Guadeloupe

HELYEZZÜK magunkat képzeletben Nyugat-Indiába, Guadeloupe-tól délre egy kicsiny szigetre. Egy mindössze 6000 lakosú városkában vagyunk, ahol jóformán soha nem történik semmi érdekfeszítő. Ma azonban egy embereket és rakományt rendszeresen szállító hajóról több tonna vascsövet és alumíniumlemezt rakodnak le a rakpartra. Egy napon belül ezt a fémszállítmányt a város külterületére szállítják, és összeillesztik. Egy közel ezer férőhelyes kongresszusi termet emelnek. Nincs szükség arra, hogy reklámokkal tegyék közhírré az eseményt. Mindenki tudja, hogy egy ilyen kongresszust itt csak egyetlen csoport képes megszervezni.

Azután, egy héttel később három további hajó köt ki egyszerre. Az egész város figyelemmel kíséri, amint a férfiakból, asszonyokból és gyermekekből álló ezer fős tömeg a rakpartról a kongresszus helyszínére gyalogol. Útitáskákat, tábori ágyakat és vizet visznek magukkal. Ezek az emberek Jehova Tanúi. Nemcsak azért  jönnek a városba, hogy részt vegyenek a kongresszuson, hanem azért is, hogy beszéljenek a helybelieknek a Biblia igazságáról. Az évek folyamán Guadeloupe-on és a környező szigeteken mindenki gyakran találkozott velük.

Hogyan jutott el a Biblia igazsága ezekre a szigetekre? Miféle emberek élnek itt? Milyen szigetek adnak otthont nekik?

Kultúrák keveredése

Jóval azelőtt, hogy Kolumbusz 1493-ban eljutott ide, Guadeloupe-ot a gyönyörű vizek szigetének — a karibi indiánok elnevezése szerint Karukerának — hívták. Az indiánok valószínűleg Guadeloupe számos vízesése által nyújtott felüdülésre és a Guadeloupe-ot körülölelő vizek szépségére gondoltak. Később azonban hallunk majd egy másfajta vízről, amely napjainkban bőséggel folyik Guadeloupe-on. Amit ez a fajta víz hoz létre, az még gyönyörűbb.

Guadeloupe valójában két szigetből és számos hozzá tartozó kisebb területből áll (Marie-Galante, a Saintes szigetek, La Désirade, Îles de la Petite-Terre, Saint-Barthélemy, valamint Saint Martin szigetének egy része). A két fő sziget térképen nézve egy pillangó kiterjesztett szárnyához hasonlít. Nyugaton a vulkanikus hegyláncolatból álló Basse-Terre helyezkedik el; keleten a Grande-Terre nevű táblás vidék fekszik, mozaikszerű apró dombokkal. E két terület szépségét a türkizkék vizű tengerpartok, a zöld vidéki tájak és a trópusi erdők növelik, melyekben számos vízesés található.

Különböző rasszokból származó emberek jöttek Guadeloupe partjaira. Az első lakosok az arawakok voltak; ezt követően jöttek a karibok, megelőzve az európai telepeseket. Kolumbusz hajóútja után, melyet Spanyolország támogatott anyagilag, több mint száznegyven év telt el, míg Guadeloupe-on európaiak telepedtek le, és ezek a telepesek franciák voltak, nem spanyolok. Lépésről lépésre megsemmisítették a karibokat,  cukorüzemeket építettek, és rabszolgamunkásokat hoztak be.

Politikai szempontból Guadeloupe Franciaország egyik megyéje, és az utóbbi évtizedekben számos francia jött a szigetekre, hogy itt éljen. A fő szigeteken azonban nagyrészt feketék laknak, akiknek őseit az afrikai partokról hurcolták el a rabszolga-kereskedelem idején. Mindamellett a lakosság körülbelül tíz százaléka azoknak a munkásoknak a leszármazottja, akiket Indiából hoztak, miután Guadeloupe-on 1848-ban megszüntették a rabszolgaságot. A Saintes szigeteket és a Saint-Barthélemy-szigetet, melyek a Guadeloupe-hoz kapcsolt hat kisebb terület közé tartoznak, elsősorban blancs-paysek (helyi fehérek) lakják, akiknek breton és normandiai ősei az első gyarmatosító telepesek között voltak. Néhány libanoni és szíriai család is él itt, akik üzleti vállalkozásokat vezetnek.

A népesség java részét római katolikusnak tekintik. Az indiai közösség azonban annak ellenére, hogy beilleszkedett a katolikus vallásba, továbbra is megtartja a hindu ceremóniákat. Vidéken itt-ott láthatóak szent póznáik az élénk színű zászlókkal. Szép számmal vannak olyanok, akiknek hitnézetét még mindig átitatják az ősi babonák, melyeket a quimboiseurök (varázslók) sikeresen megőriztek.

Mindamellett az itt élő emberek általában tisztelik a Bibliát. Hiszik, hogy ez Isten Szava. Imáikban sokan közülük a zsoltárokból használnak fel szemelvényeket. Sőt, gyakran nyitva hagyják a Bibliát, olykor égő gyertya mellett, egy olyan zsoltárnál, amelyről úgy vélik, védelmet és áldást hoz majd az otthonnak.

A különböző kultúrák — afrikai, európai, ázsiai — keveredésének eredményeképpen egy túlnyomórészt szelídséggel és kedvességgel jellemezhető életforma született. Ezeknek a jó  tulajdonságoknak köszönhetően sok emberrel kellemesen el lehet beszélgetni, és sokan fogékonyak a Királyság-üzenetre.

Szerény kezdetek

Jehova Tanúi története Guadeloupe-on jól példázza, hogy mit képes véghezvinni Jehova szelleme az őszinte és alázatos szívű emberekkel, akik elfogadják az isteni meghívást, hogy ’vegyék az élet vizét ingyen’ (Jel 22:17). Guadeloupe-ot már 1936-ban meglátogatták a Tanúk. 1938-ban azonban a pointe-à-pitre-i kikötő rakpartján egyfajta rendszeres tanúskodás indult be.

A sziget villamosítása még csak éppen hogy megkezdődött, és az utcákon csak néhány autót lehetett látni. A kikötő forgalmas volt. Mindenfajta méretű hajó horgonyzott benne. Kereskedők lépdeltek fel-alá alkalmazottaikkal, valamint kikötőmunkások, akik nagy zsákokat, nehéz ládákat és óriási hordókat cipeltek. Az ebédszünetben egy bizonyos férfinak  az volt a szokása, hogy leült a lépcső árnyékába, a munkások pedig körülvették őt. A Bibliáról beszélt. Ezt a negyvenes éveiben járó férfit Cyril Winstonnak hívták. Nős volt és a Guadeloupe-tól délre fekvő szigeten, Dominikán született. Magas termetű, szürke szemű és kellemes megjelenésű férfit képzeljünk el, aki csendesen beszéli a kreol nyelvet. Teljes idejű prédikáló, vagyis úttörő volt, aki keményen dolgozott, hogy gondoskodjon családja fizikai szükségleteiről.

Condé Bonchamp azok között volt, akik elsőként hallgattak figyelmesen Cyril Winstonra. „Együtt dolgoztunk a kikötőben mint dokkmunkások — mondta. — Ebédszünetben több más munkással együtt ott ültünk Cyril körül, mialatt örömmel hallgattuk fejtegetéseit a Bibliából. Ő rövid időn belül összegyűjtött egy kis csoportot Dominikából, akik velünk dolgoztak, és összejöveteleket szervezett. A hallgatóság öt személyből állt.”

Összejöveteli helyként Winston testvér a René Sahaï és felesége tulajdonában levő case-ből bérelt egy helyiséget. A nyugat-indiai case olyan épület, amely gerendaszerkezethez szegelt deszkalapokból áll össze, és hullámvaslemezből van a teteje. A helyiségeket belül válaszfalak különítik el, a falak felső részén pedig a légmozgás érdekében nyílások vannak. A közfalon keresztül könnyen hallani a hangokat, így az összejöveteli napokon Sahaï asszony figyelt az előadásokra. Ily módon férje és ő érdeklődni kezdtek a Biblia igazsága iránt.

Noéma Missoudan (most Apourou) így emlékszik vissza arra, amikor először lépett kapcsolatba ezzel a csoporttal: „Nyugtalanított az a helyzet, hogy férjem bizonyos napokon kezdett későn hazajárni. Féltem attól, hogy esetleg egy másik nő iránt érdeklődik. Egy este utánamentem. 1939. december 25. volt. Egy case-be lépett be Pointe-à-Pitre egyik elővárosában. Néhány perccel később bementem abba a házba.  Mekkora meglepetés volt, hogy mintegy tizenkét főből álló csoport körébe kerültem! Leültem és figyeltem.” Noéma ily módon elkezdte látogatni az összejöveteleket. Amíg nem volt bevezetve az áram, mindenkinek hoznia kellett magával egy gyertyát.

A háborús időszak alatti nehézségek

Miután Németország lerohanta Lengyelországot, Franciaország 1939. szeptember 3-án hadat üzent Németországnak. Ennek hatását a Francia Antillák is megérezték, mivel a Franciaországgal folytatott kereskedelem lényegében megszűnt. 1940-ben Guadeloupe a nácikkal együttműködő francia Vichy-kormány fennhatósága alá került. Az Egyesült Államokkal teljesen megszűntek a kapcsolatok. Guadeloupe többé nem exportálhatott rumot, banánt, és nem importálhatott élelmiszert, valamint más termékeket. Sőt egy New Yorkból küldött bibliai irodalomszállítmányt még el is égettek a pointe-à-pitre-i kikötő rakpartján.

1940-ben azonban az a kicsiny csoport, amely bibliatanulmányozás céljából Pointe-à-Pitre egyik elővárosában tartott összejöveteleket, a Watch Tower Society irányítása alatt Jehova Tanúi elszigetelt csoportjaként kezdett tevékenykedni. Ez volt az első csoport Guadeloupe-on.

