Brazília
Brazília
Az 1500-as esztendőben Pero Vaz de Caminha írt Portugália királyának Brazíliáról, ahol éppen akkor léptek partra portugál felfedezők. Ezt jelentette ki: „A legjobb gyümölcs, amelyet belőle nyerhetünk . . ., az lesz, hogy üdvözítjük népét [az indiánokat].” E szavak rávilágítanak a portugálok XV. és XVI. századi tengerentúli terjeszkedésének egyik fő okára. Céljuk az volt, hogy elterjesszék a kereszténység vallási tanait más földeken.
Sokat kellett azonban még várni, hogy Isten Szava, a Biblia elérhetővé váljon Brazília lakóinak, és a saját szemükkel lássák, mit tanít. A teljes, portugál nyelvű Biblia először (egyrészt Európában és másrészt India déli részén) 1751-ben volt elérhető. További 125 év telt el, mire egyáltalán valamit is kinyomtattak belőle a Brazíliában beszélt portugál nyelven. És csak a XX. század vége felé adták ki egyáltalán a Brazíliában levő indián törzsek nyelvein a Biblia egyes részeit.
Brazília egyike annak a néhány dél-amerikai országnak, ahol nem spanyol az uralkodó nyelv, hanem a portugál. Mivel Dél-Amerikának körülbelül a felét foglalja el, és mivel Chilén és Ecuadoron kívül az összes többi dél-amerikai ország határolja, Brazília igen változatos ország. Az itt élő emberek lelkesek, barátságosak, és érdeklődnek a szellemi dolgok iránt. A többség (a 161 millió lakos 85 százaléka) katolikusnak vallja magát, és jelentős hányaduk hajlik a spiritizmus felé. Az elmúlt években jelentősen növekedett a protestáns vallásokban hívő emberek száma is.
Igazi bibliai oktatás veszi kezdetét
Isten akarata az, hogy „mindenfajta ember megmentésben részesüljön és az igazság pontos ismeretére jusson” (1Tim 2:3, 4, NW). Az ilyen fajta ismeret a XIX. század vége felé kezdett terjedni Brazíliában. 1899-ben történt, hogy a São Pauló-i Sarah Bellona Ferguson először kapott a Watch Tower Society kiadványaiból néhányat postán az Egyesült Államokból. Amint megismerte az értékes bibliai igazságokat, mindent megtett, amit tudott, hogy megossza azokat másokkal. Amikor lehetőség kínálkozott mintegy 25 évvel később, megkeresztelkedett.
Időközben nyolc fiatal brazil tengerésznek, amikor kimenőt kaptak New Yorkban horgonyzó hajójukról, felkeltették a figyelmét a Bibliakutatók összejövetelei (így ismerték akkoriban Jehova Tanúit). Ott hozzájutottak egy portugál Bibliához. Segítséget is kaptak a megértéséhez. Amikor 1920 márciusában visszatértek Brazíliába, miután hónapokig tartották a kapcsolatot a Bibliakutatókkal New Yorkban, továbbra is összejöttek, és beszéltek másoknak a tanultakról. Először spanyol nyelvű Őrtorony-kiadványokat használtak tanulmányozási segédeszközként, mivel semmi sem állt rendelkezésre portugálul. Néhány évvel később azonban George Youngot Brazíliába küldték, és intézkedtek irodalom portugálra való lefordításáról és kinyomtatásáról. 1923-ban a Watch Tower Bible and Tract Societynak fiókhivatala nyílt Rio de Janeiróban, hogy előmozdítsa a bibliai oktatást ebben a végeláthatatlan országban.
Több segítség érkezik
A jó kezdet ellenére a fejlődés lassú volt. Ezért J. F. Rutherford ösztönzésére, aki abban az időben a Watch Tower Society elnöke volt, Alston Yuille Brazíliába érkezett 1936-ban, hogy segítsen az ottani Tanúknak nagyobb mértékben javukra fordítani azt a szellemi gondoskodást, amelyet Jehova biztosított látható szervezetén keresztül. Vele volt felesége, Maude, valamint munkatársa, Antonio Pires de Andrade, aki — legalábbis kezdetben — tolmácsaként is szolgált. Három évvel később Otto Estelmannt és Erich Kattnert küldték Európából, hogy úttörőkként szolgáljanak annak szentelve magukat, hogy felkeressék az embereket otthonaikban, és megmutassák, hogyan válhat javukra a bibliai igazság. Majd 1945-ben két misszionárius jött a Gileád Iskola első osztályából: Charles D. Leathco és Harry Black.
Jehova megáldotta ezeknek és még sok más lelkes Királyság-hirdetőnek a munkáját, és 1948-ra Jehovának 1000 Tanúja volt Brazíliában, aki megosztotta másokkal az Isten Szavában található értékes igazságokat. A csoport gyorsan növekedett: 1957-ben 10 000, 1968-ban pedig 50 000 főt számlált. Időközben a Bétel-otthont és az üzemet bővíteni kellett, 1968-ban pedig a fiókhivatalt Rio de Janeiróból átköltöztették a São Paulóban levő nagyobb létesítményekbe. (További információért arra vonatkozóan, hogyan folyt a munka Brazíliában 1920-tól 1972-ig, lásd: 1973 Yearbook of Jehovah’s Witnesses 33—88. oldal.)
Elérhetővé tenni magát Isten Szavát
Mintegy 50 évvel ezelőtt Brazíliában az átlagos római katolikus mindig misére járt, mindig imádkozott Máriához, mindig engedelmeskedett a papnak, és sosem olvasta a Bibliát. Miért? Először is azért, mert a papok megtiltották nyájaiknak, hogy olyan Bibliájuk legyen, amin nincs a római katolikus egyház jóváhagyása. Ugyanakkor minden ilyen egyházilag elfogadott Bibliának visszataszítóan magas ára volt — teljesen megfizethetetlen az átlagos templomba járó embereknek. Nem csoda, hogy a Tanúk akkoriban gyakran találkoztak olyan katolikussal, aki még sosem látott Bibliát!
„Az ilyen embereknek általában megmutattam a Miatyánkot — emlékszik vissza Fern, aki már régóta misszionárius. — A katolikusok kívülről tudták ezt az imát, de elcsodálkoztak, amikor meglátták a Biblia lapjain.” Sok esetben a meglepődés érdeklődéshez, az érdeklődés pedig ehhez a kéréshez vezetett: „Tudna szerezni nekem egy Bibliát?” A Tanúk örömmel szereztek megfizethető bibliafordítást a Brazíliai Bibliatársulattól.
A tíz misszionárius, aki akkor São Paulóban tartózkodott, gyakori látogatója volt a bibliatársulat helyi lerakatának. A lerakat protestáns alkalmazottai azonban rossz szemmel nézték, hogy a Tradução Brasileira — egy Jehova nevét tartalmazó bibliafordítás — egész készlete a polcaikról a misszionáriusok táskájába kerül. Egy nap az eladó azt mondta a misszionáriusoknak, hogy nem adhat többet nekik ezekből a Bibliákból. Nem sokkal ezután megszűnt a Tradução Brasileira kiadása. Nem meglepő, hogy sok Tanú változásra vágyott. 1963-ban Brazíliából 57 küldött volt jelen az Egyesült Államokban megtartott nemzetközi kongresszusokon, amikor közreadták a New World Translation of the Christian Greek Scriptures című bibliafordítást portugál nyelven. Négy évvel később, amikor a teljes New World Translation elérhetővé vált portugál nyelven, végre megszűntek azok a napok, amikor csak apránként lehetett terjeszteni a Bibliát.
Az elmúlt három évtized alatt a Társulat nyomdáiból több millió példány New World Translation árasztotta el az országot, és keltette fel a nyilvánosság figyelmét. 1987-ben a Veja, Brazília fő hetilapja úgy írta le a New World Translation of the Holy Scriptures—With Referencest, mint ami „a Szentírás legalaposabb fordítása” az országban. Jehova brazíliai Tanúi (most több mint 430 000-en vannak) egyetértenek ezzel, és fellelkesíti őket, hogy a bibliaterjesztési kampányuk eredményeként sok brazíliai a nagy- és kisvárosokban, valamint a falvakban most végül hálásan lapozgatja saját példányát Isten Szavából.
A bibliai igazság személyre szabott oktatása
Ha valaki olvassa a Bibliát, az még nem jelenti azt, hogy meg is érti az olvasottakat, és hogy miként alkalmazza azokat. Ez személyre szabott bibliaoktatási programot kíván. 1968-ban — a teljes portugál New World Translation közreadását követő évben — a Brazíliában élő 50 000 Tanú megkapta Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, amely segített nekik a Biblia tanulmányozásában.
Miután egy tapasztalt úttörő elolvasta a könyvet, így kiáltott fel: „Ez a könyv millióknak segít majd elfogadni az igazságot!” Igaza is volt. Az éves könyvterjesztés több mint megháromszorozódott. A bibliatanulmányozások száma drámaian növekedett. Brazília déli részéről Rute sokak nevében beszél, akik akkoriban tanulmányoztak: „Amikor áttanulmányoztam az Igazság könyvet, hálát és haragot éreztem. Hálát azért, mert megismerhettem az igazságot a halottak állapotáról és a paradicsomi reménységről, és haragot azért, mert a katolikus egyház egész életemben félrevezetett.”
Majd 1983-ban a Tanúk örömmel fogadtak egy új bibliaoktatási segédeszközt — az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet portugál nyelven. Ez a könyv sok további ember szívét érte el, akik a legkülönfélébb társadalmi helyzetekben éltek. 1996 elején több mint 500 000 személy fordította javára a bibliai oktatást, a legtöbben olyan tanulmányozás által, amely ezen a hatásos tanítási segédeszközön alapult.
Mialatt az Élj örökké könyv szövege nagy hatással volt Brazília olvasóközönségére, a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című füzet képei tanították meg a bibliai igazságokat sokaknak a közül a 28 millió brazíliai közül, aki nem tud olvasni. Az elmúlt 13 évben több mint hatmillió példányt nyomtattak portugálul ebből a füzetből. Vajon megértik a bibliai tanításokat az analfabéta emberek? De még mennyire! Figyeljük meg egy Maria nevű idős asszony esetét. A füzet segítségével megismerte, hogy Isten neve Jehova, nem pedig Senhor, éppen úgy, ahogy az ő neve is Maria, nem pedig Senhora. Bár sosem hallotta Isten nevét azelőtt, örömmel elfogadta ezt az új igazságot már az első bibliatanulmányozása alatt. Amikor a Tanú, aki tanította őt, elment, Maria így kiáltott utána: „Jehova legyen veled!” Maria őszinte kívánsága minden bizonnyal teljesült. Jehova áldásával Brazíliában előrehalad a bibliai oktatás.
Helykészítés az újbóli nyomtatáshoz
Három évvel azután, hogy a fiókhivatal São Paulóba költözött, a tevékeny Tanúk száma 1971-ben meghaladta a 70 000-et. Abban az évben 1202 gyülekezet volt szerte az országban; Jehova Tanúi több mint 11 000 000 órát szenteltek nyilvános szolgálatuknak; átlagban pedig 58 902 házi bibliatanulmányozást vezettek. Ahhoz, hogy gondoskodjanak a szükséges irányításról és felszerelésről ezen oktatási program számára, nyilvánvalóvá vált, hogy a fióklétesítmények újbóli bővítésre szorulnak. A testvérek Jehovára tekintettek irányításért, miközben figyelmüket erre a szükségre fordították.
Sok éven át Az Őrtorony portugál nyelvű kiadását Brazíliában egy régi íves nyomógépen nyomtatták. De 1957-ben — mivel megnövekedett az igény, bajok voltak a nyomógéppel (amelyet még 1918-ban állítottak fel) és papírhiány lépett fel — a nyomtatást áthelyezték New Yorkba. Most viszont, hogy megoldódtak a nyomógéppel és a papírellátással kapcsolatos nehézségek, a testvérek újra elkezdhették a nyomtatást Brazíliában.
Azért, hogy elegendő helyet készítsenek a nyomtatáshoz, egy melléképületet kezdtek építeni a fióklétesítményekhez. Ugyanakkor intézkedtek, hogy egy nagy sebességű rotációs magasnyomó gépet hozzanak be az országba. Folyóirataink oktató jellege miatt törekedtek vámmentességet szerezni a nyomógépre. Időnként azonban azok a vallásszervezetek, amelyeknek vámmentességet biztosítottak a tételekre, később nagy haszonnal eladták azokat. Érthető, hogy a hatósági szervek némelyikének nem volt ínyére, hogy továbbra is vámmentességet adjon vallási csoportoknak. Segítség érkezett azonban egy váratlan forrásból — egy kormánytisztviselő személyében, aki szabadgondolkodó volt. Érdeklődést mutatott aziránt, hogy vámmentességet kértünk, és megmutatta, hogyan járjunk el. Csupán négy hónappal később, 1972 novemberében a kérvényezett vámmentességet biztosították. Augusto Machado, aki a Társulat hivatalában dolgozott, így beszél emlékeiről: „A semmiből kezdtük, gyakorlatilag semmit sem tudtunk; de Jehovába vetett bizalommal, és alapos felkészüléssel megszereztük azt, amire szükségünk volt. Jehova valóban irányítja szolgáit.”
Sok tanulnivaló volt
Annak távlata, hogy rotációs magasnyomó géppel folyik majd a nyomtatás, új erőpróbát jelentett. A teljesen szétszerelt nyomdagép 1972 decemberében érkezett, 47 hatalmas ládában elhelyezve; némelyik láda mintegy hat tonnát nyomott. Annak ellenőrzése végett, hogy megfelelően állítsák fel, Milan Millert küldték a világközpontból. Ő koordinálta a kilenc testvérből álló csoport munkáját, hogy üzembe helyezzék a nyomdagépet, és utána megtanította őket arra, hogyan működtessék. Mivel részt vettek a nyomdagép felállításában, ez segített nekik, hogy megértsék, hogyan viseljék gondját. A legtöbben fiatal testvérek voltak, akiknek addig kevés vagy egyáltalán semmilyen tapasztalatuk sem volt a nyomtatás terén. Karl Rietz, aki részt vett ebben az üzembe helyezésben, volt az üzem felvigyázója, és mind a mai napig ilyen minőségben szolgál.
Körülbelül ugyanakkor érkezett a folyóiratok nyomtatásához importált papír is. „Az első szállítmány 150 tonna volt — emlékszik vissza Euclides Justino, akit a Bétel küldött a kikötőbe, hogy átvegye a szállítmányt. — Megszerveztük, hogy teherautók a santosi kikötőből a São Paulóban levő Bételbe szállítsák a papírt. De nem gondoltunk arra, hogy — mivel a kikötői emelővilla csak ráemeli a papírtekercseket a teherautókra — erős emberekre lesz szükségünk, hogy e súlyos tekercseket elrendezzék a teherautókon. Ezért Machado testvérrel felmásztunk az egyik teherautóra, és elkezdtük mozgatni és helyükre görgetni a tekercseket — mindegyik 400 kilogrammot nyomott. A rakodómunkások jóízűt nevettek, amikor meglátták, hogy két nyakkendős férfi küzd a tekercsekkel. Legnagyobb örömünkre közel volt az ebédidő, ezért nemsokára abbahagytuk. Az ebédidő alatt embereket fogadtunk fel, hogy befejezzék a munkát.” A testvérek azonban fokozatosan megtanultak néhány olyan munkát, amelyet magával hozott a rotációs nyomdagéppel történő nyomtatás.
A második rotációs nyomdagép 1973-ban érkezett meg az elsőéhez hasonló nyomtatási teljesítménnyel: 12 500 folyóirat óránként. Azóta több nyomdagépet — négyszínnyomásra alkalmasakat — is felállítottak. Így hát az évek folyamán képesek voltunk lépést tartani a bibliai irodalom iránti kereslettel.
A Bétel új melléképületének átadása
Mintegy négy hónappal a második nyomdagép érkezése előtt a Bétel új melléképületének az átadása volt beütemezve. Voltak, akik kifejezésre juttatták kételyeiket arra nézve, hogy az építkezés időben befejeződik. De Fred Wilson, a fiókfelvigyázó ezt válaszolta: „Nem ismeritek testvéreinket.” Szívvel-lélekkel végezték a munkát, és késő éjszakáig, valamint még szombaton és vasárnap is ott maradtak dolgozni. 1973. március 17-én az átadás napján még az utolsó simításokat végezték. Délben minden kész volt! Az utolsó szeméttel megrakott teherautó éppen kigördült a hátsó kapun, amikor a vendégek beléptek az előcsarnokba!
Jelen volt az eseményen Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke és Max Larson, a brooklyni üzem felvigyázója. Knorr testvér mondta az átadási beszédet. Másnap a különleges háromórás programon több mint 28 000 főből álló hallgatóság vett részt, amely megtöltötte az Ibirapuera Sportcsarnokot. Ez alkalommal Knorr testvér, miután beszélt a napiszöveg rendszeres megvizsgálásának a fontosságáról, közreadta az 1973-as Évkönyvet, amelyet első alkalommal nyomtattak ki portugál nyelven. (Korábban a napiszöveg megbeszélésére alapul szolgáló anyag portugálul Az Őrtoronyban jelent meg.) Az Isten Szava egy részének az ilyen naponkénti olvasása és megbeszélése fontos Jehova népe életében, és összhangban van azzal, amit maga Jézus Krisztus mondott: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik” (Máté 4:4).
„Isteni győzelem” nemzetközi kongresszus
Az 1973-as év a legnagyobb kongresszussal zárult, amelyet valaha is tartott Brazíliában Jehova népe; megrendezésére a São Pauló-i Pacaembu Stadionban került sor december 26—30-ig. Egy hatalmas léggömb lebegett a stadion felett tudtára adva mindenkinek a témát: „Isteni győzelem”. A program megerősítette a hallgatóság meggyőződését abban, hogy az Isten Királysága általi isteni győzelem valóban a legnagyobb áldásokat hozza az emberiségnek. Magán a kongresszuson bizonyítékát látták annak, hogy az Istennek a Bibliában feljegyzett akaratát feltáró oktatás már emberek tízezreinek az életét alakította át Brazíliában. Huszonnyolc évvel korábban Knorr testvér egy közeli sportcsarnokban 765 főből álló hallgatóságnak beszélt. Azon az alkalmon, amikor az óriási stadion felé nézett, hangosan eltűnődött, vajon megtöltik-e valaha Jehova Tanúi Brazíliában azt a létesítményt. Ez a gondolat 1973-ban valóra vált, amikor Knorr testvér éppen ezt a stadiont zsúfolásig megtöltő, 94 586 főből álló hallgatóságnak beszélt! Az azt megelőző napon Isten 3187 új szolgája keresztelkedett meg. Ez az ötnapos kongresszus önmagában bizonyítékát adta az isteni győzelemnek!
Küldöttek voltak jelen az ország minden részéről. Manaus városból, Amazonas állam fővárosából — mintegy 4000 kilométerrel távolabbról — három busszal és négy autóval jöttek küldöttek; ők voltak az elsők, akik a veszélyes Transzamazóniai úton utaztak. Egy másik csoport több mint 3000 kilométert utazott az északi parton levő Belémből, valamint egy különvonat és több mint 180 busz hozott örvendező küldötteket Rio de Janeiróból. Az esemény olyan nagy nyilvánosságot kapott, hogy São Paulo állam kormányzója és a város polgármestere ellátogatott a kongresszus helyszínére.
Nem volt könnyű feladat szállást szerezni ennek a több ezer küldöttnek, mivel sokuknak nem állt módjukban, hogy megfizessék a szállodai elhelyezést. Mintegy 21 000 szállásigényléssel foglalkozott a Szállásosztály. Összhangban a Biblia tanácsával, hogy „a vendégszeretetet gyakoroljátok”, a Tanúk és mások szállást kínáltak fel otthonaikban (Róma 12:13). 6000-nél is több küldöttet szállásoltak el Királyság-termekben. Az Amazóniából jött küldötteket mind egy üzemben szállásolták el, amelyet egy testvérnő férje ajánlott fel. A matracokat testvérek és érdeklődő személyek adták kölcsön.
