Lengyelország

A JÓL öntözött síkságok és gyorsan növekvő városok országa. Keletről a Független Államok Közössége [a volt Szovjetunió], délről Szlovákia és a Cseh Köztársaság, nyugatról Németország, északról a Balti-tenger határolja. Több mint 38 millió lakosnak ad otthont. Ez az ország Lengyelország.

A zenerajongóknak természetesen Lengyelországról más is eszébe jut. Például olyan híres zeneszerző, mint Frédéric Chopin, vagy olyan zongorista, mint Ignacy Jan Paderewski és Arthur Rubinstein. A tudósoknak Nikolausz Kopernikusz, aki kidolgozta híres elméletét arról, hogy a Föld kering a Nap körül, miközben a Föld naponta egyszer megfordul saját tengelye körül is. Madame Curie (Maria Skłodowska-Curie), a rádium felfedezője is Lengyelországban, Varsóban született.

Másrészről Lengyelország történelme tele van szívfájdalommal. Volt idő, amikor a Lengyel  Birodalom határa átszelte Európát a Balti-tengertől egészen a Fekete-tengerig, száz éve viszont gyakorlatilag eltűnt a térképről. Az első világháború után rövid ideig köztársaságként létezett, aztán újból feldarabolták, majd a második világháború alatt idegen megszálló hatalom alá került. A lengyel nép alig takarította el a második világháború romjait, amikor más kelet-európai országokhoz hasonlóan a „Vasfüggöny” elvágta a világ többi részétől. Csak az utóbbi években omlott le ez a korlát.

Jehova Tanúi 1985-ben az egész világon kezdtek beszámolókat hallani Lengyelországban keresztény testvéreik nagy nemzetközi kongresszusairól. Később, 1991-ben annak a hírnek örvendtek, hogy a Lengyelországban élő Tanúk száma meghaladta a 100 000 főt és kétszer ennyien voltak jelen az Emlékünnepen. De hogyan volt mindez lehetséges? Hiszen egészen 1950 óta — akkor a Tanúk száma Lengyelországban mindössze 18 116 volt — tevékenységük állandóan tiltva volt.

E kérdésre válaszolva idézzük fel emlékezetünkben Ésaiás próféta feljegyzett szavait: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés . . . ez az Úr szolgáinak öröksége” (És 54:17).

Az út, amelyen a Biblia Lengyelországba jutott

Lengyelországot „kereszténynek” tekintették i. sz. 966 óta, amikor Mieszko herceg a római katolikus egyház szertartása szerint megkeresztelkedett. Alattvalóit is tömegesen megkeresztelték — természetesen nem azt értve ezalatt, hogy hirtelen jó keresztényekké lettek. Tulajdonképpen a nép több évszázadon át továbbra is megtartotta pogány szláv hagyományait és babonáit. Egyesek még ma is megtartják.

Évszázadokkal azután, hogy az ország katolikussá vált, nem volt elérhető a Biblia a lengyelek, még a papok számára sem. A XIV. századi Psałterz floriański (Florianszki zsoltár) és a XV. század végi Biblia królowej Zofii (Zsófia királynő Bibliája)  a legrégibb fennmaradt lengyel fordítások. Habár ezekből a Bibliákból csak egy kézirat készült, és csak a kiválasztott kevesek férhettek hozzá. A XVI. században azonban sok európai országban, így Lengyelországban is, a vallásos szemlélet gyökeresen megváltozott. Kétségbe vonták a katolikus dogmákat. Egyre inkább a Szent Iratokat tekintették egyedüli tekintélynek. Ennek eredményeképpen a fordítók gyakrabban lefordították a Bibliát a köznép nyelvére, hogy a nyilvánosság olvashassa azt.

Az 1574-ben megjelent lengyel „Újszövetség” több helyen is használta a Teremtő Jehowa (Jehova) nevét. Ezt Szymon Budny adta ki, aki annak a kis csoportnak volt a tagja, amely ragaszkodni kívánt Isten Szavához és akik magukat egyszerűen keresztényeknek vagy testvéreknek nevezték. Később a Lengyel Testvérek nevet vették fel. Annak eredményeként, amit tanultak, elvetették a háromságtan dogmáját.

A lengyel szejm vagy parlament 1658-ban halálbüntetés terhe mellett elrendelte a Lengyel Testvéreknek, hogy három éven belül — később ezt két évre szűkítették — vagy térjenek át a katolikus vallásra, vagy hagyják el az országot. Hogyan történt ez?

Egy szembetűnő változás ment végbe az országban. Lengyelország évekig vallási türelméről volt híres. Más országok vallásüldözöttjei Lengyelországban kerestek menedéket. 1573-tól kezdve a lengyel királyok, amikor esküt tettek, az alábbi biztosítékot ígérték: „Én . . . ünnepélyesen megígérem és a Mindenható Istenre esküszöm, hogy . . . megőrzöm és fenntartom a békét azok között, akik más vallást gyakorolnak és . . . nem tűröm el semmiképpen, hogy bárkit vallása miatt befolyásoljanak vagy elnyomjanak.” Jan II. Kazimierz Waza, akinek uralkodása alatt a Lengyel Testvéreket száműzték, szintén letette ezt az esküt. Ám királlyá kenetése előtt jezsuita papnak nevelték, és ez kétségtelenül hatással volt a vallásszabadsággal kapcsolatos későbbi magatartására.

 A jezsuiták 1564-ben kezdték el működésüket Lengyelországban, körülbelül 84 évvel azelőtt, hogy Jan Kazimierz trónra lépett. A jezsuiták befolyásukat ravaszul kiterjesztették a királyi udvarra is. Ugyanakkor erőfeszítést tettek arra, hogy ellenőrzésük alá vonják az iskolákat, és ily módon formálják, alakítsák a lakosság gondolkodásmódját. A vallásszabadság szavatolása fokozatosan megszűnt. A jezsuita ellenőrzés alatt álló iskolákban nevelkedő diákok gondolkodását teljesen áthatotta a vallási türelmetlenség szelleme, amely abban nyilvánult meg, hogy durván bántalmazták a más hitűeket és otthonaikat, valamint istentiszteleti helyeiket sem kímélték. A Bibliát tiltott könyvként kezdték tekinteni. Ebben az időszakban Lengyelország területének nagy részét elveszítette. A környező országok egymás után kanyarították ki a maguk részét az országból, míg végül 1795-ben Lengyelország mint független állam eltűnt Európa térképéről.

Később megint helyreállították törvényesen a vallásszabadságot Lengyelországban. Az 1791. évi lengyel alkotmánnyal ellentétben a törvény értelmében többé nem volt tilos a római katolikusoknak más vallásra áttérniük. 1993-tól kezdve az alkotmány kimondja: „A Lengyel Köztársaság biztosítja állampolgárainak a lelkiismereti és vallásszabadságot.” A lengyelek közül sokan élnek is e szabadságukkal, és a Bibliához fordulnak útmutatásért. A római katolikus egyház így arra kényszerült, hogy többé nem tilthatja el híveit Isten írott Szavának olvasásától. A második világháború vége óta több remek lengyel Bibliafordítás jelent meg, és Jehova Tanúi ezeket javukra fordítják. Amikor a Tanúk elmondják másoknak Isten Királysága jó hírét, sokan, miként a Cselekedetek 17:11-ben említett nemesebb lelkületű emberek is, készek megvizsgálni az írásokat, „ha úgy vannak-é ezek”.

Az igazság fénye eljut a kivándorlókhoz

Amikor Lengyelország más országok fennhatósága alá került, olykor nagyon nehéz idők következtek a népre. Sok  lengyel önként, vagy akarata ellenére külföldre ment, egyesek az Egyesült Államokba. Szüleik vallása, amelyet otthon és a templomban beléjük neveltek, a római katolicizmus volt. Többen azzal is igyekeztek megőrizni nemzeti hovatartozásukat, hogy nem adták fel hitük gyakorlását. Ebből ered az a közfelfogás, hogy „aki lengyel, az biztosan katolikus”.

De a hátrahagyott hagyományos környezetük ellenére egyesek elkezdték megváltoztatni a gondolkodásmódjukat. Például 1891-ben a Watch Tower Societyhoz írt egyik levélben K. Antoszewski (akkor chicagói [USA] lakos) kifejtette, hogy bár a feldarabolt Lengyelország oroszok uralta területén nőtt fel katolikus szülők gyermekeként, de folyton kereste az igazságot. Amikor a Watch Tower Society bizonyos kiadványai a kezébe kerültek, ezek meggyőzték arról, hogy ez az általa régóta keresett igazság. Majdnem minden este ezekből a könyvekből származó felvilágosítást fordított le egy másik lengyel férfi részére, aki szintén éhezett a szellemi igazságra. Ahogyan Jézus tanácsa szólt, ’nem rejtették véka alá a szellemi igazságot’. Együtt meglátogatták a lengyel családokat, hogy megosszák velük a jó hírt (Máté 5:3, 14–16).

A lengyel bevándorlók között voltak olyanok, akik nemcsak készséggel elfogadták a drága bibliai igazságokat, hanem megosztották ezeket az óhazájukban levő családtagjaikkal és barátaikkal. Közülük egypáran visszatértek szülőföldjükre, hogy Krisztus jelenléte hírét ismertessék. „A munka előrehaladása külföldön” címmel a Sioni Őr Torony 1895. június 15-i számában a következőket adta tudtul: „Egy lengyel testvér, név szerint Oleszynski, aki három évvel ezelőtt jó és becsületes szívvel elfogadta az igazságot, visszament szülőföldjére, hogy felkutassa a felszentelődött személyeket prédikálva nekik a váltságdíj, a helyreállítás és az égi elhívás nagyszerű evangéliumát.”

Kezdetben bármely, angolul és németül rendelkezésre álló irodalmat kellett felhasználniuk. De a munkát nagymértékben  segítette, amikor lengyel honfitársaik között a bibliai igazság terjesztése céljából 1909-ben a Watch Tower Society lengyel traktátusokat nyomtatott ki ingyenes terjesztésre. Az Bibliai tanulmányok anyagának tömör kivonata is megjelent lengyelül még abban az évben. 1915-re Az Őr Torony folyóiratot is rendszeresen kinyomtatták lengyelül minden hónapban.

Az igazság magvai kisarjadnak

Egy varsói csipkegyár élére 1905 őszén Svájcból egy Bente nevű új igazgató került, aki Bibliakutató volt. Annak ellenére, hogy csak tolmácson keresztül tudott dolgozóival beszélni, megnyerte bizalmukat, és otthonában összejöttek azok az emberek, akik ismeretet szerettek volna szerezni az igazi krisztusi testvériségről. Hamarosan rendszeres megbeszéléseket tartottak Isten Szava fényében, valamint a bibliai irodalom segítségével megvitatták az éppen aktuális eseményeket.

Ez tiltakozások és forrongások korszaka volt Oroszországban. Ez az orosz uralom alatt álló lengyel területeket is érintette. Még 1906-ban az orosz cár egy rendeletben biztosította, hogy minden vallásfelekezetnek joga legyen békésen gyakorolnia vallását.

Ennek ellenére a bibliai igazság fénye nehezen tudta áttörni a sötétséget, és nagyrészt nem figyeltek fel rá, kivéve azoknak az embereknek közeli hozzátartozóit és ismerőseit, akik már érdeklődtek a Biblia iránt. Mindazonáltal a fény kiszüremlett Varsón túlra is, és kis csoportok alakultak más városokban is. Ezeket a csoportokat többször is meglátogatta H. Herkerdell testvér, a Társulat németországi Barmen-Elberfeldi hivatalából, amely gondoskodott a csoport irodalomszükségletéről.

Új ösztönzés

Charles Taze Russell, a Watch Tower Society első elnöke 1910 májusában rövid látogatást tett Varsóban. Milyen örömet jelentett a körülbelül 20 fős csoportnak, akik eljöttek,  hogy meghallgassák! Hárman annyira fellelkesedtek, hogy jelentkeztek kolportőri munkára, amit ma úttörőszolgálatnak nevezünk. Sikerült sok könyvet elhelyezniük, és több olyan személyre akadtak, akik szerettek volna többet tudni a „pogányok idejének” közelgő végéről (Luk 21:24). 1913-ban többen azok közül, akik érdeklődtek Isten Szava iránt, Łódźban és más helyeken csoportokat alakítottak.

Varsóban azonban a nyilvános összejövetelek megtartásával kapcsolatban kezdtek nehézségek támadni. Az orosz rendőrség mindent gyanúsnak talált, ami felkelésre való előkészületnek látszott. De egy katonatiszt, aki nemrégen érdeklődni kezdett az igazság iránt, közbenjárt a Bibliakutatók érdekében, úgyhogy egy rendeletben elismerték legális működésüket. Amikor Lengyelország visszanyerte az első világháború után a függetlenségét, ez a rendelet, amelyet 1913-ban egy tábornok adott ki, aki Varsó kormányzója volt, biztosította a testvérek törvényes működését.

Egy ideig a Bibliakutatók rendes körülmények között működtek. Az igazság régi harcosai közül egyesek még vissza tudnak emlékezni arra, hogy szüleiktől hallottak olyan testvérekről, akik az 1914 előtti varsói gyülekezetben tevékenykedtek. Közülük valók Kącki, Kokosiński, Barcikowski, Rudaś és Kremer testvérek. Dojczman testvér és Maron testvérnő más területeken tevékenykedtek.

Amikor 1914-ben kitört a háború, a nehéz életkörülmények — főleg a városokban — arra kényszerítették a Varsóban és Łódźban lévő családokat, hogy szétszéledjenek. De a Bibliakutatók tevékenysége nem állt le. Egy kis csoport még mindig tartott összejöveteleket egy varsói lakásban. Egy idő múlva ez a csoport több olyan emberre talált, akik keresték a világ eseményeire a bibliai magyarázatot. Például Bolesław Uchman 1916-ban keresztelkedett meg, és több mint egy fél évszázadig a varsói gyülekezet oszlopos tagjaként szolgált. 1918-ra már 50 személy járt el a nyilvános  előadásokra. Amikor a háború véget ért és az amerikai lengyel testvérek megérkeztek segítségképpen, a munka nagy lendületet vett.

Virágzó lengyel gyülekezetek az Egyesült Államokban

Akkoriban az Egyesült Államokban a Bibliakutatók összes idegen nyelvű csoportja közül a lengyel származásúak a legnagyobb és legaktívabb csoportok közé tartoztak.

Bár az Egyesült Államokban a Bibliakutatók heves üldözésen mentek keresztül, különösen 1918—1919-ben, a lengyel csoport kezdeményezőkészséget mutatott a tekintetben, hogy Jehovát szervezetten szolgálja. 1919 kezdetén felállítottak egy törvényes testületet különösen a lengyelül beszélő gyülekezetek szükségleteinek kielégítése céljából. Ezt Detroitban (Michigan állam) jegyeztették be. Lengyel neve Strażnica—Towarzystwo Biblijne i Broszur, azaz „Őrtorony Biblia és Füzet Társulat” lett. Nem azzal a céllal létesült, hogy versenyezzen az anyatársulattal, a Watch Tower Bible and Tract Society-val. A detroiti hivatalt egyszerűen a Társulat lengyel fiókhivatalának tekintették. A cél az volt, hogy gondoskodjanak a gyülekezetek számára a szervezettől jövő szellemi táplálékról, és nehéz időben hűséges kitartásra buzdítsák a testvéreket, valamint hogy segítsenek Lengyelországban is terjeszteni a bibliai igazságot.

Már az 1920-as évek elején ez a társulat tíz utazó képviselőt, úgynevezett pilgrimet küldött ki a lengyel gyülekezetek meglátogatására. 622 nyilvános előadást tartottak, s ezeket 211 692 személy hallgatta végig. A lengyel kolportőrök száma 36 volt. A lengyel Őr Torony rendszeresen, havonta kétszer jelent meg. A gyülekezetek ki tudták egészíteni a lengyel nyelvű füzetekből és a Bibliai tanulmányok köteteiből meglevő készleteiket. 1921-ben megjelent egy új énekeskönyv Hymns of the Millennial Dawn (Millenniumi hajnal himnuszai)  címen. A Milliók élnek most, akik sohasem fognak meghalni című füzet lengyel fordítását nagy lelkesedéssel fogadták a testvérek és egy éven belül 45 545 példányt terjesztettek el belőle. A Bibliai tanulmányok 7. kötete és Az Isten hárfája című könyv is megjelent egy kicsit később lengyelül.

A lengyel testvérek nem kívántak függetlenek lenni az angolul beszélő testvérektől. Így 1921 januárjában a detroiti társulat vezetői megválasztották J. F. Rutherfordot elnöküknek, aki akkor az anyatársulat elnöke volt. Később júliusban a Társulat közgyűlésén döntés született arról, hogy egyesülnek a Társulat pennsylvaniai testületével. Akkortól kezdve még nyilvánvalóbb lett, hogy a detroiti hivatal a Watch Tower Society törvényes fiókhivatalaként szolgált. 1922 májusában ez a fiókhivatal Brooklynba költözött. Brooklyn lett 1919 októbere óta újból a Társulat működésének székhelye. A lengyel Őr Toronyt, valamint a könyveket és füzeteket ettől kezdve Brooklynban adták ki.

Tekintettel a buzgalomra, amelyet a lengyel testvérek felmutattak és a tiszteletre az iránt a szervezet iránt, amelyet Jehova felhasznál, Jehova megáldotta erőfeszítéseiket. Például Krisztus halálának 1921-es Emlékünnepén az Egyesült Államokban 65 helyen lengyelül emlékeztek meg az ünnepről. A jelenlévők létszáma 2942 volt. Egy évvel később 73 lengyel gyülekezet és csoport számolt be az Emlékünnep megtartásáról. És 1923-ban a chicagói lengyel gyülekezetben 675-en voltak jelen; ez volt a világon a negyedik legnagyobb létszámú gyülekezet; csak New York városban (906), Londonban (1029) és Los Angelesben (850) volt népesebb létszámú, más nyelvű összejövetel.

Ennek hatásai Lengyelországban is érződtek. A lengyel testvérek, nagyobb számban mint valaha azelőtt, kezdtek visszatérni az óhazába rokonlátogatás céljából, ahol aztán kifejtették a bibliai igazságokat rokonaiknak, és olykor még ott is maradtak, hogy gyülekezeteket alapítsanak. Ez  1921-ben, amikor Lengyelország demokratikus alkotmányt fogadott el, még könnyebb lett. Bár a római katolikus egyház kiváltságos helyzetet kapott, de a lelkiismereti és vallásszabadságot mindenkinek biztosították.

Egyre nagyobb számban küldték a Watch Tower Society kiadványait Lengyelországba. Az ottani munka megkönnyítése céljából 1919-ben bejelentették egy varsói fiókhivatal felállítására vonatkozó szándékukat. A hivatal 1921-ben kezdte meg működését.

Hamis atyafiak megkísérlik a testvérek hitét feldúlni

Az első világháború alatt az Oroszország lengyel szektorában élő testvéreket elvágták a külvilággal való kapcsolattól. A varsói gyülekezet csak 1919-ben értesült Russell testvér haláláról, két évvel azután, hogy az bekövetkezett, és még akkor is csak egyes testvéreken keresztül. Megalapozatlan hírek is érkeztek arról, hogy az amerikai testvérek között szakadás következett be. Ezek a kósza hírek nehézségeket támasztottak, különösen amikor egy szakadár csoport képviselője az Egyesült Államokból Varsóba érkezett, hogy az ottani csoportot befolyása alá vonja. A szakadárok a testvérek többségét magukkal sodorva megszerezték az ellenőrzést a törvényes testület felett, amely addig a lengyelországi testvérek szolgálatában állt. Többek között ennek következményeként a varsói gyülekezet összejöveteli helyét is elvesztették.

Szerencsére Amerikában a lojális lengyel testvérek is intézkedtek, és egy küldöttséget indítottak Lengyelországba. Ennek tagjai voltak: W. Kołomyjski, pilgrim vagy utazó szónok, aki a Társulat michigani testületének elnöklője volt és C. Kasprzykowski. 1920-ban érkeztek Lengyelországba. A varsói testvérek meleg szeretettel fogadták őket.

