Magyarország

ÖRÖMTELI nap volt a magyarországi Királyság-munka szempontjából 1991. július 25-e. Ekkor érkezett meg az első misszionárius, akit a Watch Tower Society részesített képzésben, és bízott meg, hogy Magyarországon szolgáljon. Sárközy László és felesége, Karen délután egy óra három perckor érkezett meg a Budapest déli részén levő Ferihegyi repülőtérre. A kanadai Torontóból jöttek, ahol Sárközy testvér a Szolgálati Kiképző Iskola elvégzése után szolgált. Huszonhét évnél is hosszabb távollét után tért haza.

A mai Magyarország Közép-Európa déli részén helyezkedik el; lakossága meghaladja a tízmilliót. Az itt élők több mint kilencvenöt százaléka magyar származású, és közel kétharmad részük római katolikusként van bejegyezve. A katolicizmus gyökerei itt mintegy ezer évre nyúlnak vissza. I. Istvánt nem sokkal a római katolicizmus bevezetése után II. Szilveszter pápa koronázta királlyá. Magyarország ezt követően felvette a Regnum Marianum ([Szűz] Mária országa) címet.

Azonban nem mindenki római katolikus Magyarországon. Az 1590-ben kiadott első teljes, magyar nyelvű bibliafordítást a protestáns Károli Gáspár készítette.  Ebben a többszörösen revideált fordításban megtalálható az isteni név, és jelenleg ez a legelterjedtebb magyar bibliafordítás. A nem katolikusok jelenlétét és befolyását a kormányzat 1868-ban ismerte el, amikor is hatályba lépett egy törvény, mely egyéni szabadságjognak nyilvánította a vallásoktatás megválasztását. 1989-ben a magyar kormány ezt a jogot Jehova Tanúira is kiterjesztette. Jehova Tanúi most már küldhettek misszionáriusokat az országba. A Tanúk tevékenysége azonban távolról sem volt ismeretlen a magyarok előtt.

A Biblia igazsága elterjed Magyarországon

Kilencvenhárom évvel Sárközy László és Sárközy Karen megérkezése előtt a Zion’s Watch Tower (1898. május 15-i száma) a következőket közölte egy kanadai testvérről: „Elbúcsúzunk egy kedves testvérünktől, aki útnak indul szülőföldjére, Magyarországra, hogy megossza honfitársaival a jó hírt. Mivel szülőhazájában évekig egyetemi tanárként tevékenykedett különböző iskolákban, nagyon művelt a latin, a német, valamint a magyar nyelv területén, és bízunk benne, hogy az Úr felhasználja majd néhány kiválasztott felkutatásában és elpecsételésében.”

Tevékenységét szemmel láthatóan siker koronázta. Öt évvel később, amikor Charles Taze Russell utazótársaival együtt Zürichbe látogatott, az ott levő személyek között találkoztak két olyan hittársukkal is, aki Magyarországról érkezett. Ezenkívül a Zion’s Watch Tower német kiadásában 1905-ben számos levél jelent meg magyar testvérek tollából, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyesek Németországon keresztül jutottak bibliai irodalomhoz.

Egy alázatos magyar asszony, Benedek Andrásné, Bibliakutató lett (Jehova Tanúi akkori elnevezése), és 1908-ban hazatért a kelet-magyarországi Hajdúböszörménybe, hogy megossza másokkal az Isten Szavából megismert jó hírt. Négy évvel  később két további Bibliakutató tért haza az Egyesült Államokból. Úgy ismerték meg az igazságot Istenről és szándékairól, hogy jelen voltak Russell testvér néhány nyilvános előadásán. Russell testvérnek szokása volt az ilyen programok után megszólítani a jelenlevők közül azokat, akiket már több alkalommal is látott a hallgatóság soraiban. Általában feltette a kérdést: „Honnan jössz? Milyen nemzetiségű vagy? Szívesen megosztanád az igazságot a rokonaiddal úgy, hogy elmész hozzájuk?”

E két Bibliakutató egyike, Szabó Károly az akkor még Magyarország területén levő Marosvásárhelyre tért haza (a mai Tîrgu-Mureş Romániában). A másik testvér, Kiss József, mielőtt hazatért szülővárosába, Abarára (a mai Oborín Szlovákiában), együtt tevékenykedett Szabó testvérrel Marosvásárhely környékén az irodalom terjesztésében. Munkájuk nem maradt eredmény nélkül, mivel Szabó testvér családja elfogadta az igazságot, később pedig azon a területen többen is állást foglaltak az igazság mellett, majd csatlakoztak a jó hír prédikálásához.

Magyar szántóföld Észak-Amerikában

Benedek Andrásné, Szabó Károly, Kiss József és a kanadai professzor, csupán néhány képviselője annak a számos személynek, akik Észak-Amerikában ismerték meg az igazságot, és hazatértek Magyarországra, hogy prédikálják a jó hírt. Mivel ilyen sokan jöttek vissza szülőföldjükre, ez azt igazolja, hogy a magyar szántóföld Amerikában erőteljes bemunkálás alatt állt.

Az Őr Torony 1909. augusztus 15-i száma [ang.] valójában arra emlékeztette a testvéreket, hogy Amerika „keleti és középső területein elhelyezkedő államok valamennyi főbb városában több ezer magyar nyelvű olvasó él”. A testvéreket ezért arra buzdították, hogy rendeljék meg, és terjesszék térítésmentesen a Peoples Pulpit elnevezésű traktátusok magyar kiadását. A következő év végére mintegy 38 000 példányt terjesztettek el az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban.  Az elkövetkezendő évek során kiadott magyar kiadványok között volt a Bibliai tanulmányok, A teremtés története képekben, Az Őr Torony, az Aranykorszak és A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzet. A későbbiekben a Társulat magyar nyelvű rádióműsorok segítségével is terjesztette a jó hírt. 1930-ban öt rádióadó huszonhét magyar nyelvű programot közvetített.

A Magyarországon felmerült akadályok leküzdése

Russell testvér azt remélte, hogy amikor 1911-ben a legalább tíz országot magában foglaló, európai szónoki körútja során Budapestre érkezik, lehetősége lesz majd elmondani a „Cionizmus a próféciában” című előadását. Az egyik New York-i rabbi azonban, aki hevesen ellenezte Russell testvér tevékenységét, rábírta az Ausztria-Magyarországon élő társait, hogy akadályozzák meg az összejövetel előkészületeit.

Szabó Károly később egyik levelében ezt írta Russell testvérnek: „Magyarországon jóval nehezebb végezni a munkát, mint Amerikában, mert a testvérek kevés kivétellel nagyon szegények, és a prédikálómunkát jóval szűkebb keretek között kell végezni . . . A különböző megyékben jelenleg negyvenkét kis osztály működik . . . Május 11-én és 12-én tartottunk egy kis kongresszust, ahol mintegy 100-an voltak jelen . . .

Különböző felekezetek lelkészei és papjai megpróbálták jogi eszközökkel megállítani a tevékenységünket. Bíróság elé hurcoltak minket. Eddig azonban még képesek voltunk megvédeni ügyünket.”

Az igazság eléri a fővárost

Az első világháború előtt Budapesten egy utcaseprő az eltakarítandó szemét között talált egy traktátust, amelyet a Bibliakutatók jelentettek meg. A kiadványban volt egy marosvásárhelyi cím. Megmutatta a traktátust a feleségének, aki  nagy örömmel és érdeklődéssel olvasta. Az asszony azonnal írt, és további irodalmat kért. Ez meg is érkezett, később pedig személyesen is felkeresték.

Ennek eredményeként hamarosan egy kis tanulmányozási csoport alakult; ez az asszony, Horváthné pedig felajánlotta, hogy az ő otthonában tartsák az összejöveteleket. Itt, a Tisza Kálmán téren (a mai Köztársaság tér) volt a Bibliakutatók első összejöveteli helye Budapesten. A testvérek Horváth testvérnő 1923-ban bekövetkezett halála után is tartottak a lakásban összejöveteleket, és átmenetileg iroda is volt itt.

Kiss és Szabó testvért bebörtönzik

Mivel Jehova áldása kísérte Kiss testvér, Szabó testvér és a többiek buzgólkodását, az első világháború kitörésekor már tanulmányozási csoportok működtek különböző vidéki városokban — a kelet-magyarországi Hajdúböszörményben, Bagaméron és Balmazújvárosban, valamint Észak-Magyarországon, Nagyvisnyón. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Kolozsvárott (a mai Cluj) is tevékenykedett egy csoport; ma mindkét város Romániához tartozik.

A papság Kiss és Szabó testvér lelkes tevékenykedése miatti bosszúságában arra sarkallta a hatóságot, hogy tegyen lépéseket ellenük. Letartóztatták őket, majd mindkettőjüket ötévi börtönbüntetésre ítélték. De az 1919-es forradalom idején szabadlábra kerültek, és késedelem nélkül elkezdték kiépíteni a gyülekezetek közötti kapcsolatokat. Ez azonban az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés után megnehezült, amikor is Magyarország területének jelentős részét elcsatolták, és a környező országoknak adták át.

A háború utáni tevékenység Clujból szerveződik

A világháború után több olyan személy is hazatért Magyarországra, aki az Egyesült Államokban ismerte meg a  bibliai igazságot. Köztük volt Soós József és Soós Bálint, vér szerinti testvérek, akik 1918-ban keresztelkedtek meg. Miután 1919-ben hazaérkeztek szülőhazájukba, a Társulat kiadványainak segítségével késedelem nélkül elkezdték terjeszteni a jó hírt. Jehova szemmel láthatóan megáldotta erőfeszítéseiket. Tiszaeszláron gyülekezet alakult, és később a környező falvakban további gyülekezetek születtek.

Egy évvel azután, hogy a Soós testvérek hazatértek Magyarországra, a Társulat Jacob B. Simát küldte Romániába. Néhány nappal azután, hogy Clujba érkezett, Sima testvér találkozott Szabó Károllyal, majd Kiss Józseffel, hogy újraszervezzék a magyarországi és a romániai tevékenységet. Megfelelő irodahelyiséget kerestek. Ez a hivatal felügyelt a jó hír Romániában, Magyarországon, Bulgáriában, Jugoszláviában és Albániában végzett prédikálására.

Mivel lehetetlen volt alkalmas épületet találni a fiókhivatal számára, a Társulat 1924-ben Clujban belekezdett egy iroda és egy nyomda építésébe. Az év vége felé Az Őr Torony [ang.] erről számolt be: „A Társulat nyomdaüzeme Clujban az év folyamán 226 075 könyvet állított elő, és 129 952 könyvet terjesztettünk el. Ezenfelül Az Őr Torony és az Aranykorszak folyóiratokból több mint 175 000 példányt terjesztettünk el mindkét nyelven [románul és magyarul is].”

Ezek a fejlemények világi megfigyelők döbbenetét váltották ki. Az Út folyóirat ezt írta: „jelenleg [1924-ben] Romániában ehhez hasonlítható modern felszerelésű nyomda nincsen több . . . Milyen liliputi pepecselés a mi iratterjesztési tevékenységünk ezekhez . . . [a Bibliakutatókéhoz] képest.”

