

1969-ben a papság megint elkezdte híresztelni, hogy Jehova Tanúi kommunisták. A kormány elrendelte, hogy kutassanak a felforgató irodalom után, amit a Tanúk állítólagosan használnak. Ez vezetett ahhoz a híreszteléshez, hogy Port-au-Prince-ben letartóztatták őket. Sok ember gyorsan megsemmisítette a tőlük elfogadott irodalmat, és a továbbiakban nem fogadta szívesen a testvéreket.

Egyes elszigetelt esetekben helyi tisztviselők léptek fel testvéreink ellen, noha a központi kormánytól nem kaptak ilyen értelmű utasítást. Két különleges úttörő testvérnő, Furcina Charles és Yolande Fièvre egy értesítést kapott Limbé prefektusától, ami így szólt: „Önöket közfelkiáltással nemkívánatos elemeknek nyilvánítottuk Limbében. Ezúton közlöm, hogy a továbbiakban nem látjuk szívesen önöket közösségünkben.” A polgármester elmondta, hogy a továbbiakban csak akkor áll módjában engedélyezni a prédikálást és az összejövetelek tartását, ha erre engedélyük van Port-au-Prince-ből a hatóságoktól. A Királyság-termet bezáratta. Ám ezek a testvérnők, néhány más hírnökkel folytatták a prédikálást, magánházakban megtartották az összejöveteleket is, állandóan változtatva azok helyét és idejét.

Néhány hónappal később Furcina feleségül ment Jacques François-hoz, egy különleges úttörőhöz. Furcina akkor 39 éves volt, 1959-ben keresztelkedett meg és 1961 óta végezte az úttörőszolgálatot. Jacques 29 éves volt. Visszatérve Limbébe Jacques újra kezdett összejöveteleket tartani a Királyság-teremben. Azt mondta: „Jehova Tanúi törvényesen elismert vallás, és én nem tudok semmiféle határozatról, amely betiltotta volna őket.”

 Ekkor őt és Furcinát letartóztatták, majd a prefektúrára vitték. A prefektus azt mondta, hogy neki semmi baja nincs velük, az egész a polgármester műve. Másnap a polgármester azt mondta, hogy a milícia vezetője a felelős. Továbbiakban a milícia vezetője azt mondta, hogy ő semmit sem tud felhozni ellenük. Így aztán továbbra is megtartották az összejöveteleket mindenféle nehézség nélkül. Jacques 1993-ban halt meg, de addig is hűségesen szolgált vénként Port-au-Prince-ben.

A polgármester lányai voltak a juhocskák

Bassin-Bleu-ben egy különleges úttörő tanulmányozást kezdett a helyi pappal 1970-ben, és a pap jelen volt az Emlékünnepen. A polgármester azonban igyekezett lebeszélni, mondván: „Atyám, Ön elvégezte a tanulmányait. Nem illő az Ön számára, ha odaül ehhez a jelentéktelen Jehova Tanújához, hogy tanítsa önt.” Végül a pap abbahagyta a tanulást.

Ezek után azonban a polgármester idősebb lánya, Josette kezdett tanulni. Az apja ellenezte, de ő szilárdan kiállt az igazság mellett és megkeresztelkedett. Idővel a húga követte a példáját. A polgármester ezt nem tette, de barátságos lett a Tanúkkal szemben. Ami Josette-et illeti, ő most általános úttörő és egy vén felesége.

A hamis híresztelések megnehezítették, hogy a testvérek termeket béreljenek a nagygyűlésekre. Így aztán építettek egy egyszerű termet Marianiban, Port-au-Prince-ben. 1970-ben kezdték használni, és mindig megnagyobbították, amint a hallgatóság évről évre növekedett. Igen meleg volt a hullámlemeztető alatt, de ez is jobb volt a semminél az 1970-ben jelentett 2049 hírnök számára.

Egy idegenbe szakadt helybéli visszatér, hogy segítsen

Ekkorra a haitiak kivándorlása Észak-Amerikába egyre nagyobb méreteket öltött. Az 1960-as évek alatt tapasztalt szivárgás, emberáradattá duzzadt az 1970-es évek végére, amikor is az emberek könnyű kis hajókon indultak el. Már az  1960-as évek elején elég haiti volt New Yorkban ahhoz, hogy létrehozzanak egy franciául beszélő misszionáriusterületet. Az első francia nyelvű gyülekezetet 1969-ben alakították és ehhez tartozott Michel Mentor is.

