Mexikó

MEXIKÓ hallatán sok ember élénk színű ruhákba öltözött mexikói táncosokra, romantikus szerenádokat pengető gitárosokra, valamint olyan csendes kisvárosokra gondol, melyeknek fehérre meszelt falú és piros tetős házaik vannak. Mások egy megalopoliszban — olyanban, mint Mexikóváros, Guadalajara vagy Monterrey — levő közlekedési dugóra gondolnak. Néhány embernek egy alázatos és vendégszerető nép idéződik az emlékezetébe, amely mosolyog és barátságosan nyújt kezet. Mexikóban mindez megvan, és még sokkal több is.

Ez egy olyan ország, ahol szellemi jólét van. Bár Jehova Tanúi több mint 230 országban tevékenyek, az általuk világszerte vezetett bibliatanulmányozásoknak jóval több, mint 10 százaléka Mexikóban történik 1987 óta. Ez a Biblián alapuló oktatási program nagyon eredményes. Mexikóban az utóbbi öt év alatt 154 420 személy jelentkezett megkeresztelkedésre, Jehovának történt önátadásuk jelképeként.

 De még mindig sok mindent meg kell tenni ahhoz, hogy alapos tanúskodást végezzenek egész Mexikó területén. A lakosság több mint 87 millió főt tesz ki. Hivatalos nyelv a spanyol, de még más nyelveket, valamint nyelvjárásokat is beszélnek. Bár Mexikóban nem mindenkinek tanúskodtak alaposan, Jehova az összes különböző népcsoportból — melyek alkotják ezt a népet — egybegyűjti az embereket szolgálatára. Hogyan megy ez végbe? E kérdés megválaszolása végett meghívunk téged, hogy tarts velünk egy történelmi utazáson, amely Jehova mexikói Tanúiról szól.

Először azonban hasznosnak fogod találni, ha megtudsz valamit magukról a mexikói emberekről, és azokról az eseményekről, melyek szemléletmódjukat formálták.

A mexikói emberek háttere

Mi az eredetük? Az a legelterjedtebb elmélet, hogy az első törzsek, melyek Mexikót benépesítették, ázsiai származásúak  voltak, akik átkeltek a Bering-szoroson arra a helyre, melyet ma az amerikai földrészen lévő államokként ismerünk. Jól megalapozott társadalmuk volt Mexikóban, jóval az időszámításunk előtt.

A főbb indián törzsek közül több kiemelkedő volt a mexikói történelemben. Ezek az olmékok, maják, zapotékok és a toltékok voltak. Amikor a spanyolok az 1490-es évek folyamán elfoglalták a Nyugat-indiai-szigeteket, az aztékok uralták a mai Délközép Mexikó nagy részét. Tenochtitlan volt a fővárosuk, melynek lakosságát néhányan 250 000 főre becsülték. Ám 1521-ben, amikor az utolsó azték uralkodó megadta magát Hernando Corteznek, ez a terület Spanyolország fennhatósága alá került.

Az aztékok a napot imádták, valamint olyan természeti erőket, mint az eső és a tűz, melynek az élet megóvását tulajdonították. A spanyolok megérkezésével a kultúrák összeütközése történt. A spanyol uralom alatt az állami rendelet a római katolikus vallást erőltette az indiánokra. Idővel a korábbi imádatukkal összekötött emberáldozatok megszűntek, de más hiedelmek és gyakorlatok összeolvadtak új vallásukkal.

Az európai uralkodók általi kizsákmányoláson kívül az új valláson alapuló, körmönfont elnyomás is létezett. Hogyan? Az oktatást az egyház ellenőrizte, amit csak a gazdag és befolyásos osztályoknak tettek elérhetővé, míg az egyszerű embereket írástudatlan és műveletlen állapotban tartották. Ezzel a vallási fanatizmus könnyű prédáivá váltak.

Közel három évszázad telt el, mialatt a római katolikus hitnézetek és szokások az emberek életének szerves részévé váltak; majd 1810-ben lázadás tört ki a spanyol uralom ellen. Ezt egy pap, Miguel Hidalgo y Costilla irányította, és ez azoknak a háborúknak a kezdetét jelezte, melyek a függetlenséghez vezettek. Az új állam és a római katolikus egyház továbbra is  szoros egységben működött, és az emberek is folytatták a katolikus hit gyakorlását.

Az idő múlásával azonban a kormány meggyőződött arról, hogy a vallás többet árt mint használ, így a Leyes de Reforma (Megreformált Törvények) között volt egy olyan törvény, amely 1859-ben elrendelte az egyház és az állam elkülönítését. Ez a törvény minden egyházi tulajdon elkobzását is elrendelte.

Az országot újra forradalom rázkódtatta meg az 1910-es év vége felé, ez alkalommal azt kísérelték meg, hogy Porfirio Díazt elmozdítsák diktátori állásából. Ennek sikere ahhoz vezetett, hogy 1917-ben újra megpróbálták végrehajtatni a Megreformált Törvényeket. Ekkor törvénybe iktatták Mexikóban a vallásszabadságot, ám bizonyos feltételekkel, melyek főképpen azt jelentették, hogy a római katolikus egyház befolyását korlátozzák. Amint a forradalom heve lehűlt, valami más kapott lendületet, ami még nagyobb szabadságot hozott. Ez Istennek az emberiségre vonatkozó szándéka jó hírének a terjedése volt.

Szellemi események albuma

A Mexikóban élő Jehova Tanúi munkájáról szóló beszámoló olyan, mint egy képgyűjtemény, egy értékes történelmi album. Albumunk első lapja az 1893-as évre nyúlik vissza. Abban az évben egy Stephenson nevű mexikói ember levelet írt, de nemcsak a bibliai igazságok tanulmányozása iránti érdeklődése miatt, hanem ezek más mexikói emberekkel történő megosztása végett is. A levelet a pennsylvaniai Alleghenyben (USA) levő Watch Tower Society hivatalának címezte. Ezt írta: „Öt dollárt mellékelek. Szeretném előfizetni a Zion’s Watch Tower-t [Sioni Őr Torony] egy évre, és kérem küldjenek el nekem annyit a háromkötetes Bibliai tanulmányokból, amennyit a megmaradt pénzből meg lehet vásárolni, mivel szeretném elküldeni néhány itteni, valamint európai barátomnak. Remélem, hogy az Őr Toronyban találok olyan cikkeket, melyek jótékony  hatással lehetnének erre az országra, ha lefordítanák és kiadnák spanyol nyelven; még a Tanulmányok lefordítását is vállalnám, ha volna anyagi eszközöm a kiadásához.”

Ez Porfirio Díaz időszaka alatt történt — egy olyan időben, amikor egy rendkívül vallásos arisztokrácia és egy nagyon szegény munkásosztály létezett Mexikóban. Ez a munkásosztály igazán vallásos volt, melyet a katolikus papság uralt. 1910—1911-ben a széles körben elterjedt erőszak és vérontás változáshoz vezetett a kormányzásban. Díazt erőszakkal eltávolították hivatalából.

Miután a forradalmi felfordulás által felkavart por egy kicsit leülepedett, és az országot mind fizikailag, mind pedig gazdaságilag romba döntötte a háború, néhányan elkezdték Istent keresni. Azok, akik északra, az Egyesült Államokba menekültek, kezdtek visszatérni, és a magukkal hozott dolgaik között néhányuknak olyan kincset érő könyveik voltak, melyek a Bibliát magyarázták. Voltak még olyan Bibliakutatók is az Egyesült Államokból, akik újra meg újra Mexikó északi részére utaztak, hogy az itteni emberekkel megosszák a jó hírt. Ennek eredményeképpen néhány elszigetelten élő mexikói ember megismerte az igazságot, és mindent megtett, amit csak tudott a jó hír másoknak való elterjesztése érdekében.

Első kísérletek a szervezésre

Egy fiatalember, Abel Ortega, az orvostudomány tanulására elkötelezve, 1917-ben San Antonióba (Texas) utazott. Ott egy bizonyos Moreyra testvértől megismerte Istennek az emberiségre vonatkozó szándékát. Visszatérve Mexikóba, Abel megváltoztatta terveit; egy jobb terv, A korszakok terve, birtokában volt. Nagybátyjának — aki elintézte, hogy orvostudományi tanulmányokat folytasson — ez nem tetszett, és nem is gyakorolt rá hatást unokaöccse új hitnézete. Ennek eredményeként Abelnek el kellett hagynia otthonát. Mexikóváros külső  övezetébe költözött el, egy kis faluba, melyet Santa Juliának hívnak. Ott egy dús lombú, nagy fa alatt összejöveteleket kezdett tartani. Két éven belül a csoport körülbelül 30 főből állt.

Ahogy a számuk növekedett, nyilvánvalóvá vált, hogy szükségük van egy megfelelő összejöveteli teremre. A belvárosban találtak is egyet. 1919-re a Bibliakutatók kis kongresszusait is megtartották Mexikóban, melyek négynaposak voltak.

Abel Ortegát azonban hamarosan magával ragadta egy új, vallásos csoport Franciaországban. Nem tartotta a kapcsolatot korábbi keresztény testvéreivel. Megosztottság következett be, és kevesen maradtak, akik megpróbálták Jehova akaratát cselekedni.

A Társulat spanyol hivatala Los Angelesben

Történelmi albumunkban ebben az időszakban találunk egy magas, vékony kolumbiai embert, Roberto Monterót, aki megismerte az igazságot, és 1914-ben az Egyesült Államokban keresztelkedett meg. Kezdeti buzgósága arra késztette őt, hogy minden lehetőt megtegyen a jó hír terjesztésére. Egy ideig a brooklyni Bétel-otthonban dolgozott, amikor még C. T. Russell volt a Watch Tower Society elnöke. „A bizonyítékok alapján 1917 és 1918 között — lánya, María Luisa Montero (de Bordier) szerint — Rutherford testvér [a Watch Tower Society második elnöke] Los Angelesbe küldte édesapámat, hogy a spanyolul beszélő csoportról gondoskodjon, mely itt alakult, és hogy gyakoroljon felügyeletet a La Torre del Vigía — amely most a La Atalaya [Az Őrtorony] nevet viseli — spanyol nyelvű előállítására.” Így tehát Roberto Montero alapított meg Los Angelesben (Kalifornia) egy hivatalt, ott kezdte el spanyolra fordítani a Társulat kiadványait és elküldeni azoknak a spanyol ajkú embereknek, akik megrendelték ezeket.

Így érte el a La Torre del Vigía folyóirat Mexikót. Néha hónaponként küldték el, olykor pedig kéthavonként. Ugyanez a  hivatal olyan könyveket is terjesztett, melyeket Russell pásztor írt. A korszakok terve és A teremtés története képekben szövegkönyve meglehetősen széles körben ismert lett Mexikóban.

Fiókhivatal Mexikóban

Azon nehézségek ellenére, melyekkel a mexikóvárosi, régebben Abel Ortegával kapcsolatban levő csoport szembenézett, voltak olyan józan gondolkozású mexikói emberek, akik éhesek voltak az igazságra, és akik folytatták a Biblia tanulmányozását a Watch Tower-kiadványok segítségével. A köztársaság különböző részeiről érkeztek levelek, melyekben irodalmat rendeltek meg. Ennek eredményéül az 1920-as évek vége felé Roberto Montero tett egy körutat Mexikóban, és meglátogatott néhány érdeklődést tanúsító embert. Mexikóvárosban találkozott egy — akkoriban körülbelül 13 személyből álló — csoporttal, valamint olyan csoportokkal is, melyek Monterrey-ben, Guadalajarában, Pueblában és Veracruzban voltak kialakulóban.

1925-re néhány osztályt vagy gyülekezetet alapítottak. A következő néhány évben az ilyen osztályok száma kilencre emelkedett. Ám 1929-re csupán négy maradt meg.

 Majd 1929 vége felé Rutherford testvér különleges figyelmet fordított Mexikóra, megalapítva egy fiókhivatalt Mexikóvárosban. Egy fiatal testvért az Egyesült Államokból, David Osorio Moralest bízták meg a munka ellenőrzésével. A helyi munka jobb megszervezésével a jó hír prédikálása nagyobb előrehaladást ért el.

Akkoriban a római katolikus egyház és a kormány között kiélezett viszony volt. Néhány katolikus templomot bezárattak. Amikor Mexikó érseke, Don José Mora y del Río 1926-ban érvénytelennek jelentette ki az alkotmány pontjait, bebörtönözték. Mindez kirobbantotta a Cristeros háborút. A köztársaság középső részén újra katonák és felfegyverzett ellenzéki erők kezdtek támadni. Körülbelül négyévi harc után egy megállapodás született, mely újból lehetővé tette a templomban történő imádatot. De az egyház és az állam közötti kapcsolat csupán egymás kölcsönös megtűrése volt. Továbbra is érvényben volt az 1917-es alkotmány, mely korlátozta a vallást. Voltak a mexikói emberek között néhányan, akik éhezték és szomjúhozták az igazságosságot, de csak kevesen tudták, hogy hol található meg.

Bejegyzés a kormányhatóságok által

1930. május 23-án a Társulat fiókhivatala azzal a céllal nyújtott be egy folyamodványt a kormányhivatal titkárságához, hogy jegyezzék be a Nemzetközi Bibliakutató Társaságot. A felsorolt alapvető célok között volt a következő:

„A Nemzetközi Bibliakutató Társaság célja, hogy minden lehetséges eszközzel terjessze azokat az alapelveket és igazságokat, melyek hozzájárulnak minden társadalmi osztály, de különösen az alsóbb osztály előrehaladásához, úgy gazdasági, mint erkölcsi, szellemi és fizikai felemelésére törekedve.”

A folyamodványban utalás történt arra a tényre, hogy céljainak elérésére érdekében a Társaság, más hírközlési eszközök  felhasználása mellett, nyomtatott anyagokat terjeszt, nyilvános előadásokat rendez, melyek során témákat vizsgálnak meg a Biblia fényében, és osztályokat szervez a tanulásra. Akkoriban a mexikói kormány megpróbálta felszámolni a vallási fanatizmust, valamint a tudatlanságot, mely előidézte azt. Ezért a folyamodvány kihangsúlyozta a munkánk oktatási jellegét. A Társaság vallásos tevékenységének természetére való tekintettel a második cikkely „e” pontja kijelentette:

„Tagjaiban mélyről fakadó tisztelet van, szavaik és tetteik által az ég és a föld alkotóját, Jehova Istent dicsőítik. Nézeteiket nem rituálékkal és ceremóniákkal stb. fejezik ki, hanem csak bizonyítékokkal és érvekkel győzik meg, és elégítik ki a szívet, és megváltoztathatatlanul antiklerikálisak, szemben állnak a lelkiismeret ellenőrzésével és a józan ész megkötésével.” Ezt követően félreérthetetlenül kijelentette, hogy „nem alkotunk egy vallásos szektát”, és ennek alátámasztásául tizenegy pontot említett meg.

1930. június 2-án választ kaptunk a kormányhivatal titkárságától, mely ezt mondta: „A Titkárság engedélyezi a  kérelmezett Nemzetközi Bibliakutatók Társaságának működését mindaddig, amíg az említett társaság nem sérti meg azt, amit a vallásos imádatra és a viselkedésre vonatkozóan megszabott a törvény . . .”

Később, 1932. december 14-én egy új kérelmet nyújtottak be arra vonatkozóan, hogy a nevüket a Nemzetközi Bibliakutató Társaságról változtassák Sociedad de la Torre del Vigíára (Őr Torony Társulatra), anélkül hogy megváltoztatnák a már meglevő szabályokat. Azonban további felvilágosító paragrafusokkal egészítették ki, melybe a következő is beletartozott:

„Nem vállalunk semmilyen részt a politikából. Hisszük, hogy Jehova az egek és a föld Teremtője, valamint hogy a Biblia az ő Szava, mely feltárja az emberi fajra vonatkozó szándékát. Azt, hogy megígérte, hogy felállítja a föld felett az Úr Jézus Krisztus irányítása alatt levő kormányzatát és hatalmát, és hogy mi már e kormányzat felállításának idejében élünk, amely a föld minden nemzetének a boldogságára szolgál majd.”

Egy másik paragrafus további kijelentést tett a Társulat semlegességére vonatkozóan. A minisztérium 1932. december 20-án elfogadta a kérelmet. Így több mint 60 éve a mexikói hatóság bejegyezte Jehova Tanúi jogi képviseletét. Összhangban az abban a korai időpontban felsorolt célokkal, a jó hír prédikálása az egész országban elterjedt.

A jó hír eléri Chiapas államot

Még a törvényes bejegyzés előtt a jó hír egy olyan személy által érte el az ország déli részén levő Chiapas államot, aki nem  is volt Bibliakutató — ahogyan akkor Jehova Tanúit nevezték. Arról a területről egy jómódú ember, akit Del Pinónak hívtak, Európába ment orvostanhallgatónak. Amíg ott volt, sokat tanult a Bibliakutatóktól. Visszatérve Mexikóba, előkészített egy termet a Montserrat birtokon, ahova munkásait, valamint a helyi evangélista lelkipásztorokat hívta meg. Tudta, hogyan kell forgatni a Bibliát, és meglehetősen nagy élvezetet talált abban, hogy az összegyűlteknek elmagyarázza a tantételbeli igazságokat.

A fiatal José Maldonado — aki 1924-ben a birtokon dolgozott — egyike volt azoknak, akik fogékony elmével és szívvel hallgatták ezeket a fejtegetéseket. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy munkaadója, dr. Del Pino, valaha is tevékenyen tartotta volna a kapcsolatot Jehova Tanúival, bár az igaz, hogy kapott Watch Tower-kiadványokat. A bibliai igazságok azonban, amit a fiatal José hallott, felkeltették benne azt a vágyat, hogy ő is részt vállaljon a bibliai igazságok hirdetésében. José 1927-ben Tuxtla Gutiérrezben telepedett le, onnan terjesztette a jó hírt, és egész Chiapas államban bibliai irodalmat terjesztett, anélkül hogy bármilyen képzést kapott volna a szervezettől. Ugyanekkor egy másik városban — közel a guatemalai határhoz —, Tapachulában Josefina Rodríguez is elkezdte prédikálni a Biblia üzenetét.

Néhány év múlva egy testvér, név szerint Carreón, meglátogatta José Maldonadót és Josefina Rodríguezt. Maldonado testvér házát — mint tevékenységének a központját — használta, ahova irodalom-utánpótlásért tért vissza négy-öt naponta, mivel ő munkálkodott az egész csendes-óceáni partvidék mentén, Arriaga és Tapachula városok között. Az ottani táj gyönyörű volt, ám a hegyi utak nem voltak jók, ezért a legtöbb utazást gyalog kellett megtenni. Esténként Carreón testvér előadásokat tartott, majd utána a Társulat kiadványait kínálta fel. Sok kiadványt terjesztett így el. A  prédikálótevékenységével azonban árucikkek eladását is összekötötte.

1931-ben, egy Mexikóvárosban megtartott kongresszuson a kolportőröket arra utasították, hogy a bibliai irodalom elterjesztésére összpontosítsanak más termékek eladása helyett. Carreón testvér ezt nem vette jó néven, és elhagyta a szervezetet. Majd összefogott egy veracruzi emberrel, akit Péreznek hívtak. Idővel, Estudiantes Nacionales de la Biblia (Nemzeti Bibliakutatók) néven, megalakítottak egy csoportot.

Ami José Maldonadót illeti, őrá már a kezdet kezdetétől fogva nagy benyomást tett az a tény, hogy Jehova szervezete nemzetközi. Amit hallott a Mexikóvárosban megtartott kongresszuson, mélyen megindította őt. A program kiemelte a Jehova Tanúi nevet, és az erről a névről való tanúskodás felelősségét. Mielőtt a kongresszus befejeződött, Maldonado testvér elhatározta, hogy minden idejét a prédikálásra szenteli mint kolportőr. Valóban nagy szükség volt a jó hír prédikálóira. Az idő tájt csupán 82 Tanú volt az egész országban.