Két hónappal később ugyanezt a kongresszusi programot ismételték meg a bahiai Salvadorban 32 348 személy részvételével.
„Szentek legyetek”
Bár Jehova Tanúi nem nézték jó szemmel a dohány használatát, a dolog komolyságát csak 1973 óta ismerték fel teljes mértékben. Így egyes Tanúk továbbra is dohányoztak, jóllehet meg voltak keresztelve. A maga idejében azonban Jehova segített szolgáinak felismerni azokat a bibliai alapelveket, amelyeknek kihatással kell lenniük arra, hogyan viszonyulnak ehhez a szokáshoz (2Kor 7:1; Gal 5:19–21, NW, lábjegyzet). Az Őrtorony 1973. december 1-jei (portugál) száma rámutatott, hogy ezentúl mindenkinek, aki szeretne megkeresztelkedni, távol kell tartania magát a dohány használatától. Azok, akik már meg voltak keresztelve és még mindig dohányoztak, hat hónapot kaptak, hogy abbahagyják ezt a szokást, ha a gyülekezet tagjai akarnak maradni.
A többség, mely helyes beállítottságú volt, ki tudott törni ennek a beszennyező szokásnak a rabságából. Egy testvér, aki abban az időben még mindig dohányzott, bár 1964-ben keresztelkedett meg, úgy érvelt, hogy ha mások egészségi okokból abba tudták hagyni a dohányzást, akkor mennyivel inkább abba kell tudnia hagyni neki, hogy továbbra is szolgálja Jehovát. Igaz, némelyeket kiközösítettek, de sokan közülük végül megváltoztatták elméjüket és szívüket, abbahagyták a dohányzást, és vissza lettek fogadva. Ily módon Jehova népe továbbra is összhangba hozta életét Istennek a szentségre vonatkozó magas irányadó mértékeivel (3Móz 19:2; 1Pét 1:16).
Lejár az idő?
Azzal a céllal, hogy segítsenek az embereknek meglátni az égető szükségét annak, hogy állást foglaljanak Jehova oldalán a szuverenitás vitakérdésében, a Királyság-hírek traktátusok fokozott terjesztésébe kezdtek az 1970-es évek folyamán. Is Time Running Out for Mankind? (Lejár az idő az emberiség számára?) volt a címe a Királyság-hírek 16. számának. Amaro Santos, aki már 25 éve a Bételben szolgál, a következőt mesélte el: „A Társulat minden gyülekezetnek hírnökönként 100 darab traktátust küldött, hogy díjmentesen terjesszük el azokat mindössze tíz nap alatt, 1974. március 22-étől 31-éig. A traktátust megnyerő stílusban nyomtatták, amely felkeltette még azok figyelmét is, akik rendszerint közönyösen reagálnak a Királyság-üzenetre. Több mint 7000 új hírnök csatlakozott a többi Tanúhoz a nyolcmillió traktátus terjesztésében.”
Egyesek, akik kaptak a traktátusból, azonnal válaszoltak arra, amit megismertek. Ez történt São Paulóban egy 22 éves főiskolai hallgató esetében is. Mivel nagy hatással volt rá a helyzet sürgőssége, beleegyezett Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv segítségével vezetett bibliatanulmányozásba. Nemsokára beszélni kezdett a tanultakról másoknak a főiskolán, és három hónappal később részt vett egy másik traktátus különleges terjesztésében.
Komoly erőfeszítéseket tettek, hogy elérjék az embereket még a távol eső területeken is. Fiatal hírnökök örömmel vettek részt ebben. Arról, mit tett két ilyen fiatal Rio Grande do Sul államban, Belarmino Colla, aki akkor 15 éves volt, ezt írta: „Reggel 6 órakor mentünk el otthonról, és mivel a házak szétszórtan helyezkedtek el, 10 óráig nem is találkoztunk senkivel. Időnként gyalog kellett mennünk, mert lehetetlen volt lóháton közlekedni az ösvényeken. Este fél kilencig munkálkodtunk, majd ott éjszakáztunk egy érdeklődő személynél. Másnap reggel hét órakor újra tevékenykedni kezdtünk, délután 3-ig munkálkodtunk, majd hazafelé vettük az utunkat, és éjféltájban érkeztünk meg. A két nap alatt 90 kilométert gyalogoltunk, és csak 30 traktátust helyeztünk el.” Ezek a Királyság-hirdetők felismerték, hogy az üzenet, amelyet elvisznek, olyan lehetőséget nyújt az embereknek, mely örökké tartó életet jelenthet, és hogy a Brazíliában élő emberek millióinak szüksége van arra, hogy javára fordítsa ezt a lehetőséget. Érezték azt a sürgősséget, amelyet a 16. számú traktátus címe jelzett.
Képtelenség elmenekülni a Tanúk elől
1974-ben Edivaldo Gil da Silva és felesége, Marli, akik különleges úttörők voltak abban az időben, havonta kétszer tanulmányozták a Bibliát egy hölggyel, aki egy félreeső farmon élt a São Paulo állambeli Ribeirão Prêtóhoz közel. Hogy odajussanak, lestoppoltak egy tejeskocsit hajnali négy órakor, majd további tíz kilométert gyalogoltak. A tanulmányozás jól haladt néhány hónapig, míg a férj ellenállásba nem kezdett. Még a családját is elköltöztette, anélkül hogy bárkinek is megadta volna az új címet.
Egy kerületkongresszuson nyolc évvel később egy házaspár jött oda Edivaldóhoz és Marlihoz, majd megkérdezte: „Emlékeztek ránk? Mi vagyunk az a házaspár, amelyet a farmon látogattatok meg.” A férj elmondta, hogy azért költözött el, hogy elmeneküljön Jehova Tanúi elől. Amikor megérkeztek új otthonukba, még le sem pakolták a bútorokat a teherautóról, máris két Tanú jelent meg, és beszélt nekik Istennek az emberiségre vonatkozó szándékáról. Ez gondolkodóba ejtette a férfit. Bibliatanulmányozást fogadott el, és jó előrehaladást tett; hónapokkal később feleségével együtt megkeresztelkedett.
Szellemileg felfrissítő látogatás
A São Pauló-i testvérek 1974 szeptemberében nem mindennapi eseménynek örvendtek. Mi volt ez? Frederick W. Franznak, a Watch Tower Society akkori alelnökének a látogatása. Ez nem az első látogatása volt Brazíliában. 1945-ben Knorr testvérrel már szolgált egy kongresszusi programon São Paulóban. Ez alkalommal azonban Karl Klein csatlakozott hozzá, aki röviddel ezután kezdett szolgálni vele Jehova Tanúi Vezető Testületében. Három napig szabadságon voltak São Paulóban, de az is nagy örömükre szolgált, hogy ’valami szellemi ajándékot’ adhattak keresztény testvéreiknek (Róma 1:11, 12, Vi). Mi lehetne élvezetesebb, mint szellemi dolgokról beszélgetni? Hamarjában különleges összejövetelt szerveztek egy színházban. Összesen 2000 személy volt jelen.
Kikuta Masszaszue, aki 1967 óta a fiókszemélyzet tagja, így emlékszik vissza: „Franz testvér mindenkit meglepett, mivel előadását folyékonyan mondta el portugálul. A Biblia vagy bármilyen jegyzet felhasználása nélkül (látása akkor már egyre gyengült) idézte és elemezte a 91. zsoltárt elejétől végig, versről versre, több mint két órán át, annak ellenére, hogy már 80 éves volt.” Később megtudtuk, hogy ugyanígy tett spanyolul a paraguayi testvéreknek!
Tizenegy árva megismeri az igazságot
Körülbelül ez idő tájt Goiás államban egy családnak sürgősen segítségre volt szüksége, hogy megértse az emberi szenvedés okát és az élet valódi célját. A gyermekek apja, mivel lesújtott volt a komoly pénzügyi gondok miatt, öngyilkosságot követett el, és néhány hónappal később szívrohamban meghalt az édesanyjuk is. A Vinhal család életben maradt tagjai árvák lettek — mind a tizenegyen. Amikor ez a csapás sújtotta a családjukat 1974-ben, a legidősebb 17 éves volt, a legfiatalabb pedig csupán 40 napos. Eltökéltséggel és kemény munkával lehetővé vált öt gyermek számára, hogy együtt maradjanak, de a hat legfiatalabb gyermeket rokonokhoz kellett küldeni, hogy ott éljenek. Egyesek vigasztalni próbálták őket, és azt mondták, hogy tragédiájuk Isten akarata volt. Ez természetesen csak még inkább növelte bennük a lesújtottság érzését.
A legidősebb gyermeknek, Maria Luciának komoly kérdései voltak Istenről és a katolikus egyházról. Amikor meghallotta, hogy egy Tanú ingyenes bibliatanulmányozást kínál fel egyik munkatársának, érdeklődni kezdett. Látva érdeklődését, egy munkatársa megajándékozta Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvvel. Amikor Maria Lucia újból meglátta a Tanút néhány nappal később, komolyan kérte azt az ingyenes bibliatanulmányozást, amelyet korábban munkatársának kínáltak fel. A feltámadás ígérete, amelyről Jézusnak a János 5:28, 29-ben feljegyzett szavai beszélnek, reménnyel töltötte el. Az, hogy megismerte, mit mond a Biblia arról, miért engedi meg Isten a gonoszságot, segített megértenie, hogy Isten nem feledkezett el róluk. Idővel, a legfiatalabb gyermek kivételével mindannyian újra együtt éltek mint család. Szellemileg buzdították egymást. Mind a 11 gyermek tanulmányozta a Bibliát, és megkeresztelkedett. A Bibliából megtanulták a keresztényi viselkedésre vonatkozó alapelveket. Szellemi értelemben már nem árvák; százannyi ’fitestvért, nőtestvért, anyát’ kaptak (Márk 10:29, 30). Ma a lánytestvérek közül az egyik különleges úttörő, egy másik misszionárius Paraguayban, Paulo pedig feleségével a brazíliai Bételben szolgál.
100 000 hírnök!
Az évek múltával állandóan növekedett a Királyság-hírnökök száma. Az 1959-es szolgálati év 23 százalékos növekedésről tanúskodott az előző évhez képest. Az ezt követő évtizedben a növekedési arány lecsökkent 9—14 százalékos értékre. Majd 1975-ben a megkeresztelt személyek száma 16 789-re nőtt, és a hírnökök száma az első alkalommal haladta meg a 100 000-es értéket; ez 17 százalékos növekedést jelentett az előző évhez képest. Az első alkalom volt abból a szempontból is, hogy a szántóföldön szolgáló különleges úttörők száma meghaladta az 1000-et, amint nagyobb hangsúlyt kapott az elszigetelt és a ritkán munkált területek bemunkálása. Bár a növekedés aránya csökkent a következő évtizedben, a prédikálómunka előrehaladt. És még további növekedés volt kilátásban.
Abban az időben Brazíliának több mint 100 millió lakosa volt, és körülbelül 20 százalékukat nem érték el rendszeresen a jó hírrel. Közülük sokan kisebb városokban éltek bizonyos távolságra a nagyvárosoktól. Azért, hogy megpróbálják elérni ezeket az embereket, és hogy összejöveteleket szervezzenek, ahol kellő érdeklődés volt, a Vezető Testület ideiglenes különleges úttörők megbízatását hagyta jóvá a már szolgálatot teljesítő 1000 különleges úttörőn kívül. Először néhányan csak három hónapra kaptak megbízatást; később meghosszabbították az időtartamot. Az első ilyen ideiglenes különleges úttörők megbízatásukat 1985 novemberében kapták meg, amikor is 128 személyt küldtek ki 113 különböző városba. Az eredmények nagyon buzdítóak voltak.
Egy Goiás állambeli városban, amikor az úttörők újralátogatást tettek egy hölgynél, aki kért egy példányt a New World Translationből, sírva találták. Miért? Mások azt mondták neki, hogy nem szabad olvasnia azt a Bibliát, mivel más nevet használ Istenre vonatkozóan — a Jehova nevet. De amikor segítettek neki megvizsgálni a dolgot, a hölgy és barátai megtudták, hogy a Jehova név bizonyos helyeken a saját Bibliájukban is megjelenik. A hölgy mérges lett egyháza lelkipásztorára. Ennek eredményeként 45 új bibliatanulmányozás kezdődött!
Piauí államban találtak egy férfit, aki szomjazott az igazság vizei után. Mielőtt kapcsolatba került volna az úttörőkkel, beleolvasgatott az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv egy kölcsönkapott példányába. Annyira fellelkesült az olvasottaktól, hogy elhatározta, készít egy kézzel írt másolatot a könyvről. Amikor az úttörők kapcsolatba kerültek vele, már 21 fejezetet lemásolt. Mennyire boldog volt, hogy kapott egy saját példányt a könyvből, és hogy rendszeres bibliatanulmányozást kezdhetett annak alapján!
Két úttörő testvérnő, aki Sergipe államban szolgál, heves ellenállásba ütközött egy egyházi diakónus részéről, aki a pap helyetteseként szolgált. Mi lett az eredménye? A diakónus hangszórón kihirdette a nyilvánosságnak, hogy Jehova nem Isten neve, hanem ezt a nevet egy amerikai szekta találta ki. Ez csak felkeltette sok egyháztag érdeklődését, és rövid időn belül az úttörők 67 házi bibliatanulmányozást vezettek!
Rio Grande do Norte államban az úttörők tanulmányozást kezdtek egy hölggyel, aki annyira élvezte első tanulmányozását, hogy meghívta szomszédait a következőre. Előkészületként kölcsönkért öt padot az iskolából. Harminc ember jött el, de még többen szerettek volna bejönni, ezért az iskola kis belső udvarában tartották a további tanulmányozásokat.
Egy Mato Grosso do Sul államban levő kisvárosban egy orvos és felesége tanulmányozta a Bibliát, és idővel kezdtek részt venni a szántóföldi szolgálatban. Az a látvány, hogy az orvos házról házra jár, hogy a Bibliáról beszélgessen, általános megrökönyödést váltott ki a városban. Amikor az úttörők, akik tanulmányoztak a házaspárral, szükségét látták, hogy továbbmenjenek, az orvos és felesége maradtak ott az egyedüli tevékeny Tanúk. Kisegítő, majd később általános úttörőként szolgáltak. Kezdetben kettesben tartották az összes összejövetelt, de idővel tíz hírnökből álló gyülekezet alakult. Ez a házaspár most a brazíliai Bételben szolgál.
Az első kongresszusi termek
Ahogy szerte az országban növekedett Jehova Tanúi száma, egyre nehezebbé vált megfelelő helyeket találnunk, hogy kongresszusokat tartsunk. Az első próbálkozást, hogy saját helyünk legyen, a bahiai Salvadorban tettük, amely egész évben enyhe, trópusi éghajlatnak örvend. 1975-ben egy 4000 főnek ülőhelyet kínáló, betonpadokkal ellátott, részben fedett amfiteátrumot építettek egy völgy egyik lejtőjén. Kongresszusi parknak nevezték el. Később ugyanabban az évben építeni kezdtek egy kongresszusi termet egy gyönyörű fás területen a São Pauló-i Ribeirão Piresben, mintegy 40 kilométerre São Paulo városától. Évekkel később másik termet építettek e mellé az első terem mellé, és tévéhálózattal kapcsolták össze őket. A két terem összesen 3300 személy számára biztosít ülőhelyet. 1979-ben belekezdtek egy második kongresszusi terem építésébe Duque de Caxiasban, Rio de Janeiróhoz közel.
Azok, akik e kongresszusi termek építésén dolgoztak, lelkes szellemet mutattak ki. Ez a kiváló szellem ellensúlyozta azt, hogy sokaknak nem volt kellő tapasztalatuk, valamint hogy szűkében voltak a megfelelő gépeknek és felszereléseknek. Ribeirão Piresben például 7 méter mélyre kellett leásni, hogy szilárd talajra tudják lefektetni az alapokat. Egy mélyásó kotrót használtak, de az csak feleannyira tudott leásni, mint szükséges lett volna. A munka hátralevő részét csákánnyal és lapáttal kellett elvégezni. Több mint 20 ilyen lyukat kellett kiásni.
Mi volt a helyzet a beton keverésével és kiöntésével? Nem állt rendelkezésre betonkeverő telep vagy betonszállító keverőkocsi a Ribeirão Piresben levő építkezésen. Natal Batulevicins, a Bétel-család egyik tagja így emlékszik vissza: „A betont két régi, kézzel utántölthető betonkeverővel készítették, és talicskával szállították a lebetonozandó területre. A talicskát toló 20-30 önkéntes sorokat alkotott. A magasan fekvő és nehezen megközelíthető területeken egy másik személy segített azáltal, hogy kampóval húzta a talicskát. A födémek betonozásához valamennyi önkéntes — beleértve az adminisztratív munkát végzőket is — részt vett a munkában, amely időnként 24 órán át tartott.”
Új ügyintézés
Jehova Tanúi világszerte jelentős változtatásokat tettek 1976-ban a fiókszervezeti felépítésben. Az év február 1-jén a fiókbizottságok elrendezése lépett hatályba. Egyetlen felvigyázó helyett egy, a Vezető Testületet képviselő, szellemileg érett testvérekből álló bizottságot bíztak meg minden országban, hogy felügyelje a munkát. Mindannyian szellemileg idősebb férfiak, Isten nyájának pásztorai.
Brazíliában a bizottság kezdetben hét főből állt: Kikuta Masszaszue, John Kushnir, Augusto Machado, Karl Rietz, Amaro Santos, Heinrich Selbert és Fred Wilson. A következő években Selbert testvérnek családi felelősségek miatt el kellett hagynia Brazíliát, Kushnir testvér pedig elhunyt 1988-ban. A többiek továbbra is a bizottságban szolgálnak, és 1995-ben Östen Gustavssont nevezték ki a hatodik bizottsági tagnak. 1976 vége felé a Brazíliai Fiókbizottság egyes tagjai a világ minden tájáról jövő más fiókképviselőkkel együtt részt vettek a Vezető Testület által New Yorkban tartott összejöveteleken. Az összejövetelek azt a célt szolgálták, hogy jobban megismertessék a fiókbizottsági tagokat a felelősségeikkel, a Vezető Testület tagjaival és a világközponttal.
Nagyobb hasznot meríteni a kongresszusokból
A kongresszusokon használt hangosító berendezések szükséges fejlesztésére is kezdtek figyelmet fordítani 1976-ban. Korábban kis területek számára alkalmas erősítőket, hangszórókat és tölcsérhangszórókat használtak. Időnként különböző típusúakat használtak egy adott alkalommal — némely berendezés igen régi volt. A következmény? Rossz volt a hangvisszaadás, és sűrűn megszakadt a program.
Évek munkáját és sok új berendezést követelt, hogy javítani tudjanak ezen. Most a legtöbb kongresszuson minden jelenlevő tisztán hallhatja és élvezheti a szellemi programot. Ez fontos, ha elgondolkozunk azon, hogy 1995-ben 158 kerületkongresszust tartottak 82 különböző városban, és hogy a jelen levő 724 849 személy sok időt, energiát és pénzt áldozott arra, hogy jelen lehessen. A legjobb hangminőséget érdemlik, hogy így teljesen javukra fordíthassák a programot. Az eredményekkel megelégedve egy körzetfelvigyázó Rio Grande do Norte államban ezt írta 1994-ben: „Örömmel tájékoztatlak benneteket, hogy kitűnő volt a hangosítás kongresszusunkon, és ennek eredményeként a testvérek nagyon figyeltek, és sokat jegyzeteltek.”
De mi a helyzet országszerte a Királyság-termekben levő hangosító berendezések minőségével? 1993-ban több mint 100 különleges programot tartottak országszerte, hogy gyakorlati javaslatokat adjanak ahhoz, hogyan javítsák a gyülekezeti összejöveteleken levő hangosítás minőségét. Több mint 9000 testvér vett részt ezeken az előadásokon, és az egyik oktató ezt mondta: „A piauíbeli Florianóban elhangzott előadást rendkívüli aszály időszakában tartottuk, és a testvérek igen szorult helyzetben voltak anyagilag. Ennek ellenére minden meghívott jelen volt! Egyeseknek több mint 12 órát kellett utazniuk, hogy jelen lehessenek.”