Buzgalommal és az emberektől való félelemtől szabadon

Néhányan azok közül, akik részt vettek ezeken az összejöveteleken, gyorsan befogadták az igazságot. Ennek következtében Winston testvér 1940 szeptemberében megkeresztelt hét személyt a La Lézarde folyóban Petit-Bourg közelében. De miért egy folyóban, amikor számos tengerparti részt könnyen el lehet érni? A testvérek úgy gondolták, hogy ez inkább helyénvaló. Elvégre Jézus maga is nem a Jordán folyóban keresztelkedett meg? Természetesen, amire valójában  szükség van, az mindössze bizonyos mennyiségű víz, amely lehetővé teszi a bemerítést. *

Azok az első tanítványok Guadeloupe-on őszinteséget és buzgalmat nyilvánítottak ki, és mentesek voltak az emberektől való félelemtől. Bonchamp testvér a kezdeti időszakra emlékezve ezt mondta: „Vasárnaponként kimentünk a prédikálómunkába. Nem részesültünk képzésben, és nagyon kevés ismerettel rendelkeztünk; közülünk mindenki úgy beszélt, ahogyan a legjobbnak látta. Abbeli meggyőződésemben, hogy felelősségem annyi embert megtéríteni, amennyit csak lehetséges, kiálltam a pointe-à-pitre-i katolikus templom elé éppen a mise befejezésekor, és így kiáltottam: »Pointe-à-Pitre lakói, figyeljetek Jehova Szavára . . .« Azt olvastam, hogy hajdan a próféták is ilyen módon prédikáltak. Miután egy ideig beszéltem, tömeg verődött össze. Egyesek figyeltek, míg mások elkezdtek zajongani. A csendőr-főkapitányság ott volt a közelben, így feleségemet és engem őrizetbe vettek. Az ezt követő éjszakát az őrsön töltöttük.” Ez azonban nem nem vette el kedvüket a további szolgálattól.

 Olga Laaland, a húszéves fiatalember, egy másik olyan személy volt, aki nem hátrált meg, amikor megismerte az igazságot. Jehova Tanúi kicsiny csoportjával való találkozását követő második vasárnap csatlakozott hozzájuk a tanúskodómunkában. Kiemelkedően buzgó és előrehaladó testvér lett belőle, olyasvalaki, aki nem fél az emberektől. Mivel harsogó hanggal volt megáldva, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Azonban a hűség próbái, amelyekkel azok a keresztények szembenéztek, a nyilvános tanúskodásnál többet foglaltak magukban.

Az alázatosság próbája az elszigeteltség ideje alatt

A testvéreknek csak korlátozott mennyiségű anyag állt rendelkezésükre a bibliatanulmányozáshoz. A legtöbben abból a harminc személyből, akik kapcsolatban álltak a Tanúk elszigetelt csoportjával, még nem érték el a szellemi érettséget. A háborús időszak korlátozásai megfosztották őket a Társulat főhivatalával fenntartott további kapcsolattól. Továbbá ugyanebben az időben Cyril Winston megbetegedett, és visszatért Dominikába, ahol három hónappal később  meghalt. A testvérek szerették őt, most azonban hagyták, hogy komoly nehézségek fejlődjenek ki közöttük. Jehovát akarták szolgálni, de főleg emberi nézőpontból tekintettek a szervezetre. Sahaï testvér, akinek az otthonában az összejöveteleket tartották, úgy érezte, ő van megbízva az irányítással. Mások nem értettek ezzel egyet. A belső viszálykodás 1942. november 29-én érte el tetőpontját, amikor a nagy többség Missoudan testvér vezetésével úgy döntött, hogy kiválik, és más helyen gyülekezik össze. Sahaï testvér továbbra is tartott összejöveteleket az otthonában. A két csoport között nem tanításbeli különbségek voltak; a különbségek személyiségeket foglaltak magukban.

A szakadás ellenére mindkét csoport részt vett a tanúskodásban, és az emberek odafigyeltek. Mindkét oldalon őszinte testvérek és testvérnők voltak. Amikor azonban nem alkalmazzák a bibliai alapelveket, olyan állapotok alakulnak ki, amelyek nem helyénvalóak a keresztények között. „Ne legyenek köztetek szakadások” — int a Biblia. ’Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében’ (1Kor 1:10; Ef 4:1–3).

Ez alatt a válságos időszak alatt Sahaï testvérnek sikerült újra kiépíteni a kapcsolatot a Társulat főhivatalával. A Társulat értékelte az ez ügyben tett erőfeszítéseit, valamint azt,  hogy kitartóan fáradozott azon, hogy a háború alatt bibliai irodalmat tudjanak eljuttatni a szigetre. 1944. február 16-án egy levelet küldtek Guadeloupe-ra, amelyben Sahaï testvért kinevezték gyülekezetszolgának (elnöklőfelvigyázónak). Harmincéves volt akkor. Szerény helyzete és törékeny megjelenése ellenére Sahaï testvér mégis nagyon nyílt és határozott ember volt.

A Társulat, miután kinevezte Sahaï testvért, hogy szolgáljon a gyülekezetben, ezt írta a másik csoportnak: „Testvérek, ti, akik elkülönültetek . . . dolgozzatok ezentúl egységben és együttműködve Sahaï testvérrel a Királyság-érdekek előbbre vitelében. Mivel Krisztus nem megosztott . . . ezért Krisztus testének egységesnek kell lenni a földön . . . Bízunk benne, hogy az Úrnak és a királyságnak szóló odaadása arra késztet majd minden érintettet, hogy tegye félre személyes érzelmeit, melyeket esetleg az üggyel kapcsolatban érez, és várjon az Úrra, hogy ő hozza meg az ítéletet, melynek végrehajtását talán szükségesnek érzi valamely helytelenül cselekvő személyen, és mindenki haladjon előre, szolgálja az Urat.” A kibékítésre irányuló erőfeszítések mégis nehézkesen mentek. Nem mindenki értett egyet azzal, hogy Sahaï testvér rendelkezik a megbízatása ellátásához szükséges képesítéssel. Jóllehet sokan szerették volna a két csoport egyesítését, nehezükre esett félretenni a személyes érzelmeket. Mivel a testvérekből hiányzott a szellemi érettség, a szakadás továbbra is fennmaradt, egészen 1948-ig.

1944-ben a Társulat által elismert gyülekezet mindössze kilenc hírnökről adott le jelentést.

Összejövetelek, melyek kétségtelenül nyilvánosak voltak

A Biblia üzenetének terjesztése érdekében a Tanúk az enyhe, trópusi estéken egyenesen az utcákon tartottak előadásokat.  Az előadó elég hangosan beszélt ahhoz, hogy ne csupán a közvetlen hallgatóság hallja, hanem az arra járók figyelmét is felkeltse. Laaland testvér erőteljes hangjával gyakran osztozott a szolgálatnak ebben a kiváltságában. Így emlékszik vissza a jelenetre: „Naplemente után kört alkotva összegyülekeztünk egy fa alatt vagy egy utcasarkon. A csoport közepén állt az előadó, mások pedig fáklyákkal világították meg a színhelyet. A program énekkel és imával kezdődött. Maga az előadás harminc percig vagy akár egy óráig is eltarthatott, attól függően, mire készült fel az előadó. A témák nem voltak túl változatosak, a fő céljuk a hamis vallás ostorozása volt.”

Ezeknek az összejöveteleknek eredményeképpen számos ember kapott segítséget, hogy megismerje az igazságot. De nem mindenki értékelte az előadásokat. Néha az éj leple alatt egyesek köveket dobáltak a csoportra. A testvérek azonban nem távoztak el az összejövetel befejezéséig. Így érveltek: „Ha a katona háború idején kész szembenézni a puskákkal, mi miért ne lennénk készek elszenvedni néhány kő ütését a jó hír érdekében?” (2Tim 2:3). Némely hírnök még fejsérülést is szenvedett. Egy este, amikor az egyik testvérnő egy nagy olajlámpát tartott az előadó számára, követ dobtak a lámpára, de az célt tévesztett, és az egyik hallgató fejét találta el. Később, mikor ez a személy meghalt a kórházban, a bűnöst bíróság elé állították, és komoly büntetést kapott.

Egy testvér képzésben részesül

Laaland testvér 1945-ben úgy döntött, hogy Francia Guyanára megy, ahol édesanyja élt. Saint-Laurent du Maroni közelében, ahol letelepedett, nem volt gyülekezet, de ez nem vette el a kedvét a tanúskodástól.

Az Évkönyv később így számolt be erről: „Januárban két testvér ment Francia Guyanára. Miközben kapcsolatba léptek a St. Laurentben élő emberekkel, értesültek róla, hogy  »van egy férfi a folyó mentén felfelé, aki éppen úgy beszél, mint ők«. A testvérek béreltek egy autót, hogy megkeressék ezt az embert, és a híreknek megfelelően meg is találták ott ezt a Guadeloupe-ról érkezett férfit, aki nyilvános előadásokat tartott. Egyáltalán nem rendelkezett irodalommal, de nem hallgatott a Királyságról. Legnagyobb ellensége a pap volt, aki szorgalmasan intette az embereket, hogy ne figyeljenek arra, amit ez a »tébolyodott« mondani akar.”

Amikor a testvérek visszatértek Paramaribóba, Suriname-ba, ahol a Társulat egyik fiókhivatala volt, Laaland testvér velük ment. Ott úttörőkkel találkozott, akik arra buzdították, hogy lépjen be a teljes idejű szolgálatba. Megtanulta, hogyan kövesse nyomon az érdeklődést, és hogyan vezessen bibliatanulmányozásokat. Mialatt Paramaribóban tartózkodott, sok mindent megismert a teokratikus szervezetről és annak működéséről is, és rájött, hogy még sok a tanulnivaló. Három hónap múlva kinevezték, hogy különleges úttörőként szolgáljon, és visszaküldték Saint-Laurentbe.

A szellem egységének ápolása

Időközben a Társulatnak tudomására jutott a Guadeloupe-on fennálló veszélyes állapot, tudniillik, hogy két csoport igyekszik szolgálni Jehovát, de nincsenek egységben egymással. 1947-ben Joshua Steelmant, egy angolul beszélő körzetfelvigyázót a szomszédos fekvésű szigetről átküldték, hogy látogassa meg a pointe-à-pitre-i gyülekezetet. Steelman testvért nagy örömmel fogadták, és látogatásának hetében huszonhatan — nyilvánvalóan mindkét csoport képviselői — vettek részt vele a szántóföldi szolgálatban. Ő azonban nem tudott franciául, és amint jelentésében elmagyarázta, a testvérek nem tudták elolvasni és lefordítani az angolul kapott utasításokat. Égetően hiányzott a szervezés. A testvérek hetente háromszor tanulmányozták a Társulat egyik könyvét, de nem  voltak Őrtorony folyóirataik. Mindamellett Steelman testvér kihangsúlyozta, hogy a szántóföldi szolgálatban való részvétel iránt erős vágy figyelhető meg. Azonban a két csoport újraegyesítésének szándékával adott intése nem hozott azonnali eredményeket.