Szeretetteljesek, bátrak és a gyűlölet céltáblái

A Királyság-üzenet magyarországi terjesztésének felgyorsulása azonban nem váratott addig magára, míg Romániában a nyomda üzemképessé vált. 1922-ben 160 személy gyülekezett  össze Magyarországon, hogy megemlékezzen az Úr haláláról. Ugyanebben az évben a Társulat irányításával intézkedések történtek, hogy nyomtassanak 200 000 példányt a Kihívás a világ vezetőihez című határozatból, és a testvérek hivatalos engedélyt kaptak egy egynapos terjesztési tevékenységre. A határozat postai úton számos hivatalba és magas rangú köztisztviselőhöz eljutott.

Kiss György egyike volt azoknak, akik ebben az időszakban szép példával jártak elöl magyar testvéreik számára. Nagy termetű, szeretettől sugárzó, bátor férfi volt. Az első világháború alatt halálra ítélték semleges álláspontja miatt, később azonban élethosszig tartó börtönbüntetésre változtatták az ítéletet, majd a háború után szabadlábra helyezték. Tartalmasan használta fel azokat az éveket, amelyeket ilyenformán nyert az életéhez, mert számos gyülekezet megalapításában segédkezett. Pilgrimként is tevékenykedett, vagyis a Bibliakutatók utazó előadója volt.

Kiss testvért a papság és az államrendőrség egyaránt különösen gyűlölte, mert félelmet nem ismerve és sikeresen tevékenykedett. Bár gyakran őrizetbe vették és bántalmazták, de elítélni nem volt könnyű, mert jól ismerte a törvényt, és ügyesen védekezett az ellene felhozott vádak ellen. A testvérek igyekeztek óvatosságra inteni őt, Kiss testvér azonban folytatta az utazómunkát az országban; felkereste a gyülekezeteket, és arra törekedett, hogy megerősítsen másokat szellemileg. Jó példával járt elöl, és ráillettek Pál apostol szavai: „mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas . . . a ki szelíden fenyíti az ellenszegülőket” (2Tim 2:24, 25).

A romániai határ közelében levő virágzó debreceni gyülekezet testvérei 1931. július 20-ára várták megérkezését, de soha nem érkezett meg. A testvérek arra következtettek, hogy ellenségei tették félre az útból, így ’hazatért’ égi jutalmának helyére (Ján 14:2).

 Még többen az Egyesült Államokból

Végig az 1920-as évek során folyamatosan érkeztek haza Magyarországra olyan evangelizáló szellemű személyek, akik az Egyesült Államokban lettek Bibliakutatók. Közöttük volt Varga  János, aki először a kelet-magyarországi Hajdúszoboszlóra ment, később pedig pilgrimként szolgált, és Toldy József is, aki az észak-magyarországi Nagyvisnyóra ment, és buzgón vetette bele magát az ottani evangelizálásba.

Dóber János, aki úgy ismerte meg az igazságot, hogy jelen volt Russell testvér egyik 1910-ben tartott előadásán, Nyugat-Magyarországra ment, és nagy lelkesedéssel látott neki a prédikálásnak Zalaudvarnokon. Igen rövid időn belül egy csoport alakult, és Dóber testvér buzgó vezetésével ez a csoport prédikált az összes környező városban és faluban. Dóber testvér azonban nemegyszer kemény ellenállással nézett szembe, és olykor arra gondolt, hogy visszamegy Amerikába. De a felesége olyankor megkérdezte tőle: „Kedvesem, miért jöttünk haza Magyarországra? Nem azért, hogy prédikáljunk?” János így visszanyerte belső nyugalmát.

Ellenállás belülről és kívülről

Ahogyan a jó hír prédikálása egyre több területre eljutott, és fokozódott a hirdetés erőteljessége, az ellenállás is erőteljesebbé vált. A kormányzat 1925-ben visszavonta a Társulat kiadványainak terjesztésére vonatkozó engedélyt. Azért, hogy a testvéreket továbbra is el tudják látni szellemi táplálékkal, szükségessé vált, hogy az Őr Toronyt Clujban időszakonként más-más címmel jelentessék meg, mint például Keresztyén Zarándok és Evangélium.

A papság tevékenysége is erőteljesebbé vált a testvérek ellen. Erre példa a Nyisztor Zoltán katolikus pap által kiadott füzet Millennisták vagy Bibliakutatók címmel, amely kijelentette: „[A russellianizmus] rémesebb és utálatosabb még a vörös bolsevizmusnál is, mert . . . a russelianizmus az anarchiára szóló felszólítást a vallás mezébe öltözteti; a forradalmakat, az egyházüldözést, a papság vérbefojtását, kiirtását mint Isten szent terve szerint valót adja elő.”

 Gyakran az egyházak álltak a durva bánásmód mögött, amelyben a rendőrség a testvéreket részesítette. Ilyen kegyetlenségről tanúskodtak azok a sebhelyek, amelyekkel Szabó Károly visszatért az Egyesült Államokba.

Az üldözésen kívül Sátán és démonai belső nehézségeket is támasztottak. Clujban Jacob B. Sima szem elől tévesztve, hogy mennyire fontos Isten Királysága jó hírének a prédikálása, önző célokat kezdett követni, és magára szerette volna terelni a figyelmet. Ez jelentős szakadáshoz vezetett.

Nem sokkal ezután a Watch Tower Society a magdeburgi hivatalát (Németország) bízta meg a magyarországi munka irányításával, és megkérték Szabó Lajost, hogy menjen Budapestre, és segítsen megszervezni a prédikálómunkát, valamint Az Őr Torony folyóirat fordítását. Ezt követően a magyar Őr Toronyt Magdeburgban nyomtatták Mindazok folyóiratja, akik Krisztus vérében hisznek címmel.

Német testvérek részéről érkező segítség

A Bibliakutatók 1931-ben világszerte felismerték, hogy tekintettel Isten Szavának világos kijelentésére, nagyon is helyénvaló, hogy felvegyék a Jehova Tanúi nevet (És 43:10). A királyság — a világ reménysége és a Nyilatkozat című, Magyarországon is kiadott füzetek beszéltek arról, hogy miért vettük fel a Jehova Tanúi nevet, és ezzel a névvel összhangban Jehovára és a Királyságával kapcsolatos szándékára irányították a figyelmet.

Az 1933-as Évkönyv [ang.] erről számolt be: „A Királyság-füzet megjelenésekor a testvérek megragadták a különleges alkalmat, hogy Magyarország fővárosa átfogó tanúskodásban részesüljön. Egy előre megbeszélt időpontban kilencven német testvér utazott oda, és öt nap leforgása alatt körülbelül 125 000 Királyság-füzetet és 200 000 traktátust terjesztettek el.”

 A Királyság-füzetek terjesztése egy volt a számos eset közül, amikor német Tanúk segítséget nyújtottak magyar testvéreiknek. Amikor Hitler a hatalomra jutása után Németországban elkezdte üldözni Jehova Tanúit, sok testvérnek, testvérnőnek el kellett hagynia az országot, és néhányan átköltöztek Magyarországra. Köztük volt Martin Pötzinger, aki azelőtt már egy évet Bulgáriában töltött, és aki évekkel később a Vezető Testület tagja lett, valamint Gertrud Mende, akit Martin feleségül vett.

Gerhard Zennig, szintén német ajkú Tanú, akkoriban Szabó testvérrel tevékenykedett. Zennig testvért, bár fizikailag nem volt erős, kegyetlenül bántalmazták, különösen egy Balázs nevű rendőrnyomozó. Heinrich Dwengerre is szeretettel emlékeznek a budapesti testvérek, akit közvetlenül a német fiókhivatalból küldtek. Szelídségével, jóságával, érett tanácsaival nagy segítségére volt a magyar testvéreknek. A német úttörők „úttörőpapának” hívták, mert olyan szeretettel törődött velük.

Az idő tájt a fasizmus kezdett erős befolyást gyakorolni Magyarországon. A német testvéreket távozásra kényszerítették, a magyar testvérek pedig még erőteljesebb üldözést szenvedtek el. A rendőrség sokakat közülük kegyetlenül bántalmazott, és hosszú börtönbüntetésekre ítélték őket.

Óvatosan tartják az összejöveteleket

Az 1930-as évek vége felé csak úgy lehetett megtartani az összejöveteleinket, ha titokban, kis csoportokban jöttek össze a testvérek. A rendelkezésre álló irodalom általában gyülekezetenként csak egyetlen Őrtorony volt, és a testvérek ezt adták körbe egymás között.

Nagy Ferenc Tiszavasváriról így emlékezik vissza: „Maguk az Őrtorony-tanulmányozások nem hasonlítottak a mai gyakorlathoz. Miután megállapították, hogy mindenki jelen van, akit vártak, bezárták az ajtókat. Egy-egy tanulmányozási  cikknek a megvizsgálása akár hat óráig is eltartott. Én magam olyan ötéves voltam, öcsém egy évvel fiatalabb, de örültünk, hogy a kicsi székünkben ott ülhettünk, és figyelhettük a hosszú tanulmányozást. Nagyon áldásos volt. Még ma is emlékszem jó néhány prófétai drámára. Szüleink nevelési módszere jól kamatozódott.”

Kecskemétiné Etel, aki most a nyolcvanas éveiben jár, és még mindig hűségesen szolgál Budapesten, beszámol arról, hogy Tiszakarádon a testvérek kinn a határban az ebédszünetben tartották az összejöveteleket. Mivel közösen művelték meg egymás földjét, a csendőrök így nem tudták megakadályozni ezeket az összejöveteleket. Az őszi, téli időben pedig fonni jártak össze a testvérnők, a férfitestvérek pedig elkísérték őket. Bár a csendőrség figyelemmel kísérte a tevékenységüket, nem tudták őket megakadályozni. Ha ilyen lehetőségek nem adódtak, a testvérek a kora hajnali órákban vagy nagyon későn gyűltek össze valahol.

Leleményes hirdetők

Amikor az ajtóknál végzett prédikálást betiltották, a Tanúk más módokat kerestek arra, hogy elmondják másoknak a bibliai igazságot. Akkoriban viszonylag új dolognak számítottak a hordozható gramofonok, és a törvény nem korlátozta használatukat. Ezért a testvérek megkérdezték a házigazdától, hogy lejátszhatnak-e egy hanglemezre rögzített üzenetet. Ha a házigazda beleegyezett, akkor lejátszották neki Rutherford testvér egyik előadását. Ennek érdekében a testvérek magyar nyelvű gramofonfelvételeket készítettek Rutherford testvér előadásairól; hordozható és nagy tölcséres gramofonokat egyaránt használtak.