Mivel elveszítették a rendszeres összejöveteli helyüket, a megmaradt testvérek mozihelyiségeket béreltek ki gyülekezeti  tanulmányozásra és nyilvános előadásokra. A vasárnapi nyilvános előadásokat újságokban és utcákon terjesztett szórólapokon adták az emberek tudomására. Mindezen nehézségek ellenére, amelyekkel a testvérek szembenéztek, ragyogóak voltak a kilátások a növekedésre.

Ugyanabban az évben Sátán újabb csapást mért az emberekre. Háború tört ki Szovjet-Oroszország és Lengyelország között, amelynek eddig soha nem tapasztalt infláció volt a következménye. Ez igen nagymértékben megnehezítette a munkát. Ebben a válságos időben Kołomyjski testvért is ledöntötte lábáról a tífusz. Felgyógyulása után visszatért az Egyesült Államokba és ott szolgált tovább pilgrimként.

A varsói testvérek kérésére a Társulat Kasprzykowski testvért tartotta hivatalos képviselőjeként Lengyelországban. Ő nagy lendülettel fogott hozzá, hogy bejegyeztesse a Bibliakutatók Egyesületének II. Csoportját. Ez a II. Csoport a Társulathoz hű testvérekből állt; az előbbi társulat helyébe lépett, amely a szakadárok kezére került. A Bibliakutatók újra törvényesen elismerve, nagyobb mértékben meg tudták szervezni a nyilvános előadásokat. 1921 folyamán ezeken az előadásokon néha 700-an is jelen voltak. Majd a testvérek találtak egy új, teremként használható épületet, amelyben az átalakítás után több mint 400-an fértek el.

Az első nagy kongresszuson (1921. október 30—november 2.) 500-an voltak jelen Lengyelország különböző részeiből és 14-en keresztelkedtek meg. A következő évben az Emlékünnepi jelenlevők száma az ország 32 helységében elérte a 657 főt. Ugyanebben az évben több kongresszust tartottak, amelyen 108 személy jelentkezett vízbe való bemerítkezésre. A munka jó ütemben haladt előre.

Csakugyan rágalmazta a pápát?

Jan Kusina 1920-ban tért haza az Egyesült Államokból a volt Osztrák—Magyar Monarchia területén található  nagyvárosba, Krakkóba. Bár ő maga kezdő volt az igazságban, hamarosan sikerült az őszinte emberek egy kicsiny csoportjának érdeklődését felkelteni. De letartóztatták és azzal vádolták, hogy megrágalmazta a pápát. Valóságban csupán annyit tett, hogy megosztotta a bibliai igazságokat másokkal. A bíróság előtt a Bibliára támaszkodva mondta el védőbeszédét. A bíró, egy tisztességes gondolkodású férfi, felmentette a vád alól.

Körülbelül ugyanezen időben Józef Krett testvér, egy egyesült államokbeli pilgrim, aki ellátogatott Varsóba és Krakkóba, arról számolt be, hogy az iskolás gyermekeket arra oktatták, hogy a katekizmusokban lévő imát így módosítsák: „A hirtelen haláltól, az éhínségtől, a tűztől, a háborútól és az amerikai eretnekség pestisétől ments meg minket ó, Uram!”

A teológusok megpróbálják lejáratni a Bibliakutatókat

Egy másik hazatelepülő, Winitz testvér, egy jómódú, de önfeláldozó férfi, Krakkóban vásárolt egy házat azért, hogy azt összejöveteli helyiségként használják. 1922-ben ez a ház három testvér és három katolikus teológus között zajló vita színhelye lett.

Franciszek Puchała előző évben tért vissza Amerikából és személyesen kinyomtatott egy röpiratot, amely 13 egyházi tantételt sorolt fel. 10 000 lengyel márkát ajánlott fel annak, aki a felsorolt tantételből bármelyiket a Szent Iratokból alá tudja támasztani. Ezek közé tartozott az emberi lélek halhatatlansága, a tüzes pokol, a tisztítótűz, a miseáldozat, a papi nőtlenség, a fülbegyónás, a rózsafüzér használata stb. Később Puchała testvér ezt írta: „Olyan volt ez, mint amikor valaki bottal beletúr egy hangyabolyba.”

A papság katolikus újságokon keresztül követelte a röplap nyilvános visszavonását. Máskülönben — jelentették ki — vádat emelnek Franciszek Puchała ellen, amiért az egyházat  megrágalmazta. Puchała testvér nem hátrált meg a fenyegetés elől, s azt kérte, hogy nyilvánosság előtt folyjon le a vita.

A papság kikérve a Római Kúria véleményét, beleegyezett egy vitába, de csak a nyilvánosság kizárásával, mert az indoklásuk szerint „az érintett dolgok szent természetűek”. Puchała testvér elfogadta a feltételt. A papság annyira biztos volt a győzelemben, hogy még egy ügyvédet is meghívtak, hogy nyomban intézkedni tudjon a testvérek ellen, ha kiderül a vereségük. Az egyházi újság dölyfösen ezt írta: „Meglátjuk, kinek lesz igaza — az évszázadok óta fennálló római katolikus egyháznak, vagy e szánalomra méltó, maroknyi, félrevezetett teremtménynek, akik még olvasni sem tudnak helyesen a Szent Iratokból.”

Jan Rostworowski, közismert jezsuita teológus vezette a katolikus küldöttséget, amelyhez még két másik pap is csatlakozott. A Bibliakutatókat Franciszek Puchała és két másik testvér képviselte. Gyorsírónők és még néhány személy  volt jelen tanúként. A jezsuiták két nagy bőrönd könyvvel felszerelkezve érkeztek a helyszínre. A testvéreknél csak Biblia volt és görög, illetve héber szótárak.

A papok azt kérték, hogy a röplapon a 13. pontot (a lélek halhatatlanságát) vizsgálják meg elsőnek. Körülbelül két óra eltelte után a teológusok azzal mentegetőztek, hogy most már nincs több idejük, és távoztak. Bár a nyilvánosság előtt soha nem ismerték be kudarcukat, de egy újságcikkben annyit bevallottak: „El kell ismernünk, a Bibliakutatók . . . nem teljesen tudatlanok.”

A vita teljes anyaga egy kis füzetben jelent meg Bitwa na niebie (Égi harc) címen. Első alkalommal 10 000 példányszámban adták ki, majd többször újranyomtatták. A hagyományosan vallásos krakkói közösség a környező területtel együtt kénytelen volt felfigyelni. És mi volt az eredmény? 1923-ra 69 személy volt jelen a krakkói Emlékünnepen.

A papság természetesen soha nem bocsátotta meg Puchała testvérnek, hogy a katolikus egyház tekintélyén csorbát ejtett. Mindent megpróbáltak, hogy életét megkeserítsék. Egy rendőrt küldtek ki, hogy az otthonában tartott összejövetelekről feljegyzéseket készítsen, és később több ízben is a bíróság elé hurcolták. Nem egyszer bérgyilkosok fenyegették az életét, de Jehova megvédelmezte.

Wawrzeńczyce falucskában egy szentbeszéd alatt a pap felbujtotta az embereket arra, hogy furkósbotokkal támadják meg Puchała testvért, amikor eljön hozzájuk, hogy előadást tartson. Egy túlbuzgó asszonyokból álló csoport égett a vágytól, hogy eleget tegyen a pap utasításának. Kora reggeltől késő estig lesben vártak Puchała testvérre. Amikor megérkezett, a testvér nyugodtan így szólt hozzájuk: „Az üssön meg először botjával, aki közületek nem bűnös.” Végül a nők mind visszavonultak. Amikor hazatértek mindegyiküket helyben hagyta a férje, éppen azokkal a botokkal, amelyekkel Puchała testvért akarták megverni. Miért? Mert a férjek  feldühödtek amiatt, hogy oly sok ideig kellett várniuk az ebédre!

Egy üzlet tulajdonosnője megosztja az igazságot egy tanítóval

Egy cipőüzlet tulajdonosnője 1919-ben a textilközpontként ismert Łódźból gyógykezelésre ment Gdańskba. Mandowa üzletasszony ott hallott először a Szent Iratok igazságairól. Őszinte szívvel elfogadta az igazságot. A Társulat irodalmával megpakolva érkezett haza, és lelkesen beszélni kezdett barátainak és ismerőseinek arról, amit olvasott. Érvei nagy hatással voltak egy fiatal tanítóra, akit egy barátja arra buzdított, hogy vegyen részt nála az összejöveteleken.

1920-ban ez a tanító, Wilhelm Scheider elintézte, hogy vidékről helyezzék át Łódźba, így szorosabb kapcsolatban tudott lenni az ottani érdeklődők e kicsiny csoportjával. Mandowa asszony később Bibliakutató lett, és a nála összejövő kis csoportot azok a testvérek támogatták, akik alkalmilag Gdańskból, közel 390 kilométerről vonattal eljöttek. A társulati kiadványok és a Biblia tanulmányozása alapján Scheider úr meggyőződött arról, hogy megtalálta az igazságot. Próbák és üldöztetések ellenére hűségesen az igazság köré építette fel életét 1971-ben bekövetkezett földi pályafutásának a végéig.

Bátor tanúskodás Łódźban

Kezdetben a łódźi csoport tevékenysége nem nagyon terjedt ki a nyilvános tanúskodásra. Ám miután 1922-ben Mandowa testvérnő meghalt, a temetésével kapcsolatos nehézségek fordulópontot hoztak. A papság megtagadta, hogy engedélyt biztosítson egy temetésre a temetőben. Ez nagy vihart támasztott a tömegtájékoztatásban. A háromnapos küzdelem után, amelybe még a rendőrségnek is bele kellett avatkoznia, egy kis mohamedán temetőben kaptak sírhelyet. Körülbelül ezer személy vett részt a temetésen, s az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra, mit hisznek igazában a  Bibliakutatók. A temetési beszédet egy gdański testvér tartotta meg; ez volt az első nyilvános tanúskodás Łódźban.

Attól kezdve rendszeresen tartottak nyilvános előadást a testvérek, s ezeket újságokban is meghirdették. Mozihelyiségeket béreltek ki az ilyen összejövetelek céljára. Kezdetben elég tágasak voltak ezek a helyek, de hamarosan még az 500 000 lakosú nagyváros legnagyobb mozijában sem fért el a hallgatóság. Közben kis csoportok jöttek össze magánházakban összejövetelre, hogy tanulmányozzák a Bibliát és a Biblián alapuló irodalmat. Mivel számos łódźi német és zsidó származású volt, a nyilvános előadásokat és a kisebb összejöveteleket lengyelül és németül tartották meg.

E nyilvános előadások hallgatói közül százak, ha nem ezrek „csak hallgatói” de nem ’megtartói voltak az igének’ — ahogyan Jakab tanítvány kifejtette (Jak 1:22). Mindazonáltal az Emlékünnepen az 1922. évi 25-ről a jelenlévők száma 1924-ben már 92-re emelkedett. És 1924-ben, miután a łódźi testvérek egy használaton kívüli üzemet átalakítottak a város szívében, a testvéreknek egy szép termük lett, és ez szolgált az első kongresszusuk színhelyéül. Ez alkalommal körülbelül 200 személy volt jelen.

Ebben az időben a testvérek az új munkára összpontosították a figyelmüket: meghívták az embereket „A teremtés története képekben” című film megtekintésére, egy filmre, amelynek a bemutatása csak az 1920-as évek elején kezdődött el Lengyelországban. Az egész program négyszer kétórás vetítésből állt. Oly sokan szerették volna látni ezt a vetítést, hogy bár a legnagyobb termeket vették igénybe, a testvéreknek többször is meg kellett ismételniük a vetítést.

Nyilvános összejövetelek növekedést hoznak Poznańban

1910-ben, 18 éves korában Teofil Szmidt elhagyta Radomskóhoz közeli otthonát, és Németországba költözött, hogy munkát  találjon. Ott 1914-ben hallott a Bibliakutatókról, és ő is elment megnézni „A teremtés története képekben” című filmet. Két témában is kielégítő magyarázatot kapott, ami már hosszabb ideje foglalkoztatta: Krisztus visszatérése és a világ vége.

Miután később visszatért Lengyelország Poroszország által uralt területére, felvette a kapcsolatot egy poznańi csoporttal, akik olvasták C. T. Russell könyveit. Bár még nem keresztelkedett meg, de már ő vezette az ottani tanulmányozási összejöveteleket és szép előrehaladást ért el. 1918-ban, a berlini Kuját testvér látogatása idején Teofil Szmidt megkeresztelkedett és a poznańi első gyülekezet szolgája lett. A következő néhány évben lelkesen megszervezte a nyilvános összejöveteleket. Mire Poznańt 1922-ben elhagyta, a gyülekezetnek már körülbelül 20 rendszeres tagja lett.

Ezután Kącki testvér Varsóból elköltözött, hogy a poznańi gyülekezetnek viselje gondját. 1914 előtt ismerte meg az igazságot, amikor mint tehetséges szobrász Párizsba készült az egyetemi képzésre. Ehelyett Jehova szolgálatára adta át magát. Saját költségén lelkesen termeket bérelt Poznańban és buzdító előadásokat tartott. Ennek eredményeként 1924-re Poznańban az emlékünnepi jelenlévők száma 91-re emelkedett. Ugyanebben az évben Varsóban 281-en voltak és 13 más lengyel városban és községben 625-en vettek részt, ha csak azokat a csoportokat számítjuk, ahol legalább 20 személy volt jelen. A jövőbeni növekedés biztosnak látszott. De még kemény hitpróbák vártak a testvérekre.

Az 1925-ös év — a megosztottság ideje

Bár Kasprzykowski testvér az első világháború után értékes szolgálatokat tett a testvéreknek, a büszkeség később botlásköve lett. Büszkeségének kezdeti jele volt az, hogy megsértődött, ha valami miatt tanácsot adtak neki, s később teljesen egykori testvérei ellen fordult. Amikor az Őr Torony elkezdte egyre nyomatékosabban hangsúlyozni, hogy mindenki felelős a jó hír hirdetésében részt venni, Kasprzykowski  halló fülekre talált azok között, akik semmit sem kívántak tenni azon kívül, hogy hallgattak.

Bár egy rövid ideig a varsói gyülekezet látszatból összejött és színlelte az egységet, de a valóságban már élesen kettévált a gyülekezet. A döntő fordulat az 1925-ös Emlékünnep idején következett be. A közel 300 testvér közül csak 30 testvér maradt lojális a Társulathoz.

Hamarosan más gyülekezetek is hasonló sorsra jutottak. A łódźi gyülekezetben közel 150 személy közül 3 testvér és 6 testvérnő továbbra is lojálisan összejött, hogy tanulmányozzák Isten Szavát az Őr Torony kiadványok segítségével. A szántóföldi szolgálatban is részt vettek, és az Aranykorszak-nak (a mai Ébredjetek!-nek) igen jó hasznát vették. Lengyelül 1925-ben jelent meg.

Sokan a habozók és a megzavart testvérek közül, látva e kicsiny łódźi csoport szellemiségét és buzgalmát, visszatértek a szervezethez. Azon a nyáron a łódźi gyülekezet elsőnek követte a Társulat arra irányuló utasításait, hogy szervezzenek „misszionárius” csoportokat, hogy a távoli területeken tanúskodjanak. Néhány hely, ahol nyilvános előadásokat szerveztek, 150 kilométer távolságra volt.

A gondok ezzel nem értek véget. Országszerte voltak olyanok, akiknek az Isten szolgálatára irányuló indítékát az a hiedelem befolyásolta erősen, hogy legkésőbb 1925-re elnyerik majd égi jutalmukat. Ezek közül 1925 után többen legyengültek szellemileg és elestek. Ez alatt az idő alatt különféle szakadár csoportok igyekeztek aktívan magukhoz ragadni a gyülekezetek irányítását, vagy legalábbis törekedtek azok gyöngítésére. Három ilyen szakadár csoport még ma is létezik. De ahogyan teltek az évek, nyilvánvaló lett, kiken nyugodott Isten áldása és kik prédikálták az ’Isten királysága jó hírét’ az Írásokban körvonalazott módon (Máté 24:14, NW).

 E válságos idők után a „hű és bölcs szolga” irányítása alatt a munkát csaknem újból el kellett indítani. Több akadály ellenére jó eredmények is születtek (Máté 24:45–47).

A munka szilárdabban megalapozódik

Varsóban a helyzet nem kecsegtetett azzal, hogy hamarosan minden normalizálódik. Előbb Wnorowski testvért küldték Lengyelországba, de ő egy-két év után belefáradt a helyzetbe és visszatért Amerikába. Ezután Szwed testvért bízták meg a varsói hivatal vezetésével, de egy év múlva helyét Wacław Narodowicz vette át, aki bár jó szónok volt, de nem szerette az irodai munkát, és egy év után inkább visszatért a szántóföldi szolgálatba.

E nehéz időszak alatt a Társulathoz lojális testvéreknek nem volt jogi képviseletük, melyen keresztül nyilvános előadásokat tudtak volana tartani, nem beszélve a kongresszusok megtartásáról. Az eredeti testület a szakadárok kezén volt, és még a Bibliakutatók Egyesületének II. Csoportja is a hitehagyók, Kasprzykowski és társai irányítása alatt állt. A hatóságok nem voltak hajlandók egy harmadik csoport gondolatával foglalkozni, így minden a holtpontra jutott.

De Jehova meghallgatta lojális szolgáinak imáit és gondoskodott kivezető útról. Egy Całka nevű szerény férfi, aki már az első világháború előtt megismerte az igazságot, a Bibliakutatók eredeti testületének tagjaként volt nyilvántartva Varsóban. Korábban szellemileg megbotlott, de ebben a válságos pillanatban magához ragadta a kezdeményezést, és felvette újból a kapcsolatot a gyülekezettel. Ő beleegyezett abba is, hogy átadja Wilhelm Scheidernek teljes hatalmú megbízását. Ez nagy segítségnek bizonyult a testvéreknek „az evangyéliomnak oltalmazásában és megbizonyításában” (Fil 1:7).

A Társulat 1927-ben Lengyelországba küldött egy kedves és jó képességű testvért, aki az Egyesült Államokban és Franciaországban pilgrimként látogatta a gyülekezeteket. Ez a  testvér, Ludwik Kuźma sokakat fellelkesített a buzgó tevékenységre. De mire visszatért Amerikába, tisztán látta, hogy szorosabb kapcsolatra van szükség a Társulat főhivatalával. Rutherford testvér ezért úgy döntött, bizonyos szervezeti kiigazításokat hajt végre.

Mivel Narodowicz testvér elhagyta a varsói hivatalt, ezért Paul Balzereit testvért küldték ki a Társulat németországi hivatalából, hogy keressen valakit Lengyelországban, aki a németországi hivatallal együttműködne Jehova lengyelországi szolgáinak kiszolgálásában. Abban az időben a łódźi gyülekezet élen járt a szántóföldi szolgálatban, úgyhogy Balzereit testvér megkérdezte Wilhelm Scheidert Łódźban, vállalná-e ezt a megbízatást. Scheider testvér viszont alázatosan Edward Rüdigert javasolta, aki akkor Az Aranykorszak folyóiratot fordította. Rüdiger testvér majdnem egy évig látta el ezt a felelősséget.

Amikor az utazási korlátozások lehetetlenné tették, hogy a németországi testvérek további segítséget nyújtsanak Lengyelországnak, a lengyelországi teokratikus tevékenység általános irányítása a Társulatnak Bernben (Svájc) levő közép-európai hivatala alá került. Onnan 1928-ban Martin Harbeck indult Lengyelországba megint azzal a küldetéssel, hogy találjon egy képesített testvért, aki a lengyel szántóföld felvigyázójaként szolgálna. Scheider testvért megint felkérték e megbízatás elvállalására, s most elvállalta ezt a megbízatást.

Ezután folytonos növekedés vált nyilvánvalóvá. 1927-ben az Emlékünnepen 1101 személy vett részt, de csak 76-an adtak le munkajelentést a jó hír hirdetésében való részvételükről. 1928 végére 24 gyülekezet volt megszervezve a szolgálatra, és 256 hírnök adott le rendszeresen munkajelentést. 1929-ben a Királyság-üzenet hirdetésére megszervezett gyülekezetek száma elérte a 40-et és 1930-ban már az 55-öt.

