Benin

1976 áprilisa volt. Géppuskával felszerelt katonák dörömböltek a Bétel-otthon ajtaján. „Kijönni, és csatlakozni a zászlófelvonási szertartáshoz!” — követelte a csapattestparancsnok. Emberekből verődött dühös csőcselék politikai jelszavakat ismételgetett.

Bent a misszionáriusok szokásukhoz hűen folytatták az aznapi bibliaszöveg megbeszélését. „Az egeknek erősségei megrendülnek” — ezt az írásszöveget vizsgálták (Máté 24:29). Mennyire megerősítette ez a misszionáriusokat azon a reggelen! Kint a katonák felvonták a zászlót a fiókhivatal területén. Tulajdonukba vették az ingatlant!

Nemsokára a katonák kiparancsolták a misszionáriusokat. Csak azokat a személyes holmijaikat volt szabad magukkal vinniük, amelyek befértek bőröndjeikbe. Azonnal berakták a misszionáriusokat a társulati furgonba, hogy katonai kísérettel toloncolják ki őket az országból.

Amint a furgon elhagyta a Bétel területét egy fiatal testvér kerékpárral a furgon mellé hajtott. „Mi történik? Hova visznek benneteket?” — kérdezte. A misszionáriusok intettek neki, hogy menjen el, mivel féltek, hogy esetleg őt is letartóztatják.

 Mi vezetett Beninben Jehova Tanúi betiltásához? Hogyan maradtak a helyi Tanúk szellemileg erősek e 14 éves nehéz időszak alatt? Visszatértek a misszionáriusok? És amikor végül megszüntették a korlátozásokat, hogyan használták fel Beninben Jehova Tanúi az újonnan talált szabadságukat?

Ez Benin

Kulcslyuk alakú ország, amely Nyugat-Afrika partján úgy ékelődik Togo és Nigéria közé, mint egy szendvics — ez Benin. Talán korábbi nevén ismered: Dahomey. Az emberek itt szívélyesek és barátságosak, az éghajlat pedig kellemes. Bár több mint 50 helyi nyelvet beszél a mintegy 60 etnikai csoport, a francia a hivatalos nyelv.

Benin otthont ad miniatűr kastélyoknak és ókori afrikai királyságoknak. Egy kék lagúnában fekszik Ganvié, az úszófalu, amelyet egyesek Afrika Velencéjének hívnak. A közlekedés itt a vízen történik, a taxik pedig színes pirogue-ok, azaz bödönhajók. Az ország északi részében két nemzeti park található — a Pendjari és a „W” nemzeti park —, és ott oroszlánok, elefántok, majmok, vízilovak és más állatok kóborolnak szabadon a szavannán. Délen pedig pálmafák táncolnak az óceáni szél zenéjére.

Az emberek élete időnként mégis nagyon keserű volt ebben az országban. A XVII. század elején Kpassè, a Houéda királyság uralkodója kereskedelmi kapcsolatba lépett francia, angol és portugál rabszolga-kereskedőkkel. Apróságokért és fegyverekért cserébe ez a kegyetlen király eladta saját testvéreit. Gléhouénál — mai nevén Ouidah — hajóra rakták ezeket az embereket, majd Haitira, a Holland Antillákra és Amerikába szállították őket. A rabszolga-kereskedelem a XVII. századtól egészen a XIX. század elejéig folytatódott. Ezek után végre sok országban megszüntették.

A XX. század elején azonban Beninben az emberek kezdtek lehetőséget kapni, hogy egy sokkal ördögibb rabszolgaság bilincseiből  szabaduljanak meg — a hamis vallás rabságából és annak minden undorító formájából. Beninben ebbe beletartozik a vudu.

A vudu bölcsője

Az animizmus a hagyományos vallás, és az animisták között itt Mahou számít a legfelsőbb istennek. Őt rengeteg alacsonyabb rangú isten, azaz vudu képviseli, akiknek bizonyos ünnepnapokon áldozatokat ajánlanak fel. Például Hébiosso a mennydörgés istene, Zangbeto isten pedig állítólag megvédi a földművesek földjeit éjszaka. Ezekhez a vudukhoz képest alacsonyabb rangban vannak alsóbb istenek, akiket a meghalt emberek szellemeinek is gondolnak. Ennélfogva az ősök imádatát is gyakorolják. Sok otthonban találhat az ember egy asent — egyfajta, vasból kovácsolt, kisméretű esernyőt —, amelyet egy elhunyt szeretett személy emlékére jelképekkel díszítenek fel.

Ahhoz, hogy valaki kapcsolatot ápoljon ezekkel az istenekkel, szükség van közbenjáróra, fétispapra — legyen az férfi vagy nő. A papot, miután három évet töltött a fetisizmus egyik rendházában, képesítettnek tartják, hogy kommunikáljon az istenekkel és más szellemekkel. Ez az erőteljes hierarchia óriási hatással van a benini emberek életére, akik ragaszkodnak ehhez.

Azok, akik ezt a fajta imádatot gyakorolják, úgy hiszik, hogy egy személy, miután meghal, visszajöhet szellem formájában, és megölheti a család többi tagját. Sok ember eladja javait, vagy súlyos adósságba keveredik, hogy állatáldozatokat és fényűző szertartásokat fizessen meghalt rokonai megbékéltetése érdekében. Ennek következményeként a család szegénységbe juthat. Az ilyen hitnézetek okozta babonás félelem rabságban tartja az embereket.

Az úgynevezett keresztény vallások szintén képviseltetik itt magukat, és ezeket gyakran az animizmussal karöltve gyakorolják. A két imádati forma összekeverését többnyire nem tekintik  kifogásolhatónak az emberek, de az animista hagyományokkal való szakítást komoly bűnnek tartják. Sokan mégis megtették ezt a lépést.

A korai évek

Dahomey-t 1929-ben érte el a bibliai igazság, amely valóban képes megszabadítani az embereket a babonás félelemtől. A gun törzsből való Yanada testvér, mivel a nigériai Ibadanban megismerte az ilyen igazságot a Bibliakutatóktól (ahogyan akkor Jehova Tanúit hívták), hazatért, hogy tanítsa a saját törzséhez tartozó embereket. Összegyűjtött szülővárosában, Porto Novóban, a fővárosban egy hattagú csoportot, és elkezdte tanulmányozni velük a Bibliát. Ebből a csoportból a nigériai származású Daniel Afeniyi szilárdan ragaszkodott az igazsághoz, és 1935-ben megkeresztelkedett. De a helyi papság szította üldözés arra kényszerítette Yanada testvért, hogy visszatérjen Nigériába, az újonnan megkeresztelkedett Daniel Afeniyit pedig erőszakkal rávették, hogy visszatérjen falujába Daagbéba. Amikor négy másik nigériai Tanú kezdett prédikálni Porto Novóban, azon nyomban letartóztatták és kitoloncolták őket.

1938-ban tizenkét testvért jelöltek ki — a Nigériában levő ibo törzsből —, hogy Porto Novóban szolgáljanak. A protestáns papság bánatára sokan értékelték, amit a Tanúk tanítottak a Bibliából. Moïse Akinocho — egy kereskedő a joruba törzsből — ezek közé tartozott. Metodista volt, és az ősök imádatát is gyakorolta. Annak következményeként, hogy a papság nyomást gyakorolt a helyi hatóságokra, Jehova Tanúit újból arra kényszerítették, hogy hagyják el Porto Novót. De amikor fellángolt az üldözés tüze ezekkel az ibo testvérekkel szemben, Akinocho testvér kiállt mellettük, és ezt mondta: „Ha a hatóságok meg akarják ölni Jehova minden Tanúját, én készen állok.” Továbbra is állhatatos maradt a hitben 1950-ben bekövetkezett haláláig.

 A második világháború alatt a nigériai Tanúk már nem mehettek be Beninbe. Az igazság magvai azonban már el voltak hintve, és később egy kis öntözéssel és műveléssel gyorsan kihajtottak. Nem sokkal a háború után lehetőség nyílt erre. A benini Nouru Akintoundé Jehova Tanúja lett, mialatt Nigériában tartózkodott. 1948-ban visszatért szülőföldjére, hogy úttörőszolgálatot végezzen, és ideje nagy részét arra használta, hogy tanúskodjon másoknak Jehova Istenről és az Ő szándékáról, amint azt a Biblia feltárja. Az eredmények minden elképzelhető várakozást felülmúltak.

Az 1948. májusi szántóföldi jelentésben ez állt: „Valóban felvillanyozó jelentést küldeni egy új országról. Az evangélium betört Francia Dahomey-ba [Beninbe], és a jóakarat emberei ’a pogányok előtt emelt zászlóhoz’ gyülekeznek” (És 11:12).

Ugyanabban a hónapban folyamodványt adtak be Dahomey kormányzójának a Társulat hivatalos elismerése érdekében. Ezt elküldték a főbiztosnak a szenegáli Dakarba. Több mint egy év késleltetés után azonban az engedélyezést elutasították. Ennek ellenére a munka továbbra is terjedt. Wilfred Gooch, a nigériai fiók akkori felvigyázója később ezt írta: „Olyan nagy volt ott a rejtett érdeklődés, hogy hat hét alatt 105 személy csatlakozott az úttörőhöz [Akintoundé testvérhez] a szántóföldi szolgálatban. Az elkövetkező néhány hónapban ez az úttörő továbbra is terjesztette a jó hírt a közeli városokban, és folytatódott a kiváló növekedés — 1948 júliusában a Királyság-hírnökök csúcsszáma elérte a 301 főt.”

Kiterjed a jó hír prédikálása

Porto Novóból a jó hír prédikálása kiterjedt távoli városokba és falvakba. Akintoundé testvér maga mellé vett néhány új érdeklődőt, és olyan helyeken tanúskodott, mint Lokogbo és Cotonou. Egy-egy faluban több napra is ott maradtak, és az újonnan érdeklődő személyek fogadták be és látták vendégül őket. Akkoriban az érdeklődő személyek nem  sokkal az első találkozás után prédikálni kezdtek az odalátogató testvérekkel együtt.

Még négy hónap sem telt el azután, hogy Akintoundé testvér visszatért Beninbe, máris háromnapos kongresszust tartottak Porto Novóban. Jelen volt W. R. (Bibliás) Brown, Anthony Attwood és Ernest Moreton a nigériai fiókhivatalból. Harminc személy keresztelkedett meg ezen az alkalmon, és ez eléggé bosszantotta a protestáns misszionáriusokat. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy lebeszéljék az újonnan érdeklődőket, de ők állhatatosak maradtak. Egyikük, aki ezen a kongresszuson keresztelkedett meg, kijelentette: „Ha megvizsgált mindent, és úgy találja, hogy valami nem jó — a döntés az Öné. A magam részéről úgy találtam, hogy ez nagyon jó.” Sokan mások szintén megvizsgálták azt, amit Jehova Tanúi tanítottak, és „nagyon jónak” találták. 1949 januárjára három gyülekezet volt Beninben — Porto Novóban, Lokogbóban és Cotonouban.

Egy poligámiában élő ember megtalálja az igazságot

Bár Jehova Tanúi tevékenységét nem ismerték el törvényesen ebben az országban, 1949 januárjában engedélyt kaptunk, hogy kongresszust tartsunk Cotonouban. Hangszóróval felszerelt autókat használtak, hogy bejelentsék a programot, és több  mint 1000 személy vett részt a „Béke kormányzata” című nyilvános előadáson.

E kongresszus egyik résztvevője Sourou Houénou volt, aki közjegyző és bíró volt, valamint a „Visszatérő lelkek” vezetője — ez egy csoport, amely belefolyt az ősök imádatába. Négy felesége volt. Képes lesz megtenni a szükséges változtatásokat, hogy Jézus Krisztus nyomdokain járhasson? Elfordult az ősök imádatától és annak spiritiszta vonásaitól. Ezt Jézus kijelentésével összhangban tette: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (Luk 4:8). A keresztény irányadó mértékekkel összhangban rendezte családi állapotát is. Bár a jelenlegi rendszer szerint nagyra becsült életpályája volt — ahogy a tárzusi Saulusnak is, mielőtt Pál apostol lett —, mindent ’szemétnek ítélt’, és maga mögött hagyott (Fil 3:8). Azért hogy szabaddá tegye magát a Királyság-érdekekért, lemondott közjegyzői és bírói pozíciójáról, és elkezdte a teljes idejű szolgálatot.

A cotonoui gyülekezet rendszeresen összegyűlt Houénou testvér otthonában a város Missebo nevű részében. Egy alkalommal katolikus vezetők gyermekekből álló csőcseléket bujtottak fel, hogy megzavarják az összejövetelt. Mialatt folyt a nyilvános előadás Houénou testvér házának fallal körülvett udvarán, egy fiatal felmászott egy fára, és szitkokat kezdett szórni az előadóra, meg kővel dobálta a falon át. Szemmel láthatólag gyenge célzó volt, mert egyetlen kő sem sértette meg az előadót. Ehelyett az egyik célt tévesztett, és olyannyira megütött egy fiatalt a rendbontó csoportból, hogy kórházba kellett vinni! A gyerekek mind megrémülve elfutottak, mivel azt hitték, hogy ez Isten büntetése. Az összejövetel folytatódott minden további zavaró esemény nélkül.

Vudu kontra Jehova

Dogbo-Tindé Ogoudina távolról figyelte, mi történik. Szövetkereskedő volt, akinek boltja az utca másik oldalán helyezkedett el Houénou testvér otthonával szemben. Ezenkívül ő volt  a fetisizmus Porto Novó-i rendházának a titkárnője. Olyan nagy benyomást tett rá azonban a Tanúknak az ellenállással szemben tanúsított viselkedése, hogy érdeklődni kezdett a Királyság-üzenet iránt. Nemsokára ő maga a fétispapok heves ellenállásának célpontja lett. A főfétispap kihirdette, hogy hét napon belül meg fog halni, mivel a Tanúk oldalán áll! Varázslást alkalmazott azon erőfeszítésében, hogy valóra váltsa jövendölését.