Lakó János, aki később Kecskemétiné testvérnő lányát vette feleségül, így emlékezik vissza azokra az erőteljes, bibliai üzenetet tartalmazó felvételekre: „Én abban a szerencsés helyzetben  voltam, hogy Sátoraljaújhelyen hallgathattam is ilyet. Egy mondata nagyon az elmémbe vésődött: »Armageddonkor megszűnnek, és hamarosan feledésbe merülnek a monarchiák, a demokráciák, az arisztokráciák, a fasizmus, a kommunizmus, a nácizmus és minden hasonló hatalmi törekvés.« Megdöbbenten hallgattuk a bibliai igazságok ily erőteljes feltárását. Rám nagy hatást gyakorolt akkor, 1945-ben az a prófécia számba menő előadás.”

Tovább tartanak a nehézségek

Az üldözés még ádázabb dühvel folytatódott. Egy katolikus pap látogatást tett a Társulat budapesti hivatalánál, és az összes elérhető felvilágosítás megszerzése után rágalomhadjáratot indított a sajtóban. Ezenkívül a szószékről és a rádión  keresztül is figyelmeztetések hangzottak el. Szerte az országban lefoglalták az irodalmat, a testvéreket pedig kegyetlenül megverték. Kisvárdán számos Tanút a községházára hurcoltak. Egyenként átvitték őket egy másik helyiségbe, ahol ördögi módon verték és kínozták őket. Jehova Tanúi évkönyve 1938 [ang.] az erről szóló beszámolójában ezt a kérdést tette fel: „»Húsvét«, a nagy körmenet vasárnapja. Mit ünnepeltek a feltámadás napján? A római inkvizíció feltámadását?”

Ha a papság nem tudta elérni, hogy bizonyos köztisztviselők az akaratuk szerint tegyenek, akkor más eszközökhöz folyamodtak. Az 1939-es Évkönyv [ang.] erről számolt be: „A testvérek verésére és bántalmazására gyakran vakmerő embereket bujtanak fel, és fizetnek nekik ezért. Tudomásunk van arról, hogy némely településen a helyi pap minden ilyen felbérelt embernek tíz kiló dohányt ajándékozott, cserébe azért, hogy hamisan tanúskodtak Isten gyermekei ellen.”

Betiltás

Bartha András, aki öt évig a Társulat magdeburgi hivatalánál dolgozott Németországban, majd az akkori Csehszlovákiában szolgált, 1938-ban magyar területre került, miután Csehszlovákia és Kárpátalja bizonyos részeit Magyarországhoz annektálták. Bartha testvért haladéktalanul megbízták a Társulat magyarországi munkájának felügyeletével. Jehova Tanúi tevékenységét Németországban már betiltotta a náci állam. Összejöveteleik tiltás alatt álltak Csehszlovákiában. Majd 1939. december 13-án Magyarországon is betiltották munkájukat.

Ugyanebben az évben két internálótábort állítottak fel az országban, az egyiket 30 kilométerre Budapesttől, a másikat Magyarország délnyugati részén, Nagykanizsa városában, 26 kilométerre a jugoszláv határtól. A táborok hamarosan megteltek úgynevezett megbízhatatlan elemekkel — közbűntényesekkel,  kommunistákkal és Jehova Tanúival, akik ellen az volt a vád, hogy veszélyeztetik a társadalmat.

Ugyanakkor a budapesti rendőr főfelügyelő nyomozócsoportot hozott létre, hogy felfedjék, kik Jehova Tanúi „vezetői”, és megvizsgálják ennek az illegális szervezetnek a működését, valamint a külföldi kapcsolatait. Letartóztatások, fizikai és pszichikai bántalmazások, bebörtönzések következtek.

Ez vajon megállította Jehova Tanúi tevékenységét Magyarországon? Nem állította meg, azonban szükségessé vált, hogy minden hírnök megszívlelje Jézus tanácsát, hogy ’legyen okos, mint a kígyó, és szelíd, mint a galamb’ (Máté 10:16). Az 1940-es Évkönyv [ang.] említ egy esetet, amikor az egyik úttörőtestvérnő okosan viselkedett. A fején egy fekete kendőt viselt, a vállán pedig egy másikat. Miután a település egy részét már bemunkálta, látta, hogy az egyik házigazda két csendőrrel együtt felé tart. A testvérnő gyorsan bement egy keresztutcába, a fekete kendőit kicserélte más színűekkel, és nyugodt léptekkel a csendőrök felé sétált. Ők megkérdezték tőle, hogy látott-e egy fekete kendős asszonyt, mire a testvérnő, azt mondta, hogy igen, de az az asszony szemmel látható sietséggel a másik irányba szaladt. A csendőrök és a besúgó elfutottak, hogy utolérjék az asszonyt, a Tanú pedig nyugodtan hazament.

Egy hűséges úttörőtestvérnő később visszaemlékezett, hogyan tartóztatták le a hatóságok a papság nyomására. Egy ideig rendőri felügyelet alatt állt, és havonta kétszer kellett jelentkeznie a rendőrségen. De ahogy kijött a rendőrőrsről, kerékpárra ült, és elment a területére prédikálni. Kitartó prédikálása miatt először ötnapi elzárásra ítélték, azután tíz, tizenöt, harminc, kétszer negyven, hatvan, majd kétszer száz napra, végül nyolc évre. Miért? Mert az embereknek a Bibliát tanította. Jézus Krisztus apostolaihoz hasonlóan mint uralkodónak, inkább Istennek engedelmeskedett, semhogy embereknek (Csel 5:29).

 Mivel Bartha testvért teljesen lefoglalta a fordítói munka, a Társulat 1940-ben Konrád Jánost bízta meg a magyarországi munka felügyeletével, aki korábban zónaszolga (körzetfelvigyázó) volt.

További internáló táborok

Magyarország 1940 augusztusában bekebelezte Erdély (Románia) egy részét. A következő évben felerősödött az üldözés ezen a területen. Az erdélyi Clujban egy másik internálótábort állítottak fel, és testvérek, testvérnők százait hozták ebbe a táborba — fiatalt és időst egyaránt. A későbbiekben az ottani Tanúknak sok kegyetlenséget kellett elszenvedniük, mert nem tagadták meg hitüket, és nem tértek vissza korábbi vallásukhoz. Amikor ennek híre eljutott a Tanúkhoz a táboron kívülre, a hűségesek szerte az országban egyesülten imádkoztak értük. Nem sokkal ezután egy hivatalos vizsgálat korrupcióra derített fényt a cluji táborban, ezért a táborparancsnokot és az őrség nagyobb részét elmozdították,  sőt néhányan börtönbe is kerültek. Ez némi enyhülést hozott testvéreinknek, amiért hálát adtak Jehovának.

Eközben Délnyugat-Magyarországon a Nagykanizsa közelében levő táborba együtt internáltak férjeket és feleségeket, gyermekeik nevelését pedig az otthon maradt testvérek vállalták. Az összes ilyen táborban nyomás nehezedett Jehova népére. Szabadságot kínáltak fel nekik, ha egyszerűen aláírnak egy papírt, amelyben megtagadják hitüket, valamint megígérik, hogy megszakítanak minden kapcsolatot Jehova Tanúival, és visszatérnek az államilag elismert egyházakhoz.

Jehova Tanúi helyzete még veszélyesebbé vált 1941. június 27-én, amikor Magyarország csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. Ez sok megpróbáltatást hozott rájuk a katonai szolgálat megtagadásával kapcsolatban.

Letartóztatják az országszolgát

A Jehova Tanúival foglalkozó nyomozócsoport egyre tevékenyebb lett; sok testvér otthonában házkutatást tartottak. Konrád testvért gyakran beidézték, az ő otthonában többször is házkutatást tartottak, és egy héten kétszer jelentkeznie kellett a főkapitányságon.

Konrád testvér 1941 novemberében összehívta az összes zónaszolgát (körzetfelvigyázót), és közölte velük, hogy biztosra vehető közeli letartóztatása, ezért kijelölte az egyik  zónaszolgát, Klinyecz Józsefet, hogy ő felügyeljen a munkára, ha letartóztatása bekövetkezne.

Az ezt követő hónapban, december 15-én valóban letartóztatták. Több napon keresztül kimondhatatlan durvasággal kegyetlenkedtek vele, hogy rávegyék a zónaszolgák és az úttörők nevének elárulására, de kínzói nem értek el eredményt. Végül átadták az államügyésznek. Mindezek után csupán két hónap börtönre ítélték. A büntetés letöltése után azonban nem engedték szabadon, hanem a társadalomra nézve veszélyesnek nyilvánítva a kistarcsai koncentrációs táborba szállították.

Két országszolga

Időközben a svájci Közép-európai Hivatal Faluvégi Dénest bízta meg azzal, hogy felügyeljen a magyarországi munkára. Faluvégi testvér szelíd természetű, engedékeny ember volt, mindamellett az igazság iránti buzgalmával képes volt másokat is lelkesíteni. Korábban tanítóként tevékenykedett Erdélyben, és az első világháború után jelentős szerepe volt a romániai munka megszervezésében.

De Klinyecz testvér, az a zónaszolga, akire Konrád testvér a letartóztatása esetén átmenetileg rábízta a munka felelősségét, nem jó szemmel nézte, hogy a megbízatást Faluvégi testvér kapta. Úgy látta, hogy Faluvégi testvér képtelen ellátni ezt a nehéz feladatot.

Klinyecz testvér mindig buzgó és bátor ember volt, természeténél fogva inkább kemény, mint szelíd. Buzgón részt vett a szántóföldi szolgálatban, és a testvérek jól ismerték, szerették országszerte. A testvérek két táborra szakadtak: az egyik csoport elismerte Faluvégi testvérnek a Társulat részéről történt kinevezését, a másik csoport pedig Klinyecz testvér véleményét osztotta, miszerint ezekben a nehéz időkben a felvigyázás felelősségét erőskezű személynek kell vállalnia.

 Előfordult, hogy a gyülekezeteket egy időben két zónaszolga látogatta meg — a Faluvégi testvér által kiküldött zónaszolga és a Klinyecz testvér által megbízott zónaszolga. Sajnos ilyenkor a testvérek építése helyett a két zónaszolga néha egymással vitatkozott. Érthető, hogy ez nagyon elszomorította a hűséges testvéreket.

Az alagi versenylóistálló

A magyar hatóságok 1942 augusztusában elhatározták, hogy felszámolják Jehova Tanúit. Ezért tíz gyűjtőhelyet állítottak fel, ahova összegyűjtötték a Tanúkat — férfiakat, asszonyokat, fiatalokat, időseket egyaránt. Még azokat a személyeket is ezekre a helyekre hurcolták, akik nem voltak megkeresztelve, de köztudomású volt, hogy kapcsolatban állnak Jehova Tanúival.

Budapestről és környékéről a Tanúkat Alag községébe, egy versenylóistállóba vitték. Az istálló hosszában a falak mellett két oldalt szalma volt leszórva; a testvérek és testvérnők ezen aludtak éjszaka. Ha éjjel valaki egyszerűen csak meg akart fordulni a másik oldalára, hivatalos engedélyt kellett kérnie az őröktől. Nappal fapadokon kellett egymás mellett ülniük a fal felé fordulva, és csendőrök járkáltak fel-alá az istállóban feltűzött szuronyokkal. Beszélgetni nem volt szabad.