Felfüggesztett szabadság Cachoeiras de Macacuban
Időnként abból támadnak nehézségek, hogy a hatóságok félreértenek valamit. 1976. június 13-án vasárnap a rendőrség egy helyi bíró végzése miatt lepecsételte a Rio de Janeiro állambeli Cachoeiras de Macacuban levő Királyság-termet. Mindennemű Királyság-prédikálást is betiltottak a községben. Milyen okból?
Két nappal korábban egy 17 éves fiatal véletlenül megsebesítette magát egy vadászpuskával. Belső vérzéssel és súlyos vérveszteséggel vitték kórházba. Édesapja arra kérte az orvost, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a fia megmentése érdekében, de vértranszfúzió alkalmazása nélkül. Sajnos a fiú meghalt az operáció alatt annak dacára, hogy vértranszfúziót kapott édesapja kifejezett kérése ellenére. Bírói vizsgálatot folytattak, hogy megállapítsák a felelőst. A hírekben közölt elferdített beszámolók befolyásolták a döntést, és az a végzés született, hogy zárják be a Királyság-termet. Négy ügyvéd segítségével Ladislau Lehký, a helyi gyülekezet felvigyázója folyamodványt adott be a végzés felfüggesztése érdekében. A folyamodványt végül október 26-án meghallgatták. Orlando do N. Paula testvér, az egyik ügyvéd kihasználta az adódó alkalmat, hogy gyorsan felvázolja szóban az ügyet. A bírák egyhangúlag biztosították a végzés felfüggesztését, így törölték az eredeti végzést, és lehetővé tették a Királyság-terem újbóli használatát, valamint a Királyság-prédikálás munkájának a folytatását. A vallásszabadságot újra megerősítették!
A következő évben az „Örömteli munkások” kerületkongresszuson elhangzott egy előadás, amely újból kihangsúlyozta Jehovának azt a követelményét, hogy a vérrel úgy kell bánni, mint valami szent dologgal (3Móz 17:10, 11; Csel 15:28, 29). Ekkor adták közre a Jehova Tanúi és a vérkérdés című füzetet, majd 1978 áprilisa és májusa folyamán kampánymunkát végeztek, hogy bíráknál, ügyvédeknél, orvosoknál, ápolóknál és kórházi ügyintézőknél helyezzék el ezt a füzetet, törekedve arra, hogy segítsenek megérteniük és tiszteletben tartaniuk Jehova Tanúi álláspontját. A testvérek buzdítást kaptak, hogy adjanak egy példányt a füzetből a háziorvosuknak. Emellett azonban testvéreket jelöltek ki, hogy egy kísérőlevéllel együtt juttassák el a füzetet olyan orvosoknak és más szakértőknek, akikkel talán nem kerülnek kapcsolatba az egyes hírnökök. Több mint 70 000 orvos volt Brazíliában. Ez óriási feladat volt, és sikeresen végrehajtották; de még többre volt szükség. Később ez a kérdés újból figyelmet kapott.
Előkészület a további növekedéshez
A Királyság-hirdetők számában — ezzel együtt a tanúskodómunka kiterjedtségében — további növekedés volt várható, és előkészületeket kellett tenni ennek érdekében. (Vö. Ésaiás 54:1–3.) A kellő irodalom előállításához szükségessé vált, hogy a rotációs magasnyomó felszerelést felváltsák modernebb, gyorsabb ofszetnyomó gépekkel. Ahhoz viszont nagyobb munkaterület kellett. Szükségmegoldásként az igény kielégítésére 1975-ben építettek egy melléképületet a Ribeirão Piresben levő kongresszusi teremhez. Ez raktárhelyet biztosított papírkészletünk bizonyos részének. Nyilvánvaló volt azonban, hogy több ingatlant kell találnunk, ahol kibővíthetjük a Bétel-otthont, valamint a fiókhivatalt és a nyomdát.
Számításba jött egy további ingatlan megvásárlása a már meglévő São Pauló-i létesítményekhez közel, de a városrendezési szabályok és az ingatlan magas ára miatt ez nem volt célravezető. Egy másik megoldás az volt, hogy a fiókhivatal egy teljesen új helyre költözzön. A Vezető Testület azt ajánlotta, hogy keressünk egy São Paulo városán kívüli ingatlant. Miután számos lehetőséget megvizsgáltunk, 1977 augusztusában megvettünk egy 115 hektáros ingatlant a São Paulo állambeli Cesário Lange községben körülbelül 150 kilométerre São Paulo városától.
„Túl kicsiben gondolkoztok!”
Rögtön az ingatlan megvásárlása után meghívást tettünk közzé önkéntesekért, hogy segítsenek előkészíteni a terepet az építkezéshez. Ezenkívül az építési terveket a Vezető Testület elé terjesztettük. Arra gondoltunk, hogy terveink elegendő helyet biztosítanak majd, hogy az elkövetkező hosszú időn át lehetővé váljon a terjeszkedés. Igazából úgy gondoltuk, hogy talán túl nagyra is terveztük. A Vezető Testülettől érkező válasz azonban mindannyiunkat meglepett: „Túl kicsiben gondolkoztok! Körülbelül kétszer akkora létesítményt építsetek, mint ahogy terveztétek!”
Ennek eredményeként olyan terv született, amely ötször akkora lakóhelyet és üzemi, illetve hivatali helyet biztosított, mint ami São Paulóban volt. Szükséges volt mindez? Nos, 1977 óta a Tanúk száma Brazíliában megnégyszereződött, és most évente hatszor annyi órát szentelnek a szolgálatnak, mint akkor.
Intézkedtek, hogy egy építési vállalat építse fel az új fióklétesítményeket. De testvéreink szintén részt vettek a felmerülő munkákban. Paulo Tinoco Carneiro — egy Tanú, aki tapasztalt építészmérnök — családjával Salvador városából az építkezési helyszín közelébe költözött. Mintegy 150 más Tanú — beleértve a Bétel-család néhány tagját — a munka előmozdításához szükséges szolgálatokról gondoskodott, például az alumínium ablakkeretek készítéséről, főzésről a munkások számára, valamint a karbantartásról meg a takarításról. Az építkezés legforgalmasabb időszakában naponta háromszor szolgáltak fel ételt több mint 1000 munkásnak. Nem kis feladat volt!
Az építési vállalat által nagy számban foglalkoztatott férfiak kiváló területet képeztek a prédikálómunkának esténként és a hétvégeken. Egy testvér egyetlen hónap alatt több mint 80 példányt helyezett el a munkásoknál Az én könyvem bibliai történetekről című könyvből. Bibliatanulmányozások kezdődtek, és hat munkás eljutott a megkeresztelkedésig. Egyikük most a brazíliai Bétel-család tagja.
További felelősségek vállalása
Az új fióklétesítmények építése további felelősséggel járt. A világközpontban dolgozó Max Larson beszélt erről 1980-ban egy brazíliai látogatása során. A São Pauló-i Pacaembu Stadionban tartott ösztönző előadásában kihangsúlyozta annak szükségét, hogy a testvérek minden országban fedezzék a saját területükön folyamatban levő prédikálómunkának, valamint a nyomdák és a Bétel-otthonok építésének költségeit. Lehetséges volt a brazíliai testvéreknek, hogy elvállalják ezt a felelősséget? Brazília komoly gazdasági válsággal nézett szembe; magasra szökött az infláció és a munkanélküliség. Ennek ellenére kiváló volt a reagálás. Gyülekezetek és egyének önkéntesen és rendszeresen adományoztak, úgyhogy az építkezés befejeződött, és a szükséges berendezéseket üzembe helyezték. A megmutatkozott nagylelkűség arra a szellemre emlékeztetett, amelyet az ősi Izráelben mutattak, amikor Dávid király idejében terveket készítettek a jeruzsálemi templom építésére (1Krón 29:3–9).
A Bétel-család 225 tagjának és az egész nyomdaberendezésnek a költöztetése São Paulóból Cesário Langébe 1980 augusztusában kezdődött. Több mint 160 teherautónyi rakományt tett ki a költözködés. Majd jött a berendezések üzembe helyezése és az új környezethez való alkalmazkodás időszaka.
Az átadási programot 1981. március 21-én tartották. Lloyd Barry, a Vezető Testület tagja volt jelen, hogy megtartsa az átadási beszédet. Salamon királynak a jeruzsálemi templom átadásakor mondott gyönyörű szavait idézve, Barry testvér világossá tette, hogy minden elismerés és dicsőség a nagyszerű Bétel-épületekért Jehova Istent illeti meg. Majd ezekkel a szavakkal zárta mondanivalóját: „A prédikálómunka növekedése miatt épültek ezek az épületek. Ezért a prédikálómunka mindannyiótok osztatlan figyelmét érdemli.”
Az ezt követő hónapokban az ország minden részéről érkező Tanúk csoportjai jöttek meglátogatni a Bételt. Egyetlen munkaszüneti napon 12 000 látogató jött 300 busszal és több tucat autóval.
Láthatták, hogy több dolog történt a fiókhivatalnál, mint pusztán az új épületek elfoglalása. Fontos előrelépéseket tettek a bibliai irodalom nyomtatása terén. Brazíliában 1981-ben kezdték nyomtatni Az Őrtorony és az Ébredjetek! spanyol nyelvű számait, hogy a környező spanyol ajkú országokba szállítsák — Bolíviába, Paraguayba és Uruguayba. A folyóiratok nyomtatásán kívül a brazíliai fiókhivatal kezdett bibliatanulmányozásra alkalmas könyveket is nyomtatni és kötni. Ez sok új berendezést és új szakismeretek elsajátítását tette szükségessé. 1981-ben működésbe lépett az új üzem kötőgépsora, és az első dolog, amit készítettek, az 1982-re szóló portugál nyelvű Évkönyv volt. Nem sokkal utána a négykötetes Aid to Bible Understanding (Segítség a Biblia megértéséhez) című könyv első kötetét nyomtatták ki és kötötték be. 1987-től kezdődően valamennyi könyv közül a legfontosabb került ki e könyvkötő üzemből — a Biblia, a New World Translation of the Holy Scriptures portugál nyelvű kiadása.
Szállítás a Társulat teherautóival
Azzal a céllal, hogy lecsökkentsék a kiadványok szállításának költségeit, és biztosítsák a megérkezésüket a gyülekezetekbe, 1982-ben kibővítették a Társulat járműveit felhasználó szállítási rendszert. Ez az elrendezés már 1974 óta működött, de most már az északkeleti gyülekezeteket is magában foglalta, melyek némelyike 3000 kilométerre van.
Jelenleg a Társulat teherautói 463 szállítást végeznek háromhetente, több mint 30 000 kilométert megtéve. Ezen elrendezés keretében több mint 4600 gyülekezetet szolgálnak ki rendszeresen. A teherautók 12 túrautat járnak végig, melyek közül a leghosszabb 15 napot vesz igénybe és körülbelül 7000 kilométer hosszú. A sofőrök a Bétel-család tagjai. Az útba eső különböző gyülekezetekben levő Tanúk vendégszerető módon szállásolják el otthonaikban a sofőröket, akik az éjszakai megállóhelyüknél lakó, helyi testvérekkel együtt vesznek részt a gyülekezeti összejöveteleken.
Elszigetelt területek elérése
A jó hír prédikálása továbbra is kiterjedt olyan területekre, ahol kevés vagy egyáltalán semmilyen tanúskodómunka sem folyt. 1976-ban Francisco Albuquerque és felesége különleges úttörőként szolgált az Amazonas vidéken fekvő Tefé városában. Kihasználták az ünnepi alkalmakat, hogy prédikáljanak azoknak az embereknek, akik hajóval a városba jöttek. Egy nap Francisco elhelyezett egy példányt Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből egy fiatal utazó kereskedőnél, és elmagyarázta, hogyan tanulmányozza azt. Amikor végül két év múlva újból találkoztak, Francisco látta, hogy a fiatalember áttanulmányozta a könyvet, és értelem szerint aláhúzta a válaszokat. Heti bibliatanulmányozás kezdődött vele. Mivel kétórás hajóút vezetett oda, ahol a fiatalember élt, két alkalommal Francisco utazott a házához, majd a következő két héten át a fiatalember utazott Francisco otthonába. Rövid időn belül a fiatalember és négy másik férfi megkeresztelkedett. A fiatalember átalakította háza egyik szobáját Királyság-teremmé, és hamarosan gyülekezet alakult.
1977-ben egyes különleges úttörők, akik kisvárosokban és vidéki területeken tanúskodtak az ország középső részén, lakókocsit használtak szálláshely gyanánt. Az egyik ilyen úttörő, Jair Paiva Ferreira, aki most a Bétel-család tagja, a következőt meséli el: „Leparkoltunk a lakókocsival egy nagyobb központi városban, és onnan mentünk el autóval tanúskodni. Korán felkeltünk, és egy kiadós reggeli után, nyolc órára a területen voltunk. Egész napi munkálkodás után találtunk egy helyet egy folyóhoz közel, megfürödtünk, majd megvacsoráztunk. A kocsiban aludtunk, csak a szél és a tücskök hangja zavarta meg álmunkat. Nagyon kellemes volt felkelni és figyelni a közelben szálló papagájokat és ararákat. Ami a területen élő embereket illeti, szívmelengető volt megfigyelni az igazság iránti szomjukat. Némelyek mindegyik könyvből szereztek egy példányt, ami nálunk volt. Egyetlen nap alatt 48 könyvet helyeztem el, és egy hónapban 109 újralátogatást végeztem, és még nem is bírtam újra kapcsolatba lépni az összes érdeklődő személlyel. Sok tanulmányozás kezdődött, és bár sok embernek nehézségei voltak az olvasással, szép számmal jöttek az igazsághoz.”
Házasság — tiszteletre méltó Isten és ember előtt
Az írás és olvasás alapvető oktatásának hiányán kívül egy másik akadály, amely visszatartott sokakat attól, hogy elfogadják az igazságot, a családi állapotuk volt. Némelyek nem tudták kifizetni a polgári és az egyházi esküvői szertartást is, ezért csak az utóbbit választották, ennek pedig nem volt törvényes értéke. Természetesen amikor ilyen emberek tanulmányozzák a Bibliát, megtanulják, hogy törvényesíteni kell házastársi kapcsolatukat (Zsid 13:4, 18).
Ilyen helyzetben volt egy hölgy a Minas Gerais-i Uberlândiában. Hét éve „kötött házasságot” katolikus szertartással, és párja nem látta semmilyen szükségét annak, hogy törvényesítsék kapcsolatukat. Mit tett az asszony? Amint előrehaladt a Biblia megismerésében, azt mondta párjának, hogyha nem törvényesítik a kapcsolatukat, akkor el kell hagynia őt, bár nem akar így tenni. Felismerve, hogy az asszony komolyan beszél a dologról, a férfi végül beleegyezett. Házasságkötésük után a hölgy azonnal megkeresztelkedett.
1977-ig Brazíliában nem volt intézményesítve a válás. Ezért senkinek, aki megházasodott, majd elhagyta társát, és valaki mással lépett kapcsolatra, sem volt módja arra, hogy törvényesítse a jelenlegi kapcsolatát. Egyeseknek már unokáik is voltak második kapcsolatukból. Jehovának a múltban, tudatlanságból elkövetett bűnök megbocsátásában mutatott példájával összhangban a Vezető Testület azt az engedményt tette, hogy az ilyen helyzetben levő bibliatanulmányozók megkeresztelkedhetnek, ha aláírnak egy nyilatkozatot, amelyben hűséget fogadnak társuk iránt, és megígérik, hogy törvényesítik kapcsolatukat, mihelyt lehetségessé válik (Csel 17:30; Róma 3:25). Volt olyan idő, amikor sok-sok ilyen nyilatkozat volt a Társulat irattáraiban.
Az egyik esetben egy 13 gyermekes családanyáról volt szó. Már nyolc éve tanulmányozta a Bibliát, de nem tudta törvényesíteni családi állapotát. Majd aláírt egy nyilatkozatot, és lehetővé vált a megkeresztelkedése. Amikor gyermekei megtudták, hogy minek kellett megfelelnie a megkeresztelkedéshez, a gyermekek közül nyolcan szintén tanulmányozni kezdték a Bibliát, és később öten megkeresztelkedtek, a többiek pedig elkezdtek összejövetelekre járni.
Végül életbe léptették a válási törvényt, és bár előírtak egy hároméves várakozási időt a törvényes elkülönüléstől a válásig, legtöbb olyan ember esetében, aki aláírta a nyilatkozatot, lehetővé vált a megoldás. 1988-ban a kormány egy évre csökkentette a várakozási időt.
Különleges oktatás a szolgálat érdekében
1978-ban további figyelmet fordítottak a gyülekezeti vének kiképzésére. 1959 óta a Királyság Szolgálati Iskola különleges kiképzésről gondoskodott azok számára, akiket kineveztek felvigyázóknak. 1978-ban azonban az összes brazíliai vént meghívták — akár részt vettek már ezen az iskolán, akár nem —, hogy javára fordítsa a különleges kétnapos oktatási programot. Ez idő alatt megvizsgálták a Bibliából, hogyan válhatnának a nyáj jobb pásztoraivá és tanítóivá, milyen módokon lehet élen járni az evangelizálómunkában, hogyan tarthatják szellemileg és erkölcsileg tisztán a gyülekezeteket, valamint azt is, hogyan működjenek együtt mint vének testülete. Közel 7000 vén vett részt ezen. Azóta időszakonként további felfrissítő tanfolyamokat tartottak a Királyság Szolgálati Iskolán.
A kisegítőszolgákról sem felejtkeztek meg. 1985-től kezdve Brazíliában számukra is megszervezték a Királyság Szolgálati Iskola osztályait. 1988 óta pedig lehetővé vált, hogy kongresszusi termeket használjanak az iskola számára Királyság-termeken kívül, ami lehetővé tette, hogy a vének is és a kisegítőszolgák is nagy számban vehessenek részt együtt a tanfolyamon. A legutóbbi tanfolyamon 1995-ben 22 092 vén és 27 544 kisegítőszolga vett részt. Milyen kiváló testülete ez azoknak a férfiaknak, akik készségesek és szentírásilag képesítettek, hogy felelősségeket vállaljanak a gyülekezetekben!
Még egy másik iskola is működésbe lépett Brazíliában 1978-ban — az Úttörőszolgálati Iskola. Az első osztályt, amely két hétig tartott, a cearábeli Fortalezában tartották meg. Ennek az iskolának az a célja, hogy megerősítse az úttörők kapcsolatát Jehovával, segítsen nekik még teljesebben Jézus Krisztus nyomdokaiban járni, és megjobbítsa hatásosságukat a szolgálatban.
A Társulat feljegyzései megmutatják, hogy az elmúlt 18 évben 1650 osztályt tartottak Brazíliában, és 39 649 általános úttörő fordította javára e csodálatos gondoskodást. Egyedül 1994-ben — törekedve, hogy szerte az országban segítsék az úttörőket — 187 osztályt tartottak 107 különböző nagy- és kisvárosban.
Megjegyzendő az az erőfeszítés, amelyet némely úttörő tett, hogy részt vegyen az iskolán. Egy testvérnő, akinek nem hívő a férje, minden egyes nap hajnali 5-kor kelt fel, hogy még az úttörőiskola előtt elvégezze a házimunkát, majd rögtön az oktatás után elment, hogy felvegye gyermekeit, akik az iskolából jöttek haza. Egy másik testvérnő meg akarta változtatni szabadságolása időpontját, hogy részt vehessen az iskolán. Munkaadója nem egyezett bele, de a testvérnő folyton próbálta meggyőzni. A válasz mindig ugyanaz volt: „Lehetetlen!” Végül miután imádkozott Jehovához, elmondta munkaadójának, hogy ki fog lépni a munkahelyéről. Miért? Egyszerűen azért, mert részt kell vennie azon az iskolán. A munkaadójára nagy hatással volt a testvérnő őszintesége, és végül megengedte, hogy megváltozzon a testvérnő szabadságolásának időpontja.