Később, 1948-ban a Társulat megkérte Laaland testvért, hogy költözzön vissza Guadeloupe-ra. Amint megérkezett, elkezdett munkálkodni a két csoport kibékítésén. Néhány testvérben olyan erős volt az újraegyesítés iránti vágy, hogy hajnali négy órakor felkeltek, és felmentek egy dombra, hogy Jehovához imádkozzanak, az egység eléréséért tett erőfeszítéseik megáldását kérve. Ugyanazon év márciusa körül, több mint ötéves szakadás után, az egység helyreállt. A hírnökök számának átlaga az 1947-ben számlált tizenháromról, 1948-ban huszonnyolcra ugrott, negyvenhatos csúcsszámmal. Ahogy a Zsoltárok 133:1 mondja: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak!”

Azonban nem mindenki volt elégedett az újraegyesítéssel. Néhányan világosan kimutatták, hogy nem akarnak ebben részt vállalni. Egyesek szektát alapítottak „Le Messager de Sion” néven, traktátusokat készítettek, és korábbi keresztény testvéreik összejöveteli helye előtt osztogatták őket. Egyik vezetőjük vett egy motorkerékpárt, hogy követni tudja a Tanúkat, amikor a szántóföldi szolgálatban vesznek részt, és alááshassa tevékenységüket. Az egyik ilyen vállalkozása során azonban összeütközött egy cukornáddal megrakott ökrös szekérrel, és a kórházban meghalt. Erről a csoportról ezután már nem lehetett hallani.

A szellem egységének ápolása azonban többet foglalt magában annál, hogy összegyülekeztek, és együttesen kimentek a szántóföldi szolgálatba (Ef 4:1–3). Ebben az időben helyi viszonylatban a testvérnőknek tilos volt ékszert hordani,  levágatni a hajukat vagy fedetlen fővel részt venni a Királyság-teremben az összejöveteleken. Ez bizonyos Írás szerinti tanácsok félreértelmezésének következménye volt. További segítségre volt szükségük ahhoz, hogy teljes összhangba kerüljenek Jehova népének világméretű közösségével. Ennek a segítségnek egy része később, 1948-ban érkezett meg, amikor a Társulat Guadeloupe-ra küldött két Gileád Iskolát végzett misszionáriust.

Az első két misszionárius

A francia hatóságok Kenneth Chantnek és Walter Evansnek, akik mindketten kanadaiak voltak, egy évre megadták a Guadeloupe-ra szóló tartózkodási engedélyt. Jelenlétük által a gyülekezetben megnövekedett a tevékenység.  Ez azonban az ellenállást is fokozta, melyet kétségtelenül a papság szított. 1949 elején a két misszionárius hivatalos értesítést kapott, hogy késedelem nélkül hagyják el a szigetet.

Rövid ott-tartózkodásuk mégis megerősítette a testvéreket szellemileg. A helyi testvérek világosabban megértették a bibliai alapelveket, és kezdtek fejlődést felmutatni az olyan szervezeti elrendezések megvalósítása területén, amelyeket Jehova Tanúi akkor világszerte alkalmaztak.

Gyülekezet Desbonnes-ban

Az igazság magvai Pointe-à-Pitre-n, Guadeloupe legnagyobb városán kívül is fokozatosan sarjadni kezdtek. A második gyülekezet alapja 1941-ben formálódott, amikor Duverval Nestor egy pointe-à-pitre-i kórházban betegeskedett. Ott hallotta először az igazságot, és elfogadta. Miután hazament, a testvérek továbbra is látogatták és erősítették. Egy adventista prédikátor megpróbálta lebeszélni, még azt is mondta neki: „Már arra is gondoltam, hogy az ön háza nagyszerű  templomként szolgálna az Úrnak.” Nos, amint később kiderült, a második gyülekezet megalapításakor, 1948-ban Nestor testvér otthonát használták Királyság-teremnek. A lakás helyileg Desbonnes-ban, Pointe-à-Pitre-től huszonhat kilométerre egy hegy lábánál meghúzódó faluban volt.

Ma egy több mint száz hírnököt számláló, viruló gyülekezet van Desbonnes-ban, amely egy 1989-ben épült, vonzó Királyság-teremben tartja összejöveteleit.

Buzgó tanúskodás ebédidőben

Georges Moustache-nak jutott az a kiváltság, hogy miután 1943-ban eljutott hozzá a jó hír, a Királyság-igazság további magvait vesse el Port-Louis-ban, Pointe-à-Pitre-től mintegy húsz kilométerre északra. Így emlékezett azokra a kezdeti időkre: „A Beauport cukorüzemben mindennap tartottam egy rögtönzött előadást az ebédszünetben az asztalosműhelyben, ahol dolgoztam. Egy idősebb papnövendék, aki folytonosan bosszantott, egy nap így provokált: »Ha az igaz Istent imádja, itt az égő kovácstűzhely, próbáljon meg átmenni a tűzön!« Ahogy válaszoltam, hangom mindenhol visszhangzott a műhelyben: »Távozz tőlem Sátán, mert meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.«” (Lásd: Máté 4:5–7.)

Vasárnaponként Moustache testvér rendszerint sok kilométert gyalogolt, hogy további tanúskodást tegyen azoknál a munkatársainál, akik többet kívántak hallani. Nem egyszer reggel nyolctól este hétig a szántóföldi szolgálatban tevékenykedett, néha ennivaló sem volt nála. Egy port-louis-i, kicsiny adventista csoport vezetője is azok között volt, akiket Moustache testvér minden héten meglátogatott, és hamarosan Tanú lett belőle. Mások is elfogadták az igazságot, többek között Daniel Boncœur, aki máig is hűségesen folytatja a szolgálatot, és Alfred Cléon, aki vénként szolgált hűségesen 1993 augusztusában bekövetkezett haláláig.

 Az igazság vizei Basse-Terre-ben folynak

Az 1940-es évtizedben először csordogálva, majd bőséggel kezdtek el folyni az igazság vizei Guadeloupe közigazgatási fővárosában, Basse-Terre-ben. Amikor Eugène Alexer, ács Pointe-à-Pitre-ben volt, hallotta Cyril Winstont a bibliai igazságokat magyarázni. 1948-ban az Alexer család állást foglalt az igaz imádat oldalán. Otthonukban, Basse-Terre-ben rendszeresen tartottak összejöveteleket. Egy évvel később csatlakozott hozzájuk egy fiatalember, név szerint Verneil Andrémont. Minden vasárnap vagy Missoudan testvér, vagy Moustache testvér — később pedig Laaland testvér is — busszal végigutazta a Pointe-à-Pitre és Basse-Terre közti hatvan kilométert, hogy segítsen az ottani érdeklődőknek. Erőfeszítéseik jutalommal jártak. Most, negyvenöt évvel később, nyolc gyülekezet virágzik ezen a területen: három  Basse-Terre-ben, egy Gourbeyre-ben, kettő Baillifben és kettő Saint-Claude-ban.

Ugyanabban az időben Moule városában, Grande-Terre keleti partvidékén egy kis csoport kezdett tevékenykedni, miután egy testvér Pointe-à-Pitre-ből odament tanúskodni. A Ruscade család azok között volt, akik korán állást foglaltak azon a területen az igazság mellett, és az ő otthonukban tartották az összejöveteleket. Anasthase Touchard, aki a csoportban először lett Tanú, később nagyon odaadó vénnek bizonyult, és így szolgált egészen az 1986-ban bekövetkezett haláláig. Ezen a területen jelenleg öt gyülekezet tevékenykedik, mindegyik több mint száz hírnökkel.

Egy pap még néhány hallgatót szerez

1953-ban, egy vasárnapi napon, miután egy körülbelül húsz hírnökből álló csoport tanúskodással töltötte a délelőttöt a Basse-Terre északkeleti részén levő Lamentin faluban, nyilvános előadást tartottak a falu főterén, mely természetesen a katolikus templom előtt volt. Egy nyitóének után megkezdődött a bibliai előadás. A pap abbeli erőfeszítésében, hogy elnyomja az előadó hangját, feldühödve bevágta a nagy templomkapukat. Azonban az erős csapkodástól a falról letört egy szobor, és darabokra tört a templom előtt. A pap felerősödött dühében elkezdte kongatni az összes harangot a templomban. Sokan futva közeledtek. Egyesek megdöbbentek a pap viselkedése láttán. Az előadást lehetetlen volt folytatni azon a helyen, de az egyik kereskedés tulajdonosa meghívta az előadót, hogy a háza előtt tartsa meg az előadást. Erre sort is kerítettek nagyszerű hallgatóság jelenlétében.

Ma három gyülekezet virágzik ebben a községben (vagy körzetben), egyenként több mint száz hírnökkel. Itt építettük fel a tágas kongresszusi termünket is.

 Fiatalok is követték a papság példáját, és igyekeztek megzavarni nyilvános előadásainkat. Vidéken, Sainte-Rose falu közelében egy előadás közben katolikus cserkészfiúk egy csoportja vette körbe az előadót és a néhány jelen levő más Tanút. Némelyikük elkezdte fújni a kürtjét, mások pedig nagy vas főzőedények alját ütögették, hogy elnyomják az előadó hangját. Léonard Clément nem próbálta meg túlkiabálni a zajt, hanem az előadást egyszerűen pantomimmozdulatokkal folytatta, taglejtéseket és ajakmozgásokat alkalmazott. A cserkészfiúk nemsokára feladták és elmentek. Testvérünk ezután folytatta előadását. Az érdeklődést ezen a területen is fokozatosan ápolták, és ma már három gyülekezet található itt.

Egy korszak vége

Az ilyen szabadtéri nyilvános összejövetelek Guadeloupe-on ma már a múlté. Miután a politikai gyűléseken zavargások támadtak, a hatóságok 1953-ban betiltottak minden szabadtéri nyilvános összejövetelt, valamint hangszórók használatát szabadtéri helyen. Ettől kezdve a testvéreknek más helyeket kellett keresni az összejövetelek megtartására.

Mindazonáltal 1938-tól 1953-ig a szabadtéri nyilvános előadások segítséget nyújtottak abban, hogy erőteljes nyilvános tanúskodás történjen. A hírnökök bátrak és buzgók voltak ennek a tevékenységnek a támogatásában. Legtöbbjük gyalog tette meg az utat az összejövetel helyéig, néhányan úgy jöttek, hogy ketten ültek egy kerékpáron. Ha volt némi megtakarított pénzük, buszt béreltek arra a napra. Akkoriban a száz hírnök közül csak egynek volt autója — egy öreg Ford.

1954 — emlékezetes esztendő!

Amikor 1954 elején Knorr testvér, a Társulat akkori elnöke, valamint titkára, Milton Henschel visszatérőben volt Dél-Amerikából, repülőgépük Pointe-à-Pitre repülőterén  szállt le. Kora reggel volt, de a helyi testvérek ott voltak, hogy találkozzanak velük. Knorr testvér bátorította őket, hogy amint csak lehetségessé válik, több misszionáriust fognak küldeni.