„Bőségesen van Mexikóban területünk”

A következő évben Maldonado testvér azzal a szándékkal, hogy kiterjeszti szolgálatát, azt a kívánságát fejezte ki, hogy Guatemalában prédikál, amely Chiapas állammal határos. A Társulat mexikói fiókhivatala ezt válaszolta: „Kedves Maldonado testvér! Bőségesen van Mexikóban területünk. Azt mondhatjuk, hogy a terület még érintetlen. Mexikó lakossága körülbelül 15 000 000. Legalább 7 000 000 bizonyságot kell tenni, és még csak 200 000-et tettünk . . . A következő öt évre még mindig van elég munka körülbelül 100 kolportőrnek. Jelenleg csak 33-an vannak a szántóföldön. Így most már elképzelheted, hogy milyen sok munka van még ebben az országban.” (Egy bizonyságtétel Jehováról és szándékairól való  szóbeli tanúskodás volt, ahol lehetséges, irodalom hátrahagyásával egybekötve.)

Maldonado testvér és felesége elfogadta a megbízatást, hogy Morelos államban, Mexikóvárostól délre tanúskodjanak; azután újra Chiapas államban, később pedig Guerreróban, egy távolabbi részen, Chiapastól nyugatra. Maldonado testvér elmeséli: „Amikor Guerrero államba értünk, vásároltunk egy Volcán nevű szamarat — melyet a feleségem nagyon megszeretett —, mivel Arcelia környékén nem volt tömegközlekedés. A szamár egyik oldalára felpakoltuk az irodalmat, a másik oldalára pedig a ruhásbőröndünket.”

Az 1933-as év végén Maldonado testvért a keleti parton, Veracruz államban lehetett megtalálni. Mialatt ott tartózkodott egy új, a prédikálómunkában használható berendezést küldtek neki Mexikóvárosból: egy elektromos fonográfot. Amikor hangszóróval együtt használták, nagy közönség hallhatott hangfelvételről egy bibliai előadást. Maldonado testvér gyülekezeti összejöveteleken is használta ezt a berendezést, valamint nyilvános tanúskodás végett más helyeken is. Amint feleségével együtt elszigetelt területekre utaztak, hogy ott tanúskodjanak, a masinát is elszállították egy szamár hátán (de már nem Volcánon, mert a szükség idején el kellett őt adni).

Maldonado testvér így összegzi munkáját: „1931-től 1941-ig voltam úttörő. Sokat utaztam, mivel akkoriban egy úttörő nemcsak egy településen munkálkodott, hanem egy egész államban.”

Több évig magukkal vitték kisgyermeküket is. Időnként pisztollyal vagy vadászpuskával fenyegették meg őket. Maldonado testvért bebörtönözték, és egy alkalommal megverték. Amikor lányuk hétéves lett, úgy érezték, hogy bölcs dolog volna Mexikóvárosban letelepedni. Ott továbbra is részt vettek a szolgálatban. Később egy időre elmaradt a szervezettől, de végül visszatért, és haláláig folytatta Jehova szolgálatát.

 Az északi államok tanúskodásban részesülnek

Ezalatt az ország északi részén többen, anélkül hogy tudtak volna egymásról, átjöttek az Egyesült Államokból, hogy a Királyság-üzenetet megosszák a mexikói emberekkel.

Volt köztük egy magas, vékony fiatalember, Manuel Amaya Veliz, aki 1922-ben, El Pasóban (Texas) hallott az igazságról az egyik munkatársától. Abban az időben egy olyan csoportban tevékenykedett, amely a reformok érdekében vezetett kampányt. Így magyarázta akkori helyzetét: „Volt néhány meglehetősen képtelen elgondolásom. Nagyon szerettem bármit, ami a papságot, a kapitalizmust és a politikát támadta.” Munkatársa meghívására elment, hogy meghallgasson egy előadást, melyet Roberto Montero tartott. Bár az első alkalommal nem volt határozott, 1928-ban Manuel Királyság-hírnökként kezdett szolgálni. 1931-ben megkeresztelkedéssel szimbolizálta önátadását, majd „szolgálatvezetőnek” nevezték ki El Pasóban. Ő azonban többet akart tenni az igazság terjesztésében.

„Imádkoztam Jehovához, hogy engedje meg nekem, hogy Mexikóba jöjjek és végezzem a Királyság-munkát” — magyarázta később. Amikor átszervezések történtek a munkahelyén, a végkielégítéséből fedezte azt a költséget, amely a költözéshez kellett. Így történt, hogy ugyanabban az évben, amikor megkeresztelkedett, feleségével felpakolták egy 1926-os Ford T modellre, meg egy kis utánfutóra azokat a holmikat, melyeket nem tudtak eladni, és elindultak délre, a Chihuahua állam középső részén levő Ciudad Camargo városába.

Azzal a céllal, hogy egy kis pénzt keressenek, Manuel kipakolt a piactérre néhány árut, amit magával hozott. „Amint néhány centavót összeszedtem, elmentem Mexikóvárosba, és jelentkeztem a fiókhivatalban” — emlékezett vissza. Intézkedések történtek arra vonatkozóan, hogy Ciudad Camargóban kezdve nekilásson egy prédikálókampányhoz.

 Amaya testvér prédikálókampányai

„A magam módján kezdtem el végezni a munkát, de mindig a szervezettel összhangban” — mondta Amaya testvér. Nagy választékkal rendelkezett a spanyol nyelvű társulati könyvekből — Szabadulás, Kiengesztelés, Teremtés, Kormányzat, Prófécia, Élet és Világosság. Tanúskodott, és annyi irodalmat terjesztett, amennyit csak tudott. Néhányan érdeklődni kezdtek.

Amaya testvér újra meg újra utazásokat tett, mindaddig, amíg be nem járta Chihuahua és Durango államot, Észak-Közép-Mexikó nagy részét. Azért, hogy bebiztosítsa azt, hogy az irodalmakból bőséges mennyiség álljon rendelkezésre, megkérte a Társulatot, hogy az útvonala mentén levő, különböző városokba küldjenek szállítmányokat, hogy útja során felvegye azokat. Amikor irodalmat helyezett el, gyakran elcserélte azokat élelmiszerre, mivel sokan túl szegények voltak ahhoz, hogy hozzájárulást adjanak.

Coahuila államban, a La Lagunának nevezett területen, találkozott egy emberrel, aki ezt mondta neki: „Én is Tanú vagyok.” Ő Florentino Banda volt, aki 1933-ban költözött Texasból délre. Együtt munkálták a területet, és amikor Amaya testvér visszatért otthonába, Ciudad Camargóba, Banda testvér követte nyomon az érdeklődést. Később Banda testvér a feleségével utazófelvigyázóként szolgált.

Amaya testvér nagyon eredményes volt abban, hogy segítsen másoknak megismerni az igazságot, valamint buzgóvá válni Jehova szolgálatában. Valle de Allendében Amaya testvér segítségével Rodolfo Maynez megismerte az igazságot. Számos alkalommal védte meg Maynez testvér az igazságot a hatóságok előtt, és egyszer kihívta a helyi lelkészt egy vitára. Ugyanott, Valle de Allendében, Amaya testvér a Bordier családnak is segített. Gildardo Bordier később a Társulat mexikói  hivatalában szolgált; majd feleségül vette Roberto Montero lányát, María Luisát. Ők ketten mindmáig hűségesek maradtak.

Manuel Amaya hűségesen szolgálta Jehovát 1974-ben bekövetkezett haláláig. Időközben felesége, Angelita, csatlakozott hozzá Jehova szolgálatában. Több mint 50 évet szolgált hűségesen 1990-ben bekövetkezett haláláig.

Hogyan alakult a munka Mexikóvárosban?

Azt követően, hogy 1929-ben létrehozták Mexikóvárosban a fiókhivatalt, a jó hír prédikálása nagyobb lendületet vett. A következő évre 3 osztály működött a fővárosban és tizenkilenc az ország többi részén.

Azok között, akik szellemileg éheztek, volt egy fiatalember Mexikóvárosban, aki a görög ortodox egyházhoz tartozott. Egy másik görög emberrel gyakran vizsgálta az Írásokat az üzletében.  1929-ben az egyik nap, A korszakok terve című könyvvel jött be az üzletbe a barátja. Az olvasottak felvillanyozták őket. Még több irodalmat, könyvet és füzetet szereztek be. „Ezek a füzetek és a Szabadulás könyv igazán nagy hatást tett rám” — mondta Hércules Dakos, amint elmesélte első benyomását.

Még ugyanazon a héten, amikor először meghívást kapott, Hércules részt vett egy összejövetelen, melyen a La Torre del Vigíát tanulmányozták. Azon a napon egy könyvekkel és füzetekkel teli dobozzal tért haza, melyet mind magának, mind pedig a másokkal való megosztás céljából hozott. Hamarosan elkezdett Isten Királyságának jó híréről beszélni úgy a barátainak, mint a vásárlóinak. Ugyanabban az évben, 1929-ben megkeresztelkedett. A következő évben összecsomagolt, hogy Görögországba látogasson, és lelkesen megossza az igazságot rokonaival.

Másfél év múlva, lelkesebben mint valaha, Hércules visszatért Mexikóba. Azt vette észre, hogy a gyülekezet, mellyel kapcsolatban volt, kétszer akkora lett.

Különleges figyelmet szentelt a Mexikóvárosban levő Főtérnek. A kormány épületeiben sok mindenkit talált, akik hajlandók voltak meghallgatni. Azért, hogy elérje az elnököt, Hércules írt egy levelet; egy válaszlevél jött az elnök titkárától, arra kérve őt, hogy hozzon néhány irodalmat.

Pár hónappal azután, hogy Dakos testvér visszatért Görögországból, a munka további lendületet kapott Mexikóban.

Rutherford testvér meglátogatja Mexikót

1932. november 26-tól 28-ig országos kongresszust tartottak Mexikóvárosban. Rutherford testvér és Eduardo (Edwin) Keller volt jelen a Társulat brooklyni (New York) főhivatalából. A látogatás alatt Rutherford testvér öt rádióállomáson tartott előadásokat. Az országszerte hallható adásokat kedvezően fogadták.

 Rutherford testvér a mexikói tartózkodása alatt intézkedéseket tett arra vonatkozóan, hogy a fiókhivatal-felvigyázót leváltsák, mivel nem keresztényi viselkedésbe bocsátkozott bele. Roberto Monterót meghívták, hogy költözzön Mexikóba a fiókhivatal igazgatásának átvétele céljából. Ám, mivel nem tudott rögtön jönni, Keller testvér maradt ott, hogy ideiglenesen felügyelje az ügyeket.

Montero testvér 1933 áprilisában érkezett. A felvigyázásban felmerülő új keletű problémák károsan hatottak a szántóföldi szolgálatra; sok szellemi buzdításra volt szükség. Egy tudósítás az 1933-as novemberi Boletínben (most: A mi Királyság-szolgálatunk) közzétette: „1932-ről 1933-ra a munkások csúcslétszáma 253-ról 105-re esett vissza . . . februárban pedig 48-ra csökkent.”

A Montero család Bétel-családdá válik

Hogyan lett megszervezve a fiókhivatal, amikor a Montero család Mexikóba érkezett? A fiuk, ifj. Roberto, aki most a kaliforniai Los Angelesben (USA) lakik, elmondja nekünk:

„Ötéves voltam, amikor megérkeztem a családommal Mexikóvárosba. Egy háromemeletes (beleértve az alagsort is) házban laktunk, melyet később megvett a Társulat, hogy az legyen az első fiókhivatala a La Torre del Vigíának . . .

Röviddel ezután édesapám meghívta Samuel Campos testvért, hogy a fiókhivatal könyvelésén dolgozzon, és mivel egyformán jól beszélte a két nyelvet, segített édesapámnak az irodalmak spanyol nyelvre fordításában. Édesanyám a szántóföldi szolgálati jelentésekre és aktákra ügyelt. Édesapám engem és húgomat éveken keresztül tanított gyors- és gépírásra, így segédkezni tudtunk a hivatalban.

Miután gyakorlatot szereztünk ebben, az iskolából hazatérve többek között egy tiszta másolatot készítettünk a fordítási kéziratokból, és segítettünk a levélírásban. Ezt nagy kiváltságnak  tekintettük. Az idő múlásával más testvérek is jöttek a fiókhivatalba dolgozni: [Mario] Mar és felesége, Conchita; José Quintanilla és felesége, Severa; Carlos Villegas és egy kis időre Daniel Mendoza . . .

Mar testvér sok felelőssége közé tartozott a nyomdagép felügyelete, melyet azért vásároltak, hogy az El Informadort — ma A mi Királyság-szolgálatunkat — nyomtassák, valamint különböző szórólapokat, meghívókat és más nyomtatványokat, melyeket a hivatalban használtak. Egy másik, Bételben szolgáló testvér, Alfonso García és én az ő felügyelete alatt dolgoztam: a betűszedésben, a nyomdagép működtetésében és a papírvágó kezelésében, mellyel a nyomtatványokat a végső méretre vágtuk. Körülbelül 13-14 évesek voltunk, amikor elkezdtük ezt a munkát. Nagyon sok dolgot elsajátítottunk, amelyek a felnőtté váláshoz hasznosak ugyanúgy, mint ahogyan napjainkban a fiatal testvérek is, amint különböző Bétel-otthonokban szolgálnak.”

Az egész köztársaság a területe volt

Voltak még mások is, akik az Egyesült Államokból jöttek, mivel hallották, hogy a határtól délre nagy a szükség. Pedro De Anda, aki 1925-ben keresztelkedett meg, egyike volt ezeknek. Egy amerikai testvér, aki rövid időt töltött Mexikóban, beszélt vele a bibliai igazság Mexikóban lévő termékeny szántóföldjéről. De Anda testvér minden tétovázás nélkül Mexikóba költözött. „A szolgálat iránti nagy buzgósággal jöttem [Nuevo] Laredo városába” — mondja. Attól a határmenti várostól dél fele munkálkodott Monterrey-ig, majd tovább Zacatecas államig.

Egy fonográffal felszerelve érkezett meg a Zacatecas államban levő Concepción del Oro városába, és elment a város terére, ahol felrakott egy lemezt. Milyen volt a reagálás? Elmondja nekünk:

 „Egy nagyon gazdag és fanatikus ember tűnt fel az idő alatt, míg az előadás ment, és elkezdett beszélni az összegyűlt embereknek, azt mondva nekik, hogy mi Szűz Máriának és a katolikus egyháznak vagyunk az ellenségei . . . Botokat és köveket ragadtak azzal a szándékkal, hogy megölnek minket; így ezt mondtam: »Városlakók, egy pillanat! Nem vagyunk állatok, hogy így kellene bánniuk velünk. Emberek vagyunk, és megpróbáljuk önöknek elhozni az élet üzenetét!« Megkérdeztem tőlük, hogy talán ráerőltettem-e bárkire is azt, hogy higgyen az üzenetemben. Ezután megköszöntem a figyelmüket. Majd összeszedtük az irodalmainkat meg a fonográfot, és elmentünk.”

Később annál a háznál, ahol De Anda testvér megszállt, egy állig felfegyverzett csoport gyülekezett. Most mi legyen? Ők a városban levő baptisták voltak. Magukat Pedro De Anda „testvéreinek” tekintették, és eljöttek, hogy megvédelmezzék! Ő kifejezte a gesztus iránti értékelését, de elmagyarázta, hogy ez nem szükséges, mivel az ő védelmezője Jehova.

De Anda testvér fokozatosan kiterjesztette területét az egész köztársaságra, nemcsak északon, hanem Durango, Puebla, Veracruz és Chiapas államokban is munkálkodva.

„Küldjenek egy hírnököt”

Amikor Mario Mar 1934-ben megismerte az igazságot, még sohasem találkozott Jehova Tanúival. Akkor ő maga hogyan lehetett hírnök? Ezt mondja: „Egy alkalommal, amikor  betegség sújtotta a családomat, átmentem a szomszédba. Ott megtaláltam a Teremtés és a Kiengesztelés című könyvet, és a lehangoló helyzet miatt, amiben voltam, elkezdtem azokat olvasni.” Később, miután az Egyesült Államokból elköltözött a Tamaulipas állambeli San Miguel de Camargo városba, írt a Társulatnak. „Az idő tájt sok vallásos körmenet volt a városban a szárazság miatt — emlékezik vissza. — Így azt írtam nekik, hogy küldjenek egy hírnököt, hogy beszéljen az emberekkel, mivel nagyon fanatikusak. A La Torre del Vigía azt válaszolta, hogy a kérésem nagyon jó, és ezért engem neveznek ki arra, hogy elkezdjem ott a prédikálómunkát. 75 spanyol nyelvű füzetet küldtek nekem, olyan címekkel, mint a Miért van a nyomorúság a világon? — Az orvosszer, Igazságos uralkodó és A népek elválasztása.”

Felhasználva a füzeteket, Mario elkezdte prédikálni a jó hírt, először San Miguel de Camargóban, majd a környező városokban. Tetszett neki ez a munka, így írt a Társulatnak azt kérve, hogy más helyeken szolgálhasson. A Társulat azonnal válaszolt, hogy Nuevo León állam északi része lehetne a területe. Mario habozás nélkül elkezdte a munkát. „Anélkül, hogy megkeresztelkedtem volna, úgy munkálkodtam, mint egy úttörő” — mondja. Ráadásul képzett sem volt, de Jehova segített. Felesége is kezdte Mariót elkísérni.

Később, amikor felesége beteg lett, Mario — utasítást kérve — újra írt a Társulatnak, hogy hol lenne a legjobb letelepedniük egy időre. A Társulat Monterrey városába, Román Moreno címére küldte őket. Végre találkoztak Jehovát szolgáló Tanú-társaikkal. Ekkor Mario és felesége látogatni tudták az összejöveteleket, és nem sokkal ezután megkeresztelkedtek.

Egy 1935-ben, Monterrey-ben megtartott kongresszuson Mar testvért meghívták, hogy a fiókhivatalban szolgáljon.  Idővel gyakran küldték ki mint zónaszolgát vagy körzetfelvigyázót.

Országszerte sok testvér emlékszik Mar testvérre mint olyanra, aki egyike volt azoknak, aki legelőször ismertette meg velük az igazságot. Hűségesen szolgált 1988-ban bekövetkezett haláláig. Felesége továbbra is Jehova lojális szolgája.

A bibliai igazság terjed északnyugaton

Mint más helyeken, úgy északon és nyugaton is — Baja California, Sonora és Sinaloa államokban — Jehova Tanúi csoportok keletkeztek az 1930-as évek folyamán.

Azon évtized elején Luciano Chaidez, aki Sinaloa állam Culiacán városában lakott, találkozott egy asszonnyal, aki állandóan a vallás ellen beszélt, azt mondván, hogy mindegyik pusztulásra ítéltetett. Néhányan azt gondolták, hogy őrült, ám az asszony csupán azt ismételgette, amit megtudott azokból a könyvekből, melyeket a húga küldött neki az Egyesült Államokból. Luciano kapott tőle egyet — Az Isten hárfája című könyv spanyol kiadását —, és háromszor olvasta el. Meggyőződött ennek hitelességéről, és írt a Társulatnak. Válaszképpen irodalmat küldtek neki, mellyel elkezdte a kolportőri munkát azon a területen. Később, amikor 1934-ben jelen volt egy kongresszuson, megkeresztelkedett.

Amikor Chaidez testvér kolportőrként (úttörőként) elment Mazatlán kikötővárosába, ott találkozott Gilberto Covarrubiasszal, aki az ott összejövő kis csoport Tanúval volt kapcsolatban. Egy kis buzdítással Gilberto jó előrehaladást tett. Jól emlékszik megkeresztelkedésére. A testvérek bevezették a tengerbe, és azt mondták neki, hogy merüljön le a víz alá, és tartsa vissza a lélegzetét, amíg csak tudja. Amikor feljött, megkeresztelt személynek nyilvánították. Természetesen napjainkban ez nem így történik. Gilberto buzgónak bizonyult Jehova szolgálatában, és azzal támogatta a jó hír terjesztését, hogy élen  járt a helyi Tanúk szántóföldi szolgálatában, amint minden Mazatlán környékén levő városban prédikáltak.