Paulo Azevedo, az első osztály oktatója ezt mondta egy interjú során: „Az Úttörőszolgálati Iskola segít az úttörőknek új megvilágításban látni területüket azáltal, hogy kihangsúlyozza annak szükségét, hogy mutassanak személyes érdeklődést a házigazda iránt, miközben figyelembe veszik problémáit, körülményeit, gondolatait és hitnézeteit. Azok az úttörők, akik ezt elméjükben tartják, egyetértenek abban, hogy ez olyan, mintha új területet kapnának bemunkálásra.”
Misszionáriusok Brazília számára
A misszionáriusok felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesítettek a szilárd szervezeti felépítés megalapozásában. Az első két misszionárius a Gileád Iskola első osztályának végzőse volt, és 1945-ben érkeztek Brazíliába. 1967-re a Gileád-végzettek száma 76-ra emelkedett, és 1974-ben elérte a 117-es csúcsszámot. Vannak, akik évtizedeken át a körzet- és kerületmunkában szolgáltak, mint Richard és Ruth Wuttke, valamint Eric és Christina Britten. Az évek múltával mintegy 250 misszionárius szolgált itt 11 országból.
Általánosságban szólva Brazíliában az emberek tiszteletet mutatnak a külföldiek iránt. Bár alkalmazkodni egy új országhoz, amelynek más az éghajlata, étele, nyelve, és mások a szokásai, szilárd elhatározást és humorérzéket követel. Sylvia Gustavsson, egy Svédországból jött misszionárius így emlékszik vissza: „Az első újralátogatás, amelyet férjemmel, Östennel végeztünk Brazíliában, egy házaspárhoz vezetett a Minas Gerais-beli Belo Horizontéban. Miután körülbelül egy órát beszélgettünk velük, azt mondtuk, hogy mennünk kell. »Még túl korai. Maradjatok még egy kicsit!« — hangzott a válasz. Azt gondoltuk, hogy igazán érdeklődnek, így hát újból leültünk, és folytattuk a beszélgetést. Fél órával később megismételtük, hogy mennünk kell. »Még túl korai. Maradjatok még egy kicsit!« — mondták újból. Ez háromszor megtörtént, és végül majdnem éjfélig maradtunk! Ez a dráma ismétlődött meg a következő látogatásainkkor is, amíg meg nem tanultuk, hogy a »Még túl korai. Maradjatok még egy kicsit!« csupán egy udvarias formája annak, hogy kifejezik értékelésüket a látogatásért, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy az embernek tovább kell maradnia. Szerencsére a házaspár igazság iránti érdeklődése őszinte volt!”
Misszionáriusok Brazíliából más országokba
Azoktól a misszionáriusoktól kapott kiváló segítséget tekintve, akik Brazíliába jöttek, mekkora boldogság volt 1982-ben megtudni azt, hogy brazíliai testvéreket hívtak meg, hogy misszionáriusként szolgáljanak más országokban! Az év végére három házaspárt jelöltek ki Bolíviába, és azóta 90 brazíliai testvért és testvérnőt hívtak meg, hogy misszionáriusként szolgáljanak Angolában, Bolíviában, Mozambikban és Paraguayban.
E brazíliai misszionáriusok némelyikének magának is más misszionáriusok segítettek megismerni az igazságot. Így történt a Belémből származó Átila Carneiro esetében. Kiábrándult a vallásból. Amikor kapcsolatba került Delfina Munguia misszionárius testvérnővel, érdeklődést mutatott az igazság iránt, és kezdte rendszeresen megkapni a folyóiratokat tőle. Egy idő után a testvérnő megszervezte, hogy heti háromszor tanulmányozza a Bibliát egy misszionárius testvérrel. A második tanulmányozást követően Átila kezdett beszélni másoknak a tanultakról; még meg sem keresztelkedett, de már három bibliatanulmányozást vezetett! Megkeresztelkedése után általános, majd különleges úttörőként szolgált. Most feleségével együtt misszionárius Mozambikban.
Benjamim Silva és felesége, Iolanda szintén a Mozambikban szolgáló brazíliai misszionáriusok közé tartoznak. Éveken át úttörők voltak Brazília északi részén. Sikerült összeegyeztetniük két nagy felelősséget — az úttörőszolgálatot és a gyermeknevelést. Amikor lányuk, Martha férjhez ment, a szülők felajánlották magukat, hogy misszionáriusokként szolgáljanak. Martha folytatja az úttörőszolgálatot, és Jehova áldása látható mindhármukon.
Árvíz délen
Az első század óta a keresztények gondoskodnak anyagi segítségről testvéreik számára nagy viszontagságok idején (Csel 11:29, 30). 1983-ban Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul déli államokat súlyos árvíz pusztította. A Santa Catarina-i Blumenau városban az Itajaí-Açu folyó vize 16 méterrel megemelkedett a természetes szinthez képest, és gyakorlatilag az egész várost elárasztotta. Az első századi keresztények által felállított példával összhangban a más helyeken élő Tanúk segélyszállítmányokról — 43 tonna élelmiszerről és 41 tonna ruháról — gondoskodtak.
A segíteni akarást példázza João Vicentim Carrer, aki vén a Mato Grosso do Sul állambeli Campo Grande nevű városban, 1400 kilométerrel távolabb. Amikor látta a televízióban az árvízről készült riportot, telefonált a Társulat hivatalába, és megkérdezte, hogyan tudna segíteni. Más vénekkel együtt három tonna élelmet, ruhát, cipőt és gyógyszert gyűjtött össze, amelyet a városban levő gyülekezetek adományoztak. Fiával még aznap útnak indult Blumenauba a segélyszállítmánnyal.
Luiz Bognar, egy blumenaui vén, aki részt vett a nekik küldött dolgok szétosztásában, ezt írta: „A testvérek segítségével kerekeket szereltünk egy hajóra, hogy közlekedni tudjunk a vízen, valamint a folyóból kiálló kisebb földdarabokon. Ezek után az elszigetelt testvérek keresésére indultunk. Néhány helyen a víz magassága miatt villanyvezetékeket kellett elvágnunk, hogy átjussunk. Velem volt két fiam is; egyik 10, másik 12 éves. Jó úszók. Azt is tudtam, hogy azzal a hajóval szemben, amelyben gyermekek vannak, kevésbé bizalmatlanok az emberek, mint a többi hajóval szemben.”
Az egyik házban 16 személyt találtak; már tíz napja voltak magukra maradva, és már kifogyott minden élelmük. Éppen a hajó megérkezése előtt, amikor megvizsgálták a napiszöveget, az egyik testvér megjegyezte, hogy Jehova gondoskodni fog szükségleteikről a Neki megfelelő időben. És pont így történt. Egy másik otthonban 22 személy volt, aki a felső emeleten és a padláson húzódott meg már egy hete. Amikor meghallották a közeledő hajó hangját, először azt gondolták, talán tolvajok; de aztán meghallották, hogy valaki ezt kiáltja: „Walter Germer testvér!” Testvérek voltak, akik segítséget hoztak. „Ez jó tanúskodásnak bizonyult a szomszédok számára, akik nem voltak Tanúk” — emlékszik vissza Janis Duwe, aki abban a házban volt, és aki most a brazíliai Bétel-család tagja. A segítség, amiről gondoskodtak, az sokkal több volt, mint csupán egy-két napra való gondoskodás. „Több hónap telt el, mielőtt valami nem romlandó ételt kellett vennünk” — mondta.
Az úttörőszellem ragadós
Bár Jehova Tanúi anyagilag is segítik egymást, amikor sürgős helyzet alakul ki, fő tevékenységük az Isten Királysága jó hírének prédikálása. Tudják, hogy egyedül ez fogja örökre megoldani az emberiség számtalan baját. Ezt kihangsúlyozva a Társulat hivatala levelet küldött 1984-ben minden megkeresztelt hírnöknek Brazíliában. A levél így kezdődött: „Azért írunk most, hogy meghívjunk, vegyél részt áprilisban a kisegítőúttörő-szolgálatban.” Ez azt jelentette, hogy az ember legalább 60 órát szán abban a hónapban arra, hogy megossza embertársaival a bibliai igazságot. Vajon elfogadták a meghívást? A kisegítő úttörők előző csúcslétszáma 8000 volt 1983 áprilisában, de válaszolva erre a meghívásra több mint 33 000-en jelentkeztek — a hírnökök összlétszámának 21 százaléka! És milyen boldog hónapja volt ez a teokratikus szolgálatnak!
Szorgalmas erőfeszítést követelt. Egy Tanú, aki teherautó-vezető volt, és egy másik, aki kőműves, megszervezték, hogy világi munkájuk befejeztével rendszeresen a szántóföldi szolgálatban lesznek este fél héttől fél kilencig. Egy testvérnő, aki varrónőként dolgozott otthon, korán felkelt, hogy elvégezze munkáját, mielőtt még a szántóföldi szolgálatba indult volna. Egy nyolcgyermekes édesanyának — a legnagyobb gyermek 12 éves, a legfiatalabb pedig 5 hónapos — családja segédkezett: az idősebb gyermekek segítettek a fiatalabbaknak, és a férje készítette a vacsorát. Egy gyülekezet 12 hírnöke közül 5-en kisegítő úttörőkként szolgáltak. Két családfő is volt közöttük, az egyiknek 10, a másiknak pedig 14 gyermeke van. Mindketten körülbelül tizenöt kilométerre laktak a várostól. Hetente kétszer beutaztak a városba, hogy mindkét nap kilenc órát vegyenek részt a szántóföldi szolgálatban. Egy másik testvérnő, aki nem tud járni, leült egy székre a háza előtti járdán, ahol megszólította az elhaladókat.
Mivel megízlelték e szolgálat örömét, sokan, akik abban a hónapban kisegítő úttörőkként szolgáltak, jelentkeztek általánosúttörő-szolgálatra (Zsolt 34:9). 1984 áprilisában 3500 általános úttörő szerepelt a listán. Hat hónappal később 4200-an voltak, egy évvel később pedig 5400-an. Most több mint 22 500 általános úttörő van az országban. És mennyire örülnek, amint ilyen teljes mértékben részt vesznek a legfontosabb munkában, amely ma a földön végbemegy!
Azonos időben történő kiadás
A portugál nyelvű folyóiratainkban levő anyag 1984-et megelőzően hat hónappal később jelent meg az angol megjelenéséhez viszonyítva. Abban az évben azonban Brazíliában üzembe helyeztek két ofszet-rotációsgépet, valamint a MEPS-et is (soknyelvű elektronikus fényszedő rendszer, amelyet a New York-i világközpontban levő testvérek fejlesztettek ki). A lefordított anyagot közvetlenül számítógépre vitték, és a MEPS-programok nagyban felgyorsították az oldalszerkesztés folyamatát. Paul Bauer, Erich Kattner és Franz Schredl képzést kaptak New Yorkban a MEPS működtetését és karbantartását illetően. Így 1984-től kezdődően az angol kiadásban megjelenő anyaggal egy időben nyomtatják ki a portugál nyelvű kiadást is.
Az ofszet-rotációsgépeket — mindkettő 32 000 folyóiratot képes nyomtatni óránként — az Egyesült Államokban levő testvérek adományozták. A brooklyni Bétel-családból Harry Johnson felügyelte az üzembe helyezést. Először az azonos időben történő kiadás született meg. Röviddel ezután a nyomtatást négyszínnyomásban és jobb minőségű papír felhasználásával végezték. Az eredmények kiválóak voltak! Soha nem érkezett annyi folyóirat-megrendelés — 50 000 — egy hónap alatt, mint akkor 1987 júniusában. A megrendelések száma állandóan növekedett, és 1994 áprilisára elérte a 87 238-as csúcsszámot. Most havonta átlagban 3 500 000 folyóiratot nyomtatunk portugálul és spanyolul.
Minden eddiginél többen gyűlnek össze a feddhetetlenség megőrzői
Egy másik kiemelkedő esemény 1985-ben volt, amikor a két legnagyobb brazíliai stadiont — a Morumbi Stadiont São Paulóban és a Maracanã Stadiont Rio de Janeiróban — egyidejűleg használtuk a „Feddhetetlenség megőrzői” kerületkongresszusunk megtartására. Ezeken a kongresszusokon — melyek 1985. augusztus 23—25-én kerültek megrendezésre — 11 országból voltak jelen küldöttek. A Vezető Testület két tagja, John Barr és Lyman Swingle szintén jelen volt.
„Az isteni idők és időszakok — vajon mire mutatnak?” című nyilvános előadást John Kushnir tartotta 162 941 hallgató előtt São Paulóban, Augusto Machado pedig 86 410 hallgató előtt Rio de Janeiróban — összesen közel 250 000 személy volt jelen! Majdnem annyian, mint ahányan 1958-ban New Yorkban voltak, amikor a 123 országból érkezett küldöttek egy időben két stadionban találkoztak ott. De nem csupán ennyiből álltak Brazíliában az 1985-ös kongresszusok.
E két nemzetközi kongresszuson kívül 23 másikat tartottak az ország különböző részein 144 000-es összlétszámmal és 1192 megkeresztelkedővel. Ezek között a megkeresztelkedők között volt egy hölgy a Rio Grande do Sul-i São Leopoldóból, aki nemrég veszítette el gyermekét balesetben, és emiatt a spiritizmushoz fordult. Azonban elolvasta az Unseen Spirits—Do They Help Us? Or Do They Harm Us? (Láthatatlan szellemek — Segítenek nekünk? Vagy ártanak nekünk?) című füzetet, és az olvasottak annyira mély benyomást tettek rá, hogy elment megkeresni a helyi Királyság-termet. Ott elfogadta a felajánlott bibliatanulmányozást, és gyorsan haladt előre egészen a megkeresztelkedésig. Ma ő, a férje és egy unokája Jehovát szolgálja.
’Gyülekezés’ a távolság ellenére
Brazíliai keresztény testvéreink és testvérnőink igazán értékelik a Biblia tanácsát, hogy ne hagyják el a gyülekezést, annyival is inkább, mert látják Jehova napját közeledni (Zsid 10:24, 25, Vi). Időnként ez jelentős erőfeszítést követel meg a részükről. Egy testvér a bahiai Fazenda Taquariban levő gyülekezetben, bár sánta és 70 éves, nyolc kilométert gyalogol, hogy eljusson a Királyság-terembe. A bahiai Olindinai Gyülekezethez tartozó némely testvér tizenhat kilométert gyalogol, és egy műanyag szatyorban cipeli azt a ruhát, amelyet a folyón való átjutás miatt nedvessé váló öltözéke helyett tud felvenni. Parában több család hat kilométert gyalogol egy erdőn keresztül, ahol gyakran látnak jaguár lábnyomokat. Az amazonasi Repouso do Amatariban levő gyülekezetben is két család — 15 emberről van szó — a dzsungelen sétál át egy felnőtt vezetésével, aki bottal ütögeti a fákat és a földet, hogy elűzze a kígyókat.
Egy várandós testvérnő gyermekével a karján mindig tizenhat kilométert gyalogolt a tocantinsi Axixá nevű kisvárosban levő Királyság-terembe, amikor nem tudott felkéredzkedni egy teherautóra. Ahhoz, hogy elvigye kisgyermekeit magával a Királyság-terembe, Bahiában egy testvérnő két nagy kosárba teszi őket, amelyek egy általa vezetett szamár két oldalára vannak felfüggesztve.
Az acrei Cruzeiro do Sulban egy körzetkongresszus idején az amazonasi Rio Badejóban levő gyülekezetből 37 személy volt jelen, bár a gyülekezet csak 9 hírnököt jelentett. Ez a csoport nyolc órát gyalogolt, hogy jelen lehessen. Közöttük ment egy nyolcgyermekes testvérnő; a legfiatalabb gyermek ötéves volt. Ezenkívül tíz testvér 100 kilométert tett meg kerékpáron, hogy részt vehessen a piauíbeli Florianóban megtartott kongresszuson. Igazán hálásak a Jehova által nyújtott szellemi gondoskodásért.
A nyáj önfeláldozó pásztorai
A hírnökök számának gyors növekedéséből fakadt az a szükség, hogy több szellemi pásztor gondoskodjon Isten nyájáról (Csel 20:28; 1Pét 5:2). Nemcsak olyan vénekre van szükség, akik gondoskodnak egyes gyülekezetekről, hanem olyan képesített felvigyázókra is, akik képesek utazni, hogy szerető felvigyázásról gondoskodjanak a körzetek és kerületek felett. Számos testvér már több mint 30 éve ad magából mint utazófelvigyázó. Évente átlagban tizenkét új körzet alakul, és most 326 körzetfelvigyázó és 21 kerületfelvigyázó van a brazíliai szántóföldön. Ezek a testvérek kiváló szellemet mutatnak, és készek bárhol szolgálni, nem számít, milyen állapotok uralkodnak ott.
Mivel járhat ez? Egyesek kényelmes otthonokat hagytak maguk mögött, és most örömmel fogadnak el szálláshelyeket azok között a különféle körülmények között, amelyekben testvéreink élnek. Mivel az éghajlat trópusi, meg kell birkózniuk a szúnyogokkal és más rovarokkal. A meleg miatt némelyek inkább függőágyban alszanak, mint rendes ágyban. Vannak olyan otthonok, amelyeknek van ugyan teteje, de nincsenek falai. Távol eső területeken talán csónakkal, lóháton, ütött-kopott buszokkal vagy egyszerűen gyalog közlekednek.
José Vertematti, aki az 1970-es években körzetfelvigyázóként szolgált Maranhãóban, ezt írta: „Ahhoz, hogy feleségemmel, Mazolinával eljussunk a Sítio Cearában és a Guimarãesben levő gyülekezetekbe, két órát kellett hajóval utaznunk, majd várnunk kellett arra a közlekedési eszközre, amelyik éppen jött, mivel nem jár arra busz. Sok esetben teherautón utaztunk, Mazolina a vezetőfülkében, én pedig a rakomány tetején, amelyben voltak disznók, csirkék és kecskék vagy lisztet, rizst és babot tartalmazó zsákok. Amikor a teherautó elakadt a kátyúban, ki kellett szállnunk, hogy megtoljuk. Ha minden jól ment, az utazás e szakasza körülbelül öt órát vett igénybe. Ezek után további négy órát gyalogoltunk, hogy elérjük a Királyság-termet.” A helyi Tanúk nagyon értékelték e látogatásokat.
Ahhoz, hogy részt tudjanak venni a Guimarãesben levő Királyság-teremben megtartott összejöveteleken, egyes testvéreknek 30 kilométert kellett gyalogolniuk hetente, ami öt-hat órát vett igénybe. A körzetfelvigyázó látogatása alatt az egész hétre a városban maradtak, hogy teljes mértékben a javukra fordítsák látogatását.
Vannak körzetek, amelyek hatalmas, gyéren lakott területeket ölelnek fel. Az 1980-as években például az egyik körzet magában foglalta Acre és Rondônia államot, valamint Mato Grosso és Amazonas államok bizonyos részeit, melyek együttvéve akkora területet ölelnek fel, mint Spanyolország. Amikor ebben a körzetben tevékenykedett, Adenir Almeida meglátogatta az amazonasi Lábreában levő gyülekezetet; e városban sokan szenvedtek leprában. Ahhoz, hogy odajusson, négy órát utazott busszal, egy panzióban töltötte az éjszakát, és reggel nyolc másik utassal útnak indult egy teherautó rakterében, amely szeszes italokkal teli üvegeket szállított. Többórai utazás után a melegben mindannyian nagyon megszomjaztak. Az egyetlen elérhető folyadék azokban az üvegekben volt. Almeida testvér bevallja, hogy ilyen körülmények között nehéz volt visszautasítania, amikor a többiek, akik elosztották maguk között a rakományból elemelt üvegeket, itallal kínálták. A forró nap alatt töltött tízórai utazás, a rengeteg por meg eső után végül megérkeztek Lábreába. Ott az egész gyülekezet jelen volt, hogy üdvözölje őt — két különleges úttörő és két kereszteletlen hírnök! Vasárnap neki jutott az az öröm, hogy megkeresztelje ezt a két hírnököt.
