Mikronézia

Paradicsom. Ez a szó buja növényzetű trópusi szigetet, ragyogó kék eget, lágy szellőben lengedező pálmafákat, homoktól fehérlő tengerpartot, tiszta vizű óceánt, színpompás halakat és elragadó naplementét juttat az ember eszébe. Mikronéziára ráillik ez a paradicsomi leírás. Lélegzetelállító a szépsége.

Vannak viszont itt olyan dolgok is, melyekről sosem jutna az ember eszébe a paradicsom. A második világháborúban könyörtelen harcok tették csúffá ezeket a szigeteket, ma pedig gazdasági problémákkal, bűnözéssel és betegségekkel küszködnek a mikronéziaiak. Egyre többen jönnek rá, hogy ahhoz, hogy Mikronézia valamikor is igazából paradicsom legyen, előbb meg kell oldani az emberiség mélyen gyökerező problémáit.

Változatosság — a mikronéziai élet sója

Mikronézia különböző szigetcsoportokból áll, mindnek más és más a varázsa és kultúrája. Meglepő, hogy mindegyiknek külön nyelve van, amelyet még a közeli szigetcsoportokon élő emberek sem értenek.

Olyan, hogy tipikus mikronéziai sziget, olyan nincs. Vannak gazdag, meg szegény szigetek. Vannak meredélyek szabdalta vulkáni szigetek, mint például Pohnpei, amely több mint 900 méter fölé magaslik, és vannak keskeny korallzátonyok, amelyek olyan laposak, hogy csak  egy méternyire emelkednek a tengerszint fölé. Az egyik ilyen korallzátony a Marshall-szigetekhez tartozó Majuro-atoll. Viharos időben a hullámok olykor egész részeket elöntenek a korallzátonyon.

A mikronéziaiak kedves, rokonszenves emberek. Sokan élnek földművelésből és halászatból. A családi birtokról aratják le a főterményeket, esetleg tartanak pár csirkét vagy disznót, és halat fognak ki az óceánból.

Állítólag ezeken a távoli szigeteken eredetileg Ázsiából keletre, és Melanéziából nyugatra hajózó emberek telepedtek le. De a nyugati világból először spanyol felfedezők jutottak el Mikronéziába az 1500-as években. Magukkal hozták a vallásukat is. Mára már a legtöbb szigeten mély gyökeret vert a római katolikus vallás a protestáns hit általános formájával egyetemben, melyet a kereszténység misszionáriusai honosítottak itt meg az 1800-as évek végén.

GUAM: a szigetvilág életének gócpontja

Mikronézia — nevének jelentése ’kis szigetek’ — mintegy 2000 szétszórtan elhelyezkedő szigetből áll, ebből körülbelül  125 lakott sziget. A földgolyón durván akkora részt ölelnek fel, mint amekkora az Egyesült Államok szárazföldi területe. A szigetek ellenben olyan kicsinyek, hogy szárazföldi területük együttvéve is csak mintegy 3100 négyzetkilométer, ami nem sokkal több, mint az Egyesült Államok legkisebb államának, Rhode Islandnek a területe.

Mikronézia kapuja Guam, innen sok más szigetre indulnak légi járatok. Mikronézia 470 000 lakosából 150 000 lakik Guamon. 51 kilométeres hosszúságával Guam a legnagyobb mikronéziai sziget, egyben a legfejlettebb is. Zsúfolt autóutaitól és nyüzsgő életstílusától más ez a sziget, mint a többi komótosabb életritmusú sziget.

A politikai hatalmak Guamot régóta nagyra tartják csendes-óceáni stratégiai helyzetéért. Jelenleg amerikai erőd, az ország több mint egyharmadát az Egyesült Államok hadserege tartja ellenőrzés alatt. Guam ugyanakkor Isten Királysága jó hírének a terjesztésében is stratégiai helyszín. A Watch Tower Society fiókhivatalában a bibliai oktatási anyagot 11 nyelven nyomtatják, hogy Mikronézia-szerte terjesztésre kerüljön.