Ígérete nem sokkal ezután valóra vált. 1954. március 17-én két utas szállt ki a pointe-à-pitre-i repülőtéren földet ért gépből. De senki nem volt ott, aki fogadta volna őket, mert a gép jelentős késésben volt a menetrendhez képest. A csendőrök azonban felajánlották, hogy elviszik ezt a két férfit Laaland testvér vegytisztító műhelyéhez. Ezek az utazók, akik nemrégen végeztek a Gileád Iskolán, Franciaországból  jöttek, egy magas termetű testvér, Pierre Jahnke és Paul Touveron személyében.

Néhány nappal a két misszionárius érkezése után megérkezett Henschel testvér. Ezalatt a Társulat Faith nevű misszionáriushajója a kikötőben tartózkodott, a legénység pedig egy kongresszus előkészületeivel foglalatoskodott, amelyet egy helyi iskolában kívántak megtartani március 26-ával kezdődően.

A program megkezdésekor a légkör örömteli volt, bár a testvérek kicsit feszültek voltak, aggódtak azért, hogy minden zavartalanul folyjon. Néhány előadás és demonstrálás után egy rögtönzött vetítővásznat függesztettek fel. Ezek után első alkalommal nézték meg a Társulat filmjét Az új világ társadalma tevékenység közben címmel. Saját szemükkel láthatták a világos bizonyítékot, amely megerősítette azt a meggyőződésüket, hogy ez Jehova szervezete. Minden jelenlevőt mélységesen megindított, amikor látta, hogyan működik békében és egységben a szervezet. A testvérnők felfigyeltek arra, hogy más országokban a testvérnők viselnek ékszereket, bár nem eltúlzott módon. Továbbá a kongresszuson részt vevőket bátorította az a tudat, hogy két misszionárius van közöttük, olyan testvérek, akiket a szervezet küldött, és akiknek Jehova szolgálatában mutatott példája erősíti a gyülekezetet. Nagy volt aznap este az izgalom — Clotaire Missoudan, a pointe-à-pitre-i gyülekezet elnöklőfelvigyázója számára túlontúl is nagy. Hazament, és aznap éjjel alvás közben meghalt úgy, hogy felesége is csak reggel vette észre.

A kongresszus második napján Henschel testvér bejelentette, hogy a Watch Tower Society fiókhivatalt alapít Guadeloupe-on. A fiókhivatalnak a jó hír Guadeloupe-on és Martinique-on folyó prédikálására kellett gondot viselnie. Pierre Jahnkét nevezték ki fiókszolgának. Most már gondoskodás  történt a következetesebb szervezeti irányításról, amelyre ezeken a szigeteken nagyon nagy szükség volt.

A kongresszust követően a két misszionárius munkához látott. Béreltek egy kis faházat, hogy az adjon helyet a fiókhivatalnak. Később a Társulat vásárolt egy szerény kerti házat a Raizet városi parkban, ahol 1966 decemberéig működött a fiókhivatal. Jahnke testvér azonkívül, hogy törődött a fiókhivatali munkával, részt vett Pointe-à-Pitre-ben a szántóföldi szolgálatban, és a lehető legtöbb időt töltötte a testvérekkel. Touveron testvér eközben gyülekezeteket és elszigetelt hírnököket látogatott meg körzetfelvigyázóként, míg körülbelül egy évvel később szükségesnek látta, hogy visszatérjen Franciaországba.

Az úszó misszionáriusotthonról érkező segítség

A Jehova szervezete iránti értékelést fokozták a misszionáriusok időszakonkénti látogatásai, akik hajóval utaztak  szigetről szigetre. Körülbelül egy évtizeden keresztül a Társulat úszó misszionáriusotthonként szolgáló hajókkal rendelkezett a Nyugat-indiai-szigeteken. Ez először a tizennyolc méter hosszú Sibia nevű szkúner volt, később pedig egy nagyobb hajó, a Light váltotta fel. Egy huszonkét méteres, kétcsavaros, Faith elnevezésű hajót is alkalmaztak. Habár a hajók fedélzetén levő misszionáriusok angolul beszéltek (és Guadeloupe-on a hírnökök többsége nem beszélt angolul), látogatásaikat nagyon nagyra értékelték. A hírnökök még mindig emlékeznek azoknak a misszionáriusoknak a buzgalmára, amint együtt munkálkodtak a helyi hírnökökkel, és teljes napokat szenteltek a szántóföldi szolgálatnak.

Utolsó látogatásuk alkalmával 1956-ban a Light fedélzetén levő misszionáriusok a július 26-tól augusztus 7-ig terjedő időszakot Marie-Galante és La Désirade szigetén való prédikálással töltötték. Marie-Galantén bemutatták a Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet. A közönségből egy személy ezt mondta: „Ha tízezer frankot adtak volna, akkor sem tudták volna  úgy megörvendeztetni a szívemet, mint amilyen boldognak ma este érzem magam!”

Franciaországból küldött úttörők

Most már jó előrehaladást értek el Guadeloupe-on és a hozzá tartozó kisebb területeken. Annak érdekében, hogy továbbra is biztosítsa a munka előrehaladását, a Társulat két további úttörőt küldött Franciaországból. Nicolas és Liliane Brisart 1955 decemberében érkezett meg. Brisart testvér olyasvalaki, akinek dinamikus és kedélyes a természete. Megérkezésükkor Pointe-à-Pitre sűrűn lakott elővárosait kapták megbízatásuk területeként.

Ezen a területen sokan élnek olyan faházban, amely négy kövön nyugszik, hogy a padló a talajtól mintegy fél méterre legyen. Ezek a házak mind nagyon közel vannak egymáshoz. Egy napon, miközben Brisart testvér látogatásokat végzett, balesetet szenvedett, és ez még ma is a humor forrásának bizonyul számára. Így emlékszik vissza: „Feleségemmel együtt egy bibliatanulmányozásra mentem, amelyet ő vezetett egy idősebb hölgynél, de a hölgy faháza még a hölgynél is idősebbnek tűnt! Mivel örömmel behívott, a kicsi szoba közepe felé igyekeztem, amikor teljesen váratlanul beszakadt a padló, és leestem. Hosszasan szabadkoztam, de a szegény hölgy még kínosabb helyzetben érezte magát.”

Brisart testvér és felesége körülbelül nyolc hónapig munkálkodott azon a területen, azután körzetmunkával bízták meg. 1958-ban meghívták őket a Gileád Iskola harminckettedik osztályába, és aztán újból Guadeloupe-ra kaptak megbízatást. Mikor Jahnke testvér megnősült, és családot alapított 1960-ban, Brisart testvér lett a fiókszolga. Még mindig a Fiókbizottság koordinátoraként szolgál, és Jahnke testvér, aki Guadeloupe-on maradt, együtt szolgál vele ebben a bizottságban.

 Az ellenállás hitpróbát teremt

Az időnként valóban rosszindulatú vallási ellenállás miatt sokaknak azok közül, akik elfogadták a Bibliában lefektetett igazságot, nagyon nehéz körülmények között kellett állást foglalniuk. Flora Pemba egyike volt ezeknek a személyeknek. Férjével együtt elkezdte vizsgálni a Bibliát. Amikor azonban néhány szomszéd kezdett nyomást gyakorolni rájuk, férje, aki egy kis családi fűszerkereskedést vezetett, abbahagyta a tanulmányozást, mert félt, hogy elveszíti vásárlóit. Felesége azonban kitartott, és nagyszerű szellemi előmenetelre tett szert. Az otthoni légkör feszültté vált. A férj még azzal is fenyegetőzött, hogy megöli feleségét. Miután a feleség egy nagy kést fedezett fel a férj párnája alatt, elfutott; tizenhat kilométeren át menekült trópusi erdőn és banánültetvényeken keresztül, és egy Tanú családnál talált menedéket. Míg férje elől rejtőzködött, elhatározta, hogy megkeresztelkedik; ezt mondta: „Ha a halállal  kell szembenéznem a hitem miatt, akkor szeretnék Jehova szolgái közé számláltatni!” Ezért 1957-ben, egy reggelen napfelkelte előtt megkeresztelkedett a tengerben.

A kibékülésre irányuló erőfeszítései ellenére ez a nő elvesztette fizikai családját. De Jézusnak a Máté 19:29-ben feljegyzett ígéretével összhangban nagy szellemi családot nyert. Ez a hűséges testvérnő elkezdte a teljes idejű szolgálatot, és több mint harminc évvel később még mindig úttörő Lamentinben!

Egy felejthetetlen kongresszus

Amikor 1958-ban New Yorkban megtartották az Isteni Akarat Nemzetközi Kongresszust, 123 ország és szigetcsoport küldöttei voltak jelen. Közöttük volt tizenkilenc Tanú Guadeloupe-ról. Amit láttak és hallottak, elmélyítette értékelésüket a teokratikus elrendezés iránt. Verneil Andrémont, a küldöttek egyike, ezt mondta: „Ez a kongresszus felnyitotta a szemem. Megértettem, hogyan kell tenni a dolgokat.” A fiókfelvigyázó a csoport nevében közös érzéseiket kifejezve ezt írta: „Mennyire tágra nyitottuk szemünket, hogy felfogjuk  mindazt, amit láttunk, és hogy hegyeztük fülünket, hogy mindent megértsünk! Nem pusztán az ország szokatlanul nagy méretét, ami megdöbbentő, ha az ember a Karib-tenger egy kicsiny szigetéről érkezik, nem is az ég felé tornyosuló, félelmetes épületeket, meg az utcák meghökkentően élénk forgalmát, hanem a saját szemünkkel érzékelhető nagy embertömegek bámulatos látványát; igen, mind testvérek és testvérnők, a föld minden részéről, akik békében és egységben imádják az egy igaz Istent. Két nagy sportstadiont töltöttek meg!”

Sőt még olyasmiben is hatással volt a kongresszus a testvéreink életére, amit egyesek talán kis dolognak tartanának. Léonel Nestor, egy hetvennyolc éves testvér, akinek szintén felhasználták a házát Királyság-teremként, úgy érezte, hogy ki kell festetnie, hogy ezáltal jobban képviselje a hely Jehova szervezetét. Ennek eredményeként az a Királyság-terem volt az első ház, amelyet kifestettek abban a faluban.