Wladimir Aleksandruk, egyedül álló testvér számára, aki közel 30 éve szolgál utazófelvigyázóként, a szálláshelyek között ott volt a helyi börtön is. 1972-ben történt, hogy egy elszigetelt területen élő hírnököt látogatott meg, akinek a férje nem volt hívő. A város kicsi volt, és nem állt rendelkezésre szálloda, ezért a körzetfelvigyázó megszervezte, hogy a börtönben aludhasson. Nevetve emlékszik vissza: „Mindenki azt hitte, hogy én vagyok az új rendőrfőnök, mert látták, hogy szabadon ki-be járok a börtön kapuján, és öltönyt meg nyakkendőt viselek. Először én voltam az egyetlen bennlakó, de a második nap társra akadtam egy olyan férfi személyében, aki disznót lopott. Így hát tanúskodni tudtam neki.”
Ezek az önfeláldozó felvigyázók készségesen beismerik, hogy bármilyen kellemetlenséget vagy a magánélet bármilyen hiányát többszörösen ellensúlyozza a testvérek által mutatott forró szeretet és őszinte buzgalom.
Fel nyugatra
Az 1980-as évek folyamán sok délen élő család hallgatott a felhívásra: „Menj nyugatra, fiatalember!” Brazília nyugati részébe költöztek, különösen Rondôniába, és művelésre alkalmas földterületet kerestek. A kormány térítésmentesen ajánlotta fel a földet. Körülbelül 35 kilométer hosszú, sávoknak hívott utakat vágtak az erdőben, és e „sávok” két oldalán elterülő föld nyitva állt a letelepedők számára. Ez kiváló területet nyújtott a tanúskodásra!
A rondôniai Pimenta Buenóban egy borbély, aki egy protestáns valláshoz tartozott, templomot épített. Teljesen felkavarta azonban, amikor észrevette saját vallásának pásztorai között a vitákat; mind olyan templomba akarta a kinevezését, ahol több pénzt gyűjtöttek. Sosem hallgatta meg a Tanúkat. De egy nap, amint megfigyelte, hogy azok a különleges úttörők, akik végig az utcán munkálkodnak, szemmel láthatóan nagyon boldogok, így tűnődött: „Ha nálam van az igazság, akkor miért vagyok ilyen zaklatott? És ha ők a »hamis próféták«, akkor miért olyan boldogok?” Meglátogatta az úttörőket — az éj leple alatt, hogy senki ne lássa meg —, és beleegyezett a bibliatanulmányozásba. Annyira mély benyomást tettek rá a tanultak, hogy meghívta az úttörőket, Jonas és Robson Barbosa de Souzát, prédikáljanak a templomába járó 30 embernek. Többen elfogadták az igazságot, és idővel a templom bezárt. Nem sokkal ezután a katolikus templom azon a területen szintén magára maradt, mivel az a férfi, aki vezette az istentiszteleteket, családjával együtt ugyancsak Jehova Tanúja lett.
Amikor először látogatta meg a körzetfelvigyázó ezt a gyülekezetet, már 49 hírnök volt, és 280 személy vett részt a nyilvános előadáson. A terület kicsi volt, és rövid időn belül minden ottlakó vagy Tanú volt, vagy tanulmányozást folytatott a Tanúkkal. Így a hírnököknek teherautóval kellett elmenniük a szomszédos településekre prédikálni. Szintén (ponyvás) teherautót használtak, hogy a legközelebbi városban, a 600 kilométerrel távolabb fekvő Pôrto Velhóban megtartott kongresszusokra utazzanak.
Az Amazonas vidéke
Az Amazonas vidékén végzett tanúskodás sajátos erőpróbát jelent, de az ott élő emberek szellemi szükségletei nincsenek elhanyagolva. Ez a terület nagyobb, mint Nyugat-Európa. Az erdő brazíliai része majdnem a felét elfoglalja az egész országnak, de csak 9 000 000 lakója van — ez Brazília népességének körülbelül 6 százaléka. A folyók némely szakaszai ezen a területen teljesen olyanok, mintha tavak lennének. Például a Rio Negro, az Amazonas egyik főbb mellékfolyója Manaus, az állam fővárosa közelében, 18 kilométer széles, az Amazonas deltájának fő ága pedig 50 kilométer átmérőjű a torkolatnál. A világ folyói között az Amazonast a legtöbb vonatkozásban a királynak tekintik.
Ezen a vidéken nem szokatlan, hogy több napon át kell hajón utaznod ahhoz, hogy egyik városból a másikba jussál. Két különleges úttörő, akit az amazonasi Eirunepébe — egy 20 000 lakost számláló városba — jelöltek ki, ezt írta: „A megbízatási helyünkre 13 napba telt az út hajóval. A hajót területünk részének tekintettük. Mialatt a hajón voltunk, számos kiadványt elhelyeztünk, és nyolc bibliatanulmányozást kezdtünk el, amelyeket naponta kétszer vezettünk.” Amazóniában 213 különleges úttörő foglalatoskodik abban, hogy segítsen az embereknek hasznot meríteni Isten Szavából.
A Társulat hajóinak fedélzetén
Különleges úttörőink némelyike 1991 óta hajót használ a szolgálatban általános felszerelése részeként. Abban az évben a Társulat két hajóról gondoskodott erre a célra. Az egyik a Boas Novas (Jó hír), amely beutazza a Rio Negro, a Purus, a Madeira és a Solimões folyókat. A Proclamador das Boas Novas (A jó hír hirdetője) az Amazonas torkolatánál megkerüli Marajó szigetét — ez egy Hollandia nagyságú sziget.
Öt különleges úttörő kapott kinevezést mindkét hajóra. Amíg két-két úttörő a szolgálatban van, egy a fedélzeten marad, hogy ételt készítsen, és elvégezze a takarítást, valamint védelmezze a hajót az esetleges kalózkodással szemben. A fő cél a part menti kisebb falvak és a cölöpökre épített kunyhók vagy úszó házak lakóinak elérése.
„Entre!” (Szabad!) — szinte mindig ilyen a fogadtatása az úttörőknek, amikor megközelítik az otthonokat. Ezt követi egy 40 perces vagy még hosszabb tanúskodás. Az úttörők közel két hónapig maradnak a nagyobb településeken, és bibliatanulmányozásokat vezetnek az érdeklődő személyekkel, gyakran többször egy héten. A nyilvános előadásokat és az Őrtorony-tanulmányozást általában iskolában vagy magánotthonban tartják. Más összejöveteleket a hajón tartanak. Ha az emberek őszinte vágyat mutatnak Jehova szolgálata iránt, akkor a különleges úttörők azt a megbízatást kapják, hogy maradjanak, és növeljék az érdeklődést.
Manausból körülbelül háromórás hajóútra, Janauacá környékén található egy egyedülálló kongresszusi terem, amelyet a helyi testvérek építettek. Itt nem okoz problémát az elszállásolás azok számára, akik távolról jönnek a kongresszusokra. Sokan úszó otthonokban élnek, ezért csak elvontatják házukat hajóval a kongresszusi teremhez, amely egy szigeten épült; „leparkolnak” a házukkal, és partra szállnak a kongresszusra. Bár a közeli gyülekezetekben kevesebb mint 100 hírnök van, a kongresszusok résztvevőinek a száma majdnem eléri a 250-et.
Indiánok segítséget kapnak, hogy megismerjék az igazságot
Az indiánokra, akikkel általában az emberek túlságosan is gyakran lekezelően bánnak, mély benyomást tesz, amikor Jehova Tanúi tényleg tisztelettel bánnak velük. Sokan haladtak előre közülük a megkeresztelkedésig (Csel 10:34, 35).
Hamilton Vieira, aki olyan területen szolgált körzetfelvigyázóként, ahol indiánok laknak, visszaemlékszik egy tapasztalatra, amelyet velük kapcsolatban szerzett. Egyik előadásában idézte a Lukács 21:34–36-ot (NW), amely arra figyelmeztet, hogy ne keveredjünk „túlzott evésbe” és „mértéktelen ivásba”. Először a „túlzott evésről” beszélt. Amikor hallgatósága nehezen értette, mit jelent ez, megmagyarázta. Az indiánok meglepődtek, majd nevetésben törtek ki. A túlzott evés gondolata teljesen elképzelhetetlen volt számukra. Életmódjuk részeként az indiánok bekeríthetik a halakat a folyó egyik oldalán, de utána csak annyit fognak ki, hogy kielégítsék közvetlen szükségleteiket, és nem többet. De mi a helyzet a „mértéktelen ivással”?
Sajnos a szeszes italok túlzott fogyasztása általános az indián lakosság között. Az alkohollal való visszaélésre olyan emberektől kapnak buzdítást, akik italt vesznek nekik, és szórakozásnak tartják figyelni, milyen nevetségesen viselkednek, amikor részegek. Vieira testvér el tudta magyarázni, hogy éppúgy, ahogy bolondság túl sokat enni, ugyanolyan esztelen túl sokat inni.
Ilyen vidéken a látogatónak időnként keskeny ösvényeken kell keresztülmennie az erdőn, és meg kell tanulnia egyensúlyozni, amint a kisebb folyómedrek fölött hídként lefektetett farönkökön sétál. Ezek a rönkök rendszerint nedvesek és csúszósak. „Nem volt könnyű végigsétálnom rajtuk — emlékszik vissza Vieira testvér. — A helyi testvéreknek nem volt ezzel gondjuk, és a testvérnőknek sem, akik még gyermekeiket is a kezükben fogták, és akik szégyenemre a csomagjaimat cipelték, mialatt igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat.”
Váratlan segítség
Az 1970-es és az 1980-as években a diavetítéssel egybekötött nyilvános előadások fontos szerepet játszottak a jó hír prédikálásában. A bahiai Pataíbában csupán 1500 lakó és egy kis gyülekezet volt, de a diavetítésen mégis 1572-en vettek részt. Hogyan történhetett ez meg? Moacyr Soares körzetfelvigyázó elmeséli: „Mivel a Királyság-terem kicsi volt, azt javasoltam a véneknek, hogy kérjenek engedélyt a polgármestertől, hogy a főtéren levő piacteret használhassuk, a katolikus templommal szemben. Engedélyével eltávolítottuk az árusítóstandokat, és nézőteret alakítottunk ki. Azon a héten »nagyhét« volt, és hatalmas körmenetet terveztek, amely a templomtól indul este hat órakor, pont akkor, amikor meg akartuk kezdeni nyilvános előadásunkat. A közeli városokból is meghívást kaptak az emberek, és mivel nem lakott pap a városban, jönnie kellett valakinek máshonnan, hogy vezesse a körmenetet. A pap autója azonban defektet kapott, és nem érkezett meg időben. Ennek eredményeként a legtöbb ember, aki eljött a körmenetre, inkább részt vett az előadásunkon. Az előadás címe találóan a következő volt: »Sokakat az igazsághoz vezetni a vég idején«.”
200 000 hírnök!
A Királyság-hírnökök száma Brazíliában 1987 januárjában meghaladta a 200 000-et, és a növekedés gyors ütemben folytatódott. 1988 folyamán 367 új gyülekezet alakult; 1989-ben további 370 — átlagban több mint egy gyülekezet naponta! Több munkás — több kiadvány! Ezért egy harmadik — óránként 38 000 folyóirat nyomtatására képes — rotációs nyomógépet küldtek, hogy segítsenek nekünk. A Szállítási Osztály korszerűsítése is szükségessé vált, hogy foglalkozni tudjon a gyülekezetekből érkező irodalommegrendelések ezreivel.
Terveket készítettek egy melléképület felépítésére, amely a meglévő üzemhez kapcsolódik, és így az a munkaterületet 27 000 négyzetméterről 42 000 négyzetméterre növeli. Az építkezés 1988 decemberében kezdődött, és több nemzetközi szolga szakszerű irányítása alatt a Bétel-építési csapat végezte — mind önkéntesek.
A nemzetközi szolgáktól kapott segítség
Boldogok voltunk, hogy 35 más országból érkező szakképzett testvér volt velünk, aki segített az üzem megnagyobbításában, és később több lakóépület építésén is dolgozott. E testvérek és testvérnők közül egyesek több hete, mások több hónapja, és néhányan több mint hat éve szolgáltak. Jelenlétük buzdító, építő és — szakértelmük miatt — nagyon termékeny volt.
E nemzetközi munkások között voltak fiatalok, és voltak nagyszülők is. 1989 márciusában Keith Colwell és felesége, Rae Etta voltak az elsők, akik megérkeztek, és az utóbbi kategóriához tartoztak. Már 50 év felett jártak. Keith ezt mondja: „Távol lenni két lányunktól és vejünktől, négy unokánktól, és apától, anyától nem könnyű. Időnként arra gondolunk, hogy hazamegyünk, és egyszerűen csak »nagyszülők« leszünk, de ameddig csak tudunk, és van erőnk, boldogan mondjuk: »Ímhol vagyok én, küldj el engemet!« (Ésaiás 6:8).”
Darwin Harley és felesége, Shirley szintén közel hat évig szolgáltak Brazíliában. Ők is nosztalgiával gondoltak négy gyermekükre és nyolc unokájukra. Mégis elhatározták, hogy Jehovát helyezik első helyre az életükben, és továbbra is példát mutatnak ebben a gyermekeiknek. Így hát azután, hogy a legfiatalabb gyermekük megházasodott, Darwinnak és Shirley-nek nem volt kétsége afelől, mit tegyen. Jelentkeztek, hogy állandóan nemzetközi szolgákként tevékenykedjenek. Most, bár túl vannak a 60 éven, átérzéssel mondják: „Hálásak vagyunk a Vezető Testületnek a lehetőségért, hogy ilyen különleges módon szolgálhatjuk Jehovát.” Sokaknak könny szökött a szemébe, amikor a brazil Bétel-családnak búcsút kellett vennie mindezektől a más országokból érkezett hűséges szolgáktól. Voltak közülük, akik hazatértek, míg mások új megbízatási területükre utaztak.
Egy pap megismeri az igazságot
A Jehova által Brazíliában véghezvitt nagy dolgok között legelső az emberek kiszabadítása, akik mélyen belemerültek a hamis vallásba. Egyszer egy buszon Jehova egyik Tanúja Ademir de Oliveira mellett ült, aki már tíz éve szolgált papként a Brazil Katolikus Egyházban. Beszélgetés alakult ki a „pokol” szó jelentésével kapcsolatban. Később Ademir elgondolkozott ezen a beszélgetésen, és amint elolvasta folyóiratainkat, az igazság megvilágosodott elméjében.
Templomában tanítani kezdte, hogy Jehova az Isten, és hogy a képmások használata helytelen. De rájött, hogy nem gyakorolja azt, amit prédikál — hiszen a templomban még mindig ott voltak a képmások. Időközben, amikor tíz hónapon belül meghalt édesapja és édesanyja is, kezdte úgy érezni, hogy Isten bünteti őt, mivel fontolgatja a katolikus egyház elhagyását. Édesanyja temetésén azonban ráeszmélt, hogy Jehova az, aki képes visszahozni édesanyját újból az életbe. 1989-ben első alkalommal ment összejövetelre egy Királyság-terembe, és utána rendszeresen jelen volt. Elhagyta a katolikus egyházat, és az első hónapban, amikor Királyság-hírnökként tevékenykedett, 60 órát jelentett, és 12 példányt helyezett el az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvből. Megkeresztelkedése után általános úttörő lett, és most vénként is szolgál a São Pauló-i Jundiaíban.
Válaszok fiatalok kérdéseire
A fiataloknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy elfogadhatóan szolgálják Jehovát (Préd 12:3). Az 1989-ben megtartott „Isteni önátadás” kerületkongresszus-sorozat hasznos segítségről gondoskodott evégett. Egy 15 éves lány ezt írta: „A program megkezdésekor bejelentették, hogy minden 10 és 19 év közötti fiatal üljön együtt az előadóterem elülső részében. Nagyon izgultunk, és kíváncsiak voltunk, mi fog történni. A program végén, egy buzdító előadás után az előadó bejelentette, hogy minden fiatal ajándékként kapni fog egy könyvet, amelynek a címe: Fiatalok kérdései — gyakorlatias válaszok. Nagyon, nagyon megható volt! Örömömben sírni szerettem volna. Pont erre volt szükségünk. Azóta gyakran fordulok ehhez a könyvhöz tanácsért. Ezzel a Jehovától jövő drága ajándékkal jól felkészítettek vagyunk, hogy szembenézzünk e rendszer nyomásaival.” Több mint 70 000 könyvet osztottak szét a fiatal testvérek és testvérnők között az országban tartott 108 kongresszuson.
Úgy becsülik, hogy körülbelül 35 százaléka fiatal azoknak, akik látogatják a gyülekezeti összejöveteleket Brazíliában. Nap mint nap szembekerülnek az anyagias, erkölcstelen világ lealacsonyító befolyásával. Szembenéznek azzal az erőpróbával, hogy megfelelő világi oktatást szerezzenek, amely felkészíti őket a felnőtt életre, és ugyanakkor az Isten Szavából származó létfontosságú oktatást is megszerezzék, amely felkészíti őket, hogy bejussanak Isten igazságos új világába. A többségük megbirkózik ezzel a feladattal. Sokan szolgálnak kisegítő úttörőkként még az iskolaidő alatt, és jelentkeznek általános úttörőnek, mihelyt befejezik az iskolát. Mások az iskolát tekintik személyes területüknek, és kihasználnak ott minden lehetőséget a tanúskodásra.
Amikor Minas Geraisban egy Tanú bement egy iskolába, és beszélt az egyik tanárral, a tanár ezt mondta: „Volt két lány az osztályomban, egy 9 és egy 11 éves. Észrevettem, hogy mások, mint a többi tanuló. Megfigyeltem, hogy imáink alatt csöndben állnak a többiekkel, de nem ismétlik az imákat. Amikor megkérdeztem őket, hogy talán nem tudják, hogyan kell imádkozni, vagy kényelmetlennek érzik az imádkozást, azt válaszolták nekem, hogy Jehova Isten nem hallgatja meg az ismételgetett imákat, és hogy amíg mi imádkoztunk, addig ők magukban imádkoztak. Megkérdeztem tőlük: »Hogyan imádkoztok ti?« Az idősebb azt mondta nekem: »Kérem, hajtsa le a fejét«, és elkezdett imádkozni. Köszönetet mondott Jehovának a szüleikért, az ételükért, a tanárukért, és édesanyjuk egészségéért is imádkozott, aki megtanította nekik az igazságot a Bibliából. Nem tudtam visszafogni könnyeimet, és ki kellett szaladnom a mosdóba, hogy kisírjam magam.” Az újralátogatáskor a hírnök megtudta, hogy a lányok családja elköltözött, mert nem volt Királyság-terem a városban, ahol a tanár tanított. „Nagyon hiányoznak” — mondta a végén a tanár.
Az igazság átalakító ereje
Isten Szava erőteljes, formáló hatással lehet az emberek életére. Például olyan egyének, akik démonok rabszolgaságába jutottak, megszabadulnak. Így történt egy fiatalember esetében São Paulóban, akinek a családja spiritizmust gyakorolt. Már 13 éves kora óta gondjaira bíztak egy spiritiszta (macumba) központot, ahol sokan megfordultak, hogy segítséget kapjanak mindenféle bajuk orvoslásában családjukra, egészségükre, munkahelyükre és társkeresésükre vonatkozóan. Gyógyfüvek használatán kívül a rítusok temetőkben, éjszaka bemutatott állatáldozatokat — békák, csirkék és kecskék feláldozását — is magukban foglaltak. Időnként temetőkből ellopott emberi csontokat használtak. 1990-ben, amikor 19 éves volt, először került kapcsolatba Jehova Tanúival. Amikor felismerte, hogy amit tőlük megtudott, az az igazság, egybehívta mind a 11 spiritiszta médiumot, aki a felügyelete alatt dolgozott, és elmagyarázta nekik, hogy a Biblia helyteleníti a spiritiszta gyakorlatokat. Ahhoz, hogy megszabaduljon a démonok támadásaitól, elégette az összes spiritiszta tárgyat, amely a birtokában volt. Öt hónap bibliatanulmányozás után hírnök lett, és prédikálása első hónapjában 12 bibliatanulmányozást jelentett (Csel 19:19, 20). A többségük a szomszédságában élő emberekből került ki, akik úgy ismerték őt, mint aki macumbeiro (a macumba mestere). Megkeresztelkedése után kisegítő, majd általános úttörőként szolgált, és később a brazil Bétel-család tagja lett.