A Társulat utasításainak megfelelően időről időre ezek a gyülekezetek olyan heteket szerveztek, amikor többet prédikáltak.  Első ízben 1929-ben néhány kolportőrt küldtek Lengyelország délkeleti részébe, hogy megosszák a Királyság-igazságokat az ottani ukránokkal. Az 1930-as Évkönyv ezt mondta: „Egyre több hittestvér felismeri, hogy nem arra kaptak meghívást, hogy az Úrral a szőlőben üljenek, hanem hogy vele együtt dolgozzanak.”

A megrostálás ideje

Közben az a hely, amelyet eddig a varsói hivatal részére béreltek, elégtelennek bizonyult. Abban a városban nem jártak sikerrel egy másik hely utáni kutatásban. Minden túl drága volt. Így az a döntés született, hogy átköltöztetik a hivatalt Łódźba.

Egy ideiglenes hivatalt a gyülekezet összejöveteli helyén állítottak fel. Végül is 1932-ben találtak egy alkalmas épületet a Rzgowska utca 24. szám alatt. A gyülekezeteket értesítették  arról, mennyi pénzre lenne szükség ahhoz, hogy hozzájussanak, de a testvérek, jóllehet azelőtt készek voltak az áldozatokra, most nem reagáltak. A tulajdonos belement a fizetés elhalasztásába is, noha más vevői is jelentkeztek. Újból értesítették a testvéreket a helyzetről, de megint nem reagáltak. Miért?

Mielőtt tisztázódott volna a válasz, Jehova más forrásból gondoskodott a segítségről. Három nappal a fizetési határidő lejárta előtt, Scheider testvérnőnek sikerült kölcsönkérnie a szükséges pénzt az egyik viszonylag jómódú mostohanővérétől, jóllehet az nem is hajlott az igazságra.

De hamarosan világossá vált, miért vonakodtak a gyülekezetek pénzt adni a łódźi épület megvásárlására. Wacław Narodowicz, aki pilgrimként szolgált, beutazta egész Lengyelországot, azt bizonygatva, hogy a hivatalnak a Varsóban kellene maradnia, és újból az ő irányítása alá kell kerülnie. Pénzt kért a testvérektől egy Varsóban levő hivatali hely megvásárlására, és azt is kérte, hogy az ő kezéhez juttassák el a pénzt. Bár ezt a célját nem érte el, Narodowicz sok testvért felzaklatott. Később hitehagyott lett.

Olyan idő volt ez, amikor azok az „állhatatlan lelkek”, akik embert követtek és nem Jehovához és szervezetéhez ragaszkodtak, kirostálódtak (2Pét 2:14, 15). Ebben jelentős tényezőként az a tevékenység játszott szerepet, amely a Jehova Tanúi név felvételével kapcsolódott össze. Nem akart mindenki tanúskodni. Azok, akik a szervezet mellett kitartottak, tanújelét adták Jehova iránti szeretetük valódiságának. Ez fontos volt, mivel az 1930-as évek — sőt a későbbi évek is — olyan éveknek bizonyultak, amikor Jehova Tanúinak Lengyelországban az életben maradásukért kellett harcolniuk. Ez volt az az idő, amikor Ésaiás 54:17. verse többször is igaznak bizonyult — igen, Jehova szolgái ellen sok ’fegyver készült’, de egyiknek sem sikerült az igaz imádatot kiirtani.

 Támadások és ellentámadások

A római katolikus papság egyre gyakrabban rágalmazta meg Jehova szolgáit, különösen a sajtóban. Azt is megkövetelte, hogy az emberek szolgáltassák be a Bibliakutatóktól kapott összes irodalmat, hogy nyilvánosan elégethessék. Ennek tipikus példája Chojnicében történt, amely nagy nyilvánosságot kapott. Az államügyészi hivatal Śmieszko testvért, egy ottani úttörőt, a nyomtatott anyagok alapján istenkáromlással vádolt. 1933-ban a tárgyaláson nagy tömeg vett részt. Janke katolikus papot is megidézték tanúvallomás tételére, akinek filozófiai doktorátusa volt és a helyi középiskolában hittant tanított. Scheider testvér képviselte a Társulatot. A lélek halhatatlansága, az örök gyötrelem és tisztítótűz szerepelt a megvitatásra kerülő témák között. Ezután Janke elismerve vereségét, odalépett Scheider testvérhez, kezet fogott vele és azt mondta, soha nem engedné meg, hogy még egyszer ilyen perbe keveredjen.

 A krakkói Ilustrowany Kurier Codzienny (Képes Napi Kurír) című újság is csatlakozott a Tanúk elleni támadáshoz, hamisan azzal vádolva a testvéreket, hogy álcázott kommunisták, akik bolsevista dalokat énekelnek, a Szovjetunióban kapják a kiképzést és fizetést is. A testvérek ebben az esetben beperelték az újság felelős személyeit, és a bíróság a szerkesztőt meg is büntette.

A jezsuita Mieczysław Skrudlik személyesen adott ki rágalmazó füzeteket a Tanúk ellen. De amikor a bíróságra megidézték, beteget jelentett. Háromszor is kérte a per elhalasztását. Időközben többször elköltözött, és végül nem lehetett nyomára bukkanni.

De a papság nemcsak szóbelileg támadott. Csatlósaival több ízben is tettlegességhez folyamodott. Amikor a Tanúk házról házra prédikáltak, az ellenség megtámadta őket. Ilyenkor öklüket, lábukat, botokat és köveket használtak, megsemmisítették a bibliai irodalmakat és a Tanúkat véresen, eszméletlenül ott hagyták a földön. A távoli területre prédikálás céljából elutazó Tanúkat elfogták, megverték, víz alá nyomták; biciklijüket és motorkerékpárjukat összetörték; irodalmukat elkobozták és megsemmisítették.

Bolesław Zawadzki, régóta szolgáló úttörő emlékirataiban azt írta, hogy amikor egy összejövetelt tartottak szülei házában, Kielcében, egy 2000 fős dühös, hangoskodó csőcselék körülfogta a házukat, és kövekkel hajigálta meg. Talicskával hordták az újabb muníciót. Ez a „játék” nem sokkal éjfél után szűnt meg. A tetőre dobált kövekből hat kordéra való kő gyűlt össze. E támadási hullám megakadályozása céljából a testvéreknek néha sikerült elérni, hogy a tényleges tettesek büntetést kapjanak. De az igazi felbujtókat, a papokat, ritkábban sikerült a bíróság elé állítaniuk.

A jó szervezés áldásai

Különösen az 1920-as évektől kezdve a szántóföldi szolgálattal kapcsolatban a gyülekezetek egyre több segítséget  kaptak. A gyülekezeteknek különleges szántóföldi területeket jelöltek ki. A területi szolgálati vezetők, akiket minden egyes gyülekezet meglátogatására küldtek ki, nemcsak előadásokat tartottak, hanem a helyszínen oktatták a testvéreket a szántóföldi szolgálatra. Ez az elrendezés hasznos és felüdítő volt. Az egyik ilyen buzgó és önfeláldozó testvérre, Ludwik Kinickire még jól emlékeznek a régi testvérek.

Az úttörők is — akkor 30—50 között lehettek — kinyilvánították az önfeláldozás szellemét. Örömmel prédikáltak még a távoli területeken is, ahol nem voltak összejövetelek, és sok kilométert tettek meg gyalog, mivel csak kevés testvérnek volt kerékpárja. Az adomány egy részét, amit az irodalomért kaptak, megtarthatták maguknak, de bizonyos esetekben alig volt valami plusz jövedelmük. Télen gyakran szénakazalban vagy csűrben földre terített szalmán aludtak kabátjukkal betakarózva.

Azok, akikkel találkoztak, bár jószívűek voltak, gyakran keveset tudtak a Bibliáról vagy a világi történelemről. Falusi emberekkel való beszélgetés közben Stefan Milewski, visszaemlékszik arra, hogy amikor megemlítette, hogy Jézus születése szerint zsidó volt, az emberek felháborodtak, és nem sokon múlott, hogy meg nem verték. Ezt kiabálták dühösen: „Az Úr Jézus lengyel volt és katolikus!”

Ennek ellenére a Tanúk továbbra is buzgók maradtak a juhokhoz hasonló emberek felkutatásában. 1932-ben 103 323 órát töltöttek a szántóföldi szolgálatban, elhelyeztek 177 505 könyvet és füzetet, valamint 2101 Bibliát és 87 455 Aranykorszakot. Ez a varsói újságot ilyen nyilatkozatra késztette: „A lengyelországi Bibliakutatók számban alig lehetnek többen 600 000-nél, és e maroknyi számú Tanú mégis úgy tűnik, annyi nyugtalanságot kavar, mint amit egyetlen más vallásnál sem lehet megfigyelni.” Igazában abban az időben a tevékeny Tanúk száma mindössze 600 volt! De egyes szemlélőknek a szemében a kicsi már ezernek tűnt. (Vö. Ésaiás 60:22.)

 A harc fokozódik

A katolikus papság továbbra is nyomást gyakorolt a hatóságokra, hogy állítsák le a Tanúkat. A Tanúk ellen emelt vádak mindig azonosak voltak: kommunista propaganda terjesztői, engedély nélküli házalók, a vasárnapi pihenőnap megrontói és az egyház és tanításainak káromlói. 1933-ban körülbelül 100 rendőrségi esetet jelentettek a testvérek, amikor a hírnököket feltartóztatták. 41 esetben súlyos tettlegességgel is párosuló fanatikus csőcseléktámadás fordult elő. Két évvel később 3000 esetben jelentették fel a papok a Tanúkat a rendőrségen. Amikor egy rendelet alapján nem sikerült vádat emelni, a papság újabb rendelethez folyamodott, majd újabbhoz és újabbhoz. De még mielőtt a feljelentésből bírósági per lett volna, a legtöbbször megfelelő bizonyíték hiányában elejtették a vádakat; más esetekben felmentéssel végződtek e perek.

A testvérek anyagilag nem engedhették meg maguknak, hogy minden letartóztatás esetén ügyvédet fogadjanak. Ám a Társulat hivatala jogi tanáccsal látta el őket. Több száz dokumentumot küldött a testvéreknek, tájékoztatva őket afelől, hogyan lehet fellebbezni, vagy kedvező döntést elérni, és ismertetett olyan pereket, amelyek értékes irányadó esetekként szolgáltak. A kapott utasításokkal összhangban, amikor a testvérek a bíróságok elé kerültek, Isten Királysága jó hírének prédikálását hangsúlyozták, és nem a jogi formaságokat emelték ki. Néhány nagy horderejű perben azonban hajlandók voltak ügyvédek is elvállalni a testvérek védelmét.

A házalás vádjait a Társulat úgy próbálta ellensúlyozni, hogy igazolványokat adott ki, amelyben meghatalmazás volt arra, hogy az igazolvány viselője jogosult a lelkiismereti és vallásszabadsági törvény alapján prédikálni. Tanú gyermekeknek, akik állami iskolákba jártak, és akik gyakran nem léphettek felsőbb osztályba, mivel nem vettek részt a kötelező hittanórákon, a Társulat különleges igazolásokat adott ki.  Ezek igazolták, hogy a gyermek a maga vallási közösségében vallási oktatásban részesült, és ilyen és ilyen osztályzatot kapott. Következésképpen sok gyülekezet néhány évig „Vasárnapi iskolákat” tartott fenn. A testvérek nagy-nagy erőfeszítésére az Oktatási és Vallásügyi Minisztérium kiadott egy rendeletet, amely az iskolai hatóságokat kötelezte ezeknek az igazolásoknak az elfogadására. Csak amikor az iskolai bizonyítványba bevezették az osztályzatot, akkor léphetett a gyermek felsőbb osztályba.

Egyes köztisztviselők tisztán látták, hogy a Jehova Tanúi elleni vádaskodás alapja a vallási türelmetlenség. Így a toruńi fellebbviteli bíróság államügyésze egy férfi Tanú ellen indult perben elejtette az istenkáromlás vádját és felmentést kért, majd kijelentette, hogy Jehova Tanúi az első keresztényekhez hasonló álláspontot képviselnek. Egy másik perben a poznańi fellebbviteli bíróság ügyésze nem volt hajlandó perbe fogni azt a Tanút, aki ellen azt a vádat emelték, hogy a papságot úgy említette meg, mint akik „Sátán szervezetének” a részét képezik. (Vö. János 8:44.) Ő maga (az államügyész) utalt VI. Sándor pápai bíróságára, amely köztudottan a  szemérmetlen erkölcstelenség légkörét árasztotta magából. Majd ezzel szembeállította Jehova Tanúi példás viselkedését és Jehova szolgálatában tanúsított buzgóságukat.

Megpróbálják leállítani az irodalom beáramlását

A papság újból és újból erőfeszítést tett, hogy leállítsa Jehova Tanúi irodalmának beáramlását, amely tevékenységüknek fontos része volt. Amikor csak tehette, a papság addig győzködte a kormánytisztviselőket, míg nem teljesítették kérésüket. Például 1930-ban meggyőzték a belügyminisztert, hogy helyezze hatályon kívül a postai jogainkat az Aranykorszakra, amely félelem nélkül leleplezte a vallási képmutatást. Alig néhány héttel később kénytelen volt hivatalától megválni és utódja újra megengedte Az Aranykorszak behozatalát és postai úton való terjesztését.

A Tanúk ellenségeinek végül is sikerült Az Aranykorszak Svájcból való behozatalát teljesen megakadályozni. Így 1933-ban a testvérek nekiláttak Łódźban a nyomtatásnak. Minden egyes alkalommal, amikor a papság nyomására valamelyik nyomdász nem dolgozott a testvéreknek, ők mindig találtak valakit, aki örömmel vállalkozott a munkára. Ez többször is megtörtént, amíg a cenzúra által elrendelt többszöri elkobzás után végül is betiltották a folyóiratot. E döntés megfellebbezése után a testvérek megtarthatták a jogot Az Aranykorszak kiadásához egészen addig, amíg a betiltást jóvá nem hagyták, és Augustyn Raczeket a folyóirat szerkesztőjét börtönre nem ítélték egy évre.

Úgy tűnhetett az ellenségnek, mintha sikerült volna célját elérnie. A testvérek azonban nem adták fel a küzdelmet. Az Aranykorszak utolsó száma az 1936. szeptember 1-jei dátumot viselte. Ugyanezen év október 1-jén egy Varsóban nyomtatott új folyóirat vette át a helyét. Nowy Dzień (Új nap) néven továbbra is megjelentek a korrupciót és vallási képmutatást leleplező és a Biblia igazságát támogató cikkek. Varsóban  nyomtatták ki a második világháború kitöréséig.

Közben 1937-ben a belügyminiszter betiltotta Az Őrtorony folyóiratot, amelyet Jehova Tanúi a Bibliával együtt gyülekezeti összejöveteleiken használtak fel. Nem volt semmi felforgató Az Őrtoronyban, de a katolikus papság nem akarta, hogy ezek az ő uralmi területüknek tekintett helyeken terjedjenek. Testvéreink azonban eltökélték magukban, hogy „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”, s így sokszorosított formában állították elő (Csel 5:29).

Ebben az időben Jasiński łódźi püspök az Actio Catholica * támogatásával felállított egy „Vallási Kisebbségek Elleni Hivatalt”. Ez a hivatal módszeresen és egymás után juttatta be a legfelsőbb kormányhivatalba az embereit. Egyik céljuk az volt, hogy elkoboztassák az összes Őr Torony kiadványt. Az elfogatási veszély ellenére a Tanúk nem álltak le, hanem kiadtak két újabb füzetet is. A hatóságok pénzbüntetést szabtak ki. De ki állt ennek az akciónak a hátterében? A katolikus egyház nem a világi törvényeket, hanem saját egyházi törvényeit használta fel gyakran a bírságok  kierőszakolására. Ennél jobb bizonyíték nem is lehetett arra, hogy az egész kampány a katolikus hierarchia irányítása alatt valósult meg.

1937-ben az Actio Catholicát terhelte a felelősség 75 esetben a Tanúk ellen intézett erőszakos cselekményekért; két esetben meggyilkolták a testvéreket. 263 perből 99 végződött felmentéssel és 71 ítélettel. A többit elnapolták. 129 esetben koboztak el irodalmat, de 99 esetben sikerült a testvéreknek kiharcolniuk, hogy visszakaphassák ezeket. Az 1938-as Évkönyv jelentése megjegyezte: „Ebben az országban az Úr népének minden tagja eltökélte magában, hogy tovább végzi a tanúskodómunkát, tekintet nélkül arra, hogy tetszik ez az embereknek, vagy sem, miközben nem feledkeznek meg arról . . ., hogy »Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek«.”

Bizonyára így éreztek azok a hírnökök is, akik abban a 121 gyülekezetben szolgáltak, amely a szolgálatra összpontosított. Havonta átlagban közel 800 hírnök adott le jelentést, az Emlékünnep hónapjában viszont 1040! De ellenségeink elhatározták, hogy halálos csapást mérnek ránk. Kétségtelenül erre gondoltak, amikor 1938. március 22-én a hatóságok lepecsételték a łódźi fiókhivatalunk ajtóit. Kiadványainkat többé nem küldhettük postán vagy futárpostával, mert mind a feladó, mind a címzett kitette magát büntetésnek. A Tanúk fellebbezni akartak a fellebbviteli bírósághoz, de egy jóindulatú magas állású tisztviselő bizalmasan megmondta, teljesen fölösleges. Megváltozott „az idők szele” — mondta, és még ha a Tanúk pert nyernének is, a belügyminiszter azon lesz, hogy tevékenységüket az országban még szigorúbb korlátozásoknak vesse alá. Ezért a testvérek úgy döntöttek, hogy nem viszik tovább bíróságra az ügyet, hanem rábízzák Jehovára, és más módokon haladnak előre.

Amikor a hivatalunkat lepecsételték, a rendőrség nem vett észre egy vészkijáratot az irodalomraktár-helyiségben. Így a Bétel-munkások napról napra bibliai irodalmat hoztak ki  végül is több tonnányit, majd szétosztották a gyülekezeteknek. A lengyel nyelvű irodalmon kívül voltak ukrán, orosz, német és jiddis nyelvű kiadványok is.

A szántóföldi szolgálatban lévő testvérek teljes szívvel együttműködtek abban, hogy nagy mennyiségű irodalom legyen elraktározva az előttünk álló nyomorúságos időkre. Józef Włodarczyk Lublinból például 12 000 füzetet, sok könyvet, 500 Bibliát és 500 „Újszövetséget”, 500 énekeskönyvet és 250 gramofonlemezt fogadott el gondos elrejtés céljából. A többi testvér is ezt tette, és ez bizonyult a leghasznosabbnak a háború alatt, amikor nem érkeztek újabb szállítmányok.

Az 1938-as betiltás több mint egyévi felkészülési időt adott a testvéreknek arra, hogy folytassák a földalatti munkát a második világháború nehéz évei alatt. Az országot zónákra osztották, mindegyikbe több gyülekezet tartozott. Mindegyik zónában a legbuzgóbb helyi testvérek gyakorolták a felvigyázást, és ők gondoskodtak a zónához tartozó gyülekezetek számára irodalomról és főleg Az Őrtorony sokszorosításáról. Ez volt az egyedüli „friss táplálék”, amelyhez a gyülekezetek hozzájuthattak. Ez a szervezeti elrendezés sikeresen megállt azzal a kihívással szemben, amelyet később a háború által okozott káosz jelentett.

Lesújt a háború!

A második világháború 1939. szeptember 1-jén kirobbant. A Lengyelországból küldött utolsó jelentés szerint akkor 1039 hírnök tevékenykedett. Vajon hogyan fognak boldogulni?

Lengyelország a megszállás idején 3 részre lett felosztva. A nyugati részt a Német Birodalomhoz csatolták. A középső részt, ideértve Varsó, Krakkó, Lublin és később Lviv városát, a főkormányzóságnak nevezték, és német ellenőrzés alá került. A keleti részt a Szovjetunióhoz csatolták. Az állapotok különböztek az egyes részekben.

 A nyugati részben a német Gestapo mindenkit letartóztatott, akiről megtudták, hogy Jehova Tanúinak egyike. A diktatórikus náci rendszer kegyetlenül bánt mindenkivel, aki nem hódolt be teljesen neki. A Tanúkat mint Isten Királysága támogatóit ellenségnek tekintették. Akinél egyetlen Őrtorony-példányt találtak, vagy aki véletlenül együtt volt látható egy Tanúval egy fényképen, minden további nélkül mint bűnözőt tekintették. Brutális eszközökkel kényszerítették a Tanúkat arra, hogy szellemi testvéreik nevét és címét elárulják. Azokat, akik nem voltak hajlandók elárulni testvéreiket, vagy akik nem írták alá a hitről lemondó nyilatkozatot, koncentrációs táborba küldték. Kevesen alkudtak meg. Még az üldözők is elámultak Jehova hűséges szolgái lojalitásán.