Az istálló szomszédságában volt egy kisebb helyiség, ahol a nyomozók a „kihallgatásokat” végezték a Juhász István és Juhász Antal testvérpár vezetésével. Olyan módszerekkel kínozták a testvéreket, amelyek közül némelyik túl lealacsonyító ahhoz, hogy nyomtatásban közöljük.

Nem kímélték a testvérnőket sem. Az egyik testvérnőnek a saját harisnyájával betömték a száját, hogy tompítsák kiáltásait. Azután a padlón hasra fektették, az egyik nyomozó ráült, és felemelve tartotta a lábát, míg a másik nyomozó könyörtelenül ütötte a talpát. Az ütések és a nyögések hangja tisztán áthallatszott abba a helyiségbe, ahol a testvérek voltak.

 Az alagi „bíróság”

November végére véget értek a „kihallgatások”. Abban a hónapban egy alagi vendéglő tánchelyiségét átrendezték tárgyalóteremnek, ahol Heinrich Werth vezérkari bírósága tárgyalta Jehova 64 Tanújának az ügyét. Amikor a testvérek beléptek a tárgyalóterembe, ott láthatták a házkutatások során elkobzott irodalmat, Bibliákat, írógépeket, gramofonokat, lemezeket.

A tárgyalást megkezdték, anélkül hogy a katonai ügyész kihallgatott volna valakit is a 64 vádlott közül, vagy beszélhettek volna a bíróság által a védelmükre kirendelt ügyvéddel. Az összes vádlott kihallgatása csupán néhány óra alatt lezajlott, és a testvérek valójában nem kaptak lehetőséget arra, hogy megvédjék magukat. Az egyik testvérnőt megkérdezték, hajlandó lenne-e fegyvert fogni.

— Én nő vagyok, nekem nem kell fegyvert fognom — válaszolta.

Ezután ezt kérdezték:

— És ha férfi volna, fogna fegyvert?

— Majd ha férfi leszek, válaszolok erre a kérdésre — mondta a testvérnő.

Később kihirdették az ítéleteket. Bartha testvért, Faluvégi testvért és Konrád testvért kötél általi halálra ítélték. Másokat életfogytig tartó börtönre, a többieket pedig kettőtől tizenöt évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték. Még aznap délután elszállították őket a budapesti Margit körúti katonai fogházba. A három halálra ítélt testvér minden pillanatban készenlétben állt, hogy végrehajtják a kivégzést, de pontosan egy hónappal azután, hogy behozták őket a börtönbe, eljött az ügyvédjük, és közölte velük, hogy a halálos ítéletet életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatták.

A másik kilenc gyűjtőhelyen a kihallgatásokat az alagi istállóban alkalmazott módszerekhez hasonlóan végezték. Az  elítélt testvéreket végül az ország északi részén levő váci fegyházba szállították.

Apácák a börtönőrök

A testvérnőket általában a budapesti Conti utcai kémelhárító börtönbe internálták. Azokat, akiket három évre vagy hosszabb időre ítéltek, átszállították a márianosztrai (a mi Máriánk) női fegyintézetbe, a szlovák határ közelében egy faluba, ahol apácák voltak a börtönőrök, akik nagyon gonoszul bántak testvérnőinkkel. Olyan Tanúkat is hoztak ide, akik korábban már más börtönökben voltak.

Aki nem volt hajlandó engedelmeskedni az apácák által megszabott börtönszabályoknak, azt sötétzárkába tették. Ezek között a szabályok között volt, hogy kötelezővé tették a templomba járást és a „Dicsértessék a Jézus Krisztus” katolikus köszöntést. Ha az elítéltek kaptak valamit, azt kellett mondaniuk: „Isten fizesse meg.”

Hűséges testvérnőink természetesen nem engedelmeskedtek ezeknek a szabályoknak. Minden egyes alkalommal, amikor nem mentek el a templomba, 24 órára sötétzárkába tették őket; a testvérnőink ilyen alkalmakkor mondták, hogy „Isten fizesse meg”. A Tanúktól megvonták az összes általános kedvezményt, vagyis nem kaphattak csomagot, nem levelezhettek hozzátartozóikkal, nem fogadhattak látogatókat. Csupán néhányan alkudtak meg közülük, hogy elkerüljék a további nehézségeket. Egy idő után azonban enyhült a hűségesekkel szembeni kemény bánásmód.

A bori koncentrációs tábor

A 49 év alatti testvéreket az ország valamennyi börtönéből 1943 nyarán összegyűjtötték az egyik vidéki városba, és a katonai szolgálat felvételére kötelezték őket. A hű testvérek, annak ellenére, hogy ismét kegyetlenkedtek velük, rendíthetetlenek maradtak, és visszautasították a katonai szolgálatot,  és a felkínált katonaruhát is. De kilencen a csoportból letették a katonai esküt, és elfogadták az egyenruhát. Megalkuvásuk azonban nem hozott számukra enyhülést. Az itt összegyűjtött 160 testvért az elpártoltakkal együtt a bori (Szerbia) koncentrációs táborba szállították. Két évvel később az elpártolt személyek egyike puskával a kezében elsápadt és reszketett, mert abba az osztagba került, amelynek néhány más személlyel együtt saját öccsét, egy hű Tanút kellett volna kivégeznie.

A testvérek a táborba vezető úton és a táborban is néhány kemény tapasztalatot éltek át. A táborparancsnok azonban rendszerint nem ragaszkodott ahhoz, hogy a testvérek a lelkiismeretükkel ellentétben álló munkát végezzenek. Egy alkalommal, amikor néhány katona kínzásokkal akarta a Tanúkat lelkiismeretük megsértésére kényszeríteni, a parancsnok még bocsánatot is kért.

Áfra Károly testvérünk, aki most a hetvenes éveiben jár, és még mindig hűségesen szolgálja Jehovát, így beszél erről: „Néha voltak próbálkozások, hogy hitünket megtörjék, de rendíthetetlenek maradtunk. Egyik alkalommal egy ágyúállást kellett volna csinálni betonból. Két testvért választottak ki a munka elvégzésére. A testvérek azonban megtagadták a munkát, és elmondták, hogy ők azért vannak börtönben, mert semmi olyan munkát nem vállalnak el, ami a háborúval kapcsolatos. A tiszt közölte velük, hogy ha nem csinálják meg a munkát, kivégezteti őket. Az egyik testvért egy katona elvitte a hegy másik oldalára, majd lövést lehetett hallani. A tiszt odafordult a másik testvérhez, és azt mondta: »A testvéred már halott, még meggondolhatod magad.«

A testvér így válaszolt: »Ha a testvérem meg tudott halni a hitéért, én miért ne tudnék?« A tiszt erre parancsot adott a másik katonának, hogy hozza elő a »lelőtt« testvért, ezt a testvért pedig vállon veregette, és azt mondta, hogy az ilyen remek emberek megérdemlik, hogy éljenek, majd elengedte őket.”

 A testvérek tudták, hogy azért maradtak életben, hogy Jehova Tanúiként szolgáljanak. A bori táborban több ezer más elítélt volt, és a Tanúk sokuknak alaposan tanúskodtak Jehováról, valamint a Királyságáról. Azokban a nehéz években Jehova Tanúi — akár börtönben, koncentrációs táborban, vagy máshol voltak — országszerte jól kihasználták a tanúskodásra nyíló alkalmakat. Mindenhol találtak jó érzületű embereket, még a magas beosztású tisztviselők között is, akik csodálták a Tanúk bátor kitartását. Sőt néhány tiszt így buzdította őket: „Tartsanak ki továbbra is a hitük mellett.”

A Tanúk már tizenegy hónapja voltak Borban veszélyes és próbateljes körülmények között, amikor elterjedt a hír, hogy a partizánok meg akarják támadni a települést. Döntés született a tábor evakuálásáról. Amikor a Tanúk a tervezett indulás előtt két nappal megtudták, hogy gyalog kell megtenniük az utat, azonnal hozzákezdtek négy és kétkerekű járműveket készíteni. Az indulás idejére a testvéreknek annyi kordéjuk volt, hogy a tisztek, a katonák és az elítéltek csodájára jártak, hogy láthassák, mit vittek véghez Jehova Tanúi.

Mielőtt útnak indultak volna (3000 zsidó elítélttel együtt), mindegyik testvér háromnegyed kiló kenyeret és öt halkonzervet kapott, ami nagyon kevésnek bizonyult az úton. De Jehova gondoskodott arról, amiről a tisztek nem gondoskodtak. Hogyan? Az útjuk területén élő szerb és magyar lakosság révén. Ezek az emberek szívesen adtak nekik kenyeret a kevés feleslegükből. A testvérek összegyűjtötték a kenyeret, és a pihenőhelyeken igazságosan elosztották, hogy mindenki kapott valamennyit, még ha csak egy darabka jutott is. Bár az úton több száz elítéltet átadtak a német katonáknak kivégzésre, a Tanúk Jehova védelmező kezének árnyékában jártak.

Ismét próba alá kerül a feddhetetlenség

Amikor 1944 vége felé a szovjet hadsereg egyre közelebb  nyomult, a Tanúk felszólítást kaptak, hogy vonuljanak tovább az osztrák határ irányába. Mivel a testvérek látták, hogy minden épkézláb férfi a fronton van, segítettek az ott élő asszonyoknak a nehéz munkákat elvégezni a földeken. Ahol csak szállást kaptak, megragadták az alkalmat a tanúskodásra.

A parancsnok 1945 januárjában közölte a Tanúkkal, hogy minden munkaképes férfinak jelentkeznie kell a jánosházai községházán. Egy német tiszt onnan a község határába vitte őket lövészárkot ásni. Amikor az első hat kiválasztott testvér megtagadta a munkát, a tiszt azonnal kiadta a parancsot: „Agyon kell lőni őket!” A hat testvért felsorakoztatták, a magyar katonák pedig ott álltak velük szemben, és csőre töltött puskával a tűzparancsot várták, miközben a másik 76 testvér figyelte az eseményeket. Az egyik magyar katona csendesen odasúgta a figyelő testvéreknek: „Menjenek maguk is oda, dobják le a szerszámaikat, különben agyonlövik őket.” A testvérek rögtön így tettek. A német tiszt annyira meghökkent, hogy először csak hitetlenkedve bámult. Azután megkérdezte: „Hát ezek sem akarnak dolgozni?” Bartha testvér németül válaszolt: „De igen, mi akarunk dolgozni, azonban nem végezhetünk olyan munkát, ami ellentétben van a hitünkkel. Az őrmester úr megmondhatja, hogy mindent messzemenőkig lelkiismeretesen és szorgalmasan elvégeztünk, és erre most is készek vagyunk, de ezt a munkát, amit ön el szeretne végeztetni, nem csinálhatjuk.”

Később az egyik testvér így emlékezett vissza a továbbiakra: „A tiszt azután kijelentette, hogy mindannyian le vagyunk tartóztatva, ami meglehetősen nevetségesen hangzott, mert így is, úgy is fegyencek voltunk.”