A Királyság-igazság az utolsó szűz területek egyikére jut el

A guami fióklétesítmények átadásakor 1980 áprilisában a Vezető Testület részéről Milton Henschel a Királyság-prédikálás munkájában „az utolsó szűz területek közül az egyiknek” nevezte Mikronéziát átadási beszédében. Mivel Mikronézia számos elhagyatott szigetből tevődik össze, és mivel oly hosszú a sora az itt beszélt anyanyelveknek, ez a trópusi „utolsó szűz terület” meglehetősen nagy kihívásnak bizonyult.

Hűséges misszionáriusok 40 éven keresztül kemény munkával és leleménnyel feleltek meg ennek a kihívásnak. Ezen évek alatt legkevesebb 175 misszionárius szolgált Mikronéziában, ez pedig fontos tényező a 26 gyülekezet létrejöttében, és abban, hogy ma már körülbelül 1300 Tanú tevékenykedik a szigeteken.

 A jelenleg Mikronéziában szolgáló 63 misszionárius közül csak kevesen vettek részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán. A misszionáriusok többsége Fülöp-szigeteki és hawaii úttörő, akiket misszionáriusi szolgálatra hívtak ide. Sokuknak ez azt jelentette, hogy kényelmes otthonukat kezdetlegesebb életstílusra cseréljék fel. Vannak szigetek, ahol alig van néhány valamirevaló út, nincs villany, nincs csapvíz. A misszionáriusok sok betegségnek és bajnak vannak kitéve. Ki kell bírniuk, hogy az időjárás forró, párás, és olykor viszontagságos. Csaknem egész évben pusztító tájfunok fenyegetnek. A misszionáriusokat azonban megelégedéssel eltöltő eredmények kárpótolják fáradozásaikért.

A bibliai igazság már minden nagyobb szigeten szilárdan megvetette a lábát. A Királyság-üzenetet elsőként elfogadó személyek között tekintélynek örvendő szigetlakók voltak. Pohnpein például Carl Dannis, aki a pohnpei törvényhozó testület tagja volt. Kosraén Fredy Edwin az első Tanúk közé tartozott; ő hét nyelvet ismert, és a királlyal állt rokoni kapcsolatban. Augustine Castro, aki valamikor papnak tanult, egy saipani gyülekezet létrehozásában nyújtott segítséget. Guamon pedig egy volt bokszoló, Tony Salcedo arra használta fel népszerűségét, hogy átadjon egy üzenetet az embereknek, amely olyan békének az élvezetéhez segítheti őket, amit a pompás szigeti környezet sosem adott meg.

Így érte el a jó hír Guamot

Nem Tony Salcedo volt az első Tanú, aki Mikronéziába jött. Amikor megérkezett, még nem is volt Tanú. A Fülöp-szigetekről érkezett 1948-ban Guamra mint szerződéses munkaerő a háború utáni újjáépítésre. Munkatársai közül többen Jehova Tanúi voltak, és kezdték Tonynak tanítani a Bibliát.

Ezek a buzgó testvérek 1951 decemberében megszervezték az első mikronéziai gyülekezetet, de 1954-ben, amikor a vállalatuk csődbe ment, Tony kivételével mindannyiuknak el kellett mennie Guamról. Tony, aki már korábban abbahagyta a bokszolást, maradhatott, mert guami lányt vett feleségül.

 Az 1950-es évek közepén az összejöveteleket Salcedo lakásán tartották, a gyülekezet létszáma pedig tizenkettőre nőtt. Az egész sziget a prédikálási területük volt. „Minden szombaton egész napos szántóföldi szolgálatra mentünk. Az emberek hamarosan minden faluban tudták, hogy kik vagyunk” — mondta Tony.

Nehéz körülmények vártak rájuk

Akkoriban Guam még csak távolról sem hasonlított a mai nyüzsgő, üdülőhelyként szolgáló szigetre. A Guamra elsőként küldött két misszionárius, Sam és Virginia Wiger jól emlékszik arra, milyen volt a helyzet, amikor 1954-ben megérkezett.