Bár voltak, akiket gonosz szellemek öltek meg, Ogoudina testvérnő tántoríthatatlan volt. Ezt mondta: „Ha a fétis alkotta Jehovát, akkor meghalok, de ha Jehova a Legfőbb Isten, akkor legyőzi a fétist.” A hatodik nap éjjelén a fétispapok kecskeáldozatokat ajánlottak fel, és varázsigéket mondtak fétisüknek, Gbelokónak. Kivágtak egy banánfát, fehér ruhába öltöztették, és a földön vonszolták, hogy jelezzék a testvérnő halálát. Ezek után annyira biztosak voltak a kimenetelben, hogy nyilvánosan kihirdették, hogy Ogoudina testvérnő most már halott. De mi történt másnap reggel?

Ogoudina testvérnő pont ott volt, ahol azelőtt majdnem minden reggel — szövetet árult a piacon. Nem volt halott; nagyon is eleven volt! Azonnal küldöttséget küldtek a Porto Novóban levő főfétispaphoz, hogy tájékoztassák arról, mi történt, azaz inkább arról, hogy mi nem történt. Tombolt dühében, hogy varázslata hatástalan volt. Annak tudatában, hogy ez aláássa az emberek fölötti hatalmát, elment Porto Novóból Cotonouba azzal a céllal, hogy megkeresi Ogoudina testvérnőt és megöli. A helyi testvérek tudták, hogy baj van készülőben, ezért segítettek neki bezárni kicsiny boltját, és a testvérnőt biztonságos helyre vitték.

Miután Ogoudina testvérnőt egy héten át rejtegették, Houénou testvér bérelt egy autót, és beutazta a testvérnővel Porto Novót, hogy mindenki láthassa, életben van. Az automobilok Afrikában 1949-ben még ritkaságszámba mentek, ezért alig fordult elő, hogy nem vették észre. Houénou testvér tett róla,  hogy annyi ember lássa a testvérnőt, amennyi csak lehetséges; majd az utazás a fetisizmus rendházának ajtajánál ért véget, ahol a testvérnő korábban tevékenykedett. A testvérnő kiszállt az autóból, és nyilvánosan kihirdette mindenki füle hallatára, hogy bár a főfétispap halált hozó varázslatot hajtott végre ellene, Jehova, az ő Istene lett a győztes! „Erős toronynak” bizonyult a testvérnő számára (Péld 18:10). Gyenge egészsége ellenére továbbra is hűségesen szolgálta Jehovát élete utolsó napjáig. Bátor kiállása segített más fétisimádóknak kitörni a spiritizmus rabságából.

Az ellenállás fokozódik

Az Emlékünnep idejéhez közeledve 1949-ben megszerveztek egy különleges előadást Porto Novóban. Több mint 1500 érdeklődő vett részt rajta. Ennek hírét azonban nem fogadta szívesen a papság. Újból felingerelték a hatóságokat a testvérek ellen, és tíz testvért letartóztattak.

Egy testvér később ezt mondta el: „A testvéreket néhány napig őrizetben tartották, majd elengedték őket azzal az erőteljes figyelmeztetéssel, hogy »nem szabad tanítaniuk vagy prédikálniuk ebben a névben«. Az ilyen ellenállás lehetőséget adott a testvéreknek, hogy »királyok és uralkodók« előtt tanúskodjanak, és számot adjanak a bennük levő reménységről.” (Vö. Cselekedetek 4:17.)

Abban az évben titokban tartották meg az Emlékünnepet, amelyen 134-en voltak jelen, és öten vették magukhoz az emlékjegyeket. Amikor keresztelkedést tartottak, az éjszaka történt Porto Novo lagúnájában. Az összejövetelek helyét állandóan változtatták, és egy testvér mindig őrt állt. Minden összejövetel előtt felállítottak egy étellel megrakott asztalt; ha valaki közeledett, a testvérek gyorsan asztalhoz ültek, és úgy tettek, mintha lakomának örvendenének együtt. És ők tényleg lakomának örvendtek, amely kiváló szellemi ételekből állt!

 A testvéreknek minden időben óvatosaknak kellett lenniük — ahogy Jézus mondta: „óvatosaknak, mint a kígyók és ártatlanoknak, mint a galambok” (Máté 10:16, NW). A hatóságok állandóan keresték Akintoundé testvért, akiről azt gondolták, hogy ő a Tanúk főkolomposa. Egy nap rendőrt küldtek ki, hogy megkeresse. Mivel nem tudta, hol lakik Akintoundé testvér, megkért egy férfit, hogy vezesse őt Akintoundé úr házához. A készséges benini emberek szokásához hűen a férfi megtette. De az a férfi, aki útbaigazította a rendőrt, történetesen maga Akintoundé testvér volt! A rendőr nem ismerte fel őt. Amikor megérkeztek a házhoz, nem volt meglepetés Akintoundé testvérnek, hogy nincs otthon! Végül azonban 1949 júniusában, amikor Jehova Tanúi munkája hivatalos betiltás alá került, Akintoundé testvér visszatért szülőföldjére, Nigériába.

A kormány 1949 augusztusában figyelmeztetést adott közre az Őrtorony-irodalom ellen, hogy két év börtönbüntetéssel és 500 000 CFA-frank (körülbelül 150 000 forint) bírság fizetésével büntet mindenkit, akit azon kapnak, hogy ilyen irodalmat terjeszt bármilyen nyelven. Különösen Az Őrtorony folyóiratot és „Az Isten legyen igaz” című könyvet vették célba. A testvéreket nem csüggesztette el az események ilyen fordulata. Nagyon jól tudták, hogy Jézus Krisztus ezt mondta: „Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Ján 15:20).

Ez idő alatt Kpoyè Alandinkpovi, azok egyike, akik elsőként fogadták el az igazságot ebben az országban, jól használta fel a benini férfiak hagyományos öltözékét, hogy segítségére legyen a szolgálatban. A bubunak hívott bő ujjú köntösnek, amelyet viselnek, jó nagy belső zsebe van. Amikor Alandinkpovi testvér biztos volt, hogy olyan valakire talált, aki őszintén érdeklődik, benyúlt köntösébe, és kihúzott egy könyvet vagy füzetet, amelyet abban a nagy zsebben rejtett el. Mindig úgy tett, mintha az lenne az utolsó kiadvány, de amikor talált valaki  mást, aki éhezett az igazságra, mindig előkerült egy másik kiadvány.

Szétszórattak, de továbbra is tanúskodtak

„Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben” (2Tim 4:2). Ezt a tanácsot, amelyet Pál apostol írt, megszívlelték Jehova Beninben élő Tanúi, és a tanúskodómunka még „alkalmatlan időben” is virágzott. 1949 vége felé az egyik újonnan kinevezett benini úttörő, Albert Yédénou Ligan elment Zinviébe, egy kicsiny faluba Cotonoutól északra. Ott-tartózkodása legelső napján kapcsolatba került Josué és Marie Mahoulikpontóval. Hamarosan felismerték az igazság csengését a hallott bibliai tanításokban. Josué — bár protestáns volt — az ősök imádatát gyakorolta, két felesége volt, és ő volt Zangbeto isten főfétispapja. Még ugyanabban a hónapban, amikor kapcsolatba kerültek az igazsággal, elhagyták mindezeket a gyakorlatokat. Újonnan talált hitüket nem fogadták szívesen családtagjaik, akik keservesen ellenálltak, sőt még a családi otthonból is elűzték őket, és tönkretették földjeiket.

Mahoulikpontóék elmenekültek a faluból, hogy életüket mentsék, és Dekinben, a tólakók egyik falujában telepedtek le. Ez az elköltözés arra szolgált, hogy egy új területen terjedjen az igazság. Dekinben a falu főnöke volt az első, aki elfogadta az igazságot. Két éven belül azon a területen 16 személy csatlakozott az igaz imádathoz, még annak dacára is, hogy a hatóságok letartóztatták és megverték őket, összes irodalmukat pedig — a Bibliájukat is beleértve — megsemmisítették.

Egy úttörő, mialatt egy faluban tanúskodott 1950-ben, találkozott egy férfival, aki azt mondta neki, hogy él itt egy idős úr, aki ugyanazokat a dolgokat tanítja a Bibliából, mint az úttörő. Kiderült, hogy ez az idős úr Afeniyi testvér, aki az egyik tagja volt annak a legelső csoportnak, amely megismerte az igazságot ebben az országban, és aki 1935-ben keresztelkedett meg. Afeniyi testvért, bár el volt szigetelve, nem felejtette el Jehova,  és ő sem felejtette el azt az örömet, amelyet akkor érzett, amikor megszabadult korábbi protestáns vallása Írás-ellenes tanaitól. Bár felesége sosem fogadta el az igazságot, és a vudu mélyen meggyökerezett abban a faluban, ahol prédikált, Afeniyi testvér mégsem adta fel. Éveken át lehetett látni, hogy hűségesen tanítja a Bibliát másoknak. 80 éves korában halt meg, miután már több mint 42 éve szolgálta hűségesen Jehovát.

Az üldözés hullámai 1950 elején továbbra is lesújtottak a Tanúkra. Kouti területén egy rendőr testvérek csoportjára bukkant, akik éppen a napiszöveget tanulmányozták. Némelyeket letartóztattak, megkötöztek és a vezető, azaz a körletparancsnok elé vittek. Később elengedték őket azzal a szigorú figyelmeztetéssel, hogy ne prédikáljanak, és semmilyen összejövetelt ne tartsanak. Ám Jehova népe tisztában volt azzal, hogy mennyire fontos továbbra is rendszeresen összegyűlni Isten Szavának a tanulmányozására, ha kell, titokban is. Az egyik helyi vén ezt írta: „Most testvéreinknek az egyetlen alkalom arra, hogy összejöjjenek az, ha kora hajnalban felkelnek tanulmányozni. Azok, akiknek van kerékpárjuk, távoli helyekre mennek tanúskodni . . . Még a Bibliájukat is veszélyes magukkal vinni. E nehézségek ellenére tovább folytatjuk a szó prédikálását egészen a végig.” 1950 márciusában hűségesen összegyűltek Krisztus halálának emlékünnepére. Nem ’hátráltak meg’ félelemből (Zsid 10:38). 1951 elején hét gyülekezet adott le jelentést, és a jelentést leadó 247 hírnökből 36 személy úttörőként szolgált.

Visszaadta a vallási felszerelést

Sok testvérünk az 1950-es évek elején nem tudott jól olvasni; de minden tőle telhetőt megtett, hogy tanúskodjon, és Jehova megáldotta erőfeszítéseit. Egy nap két testvér próbálta megmagyarázni a bibliai igazságot egy harmadik személynek, amikor arra jött Samuel Ogungbe. Később ő ezt mondta el: „Akkor még nem tudtam, de ezek az emberek Jehova Tanúi voltak, és nem értettek egyet egymással, mert nem tudták elolvasni  maguknak a saját gun nyelvű Bibliájukat. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe, és segíteni tudtam nekik, mivel megtanultam olvasni a gun nyelvű Bibliát.” Nos, Samuel Ogungbe a Kérub és Szeráf Egyház egyik kincstárosa és tanácstagja volt. Ennek a vallásnak könnyen fel lehet ismerni a tagjait; hosszú fehér köntöst és fehér sapkát viselnek, mert úgy hiszik, hogy ők alkotják Krisztus menyasszonyát. De Samuel Ogungbe saját vallási kapcsolatai ellenére érdekesnek találta a beszélgetést, amelyet Jehova e Tanúival folytatott. Megbeszéltek egy találkozót, hogy szombaton, mindössze négy nappal később folytassák a beszélgetést. Előtte azonban történt valami, ami megrémítette.

„Az egyház, amelyhez tartoztam, jóslást és jövendőmondást alkalmaz más mágikus gyakorlatokkal egyetemben — magyarázta. — A Jehova Tanúival történt első találkozásom másnapján szokásom szerint templomba mentem. Egyházam bizonyos tagjai, akik időközben tanácskoztak a szellemekkel, azonnal figyelmeztettek, hogy vigyázzak lépteimre két okból — először, bár magas pozícióban vagyok az egyházban, az »elpártolás« veszélye fenyeget; másodszor hamarosan komoly gyomorbajaim lesznek, amelyek végzetessé fajulnak, hacsak nem követem a szellemek tanácsát. Azt mondták, vegyek hét gyertyát tömjénnel és mirhával együtt egy különleges szertartás elvégzésére, amely hét napon át tartó hangos imádkozásból és böjtölésből áll. Ha nem engedelmeskednék, az a halálomat jelentené.”

Később őszintén bevallotta: „Amikor csütörtök este hazamentem, féltem. Péntek reggel elkezdtem imádkozni és böjtölni annak tudatában, hogy nemsokára döntenem kell, vajon tovább folytatom a beszélgetést a Tanúkkal vagy sem. Majdnem elszalasztottam a találkozót, de az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy elmegyek. Rengeteg dolgot megbeszéltünk, és meghívtak a vasárnapi összejövetelükre.” Életében gyorsan következtek be a változások. Annak az egyháznak a tagjai,  amelyhez Samuel Ogungbe tartozott, megpróbálták lebeszélni, de ő meg volt győződve, hogy megtalálta az igazságot. Visszaadta minden vallási felszerelését, és még ugyanabban a hónapban kezdett részt venni a szántóföldi szolgálatban. Hat hónap leforgása alatt megkeresztelkedett Jehovának tett önátadása jelképeként. Mellesleg Ogungbe testvér nem halt meg újonnan talált hite miatt. Több mint 40 éven át szolgálta hűségesen Jehovát egészen 1996-ban bekövetkezett haláláig.

Hangsúlyt kap az írás-olvasás tanítása

Egy írni-olvasni nem tudó ember talán képes tanúskodni, de Isten Szavának az olvasása tud segíteni neki erőt meríteni, hogy kitartson nehéz körülmények között. Az, hogy valaki tud olvasni szintén fontos tényező a hatásos tanításban. Évekkel ezelőtt azonban Beninben sokan — beleértve testvéreinket is — nem tudtak olvasni; a Társulat így arra buzdította a testvéreket, hogy szervezzenek írni-olvasni tanuló osztályokat. Először egyéni szinten folyt az oktatás — egy tanító egy tanulóval foglalkozott. Majd az 1960-as években megalapították a gyülekezetekben az írni-olvasni tanuló osztályokat.

 Egészen napjainkig folyamatosan vezetnek írni-olvasni tanuló osztályokat sok benini gyülekezetben. Ezenkívül más embereknek is segítenek egyéni alapon. De jobb állami iskolák létesítése mellett, az ilyen segítségre való igény csökkent. Ha egyszer az egyének megtanulják megérteni annak jelentését, ami a nyomtatott oldalon van, akkor személy szerint képesek teljesebb mértékben alkalmazni azt az életükben, és hatásosabban tudják felhasználni Isten Szavát, hogy segítsenek másoknak (Ef 6:14–17).