Ugyanazon a területen, Pedro Saldívart börtönbe zárták egy olyan bűntett elkövetésével vádolva, melyet nem ő tett. Lánya könyveket és újságokat vitt neki olvasni, így segítve annak a több mint három hónapnak az eltöltésében, mialatt börtönben volt. Egyik nap ezek között volt egy olyan füzet, melyet J. F. Rutherford írt. Az üzenet, melyet Isten arra vonatkozó szándékáról tartalmazott, hogy egy igazságos új világot fog létrehozni, nagy vigasztalást nyújtott Pedrónak. Nem sokkal később az igazi tettest megtalálták, és Pedrót szabadon engedték. Azonnal elindult, hogy még több irodalmat keressen, olyat, mint az a füzet, melyet olvasott. Beszerzett néhányat. Hamarosan egy Tanú szomszéd elvitte őt az összejövetelekre, ahol Gilberto Covarrubias elnökölt. Ahogyan azt Gilberto tette, Pedro is hozzálátott egy prédikálókampányhoz. Az útvonala északon, Sinaloa államon keresztül és Sonora állam északi részén vezetett. Ott még mindig úgy emlékeznek rá, mint egyike azoknak az első kolportőröknek, akik azon a területen terjesztették a Királyság-üzenetet.

Igaz, hogy néhány prédikálókampányuk messzire elvitte őket, de a Tanúk száma kevés volt, míg a terület hatalmas.  Amikor a Sinaloa állambeli mazatláni gyülekezet 1938-ban hivatalosan megalakult, az egész Sinaloa államot kiutalták nekik mint területet.

Kincs és egy halott szamár

Sonora államtól nyugatra van Baja California, a mexikói szárazföld északnyugati partvonalával párhuzamos félsziget. 1934-ben lent, a félsziget kétharmad részénél egy fiatal Tanú beszélt az embereknek a Bibliáról. Jó eredmények születtek munkájából, de mi történt vele?

Esther Pérez elmondja nekünk: „1934-ben történt, hogy egy fiatalember jött a Baja California államban levő La Purísimába, hogy a Bibliáról beszéljen . . . Az édesapám . . . a kormánynak dolgozott, és ő mondta nekünk, hogy leveleket kapott a Társulattól, melyben a fiatalemberről érdeklődnek, ám ők semmit sem tudtak róla.” A fiatalember eltűnt. „A hatóság fontolóra vette, hogy megkeresse a tetemet, de semmit sem találtak, kivéve egy kikötött szamár csontvázát . . . Az emberek, akik ezt találták, egy bőröndöt is találtak, mely tele volt  színes borítójú könyvekkel . . . Elvitték a bőröndöt a városba, és elkezdték olvasni a könyveket. Még ha nem is értették őket, felismerték, hogy azok egy másik könyvből idéztek — a Bibliából.”

Sohasem derült ki biztosan, hogy mi történt a fiatal Tanúval. De az emberek olvasták az irodalmakat, melyeket hozott, és néhányan élénk érdeklődést mutattak a Biblia megértése iránt.

Vele ellentétben egy városi protestáns megragadta az alkalmat, hogy követőket gyűjtsön magának. Egy csoportba szervezte azokat, akik érdeklődést mutattak a könyvek olvasása iránt. Később előfizettek a La Atalayára, és elkezdték tanulmányozni. Pérez testvérnő elmeséli, hogy milyen helyzet alakult ki:

„Mivel a protestáns ember a csoport fejévé tette magát, nem akarta, hogy bárki is érintkezésbe lépjen a Társulattal. De akkor jött egy levél a Társulattól, azt kérdezve, hogy van-e valamilyen elérhető közlekedési eszköz, mivel egy képviselőt küldenének látogatóba. Juan Arce (a protestáns ember) azt mondta az édesapámnak, hogy ne válaszoljanak a Társulatnak . . . Ennek ellenére apám és egy másik ember, akit Franciscónak hívtak, titokban írt egy levelet a Társulatnak, közölvén, hogy van közlekedés, és hogy eljöhet a Társulattól egy képviselő . . . Történetesen a városban voltam, amikor a testvér megérkezett; egy fiatalember, akit Terán Pardónak hívtak . . .

Még mielőtt a testvér másnap felkelt volna, az egész csoport ott várakozott, hogy üdvözölje őt, és hogy kérdéseket tegyenek fel neki. A testvér beütemezett egy összejövetelt délutánra, és mindannyian jelen voltunk, összesen körülbelül 25-en. Az előadása után a testvér megkérdezte: »Ki szeretne jönni, hogy szolgálja Jehovát?« Miután mindenki felnyújtotta a kezét, ezt mondta: »Gyertek el holnap reggel 9-kor, és  tanácsokat adok, hogyan végezzétek a munkát.« Másnap kora reggel mindannyian ott voltunk. A testvér adott nekünk egy kártyát, és azt mondta, hogy mutassuk meg a kártyát, utána pedig kínáljuk fel a füzeteket. Emlékszem, édesanyámmal osztottak be, hogy menjek vele. Visszatérve nagyon boldogok voltunk, mert füzeteket tudtunk hátrahagyni az embereknél.” Természetesen a protestáns ember visszahúzódott, és soha többé nem látták az összejöveteleken.

Az akadályok legyőzése délkeleten

Ezalatt nagy nehézségek árán végezték a prédikálómunkát délkeleten. Chiapas és Tabasco államokban nagy volt a szegénység, különösen a távol eső, hegyes vidékeken. Hogyan érhetné el a Királyság-üzenet ezeket az embereket?

Daniel Ortiz a Chiapas államban levő Tuxtla Gutiérrezben lakott, amikor 1932-ben megismerte az igazságot. Ő és családja azonnal elfogadták az üzenetet. Annak ellenére, hogy nem voltak utasításaik arra, hogy hogyan vezessék le a gyülekezeteket, családja másokkal együtt — összesen egy 12 fős csoport — tanulmányozott, felhasználva a Társulat kiadványait. Később, amikor Ortiz testvér elutazott a mexikóvárosi fiókhivatalba, irodalmat szerzett be, hogy megossza azokat másokkal. Túláradó lelkesedéssel tért haza (a mai Cintalapába). Amint a csoport részt vett a szántóföldi szolgálatban, néhányan hátizsákokban cipelték az irodalmukat, mások papírba göngyölték be, de Ortiz testvérnek volt egy ládányi irodalma, melyet odakötöztek egy rúdra, hogy két hírnök vigye. Arra számított, hogy sok irodalmat fog elhelyezni, és úgy is lett.

Mialatt 1934-ben részt vettek egy kongresszuson, az Ortiz családot meghívták, hogy csatlakozzanak az úttörők soraihoz. A területük Tabasco állam volt. Ortiz testvér elmondja: „Vettem két lovat, egyiket a rakománynak, a másikat pedig a 12 éves kislányomnak, Estelának. Összesen öten voltunk. Egy 15  éves és egy férjezett lányom, valamint egy másik 15 éves testvér kísért el bennünket.”

Sok várost bejártak Tabasco államban, és sok irodalmat helyeztek el. Ám Tapijalapában letartóztatták, és elvitték őket a katonai parancsnokságra. „A polgármester egy ezredes volt — emlékezett vissza később Ortiz testvér. — Durva hangnemben megkérdezte tőlem, hogy nem tudom-e, hogy ez a fajta irodalom betiltás alatt van az államban. Azt válaszoltam neki, úgy tudom, hogy a Mexikói Köztársaságban vagyunk, és hogy van egy meghatalmazásom, melyet a kormányhivatal titkársága bocsátott ki. Azt válaszolta, hogy az nem ér többet, mint az a papír, amelyre írták. Minden értéktárgyunkat és irodalmunkat, ami csak a táskánkban volt, elvették.”

Ortiz testvért azonban a csoport másik városban levő két tagjának jóléte miatti aggodalom töltötte el. Ott tanúskodott Ortiz testvér lánya egy másik testvérnővel. A rendőrség tudta, hogy a csoportból még ketten hiányoznak, így embereket küldtek a keresésükre. „Ez körülbelül este hatkor történt — mondja Ortiz testvér —, a város 20 kilométeres hegyvidék mögött feküdt, és az eső is ömlött. Kiszámítottam, hogy körülbelül éjféltájban érhetnek oda. Irtózatos volt arra gondolni, hogy mi történhet ezekkel a testvérnőkkel, két lánnyal, egy 16 és egy 20 évessel, azoknak [a férfiaknak] a kezében. Az egyik a lányom volt, így képzelhetitek, milyen gondolatok jártak a fejemben!” Komolyan imádkozott, míg végül elaludt. Milyen megkönnyebbülés volt számára a következő reggel, amikor megtudta, hogy Jehova válaszolt imájára, mivel a két lányt nem zaklatták!

Miután a csoportot néhány napig ott tartották, elegendő élelem, illetve tisztálkodási feltételek nélkül, egy katonai kíséretet azzal bíztak meg, hogy vigyék ki őket az államból. Kiszabadulásukkor az első dolguk között volt, hogy szereztek egy  kis szappant, kerestek egy folyót, majd megmosakodtak, és kimosták ruháikat. Újra szabadon, azonnal prédikálták a jó hírt, ám most már Chiapas államban. Az akadályok ellenére sohasem fáradtak bele, hogy átkutassák az országot, hogy megtalálják Jehova értékes juhait. Igazi úttörők voltak.

Abban az időben a mexikói fiókhivatal Guatemalával is törődött. Ortiz testvért gyakran megkérte a Társulat, hogy menjen el arra a területre, hogy segítsen megtalálni és táplálni a juhszerű embereket.

1972-ben Ortiz testvér 80. életévében még mindig úttörőként szolgált. Sok kedves emléke volt a tevékenységgel kapcsolatban, melyben ő is részt vett négy évtizeden át, de az is élénken érdekelte, hogy folytassa azt, amit el tud végezni Jehova munkájában. Ezt mondta:

„Még ha a korom miatt le is lassultam, Jehova folyamatosan megújítja az erőmet, és boldogságot érzek, látva a növekedést azok között, akik a nevét viselik. Ez örömmel tölt el, és még nagyobb tevékenységre ösztönöz . . . Hálás vagyok, de nem tudom szavakkal kifejezni hálámat, és ez késztet arra, hogy a kevés erőmmel a folytatásra törekedjek.”

Jehova szolgáinak tapasztalatából, melyek a második világháború előtt történtek, itt most csak egy keveset beszéltünk el. Lehetetlen mindent belefoglalni ebbe a beszámolóba. Most már legtöbben azok közül, akik olyan buzgón terjesztették az 1920-as és 1930-as években a Királyság-üzenetet Mexikóban, meghaltak. De mindenki, aki hűségesen folytatta a Jehovának végzett szolgálatot, akár valamilyen kiemelkedő módon, akár úgy, hogy az csak helyileg volt ismert, követésre méltó példát hagyott.

Először egy keringő, majd egy erőteljes előadás

1938-tól 1943-ig a földnek ezen a részén a hangszóróval felszerelt autók nagyon hatásos eszköznek bizonyultak a bibliai  igazságok terjesztésében. Mexikóban ezek közül a járművek közül hetet úgy használtak, hogy a tetejére hangszórót szereltek, a kocsiban pedig volt egy fonográf. Erőteljes bibliai előadásokat sugároztak, melyeket eredetileg Rutherford testvér tartott meg, majd ezután Eduardo Keller hangjával spanyolul vették fel.

José Quintanilla (akit később kedvességből „Nagyapónak” hívtak a fiókhivatalban), Daniel Mendoza és Víctor Ruiz azok között a testvérek között voltak, akik részt vettek a hangszóróval felszerelt autós munkában. José Quintanilla és felesége körülbelül egy évvel azután, hogy először kapott a Watch Tower-kiadványok közül néhányat, részt vett a Bétel-szolgálatban. „Nem nagyon értettem az ottani munkához, mivel csak igen rövid idő telt el azután, hogy kezdtem megismerkedni vele, és azért sem, mert nem részesültem magas szintű világi oktatásban” — emlékezik vissza Quintanilla testvér. Ennek ellenére azonnal elfogadta a meghívást, hogy segítsen azoknak az automobiloknak a megjavításában, melyeket a bibliai igazság terjesztésére használtak. Miután pár hónapig részt vett a munkában, a testvérek rájöttek, hogy José még nem keresztelkedett meg. Azt mondták neki, ha tovább akarja folytatni a Bétel-szolgálatot, meg kell keresztelkednie. 1938 augusztusában rögtön eleget is tett ennek az Írás szerinti követelménynek.

Hogyan végezték a prédikálómunkát ezekkel a hangszóróval felszerelt autókkal? Általában öt testvér utazott együtt. Megérkezve egy városba, felvilágosító jellegű bibliai előadást sugároztak úgy, hogy mindenki hallhatta. Ezután az utca mindkét oldalán két-két testvér prédikált házról házra, mialatt a vezető az autónál maradt, hogy a kíváncsi emberek kérdéseire válaszoljon. Quintanilla testvér szerényen elmondja nekünk: „Csak annyit tettem, hogy azokkal beszéltem, akik odajöttek hozzám, majd irodalmat kínáltam fel nekik.”

 Időnként keringőfelvételeket játszottunk az előadások előtt, azzal a céllal, hogy felhívjuk az emberek figyelmét. Képzeljétek csak el az emberek meglepettségét — néhány dallam meghallgatása után egy élénk előadást hallottak, mely leleplezte a hamis vallást!

Daniel Mendoza, aki részt vett ebben a munkában, elmondja: „Először az emberek fellelkesültek . . . ám ezután elszállingóztak, hogy értesítsék a papot. Hamarosan az egész város felbolydult, és néhányan botokkal, valamint kövekkel jöttek, hogy elűzzenek minket.”

Az egyik városban egy magas, erős ember megpróbálta a feje tetejére állítani Quintanilla testvér hangszóróval felszerelt autóját. Éppen a levegőbe emelte az autó egyik oldalát, amikor elterült a földön. Meglepetten és rémülten elrohant, azt kiabálva: „Ne menjetek közel, mert abban a valamiben van az ördög!” Mi történt? Váratlanul egy erős áramütés érte. Tudjátok, Quintanilla testvér rákapcsolta az elektromos hálózatra a  kocsi alvázát. Bár napjainkban ezt a módszert nem ajánljuk, maga és a felszerelés védelme érdekében ezt használta fel a túlzottan erőszakos emberek ellen.

Még amikor a hangszóróval felszerelt autók használatát megszüntették is, egyes Tanúk hordozható fonográfokat használtak. Ezek közül a fonográfok közül körülbelül 300-at a fiókhivatalban gyártottak. Újból Quintanilla „Nagyapó” volt egy ügyes társ a feladatban. Emlékszik a fonográftartó készítés, majd pedig a hangszóró és a motor beépítésének munkálataira. Azt mondja: „Le kellett ellenőrizni, hogy jól működnek-e, és hogy a továbbiakban is jól fognak-e működni, ezután pedig elküldték ezeket a testvérekhez, hogy a házról házra való munkában használják.”

Természetesen egy idő után az Informadorban (most A mi Királyság-szolgálatunk) kinyomtatott felkínálások és prédikációk, valamint a Teokratikus Szolgálati Iskolán kapott képzés segítségével a hírnökök sokat tanultak az emberekkel való társalgásról, és arról, hogy bibliai idézetekkel válaszoljanak az emberek kérdéseire.

Megérkeznek a Gileádot végzettek!

Az 1940-es évek elejétől kezdődően egy sokoldalú oktatási programot vezettek be Jehova Tanúi között, és ez az egész földre kiterjedő Királyság-hirdetésre mély hatást gyakorolt. Ennek a programnak egy része magában foglalta a fiókhivatal-személyzetek képzését, hogy ugyanúgy végezzék a munkájukat, mint ahogyan a New York-i Brooklynban levő világközpontban. Nathan H. Knorr, aki 1942-ben lett a Watch Tower Society elnöke, kezébe vette ezt az ügyet. A mexikói fiókhivatal közvetlenül hasznát látta ennek, amikor 1943 februárjában első alkalommal látogatott ide Knorr testvér. Látogatása alatt egy különleges összejövetelt tartott az ország különböző területeiről való hírnököknek, és arra buzdította őket, hogy győzzék le az  analfabetizmus örökségét, mely azokat a latin-amerikai embereket gátolja, akik sokáig a római katolicizmus befolyása alatt voltak. A fiókhivatal személyzetével is sokat foglalkozott, és mire elment, a fiókhivatalt és a Bétel-otthont jól felszerelték és sokkal jobban megszervezték.

Még mindig sok tennivaló volt Mexikóban. Itt az I. világháború óta a Jehovát dicsőítő emberek száma fokozatosan, ám lassan nőtt. 1943-ban 1565 hírnök adott le jelentést a tevékenységéről minden hónapban, és ők keményen dolgoztak. A gyülekezeti hírnökök átlagosan 28 órát tanúskodtak havonta. Az általános úttörők havi óraátlaga 137 volt.

Abban az évben a Társulat beindított egy iskolát, amely óriási hatást gyakorolt a Királyság-prédikáló munkára és a tanítványképzésre. Megalapították az Őrtorony Gileád Biblia Főiskolát. (Később a nevet megváltoztatták Őrtorony Gileád Biblia Iskolára.) Ennek az volt a célja, hogy a tapasztalt úttörőszolgákat felkészítsék arra, hogy bárhol szolgálhassanak, ahol arra szükség van a világ szántóföldjén. Február 1-jén elkezdődött az első osztály. Azt tervezték, hogy néhány végzőst Mexikóba küldenek.

A testvérek először jogi akadályokkal kerültek szembe, amikor a Gileád-végzősöknek vízumot próbáltak szerezni. A  II. világháború még tartott; ezenkívül Nuevo Laredóban — Tamaulipas állam — (az Egyesült Államok határán) üldözés tört ki a Tanúk ellen, és néhányukat be is börtönözték. Ez a helyzet akadályozta a vízummal kapcsolatos papírmunkákat. Az akkori fiókhivatal-felvigyázó, Juan Bourgeois, a következőkről számolt be az 1945-ös jelentésében:

„Amikor először bejelentették az Őrtorony Gileád Biblia Főiskolát és annak célját, mi itt Mexikóban türelmetlenül vártuk az első diplomaosztási napot, mert biztosak voltunk abban, hogy nagy számban fognak küldeni végzősöket — akiket különösen a külföldi teokratikus szolgálatra képeztek ki — a jóformán érintetlen, mexikói területre. Várható volt, hogy az ellenállás annyira kétségbeesetté válik, hogy a legvégsőkig elmennek majd, hogy megakadályozzák a testvéreink belépését. 1943 augusztusában értesített minket a Társulat, hogy ha meg tudjuk szerezni a szükséges engedélyeket a Mexikóba való belépésükhöz, körülbelül 30-at neveznének ki ezek közül az oktatók (Gileád végzősök) közül, hogy Mexikóban munkálkodjanak.

Minden erőnket latba vetettük, hogy megszerezzük az engedélyeket, de hihetetlenül nagy akadályokat gördítettek elénk, hogy megakadályozzák ezeknek az oktatóknak a Mexikóba való belépésüket. Jóformán már majdnem feladtuk, azt gondolván, hogy Jehova másképp akarja, amikor Knorr testvér ez év februárjában ideérkezett. Ő nem fogadta el válaszként a nemet, tett néhány különleges intézkedést, és íme, a »lehetetlent« megvalósította! Márciusban megnyíltak a sorompók az Anderson házaspár előtt, majd nem sokkal ezután, áprilisban hét további teokratikus oktatót, a Gileád iskola első osztályának végzőseit engedték be az országba.”