 Kicsiny kezdetek Anse-Bertrandon

A guadeloupe-i Grande-Terre északi csúcsánál elhelyezkedő Anse-Bertrand községben élők közül 1958-ig nem sokaknak volt lehetőségük hallani a Királyság-üzenetről. Abban az évben azonban Marc Edroux mutatott egy Bibliát az egyik barátjának, Donat Tacitának, aki pék volt, és ezt mondta: „Ez a könyv Isten Szava.” Mindkettőjük gyakorló katolikus volt. Később, amikor egy házaló ügynök Donatnak felkínált egy Bibliát, vett magának egyet, és elkezdte olvasni. Habár nem tudott jól olvasni franciául, szótárt használt. Barátját, Marc Edroux-t is meghívta házába, és ők ketten, meg Donat felesége, szerdánként és szombatonként olvasták a Bibliát, és igyekeztek megvitatni azt.

Mivel nagyon szeretett volna többet megérteni, Donat kereste azt az embert, aki eladta neki a Bibliát, de hiába. Az egyik szomszéd elmondta, hogy van neki egy unokatestvére, Georges Moustache, aki Jehova Tanúja, és boldogan segítene. Donat, arra alapozva, amit a szomszédjától megismert Jehova Tanúiról, még néhány embert meg is látogatott, hogy tanúskodjon nekik, mert nem akarta, hogy hite halott legyen (Jak 2:26).

Körülbelül fél évvel később, amikor Donat meghallotta a szomszédjától, hogy Jehova Tanúi kongresszust fognak tartani Pointe-à-Pitre közelében, feleségével és Marc Edroux-val elhatározták, hogy részt vesznek rajta és megkeresztelkednek. Addig még soha nem találkoztak senkivel Jehova Tanúi közül. Megérkezésükkor a Tanúk üdvözölték őket. Ők hárman elmagyarázták, hogy Jehovát kívánják szolgálni, és szeretnének megkeresztelkedni. A testvérek kedvesen feltettek nekik jó néhány kérdést, és elmagyarázták, hogy a megkeresztelkedés előtt szükséges házi bibliatanulmányozást folytatni. A kongresszus meleg testvéri légköre szívre ható volt a csoport tagjai számára. Erővel és szilárd elhatározással telve visszatértek  Anse-Bertrandba. A bibliatanulmányozásban elért előrehaladásuk rendkívül gyors volt, és mintegy fél évvel később megkeresztelkedtek.

A bibliai igazságot lelkesen megosztották a falujukban másokkal. De heves ellenállás mutatkozott. Amikor Brisart testvér mint körzetfelvigyázó meglátogatta őket, a helyi katolikus pap mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy megakadályozza őt az ott-tartózkodásban. Donat bérelt egy szobát, ahol a körzetfelvigyázó és felesége megszállhat. De a látogatásuk alatt a szántóföldi szolgálatban eltöltött első nap végén a pap közbelépett, és azt követelte, hogy adják vissza a kulcsot. Mivel ezt nem sikerült elérnie, elment a lakás tulajdonosához, és megfenyegette, hogy kiátkozza az egyházból a tulajdonos édesanyját, ha nem kapja vissza a kulcsot. Amikor a szegény asszony meghallotta, elájult! Másnap a pap újra próbálkozott egy ügyvéden keresztül, de sikertelenül, mert az ilyesmi törvényellenes dolog volt. A körzetfelvigyázó látogatása alatt számos juhra bukkantak, és bibliatanulmányozásokat kezdtek. Néhány hónappal később, 1960 elején körzetkongresszust tartottak ebben a faluban további tanúskodás céljából. Amikor a keresztelkedést tartották, a faluból több mint ötszáz ember ment ki a tengerpartra, hogy megnézze. Aznap nem végeztek házról házra tevékenységet. Minden Tanú lenn volt a tengerparton, körülöttük egy csoport, melynek tagjai lelkesen szerettek volna többet megismerni Jehova Tanúiról, és az általuk prédikált üzenetről.

Azóta két gyülekezet alakult Anse-Bertrandban. Donat Tacita huszonkét éve különleges úttörőként szolgál, és vén Anse-Bertrandban.

Tolvajt keresnek — juhot találunk

Az 1960-as évek elején, egy napon egy csendőr kereste fel a Le Raizetben levő misszionáriusotthont. Arról a lopásról  érdeklődött, amely a szomszédságban történt. Brisart testvér és felesége otthon volt, és megragadták az alkalmat, hogy tanúskodjanak a tisztnek. A férfi figyelt, és utána megkérdezte: „Hogyan juthatnék hozzá egy Bibliához? Van Önöknek olyan címük, amelyre írhatnék? Komoly dolgokról beszéltek most nekem, és ez alaposan elgondolkodtatott!” Nyomban kapott egy Bibliát és néhány egyéb irodalmat. Egy héttel később írt egy levelet számos kérdéssel. Hamarosan heti két alkalommal bibliatanulmányozást folytattak vele.

Brisart testvér a végeredményről beszélve ezt mondta: „Még ha ez a csendőr nem is találta meg a tolvajt, Jehova ki  nem érdemelt kedvességéből mi találtunk egy juhot!” Ez a korábbi csendőr ma az egyik pointe-à-pitre-i gyülekezet vénje.

Helyet találnak a kongresszusok számára

Amint a szervezet növekedett Guadeloupe-on, előállt egy megoldásra váró nehézség. Hol tudunk olyan létesítményt találni, ahol megtarthatjuk a kongresszusainkat? Több mint tíz éven keresztül egy magániskolát használtunk Pointe-à-Pitre-ben, valamint az abymes-i és capesterre-i városi  rendezvénytermet. De ezek a termek túl kicsik lettek számunkra. Valami mást kellett megpróbálnunk.

Laaland testvér műhelyének szomszédságában volt egy üres telek. A tulajdonos kedvesen rendelkezésünkre bocsátotta díjmentesen a körzetkongresszusunk számára 1964 decemberének vége felé. Néhány nap alatt felállítottunk egy faépületet, amely földbe állított cölöpökből állt, deszkalapokkal összeillesztve a tetején. A deszkalapokra kátránypapírt tettünk, hogy befedjük a tetőt. Az oldalak nyitottak voltak, így könnyen el lehetett jutni az ülőhelyekhez. A helyi testvérek öröme és szorgalma, melyet az ottani munka során tanúsítottak, nagy bátorítás forrása volt azoknak a Tanúknak, akik segíteni jöttek. És micsoda áldás, hogy közel hétszázan voltak jelen, ami új csúcs! Nyilvánvalóvá vált, hogy szükségünk volt saját létesítményre a jövőbeli kongresszusok számára.

A testvérek különleges épületet terveztek, melynek vascsövekből állt össze a szerkezete, a teteje pedig alumíniumlemezekből. Hétszáz férőhelyes volt. És az egész „kongresszusi terem” szétszedhető volt! Akkoriban mintegy 450 hírnök volt Guadeloupe-on, így arra gondoltunk, hogy bőven lesz hely.

Az épületet először 1966 januárjában használtuk a Basse-Terre környékén megtartott kongresszuson. Amikor elérkezett a nyilvános előadás ideje, egy 907 személyből álló, fellelkesült tömeg gyülekezett össze a kongresszusi teremben és a terem körül, hogy figyeljen. Máris kicsi volt a hely! A rá következő években újra és újra meg kellett nagyobbítanunk.

A körzetkongresszusokra gyakran novemberben került sor, amely esős hónap. A rossz idő miatt több ízben nagy sár volt, és megtanultuk, hogy bölcsen tesszük, ha magas szárú csizmákkal felszerelkezve jövünk. A kongresszus számára  szokás szerint a holdtöltés hétvégét választottuk, hogy a testvérek ily módon éjjel ennek a természetes világításnak a segítségével térhessenek haza. A holdfény azt is megkönnyítette, hogy a lebontási munkálatok egy részét közvetlenül a kongresszus záró ülésszakát követően végezzük el.

Mivel termünket át tudtuk költöztetni máshova, és ezáltal területünk bármelyik községében megtarthattuk kongresszusainkat, ez kiváló hatással volt a jó hír hirdetésére Guadeloupe-on. Azonkívül a terem évenkénti három alkalommal történő felállítása és szétbontása lehetőséget adott testvéreinknek, hogy megtanuljanak együtt dolgozni és ápolják az önfeláldozás szellemét. Kétségtelenül Jehova áldása kísérte ezt az elrendezést!

Másfajta életforma

Amikor 1963-ban Armand és Marguerite Faustini Franciaországból Guadeloupe-ra költözött, hogy segítsen a szolgálatban, felismerték, hogy itt egy kicsit más az élet. Először meglepődtek, amikor a házigazdák, anélkül hogy kijöttek volna, egyszerűen csak kikiáltottak: „Tessék, jöjjön be!” Az emberek szerény körülmények között éltek, és kevés pénzük volt, de gyakran boldogan cseréltek gyümölcsöket és zöldségeket bibliai irodalomért. Így, amikor a Faustini házaspár folytatta a szántóföldi szolgálatot, néha azon vették észre magukat, hogy nemcsak bibliai irodalmat visznek magukkal, hanem banánokat, mangókat, jamgyökereket meg tojásokat is.

Megbízatást kaptak, hogy végezzenek körzetmunkát, és Faustini testvér így emlékszik vissza: „A testvérek nagyon meleg fogadtatásban részesítettek, de a pontosság kérdésében komoly előrehaladásra volt szükség. Vidéken legtöbbjüknek nem volt órája, úgyhogy a napra nézve állapították meg az időt. Időnként, ennek következtében az összejövetelek kerek  egy órával később kezdődtek. Az évszakok váltakozásával volt néhány meglepetésben részünk!”

Némi segítség Marie-Galante szigetének

Abban az évben, amikor a Faustini házaspár megérkezett Guadeloupe-ra, a Pointe-à-Pitre-től mintegy negyven kilométerre délre elhelyezkedő Marie-Galante szigetén különleges tanúskodást végeztek. Faustini testvér és egy tizenhat kisegítő úttörőből álló csoport egy egész hónapon át a sziget tizennégyezer lakosának tanúskodott. A hónap folyamán többször bemutatták a Társulat Az új világ társadalma tevékenység közben című filmjét. Azután néhány évvel később  különleges úttörők kaptak megbízást, hogy tanúskodjanak azon a szigeten. Közülük ketten, Frédéric Ferdinand és Léo Jacquelin, itt nevelték családjukat.