Az Egyesült Államokban tartózkodó haiti lakosként 1966-ban kezdett tanulmányozni a Tanúkkal. Gyorsan haladt előre és 1967-ben megkeresztelkedett. 1971-ben elvégezte a Gileád-iskolát és kijelölték Haitira fiókhivatal-felvigyázónak. Akkoriban ő egy 34 éves, egyedülálló, köpcös, jó vezetői képességekkel rendelkező férfi volt. Érkezését már csak azért is különleges örömmel fogadták, mert továbbra is sikertelenek maradtak a misszionáriusok odaküldésére irányuló erőfeszítések.

Más Tanúk saját elhatározásukból jöttek, hogy úttörőként szolgáljanak olyan területeken, ahol a szükség nagyobb. Azután 1972-ben a Társulat elhatározta, hogy felméri a helyzetet azzal, hogy a Gileád-iskolából négy végzőst küldött ki misszionáriusi munkára. Azonban a belügyminiszter támogatását élvező egyik rangidős hivatalnok kijelentette, hogy bíróság elé állítják őket, amennyiben a látogatóvízumuk lejárta után is az országban maradnak. Így aztán Puerto Ricóba utaztak, hogy megvárják az új megbízatást. Nem sokkal elutazásuk után az előbb említett tisztviselő meghalt. Három hónappal később a miniszter kegyvesztett lett, eltávolították hivatalából és száműzetésbe kellett mennie.

Egy váratlan védelmező

Legtöbbször olyan tisztviselők részéről nyilvánult meg az ellenállás, akik a papság propagandájától felbujtva vagy megzavarva cselekedtek. Néhányuknak saját előítéleteik voltak. Tetteik nem a hivatalos kormányzati álláspontot képviselték. Az akkor nemrég elhunyt haiti elnök még fiatal korában tanulmányozott a Tanúkkal. Bár később más életpályát választott, mindig is megmaradt benne a Tanúk iránti tisztelet. Ezenfelül a Tanúk becsületessége, politikai  semlegessége és törvénytisztelete több más magas rangú személy elismerését is kivívta. Például egy úttörő így emlékezik egy esetre:

„Amikor Port-au-Prince-ben folyóiratokat kínáltam fel két embernek, egyikük azt mondta: »Ha hatalmam lenne rá, az összes Jehova Tanúját börtönbe csuknám.« Mielőtt válaszolhattam volna, a másik, egy államminiszter közbevágott. Elmondta a férfinak, hogy az utazásai során és a vallási szertartások terén szerzett tapasztalatai szerint Jehova Tanúin kívül minden más vallás spiritiszta elemeket sző az imádatába. Azután hozzátette: »Jehova Tanúi az egyetlenek, akik az igaz keresztényiséget gyakorolják.«”

Jobb helyet keresve a fiókhivatalnak

Mivel a Társulat nem rendelkezett saját fiókhivatali épülettel, sokak szemében Jehova Tanúi tevékenysége nem volt méltóságteljes és odavaló. 1971-ben egy ügyvéd bérbeadott egy házat a Társulatnak a Rue St.-Gerardon. Amikor azonban megtudta, hogy Jehova Tanúi voltak a bérbevevők, nem volt hajlandó megújítani a szerződést.

Az új hely keresésére irányuló hatalmas erőfeszítések után a fiókhivatal elköltözött egy házba, mely a Rue Chérièz-n állt Canapé-Vert közelében. Ott is maradt egészen addig, amíg 1975-ben át nem helyezték Delmasba, de az igényekhez képest a hely túl kicsi volt. Michel Mentor erre így emlékezik: „Az irodalomszállítmányokat a hálószobákban, a társalgóban és a lépcsőkön kellett tárolnunk. Így aztán a zónafelvigyázó azt javasolta, hogy keressünk másik helyet, és egyre jobban előtérbe került a gondolat, hogy vásárolni kellene egy földterületet, amelyen aztán építeni tudnánk.”

Dicséret egyes papoktól, helytelenítés másoktól

1968-ban a testvérek megkapták Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. Nagy lelkesedéssel használták. A könyv segített megnyerni a fiatalok szívét a Bibliának. Bizonyos papok  szentbeszédeikben is felhasználtak belőle részeket, mindössze Jehova nevét hagyták ki.