Katolikus és juju papok egyesítik erőiket

Mivel a papság képtelen volt megcáfolni azt az igazságot, amelyet Jehova Tanúi tanítanak a Bibliából, gyakran a világi hatóságokat használta fel azon erőfeszítésében, hogy leállítsa Jehova népének munkáját. Egy esetben egy katolikus pap és egy juju pap egyesítette erőit, hogy megtisztítsák Dekin környékét Jehova Tanúitól. Vádat emeltek a hatóságoknál, és féligazságokat nyílt hazugságokkal vegyítve azt állították, hogy a Tanúk ráveszik az embereket, lázadjanak fel a kormány ellen; hogy egy világháborúról jövendölnek; hogy a világ végéről prédikálnak; és hogy elutasítják az adófizetést! A juju pap elmondta a körletparancsnoknak, hogy a Tanúk miatt a szellemek nem adnak esőt, és hogy emiatt éhínség fenyegeti az országot! A katolikus pap azt mondta, hogy a Tanúk felelősek azért, hogy imáit és miséit nem hallgatja meg Isten!

A tiszta szívű emberek megértették, hogy mi végre is vannak ezek a támadások — a vallási vezetők félelmét jelzik. Attól féltek, hogy Jehova Tanúi munkája maradandó befolyást gyakorol majd az emberekre. Az ilyen támadások csak arra szolgáltak, hogy megerősítsék a testvérek Jehovába vetett bizalmát. Egy írott beszámoló abból az időből kijelenti: „A testvérek valóban szilárdan állnak »egy lélekben, egy érzéssel viaskodván az evangyéliom hitéért«, és Jehova növekedéssel áldja meg erőfeszítéseiket (Fil 1:27). Hiszünk abban, hogy továbbra is ezt fogja tenni.”

 Vajon Jehova továbbra is megáldotta határozott erőfeszítéseiket? Minden bizonnyal megáldotta! A durva ellenállás és üldözés dacára azok száma, akik részt vettek a nevéről és Királyságáról való tanúskodásban, az 1948-ban levő 301-ről 1958-ig 1426-ra növekedett! Noha időnként a börtönben folyt a tanúskodás.

Alapos tanúskodás a börtönben

Amikor Porto Novóból David Denont letartóztatták, mert nem hagyta abba Jehova szolgálatát, a börtönt tekintette területének. És ott valóban rabul ejtett hallgatósága volt! De prédikálása nem tetszett a börtönigazgatónak, aki átrakatta őt egy másik börtönbe. Ott azonban jobb bánásmódban volt része, és akadály nélkül tudott prédikálni a többi bennlakónak. A főigazgató maga is érdeklődni kezdett, két másik rab pedig elfogadta az igazságot, és csatlakozott Denon testvérhez a területükön való prédikálásban — a börtön falain belül.

Napközben Denon testvért, akiben teljesen megbíztak, kiküldték a börtönből, hogy a rendőrfőnök otthonában ácsként dolgozzon. Ezt az embert szintén érdekelte a Biblia üzenete, sőt azt is megengedte, hogy Denon testvér hazamenjen, és hozzon neki némi irodalmat — ugyanazt az irodalmat, amelynek birtoklásáért Denon testvért letartóztatták!

Hamarosan több segítség érkezett e nem mindennapi terület bemunkálásához. 1955-ben ötven további nigériai hírnök jött Beninbe, hogy segítsenek elvinni a jó hírt az ország elszigetelt részeibe. Az egész társaságot összegyűjtötték, és bezárták a helyi börtönbe. De ezt a balszerencsét! Nem volt elég nagy a börtön, hogy mindenki elférjen, így az összes testvérnőt és néhány testvért hazaküldtek. Huszonhét testvért „tiltott irodalom” terjesztésének vádjával átszállítottak az ország belsejében levő egyik börtönbe, hogy ott várják a bírósági tárgyalást. Amíg ott voltak, nem vesztegették az időt. Amikor Nigériából jöttek, nem gondolták, hogy ezt a területet fogják bemunkálni, de olyan emberek voltak itt, akiknek szükségük volt arra, hogy  hallják a jó hírt. Tevékenységük eredményeként legalább 18 személy mutatott érdeklődést — beleértve börtönőröket és a börtönorvost is.

Augusztus végén bíróság elé állították ezeket a Tanúkat. Az ügy híre széles körben elterjedt, és több mint 1600 személy volt jelen. Katolikus papok jöttek még távolról is, és sokaknak azt mondták, hogy a testvérek mind 12 év börtönbüntetést kapnak — és ezt még azelőtt híresztelték, hogy megkezdődött volna a bírósági tárgyalás!

A bíró azonban jóindulatú volt, és engedte a testvéreknek, hogy nagyszerűen tanúskodjanak a bíróságon. A Tanúkat Jézus Krisztushoz hasonlította, akit bíróság elé vittek, ámbátor soha semmi bűntettet nem követett el. A bíró kifejezte sajnálatát, hogy jóvá kell hagynia három hónapos büntetést a testvérek többségére nézve. A büntetés azonban a letartóztatásuktól érvényes, amely majdnem három hónappal azelőtt történt. A testvérek jól használták fel a még megmaradó idejüket a börtönben. Augusztus hónapban mindegyikük azt jelentette, hogy több mint 100 órát prédikálta a Királyság-üzenetet a börtön falai között! Az egész incidens szembetűnő módon állította a figyelem középpontjába Jehova Tanúi tevékenységét.

Bibliai kiadványok gun nyelven

Ha van kiadvány köznyelven, az nagy segítségnek bizonyul a bibliai igazság megtanításában. Ebben az országban a gun nyelvet beszélik széles körben. Mennyire boldogok voltak a testvérek, amikor 1955-ben megkapták gun nyelven a What Do Jehovah’s Witnesses Believe? (Mit hisznek Jehova Tanúi?) című traktátust. Ezt követte 1957-ben a Királyság-szolgálat, amely segített a testvéreknek hatékonyabban megszervezni a Szolgálati Összejöveteleket és a szántóföldi szolgálati tevékenységet. Egy bibliatársulat szintén kezdte újra kiadni a teljes Bibliát gun nyelven.

 Ezek után jött ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet. Amikor az első példányokat megkapták, intézkedtek, hogy minden Gyülekezeti Könyvtanulmányozáson áttanulmányozzák. A következő év elején kapható lett nyilvános terjesztés céljából. A hatás valóban figyelemre méltó volt. Az alázatos emberek ebben az országban örömmel fogadták a bibliai igazság e füzet által közölt világos magyarázatait. 1958 áprilisára a hírnökök száma 1426 fővel új csúcsot ért el — 84 százalékkal volt több, mint az azt megelőző év átlaga.

Annyira buzdító volt, hogy széles körben elfogadták ezeket a kiadványokat gun nyelven, hogy hamarosan megkezdődött „Az Isten legyen igaz” című könyv fordítása. Az Őrtorony gun nyelvű stencilezett példányai szintén kaphatók lettek az 1960. december 1-jei számtól kezdődően. Mindezek a kiadványok segítettek a testvéreknek, hogy növekedjen az értékelésük az igazság iránt, és segítsenek másoknak kitörni a hamis vallás rabságából.

Némelyek „nem voltak közülünk valók”

Amikor valaki felismeri azt, hogy hazugságokat tanítottak neki, talán gyorsan felhagy korábbi vallásával, és Jehovát kezdi imádni. De a tiszta imádat folyamatos gyakorlása alázatot és Jehova iránti őszinte szeretetet követel, valamint az arra való készséget, hogy az ember a keresztény érettség felé haladjon, és alkalmazza Isten Szavát élete minden területén. Beninben nem mindenki tartott ki ezen az életúton, aki annyira lelkesen kezdett prédikálni. Némelyek „nem voltak közülünk valók” (1Ján 2:19).

Amikor a Gbougbouta Gyülekezetben egy felvigyázó elfordult az igazságtól, megpróbálta meggyőzni Kouadinou Tovihoudjit, hogy ő is azt tegye. Tovihoudji testvér tapintatosan emlékeztette őt, hogy amikor még Jehova szolgája volt, azt mondta másoknak, hogy némelyek igazság iránti szeretete ki fog hűlni (Máté 24:12). Tovihoudji testvér továbbá hozzáfűzte, hogy mivel  maga a felvigyázó szeretete kihűlt, most már látja, hogy a Biblia igazat mond. Tovihoudji testvér bölcs módon nem követte őt, hanem hűséges maradt Jehovához.

Nem minden testvér tudta azonban világosan, hogyan viszonyuljon azokhoz, akik nem akarják tovább követni Isten igazságos alapelveit. Segítségre volt szükségük. 1959-ben Theophilus Idowu nigériai körzetfelvigyázót kijelölték Porto Novo városába, hogy építse a testvéreket. Ők boldogan fogadták őt, de némileg elcsüggedtek, amikor megtudták, hogy nem beszéli a nyelvüket. Fordítókra volt szükség az előadásainál és a vénekkel folytatott megbeszéléseinél. Idowu testvér észrevette, hogy olyan nehézségek vannak a gyülekezeteken belül, amelyekkel foglalkozni kell. De mivel nem tudott beszélni azon a nyelven, korlátozva volt abban, amit tenni tudott. Ez zavarta őt, ezért belefogott a gun nyelv megtanulásába. Gyorsan fejlődött, és hamarosan segíteni tudott a testvéreknek még nehéz helyzetekben is. Fokozatosan megoldották a nehézségeket; azokat pedig, akik erkölcstelen életutat választottak, és ragaszkodtak ahhoz, eltávolították a gyülekezetből.

Az egyik legfőbb gyengeség továbbra is a dolgok megértésének a hiánya maradt az újak részéről, akik nem tudtak írni-olvasni. Azok azonban, akik világosan értették az igazságot, és akiknek hatással volt a szívükre, mélyreható változtatásokat vittek véghez az életükben. Ezek közé tartozott Germain Adomahou.

Egy poligámiában élő férfi jobb útra lel

Germain Adomahou apjának 12 felesége volt. De mielőtt még Tanú lett volna, Germain elhatározta, hogy csak egy felesége lesz. Látta, hogy bár a sok feleség a gazdagság és a hatalom jele, keserű viták folytak és féltékenység uralkodott apja feleségei között. Mégis, miután Germain megházasodott, felesége gyermektelen maradt, ez pedig szégyen némely afrikai számára. Korábbi jó szándékai ellenére hamarosan még két feleséget  vett el. Később még kettőt, úgyhogy összesen öt felesége volt. Nem sokkal később keserű versengés és féltékenység alakult ki saját házában. Azon erőfeszítéseiben, hogy megfeledkezzen ezekről a bajokról, más asszonyokhoz fordult, akik nem voltak a feleségei. Otthona olyanná vált, mint édesapjáé, amely annyira visszataszító volt számára.

Bár fétisimádó volt, egy katolikus paphoz fordult vigaszért és tanácsért, aki azt mondta neki, hogy meg kell keresztelkednie, ha a mennybe akar jutni. A pap semmit sem mondott az ő fétisimádatáról, öt feleségéről, vagy arról, mit mond a Biblia az olyan asszonyokkal való nemi kapcsolatról, akikhez nem köti házasság. Germain megkeresztelkedett az egyházban, és továbbra is gyakorolta fétisvallását és a poligámiát. Igazából semmi sem változott meg. Majd 1947-ben szerzett egy példányt „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvből. Miután elolvasta, megszabadult a katolikus egyháztól és fétisvallásától. Poligám és erkölcstelen életmódja azonban még mindig fogva tartotta szívét. Tudatára ébredt, hogy fel kell hagynia mindezekkel, ha Jehova népéhez akar tartozni. Majd egy nap megváltoztak a dolgok.

Jehova Tanúi Abomey Gyülekezetéből egyeseket letartóztattak és börtönbe vetettek. Az erről szóló hír elterjedt az egész faluban. Germain sosem látott olyat, hogy más vallásokhoz tartozó emberekkel így bántak volna. Mély benyomást tett rá, hogy Jehova Tanúi készségesen eltűrik az üldözést, csak hogy prédikálhassák a Biblia üzenetét. Meggyőződött, hogy Jehova Tanúi igazi keresztények (2Tim 3:12). Döntött. Feladta poligám életmódját,  összhangba hozta életét a bibliai tanításokkal, és átadta magát Jehova Istennek.

Újonnan talált hite mégsem engedte, hogy egyszerűen sorsukra hagyja korábbi feleségeit. Bár többé nem élt együtt velük, anyagilag és szellemileg is gondoskodott szükségleteikről, amíg később férjhez nem mentek. Korábbi feleségei közül ketten később Jehova önátadott szolgái lettek; a fiatalabb hozzáment egy teljes idejű szolgához, és végül férjével a körzetmunkában szolgált. A poligám házasságából született gyermekek közül sokan szintén megismerték az igazságot.

Egy haldokló akarata

Mások is szomjaztak az igazságra. Kilibóban, egy faluban Benin északi részén Amos Djagun volt a metodista egyház vezetője, és Silas Fagbohoun volt az egyik kiemelkedő tagja. De amikor egy Jehova Tanúja kereste fel Silas Fagbohount az otthonában, őszintén elmondta, hogy ő és sokan mások elégedetlenek az egyházukban levő zűrzavar miatt, és tudják, hogy helytelen gyakorlatokat engedélyeznek az egyháztagok között. Ő magának két felesége és számos ágyasa volt, beleértve egyháza egyik legfőbb laikus prédikátorának a feleségét is.

Miután a Tanúk felkeresték Amos Djagunt, ő sok egyháztagot hívott egybe, akikről tudta, hogy éhezik az igazságot. A körzetfelvigyázó, aki akkor oda látogatott, megmutatta nekik, hogyan tanulmányozzák a Bibliát „Az Isten legyen igaz” című könyv és ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet segítségével. Azt is megmutatta nekik, hogyan használják fel eredményesen a napiszöveget. Sokuk — Amos Djagunt és Silas Fagbohount is beleértve — nagy örömmel fogadták a tanultakat.