„Abban az időben Guam kizárólag katonai bázis volt — mondta Sam. — A szigeten pusztítást hagyott maga után a háború: mindenütt működőképes bombák, lőszerek és rozsdásodó hadi felszerelések voltak, még mindig fogtak el japán orvlövészeket, és letartóztatták őket. Feleségemmel egy fémből készített barakklakást béreltünk, amiben nem volt hűtőszekrény, légkondicionáló, ágy, sem egyéb bútor. Szúnyoghálóval borított összecsukható tábori ágyon aludtunk.”

Wigerék erőfeszítései a prédikálásban oly nagy sikerrel jártak, hogy nemsokára nagyobb összejöveteli helyre volt szükség. A gyülekezet kibérelt egy üres katonai kantint, és alaposan kitakarította. Az épület egy katolikus templommal szemben állt.  Amikor testvéreink feltették a Királyság-terem feliratot, a katolikus pap tiltakozott.

Aztán becsapott a villám. Egy nem mindennapos égiháborúban egy villámcsapás ledöntötte a templomtornyot, és több bálványszobor darabokra tört. „A pap azt mondta a híveknek, hogy Isten a Királyság-terembe akart belecsapni, de eltévesztette — mondta Wiger. — Amikor az emberek ezt a magyarázatot nem hitték el, akkor a pap egy újabb mesét talált ki. Azt mondta, hogy Isten azért rongálta meg a templomot, mert egy nagyobbra, egy jobbra van szükség.”

Utazás a gyámsági területre

Amikor Wigeréket Japánba küldték misszionáriusnak, több felelősség hárult Merle Lowmasterre, egy magas testvérre, aki gyakran mosolygott, de ha az igazságról volt szó, mindig komoly volt. A Watch Tower Society felkérte Merle-t, hogy 1960-ban tegyen felfedezőutat Mikronéziában. Mivel a szigetek az Egyesült Államok gyámsági területét alkották, a főmegbízott engedélyére volt szüksége az utazáshoz, aki goromba, elutasító ember volt. Ezt mondta Lowmasternek: „Maga csak a holttestemen át fog a gyámsági területre menni.”

Halálára mégsem volt szükség. Nem több mint három hónappal később új főmegbízottat neveztek ki, és Merle megkapta az utazási engedélyt. Így lett ő az első személy, aki a Királyság-üzenetről beszélt Saipan, Chuuk, Pohnpei, Belau és Yap szigetein.

Személyes segítség a Társulat elnökétől

Guamon 1962 novemberében tragédiát okozott a Karen tájfun, amely majdnem 320 kilométer/órás sebességű széllel söpört végig a szigeten. Kilenc embert ölt meg, és több millió dollárnyi kárt okozott. Szerencsére egyetlen testvér sem vesztette életét, Királyság-termüket viszont elvesztették. Amikor sivárnak tűntek a kilátások arra, hogy új épületük legyen, egy újonnan megkeresztelt testvérnő nagylelkű segítséget nyújtott egy telek adományozásával. A telken egy nagyobb Királyság-termet építettek, melyet  N. H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke által tett 1964-es zónalátogatás idejére be is fejeztek.

Azt a célt tartva szem előtt, hogy alapos tanúskodásban részesüljön a lakott földnek ez a része is, Knorr testvér hat újonnan érkezett misszionáriust jelölt ki Mikronézia különböző részeire a munkára. Ezt mondta nekik: „Lehet, hogy idegennek tűnnek nektek ezek a területek, azt viszont ne felejtsétek el, hogy a Föld bolygón mindig otthon vagytok. Aki valódi külföldi misszionárius volt, az egyedül Krisztus, mert ő az egeket hagyta ott, hogy itt szolgálhasson. Mindaddig ragaszkodjatok a megbízatásotokhoz, amíg a munka el nincs végezve!”

Ezt megelőzően néhány éven át az utazófelvigyázók évente egyszer teherhajóval beutazták a szigeteket. Meglátogatták a szigeteken a nagyon csekély létszámú Tanúkat, ők maguk is tanúskodtak ahol csak kikötött a hajó, és tovább buzdították az előző látogatásokkor érdeklődést mutató személyeket. Knorr testvér azt javasolta, hogy évente kétszer tegyék meg a körzetlátogatásokat repülőgéppel.