 Łódźban a Gestapo letartóztatta Scheider testvért más testvérekkel együtt, és koncentrációs táborokba küldték őket. Poznańból 69 testvér és testvérnő került német táborokba; 22-t megöltek közülük. Ennek ellenére Poznańban sokan megismerték az igazságot a háború alatt. A háborúból egy erős gyülekezet került ki. A poznańi gyülekezet buzgósága átterjedt a szomszédos területekre is és Nyugat-Lengyelországban ők nyújtottak segítséget a szervezet helyreállításához.

Természetesen számos más városban és kisebb falvakban is szenvedtek a testvérek. Például Wisłából, ebből az akkor körülbelül 6000 lakost számláló hegyi üdülővárosból 51 testvért és testvérnőt hurcoltak el koncentrációs táborokba. Csak 13-an tértek vissza.

Jehova nem hagyta cserben népét

Szemmel láthatóan a Teremtő megvédte népét e súlyos üldözés időszakában. Számukra a győzelem nem a túléléstől, hanem szükség esetén a mindhalálig tartó hűségtől függött (Jel 2:10). Egy testvér meséli, hogy sok órán át kegyetlenül ütötték-verték, különösen a hátát és a vese tájékát. De ő kitartott, annak ellenére, hogy kényszerrel rá akarták venni más testvérek feladására és a szervezeti ügyek elárulására. Másnap megismétlődött ez a kegyetlen bánásmód, méghozzá súlyosabb formában. Harmadik nap a feldagadt és összetört teste minden ütésnél még kegyetlenebbül fájt. A testvér enyhülésért és még halálért is imádkozott Jehovához. Hirtelen az őt korbácsoló Gestapo-ügynök káromkodni kezdett, elejtette korbácsát kezéből és kiment. Mi történt?

Néhány nappal később a testvér ezt a férfit bekötött kézzel látta a folyosón. Rabtársai elmondták neki, hogy eltörte mutatóujját, nyilván, amikor korbáccsal verte őt.

Azok a Tanúk, akik valahogy megúszták a letartóztatást, nem engedték meg maguknak, hogy szétszóródjanak. Kis csoportokban jöttek össze a Biblia és Az Őrtorony tanulmányozására.  Rendszerint németországi testvérektől kaptak folyóiratokat; ezeket azután sokszorosították és kézzel másolták le. Fritz Otto aktívan részt vett Łódźban e földalatti munkában a megszállás egész időszaka alatt, kapcsolatot tartva fenn Poznańnal, Bydgoszcz-csal és Gdańskkal. Bár az ellenség alkalmanként elvágta ezt az összekötő kapcsolatot, de hosszabb időre soha nem maradt elvágva.

A Főkormányzóságban

Lengyelország középső és déli részein a helyzet más volt. Az ottani tisztviselők nem üldözték oly hevesen és nem keresték Jehova Tanúit, így a testvérek — jóllehet kellő óvatossággal, mindig aktívan munkálkodtak. Varsóban stencilezték Az Őrtoronyt; majd minden egyes zónában a felelős testvérek tovább sokszorosították, s e célból az elérhető egyszerű sokszorosító gépeket vették igénybe. Különböző módokon csempészték át a határon az irodalom mintapéldányait. Néha még német katonák, akiknek családtagjaik az igazságban voltak, tudtukon kívül futárként szolgáltak, amikor visszatértek a keleti frontra az otthon töltött eltávozás után.

Volt sok szívbe markoló tapasztalat is. Varsóban 1942 decemberében a német rendőrség elfogta Stefan Milewskit és Jan Gontkiewiczet sokszorosítás közben. Azonnal a majdaneki, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba küldték őket. Ekkor Ludwik Kinicki, aki Jehova Tanúinak a Főkormányzóság néven ismert egész területen folyó tevékenysége fölött gyakorolt felvigyázást, vette át a feladatukat. Két évvel később 1944-ben őt is letartóztatták, és az év végére meg is halt a guseni koncentrációs táborban Ausztriában. De diadalmaskodott az ellenség? Semmiképpen sem! A testvérek kivétel nélkül mind tántoríthatatlanul lojálisak maradtak Jehovához. Ellenségeik viszont alkalmat kaptak arra, hogy kinyilvánítsák álláspontjukat az égi Bíró előtt Isten uralma iránt (Jób 31:14; Róma 14:12).

E terror idején könnyű volt az embereket megfélemlíteni. Mindenki mindenkire gyanakodott. A szükségtelen bajok  elkerülése céljából a testvérek rendkívül óvatosak voltak azt illetően, hogy kit hívjanak meg az összejövetelekre vagy, hogy kit mutassanak be más érdeklődőknek. Ám a Tanúk buzgók voltak, Jehova megáldotta őket és gombamódra szaporodtak az új csoportok.

Olykor a legváratlanabb lehetőségek kínálkoztak a tanúskodásra. Wojkowice Komornében, Katowice nagyobb kerületi egységében, 1940 késő őszén meghalt egy érdeklődő személy. Halála előtt az volt a kívánsága, hogy Jehova Tanúi temessék el őt; így egy testvér felkészült, hogy majd néhány vigasztaló szót szól az elhunyt lakásán. A temetőben azonban rengetegen jöttek össze. Testvérünk, amikor meglátta ezt a sokaságot, egyszerűen nem tudott meghátrálni a feladat elől. Több mint egy óráig beszélt a halottak Írás szerinti reménységéről. Ettől kezdve a Tanúk mindig vasárnap tartották meg a temetéseket, hogy a lehető legtöbb ember hallhassa meg a Biblia üzenetét.

Városokban többnyire alkalmilag prédikáltak a testvérek, de vidéki területeken, különösen Lublin környékén, már a háború befejezése előtt is házról házra munkálkodtak a hírnökök. Hogy ne hívják fel magukra szükségtelenül a figyelmet, úgy kezdték el a beszélgetést, hogy például érdeklődtek valami dolog megvásárlása felől. A válasz aztán legtöbbször módot adott arra, hogy szellemi dolgokat beszéljenek meg.

Egyes gyülekezetek tanúskodó kirándulásokat szerveztek a távoli falvakba, amelyekről megtudták, hogy az ott élő emberek korábbi véleményét a háborús tapasztalatok megváltoztatták. Sokan — beleértve a fiatalokat is — figyelmesen hallgattak. Az irodalom, ami még a testvéreknél volt, ilyenkor nagyon jó szolgálatot tett, és új gyülekezetek alakultak.

Természetesen Sátán igyekezett a tiszta imádat terjedését feltartóztatni. Az egyik ilyen eszköz a gerilla csoportok felhasználása volt. A katolikus papok felbujtására egyes csoportok nemcsak a német megszálló csapatok ellen harcoltak, hanem a Tanúk ellen is, ami újabb hitpróbáknak tette ki a testvéreket.  A testvérek otthonait éjjel, rajtaütésszerűen megtámadták. A férfiakat, nőket és a gyermekeket megverték és arra kényszerítették őket, hogy vessenek keresztet, csókolják meg a feszületet és akasszák ki a „szentképeket” a falakra. Ezek a betolakodók fosztogattak és romboltak. Egyes családok többször is átéltek ilyen támadásokat. Sok testvér kénytelen volt elbujdosni, hogy életen maradjon.

Egy „új eljárás” a szovjet szektorban

Kelet-Lengyelország nagy részét a Szovjetunió csatolta magához 1939 szeptemberében. Ez azt jelentette, hogy a hírnökeink közel felének — így többek között a lengyel, ukrán, néhány orosz és zsidó Tanúnak — megszakadt a kapcsolata a szervezet többi részével. Bár buzgók voltak, de a friss szellemi táplálék hiánya veszélyeztette jó szellemi állapotukat. Szlovákián keresztül próbáltak kapcsolatot teremteni a szervezettel, de ez is rendkívül nehéznek bizonyult.

Így sok gyülekezet „új eljáráshoz” folyamodott. Kezdetben a cél az volt, hogy a testvérek tudjanak alkalmazkodni az új helyzethez. A hangsúly azon volt, hogy elkülönüljenek a világtól és „szentséges öltözetekben” éljenek (Zsolt 110:3). Ez az „új eljárás” Lvivből kiindulva Lublinon át egészen Varsóig terjedt. De ahelyett, hogy egyszerűen arra kaptak volna tanácsot a testvérek, hogy gondosan alkalmazzák az Isten Szavából tanult igazságokat, hamarosan arra is sürgették őket, hogy vegyenek részt olyan tevékenységekben, amelyek pusztán csak egy egyén elképzelései voltak.

Ilyen befolyás alatt például a félretájékoztatott hírnökök egyik csoportja hirtelen lerohanta a német megszállás alatt álló Białystok katonai főhadiszállást, eltávolítva a tetőről a horogkeresztes lobogót és helyette fehér lobogót tűzve ki. Még aznap letartóztatták és kivégezték őket. Ezek az események fájdalmasan emlékeztettek arra, mi történhet akkor, amikor egy egyén túl sokat képzel magáról és tovább megy annál, mint ami a Szent Iratokban írva van, vagy amiben Krisztus és apostolai példát  mutattak, és semmibe veszi a „hű és bölcs szolga” útmutatását (Máté 24:45).

Egy végső próba a háború utáni korszak előtt

Még a háború befejezése előtt a testvérekre újabb kihívás várt. Ahogyan közeledett a keleti front, az embereket kivezényelték, hogy tankcsapdákat ássanak. Jehova Tanúi keresztényi semlegességük miatt nem vehettek ebben részt lelkiismeretük megsértése nélkül, és így megtagadták ezt a munkát, noha halállal fenyegették meg őket. Több testvért — köztük az igazságban kezdőket is — agyonlőttek a nyilvánosság előtt. De mindez tanúskodásul szolgált, hiszen felfigyeltek mások arra,  hogy Jehova Tanúinak oly erős a hitük, hogy inkább választják a halált, mintsem hogy megtagadják Istenüket.

Aztán véget értek a megszállás évei. Jehova lengyelországi Tanúi sikeresen kiálltak kemény próbákat. Most számszerűleg többen, mint a háború előtt, hozzáfogtak az előttük álló feladatok elvégzéséhez.

Előretörve az Úr munkájában

Jehova Tanúi közül azok, akik túlélték a koncentrációs táborokat és hazajöttek 1945 tavaszán, készek voltak előretörni Isten Királysága nyilvános hirdetésében. Közülük való volt Scheider Wilhelm is.

Idővel sikerült neki újra birtokba venni a Rzgowska utca 24. szám alatti łódźi ingatlant. Sajnos új irodalomhoz csak úgy lehetett hozzájutni, ha valaki személyesen tudott hozni ilyet magával külföldről, mivel a nyilvános postaszolgálat még nem működött. Amikor viszont megérkezett valamilyen irodalom, mihelyt lehetett, azonnal lefordították, és minden zónába sokszorosított példányokat küldtek szét. Hamarosan újabb önkéntesek jelentkeztek, hogy segítsenek ebben a munkában. És Jehova felindította mások szívét, hogy anyagiakkal is támogassák a munkát.

Érezhető volt a különbség Jehova szolgái és a más emberek között (Ján 13:35). Az új szovjet határon belül a legtöbb ukránt — így több száz testvérünket is — keletre telepítettek át. Ennek megtörténte előtt a Főkormányzóság keleti és déli részein élő lengyelek és az ukránok között sokszor parázs gyűlölködés robbant ki. A lengyel és ukrán Tanúk viszont teljesen békében éltek egymással. Egy alkalommal egy lengyel testvér éppen egy összejövetelről tartott hazafelé három ukrán testvérnő társaságában, amikor ukrán gerillákkal találkoztak össze. A gerillák megpróbálták a testvért magukkal hurcolni, azzal a szándékkal, hogy agyonlövik, de a testvérnők tiltakoztak, még fizikailag is közbeavatkoztak érdekében. A huzavona két óráig tartott. Végül  is a gerillák engedtek, de előbb letépték a testvérről a ruháit és megégették. Alsóneműre levetkőztetve 2 kilométert futott a testvér mezítláb a hóban, amíg végül betérhetett egy ukrán testvér házába.

Amikor megszűntek a háborús korlátozások, a Tanúk nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a szántóföldi szolgálatba. A háború utáni első jelentés körülbelül 2500 hírnökről számolt be. 1939-ben mindössze 1039-en voltak. De most már ezek közül azonban körülbelül minden második testvér élt a Szovjetunió által bekebelezett területeken. Így a hatéves háború és a megszállás után 400 százalékos növekedést értek el az ország többi részében. Mennyire igaznak bizonyultak Dániel próféta ihletett szavai: „az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekeszik. És a nép értelmesei sokakat oktatnak” (Dániel 11:32, 33).

A Királyság-üzenet iránti fokozott érdeklődés egyes helyeken erősen megmutatkozott. Poznańból Jan Wąsikowski ezt jelenti: „Milyen öröm volt látni 1945-ben a táborokból hazatérő testvéreknek, hogy a Tanúk e kicsiny csoportjából összesen körülbelül 600 Királyság-hírnök lett! Egy tevékeny városi gyülekezetből pedig három gyülekezet alakult.”

A legmeglepőbb fejleményeket az ország keleti részén lehetett megfigyelni. Az életfeltételek rendkívül nehezek voltak. Egy körzetfelvigyázó elbeszélése szerint 1947-ben, hazaérkezése után nemcsak egy-két leégett házat látott, hanem egész településeket lerombolva. A testvérek földbe vájt odúkban és pincékben laktak. Ennek ellenére a gyülekezetek meglepő arányban növekedtek. 1945-ben és 1946-ban a Teresini Gyülekezet majdnem minden hónapban 15—20 újabb hírnökkel gyarapodott, sőt volt olyan hónap is, amikor 42 személlyel. 1947-re már 240 hírnök működött ott. Az Alojzówi Gyülekezet létszáma 190 volt.

A szellemi éhségük kielégítése

Bár a testvérek kevés anyagi eszközzel rendelkeztek, igazában azt érezték fontosnak, hogy bibliákkal és bibliai segédeszközökkel  rendelkezzenek. Szerencsés volt az a személy, aki elmondhatta, hogy van egy személyes példánya a Keresztény Görög Iratokból. Egyes hírnököknek csak egy Evangélium állt rendelkezésükre a szántóföldi szolgálatban. Hamarosan azonban segítség érkezett.

1946-ban a Watch Tower Society buzdította az Egyesült Államokban, Kanadában, Svájcban és Svédországban élő Tanúkat, hogy ajándékozzanak ruhaneműt a háború tépte országokban élő hittestvéreik számára. A testvérek megragadták a lehetőséget és nemcsak ruhaneműt küldtek, hanem doboz számra Bibliákat is! Nem sokkal ezután több ezer „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyv érkezett és 250 000 Religion Reaps the Whirlwind (A vallás vihart arat) című füzet. Képzeljük el, milyen hálásak voltak ezért a testvérek!

A háború utáni lengyel lakosság nagyon kiéhezett Isten Szavára. 1946-ra több mint 6000 Királyság-hírnök állt készen, hogy segítsen e szükséglet kielégítésében. A fiókhivatal legjobb képessége szerint igyekezett rendelkezésre bocsátani irodalmat. De mivel a fiókhivatalnak nem voltak központi nyomdaüzemei, Az Őrtorony, a füzetek és egyéb nyomtatványok előállítása azokban a zónákban történt, amelyekre az országot felosztották. Bár a nyomdafelszerelés szegényes volt, a testvéreket hamarosan ellátták a legszükségesebb szellemi táplálékkal.

A tevékenység új területei

Számos Tanú — köztük egyének és egész családok — úgy döntött, hogy elköltözik az ország évek óta németek lakta területére, amely a háború után Nyugat-Lengyelországgá vált. Sok lengyel, aki a háború előtti Lengyelország keleti részében élt, amelyet most a Szovjetunió csatolt magához, elköltözött e nyugati területre. Itt ezeken az új lakosokkal betelepített területeken az emberek kedvezően reagáltak az igazságra.

E területen szolgáló egyik buzgó önkéntes, Stanisław Kocieniewski később utazófelvigyázó lett. Amikor a háború alatt a  német kényszermunkatáborban töltött fogságából hazatért, teljesen kimerült volt. De felépülése után rögtön kész volt a tevékenységre. Családját Jelenia Górába költöztette át. Ők voltak az első Tanú család az odatelepültek között. Később mások is csatlakoztak hozzájuk, és hamarosan egy gyülekezet alakult. Jelenleg 9 gyülekezet működik ebben a városban.

Hasonló módon Jan Pieniewski és felesége Gorzów Wielkopolskiba költözött, hogy ott szolgáljanak. Pieniewski testvér így emlékezik vissza: „1946 februárjában kezdtünk el házról házra munkálkodni, s először szomszédainkat látogattuk meg. Az első három házat együtt látogattuk meg, de azután külön prédikáltunk valamennyien. Feleségem megkérdezte: »Mikor leszünk képesek bemunkálni ezt az egész várost?« . . . Egy férfira találtunk, aki kész volt egy tehenet adni cserébe egyetlen Bibliáért! Vittünk neki egy Bibliát, de természetesen nem fogadtuk el a tehenet.”

Nem minden német származású, Lengyelországban élő Tanú akart visszatérni Németországba a háború után. Némelyeknek igen nehéz volt megtanulni lengyelül. De a Társulat segítette őket a szántóföldi szolgálatban azzal, hogy kis nyomtatványlapot készített részükre olyan szöveggel, amellyel fel tudták kínálni a Királyság-üzenetet lengyelül is és németül is. Másrészt, amikor egy lengyel testvérnő és családja visszatért Franciaországból, és letelepedett Wałbrzych város közelében, idegeneknek érezték magukat, mivel oly sok németül beszélő ember lakott azon a vidéken. De a testvérnő hamarosan megpróbált tanúskodni, és kapcsolatba került német testvérekkel. „Micsoda öröm! — mondta. — Együtt mentünk házról házra prédikálni, rendszeresen látogattuk az érdeklődőket és bibliatanulmányozásokat vezettünk.”

Sok hírnök, amikor felismerte, mennyire szükség van területünkön a jó hír hirdetőire, elkezdte az úttörőszolgálatot. Zofia Kuśmierz ezt írja: „Nem voltak Tanúk azon a területen, így elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. Hetente öt napot  töltöttem a területen . . . Az emberek nagy érdeklődést tanúsítottak. Olykor 20 személynek is tudtam egy évben segíteni, hogy megismerjék az igazságot.”

A terület óriási volt. Viszont közlekedési eszköz nem állt rendelkezésre. De Jan Skiba így emlékezik vissza: „Sok városba rendszerint gyalog tettük meg az utat, olykor 30-40 kilométert is gyalogoltunk egy irányban. Hajnali ötkor indultunk otthonról, napnyugtáig munkálkodtunk és gyakran késő éjszakára érkeztünk haza. Vagy időnként valahol szalmában aludtunk meg.” Olyan helyekre is eljutottak, ahol még senki sem prédikálta a jó hírt azelőtt. A háború után egy éven belül az ország minden részében prédikáltak a Tanúk. 1946 márciusában Lengyelország 6783 Királyság-hírnököt jelentett!

Növekedést előmozdító intézkedések

A második világháború alatt a lengyel testvérek nem tartottak fenn közvetlen kapcsolatot Jehova Tanúi világközpontjával. Még a svájci fiókhivatal is, amely sok európai ország felügyeletét látta el, csak korlátozott információt kapott a német megszállás alatti területeken élő Tanúkról. Érthető ezek után, hogy a lengyel Tanúk keveset tudtak a világ más részein bevezetett szervezeti változásokról.

De a háború utáni akadályok ellenére, mihelyt a łódźi hivatal megkapta a szükséges tájékoztatást, gyorsan igazodtak a változásokhoz. Ezt megelőzően a fő hangsúly az irodalom terjesztésén volt. De 1946 májusában a lengyel Informátor (A mi Királyság-szolgálatunk mai elődje) elmagyarázta, hogyan lehet eredményes újralátogatásokat és bibliai irodalom segítségével házi bibliatanulmányozásokat vezetni az érdeklődőknél, valamint hogyan kell helyesen kitölteni a munkajelentést. A gyülekezeti összejöveteleken is változások történtek. Beindult a teokratikus szolgálati tanfolyam, amit most Teokratikus Szolgálati Iskolának nevezünk. Majd ismertették a testvérek szolgája — most: körzetfelvigyázó — által történő látogatások lebonyolítását.