További személyek, akik megőrizték feddhetetlenségüket

Az eddigiekben említett testvérekhez hasonlóan az ország minden részéről több száz további testvér és testvérnő harcolta  meg a hit harcát számos más koncentrációs táborban és börtönben.

Amikor a nagykanizsai internáló táborból 1944 tavaszán sok zsidót németországi táborokba szállítottak, Jehova két Tanúja is köztük volt — a húszéves Bász Éva és a 45 éves Slézinger Olga, mindketten zsidó származásúak. Jehova Isten lelkes, tiszta szívű imádói voltak. Bász testvérnő nagyon törékeny leány volt, de letartóztatása előtt úttörőként szolgált. Dunavecsén tevékenykedett a szántóföldi szolgálatban, amikor a csendőrség letartóztatta, és a községházához vitték.

A falu polgármestere felbujtására megalázó dolgokon ment keresztül. Bász testvérnő így emlékszik vissza: „Kopaszra borotváltak, és ott kellett állnom meztelenül tíz-tizenkét csendőr jelenlétében. Azután megkezdődött a kihallgatás, és azt akarták tudni, hogy ki a vezetőnk Magyarországon. Elmondtam, hogy nekünk csak Jézus Krisztus a vezetőnk.” Válaszul elkezdték kegyetlenül verni gumibottal. Bász testvérnő azonban szilárdan elhatározta, hogy nem árulja el keresztény testvéreit.

Így emlékszik vissza a továbbiakra: „Azok a vadállatok összekötözték a kezemet és a lábamat a fejem fölé, és mindannyian megerőszakoltak; egy csendőr kivételével mindannyian. Olyan szorosan kötöztek meg, hogy három évvel később, amikor Svédországba kerültem, még mindig látszott a nyoma a csuklómon. Annyira kegyetlenkedtek velem, hogy utána két hétig az alagsorban rejtegettek, amíg a legsúlyosabb sérülések meggyógyultak. Nem merték megmutatni másoknak, hogy milyen állapotban voltam.” Bász testvérnőt a nagykanizsai táborba küldték, és innen Slézinger testvérnővel együtt Auschwitzba szállították.

Így folytatja: „Biztonságban éreztem magam Olgával; a próbateljes helyzetekben is jókedélyű tudott lenni. Az újonnan  érkezők közül Doktor Mengele különítette el a munkára alkalmatlanokat a munkaképesektől. Az előbbieket gázkamrába küldték. Amikor Olgára került sor, megkérdezte tőle: »Hány éves vagy?« Bátran és tréfás fénnyel a szemében azt felelte: »Húsz.« Igazából kétszer annyi volt. De Mengele elnevette magát, és a jobb oldalra küldte, vagyis életben hagyta.”

Sárga csillagot varrtak a ruhájukra, jelezve hogy zsidók, de ők tiltakoztak, és ragaszkodtak hozzá, hogy ők Jehova Tanúi. Leszakították a sárga csillagot, és követelték, hogy lila háromszöget varrjanak a ruhájukra, ami Jehova Tanúiként azonosítja őket. Bár emiatt súlyos verést kaptak, azt válaszolták: „Csináljanak velünk, amit akarnak, mi akkor is Jehova Tanúi maradunk.”

Később a bergen-belseni koncentrációs táborba kerültek. Ez idő tájt tífuszjárvány tört ki a táborban. Slézinger testvérnő olyan beteg lett, hogy sok más személlyel együtt eltávolították a táborból, és többé nem látták. Nem sokkal ezután a területet felszabadította a brit hadsereg. Bász testvérnőt kórházba vitték, később pedig Svédországba ment, ahol hamar felvette a kapcsolatot a testvérekkel.

Számos olyan testvért, akit Magyarországon bebörtönöztek, később Németországba deportáltak. Legtöbbjük hazatért a háború után, de nem mindenki. Faluvégi Dénes egyike volt azoknak, akik meghaltak, miközben a buchenwaldi koncentrációs táborból a dachaui táborba szállították őket. Több mint harminc évig hűségesen szolgálta Jehovát.

Mindhalálig hűséges Tanúk

Amikor 1944 őszén megszüntették a nagykanizsai tábort, azokat a Tanúkat, akiket addig még nem deportáltak Németországba, szabadon engedték. De mivel a front miatt nem tudtak hazamenni, úgy döntöttek, hogy a környező gazdaságokban munkát vállalnak, amíg javul a helyzet. Ezt követően 1944. október 15-én a német náci párt támogatásával a  Nyilaskeresztes Párt vette át a hatalmat, és rögvest toborozni kezdték a fiatal férfiakat katonai szolgálatra.

A testvéreket hamarosan ismét letartóztatták a semlegességük miatt. A letartóztatott fiatal testvérek közül ötöt az osztrák határtól körülbelül tíz kilométerre levő Körmendre vittek, ahol a község iskolájában katonai bíróság ülésezett. Először Szabó Bertalant állították bíróság elé, és golyó általi halálra ítélték. Kivégzése előtt megindító búcsúlevelet írt, amely a Jehovah’s Witnesses—Proclaimers of God’s Kingdom című könyv 662. oldalán olvasható. Ezután két másik testvért állítottak bíróság elé — Hőnisch Antalt és Zsondor Jánost. Ők szintén rendíthetetlenek maradtak, és őket is kivégezték.

Helmeczi Sándor ugyanitt raboskodott. Így emlékszik vissza: „A nap bizonyos szakaszában használhattuk az udvari WC-t. Most úgy időzítették a dolgot, hogy megláthassuk, mi történt. Ezzel azt akarták kifejezni: »Na, most már tudjátok, mi vár rátok.« Nagyon fájdalmas látvány volt számunkra látni testvéreinket, akiket szerettünk, összerogyva, élettelenül. Azután visszavezettek minket a zárkába.

Tíz perc múlva kihívtak bennünket, és azt a parancsot kaptuk, hogy takarítsuk el testvéreink vérét. Így közvetlen közelről is láttuk őket. Zsondor János arca viszonylag épségben maradt. Szelíd, barátságos mosoly ült az arcán; nyoma sem volt a félelemnek.”

Ugyanebben az időben az osztrák határhoz negyven kilométerre levő Sárvár piacterén nyilvánosan felakasztottak egy másik testvért, a húszéves Deli Lajost. Egy volt katonatiszt, aki szemtanúja volt az esetnek, 1954-ben így beszélte el, hogy mi történt azon a napon:

„Sokan menekültünk nyugat felé, civilek és katonák egyaránt. Amikor Sárváron mentünk keresztül, láttuk, hogy a  piactéren egy akasztófa van felállítva. Egy nagyon kedves tekintetű, szelíd arcú, fiatal fiú állt az akasztófa alatt. Amikor az egyik ott állótól megkérdeztem, mit csinált a fiú, megtudtam, hogy sem a puskát, sem az ásó nyelét nem akarja megfogni. Golyószórós, nyilaskeresztes legények álltak a fiatalember körül. Mindenki hallotta, amikor az egyikük ezt mondta a fiatalembernek: »Ez az utolsó lehetőség, fogd a fegyvert, vagy felakasztunk.« A fiatalember nem reagált; ez egyáltalán nem gyakorolt rá hatást. Azután határozott hangon azt mondta: »Felakaszthat, de én inkább az én Jehova Istenemnek engedelmeskedem, mint embereknek.« Felakasztották.”

Az 1946-os Évkönyv [ang.] szerint 1940 és 1945 között 16 Tanút öltek meg azért, mert lelkiismereti okból megtagadta a katonai szolgálatot, további 26 személy a kegyetlen bánásmód miatt halt meg. Urukhoz hasonlóan a hitük által legyőzték a világot.

A háború utáni új kezdet

Testvéreink közül a legtöbben 1945 első felében tértek haza otthonaikba. Soha nem hagytak fel az igazságról való tanúskodással, annak ellenére, hogy 1942 óta nem tudtak szervezett módon tevékenykedni. Azonban 1945 végére 590-en ismét adtak le szolgálati jelentést. A következő évben ez a szám 837-es csúcsszámmá növekedett, ami több volt, mint a háború előtti időben bármikor.

A háborút követő szélsőséges gazdasági instabilitás mindenkire súlyos teherként nehezedett. Az árak olykor egy órán belül a kétszeresükre emelkedtek. Szükségessé vált, hogy az árakat élelmiszerben szabják meg, és egy tojás volt az egység. Ezért a testvérek élelmiszer (tojás, étolaj, liszt stb.) formájában hozták a Társulat hivatalába a hozzájárulásukat az irodalomért. Ezeket azután tárolni kellett valahol, majd eladták. A papírért és a nyomtatásért kiállított számlákat gyakran  élelmiszerrel egyenlítették ki. Némi enyhülést hozott, amikor 1946. augusztus 20-án új pénzt vezettek be. De ennél sokkal buzdítóbb volt az a sok bála ruha és az a jelentős mennyiségű élelmiszer, amelyet más országokban élő keresztény testvéreink küldtek ajándékként.

Hamarosan lehetőség nyílt arra, hogy nagy, nyilvános összejöveteleket tartsanak Magyarországon. Az 1945-ben Sárospatakon megtartott egyik nyilvános előadáson ötszáznál is többen voltak jelen. A testvérek nagyon-nagyon örültek. 1946 októberében országos kongresszust tartottak Nyíregyházán hatszáz fős hallgatósággal. Egy további országos kongresszust tartottak 1947-ben — akkor a fővárosban, Budapesten. A Magyar Államvasutak ötvenszázalékos engedményt adott azoknak, akik különvonattal utaztak a kongresszusra, melyen a „Jehova Tanúi kongresszusa” felirat állt. A jelenlevők száma ez alkalommal elérte az ezerkétszázat. Ugyanebben az évben Budapesten egy családi házat vásároltak, hogy itt legyen a Watch Tower Society fiókhivatala.

Klinyecz testvér bűntudatot érez

Ismét meg kell említenünk Klinyecz Józsefet, aki bár szorgalmas volt a szántóföldi szolgálatban, hajthatatlan magatartásával komoly szakadást idézett elő a testvérek között 1942-ben. A háború után egy nyolcoldalas levelet küldött a Társulat brooklyni főhivatalába, melyben vádakat hozott fel Konrád testvér és Bartha testvér ellen. Válaszában Knorr testvér, a Watch Tower Society akkori elnöke rámutatott, hogy a Királyság jó hírének prédikálása ismét folyamatban van Magyarországon, és Klinyecz testvér jól tenné, ha ebben foglalatoskodna, és nem azzal töltené az időt, hogy vádaskodó leveleket ír a testvérek ellen. „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját?” tette fel a kérdést Knorr testvér a Róma 14:4-et idézve.