1972-ben egy katolikus pap még Port-au-Prince székesegyházában is bemutatta ezt a könyvet és kijelentette: „Ha Jehova Tanúi felajánlják nektek ezt a kis kék könyvet, akkor fogadjátok el. Ez az igazság.” Egy asszony döbbenten bámult rá. A fia ugyanis Tanú volt és az asszony ellenezte ezt. Hazament és megkérdezte a fiát, hogy van-e Jehova Tanúinak egy kis kék könyve. „Igen” — volt a válasz. Ő azután elmesélte, mit mondott a pap, és elfogadta a fia bibliatanulmányozásra tett ajánlatát. Megkeresztelkedett Tanúvá lett.

A papság azonban egészében véve dühösen szemlélte, hogy a hívek elhagyják nyájukat. Elkezdték a szószékről bírálni az Igazság könyvet. Protestáns lelkészek — Evane Antoine, Louis Desiré és mások — Tanú-ellenes rádióműsorokat készítettek. Antoine kaján örömmel bírálta a könyvet mondatról mondatra minden vasárnap délután a port-au-prince-i MBC rádió műsorában, és rosszindulatú megjegyzésekkel illette Jehova Tanúi tanításait. Célja az volt, hogy az embereket az Igazság könyv ellen fordítsa.

Ennek ellenkezője történt. Az emberek kíváncsiak lettek, és a könyv széles körben elterjedt 1972 és 1975 között. Az emberek gyakran megállították a hírnököket az utcán, és kérték a „ti liv po ble a” (kis kék borítású könyvet). Sokan közülük Tanúkká lettek.

A rádióműsorok szimpátiát ébresztettek a magas rangú kormánytisztviselőkben is Jehova Tanúi iránt. Erre vonatkozóan mondja Rodrigue Médor:

„Michel Mentort és engem hívatott a vallásügyekkel foglalkozó miniszter a zászlótisztelgés kérdésével kapcsolatban. Felismert, hogy én vagyok a szabója és azt mondta: »Ön az, aki oly sok bajt okoz nekünk?« Azután szóba hozta a rádióban szereplő lelkészt. »Miért nem válaszolnak?« — kérdezte. Kifejtettem, hogy nem kívánunk nyilvános vitába bocsátkozni, ami csak aláásná üzenetünk méltóságát.”

 Jehova Tanúi az éterben

1973 áprilisában azonban a Társulat mégis elindította saját műsorát „Your Word is Truth” („A Te szavad igazság”) címmel szerda esténként a Radio Haiti adásában. A cél az volt, hogy mindenki pontosabb ismeretet szerezhessen Jehova Tanúiról, és szembeszálljon azokkal az előítéletekkel, amelyeket a Tanú-ellenes műsorok keltettek. Az összeállítás nem keveredett vitába lelkészek állításaival, hanem olyan témákkal foglalkozott, mint a föld jövője, Isten szándékai és a családot illető kérdések. Az anyagot a Társulat olyan kiadványaiból vették, mint például a Valóban az Isten Igéje a Biblia? és az Ébredjetek! Így ez a program magasabb színvonalú volt, mint a lelkészeké, ezzel pedig kivívta az emberek elismerését és tiszteletét.

Miután elérte célját és mivel fizetni kellett érte, a műsor 1974 novemberében megszűnt. Addigra az emberek felismerték, hogy Jehova Tanúi jól megvédték magukat. Az Igazság könyv továbbra is rendkívül széles körben terjedt.

A vallásvezetők és a befolyásuk alatt álló emberek azonban felújították támadásukat, ismét előtérbe állítva az iskolai zászlótisztelgés kérdését. Néhány lapban Tanú-ellenes cikkek jelentek meg. Így a hatóságok ismét aggodalmaskodni kezdtek az ügy miatt. A kormányzat miniszterei behívatták Rodrigue Médort és tájékoztatták, hogy ez a probléma nyugtalanítja őket. Ám mivel jól ismerték és tisztelték őt, annyiban hagyták a dolgot.

Nehézség a nem megfelelő termek miatt

Néhány tisztviselő, aki vallási körök befolyása alatt állt, hátrányos megkülönböztetést alkalmazott Jehova Tanúival szemben. A Királyság-termek építési engedélye kiadásának hátráltatásakor tőkét kovácsoltak abból, hogy a Tanúknak nem volt helyben bejegyzett szervezete. A termek ügye azonban főleg pénzügyi kérdés volt. A legtöbb gyülekezet nem tudta az építés költségeit vállalni, ezért kis épületeket béreltek, amelyek sokszor az alapvetően szükséges dolgokat is nélkülözték. Néhányan haboztak, hogy részt vegyenek az összejöveteleken ilyen szerény  körülmények között. Ám bizonyos alkalmakkor a hallgatóság száma igen magas volt. Egy 100 hírnökből álló gyülekezetben az 1975-ös Emlékünnepen több mint 400-an voltak jelen. Többen voltak a termen kívül, mint belül. Valamilyen módot kellett találni Királyság-termek építésére.