 Ezek a szervezeti változások nagyobb tevékenységhez vezettek. És miként az első században, hasonlóképpen a mi időnkben is, amikor a gyülekezetek alkalmazzák a Vezető Testülettől kapott utasításokat, „a gyülekezetek pedig hitben erősödtek és számban gyarapodtak naponként” (Csel 16:5, Úf, 1975).

Első Királyság-termeink

A háború befejezése után rövid időn belül a testvérek keresni kezdtek megfelelő épületeket Királyság-terem céljára, hogy egy kis átalakítással arra alkalmassá tegyék. Poznańban már 1945 végére egy 60 férőhelyes terem szolgált erre a célra. Az építőanyagok beszerzése is nehéz volt, de a testvérek leleményesek voltak. Még a társulati irodalomszállítmányhoz felhasznált fakereteket is hasznosították.

Ahol szükséges volt, klubtermeket, mozihelyiségeket vagy egyéb nyilvános létesítményeket béreltek ki. Ahol ilyen nem állt rendelkezésre, ott magánházakban vagy lakásokban tartották meg az összejöveteleket.

Testvéreink kedvelték a zenét, és örömüket lelték abban, hogy Jehova dicsőítésére ezt a képességüket is kibontakoztathatták. A háború utáni első években egyesek amatőr kórusokat és zenekarokat szerveztek. Amikor a nyilvános előadások előtt kórusban énekeltek, olyankor egész falvak eljöttek meghallgatni az előadásokat.

Hivatalos és nem hivatalos kongresszusok

Lengyelországban a háború utáni első két kongresszus felejthetetlen volt. Az egyiket 1946 júniusában Borówek faluban Lublin közelében tartották. Körülbelül 1500 személy volt jelen. A kétnapos kongresszust — amely nem volt hivatalos jellegű — a testvérek szervezték meg az akkori tudásuk szerint. Miként az előző években rákényszerültek, ez alkalommal is a testvérek előadásokat tartottak saját maguk választotta témából. Mások tapasztalatokat mondtak el. Milyen öröm volt a jelenlévők számára, amikor azt látták, hogy 260 személy vízben való  megkeresztelkedéssel jelképezi, hogy átadta magát Jehova akaratának cselekvésére.

Később, még abban az évben szeptemberben a Társulat szervezésében egy országos kongresszust tartottak Katowicében. 5300 személy volt jelen. Ez a program főleg buzdítani kívánta a testvéreket lelkes és egységes tevékenységre és Jehova szolgálata további végzésére az ő tetszésének megfelelően.

Gileád Iskolát végzett misszionáriusok érkeznek

Stefan Behunick és Paweł Muhaluk, az Őrtorony Gileád Biblia Iskola két végzettje 1947. március 19-én szállt partra Gdyniában a Jutlandia nevű hajóról. Viszonylag jól beszéltek mindketten lengyelül, és gyorsan hozzáláttak a rájuk bízott különleges feladataik teljesítéséhez.

Az egyik legfontosabb feladatuk a körzet- és kerületmunka megszervezése volt. E cél érdekében utazófelvigyázókat kellett kiképezniük — olyan testvéreket, akik a gyülekezeteket rendszeresen meglátogatják, a helyi Tanúkkal együtt prédikálnak és hasznos, buzdító előadásokat tartanak nekik. Bevezették a kerületszolgálatot, s ennek keretében minden körzetben körzetgyűléseket szerveztek. A következő néhány évben több tucat körzetgyűlést tartottak országszerte. Egyes helyeken nyilvános előadóterem állt rendelkezésre, ott viszont, ahol ilyen nem volt, a Tanúk ingatlanain rendezték meg.

Kezdetben az egész ország csak egy kerület volt. Edward Kwiatosz kerületfelvigyázó hűségesen szolgálta Jehovát a lengyel fiókhivatalban 1992-ben bekövetkezett földi pályafutása végéig.

Annak a programnak a keretében, hogy a különböző szükségletek kielégítésére testvéreket képezzenek ki, 1947-ben úttörőket hívtak meg Łódźba különleges tanfolyamokra. Az egyik jelenlévő később ezt írta: „Feledhetetlen volt a fiókhivatalban töltött két hét. Naponta megkaptam azt, amire leginkább szükségem volt.” E csoport négy tagját felkérték, hogy mint utazófelvigyázók szolgáljanak a gyülekezetekben.

 A misszionáriusok nem pusztán csak tanácsot adtak szervezeti ügyekben, hanem szorgalmasan együttműködtek a testvérekkel a szántóföldi szolgálatban. Amennyire lehetséges volt, meglátogatták a körzeteket és gyakorlati segítséget nyújtottak. A felvigyázók és a hírnökök egyaránt értékelték a segítségüket, és sokan mindmáig emlékeznek erre.

Rajtaütés a łódźi hivatalon

A szervezet terjeszkedésével arányosan a Tanúk erőfeszítéseiket arra összpontosították, hogy az embereknek segítsenek hasznot meríteni a Bibliából. A tevékenységükkel szembeni ellenségeskedés viszont nem szűnt meg, noha már szocialista uralom alatt éltek.

Már 1946 februárjában behatoltak a łódźi hivatalukba a hatóság emberei és minden ott dolgozó testvért letartóztattak. Csak néhány testvérnő maradt ki ebből. Az épületet 24 órán keresztül állandóan őriztették az UB vagy Urząd Bezpieczeństwa (Állambiztonsági Hivatal) embereivel. Az egyik testvérnőnek  azonban sikerült a svájci fiókhivatalt táviratilag értesítenie. E hivatalon keresztül tiltakozást nyújtottak be ez ügyben a berni lengyel nagykövetségnél. Abban az időben a hatóságok sokat adtak arra, hogy más országok jó véleménnyel legyenek róluk, így egy héten belül a łódźi testvérek kiszabadultak.

Közben az UB (Állambiztonsági Hivatal) megpróbálta a testvéreket rávenni arra, hogy működjenek együtt velük a katolikus papság megfigyelésében, mintha ők „közös ellenségeink” lennének. Mennyire nehezen tudták felfogni ők a keresztény semlegesség elvét!

Érdekes módon a rá következő évben, amikor a Tanúk országos kongresszusukat tartották Krakkóban, 7000 küldött viselt kitűzőt, amely hasonlított ahhoz a sötétlila színű háromszöghöz, amellyel Jehova Tanúit a koncentrációs táborokban  másoktól megkülönböztették. Nem felejtették el, de azt akarták, hogy mások se feledkezzenek meg arról, milyen kegyetlen üldöztetésen mentek keresztül a náci uralom alatt.

„Akikre nem volt méltó e világ”

1946-ban kezdtek jelentések befutni a fiókhivatalba arról, hogy Jehova Tanúi ellen az ország különböző részein brutális támadásokat intéztek. Különös könyörtelenséget tanúsítottak ellenük a Narodowe Siły Zbrojne (Nemzeti Fegyveres Erők) gerilla osztagai. Tevékenységük nemcsak a kommunista kormány ellen irányult, hanem a római katolikus papság befolyására, Jehova Tanúi ellen is. Követelésük meglepő módon hasonlított ahhoz, amit Sátán Jézus Krisztustól is szeretett volna kicsikarni. Erre biztatta: ’Leborulva, imádj engem’ (Máté 4:9, 10). Ezek a katolikus gerilla csapatok is ezt követelték: „Csupán egyetlen imádati aktussal mutasd ki, hogy katolikus vagy!”

Március elsején például a 15 éves Henryka Żur Chełmtől nem messze elkísérte testvérét a gyülekezetből, és közösen akarták a szomszédos faluban az érdeklődőket meglátogatni. Ez volt az utolsó újralátogatása. Mindkét hírnök a Narodowe Siły Zbrojne tagjainak a kezébe esett, akik az éj folyamán éppen a faluban tartózkodtak. A testvért súlyosan megverték, de megmenekült a haláltól. A testvérnőt több órán keresztül kegyetlenül kínozták. „Gondolj magadban, amit akarsz — javasolta az egyik kínzója —, csak előttünk vess keresztet. Különben golyó  vár rád.” Végül is feddhetetlenségében töretlenül a kis testvérnőt egy közeli erdőbe hurcolták és ott agyonlőtték.

Nem egészen három hét múlva, március 18-án este egy 30 főből álló csőcselék tört rá Jan Ziemcow lakására Kelet-Lengyelországban. Először megpróbálták a családot rákényszeríteni arra, hogy menjenek el a helyi katolikus paphoz gyónni és kérjenek tőle igazolást, hogy csakugyan meggyóntak. Amikor bibliai igazságokról kezdtek beszélni, a csőcselék teljesen megvadult. Botokkal könyörtelenül ütlegelni kezdték Ziemcow testvért és ismételten ráparancsoltak, hogy csókolja meg a keresztet. Mindaddig verték, amíg el nem veszítette eszméletét. Így akarták rábírni, hogy visszatérjen a katolikus egyházhoz és hogy tagadja meg a Bibliát. Majd amikor hideg vízzel újból felélesztették, szó szerint agyonverték. E gyilkosság elkövetése után nyugodtan leültek megvacsorázni, és utána a család többi tagját verték eszméletlenre.

Június 12-én egy újabb gyilkosság történt. Aleksander Kulesza Podlasie területéről elment, hogy Kadziela testvért és családját betegellátásban részesítse, akit az előző éjjel megtámadtak. Rettenetes látvány fogadta. Alig tudta felismerni az áldozatokat! Miután segítségben részesítette őket, ő és családja hazatért, semmit sem sejtve arról, hogy már ki lettek szemelve következő áldozatokként.

Ezen az estén egy banda körülvette házukat és a helyi plébános felbujtására, hat órán keresztül bántalmazták a családot. A csőcselék annyira eltökélt volt abban, hogy Kulesza testvért visszatéríti a katolikus egyházhoz, hogy mindaddig verték, amíg meg nem halt. Fia Jerzy, akit ez alkalommal szintén súlyosan megvertek, két évvel később a teljes idejű szolgálatba lépett és még ma is ezt a szolgálatot végzi.

1947-ben, amikor Lengyelországban Jehova Tanúi ellen a katolikus hitre való visszatérítés céljából elkövetett atrocitásokat felülvizsgálták, kiderült, hogy 4000 személyt bántalmaztak súlyosan — s közülük 60-at meggyilkoltak. A Narodowe Siły  Zbrojne közel 800 esetben támadta meg Jehova Tanúit saját otthonában. Jehova e mai Tanúiról, miként az ókori Tanúiról is joggal elmondható: „A kikre nem volt méltó e világ” (Zsid 11:38).

„Középkorra emlékeztető véres szeptember”

A katolikus papok fanatikus türelmetlenséget oltottak híveikbe mindazzal szemben, ami nincs összhangban a katolikus vallással. Lengyelország uralkodó vallását képviselve a katolikus papok gyakran tisztességtelenül kihasználták a tanuló ifjúságot és a felnőtteket arra, hogy csőcseléktámadásban vegyenek részt.

Amikor Jehova Tanúi 1948-ban Lublinban a kerületkongresszusukat rendezték, a papság azzal a valótlan állítással uszította ellenük híveit, hogy Jehova Tanúi azért gyülekeznek Lengyelország minden részéből, hogy megsemmisítsék a helyi katolikus templomokat. A híveiket felszólították: védjék meg templomaikat és városukat. A fanatikus tömeg megtámadta Jehova Tanúit. Ez alkalommal a kongresszus biztonságára kirendelt fegyveres rendőrök az agresszívabb hangadókat rendőrautókba hurcolták és a várostól 30 kilométerre kitették, jó távol a forgalmas utaktól.

Egy kicsit más volt a helyzet 1948. szeptember 5-én, amikor a Tanúk a Varsótól 120 kilométerre eső Piotrków Trybunalski városkában tartották meg körzetgyűlésüket. Itt jelen volt két misszionárius testvér: Behunick és Muhaluk. Délután 5 órakor egy nagy, fenyegető tömeg gyűlt össze a közelben és várt a program végére, hogy utána kezük közé kaparintsák a „püspököket”, ahogy ők a misszionáriusokat nevezték. Amikor a Tanúk elhagyták a termet, a több száz személyből álló csőcselék támadásba lendült, s egyeseket, így a misszionáriusokat is, addig ütötték-verték, amíg el nem vesztették az eszméletüket. A sérülteket a Szentháromság Kórházba szállították és elsősegélyben részesítették. De a kórházi személyzet az ott szolgáló apácák befolyására nem engedte meg, hogy a kórházban maradjanak.

 Kezdetben a sajtó agyonhallgatta az esetet. De nem sokkal azután, hogy a varsói amerikai nagykövetség is értesült a történtek részleteiről, az Egyesült Államok hírügynöksége leközölte ezt a csőcseléktámadást.

Nem egészen három hét múlva a „középkorra emlékeztető véres szeptember” — ugyanis így nevezte ezt az eseményt az egyik folyóirat — második felvonásaként valami olyasmi is történt ezen a vidéken, ami a közvéleményt erősen felkavarta. Az egyetemisták egyik csoportja elfogadta a Művelődési Minisztérium kérelmét, hogy szeretnék katalógusba foglalni a Piotrków Trybunalski szomszédságában található építészeti relikviákat, szobrokat és festményeket. A minisztérium megkapta az egyházi jóváhagyást és az egyetemisták munkához fogtak az egyik helyi templomban.

De Kamienskben, egy közeli városkában a plébános túlbuzgó házvezetőnője a templomba viharzott és szidni kezdte az egyetemistákat. Azt állította, hogy ők egyáltalán nem egyetemisták, hanem Jehova Tanúi, akik — állítása szerint — össze akarják törni a kereszteket, a templomot pedig meg akarják szentségteleníteni a sírokkal együtt. Bár egyetlen Jehova Tanúja sem volt az egyetemisták között, a pap a templom azonnali elhagyására szólította fel őket. A hír futótűzként terjedt el a közeli falvakban. Hasztalan volt mindenféle magyarázkodás. A felajzott tömeg furkósbotokkal, vasvillákkal és kövekkel felfegyverkezve brutálisan bántalmazta a fiatalokat, úgy hogy végül hatot közülük kórházba is kellett szállítani kezelés céljából.

Ez alkalommal a hatóság gyorsan intézkedett. A felbujtókat, a plébánost és a házvezetőnőjét is beleértve, letartóztatták és hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ez az epizód — legalábbis egyelőre — lefékezte a papságot abban, hogy újabb csőcseléktámadást intézzen Jehova Tanúi ellen.

Zaklatás a fennálló hatalom részéről

Lengyelországban a politikai légkörben megint drámai változás következett be. A hatalomra kerülő vezetők arra  törekedtek, hogy a vallást az állam engedelmes kiszolgálójává tegyék.

Amint már említettük, 1946 februárjában a łódźi megyei állambiztonsági hivatal tisztje megpróbálta a Tanúkat besúgóként beszervezni a katolikus egyház ellen, de erre a Tanúk nem voltak hajlandók. Amikor a titkosrendőrség egyik embere négy hónap múlva újra felkereste a fiókhivatalt, ismételten amellett kardoskodott, hogy a testvéreknek eleget kell tenniük a rendőrség kérésének, s ebben az esetben megkaphatják a legjobb termeket összejöveteleik számára, de ha nem teszik meg ezt, akkor súlyos következményekre számíthatnak. „Senki sem akadályozhat meg bennünket” — mondta fenyegetőleg távozóban.

Később megvonták az engedélyt bizonyos nagygyűlések megtartására, más esetekben a rendőrség megpróbálta feloszlatni az összejövetelre összegyűlt testvéreket. 1949 májusában a Chełm közelében megrendezett körzetgyűlés alatt a rendőrség megparancsolta a program félbeszakítását. Amikor a felelős testvérek folytatták, letartóztatták őket. A Tanúk újból összejöttek az utolsó napon és a keresztelési beszédet tartó testvér vette át annak a helyét, akit letartóztattak. Ezen a délutánon körülbelül 1000 személy jött el a nyilvános előadásra. A rendőrség egymás után tartóztatta le a szónokokat. Amikor az egyiket elvitték, a másik testvér lépett a helyébe. Aznap, mire véget ért a nap, 27 különböző testvér tartott előadást.

Kiutasítják a misszionáriusokat

Stefan Behunicket és Paweł Muhalukot 1949. július 24-én, Lengyelországba érkezésük után két év és négy hónap elteltével az ország elhagyására szólították fel. Ezekről a szolgálati évekről készített feljegyzéseiben Behunick testvér ezt írta: „Most 1949-ben a fiókhivatalban a munka már jobban meg lett szervezve. Jobb az együttműködés a gyülekezetek között. Már van három kerületünk és júniusban 13 699 hírnök adott le jelentést, kétszer annyian, mint 1947-ben, amikor mi  [misszionáriusok] megérkeztünk. 710 aktív gyülekezet működik és 45-en dolgoznak a fiókhivatalban. Tevékenységünket eltűrik, a házról házra való prédikálás folytatódik.”

1949-re ténylegesen a Tanúk tevékenységét tovább tűrték, mint ahogyan azt vártuk. Egy évvel korábban 1948-ban az igazságügy-miniszter beszélt a „Vallásszabadság a Szovjetunióban” című témáról. Beszédében, amelyet a łódźi kerületi bíróság termében tartott meg, megállapította, hogy a Szovjetunióban a vallási kisebbségek egyoldalúan és önként feloszlatták magukat, és beolvadtak az állam által hivatalosan elismert nagyegyházba. Jehova Tanúi a szovjetunióbeli vallási kisebbségeknek ezt az „önkéntes feloszlatását” úgy értelmezték, hogy Lengyelországban is hamarosan valami hasonlóra fog sor kerülni. Így megkezdték a földalatti tevékenységre való felkészülést.

Ugyanakkor az egyesületekre vonatkozó új törvénnyel összhangban a Tanúk benyújtották a hatóságoknak azt a működési alapszabály-tervezetet, amely vázolta a Watchtower Society tevékenységét. Azt kérték, hogy az új jogi helyzettel összhangban jegyezzék be őket törvényesen.

Közben egyre többen özönlöttek a szervezetbe. Tíz egymást követő hónapban hírnökcsúcsot értünk el. 1950 márciusában 864 gyülekezetben 18 116 hírnök adott le jelentést. Abban az évben Krisztus halálának Emlékünnepén 28 918-an voltak jelen. Milyen erős bizonyítéka volt ez annak, hogy Lengyelországban Jehovának még mindig sok leendő imádója van.

Eszünkbe se jutott, hogy engedjünk a félelemérzésnek

Aztán 1950. április 21-én éjszaka az UB embereinek egy nagy csoportja ablakokon keresztül behatolt és rajtaütött a łódźi fiókhivatalon. Azt állították, hogy a Bétel-munkások az Egyesült Államok javára kémkedtek és „kísérletet tettek a Lengyel Népköztársaság kormányának erőszakos megdöntésére”. Az UB emberei kimerülésig kutattak bizonyítékok után. Természetesen semmi ilyet nem találtak. Viszont elkobozták a Tanúk vallási  tevékenységéről készült dokumentumokat. Másnap a Társulat elnökségének a tagjait letartóztatták.

Azok, akik a fiókhivatalban maradtak, elhatározták, hogy amennyi folyóiratot csak tudnak, kinyomtatnak és szétosztják a gyülekezetek között. Felhasználták a körülbelül 20 tonnányi teljes papírkészletüket és szétküldték az irodalmat. Aztán elrejtették a sokszorosítót és egyéb gépeket, valamint a kartotékokat. Ilyen körülmények között a fiókhivatalban a munka folytatása roppant nagy bátorságot igényelt. Ez idő tájt leveleket kaptak állítólagos érdeklődő személyektől, akik arra kérték a testvéreket, hogy találkozzanak velük a város bizonyos helyein. Az igazi cél az volt, hogy kicsalogassák a testvéreket az utcákra, hogy elrabolják őket, miként egyes Bétel-testvérekkel ezt meg is tették. Ilyen előzmények után mások csak nagyobb csoportokban hagyták el a helyiségeket.