Utazófelvigyázók segítik a növekedést

Ezt a mikronéziai légi utazást 1968 elejétől kezdődően egy hawaii utazófelvigyázó, Nathaniel Miller végezte. Minthogy az idősebb mikronéziaiak közül sokan beszéltek japánul, Miller pedig Japánban már volt misszionárius, logikus volt, hogy  ráesik a választás ennek a megterhelő megbízatásnak az elvégzésénél. Miért megterhelő? „Honoluluból oda-vissza végigrepülni a szigeteket több mint 14 000 kilométer volt” — emlékszik vissza Miller.

Mikor megérkezett Guamra, egy kedveszegett gyülekezetet talált. Nem volt növekedés, és a területet sem munkálták be rendszeresen. Miller azt javasolta, hogy küldjenek Guamra még négy misszionáriust, és legyen még egy misszionáriusotthon a sziget déli csücskén.

Guam és a mikronéziai területek 1969-ben a hawaii fiókhivatal felügyelete alá kerültek. 1970-től kezdődően idősb Robert K. Kawasaki, a Hawaii Fiókbizottság koordinátora is látogatást tett Mikronéziában, évente szolgálva körzetkongresszusokon, kerületkongresszusokon és a misszionáriusotthonokban.

A szellemi pásztorok személyes figyelméből származó eredmények hamarosan nyilvánvalóvá váltak. Guamon az 1970-es „Jóakarat emberei” kerületkongresszus 291 fős csúcslétszámú résztvevőt vonzott; az újságok, a rádió és a televízió pedig naponta adott hírt róla. Ennek ellenére természetesen még mindig több  munkás számára volt hely a szántóföld eme részén. Honnan érkeznek majd?

Robert és Mildred Fujiwara általános úttörők voltak, élelmiszerboltjuk volt Hawaiiban, viszont vágytak arra, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb. Ez az álmuk 1970-ben teljesült, amikor három gyermekükkel — életkoruk nyolc és tizenhat év között volt — Guamra költöztek. Jót tett-e nekik és gyermekeiknek ez az elköltözés? Gyermekeik ma már mind felnőttek és házas emberek. Mindannyian Jehova buzgó szolgái. Két gyermekük a guami fiókhivatalban szolgál, egy pedig úttörő. Amikor Fujiwaráék Guamra érkeztek, még csak egy gyülekezet volt. Abban az örömben van részük, hogy közreműködtek a munka elvégzésében, miközben a gyülekezetek száma kilencre nőtt, és létrejött egy csoport is. A gyülekezetek és a csoport úgy vannak megszervezve, hogy a hat különböző nyelvet beszélő emberekre gondot fordíthassanak. Az 1970-es és az 1980-as években sok család jött még segítséget nyújtani.

Könnyen megjegyezhető fiókhivatalcím

Az 1964-ben épített, és 1969-ben kibővített guami Királyság-termet 1976-ban a Pamela tájfun összedöntötte. „Úgy nézett ki Guam, mintha úthenger lapította volna le a szigetet” — mondta egy testvér.

A szerény méretű összejöveteli hely újjáépítése helyett inkább egy L alakú fiókhivatalt építettek, mely egy irodából, egy nyomdából, hat hálószobából és egy tágas, 400 személyes Királyság-teremből állt, mely egyben kongresszusoknak is helyet biztosíthatott. A falakat acéllal erősített, 20 centiméter vastag betonból építették, hogy kiállja a tájfunokat. Egy Hawaiiból ide költözött testvér ezt a megjegyzést tette: „Akkora volt, hogy azt hittük, ezt sosem töltjük meg. Az egész szigeten csak 120 Tanú volt, úgy kellett minket keresni ebben a nagy helyiségben, mint tűt a szénakazalban.” Ebben az óriási Királyság-teremben pár évvel később már alig fértek el a kongresszusi résztvevők.

 Miller testvér — aki erőteljes kézfogásáról és jellegzetes hahotájáról híres — lett a Guami Fiókbizottság első koordinátora. Két tapasztalt testvér lett társa a bizottságban: Robert Savage, aki vietnami fiókfelvigyázó volt, és Hideo Sumida, aki a Hawaii Fiókbizottságban szolgált.