Néhány gyülekezet ezt sikerrel tette, mivel kölcsönt vett fel olyan testvérektől, akik ezt fel tudták ajánlani és később a Vezető Testület is létrehozott egy elrendezést, amellyel segítette a Királyság-termek építését. Sok szép terem épült, amióta ez 1978-ban megtörtént.

Fiókbizottság

A fiókbizottság elrendezése 1976-ban lépett életbe. Eredetileg Michel Mentor, Sénèque Raphaël és Défense Joseph voltak a tagjai, akik közül az utóbbi az 1962-ben történt megkeresztelkedése után 11 hónappal már különleges úttörőként szolgált. Rodrigue Médor 1977-ben lett a bizottság tagja. Családi kötelezettségei miatt Défense Joseph 1980-ban az Egyesült Államokba költözött.

Amikor A vér, az orvostudomány és Isten törvénye (franciául) megjelent 1978-ban, a Fiókbizottság felkérte Wilner Emmanuelt, hogy vegye fel a kapcsolatot a Haiti Egyetem orvostudományi karával. A dékán összehívta az orvostanhallgatókat és megkérte Wilnert, hogy adjon magyarázatot Jehova Tanúinak a vérre vonatkozó nézeteit illetően. Az előadás után mindannyian örömmel fogadtak egy ajándék példányt a füzetből. Azóta sokan közülük mint gyakorló orvosok tiszteletet mutatnak Jehova Tanúinak a vérátömlesztést elutasító álláspontja iránt.

Végre új misszionáriusok!

1981 májusában végre egy misszionárius házaspár léphetett be újra az országba és megkapta a tartózkodási engedélyt. John és Inez Norman a körzeti munkában tevékenykedett Kanadában, és igen hatékonyak voltak a szolgálatban. John prédikálási módszerét illetően egy kerületfelvigyázó egyszer ezt mondta:  „Nagyon érdekes vele menni, mert soha nem lehet tudni, mit fog csinálni a következő ajtónál. Eredeti egyéniség.”

John Montserrat-ban, Nyugat-Indiában született 1940-ben és Kanadában nőtt fel. Szülei Libériában szolgáltak, ahol a szükség nagyobb volt. John 1954-ben keresztelkedett meg és 1958-ban elkezdte az úttörőszolgálatot. Felesége, aki kanadai, 1968-ban kezdte el az úttörőszolgálatot.

Haitira érkezésük után egy rövid időre úttörőnek jelölték ki őket. Azután 1983-ban meghívták a Bételbe és John lett a fiókbizottság koordinátora. Michel Mentor tizenegy éven át jól felügyelt a fiókhivatalra. Most belépett az utazószolgálatba mint kerületfelvigyázó, mialatt különleges úttörőként szolgált azokban a hónapokban, amikor nem voltak kongresszusok.

Kanadából, az Egyesült Államokból, Belgiumból, Franciaországból, Nigériából és a karibi térség egyéb országaiból származó más misszionáriusok is hozzájárultak az itteni munka előrehaladásához. Ők szeretik az embereket. Élvezettel munkálkodnak a szegények tömegei között, akik összezsúfolva élnek kunyhóikban a kis patakok partján éppúgy, mint a gazdagok kényelmes házaiban. Mindkét réteghez tartozó emberek — bírák, orvosok, mérnökök, üzletemberek, kereskedők, árusok és munkások — részt vesznek velük az új rend eljövetelét hirdető prédikálómunkában.

Ott szolgálni, ahol nagyobb a szükség

A misszionáriusok mellett sokan voltak, akik személyes kezdeményezésből jöttek Haitira, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Ezek között van Maxine Stump és Betty Wooten, akik gyümölcsöző munkát végeztek Pétion-ville-ben és Thomassinban. Maxine Thomassinban lakott, egy olyan közösségben, amelyről sokan azt gondolták, hogy senki nem lesz Tanú.