Fred és Blanche Anderson

Fred és Blanche Anderson szeretetre méltó személyek voltak a felkentek maradékából, akik életük nagyobb részét  Mexikóban, a teljes idejű szolgálatra szentelték. Mexikóban való tartózkodása alatt Anderson testvér lábát le kellett amputálni egy fiatal korában történt baleset miatt. Ennek ellenére, mankókat használva, tovább folytatta a munkát Mexikóváros területén. Fred Anderson szívélyes és vidám természetű volt. Anderson testvér és bájos felesége (akit keresztény testvérnői szeretetteljesen Blanquitának neveztek) jelenléte sok mexikói szívét szeretettel és értékeléssel töltötte el.

Anderson testvér saját kijelentései sokat elárulnak róla. Ezt mondta: „A . . . [külföldi szolgálathoz] boldogan és imateljesen kezdtük igazítani életünket, valamint arra képeztük magunkat. Végtelenül sokat segített nekünk ebben a Gileád képzés. Öt és fél hónapig dolgoztunk, izzadtunk és megfeszített tempóban igyekeztünk azon, hogy amennyit csak tudunk, belezsúfoljunk az agyunkba, ám azok a hónapok hamar elröppentek!  Mielőtt ráeszméltünk volna, itt volt a diplomaosztási nap. Úgy gondoltuk, hogy örömünk teljes volt a Gileádon — azaz nem lehettünk volna boldogabbak, vagy nem lehettünk volna közelebb Istenhez. De még sokat kellett tanulnunk, és ezt tettük a külföldi megbízatásunkkor.”

Abban a megbízatásban eltöltött számos év után ezt mondta: „Nem tudjuk, hogy milyen sokan vannak azok az alázatos emberek, akiknek abban segítettünk, hogy Jehova dicsőséges igazságfényéhez jöjjenek. De azt igenis tudjuk, hogy milyen nagy öröm részesülni Jehova jóságában.” Andersonék sok évet szolgáltak a mexikói körzetmunkában, később pedig a mexikói Bételben, ahol Anderson testvér 1973-ban, Anderson testvérnő pedig 1987-ben befejezte földi pályafutását.

Fél évszázadon keresztül társak

Egy másik Gileád végzős, Rosa May Dreyer, az első, Mexikóban eltöltött évtized után azt írta, hogy eredetileg huszonegyüket nevezték ki Mexikóba, és tizenegyen tudtak maradni. Még hozzáfűzte: „Biztos vagyok benne, hogy ez a tizenegy velem együtt ezt mondja: »Nem választanék más helyet, mint ezt.«”

Mivel az országba való belépés akadályba ütközött, Rosa May Dreyer és Shirley Hendrickson két évet szolgáltak Texas—Mexikó határához közel. Az idő alatt megtanultak egy kicsit spanyolul. Bár Shirley vidám természetű, úgy emlékszik vissza, hogy a területük nehéz volt. Így örült annak, amit Mexikóvárosban talált. Eleinte egyetlen helyi hírnököt sem jelöltek ki hozzájuk, hogy elkísérje őket, mint ahogyan azt várták volna. Ehelyett anélkül, hogy helybeli képzést adtak volna nekik, kivitte őket valaki egy sarokra és azt mondta: „Ez a területetek.” Ráadásul alig tudtak spanyolul. Ennek ellenére, ahelyett hogy elkedvetlenedtek volna, úgy folytatták tevékenységüket, amilyen jól csak tudták. Shirley beszél nekünk  azokról az időkről: „Emlékszem az első épületre, ahová egy kicsit remegve mentem be, és az első négy ajtónál elterjesztettem azt a négy könyvet, amelyet magammal hoztam, és haza kellett mennem még több irodalomért. Ezzel bátorságot nyertem, és többet nem nyugtalankodtam emiatt.” Néhány évvel ezelőtt Shirley jelen volt annak a lánynak az esküvőjén, akinek a nagymamájával mexikói tartózkodása kezdetén tanulmányozta a Bibliát. Milyen öröm látni, hogy annak a családnak 50 leszármazottja szolgálja Jehovát! Egyikük utazófelvigyázóként, egy másik pedig a Bétel-család tagjaként szolgált.

Shirley és Rosa May 1937-től (már mielőtt a Gileádba mentek) 1991-ig voltak társak a szolgálatban, amikor is „Rosita” meghalt Mexikóban való megbízatása közben. Ötvennégy, a szolgálatban eltöltött év — és majdnem az egészet együtt!

Még mások is jöttek

Összesen 56, más országból való Gileád végzős jött Mexikóba, hogy részt vegyen az isteni oktatás itt folyamatban levő nagy munkájában. A már említetteken kívül még mások is voltak a Gileád Iskola első osztályából: Rubén Aguirre, Charlotte Bowin, Maxine Bradshaw, Geraldine Church, Julia Clogston, Betty Coons, Russell Cornelius, Dorothea Gardner, Verle Garfein, Frances Gooch, Elva Greaves, Thurston és Marie Hilldring, Fern Miller, Maxine Miller és Pablo Pérez. Az utóbbi időben — 1988-ban — még több végzős érkezett. Az általuk elvégzett szántóföldi munka örömet szerzett maguknak és másoknak egyaránt. Még más váratlan, de boldog események is történtek.

Például a Mexikóban eltöltött két év után Charlotte Bowint Salvadorba jelölték ki. Majd 1956-ban hozzáment Albert Schroederhez, aki oktatóinak egyike volt a Gileádon, és aki később a Vezető Testület egyik tagja lett.

 1949-ben Maxine Miller feleségül ment Samuel Garcíához, aki mexikói származású Gileád végzős volt, és aki abban az időben a mexikói fiókhivatalban szolgált mint a Társulat jogi képviselője. Amikor Maxine 1946-ban Mexikóvárosba érkezett, még csak négy „csoport” volt. 1961-re már hetven. 1994 elejére pedig Mexikóvárosban és külvárosaiban a gyülekezetek száma 1514-re emelkedett. Micsoda bámulatos terjeszkedést látott! A teljes idejű szolgálatában semmi más sem volt, csak öröme? „Nem, ez nem igaz — jegyezte meg egyszer. — Próbateljes pillanatok és nehéz tapasztalatok is voltak, de az öröm messzemenően kárpótolja a fájdalmat, és amikor visszatekintek az útra, melyet mint Jehova Isten szolgája tettem meg életcélomra való törekvésemkor, kiemelkedő helyen vannak ezek az örömök.” 1992-ben hunyt el, miközben hűségesen szolgált megbízatási helyén.

Esther Vartanian — miután körülbelül nyolc évet szolgált Mexikóban — és a Gileádot végzett Rodolfo Lozano, aki azelőtt nem sokkal érkezett Mexikóba, 1955-ben összeházasodott. Mialatt Esther a fiókhivatalban lakott, a városban tanúskodott, és sok embernek segített megismerni Jehovát. Nagy sikereket ért el abban, hogy egész családoknak segített. Még ha először a férj elutasította is a tanulmányozást, a testvérnő mindig úgy intézte, hogy végül ő is ezt válassza. Az emberekkel való különösen kedves beszélgetési stílusával sokakat arra késztetett, hogy válaszoljanak az üzenetre. Külföldi akcentussal beszélve a spanyol nyelvet, így közelítette meg őket: „Honey, quiero hablarte de algo muy importante. [Lelkecském, valami nagyon fontos dologról szeretnék beszélni.]” Meghallgatták. Most mindketten, Lozano testvérnő és férje, a mexikói Bétel-család tagjaként szolgálnak.

Szerető keresztény felvigyázók a fiókhivatalban

Természetesen néhány Gileád végzőst, akiket Mexikóba küldtek, arra jelöltek ki, hogy a fiókhivatali felelősségekre  ügyeljenek, és ők kiváló munkát végeztek. Azelőtt Juan Bourgeois — aki Roberto Montero után volt fiókhivatal felvigyázó — törődött ezzel a megbízatással 1943-tól 1947-ig, amikor is vissza kellett térnie az Egyesült Államokba. Majd három és fél évig Pablo Pérez, a Gileád első osztályának végzőse lett a fiókhivatal felvigyázója.

Azóta mások hordozták ennek a felelősségnek a terhét, és gyakoroltak szeretetteljes felvigyázást. Köztük volt Rodolfo Lozano négy és fél évig, George Papadem két évig és Samuel Friend hét és fél évig. William Simpkins 1965-ben kezdte el a fiókhivatal felvigyázást, és amikor 1976-ban a fiókbizottsági elrendezést életbe léptették, továbbra is — 1986-ig — a Mexikói Fiókbizottság tagjaként szolgált. Mindegyikőjük értékes közreműködéssel járult hozzá a Királyság-munkához itt Mexikóban. Robert Tracy, miután sok évet szolgált Kolumbiában, 1982-ben érkezett Mexikóba, és azóta a Fiókbizottság koordinátoraként szolgál.

Kapcsolat a „csoportokkal”

Egész Mexikó területén az 1940-es szolgálati év folyamán körzeti és zónaszolgák (kerületszolgák) igyekeztek meglátogatni és buzdítani Jehova Tanúit. Majd egy kis megszakítással az utazófelvigyázók munkája újra folytatódott. Ebben az időben különleges képzést nyújtottak a testvéreknek, mielőtt kiküldték volna őket.

A „csoportok” látogatása sokkal többet foglalt magában egy busz- vagy egy vonatjegy megvásárlásánál, valamint annál, hogy utána elutaznak. A csoportok többsége kicsi volt, és teljesen el voltak szigetelve a főútvonalaktól vagy a vasúttól. Mielőtt a testvéreket kiküldhették volna, a fiókhivatal minden csoportnak írt, hogy megkérdezze, hogyan érhető el. Az egyik csoport ezt válaszolta: „Az egyedüli útvonal, ha a távíróvonalat követed.” A fiókhivatal ezt jelentette Brooklynnak: „Hogy  elérjenek néhány csoportot a szolgák, öszvéren vagy gyalog kell menniük, és ez néha napokat vesz igénybe. A hírnökök végtelenül boldogok a látogatás alkalmával, és minden, több mérföldes körzetben lévő, jóindulatú ember összegyűlik, amikor megérkeznek.”

Hogy segítsenek a testvérek erősítésében, az 1940-es évek közepén a Bétel-család tagjai közül néhányan feláldozták szabadságukat, hogy meglátogassák azokat a csoportokat, melyeket a hivatal jelölt ki. Samuel és Alfonso Garcíát  Silacayoápanba (Oaxaca állam) küldték. Miután egy napot busszal utaztak, még két napot annak megszervezésével töltöttek, hogy hogyan használják fel a lovakat, utána pedig két napot lovagoltak az úti céljukig. Öt boldog napot szenteltek arra, hogy a helybeli Tanúkkal munkálkodjanak a szántóföldön; keresztelkedést is tartottak, majd készültek a Mexikóvárosba való visszatérésre. Ám munkájuk bosszantotta a helybeli katolikus papot, és a polgármestert, az El Presidentét is felzaklatta. Azon az estén egy 25 főből álló csőcselék tört be annak a Tanúnak az otthonába, akinél a testvéreket elszállásolták. Ez az eset még élénken él Samuel García emlékezetében.

A csőcselék bozótvágó késekkel, kardokkal, késekkel, bunkósbotokkal és pisztolyokkal volt felfegyverkezve. Megragadták a testvéreket, kirángatták őket a házból, és kíméletlenül megverték. Amikor a keresztény testvérnő, akinek az otthonában megszálltak, megpróbált közbelépni, őt és egyik fiát megverték. Egy testvér bal kezén, a karjától az ujjáig tartó, csontig hatoló, mély vágást ejtettek. Mialatt tovább folytak az ütlegelések és a fenyegetések, kitoloncolták őket a városból. De hova vitték őket? Így emlékezik vissza Samuel García: „Megpróbáltak felakasztani minket néhány fára, de amikor kimutattuk, hogy nem félünk, és hogy a teljes bizalmunkat Jehovába vetjük, elengedtek bennünket. Két napot kellett gyalogolnunk a hegyeken át, hogy elérjük a főutat.”

Ezalatt e zaklatás híre elért a fiókhivatalhoz. A Társulat sürgős kérvénnyel Oaxaca állam kormányzójához fordult. Végül, amikor a két testvér visszaért a Bételbe, az őrszolgálaton levő testvér vonakodott kinyitni az ajtót, mert nem ismerte fel őket, olyan csúnyán elbántak velük. Amint García testvér visszatekint erre az eseményre, így emlékezik: „Nem hagyott el minket Jehova.” És mi történt azzal a testvérnővel, akinek az otthonában megszálltak? Írt a hivatalnak, hogy még több folyóiratot kérjen, hogy folytatni tudja a tanúskodást.

 Egyik kongresszusról a másikra

Ezen események előtt néhány évvel egy energikus fiatalember, Adulfo Modesto Salinas első alkalommal vett részt országos kongresszuson. Ez a mexikóvárosi Népszínházban történt, 1941-ben. Abban az időben eszébe sem jutott, hogy egy nap utazófelvigyázó lesz.

Gonzalo Rodríguez, a testvérek egyik szolgája (ahogyan akkor a körzetfelvigyázókat nevezték) a Bétel-szolgálatra buzdította Adulfót. Ennek eredményeképpen 1947 decemberében  Adulfo Bétel-szolgálatra jelentkezett Mexikóvárosban. Ugyanabban az évben körzetkongresszusok megtartását kezdték Mexikóban. Először a Bételben levő testvérek rendezték meg és szolgáltak a programon. Majd 1951-ben az országban Adulfo Salinast jelölték ki az első kerületfelvigyázónak, hogy segítsen a körzetfelvigyázóknak és szolgáljon a körzetkongresszusokon. Rodolfo Lozano és Samuel García hasznos képzésben részesítették az első kongresszusain. Majd hagyták, hogy egyedül folytassa körútját. Abban az évben 18 körzetkongresszust tartottak meg országszerte.

Kezdetben a kongresszusok előkészületeit, valamint a kerületfelvigyázó kötelességeit nem határozták meg pontosan. Néhány kongresszuson nem volt körzetfelvigyázó, így a helyi testvérek szervezték meg a dolgokat úgy, ahogy tudták. A kerületfelvigyázónak kellett a mindenesnek lennie. Megérkezve egy kongresszusi helyszínre, segített a testvéreknek felállítani az osztályokat. Ő vitte a hangosítóberendezést, valamint a tűzhelyeket és más konyhai felszerelést az étkezőhöz. Leonor Salinas sokat segített férjének a kongresszusi előkészületekben. Egész nap kint voltak a szántóföldi szolgálatban, és este a kongresszusi előkészületekben segítettek.

 Salinas testvér emlékszik, hogy az első körzetkongresszuson nem volt részletes program, melyet követtek. Lehetőséget adtak a testvéreknek, hogy kérdéseket tegyenek fel, ő pedig igyekezett megválaszolni azokat. Olyan kérdéseket tettek fel, mint például: „Megengedett dolog gyűrűt és karkötőt viselni?”, „Bűn megölni az állatokat?” és „Mi a 666-os szám jelentése?” Ahhoz, hogy helytálló válaszokat tudjon adni ezekre a kérdésekre, magával kellett vinnie sok társulati kiadványt.

Fokozatosan kialakultak a körzetkongresszusokkal kapcsolatos részletek. Minden egyre simábban ment.

Miután Salinas testvér mintegy 13 évig szolgált mint kerületfelvigyázó, 1964-ben meghívták a Gileád Iskolába. Bevezetésképpen meg kellett tanulnia angolul. Nehéz volt neki, ám hasznot merített a tanfolyamból, és utána visszaküldték Mexikóba, hogy folytassa a kerületmunkát. Még mindig a teljes idejű szolgálatot végzi, bár van némi egészségi problémája. Felesége, Leonor, akivel 1955 óta van együtt, nagy segítségnek bizonyult. Salinas testvér megjegyzi: „Visszatekintve az 1941-es évre, amikor az igazságot megismertem, azt veszem észre, hogy már [több mint 50] év elszaladt, és ez idő alatt csodálatos dolgokat tanultam meg Isten Szavából. 1941-ben még 20 éves sem voltam. Hálás vagyok Jehovának és szervezetének, hogy életem kilátástalanról céltudatosra fordult.”

Nagy erőfeszítéseket tettek, hogy jelen legyenek a kongresszusokon

Évről évre Mexikóvárosban tartották meg az országos kongresszusokat, és ezen a mexikói testvérek nagy többsége jelen volt. Néhányuknak azonban, anyagi eszközök híján, ez komoly nehézséget jelentett. Amikor még kisebb kongresszusok voltak, minden jelenlevőt, aki nem a fővárosban lakott, a Bételben szállásoltak el. Majd az 1940-es évek elején a szállást különböző testvéreknél oldották meg. Sok testvérünk  szegénysége elszomorította szívünket, és mélyen megindítottak minket azon erőfeszítéseik, melyeket azért tettek, hogy eljöjjenek vidékről Mexikóvárosba, és élvezzék a szellemi táplálékot.

Mennyire örültünk, amikor előkészületeket tudtak tenni arra, hogy a kongresszusokat az otthonukhoz közelebb tartsák meg! Most már nem kell olyan messzire utazniuk. Mindazonáltal, néhány testvérnek még így is nagy áldozatokat kellett hoznia, hogy jelen legyen. 1949-ben például Tabasco államból 20 küldött — 18 férfi és 2 nő — 320 kilométert tett meg gyalog, azért hogy odaérjen a Veracruz államban levő kongresszusra. 15 egymást követő nap alatt tették meg az utat! 35 napot vett igénybe a testvéreknek az utazás oda-vissza.

La Torre del Vigía de México — Egy művelődési társulat

Emlékezz vissza, hogy a La Torre del Vigía de México működését 1932-ben engedélyezte a kormány. Voltak azonban akadályok, mivel a törvény minden vallásra korlátozásokat szabott ki. Ellenvetések merültek fel a Tanúk házról házra végzett munkájával kapcsolatban, mivel a törvény kikötötte, hogy „a nyilvános imádat minden vallásos tevékenységét a templomokban kellett megtartani”. Ugyanezen okból ellenvetés érte a nyilvános helyeken levő kongresszusainkat. Ez nehézséget okozott, mivel ezek a kongresszusok egyre nagyobbakká váltak. Az ingatlanok birtoklása újabb problémát okozott, mivel a törvény megkövetelte, hogy minden épület, melyet vallási célokra használtak, szövetségi terület kellett hogy legyen.

Ezen és még más okok miatt a Társulat úgy határozott, hogy bölcs dolog volna az újraszervezés, tekintettel arra, hogy a munka oktatói sajátosságára nagyobb hangsúlyt fektetnek. Ezért 1943. június 10-én kérelemmel fordultak a külügyminisztériumhoz, hogy a La Torre del Vigíát polgári társulatnak jegyezzék be; ezt 1943. június 15-én jóváhagyták.

 Ezzel az átrendezéssel az összejöveteleinken való éneklés abbamaradt, és a gyülekezeti helyek úgy lettek ismeretesek, mint művelődési tanulmányozások terme. A gyülekezeteken nem mondtak hangosan imákat, mindazonáltal semmi sem tudott megakadályozni bárkit is abban, hogy elmondjon magában egy komoly imát. Minden vallásos istentisztelet külsőségét kerülték, és összejöveteleink valóban az oktatásra lettek megszervezve. Amikor más országokban levő Tanúk a helyi csoportjaikat „gyülekezeteknek” kezdték hívni, a mexikói Tanúk továbbra is a „csoport” kifejezést használták. A Tanúk még nagyobb buzgósággal folytatták a házról házra végzett látogatásokat, de kerülték a Biblia közvetlen használatát az ajtóknál. Ehelyett a hírnökök kívülről tanultak meg szövegrészeket, így azokat idézni tudták. Jól használták fel a „Make Sure of All Things” („Győződjetek meg mindenről!”) című könyvet, mely sok témával kapcsolatban írásszövegek gyűjteménye. Csak az újralátogatásokon és a tanulmányozásokon (melyet „bibliatanulmányozás” helyett „művelődési tanulmányozásnak” neveztek) használták magát a Bibliát.