Amikor elkezdődött a fiókhivatal építése, a postát postafiókon keresztül vették át. Egyik nap a hatóság egyik dolgozója eljött, és azt mondta, hogy házszámokat utal ki, hogy kézbesíteni lehessen a postát. Mikor ráfestette az épületre a „143”-as házszámot, Miller megkérdezte, hogy mi lesz az utca neve. A férfi ezt válaszolta: „Nem tudom. Nézzük meg a térképet, és találjuk ki.” Miller meglepetésére az utcát a hatóság Jehova utcának nevezte el.

Csináld magad építkezések

Egyéb építési munkát is el kellett végezni. Az Egyesült Államokban Jim Persinger az 1980-as évek elején arra a felismerésre jutott, hogy cementgyára túl sok idejét emészti fel, ezért Jene-nel, feleségével együtt úgy döntöttek, hogy egyszerűbb életet  fognak élni. Építettek egy 15 méteres cement hajótestű vitorlást, Petrának nevezték el, és útnak indultak a tengeren Guam felé. Persingerék hajója felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult az építkezéseknél.

Hat mikronéziai szigeten építettek 1982 és 1991 között misszionáriusotthont és Királyság-termet. Nagy kihívást jelentett az építkezés, mivel nem volt építőanyag. Volt olyan építkezés, ahol a testvéreknek kézzel kellett megcsinálniuk a betontömböket. Kis öntőformákba öntötték ki a betont, és hagyták megkötni. Korallt törtek össze, hogy legyen kavicsuk, és homokról is gondoskodniuk kellett. Sokszor használták a Petrát, amikor egyik szigetről a másikra vitték a szállítmányt és a munkásokat. „Amikor Chuukon építettük a Királyság-termet, nem lehetett homokot kapni a szigeten — mondja Jim Persinger —, ezért elhajóztunk egy kis szigetre, ahol nem lakik senki, és a partról zsákokba lapátoltuk a homokot. Ráraktuk a hajóra és visszamentünk az építkezésre.”

Ray Scholze hadmérnöki tapasztalatokkal rendelkezett; ő volt a legtöbb mikronéziai építkezés felvigyázója. Legénységének javát Calvin Arii, Avery Teeple és Miles Inouye alkották, akik azért jöttek Hawaiiból, hogy segítsenek az új fiókhivatal építésénél, később pedig Guamot választották hazájuknak. Ők együtt sokszor rögtönzésszerűen találtak ki dolgokat, hogy elvégezzenek egy munkát.

Új felvigyázás mellett további növekedés

Amikor 1987-ben Miller testvér megtudta, hogy felesége halálos betegségben szenved, elköltözött Guamról. A magas, energikus Arthur White lett helyette a koordinátor, aki már szolgált a Hawaii és a Guami Fiókbizottságokban, és 1981 óta kerületfelvigyázóként is végzett utazómunkát Mikronézia-szerte. Az ő felvigyázása mellett sok változás történt a guami fiókhivatalnál. A fiókhivatali komplexum további két Királyság-teremmel bővült, és egy 1995-ben elkészült építkezés elégítette ki a már igencsak szükségessé vált iroda, gyár és lakószobák iránti igényt.

 Arthur White-tal együtt szolgál még a fiókbizottságban Julian Aki és Salvador Soriano, akik régi misszionáriusok Mikronéziában. Hideo Sumida, a bizottság egyik első tagja sajnos meghalt, miután sok éven át segítette a guami fiókhivatal működését.

Idegen nyelveken beszélni

Guam szigetének fejlődésével együtt növekedett idegen ajkú népessége is. További misszionáriusokat küldtek a szigetre, hogy gondot viseljenek a tagalog, iloko, koreai és kínai nyelvű szántóföldre.

Ernesto és Gloria Gabriel már tizennégy éve tanúskodik a Guam lakosságának egynegyedét kitevő filippínóknak. A tagalog és az iloko gyülekezet együttvéve nagyobb csoportot alkot, mint a szigeteken működő öt angol nyelvű gyülekezet közül bármelyik.