55 évesen elkezdte érezni az évek súlyát. Férje elhagyta őt és Jehova szervezetét. Mégis 23 éven át kitartott azon a hegyvidéki területen, szembenézve a helyi ellenállással. Korlátozott francia  és kreol nyelvtudása miatt beszéde inkább angolnak tűnt. Lehetséges, hogy az embereknek jobban oda kellett figyelniük, ha meg akarták érteni őt, de meleg érdeklődése és őszintesége megragadta őket. Sokan tanultak vele és lettek Tanúkká. 1992-ig szolgált általános úttörőként Thomassinban, amikor is 75 évesen már nem tudott többé megbirkózni a hegyekkel. Orvosi kezelésre visszatért az Egyesült Államokba, és most úttörőként szolgál Floridában.

Betty Wooten azon a napon kezdett „úttörőzni”, amikor 1962-ben megkeresztelkedett. Nem is gondolt arra, hogy jelentkezési lapot kellene kitöltenie! Hivatalosan 1967-ben nevezték ki. Haitira érkezése óta Pétion-ville-ben szolgált különleges úttörőként. Fekete bőrű, lelkes személy, aki 57 évesnél sokkal fiatalabbnak látszik. Néha, amikor belemerül az Írások magyarázatába, nem éppen tökéletes kreol beszéde hirtelen angolra vált. Ám az őszinteség, ahogyan az igazságot elmondja és erőteljes érvelése az embereket hallgatásra és gondolkodásra ösztönzi.

 Amikor John és Inez Norman 1982-ben meglátogatta a kanadai fiókhivatalt, valaki a megrendelésekkel foglalkozó osztályon megkérdezte tőlük: „Ki ez a Betty Wooten?” Az osztály több tucat megrendelést dolgozott fel, amelyeket ő szerzett. Mi az oka ennek a sikernek? Mindig prédikál. Formális szántóföldi szolgálata csak alkalmi tanúskodásának folytatása. Üzletekben, az étterembe menet, üzemanyagtöltő állomásokon — mindig és mindenütt van lehetőség folyóiratok, könyvek, megrendelések és bibliatanulmányozások felajánlására. Most elégedetten tekinthet vissza a Haitin eltöltött 22 évre, abban a tudatban, hogy több mint 70 embernek segített Jehova szolgálatába lépni!

Most négy gyülekezet van Pétion-ville-ben, kettő Thomassinban és egy másik Kenscoffban — 1993-ban hét gyülekezet közel 700 hírnökkel egy olyan területen, amely korábban egy gyülekezethez tartozott.

Egy houngan megtalálja az igazságot

Azok között, akik Haitin Jehova Tanúi lettek, ott van egy korábbi vudu pap — egy houngan — Labiche faluban. Irilien Désir elkezdett gondolkodni Istenről, és vágyat érzett arra, hogy  otthagyja a vudu vallást. Nyíltan feltárta ezt a katolikus papnak és elvitte hozzá a szertartásokon használt dolgokat. Ám semmiféle szellemi segítséget nem kapott, így visszatért a vuduizmushoz.

Aztán a fiai Port-au-Prince-ből és a tengeren túlról írtak neki, beszámolva arról, hogy Jehova Tanúival tanulmányoznak és neki is ezt tanácsolták. Ennek eredményeként 50 kilométert lovagolt L’Azile városáig, hogy a Tanúkat megtalálja. Attól kezdve minden héten kétszer ellovagolt oda, hogy tanuljon és részt vegyen az összejöveteleken. A szellemek vagy loas, melyeknek szolgált, elkezdték gyötörni őt és még a halálát is bejelentették. Volt egy elkészített koporsója, de kijelentette: „Többé nem félek a haláltól. Tudom, hogy lesz majd feltámadás.” Így aztán, mivel nem halt meg akkor, a koporsót a betakarított élelmiszerek tárolására használta.

Részt vett a prédikálásban azokkal az úttörőkkel, akiket most már kijelöltek Labiche-be és megkeresztelkedett. Azután a földjének egy részét odaajándékozta, hogy Királyság-terem épüljön rajta. 1989-ben halt meg Jehova iránti hűségben.

Forradalom, de nem új világ

Port-au-Prince zsúfolt, szűk utcáit általában mozgó, színes szőnyegként teríti be az utasokkal tömött, rikító színekre mázolt járművek tömege. De mind az utcák, mind a járművek a megszokottnál is zsúfoltabbak voltak 1985. december 5—8. között. Haiti fogadta házigazdaként a sok száz más országból érkezett Tanút. Ők voltak a résztvevői a „Feddhetetlenség megőrzői” kongresszusnak, amelyet a Centre Sportif de Carrefour stadionban tartottak. A 4048 hírnök igazán örvendett, hogy „Az isteni idők és időszakok — vajon mire mutatnak?” című nyilvános előadást 16 260 résztvevő hallgatta meg.