Jehova Tanúi fő munkája ugyanaz maradt, nevezetesen, Isten Királysága jó hírének a prédikálása.

Írás-olvasást oktató osztályok

A La Torre del Vigía alapszabályával összhangban folytattuk az írás-olvasást oktató kampányunkat, amellett hogy bibliai tanításokra oktattuk az embereket. Így Mexikóvárosban 1946. május 17-én a La Torre del Vigía a kormánynál bejegyeztette az írás-olvasást oktató osztályok központját. Ezeket José Maldonado vezette.

Mivel a kormány érdekelve volt az írni-olvasni tudás támogatásában, gondoskodott a kezdőknek tankönyvről, hogy azt használják az osztályokban. Később, amikor a Watch Tower Society kinyomtatta spanyolul a Learn to Read and Write  (Tanulj írni és olvasni) című füzetet, ezt használták. A kormány értékelte, amit tettek. Egy 1966. január 25-ei levélben ezt írta a kormány: „A vezérigazgatóval való megegyezés alapján, engem kértek meg, hogy gratuláljak az Önök intézményéhez a hazafias együttműködésért, melyet a köztársaság analfabétáinak nyújtanak . . . Remélem, hogy a lelkesedésük nem lanyhul arra vonatkozóan, hogy az analfabetizmus elleni állhatatos harcot folytassák, amibe minden jó mexikói bekapcsolódik.”

Attól kezdve, hogy beiktatták ezeket az osztályokat 1966-ig 33 842 személyt tanítottak meg írni és olvasni. 1993-ra az összlétszámuk 127 766 volt. Ezenkívül még 37 201 személynek segítettek, hogy tökéletesítsék az írást és olvasást. Mialatt ezek az emberek írni és olvasni tanultak, megtanulták értékelni a szellemi gondoskodásokat is — a Társulat által gyártott bibliatanulmányozási irodalmakat, valamint a csoportos összejöveteleket.

Jehova szervezetének erkölcsi tisztasága

Amikor a körzetkongresszusokra való utasítások hatályba léptek, Jehova szervezetében a fokozott megtisztítás időszaka is megkezdődött. Azokban az években egy nagyon mélyen gyökerező szokás volt a mexikói fiatalemberek között, az hogy „elrabolnak” egy fiatal nőt, és házasságkötés nélkül együtt élnek. Hozzászoktak ahhoz a régi szokáshoz, mely a hamis vallásban megengedett volt, ahhoz, hogy a párok általában véve nem kötöttek házasságot. Egyszerűen csak megállapodáson alapuló kapcsolatban éltek együtt. Ez volt a helyzet sokakkal, amikor kapcsolatba léptek Jehova Tanúival.

Salinas testvér nagyra értékelte a Biblia erkölcsre vonatkozó alapelveit, és segített a testvéreknek megérteni ezeket (Máté 9:3–9; Zsid 13:4). Akárhova is ment, buzdította őket, hogy törvényesítsék házasságukat.

 Ez nem volt új keletű Jehova Tanúi számára. A La Torre del Vigía már az 1924. szeptember—októberi kiadásban, ezt a kérdést tárgyalta: „Helyénvaló olyan testvért kiválasztani osztályvénnek, aki nem házasodott össze törvényesen társával?” A válasz: „Ez teljesen helytelen volna.” Ezt Írás szerinti érvekkel egészítették ki. Azt is javasolták, hogy azok a személyek, akik még nem rendezték házassági ügyeiket, ne keresztelkedjenek meg. Ennek ellenére sok csoportszolga volt Mexikóban, aki nem volt törvényesen házas.

1952-ben azonban Jehova Tanúi világszerte javukra fordították azokat a különleges utasításokat, amelyeket az életük rendezésére adtak, ha továbbra is Jehova szervezetében akarnak maradni. Néhány esetben a férfiak megházasodtak, majd elkülönültek, és utána egy másik nővel éltek, anélkül hogy az elsőtől elváltak volna, vagy a másodikat elvették volna feleségül. Néhányan újra megnősültek, anélkül hogy előző feleségüktől elváltak volna. Így ezeknek a testvéreknek nagy erőfeszítésbe került, hogy egyenesbe hozzák életüket ahhoz, hogy Jehovát szolgálják.

Öröm volt látni, hogy a testvérek hogyan reagáltak a szükséges lépések megtétele által házasságuk törvényesítésére. Néhány csoportban 20 vagy több pár kötött egy időben házasságot. Ennek ellenére voltak néhányan, akik Jehova igazságos mértékei ellenére nem akartak változtatásokat tenni életmódjukban. Ezek közül néhányan elmentek, másokat pedig kiközösítettek.

Egy testvér visszaemlékszik arra, hogy amikor ő és társa elmentek, hogy a szervezet utasítását követve házasságot kössenek, gyermekei is velük mentek. Amikor a bíró megkérdezte: „Az ön akarata, hogy szövetségre lépjen ezzel az asszonnyal, elfogadva őt feleségének mindhalálig?”, habozott a válasszal, míg a kislánya aggódó kifejezéssel buzdította őt: „¡Dí que sí,  papacito! [Papa, kérlek, mondj igent!]”, mire ő gyorsan igenlő választ adott a bírónak.

Időt és türelmet kívánt

Néhányuknak idő kellett ahhoz, hogy Jehova magas szintű irányadó mértékeivel összhangba hozzák életüket, különösen a házasságra és az alkoholfogyasztásra vonatkozóan, de a testvérek fokozatosan értékelni kezdték annak fontosságát, hogy alkalmazkodjanak Jehova útjaihoz (1Pét 4:3).

Az 1953-as szolgálati év jelentésében a fiókhivatal ezt mondta: „Befejeztük, amit a múlt évben elkezdtünk, nevezetesen a szervezet megtisztítását azoktól, akik nem érdemelték meg, hogy ebben legyenek. Ez azt okozta, hogy a szolgálati év első öt hónapjában a hírnökszám jelentős mértékben csökkent. Ez a múlt évi átlaghoz képest 7%-os visszaesés volt, de februártól növekedett, teljesen addig, míg a szolgálati év végére 9%-os növekedést értünk el az elmúlt évi átlaghoz képest.” Végül Mexikóban Jehova alaposan megtisztított szervezete kész volt arra, hogy belépjen a szellemi jólét időszakába, mely még napjainkra is kiterjed.

Felejthetetlen kongresszusok

Néhány kongresszust sohasem felejtenek el azok, akik jelen voltak rajtuk. Ezek közül az egyiket 1945. április 13. és 15. között tartották meg Mexikóvárosban. A küldöttek közül senki sem érkezett saját automobillal. Több mint 200-an jöttek Monterrey-ből vonattal. Az egyik vasúti kocsin egy felirat volt, mely közölte, hogy hova mennek, és az egész út alatt érintett állomásokon a küldöttek tanúskodtak az árusoknak és a kíváncsi embereknek, akik a közelükbe mentek. Egy család egy kisbabával a chihuahuai otthonából hét napot gyalogolt, majd pedig vonatra szállt, hogy elérjen a kongresszusra. N. H. Knorr és F. W. Franz is jelen volt a New York-i világközpontból. A kongresszus első napján az 1107 jelenlevő közül 717-en voltak  a szántóföldi szolgálatban, hogy kihirdessék az „Egy világ, egy kormányzat” című nyilvános előadást, melyet Knorr testvér tartott meg az Arena Méxicóban. Az előadást — a katolikus rendbontók azon erőfeszítései ellenére, hogy szétoszlassák az összejövetelt — sikeresen tartották meg.

A legemlékezetesebb kongresszusok közül néhány közel hozta egymáshoz a mexikói Tanúkat a más országbeli keresztény testvéreikkel. Ezek közül az egyik kiemelkedő, az 1958-as New Yorkban megtartott, Divine Will (Isteni akarat) nemzetközi kongresszus volt. 123 országból voltak küldöttek, és közülük 503-an utaztak Mexikóból. Lehetőségük volt hallani az egész földről való Tanú-társaikat, valamint találkozni és összebarátkozni velük. 1966-ban egy másik, ilyen szívet melengető kongresszust tartottak meg Mexikóvárosban; a küldöttek százai körülbelül 12 különböző országból utaztak Mexikóba, hogy csatlakozzanak testvéreikhez az itteni legnagyobb kongresszuson, melyet addig Mexikóban a La Torre del Vigía támogatott. Több mint harmincszor annyi volt a jelenlevők száma ezen az alkalommal, mint az 1945-ben, Mexikóvárosban megtartott kongresszuson.

A Társulat mozgófilmjei

Az 1950-es évek közepe felé a Társulat oktatási programjának egy másik sajátosságát mutatták be. Salinas testvér így emlékezik vissza: „Amik nagyban hozzájárultak a munkához, az a Társulat 16 mm-es mozgófilmjei voltak: Az új világ társadalma tevékenység közben, Az új világ társadalmának boldogsága, Jehova Tanúi Isteni akarat nemzetközi kongresszusa, »Az Örökkévaló jó hír« — hirdesd a világ körül és Isten nem hazudhat címmel. Megfigyelhetted, hogy milyen hatást tettek ezek az emberekre, akik nem ismerték jól a munkánkat.” Az első mozgófilm a Társulat hivatalainak működését mutatta be. A következő három a föld különböző részein megtartott kongresszusokat. Az utolsó pedig abban segített a hallgatóságnak,  hogy maguk elé tudják képzelni az alapvető bibliai eseményeket, és megértsék napjainkra vonatkozó jelentőségüket.

Ezeket a filmeket gyakran egy ház belső udvarában vagy valamelyik bérelt teremben mutatták be. Meghívókat osztottak szét, melynek eredményeképpen sokan voltak jelen. A vetítés után egy listát írtak azok nevével, akik még több felvilágosítást szerettek volna kapni.

1958-ban a Tanúk előkészületeket tettek arra, hogy a guerrerói Tenexpában az összejöveteli helyük melletti telken bemutassák a Társulat legfrissebb filmjét. Amikor a testvérek kitakarították a telket, váratlanul megjelent egy rendőr, és kétségeket ébresztett afelől, hogy vajon meg tudják-e tartani a bemutatót. A rendőr azt mondta a csoportszolgának, hogy el kell mennie a polgármesterhez. A testvér tehát elment, és a polgármester megkérdezte tőle:

— Hol fogják levetíteni a filmet? — Amikor meghallotta a választ, ezt mondta:

— Miért nem itt a téren, a szabadtéri pódiumon?

— Nos, ha nincs akadálya . . .

A polgármester intézkedett, hogy elektromos áramot vezessenek oda. Padokat hoztak ki a moziból, és néhányan még a saját széküket is elhozták, mivel csak 900 személynek volt ülőhely. Körülbelül 2000-en jöttek el, és ezt az eseményt különlegessé tették azzal, hogy mindenki élvezetére ételt szolgáltak fel. Valójában minden alkalommal, amikor Salinas testvér bemutatta a köztársaság északi államaiban a Társulat filmjeit, a jelenlevők száma 500, 800 vagy még 1000 is volt.

A fióklétesítmények lépést tartanak a munkával

Amikor Roberto Montero és családja alkotta Mexikóban a Bétel-családot, otthonuk — ahová költöztek a Melchor Ocampo utca 71. szám volt Mexikóvárosban — tágas helyet biztosított a szállásnak és a fiókhivatalnak. Abban az időben  csak mintegy 100 tevékeny Királyság-hirdető volt Mexikóban. Ám 1946-ra a tevékeny Tanúk száma 3732-re emelkedett, akiket 223 csoportba szerveztek. Hogy törődni tudjanak a kiterjedt oktatási programmal, melyet a Tanúk végeztek egész Mexikóban, kibővített létesítményekre volt szükség. Ennek megfelelően a régi épülethez csatoltak egy új fiókhivatalt és Bétel-otthont, melyet abban az évben fejeztek be és kezdtek el használni.

1962-re azokat a létesítményeket maximális mértékben kihasználták, így átadtak egy ötemeletes épületet, mellyel a fiókhivatalt kibővítették. Ez magában foglalt egy kis nyomdát, hogy előállítsák a spanyol nyelvű Informadort (ma már A mi Királyság-szolgálatunk) és nyomtatványokat, melyeket a fiókhivatal és az a 27 000 személy használt, akik akkor tevékenyek voltak a Mexikóban folyó teokratikus oktatási munkában. Ennek a hivatalnak a felügyelete alatt a Királyság Szolgálati Iskola is képzésről gondoskodott az országban szétszórtan levő csoportfelvigyázók és különleges úttörők számára.

Folytatódott a vallási fanatizmus

Jóllehet a kormány már évtizedek óta próbálkozott véget vetni a vallási fanatizmusnak, és bár Jehova Tanúi munkája az egész országban jól ismert volt, a Tanúk előrehaladása az emberek oktatásában felbosszantotta a papságot. Az 1960-as évek alatt néhány helyen az ellenállás még erőszakosabb lett, mint valaha.

Például a Mexikó államban levő Los Reyes de la Paz városban 1963. augusztus 4-re és 5-re körzetkongresszust terveztek. Amikor a kongresszus elkezdődött, a helyi pap a templom falára felszerelt hangszórókat használt, melyeket közvetlenül a kongresszusi helyszín felé irányított, és megpróbálta megszakítani a programot. Érzelgős beszédeket tartott, és sértegette a Tanúkat, felbőszítve ezzel a templomban levőket. Katolikus  emberek százait, akik egyébként nyugodtak és barátságos természetűek, erőszakos cselekedetre ingerelt fel. Botokat, furkósbotokat és köveket ragadva kirohantak a templomból. A megfékezhetetlen csőcselék megtámadta az összegyűlt Tanúkat. Több mint 30 Tanú megsebesült. Kettőnek megdobálták kővel a házát, és lerombolták a falakat.

Hála azonban az időben érkezett szövetségi közúti rendőrség közbeavatkozásának, a testvérek, akik nem ebből a városból valók voltak, biztonságosan tudtak elmenni. Végül hétfőn a katonaság oszlatta fel a dühös csőcseléket.

Az Excelsior című napilap 1963. augusztus 6-ai száma ezt közölte: „A Los Reyes egyházközösség papja, Jesús Meza — akit a törvényszéki hatóságok mint a lázadás felbujtóját mutatták be — egy autóval menekült ki a városból, és egyházközösségéből való emberekkel védelmeztette magát, akik kövekkel, furkósbotokkal és bozótvágó késekkel voltak felfegyverezve.”

Ám a csőcseléktámadás néhány őszinte szívű embernek segített felnyitni a szemét. Egy idő után, amikor a Tanúk újra ebben a városban prédikáltak, nagyon jó eredményeket értek el. Az emberek szégyellték magukat viselkedésük miatt, és lassanként kezdtek figyelni. Amikor a csőcseléktámadás történt, két csoport volt azon a területen. E mellé még mintegy 50 alakult.

Vallási intolerancia Sahuayóban

Egy másik város, ahol 1964 augusztusában szégyenletes üldözés tört ki, a Michoacán állambeli Sahuayo volt. Ott különleges úttörők buzgón prédikáltak. Már néhány összejövetelt is tartottak érdeklődő személyek kis csoportjával. Ezzel szemben a csőcselékek, melyeket a helyi pap csődített össze, megfenyegették és bántalmazták őket. Sahuayobeli, valamint a közeli Jiquilpan városából való emberek csatlakoztak ehhez az embertelen bántalmazáshoz. Nemegyszer kellett a testvéreknek bátran szembenézni a 200-300 emberből álló csőcselékkel.

 Augusztus 13-án a helyzet nagyon kiéleződött, amikor több mint 5000 ember vette körül egy úttörő otthonát. Benzint hoztak magukkal azzal a szándékkal, hogy felgyújtsák, és lakóival együtt leégessék a házat. Egy testvér, öt testvérnő és egy hatéves kislány volt a házban. Néhány rendőr próbálta megállítani a felbőszült csőcseléket, ám nem jártak sok sikerrel. A kritikus pillanatban azonban váratlanul három, katonákkal teli teherautó jelent meg a helyszínen. A Tanúkat gyorsan kimentették, a csőcseléket pedig erőbevetéssel eloszlatták. Az újságok tudósításaikban mély sajnálkozást fejeztek ki a papság intoleráns viselkedése miatt, mely a problémát okozta.

Mivel olyan veszélyes volt a helyzet, úgy gondolták, hogy bölcs dolog volna, ha a különleges úttörők elköltöznének arról a területről. Idővel azonban a Társulat úttörőket küldött a közeli városokba, akik óvatosan közelítették meg Sahuayo és Jiquilpan várost. Olyan nagy sikereket értek el, hogy 1974-ben, tíz évvel az üldözés után, alapítottak egy csoportot Jiquilpanban és 1990-ben egy másikat Sahuayóban.

Férfi, aki valamiért a farzsebébe nyúlt

Tekintettel az erőszakos üldözésre, hibáztathatók a Tanúk azért, hogy időnként egy kicsit félénkek voltak? Jalisco államban José Mora egy ilyen tapasztalatra emlékszik vissza. Most ugyan nevet rajta, ám akkor nem volt olyan vicces.

Éppen a Zsoltárok 115:16 versét idézte egy férfinak: „Az egek az Úrnak egei, de a földet az ember fiainak adta.” Az ember gyorsan a nadrágja farzsebébe dugta a kezét. Mora testvér azt gondolta, hogy fegyverért nyúlt. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az Újszövetséget és a Zsoltárokat tartalmazó könyvet vett elő! Az ember leellenőrizte az írásszöveget a saját Bibliájában, majd elfogadta az üzenetet. Hamarosan ez az ember és az egész családja Jehova Tanúja lett. „Észrevette, hogy egy kicsit nyugtalan lettem, ám — mondja Mora testvér —  most már, ha nagy ritkán találkozunk, eszünkbe jut ez a váratlan epizód, és csak nevetünk rajta.”

Örömteljes reagálás az elmúlt években

Az üldözés ellenére Jehova dicsőítőinek száma az egész országban egyre növekedett. A jó hír prédikálása egyre hatékonyabb lett, amint a testvérek növekedtek a bibliai és a szervezeti dolgok megértésében. Fokozatosan döbbentek rá a hírnökök annak szükségességére, hogy nyomon kövessék a megnyilvánuló érdeklődést, és hogy ügyeljenek a juhokra. Ennek eredményéül a bibliatanulmányozások száma növekedett. 1970-ben minden hónapban átlagosan 43 961 tanulmányozást vezettek; tíz év múlva ez a számérték 90 508-ra emelkedett. Ezek közül néhányat olyan embereknél folytattak, akik nagyon gyorsan haladtak előre.

Ez igaznak bizonyult Lino Morales és felesége esetében is. Lino egyik barátjával áhítatra ment egy Szűz Mária szoborhoz, egy guatemalai városba. (Mexikóban, Chiapas államban lakott.) Megegyeztek, hogy külön mennek be, hogy elmondják imáikat a szobor előtt. Lino így emlékezik vissza: „Amikor már egy jó ideje nem jött ki, nagyon tisztelettudóan belestem az imaház ajtaján, és micsoda istenkáromlást láttam! A barátom felhajtotta Szűz Mária szoknyáját! Amikor rákiabáltam: »Mit csinálsz?« — gyorsan úgy tett, mintha imádkozna. Kihívó hangon bekiabáltam neki, hogy jöjjön ki, és mikor kijött, felemeltem az öklömet, hogy megütöm. Belekerült egy kis időbe, míg bebizonyította nekem, hogy mit csinált. Mikor lecsillapodtam, elmondta nekem, hogy csalódott a szoborban, mert amikor letérdelt, hogy megcsókolja annak lábát, észrevette, hogy csak az arca és a lába volt simára fényesítve, ám a ruhája alatt csupán kis fadarabok voltak.”