Csangszong Csang, koreai misszionárius 1985-ben érkezett ide. „Olyan forró és párás volt az éghajlat — emlékszik vissza —, hogy feleségemmel naponta többször is zuhanyoztunk, hogy lemossuk magunkról a verítéket.” Ennek ellenére hosszú órákon át prédikáltak a hőségben, elszántságban mutatott példájuk pedig elősegítette, hogy megalakuljon egy kicsiny, de erős gyülekezet.

Guam lakóinak alapos tanúskodásban van részük. Az átlagot tekintve minden 262 lakosra jut egy Tanú.

KIRIBATI, ahol Te Koauaként ismernek minket

Guamra a Királyság-igazságot először a Fülöp-szigetekről hozták el, Kiribatira (ami akkoriban Gilbert-szigetek néven volt ismert) pedig Új-Zélandról. A szigetek brit gyarmatot alkottak, prédikálásunk korlátozás alatt állt, Huia Paxton viszont 1959-ben gyógyszerészként belépési engedélyt kapott, és 1967-ig itt maradt. Gyönyörű korallzátonyok csoportja várta, melyek az egyenlítő mindkét oldalát szegélyezik, és melyek sokszor egészen keskenyek, de mindig nagy itt a hőség és a pára.

Huia a munkája során bejárta a Gilbert-szigetek összes szigetét, közben feleségével, Beryllel és két kisfiával keresték az  alkalmakat, hogy a Bibliáról beszéljenek. Egy pikniken az egyik hölgy megkérdezte az ötéves Stephent, hogy az ő Istenének van-e neve. „Van, Jehova a neve” — válaszolta Stephen. Válasza kérdésre ösztönözte a többieket. Paxtonék nemsokára minden vasárnap egy nagy csoporttal folytattak bibliatanulmányozást.

Mielőtt visszatértek volna Új-Zélandra, Paxtonék egy különleges összejövetelt szerveztek egy lakatlan korallzátonyon. Elhangzott aznap egy keresztelési beszéd, és öt Gilbert-szigeteki személy szemléltette a lagúnában vízbe való bemerítkezéssel Jehovának tett önátadását. E szigetlakók kezdetben tanúsított buzgalma sajnálatos módon lassanként alábbhagyott.

Később egy Gilbert-szigeteki férfi, Nariki Kautu Ausztráliába utazott, hogy egy ottani iskolában könyvelést tanuljon. Ott-tartózkodása alatt a Bibliát is tanulmányozta Jehova Tanúival, és megkeresztelkedett. „Amikor 1978-ban hazajöttem a családommal, kérdezgettük az embereket, hogy vannak-e rajtunk kívül Jehova Tanúi Kiribatin” — emlékezik Kautu testvér. Gyorsan rájött, hogy Jehova Tanúi gyakorlatilag ismeretlenek saját szülőföldjén. „Találtunk egy idősebb házaspárt, és egy férfit a gyerekeivel, de nem voltak szervezett összejövetelek, és a Társulat által kiadott irodalomból semmi nem volt meg kiribati nyelven — mondja. — Kezdtünk minden vasárnap összejönni. Imádkoztunk, olvastunk a Bibliából, s mivel én voltam az egyetlen, aki tudott angolul, én magyaráztam nekik a Társulat kiadványaiból.”

Királyság-terem — nem csak egy épület

A Kiribatin működő kicsiny csoport segítséget kapott, amint 1982-ben megérkezett Paul és Marina Tabunigao misszionárius házaspár, akik ide kapták megbízatásukat. Az összejöveteleket a misszionáriusotthonban tartották, később pedig egy iskolai tanteremben, de Jehova Tanúit mindaddig nem tekintették „rendes vallás”-nak, míg 1991-ben meg nem épült a Királyság-termük. A munka javát nemzetközi önkéntesek végezték, a helybeli lakosok meg elámultak azon, hogy „idegenek” ajánlják fel idejüket és  pénzüket, hogy segítsék az építkezést. A Királyság-terem így kézzelfogható bizonyítékává vált a Jehova népe közötti szeretetteljes egységnek.