Két hónappal később, 1986. február 7-én egy forradalom véget vetett a 28 évig tartó Duvalier-uralomnak. A nemzet ujjongott és jobb lehetőségekben reménykedett. Ám a  tönkretett gazdaság és az életszínvonal is egyre mélyebbre süllyedt, ahogy a politikai bizonytalanság következtében hat kormányváltozás történt 1992-ig!

Egy új Bétel építése

Ezalatt Jehova Tanúi egy másfajta történelmi eseményre számítottak. 1984 novembere óta szakképzett észak-amerikai és máshonnan érkezett nemzetközi önkéntesek segítettek egy új fiókhivatali létesítmény felépítésében 4,5 hektár területen Santo városában, közel Port-au-Prince-hez. Igénybe vették az építőipari képesítésű haitibeli testvérek szolgálatait és önkéntesek százai jelentkeztek a munkára. Az U alakú épületegyüttesben irodák, irodalomraktár és egy kétszintes lakótömb kapott helyet. Ezzel egyidőben egy kongresszusi termet is építettek.

Ezeket a létesítményeket 1987. január 25-én adták át és az átadási beszédet a brooklyni főhivatalból érkezett Charles Molohan tartotta. Ez buzdító és örömteli alkalom volt. A testvérek büszkék ezekre a fiókhivatali létesítményekre. De mi a helyzet a kongresszusi teremmel? Érzéseiket összegezve Betty Wooten mondja: „A környezet gyönyörűen rendezett, tele fákkal és virágokkal. A terem — a legmodernebb kényelemmel — Haiti tropikus éghajlatára lett tervezve. Ez dicsőség Jehova népének.” Fulgens Gaspard, aki 1987-ben lett a fiókbizottság tagja, kifejezi értékelését azért, mert a terem „jól szellőztetett, ezzel lehetővé teszi, hogy kényelmesen figyeljük a programot”.

Nagyra értékelt irodalom

A Mindörökké örvendj az életnek a földön! című füzet 1987-ben jelent meg kreol nyelven. A testvérek szívesen fogadták, mint nagyszerű eszközt, amely segít az embereknek elképzelni egy új világot, és igen nagy számban terjesztették el. Használatos szövegkönyvként is a gyülekezet osztályaiban, ahol az írást, olvasást tanítják és amely osztályok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Jehova Tanúi között olyan sokan tudnak írni és olvasni. 1987—1992 között ezek az osztályok, amelyek nyitva  állnak nem Tanúk számára is, 1343 embernek segítettek megtanulni írni és olvasni.

Az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv (franciában) sok ezer embernek segített megérteni a Bibliát, és mind a mai napig nagy az igény rá. Ám 1989-ben „A Királyságnak ez a jó híre” megjelent kreol nyelven és természetesen ez különösen jól használható Haitin.

1989 óta a Fiatalok kérdései — gyakorlatias válaszok című könyv megragadta a fiatalok érdeklődését mind a gyülekezeten belül, mind azon kívül. Fiatalok gyakran állítják meg a Tanúkat az utcán, hogy ezt kérjék tőlük. Sok könyvet helyeztek el az iskolákban a diákok és a tanárok.

Canapé-Vert-ben Nelly Saladin, egy energikus fiatal tanárnő több mint száz példányt helyezett el az iskolában a tanulóknál a Fiatalok kérdései könyvből egy hónap alatt. Jacmel kikötővárosában egy tanár több kartonnal rendelt belőle, hogy jutalomként a tanulóknak adhassa. Sok iskola használja tankönyvként a társadalomtudománnyal és kultúrával foglalkozó órákon.

1990-ben egy lányok számára fenntartott szakiskola tulajdonosa és igazgatónője megkérdezte unokahúgát, van-e valami ötlete, mit adhatna a lányoknak ajándékba. Ez az unokahúg akkor Jehova Tanúival tanult, így hát a Fiatalok kérdései — gyakorlatias válaszok, Tedd családi életedet boldoggá! és az Ifjúságodat tedd eredményessé! című könyveket javasolta. Az igazgatónő örömmel fogadta, és azonnal rendelt 40 könyvet, majd később még többet — összesen 301 darabot. Néhány olyan tanuló, aki kapott ebből az irodalomból, Tanúvá lett, míg mások most kereszteletlen hírnökök.