A Biblia igazsága szintén nagy hatással volt egy olyan férfi életére, aki 20 éve tevékeny szerepet játszott az évenkénti karneválon. A Rio de Janeiróban megrendezett híres karneváli bálokon való részvételéért díjakat kapott. Életstílusába beletartozott a túlzott italozás, a szerencsejáték, valamint az, hogy mindenfajta erkölcstelenséget gyakorló emberekkel állt kapcsolatban. Amikor megismerte az igazságot, teljesen megváltoztatta az életmódját. Most kisegítőszolga, és tehetségét kongresszusi emelvények díszítésében kamatoztatja.
Rio de Janeiróban egy másik fiatalembernek a futball volt a mindene. Tagja volt egy klub által szervezett szurkolócsoportnak, amely brutálisan zaklatta az ellendrukkerek táborához tartozókat. Szokása volt, hogy pisztollyal vagy házi készítésű bombával felfegyverkezve menjen el a futballstadionba. Majdnem minden mérkőzésen belekeveredett a szemben álló csoporttal vagy a rendőrséggel folytatott küzdelembe. Egy régi iskolatársa, egy Tanú azonban bibliatanulmányozást kezdett vele. Kezdte megérteni, kik az igazi barátai, és ki a legnagyobb ellensége. Engedte, hogy a bibliai igazság átalakítsa egyéniségét, majd megkeresztelkedett.
Pedro, egy São Paulóban élő fiatalember szintén erőszakos életet élt. Egy fajta harci művészetet gyakorolt, amelynek a neve capoeira (erőszakos támadás technikája), és szeretett lőfegyvert hordani magával. Mivel körülbelül 2 méter magas, remek fizikai felépítésű, állandóan verekedésekbe keveredett. Egy nap azonban beleegyezett egy bibliatanulmányozásba. Miután meghallgatott egy bibliai előadást a Királyság-teremben, megértette, hogy nagy változtatásokat kell tennie életében. Megsemmisítette fegyvereit, és előrehaladt a megkeresztelkedésig. Azóta családja tíz tagjának segített, hogy csatlakozzanak hozzá Jehova szolgálatában.
Tud segíteni az igazság valakinek, hogy legyőzze a félénkséget? Egy São Pauló-i hölgy esetében tudott. Amikor a hölgy először hallott a Biblia üzenetéről, elálmélkodott a tanultakon. Eljárni az összejövetelekre és részt venni a jó hír nyilvános prédikálásában mégis roppant akadályok leküzdését követelte tőle. Miért? Félénk természete és attól való félelme miatt, nehogy szembehelyezkedjen férjével. De olyan írásszövegeket tartott elméjében, mint a Máté 10:37, és végül bátorságot szerzett, hogy részt vegyen a szántóföldi szolgálatban. Szerette volna megörvendeztetni Jehovát, mégis sokszor elfogta a sírás, és azzal a belső kényszerrel küszködött, hogy feladja, és hazamegy. Végül azonban a tanúskodás könnyebbé, sőt még élvezetessé is vált számára. Állhatatossága eredményeként édesanyja, öt testvére és férje mind megismerték az igazságot.
Megbirkózás a magas inflációval
Az 1980-as évek egyik főbb nehézsége a komoly infláció volt. A számos gazdasági terv ellenére az infláció tovább növekedett, amíg el nem érte a 6584 százalékot 1989 májusától 1990 áprilisáig terjedő időszak alatt. Néhány hónapban az árak közel 3 százalékkal növekedtek naponta! A hónap végére ugyanaz a dolog majdnem kétszer annyiba került, mint a hónap elején. Ezért, hogy megbirkózzon a helyzettel, a kormány 1990 márciusától kezdve 18 hónapon át befagyasztott minden bankszámlát. A kormánynak többször is törölnie kellett számos nullát a pénzről, és új bankjegyeket kellett nyomtatnia.
Az infláció problémája természetesen nem volt új keletű, de ami 1990-ben történt, az túlment minden határon. Szerencsére a fiókhivatalban elegendő volt a készletünk a nyomtatáshoz szükséges papírból és egyéb dolgokból. Csak olyan dolgokat vásároltunk, amelyekre feltétlenül szükségünk volt, a többi vásárlást pedig későbbre halasztottuk. A Bétel-család 800 tagja egyetértett abban, hogy egy ideig havi térítés nélkül dolgoznak. Az is buzdító volt, hogy a Társulat hivatala telefonhívásokat és leveleket kapott testvérektől, akik adományokat és kölcsönöket ajánlottak fel, hogy tovább folyhassanak a dolgok. Néhány hónap után a kormány megengedte, hogy az olyan nem kereskedelmi szervezetek, mint amilyen a miénk is, folytassák normális működésüket. A Társulat számára a válság véget ért.
E próbateljes időszak alatt a Tanúk továbbra is tevékenyek maradtak a szolgálatban. Bölcsen használták fel idejüket, pénzüket és energiájukat. Sokan mutattak igazi értékelést az iránt az isteni tanács iránt, hogy keressék először a Királyságot (Máté 6:33). Ennek eredményeként 1990 folyamán új csúcsok születtek a hírnökök, az úttörők és az irodalomelhelyezések számában. A hírnökök számában abban az évben tapasztalt 11 százalékos növekedést azóta sem sikerült felülmúlni.
Amikor a bankszámlákat befagyasztották, a Santa Catarina-i Joinvilében levő Floresta Gyülekezetnek 100 000 dollárnak megfelelő, letétbe helyezett pénze volt Királyság-terem építése céljából. Az építkezést elhalasztották, de a kapott adományok lehetővé tették, hogy a bankban levő pénz nélkül felépítsék az új termet. Amikor végül megnyitották a bankszámlákat, a gyülekezet meg tudott vásárolni egy telket a Királyság-terem szomszédságában parkolóhelynek, és még egy másik gyülekezetnek is tudott segíteni Királyság-termet építeni.
Megtanulni értelemmel olvasni a Bibliát
A zsoltáríró e szavakkal jellemzett egy boldog embert: „Jehova törvényében van gyönyörűsége, és törvényéből olvas halk hangon éjjel és nappal” (Zsolt 1:2, NW). De sok olyan ember van, akinek sohasem volt lehetősége iskolába járni, hogy megtanuljon olvasni. Lehetne segíteni nekik, hogy ők is átéljék azt az örömet, amelyről a zsoltáríró beszélt? 1958 kezdetével különleges osztályokat tartottak Királyság-termekben, hogy segítsenek azoknak, akik nem tudnak írni-olvasni. 1970-ben újabb lépés következett ebben az oktatási programban, amikor is közreadták a Learn to Read and Write (Tanulj írni és olvasni) című füzetet portugál nyelven. Idáig több mint 20 000 személynek — beleértve sok olyat is, aki nem volt Tanú — segítettek megtanulni az olvasást.
Még néhány olyan személy is, aki nem tartozik Jehova Tanúi közé, észrevette az osztályok megtartásából fakadó áldásokat, és értékelte azokat. São Paulóban egy nem hívő férj megköszönte a helyi gyülekezetnek azt, amit tett, hogy segítsen feleségének megtanulni olvasni. A Minas Gerais-i Ferrosban levő rendőrfőnök a következő szavakkal küldött dicsérőlevelet a Társulatnak azért a munkáért, amelyet az ottani börtönben levő rabok tanításáért végzett: „Akár szellemi szempontból, akár anyagi oldalról nézzük, Jehova Tanúi együttműködtek ezzel a rendőrfőnökkel, hogy megtanítsák olvasni a rabokat. Mint a sűrűn szitáló eső, amely csendesen hull, de képes megárasztani a folyókat, sokat tettek azért, hogy a rabok beilleszkedhessenek a társadalomba.”
Természetesen az olvasás akkor a legértékesebb, amikor az ember örömét leli Isten Szavában, és megosztja azt másokkal. Rio de Janeiróban egy 74 éves Tanú, aki javára fordította az írás-olvasási tanfolyamot, éppen ezt teszi, és most képes megtanítani az igazságot sok olyan embernek, aki a környékén él.
Amikor közreadták a Learn to Read and Write című füzetet, a hírnökök buzdítást kaptak, hogy használják tanulmányozások vezetésére olyan érdeklődőkkel, akiknek ilyen segítségre van szükségük. Egy nap Sonia Springate, aki misszionáriusként szolgált a paranái Curitibában, megkért egy hölgyet, akinek tanúskodott, hogy olvassa fel a Jelenések 21:4-et. Az asszony tétovázott, majd ezt mondta: „Nem, inkább olvassa fel maga.” Amikor újból meglátogatta ezt a személyt, Sonia rájött, hogy az asszony nem tud olvasni. Bár az asszony elfoglalt volt, mivel négy gyermekről kellett gondot viselnie, Sonia tanulmányozást vezetett vele a Learn to Read and Write című füzet segítségével. Először az asszony elcsüggedt, de a buzdításra tovább folytatta, és egy éven belül meg tudott tanulni olvasni. Ma férjével együtt megkeresztelt Tanú, és gyermekei előrehaladnak az igazságban.
Némelyeknek, akik tudnak olvasni, segítségre volt szükségük, hogy tökéletesítsék felfogóképességüket. Evégett 1990-ben egyes gyülekezetekben csoportokat szerveztek, ahol további segítséget nyújtottak az olvasás és a beszéd terén. Ilyen segítségről gondoskodnak ma közel 6000 Tanú számára, és az eredmények kedvezőek. Amikor elkezdődött a tanfolyam, Rio de Janeiróban egy testvérnőnek két órába telt, hogy elolvassa és megértse a Gyülekezeti Könyvtanulmányozás anyagát. A tanfolyamon töltött két hónap után 20 perc alatt megtudta ezt tenni.
Különleges folyóirat-terjesztés
Jehova Tanúi olvasmányai közül fontos helyen áll Az Őrtorony, amely azt a célt szolgálja, hogy segítsen az igazságszerető embereknek megérteni a Bibliát. Felmagasztalja Jehova Istent mint a világegyetem Szuverén Urát, és megmutatja, hogyan oldja majd meg Isten Királysága az emberiség bajait. Társfolyóirata, az Ébredjetek! rámutat az aktuális események igazi jelentésére, és megerősíti a bizalmat a Teremtő azon ígérete iránt, melyet egy békés és biztonságos jövőre tett. Jehova Tanúi lelkesen megosztják ezt az értékes információt másokkal. Azért, hogy fokozzák e folyóiratok terjesztését, és hogy buzdítsák az újakat, akik alkalmasak a szolgálatban való részvételre, különleges folyóirat-terjesztést ütemeztek be az 1990. május 1-jei szünnapra. Azt ajánlották, hogy a gyülekezetek szervezzenek szántóföldi szolgálatot délelőttre, délutánra és estére, valamint hogy a családokból mindenki vegyen részt a szolgálatban aznap.
A reagálás kitűnő volt! Például Rio de Janeiróban egy 125 hírnökből álló gyülekezetből délelőtt 121-en, délután pedig 118-an vettek részt a szolgálatban. Abban a hónapban az új országos hírnökcsúcs elérte a 288 107 főt, és több mint 500 000 folyóirat terjesztéséről számoltak be azon az egyetlen napon. Azóta más különleges folyóiratnapokat is tartottak jó eredménnyel.
„Tiszta nyelv” kerületkongresszusok
A kongresszusok mérföldköveknek bizonyulnak Jehova Tanúi életében, és ezek közül némelyikre hosszú ideig emlékeznek a jelenlevők. Egy ilyen kongresszust tartottak São Paulóban 1990 augusztusában. Az utolsó napon több mint 134 000 személy — 86 186 a Morumbi Stadionban és 48 220 a Pacaembu Stadionban — hallgatta a nyilvános előadást, amelyet egy időben két előadó tartott a „Tiszta nyelv” kerületkongresszuson. Jelen volt C. W. Barber és A. D. Schroeder, akik a Vezető Testület tagjai, valamint 2350 külföldi küldött is 14 országból.
A befejező előadás végén mindkét stadionban zsebkendőket és sálakat kezdtek lengetni a küldöttek. Mélyen meghatódva azon, aminek tanúi voltak, sokan örömkönnyeket hullattak. Mennyire hálásak voltak a brazíliai Tanúk, hogy keresztény testvéreik és testvérnőik eljöttek más országokból, hogy velük együtt vegyenek részt ezen a nagyszerű eseményen!
A Jehova szolgái között megmutatkozó kiemelkedő szeretet nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az őszinte emberek felismerhessék az igazságot (Ján 13:35). Ez történt egy fiatalemberrel és nővérével, akik ellenezték megözvegyült édesanyjuk Jehova Tanúival folytatott bibliatanulmányozását. Egy vén meglátogatta a családot, és meghívta őket erre a São Paulóban tartott kongresszusra, vasárnap délutánra. Korán felvette őket, mivel önkéntesként el kellett látnia feladatait a stadionban. Mind a ketten mélyen megilletődtek. Megjegyezték, hogy mekkora rend és tisztaság uralkodik a stadionban, mennyire szervezetten folynak a dolgok, és — igen — milyen túláradó szeretetet tanúsítanak az odalátogató küldöttek iránt a kongresszus befejezésekor. Beleegyeztek a bibliatanulmányozásba, jó előrehaladást tettek, és édesanyjukkal együtt megkeresztelkedtek. Ma a fiatalember kisegítőszolga.
Kórházi Összekötő Bizottságok
Jehova minden Tanúja — legyen újonnan megkeresztelt vagy tapasztaltabb — tudja, hogy a mindenfajta vértől való tartózkodás fontos keresztényi követelmény (1Móz 9:3, 4; Csel 21:25). 1984-ben sok, tapasztalt vénekből álló bizottság alakult, hogy értekezzen orvosokkal, és nyilvántartásba vegye azokat, akik tiszteletben tartják a betegnek azt a döntését, hogy visszautasítja a vértranszfúziót. Ez az elrendezés megerősödött 1991-ben, amikor São Paulóban megtartották a Kórházi Összekötő Bizottságok (KÖB-ök) nemzetközi szemináriumát. Jelen volt Eugene Rosam és Fred Rusk a brooklyni (New York, USA) Kórházi Információs Szolgálattól. Több mint 700 további testvér is részt vett a szemináriumon — beleértve olyanokat is, akik orvosok vagy ügyvédek, valamint a KÖB-ök tagjai.
A szeminárium megmutatta, hogy sok munkát kell még elvégezni. A bizottságokat átszervezték, és a tagok kezdtek bemutatókat tartani az orvosoknak és kórházi csapatoknak, miáltal tisztázták álláspontunkat a vér felhasználását illetően, és vér nélküli kezeléssel kapcsolatos, tudományos cikkeket ajánlottak fel. A bizottságok tagjai előtt levő cél az orvosokkal ápolt kapcsolatukban „a kommunikáció és az együttműködés, nem pedig a szembehelyezkedés”. Az átszervezés után a bizottságok száma lecsökkent — az 1200 tagból álló 200 bizottság mintegy 350 tagot számláló 64 bizottsággá zsugorodott. Ennek eredményeként kevesebb, de jobban felkészített bizottságok lettek olyan városokban, ahol nagy kórházi központok működnek.
Lehetőség adódott 1992 októberében, hogy több mint 100 országból érkező 1300 orvos előtt tartsanak bemutatót a São Paulóban megrendezett XXII. Nemzetközi Vértranszfúziós Kongresszuson. Az esemény szervezői beleegyezésüket adták, hogy Zelita da Silva Souza testvérnő, aki hematológus, kiállítson egy plakátot, amely a vértranszfúzió helyettesítésének 65 fajta gyógyászati lehetőségét sorolta fel. A Bételből Pedro Catardo és Sergio Antão a következőről számolt be: „Kezdetben némileg aggódtunk, milyen fogadtatásban részesülünk majd, de a velünk személyesen kapcsolatba kerülő több mint 500 orvos reagálása nagyon kedvező volt. A kongresszuson az egyik főbb előadó gondosan áttanulmányozta a plakátot és a kiállított cikkeket. Később a fő-előadóteremben tartott egyik beszédében hangot adott nagyrabecsülésének az iránt az értékes tájékoztatás iránt, amely »egy nem várt forrástól — Jehova Tanúitól« származott.”
A következő hónapokban bemutatókat tartottak 20 Területi Orvosi Tanácsnál, és közülük sokan azt javasolták, hogy amikor problémák merülnek fel a vérrel kapcsolatban, az orvosok forduljanak a helyi KÖB-höz. Az elmúlt négy évben 600-nál is több ilyen bemutatót tartottak, és most több mint 1900 együttműködő orvos van a listán.
Érdekes módon számos orvos, aki megérti az alternatív, vér nélküli kezelés előnyeit, szemináriumok megtartásához járult hozzá Brazíliában, hogy megvitassa a dolgot másokkal is az orvosi szakmában. Néhány testvérünk, aki orvos, vagy aki a KÖB-ök tagjaként szolgál, meghívást kapott. Ilyen szemináriumot először Rio de Janeiróban, majd más városokban is tartottak. Később a Rio de Janeiróban levő Területi Orvosi Tanács kiadott egy nyilatkozatot, amelyben az alternatív kezelési módszerek alkalmazására buzdított.
„Sosem felejtem el azt az imát”
A KÖB-ök sok támogatást nyújtanak beteg testvéreknek és családtagjaiknak. Alaide Defendi különleges úttörő így emlékszik vissza: „Húgom 1992 februárjában autóbalesetben megsérült a paranái Curitibában. Az orvos azt mondta, hogy élete attól függ, hogy kap-e a vértranszfúziót. Felhívtam a KÖB-öt, és 15 percen belül három, öltönyt és nyakkendőt viselő, aktatáskás testvér jelent meg a kórházban, és bemutatták az orvosnak névjegyüket.”
Intézkedtek, hogy a beteget átszállítsák egy másik kórházba, 40 kilométerrel távolabbra. Az erythropoietin szintetikus hormon olyan készítmény, amelyet elfogadnak némelyek, akik visszautasítják a vértranszfúziót, és amely serkenti a csontvelőt, hogy fokozza a vörösvérsejtek termelését, de az orvos azt mondta, hogy ez a gyógyszer Brazíliában nem kapható. A testvérek azonban kapcsolatba léptek a São Paulóban levő KÖB egyik tagjával, aki még aznap elküldte repülővel a gyógyszert. Defendi testvérnő e szavakkal fejezte be a történetet: „Amikor húgomnak súlyos volt az állapota, a KÖB egyik tagja egész nap a kórházban maradt, és egy kritikus pillanatban kicsit félrehívott, majd ezt mondta: »Imádkozzunk Jehovához!« Sosem felejtem el azt az imát.”
Látogatás Rio hegyvidékes szegénynegyedeiben
A hírnevük mint olyan emberek, akik igazán odaadóak Isten iránt, képessé tette Rio de Janeiróban azokat a Tanúkat, akik a kábítószer-kereskedelem uralta területeken élnek, hogy folytassák a szolgálatukat ezeken a részeken. Több gyülekezet található ilyen helyeken, és az egyik vén szavaival szólva, minél többet prédikálnak a testvérek, annál jobb. A testvérek ismertekké válnak a kábítószer-kereskedők számára, és nem zavarják őket. Vannak olyan hegyek, ahol több mint 200 000 lakó él szegénynegyedi körülmények között. Ezen emberek túlnyomó többségének semmi köze a kábítószerekhez, de anyagi körülményeik nem teszik lehetővé, hogy máshol lakjanak.