A Marie-Galantén munkálkodó különleges úttörők támogatása érdekében úgy határoztunk, hogy 1969 áprilisában odaszállítjuk kongresszusi termünket, és kongresszust tartunk. A körzetfelvigyázó, Faustini testvér így számolt be erről: „Ez egyedülálló kongresszus volt. Elképzelhető mennyire meghökkentek Grand-Bourgnak, egy hatezres kisvárosnak a lakói, amikor szemtanúi voltak ezer Tanú »beözönlésének«, akik három hajóról szálltak partra, és mindegyikük kezében egy húszliteres, vízzel teli marmonkanna volt. Abban a száraz időszakban kevés volt a víz, és a szigetlakók értékelték, hogy látogatóik hoztak magukkal némi vizet, ezzel is takarékoskodva a víztárolóban levő készlettel. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen jelenetet szemléltek — az emberek  végeláthatatlan sorát, akik a dokkokból a városon keresztül a kongresszus helyszínére gyalogoltak. A Tanúk meglátogatták az összes szigetlakót, némely esetben ugyanazon a délelőttön többször is. Néhány nap leforgása alatt lehetőségük volt megismerni és értékelni Isten szervezetét.” Ma már három gyülekezet van Marie-Galantén.

Mintegy tíz évvel később Faustini testvérnek és testvérnőnek vissza kellett mennie Franciaországba. Később vissza tudtak térni a Karib-szigetekre, és Faustini testvér jelenleg a Martinique-i Fiókbizottság tagja.

Az igazság vizeit La Désirade-on és a Saintes szigeteken is megosztják másokkal

A Társulat Light nevű hajójának 1956-os utolsó látogatása óta csak kevés tanúskodás történt La Désirade szigetén, amely egy további, Guadeloupe-hoz tartozó sziget. De 1967-ben a Társulat megbízta Médard és Turenna Jean-Louis különleges úttörőket, hogy itt szolgáljanak. A 11 kilométer hosszú és 2,4 kilométer széles sziget nagyobbrészt terméketlen volt, folyóvíz nélkül, de 1560 ember élt itt, és szükséges volt, hogy alkalmuk nyíljon hallani a Királyság-üzenetet. 1969-től 1972-ig két további különleges úttörő szolgált itt. Egy másik különleges úttörő, Jacques Mérinon a nehéz körülmények ellenére kitartott 1975 és 1988 között.

Sok év múlva egy kis gyülekezetet alapítottak. Henri Tallet, egy orvos, szolgált itt családjával együtt 1987-ben. Számos testvér segítségével, különösen a Moule-ban és a Saint-François-ban szolgáló testvérekével, Henri megszervezte egy Királyság-terem építését.

Két évvel később La Désirade-ot letarolta a Hugo hurrikán. Egy testvér így nyilatkozott: „A Királyság-terem nagymértékben károsodott. De a testvéreink szeretettől indíttatva segítségünkre siettek, és hamarosan megkaptuk, amire szükségünk  volt a terem és a hírnökök megrongálódott házainak rendbehozatalához. Mi voltunk az elsők a szigeten, akik hozzákezdtünk a helyreállításhoz, miközben folytattuk a prédikálómunkánkat, és a területünkön élő emberek kellőképpen fel is figyeltek erre. Azóta szívesebben látnak minket, amikor prédikálunk.”

Basse-Terrétől tizenhárom kilométerre vannak a Saintes szigetek 3000 lakossal. 1970 szeptemberében két különleges úttörő, Amick Angerville és Jean Jabés kapott ide szóló megbízást. Sok türelemre volt szükség, végül azonban 1980-ban egy kis gyülekezet alakult, és most már tizennyolc hírnök tevékenykedik itt.

Saint Martin hallja a jó hírt

Saint Martin északi része, mely Pointe-à-Pitre-től mintegy 150 kilométerre északnyugatra helyezkedik el, szintén Guadeloupe-hoz tartozó terület. A sziget félig francia, félig holland, de általában angolul is beszélnek. Azonban függetlenül attól, milyen nyelven beszélnek az emberek, hallaniuk kell a jó hírről.

Az 1940-es évek elején történt, hogy Georges Manuel, aki Saint Martinról származott, megismerte az igazságot miközben Guadeloupe-on tartózkodott. 1949-ben a Társulat Sibia nevű hajója első ízben kötött ki Saint Martinnál, és a legénység kiment a partra, hogy beszéljen az emberekkel a Bibliáról. Következőnek Georges Dormoy és Léonce Boirard, a révkapitány keresztelkedett meg. 1953-ra hat hírnök volt a szigeten.

Charles Gumbs azok között volt, akik irodalmat fogadtak el, jóllehet nem volt nagyon vallásos személy. Amikor azonban Az Őrtoronyt olvasta, meggyőződött róla, hogy megtalálta az igaz vallást. A tanultakat megosztotta öccsével, Jeannal, valamint húgával, Carmennel. Miután Carmen Gumbs egy  ideje már tanulmányozott, lányával, Léone Hodge-dzsal az egyik reggelen, hét órakor elment a misszionáriusotthonhoz, és kérte, hogy megkeresztelkedhessenek. Az ott levő testvér elégedett volt, mivel látta, hogy a két nő tudatában van, mit foglal ez magában, így hívott egy másik testvért, és a reggeli előtt megtartották a keresztelkedési szertartást.

Ők valóban felfogták, mit jelent a Jehovának való önátadás. A rá következő évben, 1959-ben Léone elkezdte a teljes idejű szolgálatot, és kicsivel később édesanyja is követte. Harmincöt év elteltével ez a két hűséges keresztény testvérnő még mindig különleges úttörő.

Gyülekezet Saint Martinon

Idővel jelentős számban kezdtek haitibeliek átköltözni Saint Martinra, hogy ott dolgozzanak. Néhányan közülük elfogadták az igazságot, és 1973-ban alakult egy francia nyelvű gyülekezet. Két különleges úttörő, Jonadab és Jacqueline Laaland segített megerősíteni ezt a gyülekezetet, míg el nem utaztak a Gileád Iskolára.

Azután 1975-ben valami olyasmi történt, ami valódi fordulópontot jelentett a Saint Martinon végzett Királyság-munka szempontjából. Február 13-án és 14-én kongresszust tartottunk Marigot futballpályáján. Szétszedhető kongresszusi termünk egyes részeit szállítottuk oda hajóval, hogy fedett részről gondoskodjunk. Ez a kongresszus nagyon erős hatást gyakorolt sok szigetlakóra. Segített nekik felismerni, hogy a szigetükön levő maroknyi Tanú egy nagy szervezetnek a része.

Néhány év alatt Saint Martin népessége nyolcezerről huszonnyolcezerre nőtt a turizmus fejlődése következtében. Egy vonzó, kétszázötven férőhelyes Királyság-termet építettek Marigot lakókerületében, és most már két francia nyelvű gyülekezet van a szigeten.

 Némi ellenállás Saint-Barthélemyn

A Guadeloupe-tól 210 kilométerre északnyugatra elhelyezkedő Saint-Barthélemy egy további terület, amely Guadeloupe-hoz tartozik. Egykoron virágzott a kalózoknak köszönhetően, akik tevékenységük központjaként használták a szigetet. Ma luxusnyaralóhely. A mintegy 5000 lakos breton és normandiai tengerészek, valamint svéd telepesek leszármazottja. Kellemes modorú emberek, keményen dolgoznak és odaadó katolikusok. Vajon elfogadták néhányan közülük a Királyság-üzenetet?

1975 szeptemberében egy különleges úttörőként szolgáló, fiatal házaspár, Jean és Françoise Cambou a szigetre költözött Franciaországból, hogy megadja ezt a lehetőséget a lakosoknak. A papság részéről megnyilvánuló erőteljes ellenállás ellenére bőséggel vetették az igazság magvát az alatt a három év alatt, amíg a szigeten voltak. Évekkel később Jean bátyja, Pierre, feleségével, Michèle-lel együtt két évet töltött Saint-Barthélemyn különleges úttörőként. Munkájuk gyümölcsöző volt. Egy kicsiny tanulmányozási és szolgálati csoportot alapítottak, amelyet a későbbiekben négy lendületes különleges úttörő testvérnő épített fel: Patricia Barbillon (ma Modetin, különleges úttörő a férjével a Dominikai Köztársaságban), Jéranie Bénin (ma Lima, férjével a guadeloupe-i Bétel-család tagja), Angeline Garcia (ma Coucy, és a guadeloupe-i spanyol nyelvű területen tevékenykedik) és Josy Lincertin. Ebben a gyülekezetben jelenleg tizennyolc hírnök jelent tevékenységet.

A keresztényi semlegesség megőrzése

Jehova Tanúi a világ konfliktusait illetően minden nemzetben semlegesek. Mivel nem vesznek részt ilyen konfliktusokban, nem is képzik magukat erre. Nem ember mondja nekik, mit tegyenek; Isten saját Szavának engedelmeskednek (És 2:2–4; Máté 26:52; Ján 17:16). Amiatt, hogy  ragaszkodnak ehhez a Szóhoz, a Tanúk egyénenként a hűség próbáival kerülnek szembe.

Amikor az 1960-as évek közepén egy fiatalember Guadeloupe-on megkeresztelkedett, tudta, hogy hamarosan ilyen próbával fog szembenézni. Hite erősítése érdekében azonnal elkezdte a kisegítőúttörő-szolgálatot. Amikor megkapta a behívóját a katonai szolgálatra, elmagyarázta a hatóságoknak a keresztényként elfoglalt álláspontját. Mi volt az eredmény? Börtönbe zárták, egyedül egy cellába. Így fenyegették: „Ha nem gondolod meg magad, börtönben tartunk legalább két évig. Ráadásul egyedül leszel a cellában az idő alatt, úgyhogy jól gondold meg — két évig egyedül!” Testvérünk azonban így válaszolt: „Nos, önök így gondolják, de én nem leszek egyedül, ahogyan önök mondják, semmi esetre sem! Jehova Isten velem lesz, és megerősít szelleme által.” Meglepődtek válaszán, és nem háborgatták. Szilárdsága, nyugalma és jó magaviselete mély benyomást gyakorolt rájuk, és kezdtek tiszteletet mutatni iránta. Felismerték, hogy semmi sem tud változtatni azon a szilárd elhatározásán, hogy hűséges marad a „Jehovájához”, ahogy ők kifejezték.