Hivatalos és törvényes elismerés

A Jehova Tanúit képviselő szervezet törvényes elismerését 1989-ben újra megerősítették. 1962 óta a Watch Tower Society nem volt hivatalosan elismert Haitin. Jehova Tanúi mégis megmaradtak elismert vallásként, mivel az alkotmány garantálja a  vallásszabadságot. Az évek során Rodrigue Médor ismételten találkozott a kormányzat minisztereivel, és megpróbálta megszerezni a törvényes elismerést az Association of Jehovah’s Witnesses számára. Ám csak az 1986-os kormányváltozás teremtett sikerrel kecsegtető helyzetet. Így tehát a fiókhivatal Jogi Bizottsága kérvényezte az elismerést az új kormánynál. Ezt jóváhagyták és néhány hónap elteltével a L’Association Chrétienne les Témoins de Jéhovah d’Haiti (Haiti Jehova Tanúi Keresztény Egyesülete) törvényes jogi személy lett.

Erre vonatkozóan Haiti hivatalos lapja 1989. február 20-i kiadásában bejelentette, hogy „tekintettel arra, hogy a l’Association Chrétienne ’LES TÉMOINS DE JÉHOVAH D’HAITI’ hosszú évek óta hozzájárul a tömegek neveléséhez falusi és városi területeken egyaránt az írást és olvasást oktató osztályaival” ezennel elismerjük, mint „közszolgálati szervezetet mindazokkal a jogokkal és kiváltságokkal, amelyek egy jogi személyt megilletnek”.

Ez fontos, mert az ilyen szervezetnek lehetnek saját ingatlanai. Korábban a telket a Királyság-termek és a fiókhivatal számára a testvérek nevében kellett megvásárolni. Most a tulajdonjog átszállhatott a Társulatra.

Elismerten jó állampolgárok

Jehova Tanúi vágya az, hogy segítsenek megérteni embertársaiknak, miért tanította Jézus a tanítványait így imádkozni: „Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod . . . a földön” (Máté 6:10). Melegszívű és türelmes haiti polgártársaiknak feltárják, hogy az emberek számára nem Isten akarata az éhség, a betegség és az erőszak elszenvedése vagy az, hogy megöregedjenek és meghaljanak. Rámutatnak, hogy Isten szándéka szerint a földnek valódi otthonná kell válnia egy új világ számára — egy Paradicsommá, amely magában foglalja Haitit. Arra is tanítják az embereket, hogy engedelmeskedjenek a törvénynek, éljenek tisztességes, becsületes módon, hogy alkalmassá váljanak az örök életre abban az új világban.

 Sokan elismerik azt a hasznot, amit a Tanúk munkája jelent a nemzet számára. Amikor 1984-ben Saint-Georges-ban gyilkosságot követtek el, az emberek bujkálni kezdtek, mert a rendőrség elvitte őket kihallgatni. Jehova Tanúi azonban folytatták a prédikálást, és a rendőrség megengedte nekik, hogy szabadon mozogjanak. Egy rendőr ezt mondta: „Jehova Tanúi a gonosz emberek végéről beszélnek. Nem ők követték el ezt a bűncselekményt.”

1991-ben a tüntetések és zavargások idején az emberek fosztogatni kezdtek Port-au-Prince Cité Soleil negyedében, mialatt két fiatal testvérnő tanúskodott ugyanazon a területen. Két katona érkezett és odaálltak egy keskeny utca két végére, arra kényszerítve a fosztogatókat, hogy elhaladjanak mellettük és elszenvedjék az ostorral rájuk mért ütéseket. Mi történt a testvérnőkkel? Mindegyikük egy Őrtoronyt tartva a kezében közeledett az egyik katona felé. Felismerve, hogy ők Tanúk, bántódás nélkül továbbengedte őket, majd folytatódott a verés. Egy katonatiszt Thomassique városában 1991-ben kijelentette: „Én tudom, hogy Jehova Tanúi fiataljai nem keverednek bele ilyen zavargásokba, tüntetésekbe és fosztogatásokba.”

 Az első gyors építési módszer szerint készült terem

Egy 14 hírnökből álló gyülekezetnek jutott az a kiváltság a délen fekvő Bidouze faluban, hogy övék legyen az első gyors építési módszer szerint felépült Királyság-terem. Négy nap alatt készült el. Hosszas előkészületek után az építkezés szakadó esőben kezdődött 1990. november 1-jén, csütörtökön. A Port-au-Prince-ből érkezett 18 testvér és a helybéli testvérek keményen dolgoztak minden napon át, és néhányan folytatták a munkát még hosszú ideig napnyugta után is, a hold és egy gázlámpa fényénél. Az épület nem előre gyártott elemekből készült, így az 1500 betontéglát egyenként kellett felrakni. Ám vasárnap, délután egy órára a terem kifestve készen lett az első összejövetel megtartására, amely egy rövidített Őrtorony-tanulmányozásból és az átadási beszédből állt, 81 jelenlévő előtt.