Ez a kellemetlen esemény, kisfia halálával párosulva, mélységesen hatást gyakorolt Lino szemléletmódjára. Mi történt  ezután? Felesége így emlékezik vissza: „Két hölgy jött az ajtómhoz, és a Bibliáról beszéltek nekem, és hamarosan meggyőztek arról, hogy az igazságot mondták. Nálam hagytak egy könyvet, és megígérték, hogy később visszajönnek. Közvetlenül azután, hogy elmentek, elkezdett esni az eső. Amint tovább esett, a két hölgy visszajött, de most már férjükkel együtt, hogy menedéket keressenek az eső elől. Ám az eső egész délután csak esett, és az éjszakát a házamban kellett tölteniük. Kihasználtuk az időt — ők úgy, hogy megosztották, én pedig úgy, hogy megismertem a bibliai igazságot. Másnap kora reggel elmentek, de megígérték, hogy visszajönnek. Egyikük, aki a beszélgetést vezette, általános úttörő volt. Ő és felesége az állam déli részéről valók voltak; a társuk, Caralampio pedig La Trinitaria városából. Legnagyobb meglepetésemre férjem még aznap délután  hazajött a munkából. (Lino messze, egy vidéki iskolában dolgozott.) Vacsora után elmondtam neki, hogy néhány igehirdető látogatott meg, és itthagytak egy könyvet. Együtt kezdtük el tanulmányozni azzal a magyarázattal, melyet mondtak nekem, és le sem tudtuk tenni. Amikor észrevettük, az éjszaka elmúlt és már hajnalodott. Egész éjszaka nem aludtunk.”

Lino felesége elkezdte készíteni a reggelijüket, mialatt Lino felnyergelte a lovat. Azon a reggelen 20 kilométert lovagolt egészen La Trinitariáig, azért hogy megkeresse Caralampiót. Megtalálta a házat, de senki sem volt otthon, mert Caralampio prédikálni volt. Ennek ellenére Lino a közvetlen szomszédnál hagyott egy üzenetet. „Egy kicsit csüggedten mentem haza — emlékezik Lino —, de micsoda meglepetés ért! Másnap korán reggel hallottam, amint valaki kopogtat az ajtón. Amikor kimentem, a prédikálók voltak! Körülbelül este hétkor kapták meg az üzenetet, hogy kerestük őket. Rögtön elkészültek, és egész éjszaka gyalogoltak, míg pirkadatkor megérkeztek a házamhoz. Így kevesebb, mint 48 órán belül, attól számítva, hogy otthagyták a könyvet, a távolság és az éjszaka ellenére, ezek a prédikálók egy újralátogatást végeztek.”

Az újralátogatás három napig tartott. Az alatt az idő alatt Isten Szavából megtanították Linót és feleségét a Biblia alapigazságaira. A negyedik napon mindketten elkísérték a Tanúkat a másoknak való prédikálásba. Ezzel egy nagy család kezdte szolgálni Jehovát.

„Hozzátok vissza a fiamat az életre, vagy mindnyájatokat kidoblak”

Az Oaxaca államban lakó Edilberto Juárez is gyorsan elfogadta az igazságot. „Éppen öcsém halálát gyászoltam, valamint a fiamét, aki ugyanazon a napon követett el öngyilkosságot — emlékezik vissza. — Látva ezt a végzetes eseményt, azonnal az isteneimhez (bálványaimhoz) fordultam, melyek a házam  egyik felén a falat teljesen betöltötték, és azt mondtam nekik, hogy vissza kell hozniuk a fiamat az életbe, mert ha nem, akkor kidobom őket. Nyolc nap után, látva azt, hogy azok az istenek egyáltalán nem mutatják meg erejüket, megtisztítottam tőlük a házamat. Keserű könnyeket ejtettem szeretteim elvesztése miatt.

Egy tanító keresett meg, hogy vigasztalni próbáljon. Adott nekem egy Újszövetséget, és azt tanácsolta, hogy olvassam, de mivel még soha sem láttam Bibliát, nem érdekelt, és félreraktam. Az idő tájt egy pünkösdista látogatott meg. Mialatt beszélgettünk, észrevettem egy aktatáskás embert. A pünkösdista felismerte őt mint Jehova Tanúja egyikét, és azt javasolta, hogy hívjuk be, mert ő többet tud az Írásokról. A Tanú bejött, és amint megtudta, hogy gyászolok, a feltámadásról kezdett beszélni. Ez valóban nagyon érdekelt.”

Ez a Tanú rendszeresen kezdte látogatni Edilbertót, még ha ez hosszú gyaloglást jelentett is. „Majd elkezdtem másoknak is beszélni új hitemről — mondta Edilberto. — Közülük hárman elkezdtek érdeklődni az igazság iránt, és kezdtek a házamban összejönni; így mikor a hírnök meglátogatott minket, négyen tanulmányoztuk a Bibliát.”

Rövid, „művelődési” tanulmányozási tanfolyamok

Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, melyet 1968-ban adtak ki, „a kék bombának” nevezték abban az időben, és arra buzdítottak bennünket, hogy 6 hónap alatt tanulmányozzuk át az emberekkel. Ám nem mindenkinél tartott ilyen sokáig. Egy esetben kevesebb mint két hétig tartott a tanulmányozás. A fiókhivatal így számolt be erről:

„Egy hölgy Az Őrtorony megrendelését ajándékba kapta meg, és így tanult az igazságról. Amikor a kerületszolga egy közeli várost látogatott meg feleségével, a hölgy részt vett a körzetkongresszuson. A testvér és felesége beszélgetett vele, és  megfigyelték, őszinte vágya, hogy Jehovát szolgálja, és a kisvárosban, ahol lakik, segítséget nyújtson az embereknek. Tehát intézkedtek, hogy az Igazság könyvet tanulmányozzák vele. A problémát az jelentette, hogy nem volt annyi idő a tanulmányozásra, mint amennyit a Társulat vázolt, mivel csak két hétig maradt abban a városban, ahol megtartották a körzetkongresszust, utána pedig egy kis repülőgéppel visszatért a hegyekben lévő városába. Ezért a kerületszolga felesége két hétig intenzíven tanulmányozott vele. A tanulmányozás tulajdonképpen péntektől péntekig, harminc órában történt meg, és az Igazság könyvet teljesen átvették. Ez a hölgy hasznot akart meríteni a rendelkezésre álló időből, ezért néhány délután és este a kerületszolga és a felesége két-három órát töltött azzal, hogy választ adjon sok kérdésére. A második hét végére minden választ aláhúzott a könyvében, és nagyon felbuzdult, hogy visszatérve elszigetelt városába, segítsen másoknak.”

Mielőtt a második hét végén elhagyta a várost, megkeresztelkedett. Hazatérve, hamarosan nyolc tanulmányozást vezetett egymaga, megtartották az Őrtorony-tanulmányozást, melyen 15 fő volt jelen, és egy elszigetelt csoport alakult meg. Most azon a vidéken egy gyülekezet van.

A véni elrendezés hasznára válik a „csoportoknak”

A hű és értelmes rabszolgától származó Írás szerinti tanáccsal összhangban, 1972-ben új elrendezést vezettek be a „csoportok” felvigyázására. Az egyetlen „csoportszolgát”, aki mindenre felügyelt, a vének testületével váltották fel. Minden tőlük telhetőt megtettek. De ezután, ugyanúgy, mint napjainkban, sok csoport volt, melyekben a hírnökök hálásak voltak azért, hogy közülük egy vagy esetleg két testvér képesített arra, hogy vén legyen. Az új elrendezés alatt sokan, akik csoportszolgák voltak, vének lettek, ám néhányan nem teljesen feleltek  meg az Írás szerinti követelményeknek. Azoknak, akik már képesítettek, nem lehetett kegyetlenül bánniuk a nyájjal, mint ahogy azt korábban tették egyesek (1Pét 5:2, 3). Kettő vagy több, az Írásoknak megfelelően képesített férfi szolgált mint a vének testülete, ezzel a szervezet együttérzőbbé vált a nyáj szükségleteinek kielégítésében, így még teljesebben utánozva a Jó Pásztort, Jézus Krisztust.

Egészen napjainkig szükség van további képesített férfiakra, hogy vénként szolgáljanak. A Tanúk számának gyors növekedése miatt sok gyülekezetnek (1989-ig mint „csoportokra” történt rájuk utalás) a gondját egy vén és néhány kisegítőszolga viseli; néhány esetben pedig minden felelősséget a kisegítőszolgák hordoznak. A Veracruz államban levő Tantoyuca városban két gyülekezet volt, de csak egy vén. Enrique Hernández Montes (vén és úttörő), hogy segítsen ezen a területen, ideköltözött a családjával. Abban a gyülekezetben, amelybe kinevezték, olyan sok érdeklődő volt, hogy nem mindenki fért be a Királyság-terembe. Szükségszerű volt, hogy a csoportot két osztályba rendezzék, és hogy a második csoportnak megismételjék az összejöveteleket. Néhány éve a Sinaloa állambeli Palmillasban lévő egyetlen vén észrevette, hogy 21 személy van, aki a következő kongresszuson meg akar keresztelkedni. A tőle telhető lehető legtöbbet tette meg, hogy minden keresztelkedésre jelölttel átvegye a kérdéseket.

Még ott is, ahol a képesített testvérek száma nagyon korlátozott, a felelősségek megosztására tett intézkedés a juhokra való nagyobb figyelmet eredményez.

Bekövetkezett a megrostálás ideje

Nagy várakozás övezte az 1975-ös évet, és azt, amit ez Jehova szándékának beteljesülésére vonatkozóan jelenthet. Néhányan vágyakoztak erre a dátumra, mint arra az időre, amikor a régi rendszer elpusztul és létrejön Isten új világa. Amikor  ezek a várakozások nem váltak valóra, egyesek felhagytak Isten szolgálatával. Néhányan hitehagyottakká váltak. De Jehova Tanúinak nagy többségét a Jehova iránti szeretet ösztönözte. Tudták, hogy Isten Szava sohasem fog kudarcot vallani.

1975—1976 folyamán Jehovába vetett teljes bizalommal a világméretű szervezet felkészült a további növekedésre. Nem csalódtunk. Mexikó jelentős mértékben vett részt ebben a sorra kerülő kiterjeszkedésben. Mi járult ehhez hozzá?

Népes családok egységesek a Jehovának végzett szolgálatban

Mexikóban népes családok vannak. Amikor tehát egy bibliatanulmányozást bevezetnek, gyakran három, négy vagy még több személy vesz részt ezen. Általában a családok egységesek maradnak, és a gyermekek nagy tiszteletben tartják szüleiket. Ennek egyik eredménye az, hogyha a szülők megragadják az igazságot, akkor a gyermekek is. Amikor alkalmazzák a bibliai tanácsot, a családi kötelékek még erősebbé válnak, és gyakran egész családok vesznek részt együtt Jehova szolgálatában.

A fiatalokkal éreztetik, hogy ők is a gyülekezeti elrendezés részei. Az összejöveteleken mindenki meleg kézfogással üdvözli a másikat — beleértve ebbe a fiatalokat is. Csak nagyon ritkán viselkednek a gyermekek közönyösen a gyülekezetekben. Mindegyikőjük részt akar venni rajta, és buzgón segítenek más tevékenységekkor is a teremben.

Gyakran lehet látni egész családokat, amint együtt vesznek részt a szántóföldi szolgálatban. Néhány esetben erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a család többsége részt vegyen az úttörőszolgálatban. Például a Zapata városi (Morelos állam) Oriente gyülekezetben Guilebaldo Hernándeznek és feleségének három lánya különleges úttörő, másik három pedig (elszigetelt területen) általános úttörő. Két fiuk hírnök és kisegítőszolga, valamint másik két kislányuk (11 és 12 évesek) még  kereszteletlen hírnökök. Ebben a 12 tagú családban 6-an gyülekezeti hírnökök, és 6-an úttörők!

Aguascalientes város (Aguascalientes állam) Estrella gyülekezetében Sabino Martínez Durán vénként és általános úttörőként szolgál. Felesége és lánya is általános úttörő. Egyik fia ugyanabban a gyülekezetben általános úttörő és kisegítőszolga. Egy másik fia a mexikói Bétel-család tagja, harmadik fia pedig a fiókhivatal építésén vesz részt.

A szülők tisztelete jó eredményeket hozott

Kétségkívül a mexikói családtagok tiszteletet mutatnak ki egymás iránt, és ez hozzájárul a Királyság-üzenet terjesztéséhez. Ezt a továbbiakban egy Chihuahua államban megtörtént tapasztalat szemlélteti.

A navojoai (Sonora állam) vének hallottak arról, hogy El Trigo de Russóban, mely város a Chihuahua állami hegyekben terül el, vannak akik tanulmányozzák a társulati kiadványok — mint például az Igazság könyv — segítségével a Bibliát. Egy vén és egy kisegítőszolga nehéz, egynapos utat tett meg, hogy leellenőrizze a jelentést, és hogy segítsen ezeknek az újonnan érdeklődő személyeknek. Úgy találták, hogy egy tanító a feleségével, akik nem voltak Tanúk, bibliatanulmányozásokat vezetnek az emberekkel. Két összejövetelt tartottak egy héten, melyeken 25—30 fő volt jelen. Hogyan jöhetett ez létre?

A tanító édesanyja, aki Jehova Tanúja volt, meglátogatta a fiát. Mialatt náluk volt, prédikált néhány embernek ezen a területen, és Igazság könyveket hagyott náluk. Látva azt, hogy ezek az emberek érdeklődést tanúsítanak, rávette a fiát és menyét, hogy segítsenek nekik. Ez a házaspár nem volt Jehova Tanúja, bár fiát az édesanya Jehova útjaira oktatta fiatal korában. Az édesanyja iránt érzett szeretete és tisztelete miatt a fia beleegyezett, hogy tanulmányozzon az emberekkel, és ebben  természetesen a menye is csatlakozni akart. Amint a csoporttal tanulmányoztak, az ő érdeklődésük is feléledt. Négy hónapon belül átvették az Igazság könyvet. A két navojoai testvér intézkedéseket tett arra, hogy vének és más hírnökök rendszeresen tegyenek látogatásokat. Abból a csoportból az elsők, akik hírnökök lettek, a tanító és felesége volt. 1989-ben, a kerületkongresszuson keresztelkedtek meg. 1990 júniusában egy tíz főből álló gyülekezetet alapítottak El Trigo de Russóban, és majdnem mindenkivel tanulmányozzák a Bibliát, aki azon a területen lakik.

A Gileád Kulturális Iskola kielégíti a szükségletet

Sok fiatal mexikói úttörőszolgának volt az a vágya, hogy más országokban szolgáljon, ahol nagyobb a szükség. Mivel azonban itt, Mexikóban is nagy a szükség a szántóföldön, nem buzdították őket arra, hogy külföldre költözzenek, és csak nagyon keveset hívtak meg a Gileád Iskolába. Ezenfelül a Gileád Iskola megkívánja, hogy megtanuljanak angolul, ami néhányuknak nagyon nehéz volt. 1980—1981-ben azonban 72 fiatal mexikói úttörő a Mexikói Gileád Kulturális Iskolán kapott különleges kiképzést a szolgálatra, melyre Latin-Amerikában bárhol szükség lehet.

Mivel nem okozott nehézséget nekik a nyelv és az, hogy a mexikói kultúrához nagyon hasonló országokba menjenek, ezek a végzősök könnyen be tudtak illeszkedni azokba az országokba, ahova kijelölték őket.

Új fióklétesítményeket adtak át

Amint a szervezet növekedése folytatódott, a Melchor Ocampo utca 71. szám alatti hivatal túl kicsinek bizonyult arra, hogy továbbra is onnan viseljenek gondot a munkára. 1973-ban a La Torre del Vigía vásárolt egy telket Mexikóvároson kívül, El Tejocote településén, ahol egy új és tágas Bétel-otthont építettek, mely több mint száz embert tudott elszállásolni.  A Bétel-család ide költözött, és az átadás 1974 áprilisában volt. Úgy tűnt, hogy ez elegendő helyet biztosít arra, hogy a munkára sok évig felügyeljenek. Ám nem így történt! Amint a Tanúk számának növekedése felgyorsult, bővítésre volt szükség, így 1985-ben bővítményeket adtak át, majd 1989-ben további kiegészítéseket.

Azonkívül, hogy gondoskodás történt hivatali létesítményekről, valamint a Bétel-család elszállásolásáról, arról is szükséges volt gondoskodni, hogy nagy mennyiségű bibliai irodalmat állítsanak elő a mexikói szántóföld számára. Egyre nehezebbé vált, hogy a folyóirat-szállítmányokat külföldről kapjuk meg. Saját magunknak szerettünk volna nyomtatni, de ezt a törvény nem engedte meg egy polgári társulatnak. A helyzet áthidalása végett 1983-ban egy helyi kereskedelmi céggel megegyeztünk, hogy a La Atalayát és a ¡Despertad!-ot kinyomtatják. Megpróbáltuk, hogy könyveket nyomtassanak és kössenek különböző kiadók. A legtöbb azonban, amit ésszerű áron el tudtunk érni, fűzött könyvek kiadása volt. Állandó probléma volt a gyenge minőség és a késői szállítás.

Ekkor elhatározták, hogy kifejezetten a kiadásra egy másik Társaságot alapítanak meg. Ennek működése összhangban volt minden jogi követelménnyel, mely ebben az országban érvényben volt az ilyen tevékenységre. A Bételtől 15 percre levő gyárat megvásárolták, átalakították, valamint egy új nyomdát helyeztek üzembe. Micsoda öröm volt, amikor bejelentették, hogy Brooklynban a Watchtower Society egy Mexikó felé induló hajóra felrakodott két darab M.A.N. rotációs nyomdagépet. De micsoda csalódás volt megtudni, hogy amikor a hajó útközben belekerült egy zord viharba, a gépek gyakorlatilag összetörtek. A fiókbizottság tagja, Roberto Gama elutazott a veracruzi kikötőhöz, hogy átvegye a nyomdagépeket — illetve azt, ami megmaradt belőlük. Sírva fakadt a látványtól.

 Lehetséges lesz-e valaha, hogy helyreállítsák azokat a nyomdagépeket? Talán más alkalommal, más körülmények között a gépeket kiselejteznék. De ez esetben üzemképessé kellett tenni őket, és ez a feladat nem volt lehetetlen azoknak a testvéreknek, akik megtanultak rögtönözni, és egyáltalán azt, hogy hogyan tegyenek bármit is használhatóvá azért, hogy az életszükségletekről gondoskodjanak. A Társulat két testvért küldött Brooklynból, hogy a mexikói testvéreknek segítsenek, és nagy erőfeszítéssel, valamint türelemmel áthatott kitartással az összetört részeket megjavították, illetve kicserélték, és az első gépet üzembe helyezték. Hála Jehovának, működött! Majd a második gépet helyezték üzembe.

Igazi öröm volt, amikor az 1984. október 1-jei La Atalayát kinyomtatták. A ¡Despertad!-ot 1985. május 22-ei számtól kezdték el nyomtatni. Végül micsoda megkönnyebbülés volt megszakítani minden szálat a világi nyomdaüzemekkel.

Két új, négyszínnyomásos, Hantscho rotációs ofszetnyomó gép érkezését várták 1987-ben, tehát a gyárat megnagyobbították, hogy helyet készítsenek nekik. 1988 szeptemberében a „¡Mira! Estoy haciendo nuevas todas las cosas” (az „Íme, mindent újjáteszek!”) című füzet négyszínnyomásban jött ki a nyomdából! Azóta minden szükséges folyóiratot és könyvet, amely Mexikónak, valamint sok más közép-amerikai országnak szükséges, itt állítanak elő. A két négyszínnyomásos gép egy hónapban négymillió példányt nyomtat a folyóiratokból.

Jehova Tanúi gyülekezete Mexikóban

Jehova Tanúi szervezete mindig ugyanazon az alapelveken működött Mexikóban, mint a világ más részein. Abban is, hogy a testvérek 1931 óta személyesen úgy azonosítják magukat, mint Jehova Tanúi. Mégis — amint azt már korábban kifejtettük — sok évig szükséges volt Mexikóban, hogy a szervezet úgy működjön, mint egy polgári és oktatási társulat.