Hónapok teltek el, és eljött az 1966-os kerületkongresszus ideje, amely az „Isten fiainak szabadsága” témával foglalkozott. Micsoda meglepetés volt, amikor ezt a testvért szabadon bocsátották, és jelen volt a megnyitó napon! Az egyik ülésszakon elmondta tapasztalatát. Nem tudta, hogy jelen van az egyik katonatiszt civil ruhában. Az ülésszak után a tiszt odament a testvérhez, és melegséggel gratulált neki, amiért szilárdan kitartott hite mellett. A tiszt azután egy másik jelenlevő testvérhez fordulva ezt mondta: „Minden, amit a testvérük mondott, pontosan úgy igaz; minden úgy történt, ahogy elmondta nekünk. Én is érintve voltam ebben a kérdésben. Íme egy értékes ember, aki méltó a tiszteletre, hűséges  az Istenéhez, szilárd az elhatározásában. Tudja, mit akar; ha azt mondta »nem«, akkor az »nem«, és semmi nem képes arra, hogy megváltoztassa véleményét.” Hozzáfűzte még: „Tudják, mit mondott a feleségem? Azt mondta: »Ne gondold, hogy ezt ti emberek tettétek a saját akaratotokból. Hanem az ő Istene, Jehova tette ezt érte, hogy részt vehessen a kongresszusán. Az ő Istene, Jehova, erősebb, mint a mi istenünk!«” A tiszt szemmel láthatólag meghatódott, és ezzel zárta mondanivalóját: „Csodálom önöket. Ha a múltban lett volna lehetőségem megismerni azt, amit önök tudnak Istenről, minden bizonnyal nem az lennék, ami ma vagyok.”

Új kihívások

A turisztika és a kereskedelem fejlődésével 1970 óta Guadeloupe helyzete virágzóbb lett. A területen változások történtek. Voltak, akik ideköltöztek más szigetekről, különösen a Dominikai Közösségből és Haitiról. 1987 januárjára elengedhetetlen volt egy angol nyelvű gyülekezet alakítása Pointe-à-Pitre-ben. Ráadásul az emberekről úgy tűnt, egyre inkább hajszoltságban élnek. Az ajtóról ajtóra végzett szolgálatunkban szükségessé vált a közvetlen és hatásos bevezetések alkalmazása annak érdekében, hogy az emberek figyeljenek.

A teokratikus szervezeten belül is fontos változtatások voltak. 1972-re — összhangban azzal, ami Jehova Tanúi között világszerte végbement — egyetlen vén helyett vének testülete gyakorolt felügyeletet minden egyes gyülekezetre. Ezelőtt úgy hivatkoztunk egy gyülekezetre mint „X. Y. testvér gyülekezetére”. A gyülekezeti felvigyázók mindenki részéről tiszteletnek örvendtek, és nagy tekintélyük volt. Mindamellett ezek a testvérek szívesen fogadták ezeket a változtatásokat, melyek által a szervezeti elrendezés szorosabban összhangba került az Írásokkal. A változtatás után Brisart testvér  kijelentette: „Megható a testvéreink által tanúsított nagyszerű szellem. Kétségtelenül ez mindannyiuk számára az alázatosság próbáját jelentette. Büszkék vagyunk rá, hogy mindannyian sikeresen túljutottak rajta.”

A Királyság Szolgálati Iskola szintén hozzájárult a gyülekezetek szellemi állapotának javulásához. Az első osztályban Guadeloupe-on még 1961-ben tizenkilenc vén vett részt. Harminc évvel később azonban, amikor az egész szigetcsoportról összegyűltek a vének oktatás céljából, háromszázan voltak jelen. Jelenleg átlagosan minden gyülekezetben öt vén van, akik gondoskodnak a gyülekezet szellemi szükségleteinek kielégítéséről.

 Ezek a szellemi pásztorok szerető törődést nyilvánítanak ki a nyáj iránt, nemcsak a viszonylag mindennapos körülmények között, hanem a kritikus időszakokban is.

Tisztelet Isten vérre vonatkozó törvénye iránt

Mivel némely egészségügyi alkalmazott nem mutat kellő tiszteletet a beteg jogai iránt, Jehova Tanúi nehéz helyzetekkel kerültek szembe azon erőfeszítéseik közben, hogy alávessék magukat Jehova követelményének, miszerint tartózkodjanak a vértől (Csel 15:28, 29). A vének szerettek volna több segítséget nyújtani azoknak, akik orvosi szükséghelyzettel néznek szembe. Ezért 1987 elején a Fiókbizottság összeült, hogy megvizsgálja a helyzetet két Tanúval, akik szintén orvosok. Nyilvánvalóvá vált, hogy jobb kapcsolatokra van szükség az egészségügyi alkalmazottakkal. Egy bizottságot bíztak meg, hogy gondoskodjon erről. Találkozót kezdeményeztek aneszteziológusokkal a kórházban, és ez nagyon hasznosnak bizonyult.

A világ legtöbb más részén élő Jehova Tanúival együtt most már a guadeloupe-i testvérek is rendelkeznek Kórházi Összekötő Bizottságokkal. Tizenhét testvért megfelelően kiképeztek erre a szolgálatra a Társulat által vezetett szemináriumokon.

Vulkán fenyeget

Más szükséghelyzetek természeti katasztrófákat foglalnak magukban. 1976-ban újra tevékenykedni kezdett a Soufrière, egy már régen kialudt vulkán. Az év elején egyre gyakoribbá váltak a rengések. Július 8-án, körülbelül délelőtt kilenc órakor a hegy egyik oldalán egy vetődés felhasadt, és nagy felhőben gáz és gőz szabadult fel. Basse-Terrére és a szomszédos falvakra vulkanikus hamu kezdett hullani. Az embereket és a földet szürke por borította be. Augusztus 15-én a szeizmikus és vulkanikus tevékenységek felerősödése miatt a hatóságok elrendelték 72 000 ember teljes és  azonnali evakuálását. Csak öt hónap múlva engedélyezték nekik, hogy visszatérjenek otthonaikba.

Hét gyülekezetet evakuáltak. Azonnali segítségről gondoskodtak, hogy testvéreinknek legyen szállása ilyen aggasztó időszakban. Olyan hírnökök, akik korábban rendszeresen találkoztak és együtt dolgoztak, most szétszóródtak erre is, arra is. A szükséges szellemi segítség biztosítása érdekében különleges összejövetelt tartottak a vénekkel és a kisegítőszolgákkal. Mindannyiukat arra buzdították, hogy járjanak utána és találják meg a maguk gyülekezetéhez tartozó hírnököket, és maradjanak szoros kapcsolatban velük. Különleges intézkedések történtek, hogy megóvják a nyájat a szétszóródástól. A testvérek ott vettek részt a gyülekezeti összejöveteleken, ahol elszállásolták őket, de intézkedések történtek, hogy olyan Gyülekezeti Könyvtanulmányozáson vegyenek részt, amely kimondottan az ő számukra alakult az eredeti gyülekezetükből származó vén vagy kisegítőszolga elnökletével. Ez valódi áldásnak bizonyult. Egyetlen juh sem veszett el!

Lidérces éjszaka

Tizenhárom évvel később egy másik válságos helyzet állt elő. 1989. szeptember 16-án a Hugo hurrikán kíméletlenül feldúlta Guadeloupe-ot. Nem ez volt az első alkalom, hogy hurrikán pusztított a szigeten. 1966-ban az Ines hurrikán leszaggatta a legtöbb faház tetőzetét, és az elektromosáram-szolgáltatás egy hónapig szünetelt. De 1989-ben valami sokkal pusztítóbb történt. A széllökések, melyek közül némelyek elérték az óránkénti 260 kilométeres sebességet, órákon keresztül pusztítottak a szigeten. Úgy tűnt, soha nem ér véget az az éjszaka. Amikor végül hajnalodott, a látvány elképesztő volt. Az utcák, mint a csatatér, kőtörmelékkel voltak teleszórva. Mintegy 30 000-en váltak hajléktalanná. A Tanúk lakásai közül 117 dőlt romba, 300 további pedig súlyosan károsodott.  Nyolc Királyság-terem részben rongálódott meg, 14 másik pedig megsérült.

Még 1966-ban, amikor az Ines hurrikán pusztított, Jehova Tanúi segélyszállítmányokat hoztak Puerto Ricóból, Martinique-ról, Francia Guyanáról és Saint Croix-ról. Amikor azonban a Hugo hurrikán pusztított Guadeloupe-on 1989-ben, a Vezető Testület segély céljából gyorsan rendelkezésre bocsátott anyagi eszközöket. Martinique-ról, Franciaországból és máshonnan a testvérek sietve hoztak élelmet, ruhákat és az újjáépítéshez szükséges anyagokat. Egyesek személyesen jöttek, hogy felajánlják segítségüket. A guadeloupe-i testvéreket  és testvérnőket mélyen megindította ez a túláradó szeretet. Nem felejtik el, mit tettek érdekükben.

Más események is erősítették a nemzetközi testvériség szálait.

Az első nemzetközi kongresszus

A hírnökök Guadeloupe-on abban a nagy kiváltságban részesültek 1978-ban, hogy egy nemzetközi kongresszus házigazdái lehettek. A hallgatóság elérte a 6274-es csúcsszámot, és mindezt akkor, amikor csak 2600 helyi Tanú volt. Micsoda öröm volt küldötteket fogadni Belgiumból, Kanadából, Svájcból, az Egyesült Államokból és máshonnan! Amikor egy helyi szálloda ügyvezetője felajánlotta a szállásügyekért felelős testvéreknek, hogy emeljék fel tíz százalékkal a szállodai  díjtételeket, és az összeget majd nekik adják, a testvérek visszautasították, és elmagyarázták, hogy ez tisztességtelen lenne. Az ügyvezető szégyellte, hogy ilyen ajánlatot tett, és ezt mondta: „Hát, önök, Jehova Tanúi tényleg mások. Azért tettem ezt az ajánlatot, mert korábban más vallásos csoportok már elfogadták . . . De önök tényleg mások.”

Mivel az a kongresszus sikeres volt, még világosabbá vált, hogy sürgetően szükséges egy állandó helyet találni a kongresszusaink számára.

Új kongresszusi terem

Szétszedhető kongresszusi termünket több alkalommal megnagyobbítottuk. Egy körülbelül harminc tonna súlyú épületcsoporttá alakult, amelyben mintegy 5000 személy számára volt férőhely. Hatalmas feladat volt minden kongresszus idején szállítani, felállítani és lebontani. Jehova azonban szemmel láthatóan tudatában volt szükségleteinknek.

Ezeken a szigeteken levő összes gyülekezet nagylelkű adományaiból egy jó fekvésű, több mint öt hektár nagyságú telket vásároltunk. A következő évben, 1980-ban először használtuk az új helyet — még mindig a szétszedhető kongresszusi termünkkel. Ez alkalommal, az „Isteni szeretet” kerületkongresszuson a hallgatóság új csúcsszámot ért el 7040 résztvevővel. Most azonban nem volt szükség arra, hogy mindent szétbontsunk a utolsó ülésszak után. Micsoda megkönnyebbülés!