A fiókhivatal építési bizottsága kimutatta, hogy a vidéki gyülekezetek számára a gyors építési módszert felhasználva egyszerű Királyság-termeket lehet felépíteni, kevesebb mint 5000 dollárból. Ez egy fontos szempont, tekintettel a testvérek igen korlátozott anyagi lehetőségeire.

A termek iránti igény egyre növekszik. A Tanúk száma 1990 és 1993 között több mint 1900-zal növekedett. 1993 júniusában új csúcsot értek el, 8392 hírnökkel, 174 gyülekezetben. Az  1993-ban megtartott hat „Isteni tanítás” kerületkongresszuson 19 433-an voltak jelen. 1993 áprilisában 44 476 személy volt jelen az Emlékünnepen. Carrefourban, ahol az első port-au-prince-i gyülekezet megalakult, most Jehova Tanúi a legnagyobb vallási csoport.

Előre tekintve az új világra

Igen, az emberek egyre növekvő számban ismerik fel, hogy Isten Királysága az egyetlen reménység az emberiség gondjainak megszüntetésére, és e régi világ foltozgatása csak időleges megoldás. Ezért boldogan fogadják el „a Királyság jó hírét” — egy jobb világról szóló jó hírt (Máté 24:14, NW).

Jehova Tanúi Haitin boldogok, hogy segíthetnek az ilyen embereknek jobb életet élni már most, azáltal hogy megtanítják őket alkalmazni Isten Szavát, és megosztják velük a Jehova igazságos új világában való örök élet biztos reménységét.

[Táblázat a 168. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Hírnökök

10 000

8 000

6 000

4 000

2 000

0

1950 1960 1970 1980 1993

Emlékünnepi jelenlevők

50 000

40 000

30 000

20 000

10 000

0

1950 1960 1970 1980 1993

 [Térkép a 116. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Port-au-Prince

St.-Marc

Cavaillon

Cap-Haïtien

Port-de-Paix

Gonaïves

Vieux-bourg-ďAquin

Hinche

Cayes

[Kép a 120. oldalon]

Roland Fredette, aki 1945-ben érkezett misszionáriusként Haitira és később a fiókhivatal első felvigyázója lett

[Kép a 122. oldalon]

A gyülekezet Vieux-bourg-d’Aquinban az 1950-es évek közepén

[Képek a 124. oldalon]

Néhányan az első misszionáriusok közül Haitin: 1. David és Celia Homer, 2. Alex és Marigo Brodie, 3. Victor és Sandra Winterburn, 4. Peter Lukuc, 5. Fred Lukuc

[Képek a 126. oldalon]

Néhányan azok közül, akik már az 1950-es évek elején is buzgó Tanúk voltak Haitin: 1. Rodrigue Médor, 2. Albert Jerome, 3. Dumoine Vallon, 4. Benoît Sterlin, 5. Diego Scotland

[Kép a 132. oldalon]

Gloria Hill, Naomi Adams, Helen D’Amico és Frances Bailey, akik értékes módon járultak hozzá a prédikálótevékenységhez Haitin

[Kép a 139. oldalon]

Mint néhány más korábbi misszionárius errefelé, George és Thelma Corwin is motorkerékpáron járta be területét

[Kép a 143. oldalon]

Néhány korai Királyság-hírnök Port-de-Paix-ben: François Doccy és Jean Sénat különleges úttörők hátul, elöl pedig Rock St.-Gérard, a felesége és Lucianne Lublin

[Képek a 147. oldalon]

1962-ben Max Danyleykót (fent) és Andrew D’Amicót (balra) letartóztatták és kiutasították

[Képek a 161. oldalon]

Maxine Stump és Betty Wooten hozzájárulása az volt, hogy több mint húsz évig szolgáltak itt, ahol a szükség nagyobb

[Kép a 162. oldalon]

Ez a kongresszusi terem Santóban a legtöbb haiti körzetet kiszolgálja

[Kép a 167. oldalon]

A Királyság érdekeit szolgáló boldog misszionáriusok Haitin

[Kép a 169. oldalon]

Fiókbizottság (balról jobbra): Fulgens Gaspard, John Norman, Rodrigue Médor, Sénèque Raphaël