Június 21-én este újból megszállták a Bételt. Ez alkalommal majdnem mindenkit letartóztattak. A testvéreket egy nyitott teherautóra ültették és a városon, Łódźon keresztül végighajtottak velük. Gúnyosan az őrök azt színlelték, mintha csak vasárnapi kirándulás lenne. „Ha így van — javasolta az egyik testvér —, akkor énekeljünk.” És hirtelen — az őrök tiltakozásával mit sem törődve — Jehova e bátor szolgái énekelni  kezdték: „Mindaz, ki hű és mindaz, ki buzgó, emberektől sosem fél.”

Ezen az éjszakán az országban több száz Tanúnál is házkutatást tartottak. Sok testvért letartóztattak. Isten Királysága ellenségei fel akarták számolni a szervezetet, és el akarták némítani Jehova Tanúit.

Csak ezután, 1950. július 2-án jelentette be az Állami Egyházügyi Hivatal a médiának, hogy elutasították Jehova Tanúi Lengyelországi Egyesületének a törvényes bejegyeztetésére beadott kérelmét. Az önkényes bejelentéssel egyidőben azt mondták, hogy a szervezet feloszlott és tulajdonát az állam kisajátítja magának.

UB kínzókamrái

E letartóztatási és vallatási hullám sok Tanú számára egy hosszú kínoztatási és szenvedésekkel teli időszak kezdetét jelezte. A nyomozók olyan bűncselekmények elismerésére akarták rávenni őket, amelyeket el sem követtek; különösképpen azt akarták, hogy ismerjék el, hogy bizonyos külföldi kémszervezeteknek dolgoztak. Arra is kísérletet tettek, hogy beépítsenek egyes testvéreket UB spicliknek. A ki nem adott UB statisztikai adatok szerint a „szektatagok” címszó alatt szereplők 90 százalékát megpróbálták keményen „megdolgozni”. Ennek eredményeként azoknak a száma, akik képesek voltak munkajelentést leadni a szántóföldi szolgálatról, ideiglenesen a felére csökkent.

Wilhelm Scheidert nyolc nap és nyolc éjjel vallatták egyhuzamban. Brutálisan ütlegelve, a nyomozók arra próbálták rávenni, hogy ismerje el magát bűnösnek az általuk kreált vádakban. Amikor elvesztette eszméletét, hideg vizet locsoltak rá, amíg vissza nem nyerte öntudatát. Éheztették, se enni, se inni nem adtak neki és egyszer arra kényszerítették, hogy 72 órán keresztül egyfolytában térdeljen. Később Łódźból Varsóba szállították át, majd ott meztelenül 24 napra bedobták egy zsúfolt börtöncellába. Itt nem lehetett se leülni, se  lefeküdni, se kiegyenesedni. Egy további megalkuvásra való rákényszerítés céljából az UB emberei letartóztatták és bántalmazták a feleségét és leányát. De semmi sem tudta megtörni feddhetetlenségében.

Ugyanilyen bánásmódban részesült Harald Abt, a fiókhivatal titkára is. Hat napon át szünet nélkül vallatták, s eközben hol a fejét verték, hol gyomorszájon ütötték. „Még ha öt évet ültél is a táborban a nácizmusellenes magatartásodért, mi be fogjuk bizonyítani, hogy a Gestapo embere vagy” — mondták neki.

Edward Kwiatoszt is brutálisan megverték és három napig nem kapott enni. A könyörtelen nyomozók felakasztással fenyegették. Két hétig nem hagyták aludni. Gumibotokkal verték el a talpát. Oldalbordáit és az orrcsontját eltörték, a koponyáját bezúzták és ez alkalommal a dobhártyája is beszakadt. 32 napon át bántalmazták. De nem tudták megfélemlíteni és nem volt hajlandó hamisan testvéreit megrágalmazni, hogy így mentse a saját bőrét. (Vö. Jób 2:4.)

Más testvéreket is hasonlóképpen bántalmaztak. Egyeseket kínzóik vallatás közben egy olyan székre ültették, amelyből középen egy hegyes szög állt ki. Ezt nevezték „római kezelésnek”. És mindezt a szenvedést azért kellett kiállniuk, mivel Jehova Tanúi voltak és nem voltak hajlandók aláírni olyan vallomást, amely tele volt hazugságokkal, továbbá mivel nem tanúskodtak hamisan keresztény testvéreik ellen.

Egyes testvéreket 1950-ben azért vittek el Zawiercieben a börtönbe, mert nem voltak hajlandók aláírni a politikai jellegű stockholmi felhívást. Elsőnek Władysław Drabek érkezett ide Porębából. Egy sötét zárkába csukták, ahol térdig érő víz volt. Úgy tudott egy kicsit pihenni, hogy a sarokban egy fa tetejére térdelt. Két nappal később a cella megtelt testvérekkel. Egyikük sem írta alá a felhívást. Időközönként a fegyőrök beadtak a raboknak kübliket, amelyekbe elvégezhették a dolgukat. Ha nem tudták akkor szükségletüket elvégezni, újabb lehetőséget  nem kaptak. Érthető módon néhány nap múlva a víz éktelenül bűzös lett.

Egy élet sem lenne elegendő mindazoknak a borzalmaknak az elsorolására, amelyeken az 1950-es tömeges letartóztatás után Jehova Tanúinak át kellett menniük. Isten szolgáinak feddhetetlensége súlyosan meg lett próbálva, és egyesek — s ezen nem lehet csodálkozni — belehaltak az embertelen kínzásokba.

Mindhalálig hűségesen

J. Szlauer testvér mindössze 20 éves volt, amikor 1950 augusztusában beidézték kihallgatásra az UB cieszyni központjába. De ő megingathatatlanul nem volt hajlandó kiadni hittestvéreit. A nyomozó sikertelenségi érzésében kétszer is rálőtt a kihallgatás során, mire egy óra múlva Jehova e fiatal szolgája meghalt. De halála előtt még sikerült annyit mondania az orvosnak: „Az UB tiszt lőtt meg azért, mert hűségesen ragaszkodtam Jehovához.”

Más Tanúk évekig szenvedtek, mielőtt a halál végül is enyhülést hozott nekik. Alojzy Prostak krakkói utazófelvigyázót 1952 májusában tartóztatták le Szczecinben. Két évig Varsóban és Łódźban volt előzetes letartóztatásban. Ezután oly kimerült és összevert állapotba került, hogy kórházi kezelésre szorult. Az ügyvéd javaslatára feleségének sikerült 1954-ben szabadlábra helyeztetnie, de egy hét múlva meghalt. Körülbelül 2000 testvér vett részt temetésén. Az a testvér, aki a temetési beszédet mondta, a temetőben bátran felhasználta az alkalmat arra, hogy tiltakozzon az UB embereinek a Tanúk kihallgatásainál alkalmazott szadista módszerei ellen. Utána bujkálásra kényszerült, hogy így elkerülje a letartóztatást.

A beszámolók szerint 1956-ra Lengyelország különböző részein 16 testvér halt meg az UB embereinek kínzása és az orvosi kezelés elmulasztása miatt. (Később újabb esetek is napvilágra kerültek.) Ezeknek a testvéreknek a holttesteit rendszerint zárt koporsókban kapták meg az elhunyt hozzátartozói,  amelyeket nem volt szabad felnyitniuk. Más esetekben a hozzátartozók csak több hónap elteltével szereztek tudomást szeretteik haláláról.

Zárt ajtók mögötti tárgyalás

Az ilyen embertelen bánásmód túlélői olyan kísérletekről is beszámoltak, amelyekkel megpróbálták őket rávenni, hogy tanúskodjanak a Társulat elnökségének tagjai ellen. Két testvér engedett e nyomásnak és hajlandó volt kényszer hatására hamis tanúvallomást tenni. De az UB maga is tudott kreálni „bizonyítékokat”.

Ilyen bizonyíték felhasználásával zárt ajtók mögött 1951. március 16. és 22. között kirakatpert rendeztek Varsóban. Önmagukat is veszélyeztetve, Jehova Tanúi közül sokan összegyűltek a  törvényszéki épület elé, abban a reményben, hogy jelenlétükkel bátorítják a testvéreket a hűséges kitartásra.

Mentőautókat használva, amelyek a belső udvarba behajtottak, a hivatalos közegek megpróbálták a vádlottakat becsempészni a bírósági terembe, hogy mások ne lássák. De amikor a foglyok kiléptek a kocsikból, a testvéreink gyermekei, akik elég közel kerültek az udvar falához, buzdító szavakat kiáltottak emlékeztetőül, hogy nincsenek a vádlottak egyedül.

Hét testvér ült a vádlottak padján; négyen a Társulat lengyelországi törvényes testületének elnökségéből és hárman olyanok, akiket különböző okokból tartottak fontosnak a szervezet szempontjából. Az államügyész Wilhelm Scheiderre halálbüntetést kért. A bíróság életfogytiglani börtönre ítélte. Az elnökség másik három tagját külön-külön 15 évi fegyházra ítélte, a többieket ennél kevesebbre. Mindegyiküknek a legszigorúbb fegyintézetben kellett büntetésüket leülniük.

Mi lesz a következő lépés?

Az összes gyülekezet iránti szerető törődésből két kerületszolga, akiknek sikerült elkerülni a letartóztatást, és még néhány más tapasztalt testvér terveket kezdett készíteni a testvérek szellemi táplálékkal való ellátására. Olyan kapcsolatrendszert terveltek ki, amely hatékonynak bizonyult majdnem 40 évig. A bebörtönzött testvérek munkájának elvégzése céljából a körzetfelvigyázók közül neveztek ki néhányat, és 1952 végére az állandó zaklatások ellenére az Isten Királyságáról szóló prédikálók száma 19 991-re emelkedett!

Nem ezt várták az Állambiztonsági Hivatal emberei. Tervük az volt, hogy két éven belül teljesen felszámolják Jehova Tanúit Lengyelországban. Kudarcuk láttán feldühödve, kieszeltek valamit, amit végső halálos csapásnak szántak a testvérek számára. Újabb letartóztatási hullám kezdődött. Az Országos Bizottság négy tagját elfogták és még több buzgó testvért és testvérnőt is. Azt tervezték, hogy Łódźban kirakatpert rendeznek.

 A tárgyalás előtti hónapokban az egyik testvér meghalt, többen idegösszeomlást kaptak és egy másikat, Zygfryd Adachot súlyos, börtönben szerzett fertőző betegségére való tekintettel hazaengedték. Több mint kétévi előkészítés után az ötnapos per 1955. május 10-én kezdődött el. Az eredmény: a varsói tárgyalás óta itt hangzottak el a legsúlyosabb ítéletek. Az Országos Bizottság három tagját: Jan Loreket, Tadeusz Chodarát és Władysław Szklarzewiczet külön-külön 12 évi börtönre ítélték.

Vajon ez megrémítette a többi Tanút és elnémultak?

A fiatalok hitet és bátorságot tanúsítanak

Még az iskoláskorú fiatal Tanúk is szilárdan ragaszkodtak hitükhöz. Igaz, az iskolában ateista nézetekkel bombázták őket. Azokat, akik kitartottak, kicsúfolták. Politikai anyagok gyakran bekerültek az iskolai tananyagba és kötelező volt díszmenetekben vagy felvonulásokon részt venni. Egyes iskolákban bevezettek honvédelmi órákat. Azokat, akik lelkiismereti okból nem vettek részt ezeken az órákon, rendszerint kizárták az iskolából.

Az elcsüggedés helyett sok ilyen fiatal Tanú elment úttörőnek, s működésük nagyban hozzájárult a Királyság-üzenet terjesztéséhez. 1954-ben kellő elővigyázatosság mellett, számos különleges, több napig tartó összejöveteleket tartottak az úttörőkkel. Az 1953-as New Yorkban megtartott nemzetközi Újvilág társadalom elnevezésű kongresszus előadásaiból kaptak némi felvilágosítást. A szellemi felfrissülésnek micsoda forrása volt! Milyen erősítő volt ily módon arra vonatkozó emlékeztetésben részesülni, hogy Jehova népe egész világra kiterjedő szerető testvériségének a részét alkotják!

És mit tettek a börtönben ülő testvérek?

Börtönök — az evangelizálás területei

Władysław Przybysz, akit először 1952-től 1956-ig ítéltek börtönbüntetésre és 1969-ben negyedik börtönbüntetéséből engedték haza, így emlékezik vissza: „A börtönbüntetést úgy tekintettük, mint olyan területre vonatkozó megbízatást, amely  mások számára megközelíthetetlen.” A börtönrácsok mögött végzett prédikálás eredményeként sok fogoly hallott Jehováról és csodálatos szándékairól. A bebörtönzött testvérek is kis csoportokat szerveztek és naponta rövid összejöveteleket tartottak. Még a börtönrácsok mögött is „nagyon megnövekedett a tanítványok száma” (Csel 6:7, Úf, 1975).

A Tanúk példás magatartására való tekintettel a börtönszemélyzet egyes tagjainak a magatartásában fokozatos átalakulás következett be. Romuald Stawski arra emlékezik, hogy az egyik börtönben a rabkosztot úgy állították össze, hogy a Tanúkat többé ne tegyék próbára vért tartalmazó ételek evésével. Az egyik nap két nagy kondért hoztak a zárkába, az egyik tele volt véres hurkával, a másikban zöldségleves volt. „Ez a leves a Tanúké” — hangsúlyozta a fegyőr.

Börtönajtók szélesre tárulnak

1956-ra a hivatalos állásfoglalás Jehova Tanúival kapcsolatban megváltozott. A krakkói kerületfelvigyázó tavasszal kiszabadult a börtönből, és azt mondták neki, hogy a hatóság kész a Tanúkkal tárgyalni. Átgondolták a kérdést és három testvérből álló hivatalos küldöttséget választottak az állami egyházügyi hivatallal való tárgyalásra.

A három testvér hangsúlyozta, hogy ők csak abban érdekeltek, hogy információt kapjanak, a tárgyalásra az egyedüli illetékesek a Társulat elnökségének bebörtönzött tagjai. Az egyházügyi hivatal nem volt hajlandó elítéltekkel tárgyalni. A második találkozás is minden látható eredmény nélkül zárult, amikor a három testvér kihangsúlyozta, hogy ami a Tanúkat illeti, a bebörtönzött vezetők ártatlanok.

Hamarosan azonban sok testvér és testvérnő, köztük az 1950 óta bebörtönzöttek közül is egyesek, kiszabadultak. Többek között az elnökség három tagja is és a később elítélt Országos Bizottság tagjai is. Végül 1956 augusztusában Wilhelm Scheidert is szabadlábra helyezték. Mi történt?

 Nemcsak politikai változásról volt szó. A korábban említett két testvér, akik hamis tanúvallomást tettek, visszavonták vallomásukat és ennek alapján az elnökség tagjai ellen emelt vádakat hivatalosan is elejtették. De más is közrejátszott. A tisztviselők belátták, hogy Jehova Tanúi számbelileg gyarapodtak, méghozzá gyors ütemben. Három éven belül a Királyság-hírnökök száma 37 411-re nőtt, ami 87 százalékos növekedésnek felelt meg! Később 1972-ben az állambiztonsági szolgálat egy jól értesült ügynöke elismerte: „Belátjuk, hogy Jehova Tanúi bírósági tárgyalásairól és propagandájukról szóló bejelentéseink nem gyengítették a szervezet erejét, éppen ellenkezőleg, erősítették.” Diadalmaskodott a Jehovához való lojalitás!

Növekvő tevékenység — jogi akadályok ellenére

Amikor a testvérek kiszabadultak a börtönből, hamarosan figyelmüket a gyülekezetek szellemi szükségleteinek és a jó hír nyilvános prédikálásának szentelték. Megjelent a Királyság-szolgálat, amely megfelelő tanácsokat adott a testvéreknek arra, hogyan kell prédikálni és tanítványokat képezni. A nehézségek fennállása ellenére a gyülekezetek rendszeresen ki voltak szolgálva az utazófelvigyázók által, és a gyülekezetek buzgón közreműködtek a teokratikus tevékenységben.

A lengyel Alkotmány hivatalosan biztosította a vallás szabad gyakorlatát, amivel éltek is Jehova Tanúi. A házról házra való prédikálás imádatuk része volt, így továbbra is végezték. De amikor a testvérek a szántóföldi szolgálatban voltak, a rendőrség letartóztatta őket olyan indoklással, hogy „egy olyan egyesület tagjai”, amelyet úgy írtak le, hogy „létezését, felépítését és célját a titokzatosság fátyla lengi körül az állam számára”. A vallásszabadságért folytatott törvényes harc ezzel egy újabb fázisába lépett.

A testvérek türelmesen megismételték álláspontjukat a bíróság és a hatóságok előtt, amelyeknek ők és törvényes képviselőik levelet írtak. Végül 1963-ban a Legfelsőbb Bíróság hét tagja ilyen határozatot hozott: „A vallási egyesület feloszlatása  logikusan a szervezeti tevékenység minden formájának betiltását jelenti, de nem érinti az egyéni vagy személyi imádatot, ennélfogva ez nem büntethető.” A testvérek ebből megértették, hogy a házról házra való egyéni prédikálás nem tekinthető illegális tevékenységnek.

A Tanúk most még nagyobb erővel belevetették magukat a szellemi aratás munkájába (Máté 9:37). A tevékeny hírnökök száma gyorsan emelkedett, különösen a nagy városokban. Viszont a ritkán lakott területeken a helyzet egyáltalán nem volt ilyen pozitív. A dél-lengyelországi testvérek olyan kisegítő úttörőcsoportokat kezdtek szervezni, amelyek olyan területeket kerestek fel, ahol a szükség nagyobb volt. Később ezek úttörőközpontok lettek — rendszerint egy-egy csoport 10-12 főből állt, és a testvérek tulajdonát képező tanyasi épületekben vagy gyakran sátorokban szálltak meg.

Ennek a tevékenységnek az adott lendületet, hogy sok hírnök ilyen úttörőközpontból kiindulva legalább évente egyszer kisegítő úttörőként szolgált. Az újonnan beindított bibliatanulmányozásokat átadták a legközelebbi gyülekezet hírnökeinek. Még ma is működik időnként ez a rendszer. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jehova áldása nyugodott rajta.

Előrehaladás a szellemi táplálékról való gondoskodás terén

Jehova mint szerető Atya gondoskodik népe szellemi táplálékáról, még akkor is, amikor ellenállással néznek szembe. A gyülekezetek az üldözés ellenére szinte rendszeres időközökben megkapták az irodalmukat.

Kezdetben csak egészen kezdetleges kézi sokszorosítógépek álltak rendelkezésre a bibliai irodalom előállítására. Az egyik testvér így emlékezik vissza: „A nyomtatás minősége gyenge volt, a példányszám is kevés. A sokszorosításhoz sok papírra volt szükség. Ezt el kellett oda szállítani, ahol a sokszorosítás történt, és akkor az elkészült folyóiratokat szét kellett osztani, mindezt persze a sötétség leple alatt. Ha egy helyet a rendőrség  felfedezett, a tulajdonosra és az ott dolgozókra néhány évi börtön várt.”

Természetesen nemcsak arra volt szükség, hogy valaki elő tudjon valamilyen irodalmat állítani. Fokozni kellett a nyomtatott anyagok mennyiségét és minőségét is. Így az 1950-es évek végén egy Rotaprint ofszetnyomót, egy kis gépet szereztek be; később ebből több is lett. Egy krakkói kis nyomda jóindulatú vezetője megmutatta testvéreinknek, hogyan kell használni a gépet és hogyan kell előkészíteni az alumínium mintalemezeket. Ezek a mintalemezek sokkal tartósabbak voltak, így kevesebb idő alatt több példány el tudott készülni.

Később egy testvér elsajátította a fotokémiai lemezkészítés technikáját — amelyet még a Lengyel Tudományos Akadémián tanult. Akkor a testvérek hozzákezdtek a szükséges berendezés előállításához. Sikeresnek bizonyult. Most a betűtípus nagyságát fotografikailag kisebbíteni lehetett, így több szöveget lehetett ugyanazon a nehezen beszerezhető papírlapon kinyomtatni. A folyóiratokon kívül könyveket is nyomtattak ki Lengyelországban, elsőnek 1960-ban Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című könyvet.