 Miután Klinyecz testvér elgondolkodott az olvasottakon, elment Konrád testvérhez, és ezt mondta: „Megkaptam Knorr testvér levelét, és nagyon megrázott, amikor olvastam. Megvizsgáltam eddigi eljárásomat, és újra átgondoltam az egész életemet. Jehova bocsánatát kértem imában, és most eljöttem, hogy tőletek is bocsánatot kérjek, ha meg tudtok bocsátani.” Konrád testvér szeretettel válaszolt: „Ha Jehova megbocsát neked, kik vagyunk mi, hogy ne bocsátanánk meg?”

Klinyecz testvér ekkor sírni kezdett. Felismerte, hogy a szíve már annyira megkeményedett, hogy ha ezelőtt valaki a testvérek közül ilyen módon ment volna el hozzá, mint ahogyan ő jött most el, akkor kidobta volna a lakásából. Mennyire más volt, és mennyire jólesett neki most ez a fogadtatás, amelyben részesítették! Klinyecz testvér rögtön ezután újra munkához látott a szántóföldi szolgálatban, és később elvállalta az úttörőszolgálatot. Milyen kedvesen és irgalmasan bánik Jehova azokkal, akik bűnbánóan visszatérnek hozzá, és útjain járnak! (És 55:6, 7).

Változó politikai légkör

A kommunista párt 1948-ban fokozatosan hatalomra jutott. A Tanúk abban az évben még meg tudták tartani a körzetkongresszusaikat, de sokszor nehéz körülmények között. Vizsgáljuk meg, mi történt a sátoraljaújhelyi színházban megtartott kongresszus esetében.

A testvérek azt tervezték, hogy a programot nemcsak a nézőtérre hangosítják ki, hanem az épület előtti térre is. Amikor a külső hangszórókat próbálták, a testvérek meghirdették a nyilvános előadást. A kongresszus megszervezéséért felelős testvért azonnal beidézték a rendőrség tiszti kaszinójába. Lakó János így magyarázta el nekik a helyzetet:

— Körzetkongresszust tartunk, és a nyilvános előadást hirdettük meg. Ezt már korábban bejelentettük a kapitányságon.

A rendőr ezt felelte:

 — Akkor azonban nem említették a hangszórókat. Azonnal szereljék le őket!

Amikor Lakó testvér elmondta a többi testvérnek, hogy mit mondtak, és milyen körülmények között mondták, ők ezt tanácsolták: „Mivel neked megtiltották, te ne tegyél semmit. De mi megpróbálhatunk tenni valamit. Az egyik rendőr megtiltotta, de ki tudja, hátha egy másik megengedi.”

Ezután megírtak egy kérvényt két példányban a kinti hangszórók használatáról, és bevitték a kapitányságra. Az ügyeletes tiszt telefonálni próbált a feletteseinek, de nem sikerült. A testvérek mondták neki, hogy elég, ha iktatja a kérelmet, és lepecsételi az ő példányukat. Megtette.

Mint várható volt, rendőrök jelentek meg a nyilvános előadás közben, és követelték, hogy a testvérek kapcsolják ki a hangszórókat.

— Miért kellene kikapcsolni, hiszen van engedélyünk.

— Hol van? — kérdezték a rendőrök.

— A rendezőnél.

— Hívják ide!

Előkerítették, és ő megmutatta a rendőröknek az engedélyt. Erre ők egy kicsit még ott maradtak hallgatni az előadást. A terem zsúfolásig megtelt, és sokan mások is hallották az előadást a kinti hangszórókon keresztül. Aznap minden sikeresen lezajlott. Azonban komolyabb nehézségek voltak még hátra.

Újabb megbélyegzés

A háború előtt az újságok ismételten „kommunistáknak” bélyegezték Jehova Tanúit, és olyanoknak, akik „a kommunizmus számára készítik elő a talajt”. Amikor azonban a kommunista párt volt uralmon, ez a bélyeg már nem szolgálta ellenségeik céljait. Ezért 1949-ben szinte hetente jelentek meg vádaskodó cikkek, amelyek az „amerikai imperializmus bérenceinek”  titulálták a Tanúkat, akik az Egyesült Államokból kapják az anyagi támogatást.

A kommunisták, a papság és a sajtó 1950-ben egyesült erővel Jehova Tanúi ellen fordult. A testvérek gyakran hallották az érdeklődőktől, hogy amikor a papnak bejelentették az egyházból való hivatalos kilépésüket, a válasz az volt: „Hogyan? Jehova Tanúi az imperializmus ügynökei; ilyenekhez akar csatlakozni?” Gyakoriakká váltak a letartóztatások — abban az évben 302 őrizetbe vétel történt. Nyilvános előadásokat már csak temetésekkor lehetett tartani, de ebből 72 volt abban az évben. A nehézségek ellenére a testvérek jelentésükben elérték az 1910-es hírnökcsúcsot.

A fontosabb feladatokat ellátó felvigyázókat ismét letartóztatják

Ezt követően 1950. november 13-án nyomozók jelentek meg a Társulat budapesti fiókhivatalánál, és házkutatást tartottak. Annyira felforgattak mindent, hogy az irodai helyiségek valóságos csatatérhez hasonlítottak. A fiókszolgát, Konrád Jánost, a fordítót, Bartha Andrást, és egy körzetszolgát, Lakó Jánost négy másik testvérrel együtt őrizetbe vettek, és az Andrássy út 60. szám alatti börtönbe vitték őket.

Konrád János így írt erről: „Bár a vallatásoknál itt nem használtak olyan mértékben és olyan súlyos fizikai kínzásokat, mint a csendőri kihallgatásokon, de az agymosás és az éjszakai szellemi kínzás néha még nehezebb volt, mint amilyen a fizikai volt akkoriban.

A tárgyalásunkra 1951. február 2-án került sor. A vád: »az állam és a társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében való részvétel és hűtlenség«. A bíróság elnöke, Jónás bíró (aki öt évvel később a forradalom idején annyira meg volt rémülve, hogy öngyilkosságot követett el) mind a hetünket öttől tíz évig terjedő börtönbüntetésre ítélt. Az ítéletet  nyilvánvalóan már előbb meghozták, mert ott helyben egyáltalán nem volt hosszas mérlegelés, és korábban egy kihallgatás alkalmával az egyik testvérnek azt mondta a kihallgatója: »Önt most tíz évre becsukjuk, s mire eltelik a tíz év, népköztársaságunk megerősödik, az emberek ideológiailag képzettek lesznek, és nem tudják majd őket befolyásolni a Bibliával. Akkor már nyugodtan elengedhetjük magukat.«”

Konrád testvér így folytatta: „A Budapesttől északra fekvő váci börtönbe vittek. De örömünkre mindannyiunkat egy zárkába tettek. Végre gondolatot cserélhettünk, és elmondhattuk tapasztalatainkat! Napjainkat egy időterv szerint töltöttük el a napiszöveggel kezdve, amire felváltva készültünk fel. Még Bibliánk sem volt, mégis elkezdtük »olvasni« a Bibliát az elejétől úgy, hogy idéztük azokat az írásszövegeket, amelyekre vissza tudtunk emlékezni. Őrtorony-cikkeket is »olvastunk« ilyen módon. És mindennap kértük Jehovát imában, hogy segítsen a kinti testvéreinknek állhatatosnak maradni.

De nem maradtunk hosszú ideig együtt, mert elkülönítettek egymástól, és világi elítéltekkel zártak össze, mivel a hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy ha együtt maradunk, akkor erősítjük egymást a meggyőződésünkben, és sosem fogunk »megjavulni«. Később újra összekerültünk, akkor azért, mert féltek, hogy meggyőzzük világi zárkatársainkat Isten igazságáról. Ez a játék többször megismétlődött bentlétünk alatt.”

Új bizottság kezd működni

A felelősségekkel megbízott, érett testvérek közül majdnem mindenki le volt tartóztatva 1953 tavaszán. A letartóztatások hirtelen történtek, váratlanul, a testvérek otthonaiban tartott házkutatások alkalmával. A Magyarországon folyó munka teljes újraszervezésére volt szükség. Akkor három körzetfelvigyázó szolgált az új bizottságban: Hubicsák Zoltán, Csobán József és Podlovics György.

 Ennek a bizottságnak a három tagját 1953 novemberében letartóztatták, és a békéscsabai államvédelmi börtönbe vitték. Elég meglepő módon tíz nap múlva szabadon engedték őket. Csak később derült ki, hogy Csobán József a nyomás alatt meghátrált, és beleegyezett, hogy a hatóságnak dolgozzon. A bizottságot azonban újraszervezték: Paulinyi Mihály lépett Csobán József helyére, aki kerületszolga lett.

A bizottság legfontosabb feladatainak egyike az volt, hogy lefordítsák Az Őrtoronyban levő tanulmányozási cikkeket, és gondoskodjanak arról, hogy minden körzetbe eljusson egy példány. A körzetfelvigyázók azután több példányt készítettek belőle, és minden gyülekezetnek eljuttattak egyet.

A szellemi tápláléknak ezenkívül a munkatáborokba internált testvérekhez is el kellett jutni. Talán a legismertebb munkatábor az ország északi részén levő tólápai szénbánya volt. Abban az időben, amikor a hatóság a legtöbb testvért hozta ide dolgozni, 265-en voltak. A bányákban a testvérek a hivatásos bányászokkal dolgoztak együtt, akik közül sokan jóindulattal viseltettek Jehova Tanúi iránt. A bányászok becsempészték számukra az irodalmat, és kiküldték a jelentéseiket.

Azokban az években ellenségeink két fő célt igyekeztek elérni — a Tanúkat kényszeríteni akarták a katonai szolgálat elvállalására, és arra, hogy lépjenek be a Szabad Egyházak Szövetségébe. Egyiket sem érték el, ezért más taktikához folyamodtak.

Hízelgő szavak a börtönben

Lakó Jánost 1955-ben ismét egy zárkába tették Konrád Jánossal. Egy bizonyos Szabó úr odament Lakó testvérhez, és néhány javaslatot tett.

— Konráddal nem lehet beszélni — mondta Szabó úr —, mert olyan makacs. Ön intelligensebb. Hajlandóak vagyunk önt szabadon engedni, és engedélyezni a tevékenységüket. Konrád itt marad, de a gyülekezet összejöhet.  Megmaradhatnak Jehova Tanúiként, annyit imádkozhatnak, amennyit csak akarnak, de ne agitáljanak másokat.

— Ez azt jelenti, hogy mi olyan tanúk lennénk, akik nem tanúskodnak — válaszolta Lakó testvér. — Ezt nem ígérhetem meg.

— Hát, gondolja meg. Majd újra felkeresem.

Amikor újra eljött, többek között azt is megkérdezte:

— Hogy van Konrád?

— Meglehetősen jól.

— Mikor látta utoljára?

— Az imént; egy zárkában vagyunk.

— És elmondta neki, hogy miről beszélgettünk?

— Természetesen, hiszen a testvérem!

A kormányzati ügynök felháborodottan távozott, és nem látogatta meg többé Lakó testvért.

Ugyanebben az évben a kommunisták felajánlották, hogy engedélyezik Az Őrtorony kiadását Magyarországon, ha két oldal kommunista propagandát fűzhetnek hozzá. A testvérek természetesen nem egyezhettek ebbe bele.