Számos éven keresztül ezt az új elrendezést használtuk. Azután felismertük, hogy itt az ideje, hogy valami véglegesebbet építsünk. Szakképzett testvérek munkához láttak, és egy tágas termet terveztek, a természetes szellőzés érdekében nyitott oldalakkal. Az új kongresszusi terem félkör alakú volt 4000 férőhellyel. Megszereztük az építési engedélyt, és 1987-ben megkezdődött a munka. Júliusban, hat hónappal  azután, hogy az építkezésen elkezdtük a munkát, a terv kétharmad részben megvalósult, és így fel tudtuk használni azt két kerületkongresszusunk számára abban az évben. Ezentúl nincs többé sár és magas szárú csizma!

Változások a fiókhivatalon belül

Miközben ezek a dolgok végbementek, változtatások történtek a fiókhivatalon belül. 1976 februárjában a Társulat fiókhivatalaiban világszerte megváltozott a felügyelet. Intézkedések történtek, hogy a fiókhivatalon belüli egyetlen vezető felvigyázó helyett három vagy több tagból álló bizottságok lássák el a felelősségeket a Vezető Testület felügyelete alatt. Guadeloupe-on Nicolas Brisartot, Pierre Jahnkét és Jean-Pierre Wieceket bízták meg ezzel a felügyelettel. Amikor Wiecek testvér, aki misszionárius volt, szükségesnek látta, hogy visszatérjen Franciaországba, Flavien Bénin váltotta fel őt. Azután Paul Angerville és később Jean Cambou körzetfelvigyázó meghívást kapott, hogy szolgáljon a Fiókbizottságban.

Azok a technológiai előrelépések, amelyeket a világközpontban és a különféle fiókhivatalokban elértek, Guadeloupe-nak is javára váltak. A tanulmányozásra szolgáló Őrtoronyt ugyanabban az időben kapták meg, mint a más országokban levő testvérek. A mi Királyság-szolgálatunkat ugyanabban az időben nyomtatták franciául, mint angolul. Ilyenformán különböző módokon egyre inkább egységben éreztük magunkat a szervezet többi részével. Habár helyileg az óceán közepén vagyunk néhány szigeten, nem érezzük elszigetelve magunkat. „Egyetemben” szolgálunk keresztény testvéreinkkel (És 52:8).

Megfelelő elhelyezés egy növekvő fiókhivatal számára

Még 1966-ban a Társulat vásárolt egy házat a Morne Udol 46. szám alatt, Pointe-à-Pitre közelében, hogy ez legyen  a fiókhivatal. Később ezt bővítették azáltal, hogy egy másik épületet toldottak a ház mellé, amely irodákat, irodalomraktárt, valamint egy Királyság-termet foglalt magában. De tekintettel a Jehovát dicsérő személyek számának Guadeloupe-on történő növekedésére, valami nagyobbra volt szükség. Ezért 1988 végén a Vezető Testület jóváhagyta egy teljesen új Bétel-otthon és fiókhivatal építését.

Mindamellett egy olyan kicsi szigeten, mint Guadeloupe, kihívást jelentő feladat megfelelő telket találni. De Jehova, a föld Tulajdonosa, képes gondoskodni arról, ami szükséges, és ezt meg is tette. Tudtunk venni egy körülbelül egy hektár nagyságú földdarabot, amely egy dombon helyezkedik el, és a tengerre néz Sainte-Anne-nál. Az előzetes rajzokról és a részletes tervezetről a Társulat New York-i építési irodája gondoskodott. Michel Conuau, francia építész értékes segítséget nyújtott. Az építési engedélyt rekordidő alatt kaptuk meg, hála Sainte-Anne polgármesterének, a városi tanácsnak és a városrendezési hivatalnak.

Az építési munkák 1990 szeptemberében kezdődtek. Tizennégy országból érkezett önkéntesek osztották meg tudásukat és tapasztalataikat, illetve segítettek a munkában. Két éven belül nemcsak az építési munka fejeződött be, hanem szoros baráti kötelékek is fonódtak a guadeloupe-i Tanúk és a velük együtt dolgozó, más országokból érkező önkéntesek között. Még 1954-ben, amikor Milton Henschel itt volt, hogy bejelentse a guadeloupe-i fiókhivatal megalapítását, 128 hírnök volt. Henschel testvér 1992. augusztus 29-én és 30-án is jelen volt, hogy felavassa Jehova Istennek a nagyszerű, új fióklétesítményeinket, amikor is 6839 hírnököt jelentettünk. Szomszédaink a létesítményeket barátságosan „Jehova Tanúi kis falujának” nevezik.

 Területünk kihívás

Guadeloupe-on a korlátozott mennyiségű terület olyan kihívás, amelyet minden egyes hírnöknek vállalnia kell. Átlagosan mindössze tizenkét otthon jut minden hírnökre. Hogyan birkózunk meg ezzel a helyzettel? A felkészülés elengedhetetlen. Az egyik úttörő testvérnő így magyarázza el: „Hozzászoktatom az embereket, hogy találkoznak velem. Az elmélyültebb munka révén még mindig találok új tanulmányozásokat. Területemre az emberek szempontjából gondolok.” Az egyik pointe-à-pitre-i gyülekezet szolgálatfelvigyázója, ahol arányosan minden huszonnyolc lakosra jut egy hírnök, ezt mondja: „Az emberek akkor készek figyelni, ha valami érdekes mondanivalónk van.” Jóllehet a hírnökök időnként megkérdezik, hogy „hova is menjünk prédikálni?”, a bibliatanulmányozások egyre növekvő száma (most már több mint 8500) azonban arra ösztönöz minket, hogy továbbra is prédikáljuk a jó hírt.

A Biblia közvetlen használata az egyik jelentős tényező a szolgálatunkban elért hatékonyságban. Az emberek Guadeloupe-on általánosságban Isten írott Szavaként tisztelik a Bibliát, és mély benyomást gyakorol rájuk, amikor megmutatjuk nekik, milyen magyarázatot ad a Biblia az aktuális eseményekre. A szemléltetések hatásos alkalmazása is gondolkodásra ösztönzi az embereket. Különösképpen idősödő testvéreinkben és testvérnőinkben túlárad a képzelőerő ezen a területen. A fiatalkorukban folytatott életforma arra ösztönözte őket, hogy szemléljék a természetet. Így a Királyság-üzenetet oly módon képesek szemléltetni, hogy Jézushoz hasonlóan a körülöttük levő természeti dolgokra utalnak (Máté 6:25–32).

Szebb mint valaha

Jehova nagy dolgokat vitt véghez szelleme által Guadeloupe-on. Alázatos emberekre talált, akik a fazekas formálható  agyagjához hasonlóan nem utasították vissza, hogy akarata szerint alakuljanak. Jehovának ezen a napján, mikor ’megindít’ minden népet ítéletüzeneteivel, kiválogatja a népek „színe-javát”, és nagy szellemi templomának földi udvarába hozza őket (Agg 2:7, Kámory). Először 1968-ban, harminc évvel azután, hogy Cyril Winston megérkezett Guadeloupe-ra, jelentettünk 1000 hírnököt. 1974-re ez a szám megkétszereződött. A 3000-es számot 1982-ben értük el. Hét évvel később a háromezer hatezerré lett. Ma már több mint 7250 hírnök gyűlik össze 86 gyülekezetben. Habár arányosan minden 53 lakosra jut egy hírnök, még mindig szilárd elhatározásunk, hogy továbbra is szorgalmasan prédikálunk és tanítunk, Jehovára tekintve áldásáért. A „gyönyörű vizek szigete” szellemi értelemben szebb, mint valaha. Kétségtelenül még sokkal több ember fog válaszolni a felhívásra: „Jöjj!” És részesednek majd az ’élet vizéből ingyen’ (Jel 22:17, Úf).

[Lábjegyzet]

 [Térkép a 116. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

GUADELOUPE

GRANDE-TERRE

Pointe-à-Pitre

BASSE-TERRE

[Térkép a 151. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

GUADELOUPE

Saint Martin

Saint-Barthélemy

La Désirade

Îles de la Petite-Terre

Saintes szigetek

Marie-Galante

[Kép a 120. oldalon]

Condé Bonchamp, egyike azoknak a személyeknek, akik elsőként hallgatták értékeléssel a jó hírt

[Kép a 123. oldalon]

Noéma Missoudan (most Apouron) férje későn járt haza; ő követte férjét — egészen a Bibliakutatók összejöveteléig!

[Kép a 124. oldalon]

René Sahaï, miközben új Tanúkat keresztel meg 1945-ben

[Kép a 125. oldalon]

Olga Laaland egy franciaországi kongresszuson a Guadeloupe-on folyó munkáról szóló beszámolója közben

[Kép a 130. oldalon]

Duverval Nestor akkor hallott először az igazságról, amikor kórházban volt, és elfogadta azt

[Kép a 131. oldalon]

Georges Moustache mindennap tanúskodott a munkahelyén az ebédszünetben

[Kép a 133. oldalon]

A basse-terre-i gyülekezet az 1950-es évek végén

[Kép a 136. oldalon]

Egy autóbuszt megtöltő hírnökcsoport szántóföldi szolgálatba utazik vidékre

[Kép a 138. oldalon]

A „Light” hajó fedélzetén levő misszionáriusok buzgón részt vállaltak a tanúskodásban

[Kép a 139. oldalon]

Nicolas és Liliane Brisart voltak az elsők, akiket Franciaországból Guadeloupe-ra küldtek 1955-ben

[Kép a 141. oldalon]

Flora Pemba komoly megpróbáltatások ellenére is állást foglalt Jehova mellett

[Kép a 142. oldalon]

Balról jobbra: Mickaëlla és Donat Tacita Marc Edroux-val együtt 1994-ben

[Kép a 143. oldalon]

Verneil Andrémont, egyike annak a tizenkilenc küldöttnek, akik Guadeloupe-ról részt vettek az 1958-as nemzetközi kongresszuson

[Kép a 146—7. oldalon]

Guadeloupe szétszedhető kongresszusi terme

[Kép a 150. oldalon]

Armand és Marguerite Faustini, akik tíz évig szolgáltak Guadeloupe-on; most Martinique-on élnek

[Képek a 158. oldalon]

Több mint 100 évesek; mindegyikük harminc évnél is hosszabb ideje szolgálja Jehovát

Laurentia Jean-Louis

Catherine Gumbs

[Képek a 161. oldalon]

Kongresszusi terem Lamentinben

[Képek a 162. oldalon]

A fiókhivatal és a Bétel-család Guadeloupe-on

[Kép a 167. oldalon]

Fiókbizottság (balról jobbra): Paul Angerville, Nicolas Brisart, Pierre Jahnke, Jean Cambou