Silas Fagbohoun természetesen vágyott arra, hogy felesége és gyermekei elfogadják újonnan talált hitét, de úgy tűnt, kevéssé reagálnak rá. A halála előtti éjszakán 1963 júniusában Silas az ágyához hívta legidősebb fiát Josephet, és ezt mondta:  „Sajnálom, hogy mostanáig nem foglaltál szilárdan állást az igaz vallás oldalán. Tudd meg, hogy amit most elvetsz, az az igazság, amely örök élethez vezet. Imádkozom Jehovához, hogy legyen veled annak a nehéz feladatnak az elvállalásában, amelyet rád hagyok; ezután te vagy felelős minden testvéredért. Gondoskodj róluk anyagilag és különösen szellemileg.” Vajon teljesült Fagbohoun testvér végakarata?

Joseph, úgy tűnt, kitart nézetei mellett. Idővel beiratkozott egy protestáns középiskolába Cotonouban. Ott-tartózkodása alatt egy nap beszélgetett a Szentírásról az iskolai lelkésszel az osztály 80 tanulója előtt. A lelkész válasza a legtöbb kérdésre ez volt: „Ez isteni titok marad.” „Az Isten legyen igaz” című könyv segítségével Joseph kielégítő választ tudott adni sok bibliai kérdésre. Josephnek fülébe csengett édesapja utolsó kívánsága, amikor nyilvánosan kérte az egész osztály és a lelkész előtt, hogy töröljék nevét a protestáns tagság jegyzékéből. Szabad volt! 1964 júliusában keresztelkedett meg, és 1969-ben belépett az általánosúttörő-szolgálatba.

Fagbohoun testvér felesége, Lydie — bár nagyon kedves és jószívű személy volt — nem látta szükségét annak, hogy változtasson vallásán. Úgy gondolta, hogy örök élete lehet, és továbbra is protestáns maradhat. Szemei azonban felnyíltak, amikor egyházában egy idős lelkipásztor azt kérte, hadd folytathasson vele nemi viszonyt, hogy „megvigasztalja” őt özvegységében! Soha többé nem tette be lábát abba az egyházba! A fiától jövő buzdítás és egy különleges úttörőtől jövő segítség hatására tanulmányozni kezdett Jehova Tanúival. Idővel nemcsak ő keresztelkedett meg, hanem majdnem minden gyermek elfogadta az igazságot.

Gileád-képzett misszionáriusok érkeznek

Mennyire örvendeztek a testvérek, amikor 1963. február 3-án megérkeztek az első misszionáriusok a Gileád Iskolából! Keith és Carroll Robbins a Gileád 37. osztályának a végzőse  volt. Létrehoztak egy otthont, és hamarosan elkezdték tanulni a gun nyelvet. A testvéreknek nagy buzdítást jelentett e Tanú-társaik jelenléte, akik fehérek voltak — ez a világméretű testvériség egységének bizonyítékául szolgált számukra. A misszionáriusok kerékpáron utazva nemcsak meglátogatták a bozótosban levő gyülekezeteket, hanem másokat is kiképeztek, akik erre voltak kijelölve. Amikor szükségesnek találták, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, Kanadába, hogy eleget tegyenek családi felelősségeiknek, a helyi testvérek nagy veszteséget éreztek.

Az ezt követő hónapokban két másik kanadai misszionáriust jelöltek ki Beninbe — Louis és Eleanor Carbonneau-t. Tudtak franciául, így nem sokkal megérkezésük után francia  nyelvű gyülekezetet alapítottak Cotonouban. Az a tény, hogy tanulmányozásra sok irodalom volt kapható franciául, hozzájárult a csoport gyors szellemi növekedéséhez.

Carbonneau testvér volt 1964 novemberében Abomey-ban „A szellem gyümölcsei” kerületkongresszus elnöke. A rendőrség is jelen volt, ahogy szokásos volt ilyen nagy összejöveteleken. Semmilyen kivetnivalót nem találtak; sőt nagyon barátságosak voltak a testvérek iránt, és élvezték a bibliai előadásokat. Elcsodálkoztak az 1442 személy láttán, mivel egyesek északról, mások délről jöttek, és mind elvegyültek egymás között testvérekként. Ez szembetűnő volt, mert abban az időben zavargások törtek ki, amelyben más északiak és déliek egymásnak estek.

Más misszionáriusok szintén szolgáltak Beninben — némelyek csak rövid ideig; de mások azzal a vággyal jöttek, hogy ezt tegyék otthonukká. A Beninben levő politikai felfordulás miatti némi késlekedés után 1966 elején megérkezett Don és Virginia Ward, valamint Carlos és Mary Prosser. Nem sokkal megérkezésük után 1966 márciusában fiókhivatal létesült Cotonouban, hogy felügyelje a jó hír prédikálását ebben az országban.

Jehova Tanúi 1948 óta igyekeztek kieszközölni a Beninben végzett bibliai oktatómunkájuk hivatalos elismerését, de ezt a kérést eddig elutasították. Milyen öröm volt ezért, amikor látták a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania nevet Benin hivatalos újságjában azzal a megjegyzéssel, hogy Jehova Tanúi  az ország minden részén taníthatnak a Bibliából ajtóról ajtóra, és hogy a misszionáriusoknak megengedték, hogy akadály nélkül folytathassák tevékenységüket!

Ideje házasságot kötni

A kormány 1966 előtt nem gondoskodott a házasságok törvényes bejegyzéséről. Minden házasságot hagyományos módon kötöttek, de a testvérek még egy aláírt nyilatkozatot is küldtek a fiókhivatalhoz. 1966-ban azonban a kormány elrendezést hozott létre a házasságok törvényes bejegyzésére, bár ez nem volt kötelező. A misszionáriusok megmutatták a helyi Tanúknak, hogy fontos bejegyeztetni a házasságukat e törvényes elrendezéssel összhangban.

Ez különféle nehézségeket jelentett a testvéreknek. Először is pénzbe került — pénzbe, amelyet nagyon nehéz volt megkeresni. Másodszor meg kellett állapítani az újonnan házasulandók születési időpontját. Ezek nem mindig voltak ismertek, mivel ritkán vezettek pontos feljegyzéseket. E nehézségek ellenére Jehova népének eltökélt szándéka volt, hogy olyanok legyenek a házasságok, amelyek „tisztességesek” Isten szemében (Zsid 13:4).

Hetinben, egy többnyire cölöpökre épült házakból álló faluban a Tanúk elhatározták, hogy olcsóbb, ha a házassági anyakönyvvezető jön hozzájuk, mintha 25 pár menne el hozzá. Mivel ilyen sokan voltak, az anyakönyvvezető beleegyezett. Amikor végül megérkezett, 60 párt talált, amely várta, hogy törvényesítsék házasságát! Mi történt? Mialatt a testvérek intézkedtek e tömeges házassági szertartás megszervezéséről, más falusiak is értesültek a dologról. Mivel saját egyházuk vezetői semmi segítséget nem adtak nekik házasságuk törvényesítéséhez, megkérdezték a Tanúkat, javukra fordíthatnák-e ők is az állami anyakönyvvezető szolgálatait, amikor eljön. Egy körülbelül négy hónapos időszakban a gyülekezet mérete 69 hírnökről 90-re ugrott.

 Megfelelő fióklétesítményekről való gondoskodás

Azért, hogy a fiókhivatal rendesen tudjon működni, megfelelő létesítményekre volt szükség. Don Ward építész volt, mielőtt belépett a teljes idejű szolgálatba. 1968 folyamán ezt a tapasztalatát használta fel Cotonouban a misszionáriusotthonnal egybeépített fiókhivatal felépítésénél. 16 úttörő és sok más helyi Tanú segítségével a tényleges építkezés csupán nyolc hónapot vett igénybe. A létesítmény földszintjén volt egy nagyszerű Királyság-terem, valamint irodahelyiség, ebédlő és egy szállítási terület a fiók számára. Felül hat hálószoba volt, amelyek a pálmafákkal beültetett hatalmas kertre néztek. A kert falán túl egy szikrázó lagúnát lehetett látni, amelyet halászok bödönhajói tarkítottak.

A benini teokratikus történelembe különleges napként vonul be 1969. január 12-e. Ezen a napon adták át Jehovának az új fiókhivatal és misszionáriusotthon létesítményeit. A testvérek úgy érezték, hogy egy ilyen csodálatos épület valóban annak bizonyítéka, hogy Jehova megáldja a munkájukat. Ennél az épületnél azonban még értékesebbek a keresztény egyéniségek, amelyek Istennek tetsző tulajdonságokból épülnek fel.

Becsületesség — a helyes út

Daniel Aïnadounak, aki az egyik előkelőbb szállodában dolgozott, egy nap próbára volt téve keresztény egyéniségének minősége. Amikor egy szállóvendég nadrágját vitte a tisztítóba, 240 000 forintnak megfelelő összeget talált a nadrág egyik zsebében. Ez az összeg több mint kétévi fizetését jelentette. Vajon mit tett? Ott állt egy halom pénzzel a kezében, és senki sem volt a közelben.

A testvér csupán rövid ideje keresztelkedett meg, de nemrég tanulmányozott Az Őrtoronyban egy cikket a becsületességről. Eltökélt szándéka volt, hogy nem fogja megbántani Istent azzal, hogy megtartja ezt a nem egyenes úton szerzett pénzt.  Jelentette a portásnak a bejárati pultnál, hogy pénzt talált. De amikor a portás meglátta azt a sok pénzt, félrehívta a testvért, és ezt mondta:

— Tartsuk meg a pénzt, és legyen ez a mi kis titkunk.

— Nem tehetem — mondta a testvér. — Keresztény vagyok, Jehova Tanúja.

— Én is keresztény vagyok — tiltakozott az alkalmazott. — Rendszeresen járok a katolikus templomba. Semmi rosszat nem látok abban, ha megtartjuk ezt a pénzt. Végül is a férfi elhagyta, nem?

Testvérünk tántoríthatatlan volt, és átadta a pénzt a szálloda tulajdonosának, aki betette azt a szálloda páncélszekrényébe.

Nem sokkal később a vendég visszatért a szobájába, és kétségbeesetten kereste a pénzét — az ágy alatt, a szekrényben, a székek mögött. Sehol sem volt. Igen lesújtottan a szálloda tulajdonosához ment, aki megnyugtatta őt, hogy a pénze nem veszett el, hanem a szálloda páncélszekrényében van. Miután megtudta, hogy a szálloda egyik dolgozója adta át, a vendég azt kérte, hadd találkozhasson ezzel a becsületes emberrel. Olyan nagy hatással volt rá, hogy ezt mondta: „Tudom, hogy Jehova Tanúi jó emberek. Amikor visszatérek Franciaországba, mindenképpen fel fogom keresni őket, mert többet szeretnék megtudni róluk.” Még a szálloda menedzsere is, akinek korábban kevés ideje volt Jehova Tanúira, most azt mondta, hogy boldog, hogy ők dolgoznak neki.

Ezt az esetet nem felejtették el gyorsan. Később egy másik vendégnek veszett el állítólag egy csekély pénzösszege, és Aïnadou testvért vádolta azzal, hogy ellopta. Amikor a szálloda tulajdonosának fülébe jutott az eset, gyorsan a testvér védelmére kelt, és elmondta a fenti történetet.

A következő években folyamatos növekedést jelentettek Beninből a tevékeny Tanúk számában. 1971-ben huszonkét  misszionárius szolgált itt a szántóföldön és a fiókhivatalban. 1975-re 2381 hírnök tevékenykedett a szántóföldi szolgálatban; összehasonlítva 1950-nel, amikor csupán 290 volt a hírnökcsúcs. Jehova kétségtelenül megáldotta a tiszta szívű egyéneket, akik kiszabadultak a hamis vallás bilincseiből. Ez a növekedés azonban nem tetszett mindenkinek. A további üldözés sötét felhői gyülekeztek a látóhatáron.

Változások a kormányban

„Pour la révolution?” (Kész vagy a forradalomra?) „Prêt!” (Kész!) Ilyen köszöntéseket lehetett gyakran hallani Benin utcáin, ahogy a marxista—leninista rezsim vette át a hatalmat az országban 1975 elején. Minden levél végén, amely állami hivatalokból jött, e szavakat lehetett olvasni: „Készülj a forradalomra, a harc folytatódik!”

Jehova szolgái a világon mindenütt arról ismertek, hogy megőrzik semlegességüket politikai kérdésekben; így a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretük nem engedte meg, hogy ilyen jelszavakat ismételgessenek (Ján 15:19; 18:36). Ez sok gyűlölködést váltott ki velük szemben.

1975 novembere — letartóztatás történik

Pierre Worou éppen a szolgálatban vett részt 1975 novemberében, amikor találkozott egy férfival, aki politikai jelszóval üdvözölte. Amikor Worou testvér nem válaszolt a jelszónak megfelelően, azonnal elvitték a rendőrőrsre. A rendőrség megpróbálta ismételtetni vele a jelszavakat, de ő visszautasította. Arra kényszerítették, hogy könyökén támaszkodva, térden csúszva mászkáljon körbe-körbe órákon át. Worou testvér állhatatos maradt.

Végül néhány testvér beszélt a felelős rendőrtisztekkel, és mivel vasárnap volt, beleegyeztek, hogy elengedik őt a nap végén. Ami történt, figyelmeztetésül szolgált a testvéreknek arra, ami még előttük áll.

 1975 decembere — figyelmeztetések a rádióban és az újságokban

Decemberben a kormány kezébe vett rádió, „A forradalom hangja”, éles hangú támadást intézett a szervezett vallás mint egész ellen. Fiatalokból álló csoportok állítólag kifosztottak bizonyos templomokat. Sok forradalmár figyelmeztette a Tanúkat, hogy hagyják abba a prédikálást. 1976. január 14-ére a nyilvános tanúskodást a hatóságok számos helyen akadályozták. A Királyság-termeket hat helységben bezárták, és három magánotthonban leállították az összejöveteleket. Hetinben a Királyság-termet lefoglalták, és politikai összejövetelek megtartására használták. Ám egyes nagyobb településeken az úttörők és a misszionáriusok még mindig folytatni tudták a szolgálatot jelentősebb akadályoztatás nélkül.

1976 márciusa — növekednek a korlátozások

A benini fiók 1976. március 24-én ezt jelentette Jehova Tanúi Vezető Testületének: „A hatóságok az ország különböző  részein továbbra is különféle módon korlátozzák a vallási tevékenységeket. Számos fétisszertartást és más vallási ceremóniát megtiltottak az ország sok részén. A házról házra vagy a városok és falvak különböző negyedeiben végzett prédikálást szintén betiltották.”