Volt sok nehézség is. Például több elektromos áramra volt szükség. Hogy ne keltsenek gyanút, a testvérek az áramot nem a villanyórán keresztül vezették el. De a lelkiismeret megnyugtatása végett az áramszolgáltató vállalatnak névtelen átutalásban kiegyenlítették a számlát. Az állambiztonsági szervek egyszer felfedezték a Tanúk egyik ilyen „sütödéjét” Gdańsk közelében, ahogyan nyomdájukat nevezték. Az ott dolgozókat bíróság elé állították és többek között áramlopással vádolták őket. De amikor a testvérek bebizonyították, hogy ők voltak a használt áram névtelen befizetői, elejtették ezt a vádat. Kiváló tanúskodás volt.

Az állambiztonsági szervek statisztikai adatai szerint 1956 és 1969 között a Tanúknak 34 ilyen irodalom-előállító és -terjesztő központját leplezték le és szüntették meg. Az egyik bydgoszczi  tiszt ezzel kérkedett: „Hírszerző szolgálatunk olyan jól működik, hogy képes Jehova Tanúi titkos nyomdáját akár hat hónap alatt felfedni.”

Ez persze túlzás volt. Ennek ellenére minden elkobzott Rotaprint igazi veszteségnek számított. Ilyen bonyolult gépeket Lengyelországban nem gyártottak, és az állami ellenőrzés miatt is nehéz volt a beszerzésük. Emiatt jó részét, amely birtokunkban volt — körülbelül ötvenet — testvéreink szerkesztették Jehova támogatásával.

Meg lehetett-e gyengíteni a szervezetet belülről?

Mivel a frontális támadás nem hozott eredményt, a hatóságok kísérletet tettek arra, hogy belülről bomlasszák fel Jehova Tanúi egységét. Az ellenség hamisított Őrtoronyt kezdett forgalomba hozni, olyan információkkal, amelyek rágalmazták Jehova lojális szolgáit. Egy kiderítetlen „12-es bizottság” leveleket küldött szét — az állambiztonsági szolgálat kartotékaiból szerzett címek alapján — amelyek jó hírű testvérekre szórtak gonosz rágalmakat. De a juhok jól felismerték Pásztoruk hangját, és meg tudták különböztetni az igazságot a hamisságtól (Ján 10:27).

Az 1950-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az 1956-os enyhülés hamarosan véget ér. Helyénvalónak tűnt a jó hírt a lehető legnagyobb mértékben prédikálni, amíg erre lehetőség volt. Igaz, kiemelkedő növekedés volt, de egyesekben kifejlődött a versengés egészségtelen szelleme. Ennek következtében sok új hírnök nem tudott megfelelni a Biblia követelményeinek. Egy érdeklődőt hírnöknek nyilvánítottak, ha arra a kérdésre rábólintott, hogy beszélt-e már valakinek a Királyság-reménységről Jehova Tanúihoz hasonlóan. Következésképpen az a jelszó jött használatba: „Ma érdeklődő, holnap már hírnök.” Közülük sokan még összejöveteleken sem vettek részt. Így 1959 márciusában, amikor 84 061 hírnök adott le jelentést, igazában ennyien még az Emlékünnepen sem voltak jelen. Ilyen helyzet könnyen meggyöngíthette a szervezet szellemi erejét (1Kor 3:5–7).

 Ezért bizonyos dolgokat korrigáltak. Lassan a hírnökök száma esni kezdett. Végül körülbelül 50 000-nél stabilizálódott. Majdnem 29 évre volt szükség ahhoz, hogy 1988 januárjában újabb hírnökcsúcsot érjenek el. De ez alkalommal a 84 559 hírnök valóságos hírnök volt!

Jogi kérdésekben összehangolt ténykedés

Tekintettel arra a sok bírósági perre, amellyel a Tanúk szembenéztek, a testvérek lépéseket tettek azért, hogy a törvényes védelmük érdekében végzett intézkedéseket összehangolják. Volt néhány tehetséges és bátor ügyvéd, aki hajlandó volt a védelmüket ellátni. Ésszerű jogi érveket tártak fel, de a hangsúly azon volt, mit hisznek és mit tanítanak a Tanúk Isten Szava alapján. Így minden bírósági tárgyalás tanúskodásul szolgált mind a bírók, mind a hallgatók előtt. Romuald Stawski, aki Jehova Tanúi pereiben eljárt,  visszaemlékezik egy olyan hónapra, amikor 30 per volt, nem beszélve a keresztény semlegességre vonatkozó esetekről. Így a Tanúk ellen folytatott bírósági tárgyalásokon a jelenlévők száma egyre nőtt, és évi viszonylatban elérte a közel 30 000 főt (Máté 10:18).

Volt idő, amikor kormánytisztviselők nyíltan kifejezték gyűlöletüket a Tanúkkal szemben. Poznańban például, amikor hat utazófelvigyázó perét tárgyalták, egy testvérnő tanúvallomása szerint az államügyész kijelentette neki, hogy ha Hitler még élne, „ő gyorsan lerendezné Jehova Tanúi ügyét”. Ez az ügyész később hozzáfűzte: ő maga kész lenne akár több ezer Jehova Tanúját is lelőni.

De mi volt az oka ennek? Jehova Tanúi tevékenysége abszolút nem jelentett veszélyt a hatóságok számára. Ez világosan kiderült egy Poznańban tartott másik perből, amikor a védőügyvéd emlékeztetett egy esetre, amikor a tömeg 1956-ban megostromolt egy büntetőintézetet és kiszabadította az elítélteket; többek között három Tanút is, akiket hosszú börtönbüntetésre ítéltek. De — így szól a helyőrségi katonai bíróság jegyzőkönyve — mind a három Tanú „azonnal és önként megadta magát a népi milíciának”.

Több bevetett „fegyver” — de tartós siker nélkül

A hatóságok folytonosan próbálkoztak valami olyan hatékony „fegyvert” találni, amellyel sikerülne Jehova szolgáinak szervezetét a maguk ellenőrzése alá vonni. 1961-ben kezdték azt hinni, hogy ez végre sikerült. A nagyobb mozgásszabadság ígéretével 15 szellemileg gyenge testvért rávettek arra, hogy kérjék egy olyan felekezet törvényes bejegyeztetését, amely Jehova Tanúi nemzetközi Társulatától függetlenül működne. De a testvérek zöme elhatárolta magát tőlük. Két évvel később elutasították ezt a törvényes bejegyeztetési kérelmet.

Az ellenség most más módszerhez folyamodott. Olyan „befolyásos” személyeket keresett fel, akiket valamilyen módon  zsarolni lehetne. Megint úgy tűnt, hogy a próbálkozás sikerrel jár. Egy felelős vezető beosztású testvért találtak, aki megsértette az erkölcsre vonatkozó keresztényi zsinórmértéket. Azok a testvérek, akiket megbíztak e felvigyázó ellen emelt vádak kivizsgálásával, hirtelen letartóztatásba kerültek. Ő megsemmisítette az ellene szóló terhelő dokumentumokat. Aztán más testvérekhez állítólagos barátoktól levelek érkeztek, amelyek becsmérelték a tiszteletnek örvendő testvéreket és ugyanakkor megpróbálták tisztára mosni a tévelygőt, vagy fordítva. Érthető módon ez zavart okozott a testvérek körében, de hát pontosan ez volt a célja a hatóságoknak.

Jehova viszont jól tudta, mi történt (Zsid 4:13). Idővel cáfolhatatlan bizonyíték került felszínre arról, mi történt pontosan, és ezt az erkölcstelen személyt, aki megengedte, hogy az ellenség eszköze legyen, kiközösítették. A csapda összetört. Vagyis a Jehova szolgái ellen készített újabb fegyver sem hozott tartós sikert (Zsolt 124:7).

1972-ben az ellenség azt gondolta, hogy egy újabb fegyverre talált. Az állambiztonsági szolgálat egyik tisztje sok éven keresztül gyűjtögetett Jehova Tanúiról szóló rágalmazó anyagokat. S most ezeket felhasználva disszertációt írt a bölcsésztudományok doktora cím elnyerése céljából. Értekezésének ez volt a címe: „A Jehova Tanúi szekta által használt propaganda formája és tartalma a Lengyel Népköztársaságban”. Azt tervezte, hogy később ez kézikönyvként fog szolgálni a jogászok számára a Tanúk elleni küzdelemben.

A doktori cím elnyerése előtt természetesen disszertációját meg kellett védenie a nyilvánosság előtt egy vitában. Ez rendszerint csak formaság szokott lenni. De amikor a testvérek megtudták, mikor és hol fog erre sor kerülni, ez ügyben imádkozni kezdtek Jehovához. Noha csak kevés idő állt rendelkezésre a felkészülésre, úgy döntöttek, megragadják az alkalmat, hogy megvédjék Jehova nevét és népét.

 Így 1972. május 31-én, amikor Henryk Skibiński előadta az epés értekezését a Toruńi Egyetemen, Jehova Tanúi ott ültek a hallgatóság soraiban. Skibiński azt állította, hogy Jehova Tanúi ellenséges viszonyban vannak az állammal és szövetségeseivel, továbbá hogy egy ellenséges szuperhatalomnak kémkednek, ezenkívül ellenségei a tudománynak, a vérátömlesztéseknek és az evolúciós elméletnek is. De azt kötelességének tartotta megemlíteni, hogy lelkiismeretes és becsületes állampolgárok hírében állnak. Ezután a doktori cím odaítélésével megbízott professzor és a bírálók felszólalására került sor. Majd felkérték a jelenlévőket is a hozzászólásra.

Jan Waldemar Rynkiewicz bydgoszczi testvér megragadta az alkalmat, hogy hosszan kifejtse véleményét, és alaposan megcáfolta azt a vádat, mely szerint Jehova Tanúi kémek és az államhatalom ellenségei. Ezután rámutatott Skibiński disszertációjában a következetlenségekre és érveinek pártos voltára. (Ő például teljesen megfeledkezett arról a tényről, hogy a bíróságok már régen elejtették a kémkedés vádpontját, és sok  Tanút felmentettek ez alól a vád alól.) Ezenkívül Rynkiewicz testvér felhívta a figyelmet különösképpen arra, hogy a Tanúk jelentősen hozzájárultak a vér nélküli műtétekhez — ami egy újabb pont, amelyről Skibiński úr megfeledkezett. Az elbíráló bizottság elfogadta Rynkiewicz testvér által beterjesztett okiratokat. Zygmunt Sawicki és Józef Rajchel testvér, akik szintén ott voltak a hallgatók között, bátran kifejtették a Biblia nézetét arról, miért nem vesznek részt a keresztények a politikában és a világ háborúiban. Az egész hallgatóság feszült figyelemmel hallgatott. Skibiński cáfolatának megkísérlésekor elveszítette önuralmát, és az elnök kénytelen volt a szót megvonni tőle. Nem nyerte el a bölcsésztudományok doktori címet rokonainak és barátainak nagy bánatára, akik kezükben virágokat tartva távoztak a teremből, anélkül hogy gratulálni tudtak volna neki.

Így hát pontosan 50 évvel a jezsuitákkal Krakkóban folytatott híres vita után, a Tanúknak egy másik csoportja vívott győztes csatát — ez alkalommal egy ugyanolyan elkeseredett, csak ateista ellenséggel szemben. Ettől kezdve a hatóságoknak egy kicsit lelohadt a kedve, hogy azt bizonygassák, hogy üldözni kell Jehova Tanúit. És kezdett megváltozni a tisztviselőknek Jehova Tanúival kapcsolatos bánásmódja.

Erdei kongresszusok

Az 1960-as évek vége felé a magánházakban rendezett rendszeres gyülekezeti összejöveteleken kívül a Śląsk Cieszyński területen élő Tanúk kezdtek nagyobb létszámmal összejönni nyaranként az erdőkben. Nem sokkal ezután intézkedtek arról, hogy központilag készüljenek fel a kongresszusi programra, és ezeket az erdei kongresszusok elnevezésű összejöveteleket országszerte megrendezték.

Kezdetben a hatóságok eljárást indítottak a szervezők és a jelenlévők ellen. De volt-e valami káros abban, amit Jehova Tanúi tettek? Hiszen egyszerűen csak Isten Szavát vitatták meg. Ahogyan teltek az évek, a tisztviselők hozzászoktak Jehova  népe nagyobb létszámú összejöveteleihez. És ezek egyre nagyobbak lettek. Kezdetben csak száz fő alatt jöttek össze; az 1970-es években viszont már több százan.

Az 1970-es évek végén a programba belevettek egy bibliai drámát is és gyakran megkeresztelkedésre is sor került. Mikrofonokat, hangszórókat és magnókat is használni kezdtek. Egyes helyeken ezek a kongresszusok már szabályosabb jelleget öltöttek, hiszen előre megbeszélt helyeken tartották meg jól felkészülten.

A Vezető Testület tagjainak a látogatásai

1977 novemberének végén Frederick Franz, Theodore Jaracz, és Daniel Sydlik, Jehova Tanúi nemzetközi főhivatalának e tagjai engedélyt kaptak Lengyelország meglátogatására. Ez volt a Vezető Testület tagjainak első hivatalos látogatása. Beszéltek felvigyázókkal, úttörőkkel, valamint több városban már régóta tanúskodó Jehova Tanúival, és beszámoltak a más országokban folyó teokratikus tevékenység előrehaladásáról és  számos kérdésre válaszoltak. A gyülekezetek fokozott Királyság-tevékenységgel reagáltak a látogatásra.

Egy évvel később Milton Henschel és Theodore Jaracz látogatott el Lengyelországba. Ez alkalommal udvariassági látogatást tettek az állami egyházügyi hivatalnál is. A következő években a Vezető Testület nagyobb figyelmet tudott szentelni a lengyelországi munkának, és az egész ország felvigyázóival szorosabb kapcsolatot tudott kialakítani. Tekintettel arra, hogy a lengyelországi felelős testvérek egyre nagyobb mértékben tapasztalták és szívesen fogadták a teokratikus irányítást és befolyást, így lépéseket tudtak tenni arra, hogy a helyi szervezet is ugyanolyan hasznot merítsen a szervezeti elrendezésből, mint Isten népe a többi országban. Ugyanakkor figyelemre méltó változása volt megfigyelhető a kormány tisztviselőinél is, akik türelmesebbek lettek irántunk és tevékenységünk iránt.

Az osztrákok vendégszeretetét élvezve

Az 1970-es évek vége felé sikerült egyes testvéreknek elmenni Lengyelországon kívül más kerületkongresszusokra, elsőnek a franciaországi Lille-be, majd később Dániába is. 1980 nyarán viszont valami szokatlan történt.

Bár Jehova Tanúi szervezete még mindig be volt tiltva, de körülbelül 2000 Tanúnak hivatalosan engedélyt adtak, hogy részt vegyenek a bécsi (Ausztria) „Isteni szeretet” elnevezésű kerületkongresszuson. Az osztrák testvérek vendégszerető módon fogadták a vendégeket. A lengyel program meghallgatására külön nagy sátort állítottak fel, s mindenki igazi értékeléssel hallgatta a programot.

A kongresszus befejezésekor a különböző nyelvű csoportok mind összegyűltek közösen a közeli stadionban. Minden csoport egységesen a maga nyelvén énekelte a „Köszönjük, Jehova” című éneket. A közös záróima után senki sem akart a helyéről elmozdulni. Az osztrák vendéglátók szerető vendéglátásukat nemcsak a lengyel, hanem a magyar, jugoszláv és más országokból érkező testvérekre is kiterjesztették. A hosszan  tartó taps közepette mindenkinek örömkönnyekkel volt tele a szeme. Így örvendeztek az igaz keresztények annak az egységnek, amely ledöntötte a régi, haldokló világra annyira jellemző fájdalmas korlátokat.

Ausztriában a következő évben megrendezett „Királyság lojalitás” kongresszuson több mint 5000 lengyel Tanú volt jelen. Ez alkalommal az osztrák testvérek egy sátorban jöttek össze és a vendégeknek biztosították a stadion lelátóit. Ráadásul a lengyel vendégeknek megengedték, hogy közreműködjenek a kongresszus lebonyolításában, így értékes tapasztalatot szereztek, ami később hasznosnak bizonyult, amikor Lengyelországban ők szerveztek nagy kongresszust.

Otthon megrendezett történelmi kongresszusok egy évtizede

Ugyanebben az évben, amikor ez az 5000 lengyel Tanú részt vett Ausztriában egy stadionban a kongresszusi programon, a helyi gdański tisztviselők megengedték a Tanúknak, hogy az Olivia csarnokban tartsanak kongresszust. 1981. július 5-én a jelenlévők száma 5751 volt. A krakkói területen élő Tanúk is engedélyt kaptak abban az évben egy kis sportcsarnok igénybevételére. Skawinában két „Királyság lojalitás” elnevezésű kongresszust tartottak.

A dolgok valóban kezdtek jól alakulni. De sajnos 1981. december 13-án Lengyelországban rendkívüli állapotot hirdettek ki. Fegyveres rendőrök és katonai járőrök őrhelyeket állítottak fel mindenütt az országban. Az összes áthaladó autót ellenőrizték. A nyilvános összejöveteleket betiltották. Mit jelent majd mindez számunkra?

Az első néhány héten nyilvánvaló lett, hogy a keresztény semlegességükről ismert Tanúk magánházakban minden további nélkül összejöhettek. Az utazási korlátozások ellenére a körzetfelvigyázók még mindig meg tudták látogatni a gyülekezeteket. Az irodalom, amely még mindig titokban jelent meg, továbbra is eljutott a testvérekhez.

 De 1982 nyara gyorsan közeledett. Mi lesz a kerületkongresszusokkal? A határok le voltak zárva, így senki sem utazhatott más országba. A rendkívüli állapot szigorú betartása kizárta az erdei kongresszusok megtartásának a lehetőségét. Mit lehetne tenni? A testvérek felkeresték a sportcsarnokok gazdáit és megkérdezték: kibérelhetnék-e ezeket kongresszusi célokra? Az engedélyt megadták! A testvérek nagy lelkesedéssel fogadták a hírt és több mint 80 szellemi lakomát tarthattak az országban.

1983-ban kevesebb, de méreteiben nagyobb kerületkongresszusokat tartottak, többnyire bérelt csarnokokban. Először engedték meg, hogy nyugat-európai Tanúk is jelen lehessenek. Összesen 114 166-an voltak jelen és 2388-an keresztelkedtek meg.

Lehetséges lenne Jehova Tanúinak nagyobb arányú nemzetközi kongresszust tartani Lengyelországban? 1984 nyarán a testvérek engedélyt kértek a hatóságoktól, hogy az 1985-ös kongresszusokra kibérelhessenek négy nagy stadiont. Hónapok teltek el és semmi válasz nem érkezett. Még 1985 február közepén is bizonytalanok voltak a testvérek, megkapják-e az engedélyt vagy sem. Aztán végre beleegyeztek a hatóságok. Az idő rövid volt. Lázas munka kezdődött. Véglegesíteni kellett sok részletet a Chorzówban, Varsóban, Wrocławban és Poznańban megtartandó négy háromnapos kongresszus előkészületeivel kapcsolatban. Több mint 94 000 személy volt jelen, beleértve a több száz külföldi vendéget is. Mennyire örvendtek a 3140 megkeresztelkedőnek, akik Jehova új szolgái lettek! Feszült figyelemmel és nagy értékeléssel hallgatták a programot, beleértve a Vezető Testület négy tagjának az előadásait is.

A lengyel televízió később két dokumentumfilmet mutatott be a lengyelországi Jehova Tanúi életéről és tevékenységéről. Ezek a programok kongresszusi jeleneteket is tartalmaztak. Az egyik program „A Királyságról szóló jó hír”, a másik „A feddhetetlenség megőrzői” címen lett bemutatva az egész ország nézőközönségének.

 Szilárdan ragaszkodva a teokratikus rendhez

Nem volna helyes arra következtetni, hogy a hatóság részéről a nyomás teljesen megszűnt. Még ha gyülekezeti szinten a Tanúkat nem is akadályozták a házankénti prédikálásban, a felelős beosztású testvérek vállára súlyos teher nehezedett. Ne felejtsük el, Jehova Tanúi szervezete még most sem működött törvényesen; a betiltást még hivatalosan nem oldották fel. A kongresszusokat olyan kiválasztott testvérekkel kellett megrendezni, akik magánszemélyekként kaptak erre engedélyt. Megpróbálták a kongresszusi program bizonyos részeit cenzúrázni. De a testvérek semmilyen változtatást nem voltak hajlandók megtenni a Vezető Testület jóváhagyása nélkül.