Egy vén, aki a város másik részében lakik, bement autóval a szegénynegyedbe, hogy nyilvános előadást tartson az egyik gyülekezetben. Amikor leparkolt az autójával a Királyság-terem előtt, két felfegyverzett fiatal jelent meg, és megkérdezték, hogy ő kicsoda. Amikor Jehova Tanújaként azonosította magát, és elmondta, hogy nyilvános bibliai előadást jött tartani, a fiatalok azt mondták neki, menjen nyugodtan, ne aggódjon a kocsija miatt, senki sem fog hozzányúlni.
„Egy alkalommal — meséli Francisco Duarte körzetfelvigyázó — a kereskedők bejöttek a Királyság-terembe egy összejövetel végén, hogy figyelmeztessék a testvéreket, lövöldözés lesz odakint. Feleségemmel egy kicsit megrémültünk, de a hírnökök folytatták a beszélgetést, mint általában, nem törődve a lövések hangjával. Egy idő múlva a kereskedők visszatértek, hogy szóljanak, elmehetünk, mert a lövöldözés befejeződött.”
Nem bölcs dolog egy kívülállónak sétálgatnia itt anélkül, hogy ne lenne vele valaki, aki abban a közösségben él. Az is szükséges, hogy úgy öltözködjön, hogy ne hívja fel magára a tolvajok figyelmét. Duarte testvért, bár egy helyi testvérrel volt, megállította egy férfi, aki az órája felől kérdezte. „Először azt gondoltam, rablótámadás — emlékszik vissza Duarte testvér —, de a férfi így folytatta: »Tudom, hogy te vagy az új körzetfelvigyázó, de ha továbbra is ezt az aranyozott órát viseled, valaki el fogja lopni, azt gondolva, hogy arany. Használd az én órámat, a tiédet pedig tartsd a zsebedben.« Egy testvér volt. Ekkor tanultam meg, hogy óvatosabb legyek.”
Egy fiatal, aki egy kábítószer-kereskedőkből álló bandába tartozott, és aki elkezdte tanulmányozni a Bibliát, felismerte, hogy meg kell változtatnia foglalkozását. De hogyan? Tudta, hogy ha valaki kilép a bandából, azt általában biztonsági okból megölik a kollégái — így a banda titkait nem tárja fel majd másoknak. Ennek ellenére a fiatal összeszedte bátorságát, imádkozott Jehovához, és elment beszélni a bandafőnökkel. A fiatal elmagyarázta, hogy tanulmányozza a Bibliát Jehova Tanúival, felolvasott néhány bibliaszöveget, majd elmondta, hogy nem maradhat tovább a bandával. Megtudta, hogy a bandafőnök maga is tanulmányozta régen a Bibliát. A fiatalt elengedték megtorló intézkedések nélkül, és most tevékeny hírnök a gyülekezetben.
300 000 hírnök!
Ahogy újak érkeztek a gyülekezetekbe, több irodalomra volt szükség a bibliaoktatási programban való felhasználásra. Nyomdánkat már megnagyobbítottuk, de több helyre volt szükségünk, hogy szálláshelyet biztosítsunk a Bétel-családnak, azoknak az önkénteseknek, akik a fiókhivatalban dolgoznak. Néhány fiatal testvért hálótermekben szállásoltunk el; mindegyik teremben több mint 20 ágy volt. Ezért 1990-ben megkezdtük a munkálatokat egy szolgálati épületen és nyolc további lakóépületen, melyeknek együttvéve 384 szobájuk van. Az ebédlőt szintén megnagyobbítottuk, hogy 1500 személy befogadására legyen alkalmas.
Erre az építkezésre több mint 1000 önkéntes jött az ország minden részéről. Némelyek több hétre, mások több hónapra jöttek. Sokan szakemberek voltak. (Közülük körülbelül 130-an később a Bétel-család állandó tagjai lettek.) A bahiai Feira de Santanából — több mint 2000 kilométerrel távolabbról — egy 23 testvérből álló csoport érkezett 12 különböző gyülekezetből. Béreltek egy buszt, és 40 órát utaztak, hogy egy hétig segítsenek a munkában. Harmincöt tapasztalt testvér jött más országokból szintén azért, hogy segítsen a munkában. Nagyon értékes volt annak a több száz testvérnek és testvérnőnek a segítsége, aki a Bétel közelében levő gyülekezetekből jött, és aki a hétvégeken segített.
A hírnökök száma 1991 folyamán meghaladta a 300 000-et. Csupán négy év alatt 100 000 fős növekedés! Valóban szükség volt a megnagyobbított fióklétesítményekre.
„Önök tényleg gyorsak!”
A tanítványképző munka előrehaladása több imádati helyet is követelt. Az elmúlt években kongresszusi terem épült a bahiai Salvadorban, a Rio de Janeiró-i Duque de Caxiasban, a São Pauló-i Ribeirão Piresben, Cosmópolisban és Sertãozinhóban, valamint a Minas Gerais-i Betimben. A legnagyobb kongresszusi terem az országban a São Pauló-i Vargem Grande Paulista közelében található; építését 1992 októberében fejezték be. Röviddel ezután egy másik — 4000 fő befogadására képes — terem építését fejezték be a Rio de Janeiró-i Queimadosban. 1993 szeptemberében öt további kongresszusi termet adtak át egy időben a cearái Fortalezában, a Rio de Janeiró-i Itaboraíban, a paranái Quatro Barrasban, a pernambucói Recifében és a Rio Grande do Sul-i Sapucaia do Sulban. Jelenleg 16 kongresszusi terem van használatban, és további 5 áll tervezés alatt.
A bibliai paranccsal összhangban, hogy ne hanyagoljuk el összejöveteleinket, több Királyság-teremre is szükség van, hogy gondoskodni tudjunk a sok beáramló juhszerű egyénről (Zsid 10:23–25). A Brazíliában levő gyülekezetek csupán harmadának van saját összejöveteli helye, az új gyülekezetek megalakulásának aránya pedig sokkal nagyobb, mint az építkezések aránya. Ezenkívül átlagban három évbe telt egy új Királyság-terem elkészítése. Ezért 1987-ben Területi Építőbizottságokat kezdtünk alapítani, amelyek olyan vénekből állnak, akiknek tapasztalatuk van az építkezés terén, és akik segítséget tudnak nyújtani a gyülekezetekben levő vének testületeinek. A Bételben levő Tervezői Osztály szintén gyakorlati javaslatokról gondoskodott.
Egy másik jelentős lépés történt 1992-ben, amikor elkezdődött a gyorsépítésű Királyság-termek programja. Az első építés a São Pauló-i Agudosban volt 200 önkéntes és egy 25 fős csapat részvételével, amely a Bételből érkezett. Az építkezés három hetet vett igénybe, de azóta egy ilyen épületnek az építéséhez szükséges idő lerövidült 16 napra. Az 1995-ös szolgálati év folyamán összesen 129 új Királyság-termet fejeztek be és adtak át Jehova szolgálatára.
A megfigyelők mindig meglepődnek azon a sebességen, ahogy az építkezés folyik. Egy Királyság-terem építésének első hétvégéjén annak a cégnek az egyik dolgozója, amellyel megállapodtak, hogy leszállítja az üvegtáblákat az ablakokhoz, meglepődött, amikor a testvérek ragaszkodtak ahhoz, hogy a következő szerdán jöjjön vissza azok beillesztése végett. „Önök bizonyára tévednek — mondta. — A jövő héten még nem lesznek falak, még kevésbé olyan állapotban, hogy készek lennének az ablaktáblák beillesztésére.” Visszajött szerdán, de az üvegtáblák nélkül. Amikor meglátta, hogy a falak állnak és be vannak vakolva, az ablakkeretek a helyükön vannak, és a tető is fel van rakva — mindez kevesebb mint egy hét alatt —, körülbelül öt percbe telt, mire leszállt a teherautójáról. Bevallotta: „Önök tényleg gyorsak!” Majd elment, hogy elhozza az ablaktáblákat.
Egy férfit, aki közel lakott ahhoz a helyhez, ahol egy Királyság-terem épült, ámulatba ejtett az építkezés gyorsasága, és megkérdezte: „Mit tudnék segíteni önöknek?” „Először is tanulmányozza velünk a Bibliát” — hangzott a válasz. Bibliatanulmányozás kezdődött vele már a következő napon.
Az üzenet megosztása jelelő kezek segítségével
A gyors növekedés ellenére nem hanyagolták el azokat, akik siketek vagy vakok. A szükségleteik iránt mutatott figyelem nagyszerű eredményekhez vezetett. 1992-ben megjelent a Sign Language (Jelnyelv) című 336 oldalas könyv portugálul, hogy megtanítsa a jelnyelvet a siketeknek. Ez a könyv egységesítette azokat a jeleket, amelyeket Jehova Tanúi között használnak Brazíliában, és törekedett kizárni a babiloni elgondolásokon alapuló jeleket. Ezek egyike az a jel volt, amely a meghintést utánozta — ami természetesen nem közvetíti megfelelően a vízben való keresztény megkeresztelkedés gondolatát.
A siketek és nagyothallók számára az első gyülekezet 1982-ben alakult Rio de Janeiróban. Most hat ilyen gyülekezet van és 50 kisebb csoport különböző városokban. 1994-ben 18 kongresszust tartottak jelbeszédes csoportokkal. Ezek közül némelyiken a tolmácsok a szerepek szerint fordították a drámát. 1996-ban széles mosolyt és örömkönnyeket váltott ki, hogy azok a brazíliai Tanúk, akik siketek, kaptak egy videofilmet, amelyet a Társulat adott ki, és amely elejétől végig bemutatja jelnyelven a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzetet. Mennyire hasznos ez, mert sokan, akik siketek, nem tudnak olvasni, viszont megértik a jelnyelvet!
Dicséretre méltó azoknak a testvéreknek a készséges hozzáállása, akik vénként, kisegítőszolgaként és úttörőként szolgálnak ezekben a gyülekezetekben. Időt, erőfeszítést és állhatatosságot követel, hogy megtanulják a jelnyelvet, de az eredmények megérik a fáradságot.
„Buzdított engem, anélkül hogy látott, hallott vagy beszélt volna hozzám.” Általában ezt mondják azok, akik ismerik Rosemary Varellát, egy vak és siket testvérnőt, aki már három év óta kisegítő úttörőként szolgál. Siketnek született, és ennek következményeként nem tanult meg beszélni. Fokozatosan elveszítette látását, és most gyakorlatilag vak. Jelbeszéd által fejezi ki magát, és felismeri mások jelelését úgy, hogy megérinti a kezüket.
Rosemary már az igazság megismerése előtt elveszítette látását, és ez nagyban befolyásolta a férjével való kommunikációt. Annyira lehangolttá vált, hogy az öngyilkosságot fontolgatta. Ekkor került kapcsolatba Nilza Carvalhóval, egy fiatal úttörővel, aki tudta a jelnyelvet. Amikor megismerte Isten ígéretét, hogy mindenfajta fogyatékosságból kigyógyítja az embereket, bibliatanulmányozást fogadott el (És 35:5). Hamarosan kezdett a siketek számára alakult gyülekezet összejöveteleire járni São Paulóban. Intézkedtek, hogy egy tolmács üljön mellette az összejövetelek alatt, hogy tapintható tolmácsolás segítségével közvetítse, mi hangzik el az emelvényen. Később férje szintén bibliatanulmányozást fogadott el; abbahagyta a dohányzást, és 1992 februárjában mindketten megkeresztelkedtek. Nem sokkal megkeresztelkedésük után, folyamatos kisegítő úttörők lettek. Rosemary 20 bibliatanulmányozást vezet más siket személyekkel, és ugyanakkor ellátja otthoni teendőit is.
A Társulat 1980-ban kiadványokat kezdett készíteni portugálul Braille-írásban (első fokozat), hogy segítsen a látáskárosultaknak. Ma a Társulat sok kiadványa, beleértve a Bibliát és Az Őrtoronyt is, kapható Braille-írásban. A teljes Biblia portugálul Braille-írásban 84 kötetet tesz ki — nem éppen zsebméretű kiadás! Kézikönyvet is kiadtak segítségképpen, hogy azok, akik szeretnének, megtanulhassák a Braille-írást. A statisztikák azt mutatják, hogy több mint egymillió személy látáskárosult Brazíliában.
Aszály északkeleten
Bár az aszály krónikus probléma Brazília északkeleti részén, 1993-ban különösen komoly volt a helyzet. Bizonyos területeken már két éve nem esett eső. Ez a legkomolyabban azokat az embereket érintette, akik vidéken élnek, és a betakarított termésüktől függ létük. A cearái Mumbabában éjjel-nappal sorban álltak, hogy vizet vegyenek az egyetlen még megmaradt forrásból. Az aszály következményeként a piacokat és a bevásárlóközpontokat több városban kifosztották. Azért, hogy segítsenek a testvéreknek azon a vidéken, a Rio de Janeiróban, a São Paulóban és a Curitibában levő gyülekezetek az első századi filippibeli keresztény testvéreikhez hasonlóan nagylelkűséget mutattak, és 80 tonna élelmiszerrel, ruhával és cipőkkel megrakott, négy hatalmas kamiont küldtek. Együttvéve öt állam 65 városában levő testvérek kaptak segítséget (Fil 4:14–17).
Az egyik ellenőrző ponton az őr megkérdezte a kamionvezetőt, mennyit keres egy ilyen veszélyes utazás alkalmával. A fosztogatás miatt volt veszélyes az út. Amikor megtudta, hogy a vezető Jehova Tanúja, az őr ezt mondta: „Csak egy Jehova Tanúja csinálja ezt ingyen!” Egy másik országúti ellenőrző pontnál, amikor a vezető elmondta, hogy Jehova Tanúja, az őr megkérte őt és a társát, hogy mutassa meg Az orvos figyelmébe: nyilatkozat orvosi ellátással kapcsolatban — Felmentés nevű dokumentumát. Miután ellenőrizte a dokumentumokat, odaszólt a másik őrnek: „Tényleg Jehova Tanúi. Továbbengedheted őket.”
Paraíba államban a segítségnyújtást látva egy férfi a következőt jegyezte meg: „Más vallások csak beszélnek, mialatt maguk valóban tesznek valamit embertársaikért.” Bár a helyzet súlyos volt, a testvérek nem estek kétségbe, mivel bíztak abban, hogy Jehova gondoskodik majd alapvető szükségleteikről. Egy testvérnő ezt írta: „Nem tudjátok kielégíteni az eső utáni vágyunkat, a vízhiányból fakadó nehézségeinket sem tudjátok megoldani, de a segély által, amit küldtetek, valóban megerősítettétek hitünket és bizalmunkat abban, hogy nem vagyunk egyedül ebben a világban, és hogy vannak olyanok, akik gondolnak ránk” (Jak 2:14–17).
„Bravó, Jehova Tanúi!”
A kongresszusok különösen boldog időszakok Jehova Tanúi számára. De nem várt nehézségek támadhatnak, amikor sportesemények megtartására használt létesítményekben tartják a kongresszusokat. Nehéz helyzet alakult ki 1992-ben a São Pauló-i Pacaembu Stadionban megrendezett „Fényhordozók” kerületkongresszus idején. Megegyeztünk a stadion háromnapos használatában, de egyes helyeken a sporteseményeket minden másnál fontosabbnak tekintik. Így csütörtök délután — a kongresszus megkezdése előtti napon — a testvéreket tájékoztatták, hogy vasárnap este 6 órakor lesz az ország két legjobb csapatának mérkőzése. Ezért délután 4 óráig ki kell takarítanunk a stadiont.
João Fernandes kongresszusfelvigyázó így emlékszik vissza: „Nem volt más választásunk, még ha már alá is írtuk a megállapodást. Összejövetelt tartottunk péntek este minden osztályról három — összesen 110 — testvérrel, hogy megtervezzük a kongresszus villámgyors lebontását. Minden érintett szoros együttműködését követelte meg, hogy ne csak szétszereljük a berendezést, hanem el is szállítsuk azt, anélkül hogy akadályoznánk a 30 000 ember távozását a stadionból. Az emelvényt és a hangosítást néhány perc alatt szétszerelték. Más berendezési tárgyakat a São Pauló-i régi Bétel-épületbe szállítottunk, ahol megtisztítottuk és elraktároztuk. 15.45-kor — a program befejezése után kicsivel több mint egy órával — minden kész volt.”
A kongresszus hetében némelyik tévériporter azt mondta, hogy Jehova Tanúi nem lesznek képesek átadni a stadiont időben a futballszurkolók megérkezésére. Vasárnap az egyik sportműsorban egy másik stadionban levő riporter megkérdezte a Pacaembu Stadionban levő tudósítót: „Hogy áll a stadion? Teljesítették ígéretüket azok a vallásos emberek, és időben elhagyták a stadiont?” A válasz ez volt: „Igen! Nemcsak hogy időben visszaadták a stadiont, hanem még ki is takarítottak mindent. Öröm volt látni nem csupán a kitakarított mosdókat, hanem a felsöpört lelátókat is. Bravó, Jehova Tanúi!”
Minikongresszusok elszigetelt helyeken
Az Amazonas vidékén van néhány elszigetelt csoport és különálló család, akiknek óriási távolságot kellene megtenniük a kongresszusi városokba. Az egyetlen utazási eszköz számukra a repülő, amely nagyon drága, vagy a hajó, amely nagyon lassú. Így hát ezek a hírnökök általában képtelenek eljutni a kerületkongresszusokra vagy a kisebb kongresszusokra. Ez igaz az amazonasi Tabatingában élő testvérek esetében, akik körülbelül 1600 kilométerre vannak a legközelebbi kongresszusi várostól, Manaustól.
Ezt a problémát figyelembe véve 1990-ben intézkedtek, hogy a kongresszusi program rövidített részeit előadják a körzetfelvigyázó látogatása alatt. Ez az elrendezés továbbra is folyik három különböző körzet öt városában élő testvérek számára. Talán 50 vagy akár még 180 főből álló csoport is összegyűlik a Királyság-teremben — ha a csoportnak van Királyság-terme — vagy egy előadóteremben.
„Ugye most már lehetek úttörő?”
Az az értékelés a szellemi dolgok iránt, amelyet egyesek kimutatnak, akik jelentkeznek a megkeresztelkedésre, valóban szívmelengető. 1993-ban az Amazonas vidékén Tefében egy kisebb kongresszuson Públio Cavalcante körzetfelvigyázó észrevette, hogy a keresztelkedési jelöltek számára lefoglalt helyen ülők egyike olyan fiatalember, akit azelőtt sosem látott. Mivel csak kevés testvér van azon a területen, a körzetfelvigyázó általában mindenkit személyesen ismer. Megkérdezte a véneket, hogy a fiatalember nem tévedésből ült-e oda. Ők elmagyarázták: „Nem. Körülbelül 35—40 órányi hajóútra lakik innen. Levelezés útján tanulta meg az igazságot. Minden hat hónapban egy különleges úttörő látogatta meg Juruában, és körülbelül egy hónapig ott maradt.”
A körzetfelvigyázó később odament a fiatalemberhez beszélgetni, és a beszélgetés közben megkérdezte tőle, vezetett-e már bibliatanulmányozást. „Igen, 11 tanulmányozásom van. Itt van az egyik bibliatanulmányozóm” — válaszolta, és rámutatott egy fiatalemberre, aki a hallgatóságban ült. Amint tovább beszélgettek, két másik fiatalra is rámutatott, akikkel éppen tanulmányozott. A tanulmányozók maguk állták az útiköltséget, és több mint 35 órát utaztak, hogy részt vegyenek a kongresszuson, és jelen lehessenek barátjuk megkeresztelkedésénél. Miután még aznap megkeresztelkedett, a fiatalember megkérdezte a különleges úttörőt: „Ugye most már lehetek úttörő?” Eddig még nem tartottak összejöveteleket azon a területen, de most, hogy ez a hírnök megkeresztelkedett, a különleges úttörő azt tervezi, hogy megtanítja az összejövetelek levezetésére.