Két héttel később a fiók további jelentést küldött a Vezető Testületnek: „Egy helyen északon (Gouka) a testvérek egész gyülekezetét letartóztatták (csak a testvérnőket nem), és 72 órán át fogva tartották. Ez azért volt, hogy figyelmeztessék őket, ne folytassák a prédikálómunkát, és megpróbálták rákényszeríteni a testvéreket, hogy politikai jelszavakat ismételgessenek, amit ők visszautasítottak . . . A testvéreknek megmondták, hogy összejöhetnek a Királyság-teremben, amennyiben kitűznek elé egy zászlót, és minden összejövetel előtt és után politikai énekek és jelszavak éneklését kell megszervezniük. A testvérek tudták, hogy ezt nem tehetik, és arra kényszerültek, hogy attól fogva a testvérek otthonában tartsák összejöveteleiket.”

1976 áprilisa — Cotonouban testvéreket tartóztatnak le

A politikai feszültség továbbnövekedett országszerte. Április elejére a legtöbb munkahelyen minden héten tanulási időszakokat ütemeztek be politikai jelszavakra, zászlófelvonási szertartásokra, a nemzeti himnuszra és „ideológiai” tanfolyamokra. Azokat, akik nem vettek részt ezeken a gyűléseken, fel kellett jelenteni a hatóságoknál. Ilyen gyűlést hívtak egybe Cotonou egyik negyedében, ahol három testvér és egy testvérnő dolgozott. A testvérek visszautasították, hogy elmenjenek a gyűlésre; a testvérnő elment, de visszautasította a közreműködést. Amikor munkára jelentkeztek a következő hétfőn, először a testvérnőt, majd a három testvért arra kényszerítették, hogy az utcán a rendőrautó előtt futva tegyék meg az egész utat a rendőr-főkapitányságra — ez mintegy öt kilométeres út volt. A testvérnő akkoriban négy hónapos terhes volt. A rendőrségen változatlan  maradt az álláspontjuk; visszautasították, hogy ismételgessék a politikai jelszavakat. Bár csúnyán megverték őket, erősek maradtak — a fizikai ökölcsapások nem törték meg hitüket.

Carlos Prosser a Benini Fiókbizottság képviseletében levelet írt a Vezető Testületnek 1976. április 7-én: „Éppen belekezdtem ebbe a levélbe, amikor a körletparancsnok testőrével és titkárával eljött meglátogatni. Kérdéseket tett fel a jelszavakról, a zászló előtti tisztelgésről stb., és meg tudtam beszélni vele néhányat e pontok közül. Azt is megemlítette, hogy embereink közül néhányat letartóztattak, mert visszautasították, hogy részt vegyenek ezekben a dolgokban, és megemlített egy névjegyzéket is, amelyen dolgozik. A látogatás elég barátságos hangvételű volt, de ő meglehetősen határozott volt néhány pontot illetően, például azt mondta, hogy nem szabad többé prédikálnunk az emberek otthonaiban, hanem »templomunkon« belül kell maradnunk. Nem tudjuk, mit szándékoznak tenni ezek a hatalmon levő emberek, de egy dolog biztos: Jehova Tanúi olyan ismertté válnak, mint még soha, és imádkozunk, hogy mindez tanúskodást vigyen véghez. Az összes misszionárius kezd azon tűnődni, mennyi ideje marad még itt hátra.”

Az üldözés mértéke növekszik

A nemzethez intézett egyik rádióadásban 1976. április 16-án a belügyminiszter erőteljesen bírálta Jehova Tanúit. Többek között azt mondta, hogy Jehova Tanúi visszautasítják, hogy részt vegyenek az ideológiai tanfolyamokon, és arra tanítják őket, hogy ne ismételgessenek politikai jelszavakat. Durva szavakat használva kijelentette, hogy ha Jehova Tanúi nem változtatják meg hozzáállásukat a hónap végéig, akkor összes képviselőjük, aki „beszervezett CIA-ügynök” — így állították be hamisan misszionáriusaink szerepét —, ki lesz toloncolva az országból!

Körülbelül két héten át sugároztak ilyen kijelentéseket Benin minden részében. Sokan, akik azelőtt sose hallottak Jehova  Tanúiról, tűnődni kezdtek: „Kik ezek az emberek, akikről ilyen sokat beszélnek?” Az ilyen rádióadások nagy kíváncsiságot keltettek, és országszerte Jehova nevét lehetett hallani oly mértékben, amilyenben a Tanúk maguk nem lettek volna képesek ezt elérni a most már korlátozások között működő nyilvános tevékenységük által.

A körletparancsnok hivatalából egy másik képviselő jött a fiókhivatalba, hogy megszerezze mindenkinek a nevét és egyéb személyes adatait. Az országban levő minden kulcsembernek a nevét akarták. Megkapták azoknak a misszionáriusoknak a nevét, akik a fiókhivatalként működő misszionáriusotthonban éltek. Amikor elmentek, a Társulat minden feljegyzését és iratát eltávolítottuk az épületekből, és gondosan elrejtettük.

A következő nap, április 17-én két tisztviselő tért vissza, és a felelős személyt szerették volna látni. Mivel mindketten cigarettáztak, Prosser testvér mondta nekik, hogy oltsák el a cigarettájukat, mielőtt bejönnek. Eleget tettek a kérésnek, és behívták őket a hivatalba. Még mindig az országszerte levő összes felelős testvér nevét akarták. De ekkorra már a hivatalban levő fontos iratokat sehol sem lehetett találni, még akkor se, ha házkutatást akartak volna tartani.

A misszionáriusok utolsó órái

Egyes testvérek 1976. április 26-án úgy gondolták, hogy bölcs dolog lenne elmenni a körletparancsnokhoz a cotonoui Akpakpában, hogy világosabban elmagyarázzák a dolgokat. Ha a fiókhivatalban tudtak volna a szándékukról, eltanácsolták volna a testvéreket az ilyen kezdeményezéstől. Bár egyes helyi vének megpróbálták lebeszélni ezt a jó szándékú küldöttséget, a testvérek ragaszkodtak ahhoz, hogy elmenjenek. A következmények katasztrofálisak voltak. Miután egy kis ideig beszélt hozzájuk, a körletparancsnok néhány politikai jelszót kiáltott, és amikor ők nem válaszoltak, mindannyiukat letartóztatták.

 Ekkor a 13 misszionárius közül 10 még az országban volt. Mahon testvér és testvérnő gyermeket várt, és már készültek néhány héten belül visszatérni Angliába. A fenyegető helyzet láttán a fiókhivatal arra ösztönözte őket, hogy mihelyt lehet, távozzanak, ahelyett hogy várnának az utolsó pillanatig. Így is tettek. A Porto Novó-i misszionáriusotthonból Maryann Davies éppen Kanadában volt édesanyja betegsége miatt.

A még ott maradt misszionáriusok április 26-án este „foglyokká” váltak a Bétel-otthonban — nem mehettek ki, és senki sem jöhetett be. Nem volt telefon. A misszionáriusok elkezdték összepakolni holmijukat arra az esetre, ha kitoloncolják őket.

1976. április 27. — elviszik a fiókbizottság koordinátorát

Másnap reggel egy fegyveres rendőr jött, és Prosser testvért kereste. A rendőr azt mondta neki, hogy szálljon be a Társulat furgonjába, és vezessen; egész idő alatt rászegezte a fegyverét. Prosser testvért bekísérte az akpakpai rendőrőrsre kihallgatás végett. Nem alkalmaztak fizikai erőszakot, de szóbeli gyalázkodással próbálták megfélemlíteni.

„Adja meg nekünk minden kulcsemberük nevét!” — kiabálta a rendőr. Prosser testvér így válaszolt: „Nem tudom megadni testvéreim nevét. Ha akarja őket, elmehet a Királyság-terembe, és leírhatja maga.” Elfogadták ezt. Ő azonban tudta, hogy semmi veszély, mert már egy ideje nem tartottak összejöveteleket a Királyság-teremben. Az összejöveteleket most magánotthonokban tartották gyülekezeti könyvtanulmányozási csoportonként.

„Mi a helyzet Samuel Hans-Moévivel? Őt nem ismeri? Nem a maguk emberei közül való?” Ez a kérdés sokkolta Prosser testvért. Hans-Moévi testvér házában rejtették el a Társulat feljegyzéseit két régi, ütött-kopott bőröndben. Ezek a feljegyzések sok  testvér nevét tartalmazták. Vajon már megtalálta a rendőrség ezeket a feljegyzéseket? Prosser testvérnek sikerült nyugodt külsőt mutatnia, mialatt a szíve mélyén Jehova útmutatásáért imádkozott.

Végül a kihallgatás befejeződött. Egyetlen nevet sem kaptak, és fizikai bántalmazás sem érte Prosser testvért. Ezek után elengedték — egyedül! Néhány évvel később, amikor Prosser testvér visszaemlékezett erre a pillanatra, ezt mondta: „Az első gondolatom ez volt: »Mivel segíthetnék testvéreimen?« Majd ezt gondoltam: »Légy óvatos! Lehet, hogy csapda. Talán azt tervezik, hogy követnek annak reményében, hogy elvezetem őket a testvérekhez.«”

„Ahelyett, hogy egyenesen hazafelé vettem volna az irányt — idézte fel a történteket Prosser testvér —, inkább áthajtottam a hídon, és bementem a városba, hogy lássam, van-e valami küldemény a postahivatalban. Nem akartam csinálni semmit, ami megnehezítené a testvérek helyzetét. De kétségbeesetten látni szerettem volna őket, hogy megnyugtassam őket, jól vagyunk, és némi útmutatást adjak az elkövetkezendő napokra.

Elindultam haza, mialatt egész végig azon tűnődtem, hogyan léphetnék kapcsolatba a testvérekkel. Hirtelen nagyon erős szél kerekedett, és ömleni kezdett az eső. Minden figyelmeztetés nélkül megelőzött két ember egy motorkerékpárral. Azon tűnődtem, kik lehetnek ezek, mivel veszélyes előzni egy ilyen keskeny hídon, különösen zuhogó esőben. Most, hogy előttem volt a motorkerékpár, a hátul ülő férfi megfordította a fejét, és felemelte a sisakját, úgyhogy felismerhettem őt. Meglepetésemre a fiókbizottság egyik tagja volt! A vezető pedig egy másik tagja! Már napok óta nem láttam őket, mert házi őrizetben voltunk a Bétel- és misszionáriusotthonban.

Továbbra is úgy esett, mintha dézsából öntenék, és a legtöbb ember szaladt menedéket keresni. Átmentem a hídon, elhajtottam a házunk felé vezető út mellett, és vártam az út szélén . . .  imádkoztam . . . vártam . . . reméltem, hogy meglátom testvéreimet, talán utoljára.

Évezredeknek tűnt, de a két testvér motorkerékpárral végül mellém ért. Ideális idő volt ez a beszélgetésre, mivel senki sem volt körülöttünk a szakadó eső miatt. Elmondtam a testvéreknek, hogy egy másik helyre kell vinni a Társulat feljegyzéseit, tekintettel arra, amit a rendőrség mondott a kihallgatás alatt. Ezenkívül megbeszéltük a különleges úttörőkre vonatkozó dolgokat; azokat az elrendezéseket, hogy a körzetfelvigyázók gyorsan látogassák meg az összes gyülekezetet, hogy tájékoztassák őket a történtekről; és a terveket, hogy továbbra is kis csoportokban jöjjünk össze magánotthonokban. Teljesen biztosnak tűnt, hogy nagyon hamar betiltás következik.”

A Bétel- és misszionáriusotthont átkutatják

Kedd délután, április 27-én a katonaság körbevette a Bétel- és misszionáriusotthont. Géppuska volt náluk. Az egyik katonát a bejárathoz állították, egy másikat a hátsó ajtóhoz, megint másokat pedig a kertbe. Minden misszionáriust leparancsoltak az ebédlőbe, és rájuk szegezték a fegyvereket. Egyesével felvitték őket a szobájukba, ahol házkutatást tartottak a katonák azt gondolva, hogy biztosan találnak majd olyan információt, amely azt bizonyítja, hogy a misszionáriusok amerikai kémek vagy külföldi forradalmárok. A katonák bevonultak Margarita Königer szobájába, és kutatni kezdtek. Aha! Most már kezükben van néhány terhelő dokumentum — vagy legalábbis azt gondolták. Lefoglalták Königer testvérnő édesapja utolsó akaratának és végrendeletének egy másolatát német nyelven! Biztosak voltak benne, hogy rejtjeles üzenet. Peter Pompl szobájában — úgy gondolták — egy titkos képletet találtak, de ez valójában csak orvosi recept volt lábköröm-gombásodásra.

Carlos és Mary Prosser szobáját kutatták át utoljára. Az egyik bőröndben a katonák hatalmas mennyiségű pénzre bukkantak. Ezt a testvérek a Társulat bankszámlájáról vették fel két  nappal korábban, mert attól féltek, hogy talán befagyasztják a bankszámlát. Mivel minden misszionárius házi őrizetben volt egy ideje, nem tudták kijuttatni a pénzt a házból. Amikor a katonák rábukkantak, valamilyen okból még megérinteni is féltek, és gyorsan visszatették a bőröndbe. Később az egész összeg sértetlenül eljutott a nigériai Lagosban levő fiókhivatalba.

Prosser testvérnő így írta le a jelenetet: „Az egyik katona ezt mondta nekem: »Már régóta itt vannak, biztos, hogy ismerik néhány felelős ember nevét a gyülekezetükben.« Én ezt válaszoltam: »Nos, tudja, hogy megy itt, tulajdonképpen senkit sem hívnak a teljes nevén. Mindenkit úgy ismerünk, hogy Emmanuel papa vagy Eugenie mama és így tovább. Igazán még azt sem tudom, ki-ki hogy írja le a nevét.« A kérdező katona elnevette magát, és ezt mondta: »Maguk tényleg hosszú ideje vannak itt!«”

Prosser testvérnő így folytatja: „Észrevettük, hogy az egyik férfi abbahagyta szobánkban a házkutatást, és leült. Parancsnoka észrevette ezt, és rászólt, hogy folytassa a feladatát. Válasza megható volt, amint felnézett, és ezt mondta: »Évek óta ismerem Prosser urat és Prosser asszonyt, és gyakran beszélgettek velem  a Bibliáról az otthonomban. Hogyan jövök én most ide, és kutatom át a szobájukat?«”

A katonák befejezték Prosserék szobájának az átkutatását, és lementek. Semmi gyanúsat nem találtak. A legtöbb misszionárius az éjszaka jó részét azzal töltötte már, hogy kivágja a neveket az összes irattartóról, amely még a fiókhivatalban maradt. Ezeket lehúzták a vécében vagy elégették. A házkutatás során az egyik őr észrevett egy parázsló halmot a kertben, és rákérdezett. „Ó, igen, itt szoktuk elégetni a szemetet” — válaszolt Prosser testvér. Az őr és Prosser testvér is tudta, hogy fontos dokumentumokat égettek el.