Az utazófelvigyázókkal kapcsolatban 1984-ben kialakult egy helyzet. A szükségállapotot elrendelő határozat még mindig érvényben volt, és ez megkövetelte, hogy minden 20 és 45 év közötti férfi köteles világi munkában elhelyezkedni. Ennek a törvénynek alapján az utazófelvigyázókat beidézték a kormány, megyei egyházügyi hivatalaiba. Ott a testvéreknek adtak egy előre elkészített igazolványt, amely tartalmazta területi kiutalásukat. Látszatra ez úgy tűnt, mintha munkájuk törvényesítve volna, de az igazolványokat időszakonként meg kellett újítani és minden területi vagy kiutalásban történő változást be kellett jelenteni. A testvérek határozottan elutasították ezt az intézkedést. Az a megbízatásuk, hogy a juhok pásztorai legyenek, teokratikus volt, és ez nem függhetett a világi hatóságok jóváhagyásától vagy szabályozásától.

Szellemi táplálék nagy bőségben

Ma Jehova Tanúinak Lengyelországban személyes tanulmányozásra és a prédikálószolgálatban való felhasználásra gyönyörű irodalom áll rendelkezésükre. De az út, amelyen eljutottak eddig, nem volt rózsákkal telehintve. Éveken át elkobozták a nyomdagépeket, amikor csak rátaláltak azokra. Ezután a hatóság erőfeszítést tett arra, hogy legalább félhivatalosan  ellenőrizhesse a testvérek „sütödéjében” vagy nyomdáiban előállított irodalmat.

A testvérek azonban azt javasolták, engedélyezzék külföldről a könyvek, füzetek és folyóiratok behozatalát. Miként a többi vallásos kiadványok, ezek is legyenek mentesek a törvény szerint a cenzúrától. Először lehetetlennek látszott ez a cél, annak ellenére, hogy a testvérek hangsúlyozták a bibliai irodalmuk társadalomra nevelő hatású értékét. De a testvérek állhatatossága végül is eredménnyel járt.

1984-ben engedélyt adtak 60 000 Az én könyvem bibliai történetekről című könyv Egyesült Államokból való behozatalára. Később beleegyeztek, hogy a testvérek ennél jóval nagyobb számú „Íme, mindent újjáteszek!” és Az isteni név, amely mindörökké fennmarad című füzetet hozzanak be. Egy kicsit tovább tartott, amíg megkapták az engedélyt az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv behozatalára, de mihelyt ez megtörtént, képzeljétek el a testvérek örömét, negyedmillió példányt kaphattak belőle! Ezután rendszerint már kevesebb nehézség árán juthattak könyvekhez és füzetekhez a Társulat németországi Selters/Taunusi fiókhivatalán keresztül. 1989-ben a szállítmányban benne volt Az élet — hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? című könyv is, amely az ateista országokban nagyon kelendő, bár vitatott téma volt.

Az 1988-as év közepén — majdnem egy évvel azt megelőzően, hogy a Watch Tower Society a Lengyelországi Jehova Tanúi törvényes képviselőjévé lett — a félhavonként megjelenő Őrtorony és a havonként megjelenő Ébredjetek! négyszínnyomású kiadásban rendszeresen megérkezett. Jelenleg több százezer példányt kapnak minden számból és ez a szám folyamatosan emelkedik. Az emberek az egész országban hozzászoktak a lengyel Őrtorony és Ébredjetek! látványához, hiszen Jehova Tanúi utcákon és vasútállomásokon gyakran felkínálják ezeket a folyóiratokat vagy akkor is, amikor hírnökök felkeresik az embereket az otthonukban. 1989. április 1-je óta a lengyel  Őrtoronyt az angol kiadással egyidőben jelentetik meg, ami már több tucat más nyelven is így van.

Ez az óriási mennyiségű, alakját és tartalmát tekintve kiváló minőségű irodalom sokat segített az Isten Királyságáról szóló jó hír hallatlan méretű terjesztésében. A becsületes szívű emberekkel folytatott bibliatanulmányozások száma több mint 80 000-re emelkedett, és sok-sok embert vezetett el az örök élet útjára. Jézus Krisztus ebben az országban kétségbevonhatatlanul szélesre tárta a lehetőségek kapuját. (Vö. Jelenések 3:7, 8.)

Újra megjelennek a Királyság-termek

A betiltás nehéz évei alatt természetesen nem voltak Királyság-termek. De az 1980-as évek kezdetén kezdtek újra feltűnni. Ezek nem voltak hivatalosak és a Tanúk magánépületeiben lettek berendezve. 1986-ban tanfolyamot tartottak azoknak a gyülekezeteknek a képviselői számára, akik már építenek vagy készülnek építeni Királyság-termeket. Ott részletesen megtárgyalták a műszaki és jogi vonatkozású dolgokat.

1993 májusára a testvéreknek már 644 Királyság-termük volt. További 257-et béreltek és 130 Királyság-terem van építés alatt.

Végre — törvényes elismerés!

A kormányhatóság 1949-ben a Jehova Tanúi által a törvényes működésre beterjesztett kérelmet elutasította. A rá következő években a testvérek többször is folyamodtak a hatóságokhoz a törvényes működés elismeréséért, hogy Lengyelországban Jehova Tanúi érdekeit jobban tudják képviselni. De gyakran ezekre a kérelmekre egyszerűen nem jött válasz.

Majd 1985-ben az irodalom behozatalának megkönnyítése céljából egy bíróság által jóváhagyott céget jegyeztettek be a Strażnica — Wydawnictwo Wyznania Świadków Jehowy w Polsce (Őrtorony — Lengyelországi Jehova Tanúi Vallásának Kiadóhivatala) néven. Ez fontos lépés volt a kiadói tevékenység legalizálásának elnyerésére.

 1987-ben egy másik működési alapszabály-tervezetet nyújtottak be az egyházügyi hivatalnak. A Vezető Testület útmutatása alapján ezt gondosan előkészítették. Ezt két évi levelezés és tárgyalás követte. A hivatalokkal tárgyaló küldöttség tagjai között volt két olyan testvér, akik 1949-ben az első törvényes bejegyeztetési kérelmet is aláírták. Képzeljétek el örömüket, amikor 40 évvel később 1989. május 12-én az egyházügyi hivatal vezetője elfogadta a Strażnica — Towarzystwo Biblijne i Traktatowe, Zarejestrowany Związek Wyznania Świadków Jehowy w Polsce (Watchtower Bible and Tract Society-nek Lengyelországi Jehova Tanúi bejegyzett Vallásegyesülete) működési alapokmányát! Ezt a hírt minden tömegtájékoztatási eszköz bejelentette, és ennek Jehova Tanúi világszerte örvendtek.

Az Egyesület eredeti elnöksége Harald Abt, Zygfryd Adach, Stanisław Kardyga, Edward Kwiatosz, Franciszek Mielczarek, Antoni Tomaszewski és Adam Wojtyniak testvérből állt. Évekkel azután, hogy a működési alapszabályt jóváhagyták, a testvérek közül ketten — Harald Abt * és Edward Kwiatosz — már nem élnek, mindketten hűségesen szolgálták Jehovát halálukig. Helyüket Wiesław Jaśko és Jan Klaudiusz Skowron foglalta el.

A világi hatóságtól elnyert törvényes elismerés fontos volt itt Lengyelországban, de természetesen az még fontosabb volt, hogy magának, Jehova Istennek élvezzük az elismerését és tetszését, akinek szuverenitása hamarosan igazolva lesz ez egész teremtés előtt (Jel 4:11).

Nagyobb mértékben, mint valaha

Nem sokkal a törvényes elismerés után, 1989 nyarán „Isteni önátadás” elnevezésű nemzetközi kongresszust tartottak Varsóban, Chorzówban és Poznańban. Majdnem minden földrészről érkeztek küldöttek, akik örvendtek annak, hogy  jelen lehetnek, többek között a kelet-európai országokból is több ezren és a Vezető Testület öt tagja is. Chorzówban, Poznańban és Varsóban a külföldi küldöttek részére szinkronban több nyelven hangzott el a program. A jelenlévők összlétszáma elérte a 166 000-t és nagyon örültek a 6093 új megkeresztelkedettnek.

A varsói Dziesięciolecia stadionban 1990. augusztus 9—12. között egy másik történelmi eseményre került sor. A lengyel főváros legnagyobb stadionja zsúfolásig megtelt. Egyik oldalon a Szovjetunióból érkező küldöttek, a másik oldalon a lengyel testvérek mint házigazdák voltak láthatók. Feledhetetlen élmény volt, amint mindkét csoport saját anyanyelvén hallgatta végig a programot.

Csupán néhány nappal korábban a kongresszus sikere veszélyben forgott. Szovjet tisztviselők utazási korlátozásokat vezettek be a Lengyelországba tartó állampolgáraik számára. Szovjet utazási tisztviselők figyelmeztették a Tanúkat, hogy a határon esetleg visszafordíthatják őket. De Jehovában bízva, a testvérek folytatták kongresszusi előkészületeiket. Az utazási korlátozások bevezetésére kitűzött időt még éppen jókor elnapolták a kongresszus utáni időre. Több mint 17 000 szovjet Tanú azonnal a határon termett, hogy átkeljen. Az élvezetes szellemi ínyencségeket tartalmazó gazdag program bőséges jutalom volt a meghozott áldozatokért.

De ezzel nem ért véget a szellemi áldás. A következő évben, 1991-ben még több kongresszust tartottak, ez alkalommal több városban. Megint csak tapasztalták Jehova áldását. Hat nappal a chorzówi kongresszus kezdete előtt egy híres rockzenekari csoport a stadionban megtartandó koncertjét a stadion tornyán egy nagy plakáttal reklámozta. Ezen sátáni képek és jelképek voltak. A Kongresszusi Bizottság többször is tiltakozott emiatt, s kérte a stadion vezetőségét, hogy távolítsák el onnan, de hasztalan. Így Jehovához fordultak a testvérek szívből jövő imájukban. Az éjszaka során egy hirtelen támadt  heves vihar darabokra tépte a plakátot és ezzel minden gond megoldódott.

Ugyanebben az évben több mint 22 000 lengyel küldött vett részt Magyarországon a budapesti, Ukrajnában a lvivi és a jelenlegi Cseh Köztársaságban a prágai kongresszuson. Mennyire örvendtek ezeknek az alkalmaknak, hogy az egész világra szóló testvériség jegyében másokkal szellemi közösségben lehettek.

Mit lehetne tenni, hogy Lengyelországban alkalmas központ létesüljön, ahonnan gondoskodni lehetne a gyülekezetek felvigyázásáról és a jó hír prédikálásáról?

Fiókhivatal Lengyelország érdekében

1950 óta, amikor a łódźi fiókhivatalt elvesztették, azok az osztályok, amelyek általában a fiókhivatalban találhatók meg, csaknem 40 éven át nem egy fedél alatt voltak, hanem különböző helyeken. Amikor Jehova Tanúi Vallásegyesülete törvényesen el lett ismerve, változtatni tudtak ezen az elrendezésen. A Varsóhoz közel eső Markiban a Prosta u. 17. szám alatti ház adott otthont az ideiglenes hivatalnak. Innen irányították a munkát. Később keresni kezdtek egy alkalmas helyet, ahol megépülhetne a végleges fiókhivatal.

1989 októberében Nadarzyn városkában, Varsótól 20 kilométerre délnyugatra megvásároltak egy alkalmas telket, amelyen volt egy elhagyott motel. A Társulat Európai Területi Tervezőirodája elkészítette az építési terveket és hamarosan elkezdődött az építkezés. Volt idő, amikor 600 önkéntes munkás is dolgozott az építkezés színhelyén. Meglepően rövid időn belül: egy év és nyolc hónap alatt elkészült a teljes építkezés, amely a Bétel-családnak munkahelyet és lakást biztosított. 1992. november 28-án az új létesítményt hivatalosan is átadták rendeltetésének.

A szemlélők látva a testvérek eredményes működését és munkamódját, csak ámultak. A Gazeta Stołeczna (Fővárosi lap)  című újságban „Isten útján” címen ezt a kommentárt lehetett olvasni: „A munka teljes lendülettel halad; senkit sem lehet ácsorogva látni. Munka közben mindenki védősisakot visel. Amikor másnap betonozásra készülnek, az ácsok addig nem térnek pihenőre, amíg el nem készítik a zsaluzást. Elképzelhetetlen, hogy másnap a munkába jövő önkéntesek ne tudjanak dolgozni a késlekedés miatt . . . A Tanúk fő célja, hogy elvigyék a jó hírt mindazokhoz, akik arra vágynak. A Bétel-otthon építői nem feledkeznek meg a küldetésükről. Munka után egyesek Bibliát és néhány Őrtoronyt tartva kezükben, kivonulnak, hogy hirdessék Isten Szavát házról házra. Nadarzynben és környékén sok emberrel folytatnak rendszeresen bibliai beszélgetést.”

A lengyel testvérek hálásak Jehovának, hogy lehetővé tette számukra ennek az épületnek a megépítését. Bíznak abban, hogy az új fiókhivatal megkönnyíti majd a teokratikus tevékenységet Lengyelországban. De szeretnék hálájukat kifejezni a nemzetközi testvériségnek is, akik imájukkal és gyakorlati segítségükkel sokféle módon hozzájárultak, hogy kitarthassanak és megláthassák ezt a napot.

Eltökélt szándékuk, hogy továbbra is kitartanak

A Jehova Tanúi kiirtására irányuló ellenséges erőfeszítések mind a vallás, mind a világ részéről meghiúsultak. A Tanúk Lengyelországban ma a harmadik legnagyobb vallásos csoportnak számítanak! A nem Jehova Tanúiból álló lakosság nagy részének a rokonságában vagy ismerősei körében ott vannak Jehova Tanúi. Az utóbbi években a tömegtájékoztatás sokat ír és beszél Jehova Tanúiról, rendszerint tárgyilagosan és gyakran egészen pozitívan. Ehhez nagyban hozzájárultak a nagy kongresszusok. Persze a testvérek is rátermettebbek most abban, hogy érdemleges információt juttassanak el a tájékoztatási eszközöknek.

Hasonlóképpen 1991 elején Kórházi Összekötő Bizottságok alakultak. E bizottságok tagjai sok lengyel nagyvárosban  hasznos eszmecserét folytattak az orvosi személyzettel. Ez vezetett ahhoz a változáshoz, hogy orvosi körökben most már kedvezően ítélik meg Jehova Tanúit és a vérátömlesztéssel kapcsolatos álláspontjukat. A skwierzynai kórházról a Ziemia Gorzowska újság ezt írta: „Az orvosi személyzet hozzászokott alapelveikhez; a vért most már senkire sem kényszerítik rá.”

Néhány évvel ezelőtt több száz Jehova Tanúja volt börtönben keresztényi semlegessége miatt. Most megkeresztelkedett igehirdetőkként, Isten kirendelt szolgáiként Jehova lengyelországi Tanúi felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. A kormány ezt a felmentést azoknak adja meg, akik bizonyítani tudják a Társulattól kapott igazolás alapján, hogy erre jogosultak. Jóllehet ma egyetlen Tanú sincs bebörtönözve  semlegessége miatt, de nem felejtették el azokat a foglyokat sem, akikkel az elmúlt években találkoztak és akik őszinte érdeklődést tanúsítottak Isten Szava iránt. Felkeresik őket és segítséget nyújtanak, hogy életüket Isten akaratához tudják igazítani.

Milyen öröm látni, hogy 1993-ban Lengyelországban hírnökcsúcs született 113 551 hírnökkel. Mennyi megszámlálhatatlan okuk van a Tanúk tízezreinek, hogy hálásak legyenek Jehovának! Láthatták, hogy az igazságot egyik nemzedék átadta a másiknak, s egyes lengyel családok azzal büszkélkedhetnek, hogy már az ötödik nemzedék kezében is ott van az igazság lobogója. Személyesen tapasztalták a szorosra fűződő nemzetközi keresztény testvériség szerető kedvességét. Tanúi voltak annak, hogy Jehova hogyan állt ki mellettük a nagyon nehéz időkben, miként adott nekik kellő erőt hogy ki tudjanak tartani Isten égi Királysága oldalán Jézus Krisztus uralma alatt. Személyes tapasztalatuk alapján érzik, hogy hitük megszilárdult, a Teremtőbe vetett bizalmuk elmélyült, amit a számtalan próba és üldözés még jobban megerősített! (Jak 1:2–4).

Ezért nem büszke szellemben, hanem Jehova szerető gondoskodása iránt érzett alázatos szívből jövő hálával erősítik meg az isteni ígéret igaz voltát: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés” (És 54:17).

[Lábjegyzetek]

[Táblázat a 252. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Hírnökök

125 000

100 000

75 000

50 000

25 000

0

1981 1983 1985 1987 1989 1993

Órák (milliók)

20

16

12

8

4

0

1981 1983 1985 1987 1989 1993

 [Térkép a 170. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Gdańsk

Chojnice

Gorzów Wielkopolski

Bydgoszcz

Białystok

Nadarzyn

Poznań

Varsó

Łódź

Wrocław

Lublin

Kielce

Katowice

Krakkó

[Képek a 183. oldalon]

Itt Krakkóban, Franciszek Puchała tekintélyes összeget ajánlott fel annak, aki a Bibliából bizonyos egyházi alaptanításokat képes alátámasztani

[Képek a 191. oldalon]

Wilhelm és Amelia Scheider, nem sokkal azután, amikor elkezdték a Bétel-szolgálatukat Lengyelországban

[Képek a 193. oldalon]

Jan Śmieszko, akit a chojnicei bíróság elé istenkáromlás vádjával állítottak; az ellene tanúskodó pap beismerte vereségét

[Kép a 197. oldalon]

Egy Tanú-csoport Dél-Lengyelországban munkálkodásra készen 1933-ban

[Kép a 199. oldalon]

Amikor a „Złoty Wiek”-et (Az Aranykorszak-ot) betiltották, a testvérek egy új nevet adtak neki: „Nowy Dzień” (Új nap)

[Képek a 202. oldalon]

Néhányan azok közül, akik hűségüket bebizonyították a börtönökben és koncentrációs táborokban: 1. Paulina Woelfle, 5 évig, 2. Otrebski, 4 évig, 3. Harald és Elsa Abt; a testvér 14 évig, neje 7 évig, 4. Franz Schipp, 3 évig volt benn

[Képek a 207. oldalon]

Jan Sadowski (akkori fényképe és a mostani) 1940-ben megragadta az alkalmat, hogy ebben a temetőben nagy tömeghez beszéljen hosszasan

[Kép a 215. oldalon]

5300 lelkes lengyel Tanú jött össze Katowicében a háború utáni 1946-os kongresszusra

[Képek a 216. oldalon]

A łódźi fiókhivatal 1948-ban és az ott szolgáló Bétel-család

[Kép a 217. oldalon]

Henryka Żur, e fényképfelvétel után három év múlva mártírhalált halt, mivel nem vetett keresztet katolikus módra

[Kép a 223. oldalon]

A Lengyelországból kitoloncolt misszionáriusok, Paweł Muhaluk (balra) és Stefan Behunick

[Képek a 227. oldalon]

Ezen a varsói bíróságon szabtak ki súlyos ítéleteket 1951-ben Jehova Tanúira. Jobbról balra az első sorban: Wilhelm Scheider, Edward Kwiatosz, Harald Abt, Wladyslaw Sukiennik és egy fegyőr

[Képek a 235. oldalon]

A Tanúk által szerkesztett és használt nyomdagépek, amelyeken bibliai irodalmat állítottak elő a betiltás alatt, valamint azoknak a testvérnőknek a csoportja, akik több éven át életüket és szabadságukat kockáztatták a bibliai irodalom kinyomtatásáért és terjesztéséért

[Képek a 238. oldalon]

Itt a Toruńi Egyetemen Jan W. Rynkiewicz és két Tanú-társa nyilvánosság előtt megcáfolta a Tanúk ellen emelt rágalmazó vádakat

[Kép a 240. oldalon]

Egy „erdei kongresszus” 1981-ben

[Kép a 251. oldalon]

A lengyel fiókbizottság 1992-ben