Prédikálás ritkán bemunkált területeken
Jehova Tanúi nem érzik úgy, ha bizonyos mértékben részt vesznek a szántóföldi szolgálatban, akkor már mindent megtettek. Tisztában vannak azzal, hogy mindenkinek lehetőséget kell kapnia, hogy hallja a jó hírt. Sok város van Brazíliában, amely nincs kiutalva egyetlen gyülekezetnek sem, más területeket pedig ritkán munkálnak be. Általában ezek kicsi, elszigetelt városok, vagy nehezen megközelíthető területek. Egy 1990-ben végzett felmérés megmutatta, hogy 4 000 000 ember él ki nem utalt területen, és 9 000 000 személy él olyan területen, amelyet ritkán munkáltak be. Különleges kampány indult abban az évben, hogy kapcsolatba kerüljenek egyesekkel ezek közül az emberek közül. Több mint 2000 hírnök vett részt ebben, és 177 korábban ki nem utalt várost munkáltak be. Később körülbelül 30 család költözött e városok némelyikébe, hogy megteremtsék a magját az új gyülekezeteknek.
A korlátozott anyagi források nem jelentenek leküzdhetetlen akadályt a Tanúknak, amikor ilyen tevékenységben való részvételről van szó. A cearái Sobralban — Brazília egyik legszárazabb és legszegényebb területén — levő négy gyülekezet vénjei 1993 szeptemberében összegyűltek, hogy eldöntsék, hogyan munkáljanak be rendszeresen bizonyos városokat. Volt tíz olyan számukra kiutalt város, amelyet addig csak szórványosan munkáltak. A buszok menetrendje ezekre a helyekre szinte lehetetlenné tette az utazást a hírnököknek.
A városok Sobral körül, olyan 130 kilométeres körzetben helyezkedtek el, ezért a vének elhatározták, hogy vesznek egy használt mikrobuszt, hogy lehetővé tegyék a hírnököknek, hogy mindennap a területre utazhassanak. Reggel indulhatnának, és estére visszatérhetnének. Amikor kihirdették a döntést, a gyülekezetek önkéntes adományokat küldtek a mikrobusz megvásárlásához. „A jármű megvásárlását nem egy nagy helyi adomány tette lehetővé, ez inkább mindenki erőfeszítése révén sikerült” — írta Wilson P. Dias, az ügyben érintett egyik vén. Egy másik testvér ezt írta: „A gyülekezetek 2000 dollárt adományoztak, Angliából egy testvér ugyanennyit adományozott, a hátralevő összeget pedig részletekben fizették ki.”
Több mint 50 hírnök és úttörő vesz részt az elrendezésben; mindannyian a hét egy bizonyos napján utaznak. Ily módon körülbelül 110 000 fős lakosságot érnek el. Számos egyénnek tudtak segíteni, hogy Királyság-hirdetővé váljon, másokat pedig újra tevékenyekké tettek. Most e városok közül négyben rendszeresen tartanak összejöveteleket.
Másik elrendezést javasoltak 1995 elején — amelyet a brazil fiókhivatal koordinált — abból a célból, hogy elérjék a ki nem utalt vagy távoli területeken élő embereket, és gondoskodjanak róluk. Bizonyos gyülekezetek vállalták, hogy fizetik azoknak az általános úttörőknek a kiadásait, akik készek hat hónapig ilyen területeken szolgálni. Több gyülekezet követte a példájukat, és az eredmények nagyon buzdítóak. Idáig több mint 340 általános úttörőt jelöltek ki, hogy 350 városban szolgáljon, ahol már több mint 300 személynek segítettek hírnökké válni.
Ugyanakkor kiváló munkát végez az 1400 állandó és ideiglenes különleges úttörő is. Közülük sokakat jelölnek ki, hogy olyan gyülekezetekkel munkálkodjanak, ahol nincs elég tapasztalt testvér. Az acrei Rio Brancóban például az egyik gyülekezetben csak egy helyi vén van a különleges úttörőn kívül, hogy 90 hírnök szükségleteiről gondoskodjon. A különleges úttörők többsége azonban olyan kisvárosokban szolgál, ahol nincsenek gyülekezetek, és jóleső érzés látni az általuk végzett kiváló munkát.
A nagyobb városokból a testvérek szintén kiveszik a részüket a távoli és a ritkán bemunkált területek bemunkálásában. Kilenc év óta a Rio de Janeiró-i testvérek minden évben csoportokat szerveznek néhány hétre, hogy bemunkáljanak ilyen területeket. Nemrég egy 68 testvérből és testvérnőből álló csoport bemunkált 20 várost Paranában, miközben több mint 2500 kilométert utazott a 17 napig tartó kemény munka alatt. Georges Ghazi, a csoport egyik szervezője szerint csak azt sajnálják, hogy nem kezdték előbb ezeket a tanúskodó kirándulásokat.
Elkülönített lakóközösségek
Nem csak azokat az embereket nehéz elérni, akik ki nem utalt területen élnek. Sok olyan ember van a nagyobb városokban, akik szívesebben élnek elkülönített területeken, olyan lakóközösségekben és bérházakban, amelyek biztonságot nyújtanak a bűnözéssel szemben. Bejutni ezekhez az emberekhez nehéz, de nem lehetetlen. Egy házaspár, amely az 1980-as években már egy ideje a teljes idejű szolgálatban volt, az egyik ilyen São Paulóhoz közeli bérházba költözött. Saját személyes területüknek tekintették azt. „Amikor bevásárolni vagy a bankba mentem, vagy amikor elmentem, hogy felvegyem a gyerekeket az iskolában — emlékszik vissza az édesanya —, mindig felkészülve indultam el, hogy kapcsolatot teremthessek a szomszédaimmal.” Később körültekintéssel módszeresen felkereste őket.
Egy szülői értekezleten az egyik anyuka azt mondta a testvérnőnknek, hogy fiának nehézségei vannak a koncentrálással. A testvérnő adott neki egy másolatot egy Ébredjetek!-cikkről, amely ezzel a problémával foglalkozott, és ez bibliatanulmányozáshoz vezetett. Végül a hölgy és két lánya megkeresztelkedett. Egy másik szomszéd megkérdezte testvérnőnket, lenne-e kedve vele együtt élelmet gyűjteni a rászorulóknak. A testvérnő elmondta, hogy ő már részt vesz emberek megsegítésében a szomszédságában, és elmagyarázta a házi bibliatanulmányozások elrendezését. A hölgy, a férje és a 18 éves fiuk tanulmányozni kezdett, és végül megkeresztelkedtek.
Egy másik hölgy és három serdülőkorú lánya bibliatanulmányozást fogadott el. A férj ellenállt, bár vallásos embernek tekintette magát. Az egyik lány azt javasolta, jöjjön el egy összejövetelre, hogy maga vizsgálja meg a dolgot, és ebbe beleegyezett. Néhány nappal később testvérnőnk meghívta a családot ebédre az otthonába, és ők eljöttek. Mindenki meglepetésére a férj elmondta az észrevételeit arról az összejövetelről, amelyre elment. Később beleegyezett a bibliatanulmányozásba. Ma ebben a családban mindenki Jehovát szolgálja.
Mások is tanulmányoztak. Ennek eredményeként 1991 novemberében egy gyülekezet alakult, amely teljes mértékben abban a lakóközösségben élő emberekből tevődött össze. 46 hírnök van, és 80 személy vett részt az Emlékünnepen 1995-ben. Isten Szavának az igazsága így még olyan területekre is behatol, amelyeket nehezebb elérni.
400 000 hírnök és még több jön!
Majdnem egy évszázaddal ezelőtt érték el először Brazíliát a bibliai igazság magjai postán. Körülbelül 25 évvel később megszervezték, hogy Brazíliában rendszeresen lefordítsanak Őrtorony-kiadványokat portugálra, és Rio de Janeiróban kinyomtassák azokat. A következő 25 évben mintegy 1000 ember lett Jehova Tanúja Brazíliában, és kezdett rendszeresen részt venni Isten Királysága jó hírének másokkal való megosztásában. De 1995 áprilisára ez a szám több mint 400 000 Királyság-hírnökre növekedett! Volt még több is, amit el kellett végezni?
Jézus Krisztus megjövendölte, hogy a Királyság-üzenetet prédikálják majd „az egész világon”, mielőtt eljön a vég (Máté 24:14). Milyen mértékben valósult ez meg Brazíliában? Brazíliában korai összejöveteleket többek között São Paulóban és Rio de Janeiróban tartották Jehova Tanúi (akkori nevükön Bibliakutatók). Ezeken a helyeken ma sok gyülekezet van rengeteg emberrel, akik szeretik és szolgálják Jehovát. São Paulóban és a környező településeken most 837, Rio de Janeiróban 539 és Salvadorban 276 gyülekezet található. Szerte az országban 6650-nél is több gyülekezet van, amelyet Jehova buzgó Tanúi alkotnak. E városok közül sokban gyakran van lehetőségük az embereknek hallani a Királyság-üzenetet — bizonyos helyeken hetente.
A kisvárosokban és a vidéki területeken nem mindenkit látogatnak meg ilyen gyakran. Körülbelül 350 kisváros (1 500 000 főre becsült összlakossággal), valamint kiterjedt vidéki terület van, amely egyik gyülekezetnek sincs kiutalva. Nem folyik rendszeres tanúskodás ezeken a helyeken, bár erőfeszítéseket tesznek, hogy körülbelül hathavonta egyszer elérjék őket.
Lehetséges még több embernek segíteni méltányolni a Biblia üzenetének értékét — lakjanak akár nagyvárosokban, akár távol eső területeken? Arra törekedve, hogy elérjék a szívüket, 1995 áprilisában és májusában különleges erőfeszítést tettek, hogy olyan sok emberrel lépjenek személyes kapcsolatba, amennyivel csak lehetséges, és adjanak nekik egy példányt a Miért oly gondtelt az élet? című traktátusból. 34 000 000-nál is több traktátust nyomtattak, és küldtek ki a gyülekezeteknek terjesztésre. Egy férfi, amikor kapott egy példányt, ezt mondta: „Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak ma reggel, és erről beszélgettem másokkal.” Egy hölgy ezt mondta: „Sok éve kérdezem már magamtól ezt a kérdést, de sose képzeltem volna, hogy valaha is választ kapok rá.” Egy másik hölgy ezeket a szavakat írta a Társulatnak: „Annyira tetszik a traktátus, hogy szeretnék bibliatanulmányozást kérni. Nagyon köszönöm.”
Jehova Tanúi Brazíliában nem érzik úgy, hogy munkájuk befejeződött, és semmi mást nem képesek már tenni abban, hogy engedelmeskedjenek Jézus prófétai parancsának, hogy tanúskodjanak a Királyságról. Még olyan területeken is, ahol a Tanúk gyakran keresik fel az embereket, felismerik, hogy sok ember nincs otthon. Az emberek talán dolgoznak, bevásárolnak vagy látogatóba mennek, vagy talán későig alszanak, hogy erőt nyerjenek az előttük álló hétre. A Tanúk törődnek ezekkel az emberekkel. Egy utazófelvigyázó a Rio Grande do Sul-i Pôrto Alegrében ezt a stratégiát alkalmazta, hogy tegyen valamit ebben a helyzetben: Rájött, hogy a hideg téli napokon sok ember szeret későig aludni, mert az ágy a legmelegebb hely, ahol tartózkodhat. A felvigyázó és társa egy lakótömb körül sétáltak, és csak azoknál az ajtóknál kopogtak be, ahol a házak életjelt adtak. Kilencszer kerülték meg a tömböt, és minden alkalommal egyre több embert találtak, aki felkelt. Minden otthonban irodalmat tudtak elhelyezni, így megnyitották az utat az újralátogatások felé.
Sok ember van Brazíliában, aki érdeklődést mutat Isten Szava iránt, és Jehova Tanúi buzgón segítenek nekik megérteni azt, és megtanulni, hogyan alkalmazzák a mindennapi életben. Jelenleg a Tanúk rendszeresen 500 000-nél is több házi bibliatanulmányozást vezetnek egyénekkel és családtagokból álló csoportokkal. 1995-től kezdve pedig az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvet felhasználva, Jehova Tanúi olyan programot indítottak el, amely azt a célt szolgálja, hogy segítsen az igazságos hozzáállású embereknek még gyorsabban megismerni az alapvető bibliai tanításokat, mint a múltban. Azokon kívül, akik elfogadják az ilyen segítséget, országszerte más milliók fogadják örömmel a Tanúk által terjesztett bibliai irodalmat, amint arra az is rámutat, hogy 2 334 630 könyvet, 21 168 979 folyóiratot és 2 787 032 füzetet helyeztek el az 1996-os szolgálati évben.
Brazíliai testvéreink és testvérnőink teokratikus érdekeinek mezeje messze túlnyúlik Brazília határain. Sok úttörő költözött el innen, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb a szükség, olyan országokban, ahol a tanúskodás még nem ennyire kiterjedt. A Cesário Lange-i fiókhivatalból bibliai irodalmat küldenek, hogy felhasználják a jó hír prédikálásában nemcsak Brazíliában, hanem Angolában, Argentínában, Bolíviában, Mozambikban, Németországban, Paraguayban, Portugáliában és Uruguayban. A múltban végzett munkától függetlenül úgy tűnik, hogy az iram továbbra is gyorsul évről évre.
Örömteli volt!
Valóban nagy munka volt mindenütt tanúskodni Brazíliában. De örömteli munka volt! Ó, igen, a jó időszakok mellett voltak nehéz időszakok is. De szívünket melegség tölti el, amint saját szemeinkkel látjuk a bizonyítékát annak, hogy Jehova áldása van lojális szolgáinak a tevékenységén.
Erich Kattner még mindig emlékszik arra, hogy akkoriban 1939-ben és 1940-ben, amikor Brazília vidéki területein tanúskodott, gyakran éjszakázott a szabad ég alatt, és párnaként használta táskáját, amelyben az irodalmat tartotta. Csupán néhány száz Tanú volt akkor országszerte. Azok közül, akiket felkeresett az otthonukban, nagyon kevés embernek volt Bibliája. Ahhoz, hogy Bibliákat szerezzen az érdeklődő embereknek való terjesztésre, a helyi bibliatársulat könyvesboltjába járt, de egy idő múlva többé már nem adtak el neki több Bibliát. Ő azonban kijelenti: „Részem volt abban a felvillanyozó élményben és kiváltságban, hogy jelen lehettem 1963-ban a New Yorkban megtartott »Örökkévaló jó hír« kongresszuson, amikor hat nyelven, köztük portugálul is, közreadták a New World Translation of the Christian Greek Scripturest. Különösen hálás voltam Jehovának, hogy megkaphattam portugálul, mivel fel tudtam használni megbízatási területemen Brazíliában.” 1967 óta a teljes New World Translation — az 1Mózestől a Jelenésekig — kapható portugálul. Micsoda adomány volt ez Brazíliában a bibliai oktatás munkájához! Jehova tevékeny dicsérőinek száma Brazíliában az 1963-ban levő 30 118-ról több mint 436 000-re növekedett 1996-ig.
Augusto Machado hálás azért a segítségért, amelyet a Brazíliába küldött korai misszionáriusok egyike nyújtott neki. Visszaemlékszik Jehova Tanúinak arra a kongresszusára, amelyen először ő is részt vett. Rio de Janeiróban tartották. N. H. Knorr és M. G. Henschel volt jelen New Yorkból. A jelenlevők száma csupán 1064 volt. Az egyik előadás címe ez volt: „A szeretet kiválóbb útja”. „Majd 1958-ban — mondja Machado testvér — kiváltságomban állt a között a 253 922 fős tömeg között lenni, amely jelen volt a New Yorkban megtartott nyolcnapos nemzetközi kongresszuson. A szeretet ugyanaz a szelleme hatotta át mindkét kongresszust . . . Úgy jöttem haza New Yorkból, hogy jobban meg voltam győződve, mint valaha, hogy Jehova népe a törzsi és faji megosztottságtól megszabadulva olyan világméretű bibliai oktatómunkát végez, amelyhez semmi sem fogható a történelemben.”
1985-ben látta a szembeszökő bizonyítékát annak, amit a bibliai oktatómunka megvalósít Brazíliában. Kiváltsága volt beszélni egy nemzetközi kongresszuson, amelyet egy időben tartottak meg São Paulóban és Rio de Janeiróban. A jelenlevők összlétszáma közel 250 000 volt, legtöbbjük Brazíliából. Egy évtizeddel később pedig, amikor szerte Brazíliában Jehova Tanúi gyülekezetei összegyűltek, hogy megtartsák Krisztus halálának emlékünnepét, több mint 1 144 000 ember volt jelen.
Ma Jehova minden önátadott szolgájának sok oka van arra, hogy örvendezzen a nehéz idők ellenére, amelyekben élünk. Szívünket mélyen megindítja, amint elmélkedünk azon, amit Isten már megvalósított, és azon, amit a jövőre ígért. Minden nemzetből — Brazíliát is beleértve — begyűjtik a „kívánatos dolgokat” az ő imádatának szellemi házába (Agg 2:7, NW). Ahogy azt az igazsághoz hűen jelenti ki a Zsoltárok 144:15: „boldog nép az, a melynek az Úr [Jehova, Károli, 1899] az ő Istene.”
[Térkép/képek a 167. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
Amazonas
Manaus
AMAZONAS
MATO GROSSO
Cesário Lange
RIO GRANDE DO SUL
Belém
Fortaleza
Recife
Salvador
Rio de Janeiro
São Paulo
[Képek]
1. Recifei tengerpart
2. Rio de Janeiro
3. Amazonasi esőerdő
4. Tanúskodás az Amazonason
5. Fiókhivatal, Cesário Lange
[Egész oldalas kép a 124. oldalon]
[Kép a 126. oldalon]
Alston és Maude Yuille 1936-ban kezdte szolgálatát Brazíliában
[Kép a 126. oldalon]
Charles Leathco, a Gileád első osztályának tanulója, még mindig a Bételben szolgál Brazíliában
[Képek a 133. oldalon]
Rotációs magasnyomó gép, amelyet 1973-ban helyeztek üzembe São Paulóban
[Képek a 134. oldalon]
A São Paulóban megtartott „Isteni győzelem” kongresszuson a küldöttek látták egységes tanúskodásuk szívmelengető gyümölcsét
[Kép a 142. oldalon]
Részben fedett „Kongresszusi park” Salvadorban
[Kép a 145. oldalon]
A fiókbizottság (balról jobbra): Kikuta Masszaszue, Karl Rietz, Amaro Santos, Östen Gustavsson, Augusto Machado, Fred Wilson
[Képek a 150. oldalon]
1981-ben a fiókhivatal átadásakor Lloyd Barry így ösztönzött: „Osztatlan figyelmeteket fordítsátok a jó hír prédikálására”
[Kép a 156. oldalon]
Több mint 39 000-en kaptak képzést az Úttörőszolgálati Iskolán. Itt a São Pauló-i Sorocabában levő osztály látható
[Kép a 158. oldalon]
Misszionáriusok és teljes idejű szolgálatban tevékenykedő más Gileád-végzettek a házastársukkal a zónafelvigyázó látogatásakor 1996-ban
[Képek a 162. oldalon]
Az ofszet-rotációsgépek és a MEPS fontos eszközök voltak abban, hogy egy időben jelenhessenek meg kiadványok
[Kép a 170. oldalon]
Az Amazonas torkolatánál a jó hír prédikálására használt hajó
[Képek a 175. oldalon]
Más országokból jött önkéntesek segítettek a helyi Tanúknak a fiókhivatali létesítmények építésében; itt láthatók Harley-ék (fent) és Colwellék
[Képek a 176—7. oldalon]
Fiókhivatali létesítmények, amelyeket most arra használnak, hogy több mint 430 000 Tanú tevékenységét koordinálják Brazíliában
[Képek a 192. oldalon]
Most tizenhat kongresszusi terem áll Jehova Tanúi rendelkezésére Brazíliában
[Képek a 193. oldalon]
Több Királyság-teremre van szükség. A gyorsépítési módszerek segítenek kielégíteni a szükségletet
[Kép a 194. oldalon]
Egyes gyülekezetek különleges segítséget nyújtanak a siket vakoknak
[Képek a 205. oldalon]
Erich Kattner örömmel látta, hogy a „New World Translation” elérhetővé vált portugál nyelven
[Kép a 207. oldalon]
Augusto Machado szembeszökő bizonyítékát látta a Brazíliában végzett bibliai oktatás eredményeinek