„Hé, nézzétek ezt!” — kiáltott az egyik katona, aki a szállítási részen végezte a kutatást. A katonák orsós szalagokat találtak szövegkönyvekkel együtt, amelyek egy kerületkongresszus bibliai drámájához kellettek. Biztosak voltak benne, hogy a dráma alakjainak neve bizonyára kulcsembereket jelent a szervezetben. Ujjongva összegyűjtötték bizonyítékként a szalagokat és a szövegkönyveket.

A Sûreté Nationale-ba

A katonák megparancsolták a misszionáriusoknak, hogy fogják az útleveleiket, és elvitték őket a Sûreté Nationale-ba, a Belügyminisztérium egyik osztályára. Felolvasták kitoloncolási papírjaikat — a misszionáriusokat el akarták kísérni a határra, és azonnal ki akarták toloncolni őket anélkül, hogy engedték volna hazatérni őket holmijaikért! Szerencsére túl késő volt, és a rendőrség legnagyobb része már hazament. Mivel nem volt, aki kikísérje őket a határra, a misszionáriusoknak megparancsolták, hogy menjenek haza, és álljanak készen az indulásra reggel 7 órakor.

„Mire hazaértünk — meséli Prosser testvér —, jóval este 8 után járt az idő. Tudtuk, nehéz éjszakának nézünk elébe. Forradalmárok ezrei vették körül otthonunkat, és politikai  jelszavakat kántáltak, a falra vizeltek, és becsmérlő néven szólították a misszionáriusokat. Ez a viselkedésük egész éjszaka folytatódott. Egyikünk sem aludt sokat, ha egyáltalán valamennyit, mert nem tudtuk, mit csinál esetleg kint a felbőszült csőcselék. Egyesek némán tűnődtek, vajon kárt tesznek bennük ezen az éjszakán, vagy megérik a következő napot. A testvérnők nem törtek ki zokogásban és sírásban, hanem továbbra is szorgalmasan pakoltak és bátorították egymást. Hála Jehovának, a forradalmárok nem mentek be a házba, és senki sem sérült meg fizikailag. Az érzelmi nyomás és a pszichológiai zaklatás azonban olyan megpróbáltatás volt, amelyet a misszionáriusok csak Jehovának az ima által megnyilvánuló támogatásával és egymás bátorításával voltak képesek elviselni.” Mennyire fontos volt segíteni egymást, és Jehovában bízni az elkövetkezendő órákban!

Az utolsó nap Beninben

A reggeli nap első sugarai átragyogtak a felhőkön 6 óra körül, bejelentve egy új nap kezdetét. Április 28-a volt — olyan nap, amely nem merül egykönnyen feledésbe. Szokásukhoz hűen a misszionáriusok reggel 7 órakor összegyűltek és asztalhoz ültek, hogy megbeszéljék a reggeli bibliaszöveget. Kétségtelenül nem olyan nap volt, amikor hanyagolni lehetett volna Isten Szavának a tanulmányozását! Az összes misszionárius tudta, hogy külön erőre lesz szükségük, hogy túléljék ezt a napot.

Theophilus Idowu, egy nigériai testvér, aki már évekkel korábban megtanulta a gun nyelvet, fordítóként szolgált a fiókhivatalban, bár nem lakott benn az épületben. Gondosan figyelte kintről az egész helyzetet. Mivel senki sem mehetett be vagy ki, a misszionáriusoknak nem volt kenyerük reggelire. Idowu testvér tudta ezt, ezért elment a pékhez, vásárolt néhány kenyeret, és kenyérszállító embernek adta ki magát a Bétel kapujában álló katonának. Rongyos ruhát viselt, és egy kalapot húzott az arcába, hogy a tömegből, amely még mindig kint tartózkodott, senki se ismerje fel. Az őr beengedte őt. Mennyire bátorító volt a  misszionáriusok számára még egyszer látni a kedves Idowu testvér mosolygós arcát! Ez az egyszerű gesztus új értelmet adott az imának: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Máté 6:11). Igen, a misszionáriusok Jehova kezét látták a dolgokban, és erőt merítettek belőle.

„Bumm! Bumm! Bumm!” Valaki dörömbölt a főkapun. Amint megkezdték a napiszöveg megbeszélését, nagy felbolydulás volt hallható odakint. A körletparancsnok és más forradalmárok felállítottak egy zászlórudat a fiókhivatali telken kívül, annak jeleként, hogy az épület most már a „népé”. A misszionáriusoknak megparancsolták, hogy jöjjenek ki, és vegyenek részt a zászlófelvonási szertartásban. Nem tudták biztosan, hogy nem viszik-e ki őket erőszakkal, de mindnyájan szilárdan kiálltak amellett, hogy nem vesznek részt benne. Az egyik misszionárius, Paul Byron kijelentette: „Erőszakkal kell majd kivonszolniuk engem.” Megjegyzése segített megerősíteni a többi misszionárius elhatározását. Valamilyen okból — talán Jehova közbelépésének köszönhetően — a katonák nem kényszerítették a misszionáriusokat. Így nyertek még néhány percet, hogy befejezzék a napiszöveg megbeszélését.

A zászlófelvonási szertartás után a katonatisztek megparancsolták a misszionáriusoknak, hogy hozzák le személyes holmijaikat. Ezeket alaposan átkutatták. Csak azt engedték magukkal vinni, ami bőröndjeikben volt. Minden más dolog ott maradt. A katonák odavitték Prosser testvért a Bétel-szobákhoz, hogy zárja be az ajtókat, és megparancsolták, hogy adja át a kulcsokat. A fiókhivatalt lefoglalták! Összeszorult szívvel figyelte néhány helyi testvér a Bétel falain kívül távolról az egész jelenetet, amint kedves misszionáriusaikat fegyveres őrök kíséretében viszik el otthonukból, mintha bűnözők volnának.

Kitoloncolás!

A misszionáriusokat újból a Sûreté Nationale-ba vitték, és mindegyikük részére kiadták a kitoloncolási papírokat.  Margarita Königer és Gisela Hoffmann kivételével mindenkit betereltek a Társulat furgonjába, hogy a nigériai határhoz vigyék. Königer és Hoffmann testvérnőt később a togói határhoz vitték.

A misszionáriusok többségét szállító járműben utazó fegyveres őr nagyon feszült volt. Biztos volt benne, hogy veszélyes bűnözőket kísér a határhoz. Megengedte, hogy a jármű megálljon tankolni. A fiatal benzinkutas, aki felismerte a Társulat járművét, megkérdezte, miért van ez a nagy felhajtás.

— Misszionáriusok vagyunk, és kitoloncolnak bennünket, mert prédikáltunk a Bibliáról — mondta szomorúan a misszionárius.

— Ne aggódjanak, egy nap vissza fognak térni — válaszolta erre. A fiatalember szavai igaznak bizonyultak, de nem azonnal.

Betiltás alatt

Az Ehuzu nevű benini újság 1976. április 30-ai száma ezt a szalagcímet viselte: „»JEHOVA TANÚI« SZEKTÁJÁT BETILTOTTÁK A BENINI NÉPI KÖZTÁRSASÁGBAN”. Az üldözés nem volt új keletű dolog Jehova népe számára ebben az országban. Az első napoktól kezdve Sátán keményen dolgozott, hogy megállítsa az igazság vizeinek a beáramlását a hamis vallás ezen erődítményébe.

A misszionáriusok kitoloncolása utáni napokban, hetekben és hónapokban sok testvér — több mint 600 — menekült el az országból nagyon kevés anyagi, de annál több szellemi értékkel. Sokakat, akik maradtak — fiatalt és időst —, kegyetlenül megvertek. Megint mások elveszítették minden javukat és munkájukat.

Azokat a testvéreket érintette ez a legjobban, akik fontos állást töltöttek be a munkájuk során, mivel tőlük elvárták, hogy olyan politikai jelszavakkal fejezzenek be minden levelet, vegyék  fel a telefont és üdvözöljék az embereket, mint például: „Kész vagy a forradalomra?” és „A harc folytatódik!” Apollinaire Amoussou-Guenou egy orvosi klinikáért volt felelős Cotonou területén. Visszautasította, hogy ilyesmikben vegyen részt, mert kizárólag Isten Királyságát támogatta. Családtagjai könyörögtek, hogy ismételje meg a jelszavakat, még ha nem is gondolja komolyan azt, amit mond. „Gondolj a gyermekeidre” — emlékeztette őt egy fiatal unokaöcs. Amint az üldözés fokozódott Jehova népe ellen, elhatározta, hogy elhagyja Benint, és Nigériába megy.

Nigériából ezt írta: „Viszonylag rövid idő alatt anyagilag mindent elveszítettem — a házat, az autót és a munkahelyet. Most egy építés alatt álló házban lakom itt, Nigériában. Nincsenek ablakok vagy ajtók, és nincs lebetonozva a padló. Kilenc gyermekemmel élek együtt; és szerencsére a két legidősebb talált munkát. Férgekkel, szúnyogokkal, az esővel és a hideggel küszködünk. Egy testvér adott nekünk egy kicsi ágyat, amelyet bölcsőnek használunk három hónapos gyermekünk számára. Megelégedettek vagyunk azzal, amink van, mialatt továbbra is szerető Istenünkben, Jehovában reménykedünk, aki hamarosan letöröl a szemünkről minden könnyet.” A betiltást követően sok testvér sorsa volt ehhez hasonló.

’Óvatosak, mint a kígyók’

Az ilyen állapotok nem állíthatták le az igaz vallást. Még mindig voltak olyan emberek, akik nagyra értékelték a vallási fogságból való megszabadulást. A körzetfelvigyázók továbbra is meglátogatták a gyülekezeteket, de gyakran csak két-három napra egy alkalommal. A testvéreknek most óvatosaknak és körültekintőknek kellett lenniük, hogy elkerüljék a letartóztatást. A legtöbb körzetfelvigyázó elnyűtt, piszkos ruhát hordott, amikor a városba jött rendszerint hajnal előtt vagy naplemente után, hogy senki se figyeljen fel érkezésére. Arra az esetre, ha valaki megsejtette a kilétét, mindig kész volt gyorsan  ruhát cserélni. Zacharie Elegbe, aki most a Benini Fiókbizottság tagja, visszaemlékszik arra, amikor körzetfelvigyázóként látogatta a gyülekezeteket abban az időben. „Emlékszem, egyszer egy teljes napot töltöttem egy sárból készült kukoricasilóban, mialatt a hatóságok utánam kutattak — mondta. — Hallottam a hangjukat, de ők sosem gondolták volna, hogy a silóban keressenek engem. A nap végén folytatni tudtam az utamat.”

Abban az időben bármifajta nagyobb összejövetel megtartásához engedélyt kellett szerezni a helyi városházán. Jehova szolgái azonban „óvatosaknak” bizonyultak, „mint a kígyók és ártatlanoknak, mint a galambok” (Máté 10:16, NW). Amikor ismertté vált, hogy egy pár házasságot kíván kötni, engedélyt kértek a helyi hatóságoknál a lakodalom megtartására. Ezt általában minden nehézség nélkül megadták. Az elnöklő kezdte meg a programot azzal, hogy elmagyarázta, hogyan fog lefolyni a „kétnapos lakodalom”. Kétnapos lakodalom? Igen. A valóságban a lakodalom tényleg egy mini kerületkongresszus volt! Az újdonsült pár az első sorban ült az előadók előtt, és bibliai előadásokat tartottak az újdonsült pár és a boldog hallgatóság számára. Egy ilyen alkalommal Hetin falujában több mint 600 fő vett részt a „lakodalmon”, és 13 személy keresztelkedett meg. A lakók közül sokan megjegyezték, hogy Jehova Tanúi ilyen szokatlan esküvői lakodalmakat tartanak — különösképpen, amikor hallottak a keresztelkedésről! A temetések szintén lehetőséget kínáltak kongresszusok megtartására.

Különböző módokon hoztak be bibliai irodalmat az országba — kenukban, kerékpárokon, hátizsákokban, bozótos ösvények mentén vagy bármilyen más úton, amely abban az időben alkalmasnak tűnt. A hatóságok nem minden tagja szállt szembe hevesen a munkánkkal. Így 1984-ben, amikor két fiatal testvér kelt át egy folyón kenuval, amely Nigériából jövő irodalommal volt megpakolva, két vámtiszt meglepte őket a benini  oldalon. Vajon lefoglalják az irodalmat, vagy megverik és lecsukatják a testvéreket?

— Mi van a táskákban? — érdeklődött az egyik vámtiszt.

— Bibliai irodalom — válaszolta a testvér.

— Hadd lássuk!

A testvérek mindkettőjüknek felkínáltak egy példányt a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című füzetből, amit ők készségesen elfogadtak.

— Még mindig hoznak irodalmat Jehova Tanúi számára?

A testvérek ereiben megfagyott a vér, s nem tudták, mit mondjanak.

— Menjenek útjukra — mondta a vámtiszt. A két testvér magában köszönetet mondott Jehovának. Az ilyen példák megerősítették a testvérek bizalmát abban, hogy Jehova megáldja erőfeszítéseiket, hogy „a maga idejében” szellemi táplálékhoz juttassák a testvéreket (Máté 24:45).