 Az 1980-as évtized folyamán azonban változások kezdődtek. Kormányképviselők ismételten meglátogattak néhány összejöveteli helyünket, és követelték, hogy ezeket a helyeket jegyeztessük be a kormánnyal, mint vallásos összejöveteli helyeket, és hogy ezek váljanak szövetségi tulajdonná. Másrészt viszont egyre nehezebb lett helyiségeket kibérelni kongresszusaink számára, mivel a hatóságok kitartottak amellett, hogy a törvény szerint tilos nyilvános helyeken összejöveteleket tartani.

Ez 1988-ban a kormányképviselőivel való tárgyalásokhoz vezetett. Megtudtuk, hogy a hatóságok, még ha nincs is kifogásuk a szervezetünk magatartása ellen, nagy bizalmatlansággal vannak irántunk amiatt, amit mások mondtak nekik szervezetünkről, és a nemzeti jelképek iránti magatartásunkról. Ráadásul azt gondolták, hogy szervezetünk titokban működik, mivel a gyülekezeti helyeinket nem lehetett könnyen azonosítani. A hatóságokkal folytatott tárgyalások során részletesen tanúskodtunk nekik arról, hogy mik Jehova Tanúi hitnézetei. Tisztáztuk keresztényi semlegességünk álláspontját, valamint a kormányhatóságok iránti tiszteletünket, miszerint kiegyensúlyozottan tartózkodunk attól, amit bálványimádásnak tekintünk. Végül az derült ki, hogy szervezetünknek nyilvánosan kellene működnie, mint Jehova Tanúi vallásszervezete, még ha ez azt jelenti is, hogy minden gyülekezeti helyünk állami tulajdon lesz. Ez hozzájárulna ahhoz, hogy a hatóságok jobban megismerjék a munkánkat, és úgy éreztük, hogy ez pozitív eredményekkel járna. Ennek ellenére nem volt megoldás arra vonatkozóan, hogy hogyan tarthatnánk nagy kongresszusokat.

A Vezető Testület jóváhagyásával 1989-ben egy levelet írtunk minden „csoportnak”, közölvén, hogy április 1-jétől vallásos szervezetként működünk. Később a Nuestro Ministerio del Reino (A mi Királyság-szolgálatunk) — melynek neve az  Informador de la Torre del Vigíáról változott át — júniusi száma további részleteket közölt. Attól kezdve a házankénti munkában használjuk a Bibliát, és imádkozunk az összejöveteleken. Később elkezdtünk énekelni az összejöveteleken.

Elképzelhetitek milyen örömet szerzett ez a gyülekezeteknek! A művelődési tanulmányozások termében vagy tanulmányozási termekben (melyek ma már Királyság-termek lettek), valamint a kongresszusokon örömkönnyek gördültek végig a testvérek arcán, amikor közösen kezdtek imádkozni és énekelni. Azonkívül a házról házra végzett tanúskodásunkban a Biblia közvetlen használata még nagyobb lelkesedéssel töltötte el a testvéreket, még hatásosabbá tette munkájukat, és nagy megelégedettséget nyújtott nekik. Anélkül, hogy teljesen ráébredtünk volna, mi is leraktunk egy alapot, melyről jogilag megvédelmeztük a keresztényi életformánkat.

Tanú gyermekek erőteljes nyomás alatt

Jehova Tanúi gyermekei mindig erőteljes nyomás céltáblái, mivel nem tisztelegnek a zászló előtt — semmiféle zászló előtt sem. Saját maguk vagy szüleikkel együtt, a gyermekek kifejtették álláspontjukat tanáraiknak. Néha elfogadták a magyarázatukat, de az esetek többségében kizárták őket az iskolából. Amikor kicsapták a gyermekeket, a szülők olyan iskolát kerestek, ahol toleránsabb tanárok voltak, azért hogy a gyerekek folytathassák tanulmányaikat. Legálisan azonban semmi mást sem tehettek, mivel semmi alap sem volt a gyermekek jogainak megvédésére a hatóságok előtt.

Amint a hírnökök száma egyre nőtt, úgy nőtt a nyomás a Tanú gyermekeken. Újságcikkek kifogásolták a Jehova Tanúi által képviselt álláspontot. Mivel most már vallási szervezetként működtünk Mexikóban, elérkezett arra az idő, hogy elindítsunk egy kampányt a Tanú gyermekek keresztényi lelkiismerete védelme mellett az iskolákban.

 Küzdelem a lelkiismereti szabadságért az iskolákban

1989-ben erőteljes fellebbezéseket nyújtottak be a szövetségi hatóságokhoz a gyermekek tanuláshoz való joga miatt, azzal összhangban, amit az ország alkotmánya biztosít. Az egész országban lévő Tanú ügyvédek együttműködtek azokkal a bizottságokkal, melyeket azért állítottak fel, hogy ezen ügyek kezelését koordinálják a fiókhivatal Jogi osztályának irányítása alatt. Sok tanfelügyelő meghátrált, amikor szembekerült egy jogi perrel. Több mint száz esetet vittek a bíróság elé. Negyvenkilencet Jehova Tanúi javára döntöttek, és 28 még mindig függőben van. Huszonnyolc esettel fellebbeztek a Magistrados de los Colegiados de Circuitóhoz (bíróságok, melyek a szövetségi bíróságok felett állnak), és ezek közül 14-nek kedvező ítéletet adtak, ezzel példát állítva az alsóbb szintű bíróságoknak. Semmilyen engedményeket sem kaptak a gyermekek, de a bírók a törvénnyel összhangban hoztak ítéletet, miszerint semmilyen indokkal sem lehet egyetlen gyermektől sem megvonni az oktatást. Amikor a tanfelügyelők önkényesen cselekedtek, sok esetben a szövetségi hatóságok léptek közbe. Néhány tanfelügyelő ésszerűbbé vált az üggyel kapcsolatban, és néhány kedvező utasítást bocsátott ki.

Egy programot szerveztek a Tanúknak, hogy tanfelügyelőket látogassanak meg az ország minden részén, és első kézből adjanak felvilágosítást arról, hogy mi az álláspontjuk Jehova Tanúinak a polgári szertartásokkal kapcsolatban. Bibliai és jogi felvilágosításokkal szolgáltak nekik. Sokan közülük csak nagyon keveset tudtak Jehova Tanúiról. Lassanként a tanfelügyelők felismerték, hogy a Tanú gyermekek vallásos alapelvek szerint kiiskolázott lelkiismereti álláspontjuk miatt utasítják vissza a bizonyos ceremóniákban való részvételt, ennek ellenére azonban a gyermekek tiszteletben tartják a nemzeti jelképeket és a hatóságokat (2Móz 20:4; Róma 13:1). Még ha a problémák nem is teljesen oldódtak meg, alapos tanúskodást  végeztek a bíróknak, tanfelügyelőknek és a tanároknak, és ennek eredményeképpen néhányan érdeklődést mutattak az igazság iránt (Máté 10:18–20).

Az egyik szövetségi bírót — a Chihuahua állambeli Ciudad Juárezben —, aki kedvező ítéletet hozott, most látogatják a testvérek. Nem olyan régen azt mondta nekik, hogy már majdnem befejezte Az élet — hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? című könyv olvasását. Majd kihúzta az íróasztala fiókját, és ezt mondta: „Itt van a Bibliám, amit adtak nekem, és ezek a könyvek állnak hozzám a legközelebb.”

Egy másik, chilpancingoi (Guerrero állam) bírónő, aki kedvező ítéletet hozott, megkérte a testvéreket, hogy magyarázzák el neki világosan a keresztényi semlegességre vonatkozó álláspontunkat. Értékelte a magyarázatot, és közölte, hogy bár ezelőtt nem értette tisztán az álláspontunkat, örül, hogy a törvénnyel összhangban levő ítélete a mi javunkra dőlt el. Ő is elfogadott néhány bibliai irodalmat.

Kongresszusok — hatalmas tanúskodás

Hogyan befolyásolja kongresszusaink megtartását az a tény, hogy most már mint elismert szervezet működünk, nem csupán egy művelődési társulatként, hanem mint Jehova Tanúi  vallásszervezet? Amikor 1988-ban ezt a helyzetet először terjesztettük a hatóságok elé, ők egyszerűen a törvényre mutattak, mely nem rendelkezett a vallásokról úgy, hogy nyilvános összejöveteleket tartsanak a szokásos összejöveteli helyeiken kívül. Akkoriban azt javasolták, hogy nyilvános helyek használata helyett, nekünk is legyenek nagy létesítményeink a kongresszusaink számára. Ám mi továbbra is kitartottunk emellett, és megkérdeztük, hogy kaphatnánk-e különleges engedélyt a nyilvános helyeken megtartandó nagy összejöveteleinkre. Azt mondták, hogy beadhatnánk a kérelmeinket, és ezeket felülvizsgálják. Nem tiltották meg, hogy nagyobb összejöveteleket tartsunk, mivel mindig is tartottunk ilyeneket, és más vallások is tartanak nyilvános vallási tevékenységeket. A Társulat egyik felelős testvére visszaemlékszik, hogyan végződött az a tanácskozás: „Amikor elköszöntünk, ezt mondtam: »Nos, akkor abban maradhatunk, hogy így folytatjuk tovább, mindaddig, amíg további rendelkezéseket nem hoznak.« Egyetértettek ezzel, és barátságos légkörben távoztunk.”

Így a Társulat folytatta a kongresszusokra való előkészületeket, ám kitűzőkártyákat kezdtünk használni, ugyanúgy, mint a világ többi részén lévő Tanúk. Mi is elkezdtünk énekelni és imádkozni a kongresszusainkon. Ahelyett, hogy kerültük volna a nyilvánosságot, szívélyesen fogadtuk a riportereket. Kormánymegbízottak jöttek, akik jelen voltak a különböző  helyeken megtartott kongresszusokon, melyek kedvező benyomást tettek rájuk. Jehova áldásával a kongresszusok jó tanúskodásul szolgáltak a neve mellett.

Az 1993-as év utolsó hónapjaiban 161 „Isteni tanítás” kerületkongresszust tartottunk meg 74 városban, melyeken 830 040 személy volt jelen, és a megkeresztelkedők létszáma 15 662 volt. Ez bizony különbözött a korai kezdetektől.

„Ébresztő a katolikus egyháznak”

Az országban számos újság nagyon pozitívan számol be néhány nem olyan régi kongresszusunkról, és ez a maga módján tanúskodás volt, mely jó fényt vetett Jehova nevére. A monterrey-i (Nuevo León állam) El Norte 1991. október 27-i száma ezt írta: „Még akkor is, ha 25 000 Jehova Tanúja volt a monterrey-i Baseball Stadionban, egyáltalán nem volt szemetelés, lökdösődés, kiabálás bent, és még a rendőrökre sem volt szükség . . . A sokaság — gyermekek, fiatalok és felnőttek — elegáns ruhákban jött el az eseményre; a férfiak nyakkendőik viselésével, a nők pedig szolid színű, hosszú szoknyáikkal tűntek ki. Majdnem mindenki kezében volt egy Biblia — a Tanúk saját fordítása, amit New World Translationnek hívnak —, melyet mindannyian használtak, valahányszor csak utalt az előadó ennek a könyvnek valamely részére.” Ugyanebben a városban egy másik újság egy katolikus főpap szavait idézte, aki ezt mondta: „Jehova Tanúi évenkénti összejövetelének üzenete ébresztő a katolikus egyháznak, hogy erősítse meg a hitét.”

Egy riporternő, aki jelen volt Jehova Tanúi kongresszusán az Arena Méxicóban, leírta, amit látott és hallott, majd ezt mondta: „Ami engem illet, ez elgondolkodtat. Körülnézek az egyházközségeinkben, a közösségeinkben, magamba nézek és szégyenkezem amiatt a szegényes bizonyságtétel miatt, melyet hitvallásomról teszek, és amelyben erősen hiszek . . . Amint eljövök Jehova Tanúitól, megvizsgálva a lelkiismeretemet, erőt  kérek ahhoz, hogy igaz tanúja lehessek az igaz vallásnak.” Coahuila államban levő északi város, Monclova újsága, a La Voz ezt mondta: „El kell fogadnunk az igazságot, amit ők megvalósítanak . . . Alig néhány napja, ugyanezen a helyen a katolikusok tartottak egy összejövetelt, melyen még a katolikus egyház állami vezetője is jelen volt, ám a stadion sohasem volt olyan tiszta, mint most . . . még a háromnapos összejövetel után is. Még mielőtt távozni fognak, tisztán hagyják a stadiont . . . Bátran merjük állítani, hogy csak akkor néz ki szépen és »használhatóan« ez a park, amikor Jehova Tanúi tartják benne az összejöveteleiket.”

A vér helyes használatának kérdése

Jehova Tanúi lévén Mexikóban a jelenlegi állapotunk jobb helyzetbe hozott minket ahhoz, hogy megvédjük a vérre vonatkozó, Biblián alapuló álláspontunkat. Mindig nehézséget okozott a testvéreinknek, hogy figyelmet szenteljenek rájuk a kórházakban. Mexikóban az orvosok nem szokták meg, hogy megkérdőjelezzék a kórházi pácienseik gondozására vonatkozó ismeretüket és ellenőrzésüket. A testvérek, akiknek műtétre volt szükségük, elmagyarázták vallásos álláspontjukat az orvosoknak, de csak nagyon kevés esetben vették figyelembe a lelkiismeretüket. Egyik intézményből a másikba kellett menniük, hogy megpróbáljanak olyan orvosokat találni, akik vér felhasználása nélkül kezelik őket.

Azzal a kilátással, hogy jobbá tegyék a helyzetet, 1991. január 25—27-ig egy orvosi szemináriumot tartottak Mexikóban. Ez a brooklyni testvérek irányításával történt. Ezt követően a fiókhivatalban felállították a Kórházi Információs Részleget, valamint Kórházi Összekötő Bizottságokat hoztak létre országszerte. Azóta az országban lévő orvosi intézményekben nagymértékben tanúskodtak Jehova Tanúi vérre vonatkozó álláspontjáról.

 1991 áprilisában a Guerrero állambeli Acapulcóba meghívtak az Első Iberoamerikai Vérbanki és Vérátömlesztéstani kongresszusra néhány testvért, akik az Összekötő Bizottságokkal dolgoznak együtt. 12 közép- és dél-amerikai országból voltak jelen képviselők. A „Szervezés, szabványosítás és jogi keret” című előadásban megemlítették, hogy „Jehova Tanúi olyan csoport, amely a vallási meggyőződése miatt ellenzi a vér felhasználását, és ez szükségessé teszi az alternatívák keresését”. Az orvos, aki előadta ezt a felvilágosítást, röviden beszélt a Kórházi Összekötő Bizottságokról. Előzőleg tartottak vele egy megbeszélést, és tudta, hogyan vagyunk megszervezve. Volt egy ülésszak a kérdéseknek, és amikor néhányan kitartottak amellett, hogy a vallásos meggyőződés ellenére meg kell menteni az életet, az orvos egyszerűen ezt mondta: „Ha el akarják kerülni a jogi problémákat, jobban teszik, ha tisztelettel vannak e vallási csoport iránt.” Majd hozzátette, hogy az általános egészségügyi törvénykönyvvel összhangban, a beteg beleegyezését kell megkapni, mielőtt vért használnak.

Egy másik előadássorozatot a legfelsőbb bíróság előadótermében tartották meg. Ezek közül az egyiken egy ügyvéd két kérdést tett fel, melyek hatással vannak Jehova Tanúira: „Jogos-e megtagadni Jehova Tanúitól az egészségügyi szolgáltatásokat csak azért, mert nem adnak vért?”, valamint „Szabályszerű és jogos-e ráerőltetni Tanú páciensekre a vérátömlesztést?” Az Egészségügyi Minisztérium Jogi Főosztályának Igazgatója megmutatta, hogy semmi sem követeli meg a törvényben azt, hogy egy páciens vért adjon az orvosi ellátásért cserében. Kijelentette: „Az orvosi ellátás egy olyan kötelezettség, melyet a köztársaság alkotmánya minden intézményre rábíz, és ezt bármilyen korlátozás nélkül meg kell adni. Az orvosi ellátás megtagadása bűncselekmény.” Ezek az előadások néhány egészségügyi minisztérium jogtanácsosával való pozitív találkozóknak nyitották meg az utat.

 Egy jelentés a Kórházi Információs Részlegtől ezt mondja: „Találkozót szerveztek a mexikói Egészségügyi Minisztérium Jogi Főosztályának Igazgatójával. Elmagyarázták neki a Kórházi Összekötő Bizottságok elrendezését, és úgy gondolta, hogy ez az elrendezés nagyon kivételes. Majd megkért minket, hogy magyarázzuk el neki konkrétan a Bibliából, hogy mi az alapja a vallásos álláspontunknak. Úgy látszott, hogy nagyon jól megértette, és azt mondta, hogy más orvosi hatóságokkal is kapcsolatba hoz minket, hogy ők is hallják az álláspontunkat, és azokat az utasításokat, melyekkel rendelkezünk. Az egyik következő találkozó egy olyan orvossal folyt, aki a transzplantációs központ vezetője, és aki nagy sikerrel hajtott már végre veseátültetéseket Jehova Tanúin. Ezek a találkozók nagyon érdekesnek bizonyultak, mivel az orvosokra benyomást tett az a mód, ahogyan világszerte meg vagyunk szervezve arra, hogy jobb megértést érjünk el a Tanú páciensek és a kórházi személyzet között.”

A számok beszélnek

Ezalatt a hírnökök továbbra is nagyon tevékenyen folytatták a jó hír prédikálását. Kimagasló növekedés történt 1931 óta, amikor is 82-en jelentették a szántóföldi szolgálatban való részvételüket. 1961-re 25 171-es hírnökcsúcsot értünk el. A bibliatanulmányozási tevékenységben javulás történt, ám még mindig nem sok testvért képeztek ki a bibliatanulmányozások levezetésére. A hírnököket fokozatosan oktatásban részesítették, és ez odavezetett, hogy nagyobb sikereket értek el a házról házra végzett munkában, az újralátogatásokon és a bibliatanulmányozások vezetésében.

Így 1971-re új csúcsot értünk el több mint 50 000 hírnökkel. Nyolc évből hétben több mint 10 százalékos növekedést értünk el; néha ez 14 százalékra is felszökött. Ezenkívül az 1970-es években majdnem minden évben több mint  5000 ember keresztelkedett meg. Csak 10 évet vett igénybe 1971-től kezdődően, hogy még közel 50 000 ember csatlakozzon a hírnökök soraihoz. 1981-ben új csúcsot értünk el 101 171 fővel. Erre az időre a bibliatanulmányozások száma majdnem utolérte a hírnökcsúcsszámot, és attól fogva átlagosan több mint egy házi bibliatanulmányozása volt egy hírnöknek.

A testvérek buzgalma a szántóföldi szolgálat iránt nem csökkent. Az 1994-es szolgálati év 404 593-as hírnökcsúccsal végződött. A bibliatanulmányozások száma mára már több mint 535 000-et tesz ki. Az 1994-es Emlékünnepen jelen levők száma 1 379 160 volt, mely azt mutatja, hogy minden 63. személy az országból jelen volt. Az alábbi táblázat mutatja, hogy 1931 óta eltelt években mennyire nőtt Jehova szolgáinak a tevékenysége ebben az országban.

Amint a táblázatból kitűnik, az 1981-es évvel kezdődő évtizedben fellendülés látható a házi bibliatanulmányozások számában, 1981-től a 100 636-os átlagról, 1991-ig 472 389-re emelkedett, a növekedés tíz év alatt 369 százalékos volt, és ez még nem állt meg!

 Mexikóban nagyon könnyű bibliatanulmányozást bevezetni. Például egy hírnök a Nuevo León államban levő Monterrey-ben a legelső alkalommal, amikor az ajtónál beszélt egy hölggyel, bibliatanulmányozást kínált fel neki. Ő azonnal elfogadta. Később a Tanú megkérdezte, hogy miért volt annyira készséges beleegyezni, hogy házi bibliatanulmányozást folytassanak vele. Ezt válaszolta: „Ön az első személy, aki valaha is felkínálta nekem, hogy tanulmányozza velem a Bibliát.”