Újabb kísérlet a megtévesztésre

A tólápai táborból 1955 nyarán körülbelül száz testvért szabadon bocsátottak. Csak hat hétig élvezhették újra a családi  otthon melegét, amikor behívót kaptak, hogy menjenek a Budapest közelében fekvő Szentendrére.

Amikor a testvérek megérkeztek Szentendrére, egy nagy terembe vezették őket. Egy tiszt közölte velük, hogy nem kell fegyvert fogniuk, mert a kormány különleges elrendezésről gondoskodott, amit biztosan értékelni fognak. Nem kell fegyvert fogniuk, lőszert szállítaniuk, hanem mindössze csak utak, hidak, vasútvonalak és hasonló dolgok építésénél kell segíteniük. Néhány hónap múlva hazamehetnek a családjukhoz. Sok kevésbé tapasztalt testvér számára ez az elrendezés első hallásra jónak tűnt, de néhány érett testvér csapdát érzett benne, és azonnal rákérdezett: „Katonai létesítmények építésénél is segítenünk kell majd?” Kitérő válaszokat kaptak.

Azután a testvérek megkérdezték, hogy kell-e egyenruhát hordaniuk. A tiszt azt felelte, hogy sapkáról gondoskodnak, és ha a testvérek szeretnék, akkor egyenruhát is kaphatnak, hogy ne kelljen a saját ruhájukat koptatni. Ez ésszerűen hangzott némelyeknek. Majd parancs következett: „Azok, akik vállalkoznak arra, hogy két-három hónapot dolgozzanak, és utána hazamenjenek a családjukhoz, bemehetnek a raktárba, ahol a civil ruha helyett egyenruhát és bakancsot kapnak. Azok, akik erre nem hajlandók, öt-tíz évi börtönre számíthatnak.”

Ez komoly próbát jelentett a testvéreknek. Voltak közöttük többen olyanok, akik már négy évet töltöttek börtönben vagy fogolytáborban. Most, hogy hat hétre ízelítőt kaptak a szabadságból, visszaküldenék őket egy sötét bányába vagy kőfejtőbe, és minden elölről kezdődne, amin keresztülmentek. Egyesek úgy érveltek, hogy csak néhány hónapról van szó, azután hazamehetnének a családjukhoz, és szabadon szolgálhatnák Jehovát. A százból körülbelül negyvenen lassan megindultak, hogy felvegyék az egyenruhát.

 A többi testvér imateljesen azt a következtetést vonta le, hogy amit felkínáltak, az nem más, mint katonai munkaszolgálat, és a hadsereg kötelékén belül egy munkaszázadot kellene alkotniuk. Mivel szerették volna megőrizni keresztény semlegességüket, elutasították a javaslatot.

A terem egyik részét azok foglalták el, akik elfogadták az egyenruhát, a másik részén pedig azok voltak, akik nem fogadták el. Egy tizedes lépett be a terembe, és rákiáltott az egyik közelében álló Tanúra: „Nem tud tisztelegni?” A testvér azt felelte, hogy ő civil, és nem katona. A tizedes csak akkor vette észre, hogy a testvérek két részre különültek: az egyik csoport egyenruhában van, a másik pedig civilben. Odafordult azokhoz, akik egyenruhában voltak, és katonás fellépéssel azt mondta nekik: „Emberek! Idefigyeljenek! Maguk vállalták a katonai munkaszolgálatot, ezért mától kezdve, ha bejön egy magasabb rendfokozatú személy, kötelességük tisztelegni, továbbá vigyázzban állni és jelentést tenni. Maguk mától kezdve katonák, és minden parancsot teljesíteni tartoznak.”

Döbbent csend állt be a teremben, amit az egyenruhában levők nagyhangú felháborodása követett: „Mi nem vagyunk katonák! Nem vállaltunk semmilyen katonai szolgálatot! Mi csak munkát vállaltunk!” A felfordulás hallatára újra bejött az a tiszt, aki először beszélt a testvérekkel, és látta, hogy a tizedes elrontott valamit. Azonnal megpróbált magyarázkodni a testvéreknek. De nagy részük már levette az egyenruhát, és kérték vissza a civil ruhájukat. De a raktár ügyeletes tisztje nem akarta kiadni. A testvérek csak másnap reggel kapták vissza a ruháikat erélyes fellépésüknek köszönhetően.

Nem sokkal ezután több magas rangú tiszt lépett be a terembe. A testvéreknek fel kellett sorakozniuk. Az egyik tiszt kiadta a parancsot: „Lépjenek elő azok, akik hajlandóak munkaszolgálatot vállalni!” Senki nem mozdult. Akkor ez a felszólítás  hangzott el: „Lépjenek elő, akik nem hajlandók munkaszolgálatot végezni!” Mintha gombnyomásra történt volna, minden testvér előlépett.

A börtönben levők táplálása

Az 1956-os forradalom idején testvéreinket szabadon engedték, de csupán egy rövid időre. Két hét múlva a kommunisták újra magukhoz ragadták a hatalmat. A következő hónapok folyamán a hatóság megpróbálta újra letartóztatni mindazokat, akik a forradalom elkezdődésekor börtönben voltak — Jehova Tanúit és másokat is.

Testvéreink szellemi táplálásáról ennek ellenére további gondoskodás történt. Völgyes Sándor a börtönből arra kérte feleségét, hogy süsse bele pogácsába az Őrtorony-cikkeket. Egy testvérnő két vékony lapra — mindkét oldalt felhasználva — lemásolta Az Őrtorony egyik teljes tanulmányozási cikkét. De amikor Völgyes testvér megkapta a pogácsát, nem „ehette” meg azonnal, mert világiakkal volt együtt a zárkában. Csak másnap a munkahelyén a WC-ben nyitotta fel. Azután nagyobb betűkkel átírt példányokat készítettek összehajtogatott WC-papírra. Ezt általában szombat délutánonként és vasárnaponként végezték, amikor az egész börtön viszonylag békés és nyugodt volt.

A foglyok szabadulása

Bartha testvért, miután letöltötte kilencéves büntetését, 1960 márciusában szabadon engedték. Hűségesen tovább szolgálta Jehovát 1979-ben bekövetkezett haláláig. A testvérek közül sokan ma is úgy emlékeznek rá, mint aki fáradhatatlan fordító és jó humorú, őszinte barát volt.

Fokozatosan minden testvér kiszabadult. A hatóság mégis gyakran kapcsolatba lépett velük. Nyilvánvalóvá vált, hogy most nem gumibottal, hanem hízelgéssel és rábeszéléssel próbálják meggyengíteni Jehova Tanúi elszántságát.

 „Tanúskodás” rádión keresztül

A hatvanas évek vége felé a sajtó gyakran támadta Jehova Tanúit. Olykor az ellenük irányuló propagandát a rádión keresztül is terjesztették. Az egyik ilyen alkalommal azonban egy egyórás hangjáték, amelynek a célja részben az volt, hogy Jehova Tanúitól óvja az embereket, igazi bizonyságot tett. Az alábbi beszámoló így ír erről:

„A történet egy fiatal hölgy valós élettapasztalatán alapult. A fiatal, vidéki tanítónő nem kapott kellő támogatást a kommunista párttól. Nem gondoskodtak például megfelelő szobáról, ahol lakhatott volna. Az osztályába jártak Jehova Tanúi gyermekei is. A testvérek felajánlottak neki egy szobát, és a családjukban tapasztalható kedves, szerető légkör nagy hatással volt a lányra. Leomlott az összes előítélete, amit Jehova Tanúival szemben érzett, és testvérnő lett az igazságban.

Ez a rádiójáték azzal a céllal készült, hogy rámutasson, a kommunista pártnak megfelelően gondoskodnia kell tagjairól, hogy elkerüljék az ilyesfajta megtéréseket. Mint már említettük, az eset valóban megtörtént Magyarországon. A korábbi tanítónő ma egy testvér boldog felesége. Bár nem ez volt a cél, a rádiójáték a mi javunkat szolgáló tanúskodást eredményezett. A testvérek a hangjátéknak különösen azt a részét értékelték, amikor felolvasták a Zsoltárok 83:19-et: »Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön.«”

Erdei összejövetelek

Az 1970-es és 1980-as években, mivel tilos volt a gyülekezés, Jehova Tanúi erdőben tartották az összejöveteleiket (Zsid 10:24, 25). Tavasztól őszig az egész országban tartottak ilyen erdei összejöveteleket. A legtöbb budapesti gyülekezet a főváros körüli hegyekben jött össze.

 Völgyes testvér így emlékszik vissza: „A hegyek közti erdőben volt egy kör alakú tisztás, körülbelül harminc méter átmérőjű, ahol a testvérek összegyülekeztek. Nagyon szép környezet volt, és a csöndet a madarak éneklése tette vidámmá. Az ég ragyogó volt, a levegő gyógyfüvek illatától áradt. Ideális hely volt; olyan hely, ahol nagy Teremtőnk dicséretéről tanúskodott minden.

A Teokratikus Szolgálati Iskolát és a Szolgálati Összejövetelt rendszeresen itt tartottuk. Ha esős idő volt, kifeszített fóliasátor védett meg minket. Nemcsak gyülekezeti összejöveteleket, hanem kongresszusokat is tartottunk itt.

Óvatosságból testvéreket bíztak meg, hogy álljanak őrt, és jelezzék, ha gyanús személy közeledik. Egy alkalommal azonban, 1984 nyarának vége felé, az elővigyázatosság ellenére minden figyelmeztetés nélkül civil ruhás rendőrök jelentek meg.

A hangszórók a fák törzseihez voltak erősítve szöggel. A rendőrök kifogásolták ezt, mondva, hogy ártunk a fáknak, ha szöget verünk bele. Más természetvédelmi kifogásokat is emeltek, melyekért mind egy testvér vállalta a felelősséget, hogy másokat ne vonjanak az ügybe.

 Miután megmondtuk nekik, hogy ez Jehova Tanúi összejövetele, az egyik civil ruhás rendőr azt kérdezte, miért nem kérünk a hatóságtól engedélyt az összejöveteleink megtartására. »Mert biztos, hogy nem kapnánk engedélyt« — feleltük. »Próbálják csak meg!« — javasolta a rendőr.” Megpróbáltuk.

Feloldják a betiltást

Völgyes testvér és Oravetz testvér, az országos bizottság tagjai találkoztak a Belügyminisztérium magas rangú tisztviselőivel. Beszéltek nekik a rendőrök látogatásáról, és arról, hogy ők engedély kérését javasolták az összejövetelek megtartására. Ez 1984. október 23-án történt. Ettől kezdve a gyülekezetek országszerte engedélyt kértek az összejövetelek megtartására. Néha meg is kapták az engedélyt.