„Az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve”

A Beninben maradt Tanúk nem tudták visszatartani magukat attól, hogy ne beszéljenek a szívükben levő drága igazságokról. Így változás következett be Maurice Kodo életében. Iskolai tanár volt Calaviban, egy Cotonoutól mintegy 20 kilométerre fekvő faluban. Azt gondolta, hogy ha jó ember, akkor az égbe fog menni. Amikor azonban kapcsolatba került Jehova Tanúival, megtanulta a Bibliából, hogy több követeltetik meg tőle, ha el akarja nyerni Isten tetszését. Egy unokatestvére bemutatta Maurice-t egy Tanú szomszédjának, és a Tanú — meglátva Maurice-nak a Biblia iránt mutatott érdeklődését — azonnal felkínált neki egy ingyenes házi bibliatanulmányozást. Maurice és felesége elkezdték tanulmányozni a Bibliát, és gyorsan fejlődtek. Maurice nemsokára részt kívánt venni a prédikálómunkában, mivel meg volt győződve, hogy megtalálta az igazságot. A testvéreknek természetesen meg kellett bizonyosodniuk őszinteségéről. Előfordult  már, hogy mások érdeklődést színleltek pusztán azért, hogy elárulják őket. Nem így volt azonban Maurice Kodo esetében. Minden alkalmat megragadott, hogy beszéljen rokonainak, barátainak és munkatársainak az igazságról.

Majd 1982. február 11-én Kodo testvért és testvérnőt letartóztatták. Azzal a testvérrel börtönözték be őket, aki eredetileg tanulmányozta velük a Bibliát, valamint egy újonnan érdeklődő személlyel, akivel Kodo testvér tanulmányozott. Miért? Azért, mert Jehova Tanúi voltak, és beszéltek embertársaiknak Isten Királyságáról, vagy azért, mert érdeklődést mutattak aziránt, amit a Tanúk tanítottak. A hatóságok által készített jelentés szerint Calavi faluja „lázas tevékenység színterévé” vált Jehova Tanúi számára. Ez kifejezetten bosszantotta a hatóságokat.

Négyüket, akiket letartóztattak, Kodo testvér feleségét is beleértve, olyan cellába zárták, amelyben a legelvetemültebb bűnözők voltak, és mindez a legembertelenebb körülmények között. Azt mondták nekik, hogy elengedik őket, ha megtesznek egy egyszerű dolgot — aláírnak egy levelet, amelyben kijelentik, hogy többé már nem Jehova Tanúi. Ezt testvéreink határozottan elutasították. Nem tagadhatták meg Istenüket, Jehovát. Iránta való önátadásuk feltétel nélküli volt, és nem volt helye a megalkuvásnak. Ez az állhatatosság felbosszantotta a hatóságokat, és minden bibliai irodalmat, amely a testvéreknél volt a cellájukban, elkoboztak.

Kodo testvér és testvérnő két gyermeke, Nadine és Jimmy (hat-, illetve hároméves) megbetegedett. Kodo testvérnő kérte, hadd térhessen haza, hogy ápolja beteg gyermekeit. Ezt elutasították, de engedélyt adtak, hogy a börtönben ápolja őket. Most már hatan voltak a börtönben a gyermekeket is beleértve!

Hogyan tartották meg a közelgő Emlékünnepet? A helyi testvérek be tudtak csempészni nekik kovásztalan kenyeret és bort az ünneplésre. Kodo testvér így emlékszik vissza: „Rendkívüli volt. Amíg megtartottuk az Emlékünnepet, egyfajta nyugalom  szállta meg a börtönt, úgyhogy Emlékünnepünk megtartását semmi sem zavarta meg.”

Végül a helyi tisztviselőt, aki a bebörtönzésükért volt felelős, az ország másik részébe jelölték ki. Az az ember, aki a helyébe lépett, kedvezőbben viszonyult a Tanúkhoz; így május 26-án három és fél hónap bebörtönzés után kiszabadultak.

Négy évvel később Kodo testvér újból a börtönrácsok mögött találta magát — ez alkalommal azért, mert visszautasította, hogy politikai jelszavakat ismételjen. Később elmondta, hogyan használta fel bölcsen ezt az időt: „Kisegítő úttörőként szolgáltam, amíg börtönben voltam. Ez alkalommal jókora mennyiségű irodalmat tudtam magamnál tartani, hogy felhasználjam »személyes területemen«. Prédikáltam a többi fogolynak, az őröknek és a rendőrségnek, valamint sok bibliatanulmányozást vezettem.” Bár ő börtönben volt, ’az Istennek beszéde nem volt bilincsbe verve’ (2Tim 2:9).

Visszatekintve, a testvérek egyetértenek abban, hogy Calavi faluja valóban „lázas tevékenység színterévé” vált Jehova népe számára. Az 1982-ben levő 4 hírnökhöz képest számuk annyira megnövekedett, hogy most két gyülekezet virágzik ott több mint 160 hírnökkel. Kodo testvérnek a megkeresztelkedése óta kiváltságában állt, hogy több mint 30 személynek segítsen szabadságot nyerni, nem a börtön láncaiból, hanem Nagy-Babilonból, a hamis vallás világbirodalmából.

Az 1980-as évek vége felé változások mentek végbe a kormányban. Senki sem tudta biztosan, milyen következményekkel jár ez. De a Jehova népét érő üldözés heve kezdett csillapodni. Még nyilvánosan is tudtak összejöveteleket tartani egyes helyeken, de nem mindenhol.

„Én csak az előfutár vagyok”

Ebben az időben történt egy eset, amely mutatta, hogy még sokan vannak Beninben, akik hálásan elfogadják Isten Szava  felszabadító igazságait. Pierre Awhanto elcsüggedt, amikor látta a vallásos képmutatást, a pénz szeretetét és az erkölcstelenséget az Eglise du Christianisme Céleste-ben (Égi Keresztényiség Egyháza), amelynek tagja volt. Bár az egyház hitgyógyítást gyakorolt, képtelen volt megmenteni a gyermeke életét. „Isten magához szólította fiadat az égbe” — mondta neki a lelkipásztor. De mivel nem nyugtatta meg ez a magyarázat, és mert zavarták az egyházban megengedett szokások, 1973-ban elhagyta azt azzal a szándékkal, hogy saját vallást alapítson. Olyan vallást akart, amely mentes a képmutatástól és a gonosz szokásoktól, amelyeket máshol látott.

Ezek után az Ayi-Wiwé (Szent Szív) Egyháznak önjelölt alapítója és lelkipásztora lett. 1964-ben kapcsolatba került Jehova Tanúival. Lenyűgözték őt. Biztosra vette, hogy ha saját egyházat alapít, akkor neki is lehet olyan vallása, amely mentes a kapzsiságtól és az erkölcstelenségtől, mint ahogyan Jehova Tanúié is az. Rövid időn belül egyháza követőinek száma több mint 2700-ra nőtt 21 gyülekezetben. Élvezte a hatalmat és a gazdagságot.

Egy nap egy férfi jött hozzá, hogy gyógyítsa meg. Bőrbetegsége volt, amely már igen hosszú ideje nem múlt el. Pierre Awhanto meggyógyította. A férfi annyira megörült, hogy jutalmul egy házat adott neki!

Ám az erkölcstelenség és a kapzsiság — éppen azok a szokások, amelyek arra késztették Pierre Awhantót, hogy saját vallást alapítson — abban az időben beszivárogtak egyházába. Kezdett rájönni, hogy ha tiszta imádatot akar, nem tudja utánozni Jehova népét — neki kell odatartoznia. Bibliatanulmányozást kezdett Jehova Tanúival. Idővel a szószékről megtanította azt, amit tanult a Tanúkkal folytatott bibliatanulmányozás során. Gyakran fejezte be prédikációját ezzel a furcsa kijelentéssel: „Én csak az előfutár vagyok. Az igazság igazi hordozói később jönnek.” Sokan, akik hallották, eltűnődtek, hogy mit jelenthet ez.

 Miután heti két alkalomra növelte a Tanúkkal folytatott tanulmányozásának gyakoriságát, megértette, hogy döntés előtt áll. Egybehívta minden lelkipásztorát egy összejövetelre. Huszonnyolcan voltak. A Szentírást forgatva megmagyarázta a különbséget az igaz és a hamis vallás között. Ezen az összejövetelen azt a döntést hozták, hogy minden képmást eltávolítanak a templomaikból, és hogy többé nem fog különleges ruhát viselni a papság. A lelkipásztorokat ezek után a környékükön élő Tanúkhoz irányította, hogy házi bibliatanulmányozást kezdjenek velük. Sok templomban a lelkipásztorok kezdték követni Pierre Awhanto példáját. Szerdánként az egyházi vezetők tanulmányozták a Bibliát, és vasárnaponként prédikációikat a tanultakra alapozták. Később a szerdai elrendezés lett a Gyülekezeti Könyvtanulmányozás, a vasárnapi prédikáció pedig a nyilvános előadás.

Pierre Awhanto 1989-ben összehívta egy összejövetelre minden követőjét. Több mint 1000-en voltak jelen ezen a gyűlésen Porto Novóban. Ez alkalommal ezt mondta nekik: „Emlékeztek arra, amikor azzal a mondással zártam prédikációimat, hogy »Én csak az előfutár vagyok. Az igazság igazi hordozói később jönnek«? Végre megérkeztek — ők Jehova Tanúi!” Ez a kijelentés kérdés-feleletes üléshez vezetett, amely mintegy hét órán át tartott! Nem mindenki tartotta jó hírnek. Egyesek saját életmódjukat részesítették előnyben, amelybe beletartozott az is, hogy több feleségük volt. Mégis egészen idáig egyedül Beninben az Ayi-Wiwé Egyház több mint 75 korábbi tagja keresztelkedett meg, és körülbelül 200-an tanulmányoznak még, és haladnak ugyanezen cél felé. A csoportból sokan írni-olvasni is tanulnak.

Ami Pierre Awhantót illeti, 1991 júniusában megkeresztelkedett. Törvényesen megszakított minden köteléket korábbi vallásával. Volt templomai közül nyolcat átalakítottak Királyság-teremmé. És mi történt azzal a házzal, amelyet ajándékba  kapott egy férfitól, akit meggyógyított? Awhanto testvér visszaadta neki. A férfi — érthetően — nagyon elcsodálkozott. De testvérünk elmagyarázta, hogy most, mivel megtalálta az igazságot, tudja, hogy akármilyen gyógyítást is volt képes végrehajtani, az nem Isten, hanem a démonok hatalmából volt.

Mennyire buzdító látni, amint emberek — igen, még nagy számban is — megszabadulnak a vallási tévhitektől, és eljutnak „az igazság pontos ismeretére” (1Tim 2:4, NW). És eljött az az idő, amikor szabadon összegyűlhettek, hogy Isten Szavára oktassák őket.

Felejthetetlen nap

Két testvér 1990. január 24-én egy fontos okmánnyal a kezében Beninből a nigériai Lagosba utazott. Tájékoztatni akarták a nigériai fiókot, amely a Beninben folyó munkáról gondoskodott azokban a nehéz években, hogy a 004. számú, 1990. január 23-ai keltezésű határozat kijelentette, hogy a korábbi (111. számú, 1976. április 27-ei keltezésű) határozatot, amely betiltotta Jehova Tanúi munkáját a Benini Köztársaságban, ettől fogva semmisnek nyilvánítják! Jehova Tanúi végre hivatalosan szabadok lettek, hogy nyilvánosan prédikáljanak, és keresztény összejöveteleket tartsanak! Hogyan tájékoztatták a helybeli Tanúkat?

Megterveztek egy Cotonouban megtartandó összejövetelt. A szervező testvérek azonban nem közölték előre ennek az összejövetelnek az okát. A helyi Tanúk képtelenek voltak elgondolni, miért hívták meg őket, hogy összejöjjenek egy nagy teremben Cotonou központjában. Amikor megérkeztek, mennyire csodálkoztak egy hatalmas felirat láttán, amely Jehova Tanúit üdvözölte! „Hogyan lehetséges ez? Be vagyunk tiltva” — gondolta sok testvér. Némelyek eltűnődtek: „Vajon ez csapda?”

Az összejövetelt 10 órakor akarták kezdeni, de már 9 órakor elfoglaltak minden helyet. Bent a csarnokban két hatalmas  felirat volt. Az egyik a Jelenések 4:11 szavait mutatta: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet.” A másikon a Zsoltárok 144:15 volt olvasható: „boldog nép az, a melynek az Úr az ő Istene.”

Amikor az összejövetel megkezdődött, az elnöklő bejelentette, hogy a kezében levő okmány szerint „a kormány felfüggesztette munkánk betiltását!” Olih testvér, a Nigériai Fiókbizottság tagja, aki jelen volt, a következőt meséli el: „A dicséret és a taps, amely fogadta ezt a bejelentést, olyan volt, hogy ha az épület nem lett volna megfelelően felépítve, összeomlott volna a dörgedelmes éljenzés egyre nagyobb áradata alatt. Majd a taps egyszerre abbamaradt, mintha a jelenlevők emlékezni akarnának arra, ami elhangzott. Utána újból elkezdtek tapsolni, és ez így ment néhány percig. Az elnöklő megemlítette a 126. zsoltárt, de nem tudta felolvasni a taps miatt. Sokunk szeméből — az elnöklőt is beleértve — könny patakzott. Olyan volt, mintha tanúja lennénk egy feltámadási jelenetnek, amint a testvérek körbefordultak, hogy egymásra nézzenek és megfogják egymás kezét a hála és az öröm kifejezéseként.”

Az ezt követő előadásokban a testvéreket megdicsérték a 14 éves betiltás alatt mutatott kitartásukért. Ez most nem a keserű könnyhullatás ideje volt, hanem annak az ideje, hogy építsünk,  hogy bölcsen használjuk fel újonnan talált szabadságunkat úttörőszolgálatot vállalva, ha helyzetünk megengedi, vagy hogy más szolgálati kiváltságokra törekedjünk a gyülekezetekben. Fontos volt továbbra is Jehovában bízni, aki most győzelemre segítette népét! Az összejövetel szünet nélkül négy órán át tartott, de azoknak, akik jelen voltak, csupán néhány percnek tűnt az egész.

Az utolsó előadó megemlítette, hogy csupán néhány nappal korábban, amikor testvérek találkoztak az utcán, óvatosan viselkedtek, nehogy elárulják egymást. De ez alkalommal azt hallották, hogy elkezdhetik bepótolni az elveszett időt azáltal, hogy szabadon üdvözlik testvéreiket. A szívből jövő befejező ima után körülbelül két órával sok Tanú még mindig az épület előtt  állt ölelgetve és csókolgatva egymást, felújítva az ismeretségeket. A vallásszabadság mámorító érzése hatotta át a légkört. De hogyan használták fel ezt a szabadságot a testvérek?