„A hírnökök túláradnak a lelkesedéstől”

Sokan megkérdezik: „Mi a titka az elmúlt évtizedben Mexikóban bekövetkezett hatalmas növekedésnek?”

A fiókbizottság egyik tagja így felel erre: „Bárhova is mész az országban, a hírnökök túláradnak a lelkesedéstől, és úgy látszik, mintha az egész országot izgalomba hozná az igazság. A testvérek tele vannak szántóföldi tapasztalatokkal, és megkérnek téged, hogy a tiédet is hallhassák. Az igazság betölti a testvéreket, és az életük akörül forog. A hírnökök nagyon buzgók, bárhova mennek is, mindenhol a Királyság jó hírét prédikálják, és Jehova megáldja erőfeszítéseiket. A Példabeszédek 10:22 szavai pontosan összegzik ezt: »Az Úrnak áldása, az gazdagít meg.« Az is nagyon általános az emberek számára, hogy ugyanakkor, amikor elkezdik tanulmányozni a Bibliát, a gyülekezetet is elkezdik látogatni. Azzal a gondolattal kezdenek tanulmányozni, hogy Jehova Tanúivá váljanak. Ez segít nekik abban, hogy gyorsan haladjanak előre az igazságban.”

A Szolgálati Kiképző Iskola

Most egy további gondoskodás történt a mexikói testvérek abbeli megsegítésében, hogy még jobban felkészítettek legyenek a termékeny szántóföld felvigyázására — ez a Szolgálati Kiképző Iskola. 1991 novemberében indult Mexikóban az első osztály. Azóta tizenkét osztályt tartottak. Ez a Tanítói Bizottság által előkészített nyolchetes tanfolyam. Az anyagot kifejezetten  arra tervezték, hogy a véneket és kisegítőszolgákat felkészítsék a teokratikus szervezet sürgős szükségleteinek betöltésére. A Vezető Testület Szolgálati Bizottságának felügyelete alatt hívják meg a képesített, egyedül álló mexikói testvéreket, hogy azzal a kilátással képezzék ki őket, hogy azokon a területeken, ahol nagyobb a szükség, további felelősségeket lássanak el. Néhány esetben ez más országban való szolgálatot jelent.

A testvérek lelkesen válaszolnak erre. Amikor először történt bejelentés az iskoláról, 600 felvételi jelentkezést töltöttek ki! Mivel folyamatosan olyan sok fiatal testvér teszi magát erre alkalmassá, egy évben többször tartanak meg egyszerre két osztályt.  Ennek eredményéül jobb felvigyázás történik Isten nyájára a földnek ezen a részén.

Az úttörők folytatják az elszigetelt területek feltárását

Országszerte a több mint 9800 gyülekezetnek most már minden kisebb és nagyobb várost kiutalnak gyülekezeti területként. Mégis még számos elszigetelt terület van. Sok úttörő szabaddá teszi magát arra, hogy elérje ezeket a területeket. Részidejű munkát vállalnak, vagy a családjuk különböző módokon segíti őket, hogy így tudjanak szolgálni ezeken a területeken.

 Emellett 671 különleges úttörő szolgál jelenleg, akik főként kis gyülekezetekben és olyan félreeső területeken vannak, ahova ezelőtt nem ért el a jó hír. Nagyszerű munkát végeznek.

Ezek között a különleges úttörők között vannak néhányan, akik úgy szolgálnak, mint akiket vándor úttörőknek is nevezhetnénk. Az adott területen belül egyik helyről a másikra költöznek azért, hogy elérjék azokat az embereket, akik majdhogynem megközelíthetetlen területen laknak. Ezek a testvérek olyan áruszállító kisteherautót használnak, mely bőséges irodalomszállítmányt visz, és amelyet fekhelyekkel is felszerelnek. Így olyan hellyel rendelkeznek, ahol — ha rájuk esteledik — alhatnak. A hegyekben azonban gyakran az út végén kell hagyniuk a teherautót, és gyalogolniuk kell, hátizsákokban cipelve az élelmet és más felszereléseket. Az elmúlt öt évben számos, testvérekből álló csoportot erre a munkára jelölt ki a Társulat kiváló eredményekkel.

A következő egy olyan példa a sok érdekes tapasztalat közül, melynek ezek a testvérek örvendeznek: „Altamirano városában (Guerrero állam), sok embert találtunk, akik érdeklődtek Isten Szavának igazsága iránt. Csupán egyetlen hónap alatt 40 bibliatanulmányozást kezdtünk az érdeklődő emberek otthonában. Az egyiket egy katolikus embernél, akinek a háza tele volt bálvánnyal. Mikor elmagyaráztuk neki, és amikor elolvasta az Élj örökké könyvből, hogy mennyire helytelen Jehova szemében a bálványimádás, az összes bálványát összetörte. Meghívtuk az 1991-es kerületkongresszusra, amelyen hat másik emberrel vett részt. Elkezdett járni minden összejövetelre, még ha 45 kilométert kellett utaznia is ahhoz, hogy ott legyen. Most megfelel azoknak a követelményeknek, amelyek ahhoz kellenek, hogy jó hírnök legyen.”

Ezen úttörők jó munkájának eredményéül sok bibliai irodalmat elterjesztettek, és kis gyülekezeteket alapítottak azokon  a helyeken, ahol előzőleg nem voltak Tanúk. Az egyik úttörő leírta, hogy mit érzett ezzel a munkával kapcsolatban: „Gyönyörű helyeket és kedves embereket látogattunk meg, akik hajlandók voltak meghallgatni. Sokan még sírtak is, és arra kértek bennünket, hogy maradjunk velük tovább, és ez valóban arra készteti az embert, hogy az ott lévő szükség miatt maradjon velük . . . Azt is megértettük, hogy mennyire szerető Jehova, hogy szolgáit használja fel arra, hogy a jó hírt elvigyék ezeknek a szegény és alázatos embereknek, akik ilyen elszigetelt területen élnek.”

Több és jobb terem

Úgy tűnik, hogy csak idő kérdése, hogy minden szükséges dolgot elvégezzünk Mexikóban. Az építkezési programokat a Királyság-termekre és a kongresszusi termekre is kiterjesztjük. Mottónkká vált a „Még több, jobb és nagyobb Királyság-terem”, és a testvérek lelkesedéssel építenek jobb összejöveteli helyeket országszerte. Több mint 800 000 ember van jelen a kerületkongresszusokon, így nehézzé válik a megfelelő létesítmények kibérlése. Figyelmet szentelünk arra, hogy olyan kongresszusi termeket építsünk, melyek nemcsak körzetkongresszusokon, hanem kisebb kerületkongresszusokon is férőhelyet biztosítanak. A jelenlegi törvények mellett, és Jehova áldásával nagyszerű kilátások vannak ebben a tekintetben.

Kiemelkedő építkezés fejeződött be a Tamaulipas állami, Reynosa határmenti városban. Ott egy tehetős személy körülbelül 4 hektárnyi területet adományozott a kongresszusi terem építésére. Nyolc környező körzetből való testvérek lelkesen dolgoztak az építkezésen, nagy személyes áldozatokat hozva azért, hogy egy 3600 személyt befogadó kongresszusi termet építsenek. Reméljük, hogy ez az ország más részeinek is követendő példát állít fel. Ezt a reynosai kongresszusi termet  1992 novemberében a Vezető Testületből Albert D. Schroeder adta át.

Sok éven át két kis kongresszusi termünk volt Mexikóvárosban. Mindkettő körülbelül 1000 embernek biztosított férőhelyet. Ám 1993. május 9-én a Vezető Testületből John E. Barr adta át a Tultitlán külvárosában levő, 3000 személyt befogadó, gyönyörű termet. Csupán egy éven belül építették fel a buzgó mexikóvárosi testvérek. Ez a szép kongresszusi terem valóban tiszteletet szerez Jehovának.

Építkezés — nagyobb méretekben, mint valaha

Jehova Tanúi tevékenységének kiterjedése robbanásszerűen folytatódott. Csupán az utóbbi évtizedben a Tanúk száma körülbelül 150 000-ről több mint 400 000-re emelkedett. Azon személyek és családok száma, akikkel bibliatanulmányozás folyik, körülbelül 180 000-ről több mint 535 000-re szökött fel. Nagy mennyiségű bibliatanulmányozási irodalomra van szükség. A múlt évben több mint 30 000 000 bibliamagyarázó könyvet, füzetet és folyóiratot, valamint traktátusok millióit terjesztették el Jehova Tanúi Mexikóban. Egy új fiókhivatal építése — mely nagyobb, mint ezelőtt valaha — van folyamatban. Ez még 800 további Bétel-tagnak fog szállást biztosítani. Az üzem mérete négyszer akkora lesz. Ez egy olyan építkezés, mely mintegy öt évet és nemzetközi együttműködést kíván.

Már alig várjuk, hogy legyen egy olyan üzemünk, mely elegendő mennyiségű Bibliát, könyvet, füzetet, folyóiratot és más irodalmat képes előállítani, hogy kielégítsük nemcsak Mexikóban, hanem más latin-amerikai országokban is az őszinte emberek szellemi éhségét.

Szellemi pásztorok Isten nyája számára

A Fiókbizottságot alkotó testvérek irányítják különböző területeken — a fiókhivatalban és máshol — a munkát, valamint  ők utaznak rendszeresen azért, hogy a kongresszusokon szolgáljanak. Ez segít nekik abban, hogy szoros kapcsolatban maradjanak minden tekintetben azzal a munkával, melyet itt, Mexikóban végeznek. A feleségek lojálisan támogatják őket a nehéz, felelősségteljes munkájukban. Mint csoport, ezek a testvérek átlagosan 41 éve szolgálnak megkeresztelkedésük óta, és 37 éve teljes időben. Mindegyikőjük Bétel-családtag.

A szántóföldön 34 kerület- és 446 körzetfelvigyázó munkálkodik. 9810 gyülekezet van, és minden hónapban átlagosan 20 új gyülekezetet alapítanak meg. Ennélfogva ezek az utazófelvigyázók, a gyülekezeti vénekkel és kisegítőszolgákkal együtt nagyon elfoglaltak abban, hogy felügyeljenek a nyájra. A gyülekezeti vének száma 1,7 átlagosan, a kisegítőszolgáké pedig 2,8. Így sok gyülekezetnek további képesített testvérekre van sürgősen szüksége. Azonkívül a hírnökök számának folytonos növekedése még több gyülekezet megalakulásához vezet, és mindezeknek képesített vénekre és kisegítőszolgákra van szükségük. Az a kevés szolga, aki minden gyülekezetben szolgál, nagyszerű munkát végez Jehova juhainak legeltetésében (Ján 21:15–17).

Új törvény a vallásos társulatokra és a nyilvános imádatra vonatkozóan

Az elmúlt 135 évben Mexikó elve a vallás és az állam szétválasztása volt. 1865-ben a helyzet annyira kiéleződött, hogy Mexikó és a Vatikán között megszakadt a kapcsolat. A vallással történt múltbeli tapasztalata miatt a kormány korlátokat szabott, mely minden vallásra hatással volt. Ennek ellenére, amikor 1988-ban Carlos Salinas de Gortari mint köztársasági elnök megkezdte hivatalát, előre látható volt, hogy a valláspolitikában változások lesznek, és az, hogy a Vatikánhoz újra közeledni fognak. Az elnök beiktató beszédekor a római katolikus egyház magas rangú képviselői is jelen voltak.

 Természetesen felmerült a kérdés, hogy ez hogyan érintheti Jehova Tanúi munkáját. A katolikus egyház felé kimutatott jóindulatú megnyilvánulás után a katolikus papság nyomást gyakorolt változtatásokért az alkotmányban, hogy a vallásszervezeteknek több szabadságot adjanak. Ezt a vitát két évig folyamatosan tárgyalta a sajtó, így készítve elő az utat a vallásszervezeteknek, hogy jogi állásuk legyen Mexikóban. Egészen addig a vallás csak létezett, ám nem volt törvényes állása és jogai. Világos volt, hogy a papság nemcsak törvényes elismerést akart, hanem a politikával és az oktatással kapcsolatos kiváltságokat is. Azonfelül néhány katolikus pap arra célzott a nyilatkozatában, hogy Jehova Tanúit meg kellene fékezni, és nem kellene nekik jogi állást adni. Végül 1992 januárjában a parlament néhány módosítást eszközölt abban, amit az alkotmány kimondott a vallásra vonatkozóan. Később, júliusban hatósági rendeleteket fogalmaztak meg, hogy a változtatásokat léptessék hatályba. Ezeket a rendeleteket a vallási társulatok és nyilvános imádat törvényének hívták.

A törvény arra irányult, hogy több szabadságot nyújtsanak a vallási társulatoknak. Ez a törvény most már biztosította, hogy a vallásszervezetek tulajdonnal rendelkezhetnek. Engedélyezték a vallásos összejövetelek megtartását és a templomokon kívüli különböző rendezvényeket is. Az egyik cikkely megemlíti a hazafias jelképeket, és ennek érvénybeléptetésekor feltételezhetően Jehova Tanúira gondoltak. 1993. május 7-én azonban a kormány titkársága elismerést biztosított a La Torre del Vigía és a Los Testigos de Jehová en México számára. Bízunk abban, hogy az új törvény meg fogja engedni, hogy Jehova Tanúi munkája teljes szabadsággal haladjon előre Mexikóban, valamint hogy élhessünk azokkal a törvényes jogokkal és kiváltságokkal, mellyel ezelőtt nem rendelkeztünk. Anélkül, hogy ráébredtek volna, Mexikóban Jehova Tanúi felkészültek  erre a szabadságra még mielőtt a törvényt hatályba léptették.

Még több minden mondható el Mexikóról

Lehetetlen volna itt mindazt leírni, ami Jehova Tanúi történelmében végbement Mexikóban. Amit láttunk, csak egy rövid áttekintése a történelmi albumunknak. A korai képek közül néhány olyan, mint az elhalványult, fekete-fehér fotók. Az új keletű események olyan lendületesek és élénkek, melyeket jobb volna videoszalagra rögzíteni.

Azoknak a személyeknek, akik csak újabban társultak Jehova Tanúihoz, azok a próbák, melyekkel azok kerültek szembe, akik kivették részüket a mexikói munka kezdetén, meglepő lehet. Nekik megszokott dolog a szellemi Paradicsom, ahol bőségesen van szellemi eledel, ahol százezrek társak az istenfélelemben, és ahol Isten szolgálata jól megszervezetten megy végbe. Mindazonáltal Mexikó sok részén Jehova Tanúi még mindig nehézségek árán jutnak el az összejöveteleikre. Néhányuk még mindig segítségre szorul az olvasásban ahhoz, hogy az elérhető szellemi gondoskodásokból hasznot merítsen. Még mindig vannak olyan utazófelvigyázók is, akiknek folyókon kell átgázolniuk, és hegyeket kell megmászniuk, hogy elérjék azokat a gyülekezeteket, ahol szolgálnak. Úgy tűnik, anyagi téren a városiaknak többet kínálnak fel, ám ez több kísértéssel is jár. A nyomások ellenére, melyeket tapasztalnak, Mexikóban Jehova Tanúi örülnek annak, hogy világszerte egységesek keresztény testvéreikkel és testvérnőikkel a Jehovának végzett szolgálatban — abban a munkában, mely igazi örömet és megelégedettséget eredményez számukra.

Jóllehet most már sok mindent tudsz a mexikói Jehova Tanúi történelméről, semmi esetre sem ismertél meg minden itteni testvért és testvérnőt. Mindegyikőjüknek vannak még olyan tapasztalatai, melyeket el tudnának mesélni. Azonkívül  reméljük, hogy nagy számban vannak még olyanok, akiknek a szívét elérjük a jó hírrel. Az az őszinte reményünk, hogy ők is részévé válnak annak a gyorsan terjeszkedő családnak, mely Jehovára tekint mint Istenére és Atyjára. Ha nagy hatást tesz ránk az utóbbi években bekövetkezett növekedés, mit mondhatunk majd, amikor Armageddon után Jézus Krisztus elkezdi feltámasztani azoknak a mexikói embereknek a millióit, akik most a sírban vannak, és lehetőséget ad nekik, hogy Jehováról és igazságos útjairól szerezzenek ismeretet? Így tehát semmiképpen sem tartalmaz ez a jelentés mindent Mexikóról. A legizgalmasabb események közül néhány még előttünk van. Jehova áldásával még több mindent mondhatunk majd el.

[Táblázat a 242. oldalon]

ÉV HÍRNÖKCSÚCS HÍRNÖKÁTLAG BIBLIATANUL-

MÁNYOZÁSOK

1931 82

1941 859

1951 10 335 8 366 5 409

1961 25 171 22 235 18 198

1971 54 384 51 256 50 270

1981 101 171 98 610 100 636

1991 335 965 319 634 472 389

1994 404 593 388 623 535 912

 [Térkép a 168. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MEXIKÓ

Monterrey

Guadalajara

Mexikóváros

Veracruz

[Kép a 170. oldalon]

Az azték vallás néhány jellegzetessége beleolvadt a katolikus vallásba

[Kép a 175. oldalon]

A Bibliakutatók csoportja Mexikóvárosban, 1920 táján

[Képek a 177. oldalon]

A „Bulletin” közli a Társulat bejegyzését Mexikóban; és egy hírnökazonosító kártya

[Kép a 178. oldalon]

José Maldonado az első úttörők egyike Mexikóban

[Képek a 184. oldalon]

Manuel Amaya és a szállítóeszköz, melyet mint úttörő használt

[Kép a 188. oldalon]

Pedro de Anda országszerte prédikált

[Kép a 191. oldalon]

Miután olvasta a Társulat kiadványát, Mario Mar elfogadta azt a megbízatást, hogy prédikáljon, még mielőtt valaha is találkozott volna a Tanúkkal

[Kép a 192. oldalon]

A Tanúk (Testigos) mexikóvárosi kongresszusa 1934-ben

[Képek a 198. oldalon]

A korai úttörők szállítási eszközükkel Veracruz államban

[Kép a 200. oldalon]

Fred és Blanche Anderson, Gileád végzősök, akik az életük nagyobb részét mexikói szolgálatra szentelték

[Képek a 202. oldalon]

Shirley Hendrickson (balra) és Rosa May Dreyer — több mint 50 évig voltak szolgatársak

[Képek a 207. oldalon]

A Gileád végzősök közül mások, akik a mexikói szántóföldön szolgáltak: 1. Elizabeth Tracy, 2. Jean Friend, 3. Esther Lopez, 4. Rubén Aguirre, 5. Russell Cornelius, 6. Esther Vartanian (Lozano), 7. Mildred Simpkins, 8. Maxine Miller (García)

[Képek a 209. oldalon]

Néhányan, akik segítettek a fiókhivatal felvigyázásában

1. Rodolfo Lozano, 2. George Papadem, 3. Samuel Friend, 4. William Simpkins, 5. Robert Tracy

[Kép a 210. oldalon]

Adulfo és Leonor Salinas; kerületfelvigyázói megbízatás miatt sok évig utaztak

[Képek a 223. oldalon]

1985 óta használt fióklétesítmények Mexikóban

[Képek a 236—7. oldalon]

Most boldogok a Királyság-hirdetők Mexikóban

[Képek a 244—5. oldalon]

(Balra) A mexikói Bétel-család 1993-ban — és még mindig növekvőben! (Lent) Új fióklétesítményeket építenek a gyorsan növekvő mexikói gyülekezetek szükségleteinek felvigyázására

[Kép a 252. oldalon]

A jelenlegi Fiókbizottság Mexikóban (balról jobbra): Robert Tracy, Roberto Gama, Carlos Cázares, Santos Estrada, Juan Angel Hernandez és Rodolfo Lozano