Később tárgyalások folytak az Állami Egyházügyi Hivatallal. 1987-ben lehetővé vált, hogy Milton G. Henschel  és Theodore Jaracz, a Vezető Testület tagjai, valamint Willi Pohl a németországi fiókhivatalból hivatalosan képviselje Jehova Tanúit ebben a kérdésben. Végül 1989. június 27-én a betiltást feloldották. Az Állami Egyházügyi Hivatalnak Jehova Tanúi elismerése volt az utolsó ilyen irányú ténykedése. Négy nap múlva, 1989. július 1-jén ez a hivatal megszűnt.

Nyilvános kongresszusok

Miután Jehova Tanúi közül sokan börtönbe kerültek az 1950-es évek elején, mindegyikőjüknek nagyon nehézzé vált, hogy nagy kongresszusokon vegyen részt. Időről időre néhány testvérnek sikerült eljutnia külföldön tartott, nagy összejövetelekre, mint amilyen „Az örökkévaló jó hír” kongresszussorozat volt 1963-ban. Az 1978 és 1988 közötti időszakban magyar küldöttek korlátozott számban saját nyelvükön is meghallgathatták a kerületkongresszus programját Ausztriában. A többiek saját országukban az erdőben gyűltek össze — először hivatalos engedély nélkül, azután 1986-tól kezdve a hatóság tudomásával.

 Miután azonban Jehova Tanúit 1989-ben hivatalosan elismerték, rövid idő alatt nyilvános kongresszusokat szerveztek. Egy hónappal a betiltás feloldása után 9073-an vettek részt az „Isteni önátadás” kerületkongresszuson a Budapest Sportcsarnokban. Az ezt követő évben Budapesten kívül Debrecenben, Miskolcon és Pécsett is tartottak kongresszusokat.

Az itteni első nemzetközi kongresszust 1991-ben Magyarország legnagyobb stadionjában, a Népstadionban tartották, ahol 40 601-en gyűltek össze, hogy örvendjenek a testvéri szeretet melegének. A Vezető Testületet John E. Barr, Milton G. Henschel, Theodore Jaracz és Karl F. Klein képviselte, és építő előadásaikkal buzdították a magyar testvéreket, valamint a látogatókat, akik harmincöt országból érkeztek.

Szervezeti előrehaladás

A visszanyert szabadság megnyitotta az utat a szervezeti kiigazítások számára, hogy Jehova Tanúi tevékenységét Magyarországon összhangba hozzák azzal, ahogyan keresztény testvéreik más országokban végzik a munkát. Néhány körzetfelvigyázónak például hétköznap világi állása volt, mert ez általános követelmény volt a kommunizmus idején. Ezért csak a hétvégeken tudták kiszolgálni a gyülekezeteket. Azonban 1993 januárjában, miután elegendő számú képesített és családi kötelezettségektől mentes testvér részesült képzésben, a gyülekezeteknél töltött szolgálatot kibővítették, hogy keddtől vasárnapig tartson.

Az 1980-as évek alatt csak korlátozott mértékben tartották meg az Úttörőszolgálati Iskolát. 1994-ben minden úttörőt meghívtak, aki megfelelt a követelményeknek. Egy kilenc hónapos időszak alatt 401 testvér és testvérnő részesült ebben a különleges iskoláztatásban.

Mivel Jehova Tanúi oktatási tevékenysége kedvező fogadtatásra talált, szükségessé vált, hogy megszervezzék a  gyorsépítési módszerrel készülő Királyság-termek építését. A gyülekezetek iskolákban, kultúrházakban, üres laktanyákban, sőt a volt kommunista párt megüresedett hivatali helyiségeiben jöttek össze. De 1993-ban Területi Építőbizottságokat hoztak létre; képzésről az osztrák testvérek gondoskodtak, sok országból pedig anyagi segítség érkezett a testvérektől. Az első gyorsépítési módszerrel készült Királyság-terem a Budapest közelében fekvő Érd városában lett kész 1994 májusában. Az 1995-ös szolgálati év végére 23 Királyság-terem épült fel, és további 70 áll tervezés alatt.

Annak érdekében, hogy támogassák Jehova Tanúit szilárd elhatározásukban, hogy nem szegik meg az Istentől származó törvényt, mely tiltja a vérrel való visszaélést, Kórházi Összekötő Bizottságokat is létrehoztak. A világ más részeihez hasonlóan Magyarországon is vannak olyan orvosok, akik nem ismernek bizonyos alternatív gyógykezelési eljárásokat, amelyek nem teszik szükségessé, hogy vért alkalmazzanak. A most Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden és Tatabányán működő Kórházi Összekötő Bizottságok segítenek naprakész információval ellátni őket. Ma már körülbelül százhúsz professzor, főorvos és sebész működik együtt a bizottságokkal. Nemrégiben a kétéves Völgyes Dalma esetében a budapesti Kórházi Összekötő Bizottság kapcsolatba lépett a brooklyni Kórházi Információs Szolgálatokkal, és így három órán belül kéznél volt a szükséges információ a vér nélküli kezelésről, amit sikeresen alkalmaztak ennek a helyzetnek a megoldásában.

Végzősök a Gileádról és a Szolgálati Kiképző Iskoláról

Sárközy László volt az első misszionárius, akit a Watch Tower Society azért képzett ki, hogy hivatalosan Magyarországra küldje. Körülbelül öt héttel később, 1991. augusztus 31-én a Szolgálati Kiképző Iskolának Németországban tartott  első osztályáról négy végzős érkezett: Axel Günther, Uwe Jungbauer, Wolfgang Mahrt és Manfred Schulz. Október elején Martin és Bonnie Skokan csatlakoztak hozzájuk, akik Gileád-végzősök az Egyesült Államokból.

Jelenleg tizennégy olyan testvér és testvérnő szolgál Magyarországon, akik vagy az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán, vagy a Szolgálati Kiképző Iskolán vettek részt. Megbízatásuk szerint a Bételben, a különlegesúttörő-szolgálatban vagy az utazómunkában tevékenykednek. Időközben Mihálffy István, az első magyar testvér, aki ilyen képzésben részesült, Ukrajnába kapta a megbízatását, hogy a magyarul beszélő testvéreknél körzetfelvigyázóként szolgáljon.

Kezdetben némelyikük csak keveset tudott magyarul, de felhasználták, amit tudtak. Stefan Aumüller, aki Ausztriából jött, így beszél erről: „Mivel csak keveset beszéltem magyarul, akkoriban nagyon egyszerű felkínálást alkalmaztam. Általában kinyitottam az Élj örökké könyvet, és megkérdeztem a házigazdát, hogy szeretné-e tanulmányozni a Bibliát. Ennek eredményeképpen számos tanulmányozást kezdtem. Amikor más hírnökök látták, mennyire hatásos ez az egyszerű, közvetlen módszer, ők is kezdték közvetlenül felajánlani a házi bibliatanulmányozást, hasonló sikerrel. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a gyülekezet számban az 1992 augusztusában számlált 25 hírnökről az 1995 júniusára már 84 jelentést leadó személyre növekedett.”

A szabadságszeretők előrehaladnak

A „magyar” elnevezés állítólag a ’beszél’ jelentésű szóból ered. Helyénvaló módon az itteni 16 907 hírnök a magyar nyelvet arra használja, hogy Isten Királysága jó híréről beszéljen. Ahogy Dávid király mondta Jehova lojális szolgáiról: „Országodnak dicsőségéről szólnak, és a te hatalmadat beszélik” (Zsolt 145:11).

 Jehova Tanúi 219 gyülekezetben és 12 körzetben teszik ezt buzgalommal. 1995-ben 2 268 132 órát szenteltek arra, hogy embertársaiknak ’Jehova országa dicsőségéről’ beszéljenek. Minden hónapban körülbelül 14 000 bibliatanulmányozást vezettek, és 1995-ben 37 536 személy volt jelen az Emlékünnepen. A hírnökök száma minden évben folyamatosan növekszik. Azóta, mióta 1989 júniusától ismét nyíltan végezhető a Királyság-munka Magyarországon, 1995 augusztusáig a hírnökök száma 9626-ról 16 907-re nőtt. Ugyanezt az időszakot tekintve az általános úttörők száma 48-ról 644-re emelkedett.

Ahhoz hasonlóan, amikor Salamon napjaiban átadták Jehovának a jeruzsálemi templomot, a magyar testvérek is ’örültek és víg szívűek voltak’ a budapesti Bétel számára nemrégiben felépült új lakószobák és irodahelyiségek átadásakor (1Kir 8:66). A következő nagy vállalkozás a Budapesten levő első kongresszusi terem építése lesz. A budapesti terület körzetei a körzetkongresszusaikat és a különleges kongresszusi napjaikat jelenleg az EFEDOSZ kongresszusi központban tartják, ahol korábban a kommunista párt tartotta az összejöveteleit.

Sok éven át más fiókhivatalok felügyeltek Jehova Tanúi Magyarországon végzett munkájára, például Románia, Németország, Svájc és a közelmúltban Ausztria. 1994 szeptemberétől kezdve azonban Magyarország a brooklyni világközpont közvetlen felvigyázása alá tartozó fiók lett.

Jehova Tanúi üldözést és vallási intoleranciát szenvedtek el egészen azóta, hogy tevékenységük közel száz évvel ezelőtt megkezdődött Magyarországon. De ez nem morzsolta fel őket annyira, hogy megálltak volna, hanem Isten Királysága jó hírének prédikálása még nagyobb lendülettel halad előre. Jehova segítségével magyarországi Tanúi szilárdan elhatározták, hogy a zsoltáros Dávidhoz hasonlóan kijelentik: „Az Úr dicséretét beszélje ajkam, és az ő szent nevét áldja minden test örökkön örökké!” (Zsolt 145:21).

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Képek a 74. oldalon]

Dóber János (fent) és Toldy József (jobbra) hazatért Magyarországra a bibliai igazsággal, és buzgón evangelizáltak

[Kép a 79. oldalon]

Lelkes úttörők Budapesten 1934/35-ben (balról jobbra): Adi és Charlotte Vohs, Julius Riffel, Gertrud Mende, Oskar Hoffmann, Martin Pötzinger

[Kép a 82. oldalon]

Tanúk a nagykanizsai koncentrációs táborban

[Kép a 83. oldalon]

Konrád János 12 évig volt börtönben keresztényi semlegességéért

 [Képek a 90. oldalon]

Mindhalálig lojálisak voltak Jehovához: (fent) Szabó Bertalant agyonlőtték; (jobbra) Deli Lajost felakasztották

[Kép a 102. oldalon]

Lakó János, sok más Tanúhoz hasonlóan, nem volt hajlandó megalkudni üldözőivel

[Kép a 107. oldalon]

Völgyes Ilona pogácsába sütve küldött szellemi táplálékot bebörtönzött férjének

 [Képek a 108—9. oldalon]

Egy 1986-ban tartott „erdei kongresszustól” a fővárosban levő Népstadionban 1991-ben megrendezett nemzetközi kongresszusig

[Kép a 110. oldalon]

Az első gyorsépítési módszerrel épült magyarországi Királyság-terem Érden

 [Képek a 115. oldalon]

A fióképületek és a budapesti Bétel-család