Örvendezés afelett, hogy összejöhetnek az imádatra

A Királyság-termeket ki kellett takarítani, festeni és javítani, hogy újból használható állapotba hozzák őket. A testvérek nagylelkűen adtak idejükből és erőforrásaikból a munka elvégzéséhez. A Társulat intézkedett arról is, hogy a körzetfelvigyázók hamarjában látogassák meg az összes gyülekezetet, és két-három napot töltsenek mindegyiknél. Az újraszervezés folyamatban volt.

Milyen öröm látni, hogy családok újból egybegyűlnek a Királyság-termükben! Az összejöveteleken jelen levők száma gyakran a hírnökök számának két-háromszorosa. Sokan érkeznek kerékpárral; némelyek motorral vagy bödönhajóval. Mások gyalog jönnek, és nem riasztja vissza őket, hogy sok-sok kilométert kell megtenniük. Az anyák a felsőtestük köré csavart ruhadarabbal a hátukra kötik a legfiatalabb gyermeket. Az idősebb gyermekek segítenek a fiatalabbaknak. Az apák gyakran cipelnek az összejövetelre szükséges, értékes könyveket — értékesek, mert ezek által gondoskodik Jehova oktatásról, és értékesek azért is, mert minden egyes nagy könyv egy egész napi bér értékét képviselheti.

Idővel országszerte az összes Királyság-termet, a Porto Novó-i misszionáriusotthont és a cotonoui fióklétesítményeket, amelyeket a betiltás alatt lefoglaltak, visszajuttatták jogos tulajdonosaik birtokába. Azonnal elkezdték a fiókhivatal és a Porto Novó-i otthon alapvető felújítását, és 1990 augusztusában, kevesebb mint egy hónappal azután, hogy visszakerültek a fióklétesítmények, egy kongresszust tartottak ott helyben, a Társulat ingatlanján mintegy 2000 fő részvételével. Mindenki megtudta,  hogy Jehova Tanúi újból használják ezt az ingatlant bibliai oktatómunkájukkal kapcsolatban.

A benini fiók 1991 szeptemberében megint működni kezdett, és ezáltal lehetővé vált, hogy szorosabb kapcsolatot tartsanak fenn a testvérekkel, és nagyobb segítséget nyújtsanak szellemi szükségleteik kielégítésében.

Buzgóság az igazságról való bizonyságtevés iránt

Jehova Tanúi Beninben úgy akarták prédikálni a jó hírt, ahogy testvéreik tették más országokban. A 14 éves betiltás alatt a legtöbb tanúskodást kötetlen formában végezték. Még a vének között is voltak olyanok, akik addig sohasem tanúskodtak házról házra. De egy kis buzdítással és oktatással belekezdtek.

A tanúskodás nem nehéz Beninben. Az emberek általánosságban szeretik a Bibliát. Gyakran kínálják ülőhellyel a hozzájuk látogató Tanúkat, és figyelmesen hallgatnak rájuk. Amint a Tanúk házról házra mennek, nem szokatlan, hogy valaki, aki arra kerékpározik, odaszól nekik, és Az Őrtorony meg az Ébredjetek! legfrissebb számait kéri.

 Gyakran ugyanabból a családból sokan élnek olyan lakásokban, amelyeknek közös udvara van. Tiszteletből a Tanú azt kéri, hogy először hadd beszéljen a családfővel. Utána meglátogatja annak felnőtt fiait és családjaikat, akiknek a háza ugyanarra az udvarra nyílik.

Azért, hogy kimutassák értékelésüket mindazért, amit Jehova értük tett, százak léptek be az úttörőszolgálatba a betiltás megszűnése után. A különleges, az általános és a kisegítő úttörők száma 1989-ben 162 volt; 1996-ra számuk 610-re nőtt.

Milyen fogadtatásra találnak? Egy különleges úttörő házaspárt olyan városba jelöltek ki, ahol nem voltak Tanúk. Alig néhány hónap múlva eljött az idő, hogy megtartsák Krisztus halálának emlékünnepét. A városban az érdeklődő személyek megtudták, hogy rendszerint Királyság-teremben szoktuk megtartani az Emlékünnepet, de ott nem volt ilyen. Az egyik érdeklődő személy elment egy férfihoz, akinek volt egy nagy darab földje, és megkérdezte, megtisztíthatják-e egy részét, hogy Királyság-termet építsenek. A férfi jóindulattal volt a Tanúk munkája iránt, így beleegyezett. Néhány nap alatt a két különleges úttörő és az érdeklődők megtisztították a földet, és építettek egy takaros Királyság-termet, amelynek pálmaágakból fonott fala és zsúpfedele volt. Elöl két, pálmaágakból készült boltív állt, amelyet virágok díszítettek. Amikor egy helybeli vudupapnő megpróbált ellenállást szítani, a falu vénei ezt mondták neki: „Nem a tied a föld ebben a faluban. Azt akarjuk, hogy Jehova Tanúi maradjanak. Ha ők elmennek, te is mész!” Többé nem okozott bajt. Az Emlékünnepen 110-en voltak jelen, és közöttük csak a különleges úttörők voltak megkeresztelt Tanúk.

Kongresszusi létesítmények

Röviddel azután, hogy a betiltás megszűnt, Calaviban, egy Cotonoutól nem messze fekvő faluban szert tettek egy 5 hektáros területre, és később vásároltak egy ehhez kapcsolódó 4 hektáros földterületet. Ez az a falu, ahol némely testvérünket  bebörtönözték, mert a hatóságok azt mondták, hogy ez a terület a „lázas tevékenység színterévé” vált Jehova Tanúi számára. Mennyire igaznak bizonyultak ezek a szavak! Jehova népe 1990-ben kongresszust tarthatott itt szabadon és a saját földjén!

De hogyan lehetett 4000 fő befogadására alkalmas kongresszusi létesítményeket építeni olyan áron, amely testvéreink anyagi keretein belül volt? Oly módon, amely jellemző Jehova Tanúira Nyugat-Afrikában. A testvérek elmentek a bozótosba, és bambuszt meg kókuszleveleket vágtak. A bambuszrudak szolgáltak ülőhelyként. A póznákat, amelyek körülbelül fél méterre álltak ki a földből, egymástól 1,2 méter távolságra rögzítették a talajban. Ezek szolgáltak az ülések lábaiként. Két hosszabb bambuszrudat fektettek keresztbe a félméteres póznákra, majd rákötözték őket. Voilà! Ülőhely 15 embernek. A nagyobb bambuszrudakat a tetőszerkezet alátámasztására használták, a leveleket pedig összefonták, és tetőfedő anyagnak használták. Bár egy ilyen építmény nem vízálló, mindenkitől távol tartja az afrikai nap melegét, és az alatta ülők igen kellemesen érzik magukat.

Idővel új fióklétesítményeket, valamint egy nyitott oldalú, időállóbb szerkezetű kongresszusi termet szeretnének itt építeni.

A misszionáriusok visszatérnek

A betiltás feloldása után három hónappal egy másik kormányrendeletet adtak ki. Ez érvénytelenítette azt a rendeletet, amelynek következtében 1976-ban kitoloncolták a misszionáriusokat, és kijelentette, hogy Jehova Tanúi szabadon végezhetnek misszionáriusmunkát Beninben.

Válaszul erre a hivatalos lépésre, 1990 novemberében újból misszionáriusokat jelöltek ki Beninbe. Tab és Janis Honsberger, akik addig a szenegáli Dakarban szolgáltak, újból megbízatást kaptak Beninbe. Michel Muller és felesége, Babette, valamint  Claude és Marie-Claire Buquet néhány nappal később érkeztek az országba. Ők azelőtt Tahitin szolgáltak.

Honsberger testvér így emlékszik vissza: „Kellemes meglepetés volt számunkra az emberek reagálása, akikkel akkor találkoztunk, amikor első alkalommal prédikáltunk ajtóról ajtóra az új megbízatásunkban. Igazán örömmel láttak viszont bennünket Beninben! Egy férfi azt mondta, hogy amikor Jehova Tanúi misszionáriusai elmentek évekkel ezelőtt, az ország kezdett elindulni a lejtőn.” Emlékezzünk csak vissza a fiatal benzinkutas szavaira, amelyeket a távozó misszionáriusoknak mondott 14 évvel korábban: „Ne aggódjanak, egy nap vissza fognak térni.” Szavai valóra váltak — a misszionáriusok visszatértek!

Buquet testvér a misszionáriusok paradicsomának hívja Benint, mert sok benini ember mélységesen szereti Istent és a Bibliát. A jelenleg Beninben szolgáló több mint 50 misszionárius közül sokat állítottak már meg az utcán, hogy bibliatanulmányozást kérjenek, vagy választ kapjanak egy komoly bibliai kérdésre!

A szabadság bölcs felhasználása

Évekkel ezelőtt a benini embereket eladták rabszolgáknak, és hajóval külföldre szállították. Bármennyire is borzalmas volt ez, létezik a rabszolgaság egy másik fajtája, amely a hamis vallásból fakad, és mind a mai napig fennmaradt. Bilincsben tartja az emberek szívét és elméjét, akik talán azt gondolják, hogy szabadok. Ez néha több félelmet kelt, mint a rabszolgahajcsár ostora.

Beninben ezrek szabadultak meg az ilyen rabszolgaságból, és lettek Jehova örvendező Tanúi. Tisztában vannak annak jelentésével is, hogy Krisztust utánozva ’nem e világból valók’. Ennek eredményeképpen megszabadultak „e világ fejedelmének” a fogságából, akiről Jézus azt mondta, hogy nincs rajta semmi hatalma (Ján 12:31; 14:30; 15:19). A nagyfokú üldözés évei, amelyeket Jehova Tanúi Beninben átéltek, nem tudták  rákényszeríteni őket arra, hogy visszakerüljenek a rabszolgaságba. Jól ismerték Jézus Krisztus szavait: „Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Ján 15:20). Azt is tudták, hogy Pál apostol ezt írta: „mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim 3:12). Bár egy időre megfosztották őket attól a szabadságtól, hogy nyíltan összejöjjenek az imádatra, és hogy nyilvánosan tanúskodjanak másoknak — némelyeket még börtönbe is vetettek —, ők továbbra is olyan formáit őrizték meg a szabadságnak, amelyeket egyetlen ember sem tudott elvenni tőlük.

Most már körülbelül hét év telt el a betiltás feloldása és Jehova Tanúi újbóli törvényes elismerése óta. Vajon bölcsen használták fel benini testvéreink ezt a szabadságot? Röviddel a betiltás kezdete előtt körülbelül 2300 tevékeny Királyság-hirdető volt az országban. Most több mint kétszer annyi a számuk. Ami azokat illeti, akik a teljes idejű szolgálatban vesznek részt, számuk több mint háromszorosára nőtt. Sok ember válaszol a meghívásra, hogy „vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17). Amikor a gyülekezetek összejönnek Krisztus halálának emlékünnepére, az érdeklődő személyek nagy számban csatlakoznak hozzájuk, úgyhogy a jelenlevők száma több mint négyszerese a Tanúk számának. Szemmel láthatóan sokat kell még tenni, hogy segítsenek az érdeklődőknek értékelni és alkalmazni mindazt, amit maga Jézus parancsolt (Máté 28:19, 20).

Emellett sok nehéz körülmény is van, amellyel az embereknek meg kell küzdeniük, amíg a dolgok régi rendszere fennáll. Mégis, szívmelengető meglátogatni Jehova népének gyülekezeteit Beninben, és első kézből megfigyelni azt a szabadságot, amelyet Isten Szava már elhozott itt az embereknek. Logou falujában van egy ember, aki korábban poligámiában élt, de — mivel vágyott elnyerni Jehova tetszését — kiszabadította magát a helyi Írás-ellenes hagyományokból, és most egyetlen feleséggel él. A Togoudo Godomey Gyülekezetben van egy fiatal, akinek  az apja olyan tanulási lehetőségeket kínált, amely után sokan két kézzel nyúltak volna, és megígérte, hogy idővel vudupap lesz a fia, és örökli majd apja házát és feleségeit; de a fiú inkább Jehova szolgálatát választotta. Tori-Cada Zounmében van egy testvérnő, aki korábban sok évet töltött egy vudurendházban, de most általános úttörő. Egy fiatalember, aki lopásból élt, felöltötte az új egyéniséget, és most különleges úttörőként szolgál Kotanban. Egy férfi, aki korábban a katonaságnál szolgált, és aki egykor üldözte Jehova népét, most általános úttörő és kisegítőszolga. Ezek és még sok ehhez hasonló személy szorgalmasan segít a tiszta szívű embereknek, hogy megismerjék, hogyan szabadulhatnak meg a vallásos rabságból, ahogy nekik is segítettek. Tapasztalatból tudják, hogy „a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3:17).

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 72. oldalon]

Nouru Akintoundé úttörőként tért vissza Beninbe, és sokaknak segített, hogy szolgálni kezdjék Jehovát

[Kép a 80. oldalon]

Írni-olvasni tanuló osztály Sekandjiben (1996)

[Kép a 86. oldalon]

Germain Adomahou felhagyott a poligámiával, hogy legelső feleségével, Vigue-gel éljen

[Kép a 89. oldalon]

Amasa Ayinla és családja, amikor körzetfelvigyázó volt Beninben

[Kép a 90. oldalon]

Carlos és Mary Prosser misszionáriusok szántóföldi szolgálatra készen

[Kép a 95. oldalon]

Királyság Szolgálati Iskola 1975-ben, amikor Beninben épp politikai feszültség uralkodott

[Kép a 102. oldalon]

Peter Pompl, valamint Mary és Carlos Prosser — mindnyájukat kitoloncolták Beninből, most Nigériában és Kamerunban szolgálnak

[Kép a 115. oldalon]

Pierre Awhanto, aki korábban önjelölt lelkipásztor volt, most az igaz Isten felszentelt szolgája

[Képek a 116. oldalon]

Az az összejövetel, amelyen bejelentették a betiltás feloldását

[Kép a 118. oldalon]

Calavi kongresszusi telek

[Képek a 123. oldalon]

A benini fiókhivatal a fiókbizottsággal a múlt szolgálati évben (balról jobbra): Zacharie Elegbe, Tab Honsberger, Sourou Hounye