Ennek az lett az eredménye, hogy az igazság sokakat vonzott. Egy testvérnő, aki nem sokkal az építkezés után keresztelkedett meg, ezt mondta: „Rendkívüli benyomást tett rám az a tény, hogy ezt a kicsiny gyülekezetet tengerentúli látogatók segítik.” Ennek a „kicsiny” gyülekezetnek 1990-ben 28 hírnöke volt, mára számuk mintegy 70 főre nőtt, ezzel az egyik leggyorsabban növekvő mikronéziai gyülekezetnek számít.

Nagyra értékelik a Társulat könyveit

Amíg 1994-ben meg nem jelent az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv, addig csak traktátusokat és füzeteket tudtak olvasni a saját nyelvükön a helybeli emberek. „Bármelyik kiadványról legyen is szó, csak kevés van meg kiribati nyelven — mondja Edi Possamai misszionárius, aki hűségesen szolgál feleségével együtt —, és kétségtelenül egyik kiadvány sem közelíti meg ennek a könyvnek a minőségét.”

Az Élj örökké könyv már hat mikronéz nyelven jelent meg, és a kiribati nyelven megjelenő kiadás nagy hatást gyakorol az emberekre. Már sok szigetlakót ösztönzött a könyv a Biblia tanulmányozására. Olyat is láttak már, hogy egyesek még a templomba is magukkal vitték az Élj örökké könyvüket.

Kiribatin az emberek beceneveket találnak ki a szigeteiken megtalálható vallások jellemzésére. Minthogy a protestánsok ima közben becsukják a szemüket, ők Kamatu — azaz „altatni” néven ismertek. A hetednapi adventistákat Itibongóknak — vagyis „hét nap”-nak hívják. Hogy hívják Jehova Tanúit? Te Koauának, ami egyszerűen azt jelenti: ’az igazság’.

MARSHALL-SZIGETEK: kezdődhet a szolgálat

Guamon már hosszú ideje voltak Tanúk, mikor egy vállalkozó kedvű amerikai házaspár elvitte a jó hírt Guamtól 3200 kilométerre délkeletre, a Marshall-szigetekre. Powell Mikkelsen és  felesége, Nyoma a Bahama-szigetekre azért szándékozott menni, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb a szükség. Ezt a célt tartva szem előtt, vásároltak egy 10 méteres vitorlást, és Feddhetetlenségnek nevezték el. Mielőtt nekivágtak volna a hajóútnak, Powell kapott egy ajánlatot, hogy legyen a Marshall-szigeteken egy nagy villamos erőmű építésfelügyelője. A Watch Tower Society arra ösztönözte őt, hogy vállalja el az állást. Akkoriban nem voltak Tanúk a Marshall-szigeteken, mert a külföldiek belépése jogi korlátozás alatt állt.

 Miközben Mikkelsen testvér ellátta az erőmű építésével kapcsolatos felelősségeit, feleségével együtt minden alkalmat megragadott, hogy a szigetlakóknak szellemi segítséget nyújtson. A Kwajalein-atollra 1960-ban érkeztek, később a Majuro-atollon is kikötöttek, ahol marshalliul tanultak. Tanúskodásukkor ritkán utasították őket vissza a barátságos szigetlakók, és 1964-ben Powell és Nyoma már 12 bibliatanulmányozást vezetett, ezek közül az egyiket a Majuro-atoll Iroij Lap Lapjával (főkirályával).

Julian Aki és Melvin Ah You misszionáriusok 1965-ben csatlakoztak Mikkelsenékhez a Marshall-szigeteken, és ezek a lelkes testvérek néhány hónap múlva már tudtak annyit marshalliul, hogy előadjanak egy egyszerű prédikációt, ezenkívül megépítettek egy A-vázas misszionáriusotthont is.

Az összejövetelek megtartásához úgy csináltak ideiglenes Királyság-termet, hogy a Feddhetetlenség fővitorláját kifeszítették több pandanuszrúdon, amik le voltak verve a földbe. „Amikor többen lettünk, egyszerűen kifeszítettünk még több vitorlát — mondta Mikkelsen testvér. — Ezután a farvitorla következett, majd nemsokkal ezután az orrvitorla. Mikor már nem volt több vitorlánk, akkor eljött az ideje, hogy építsünk egy »rendes« Királyság-termet.”

Az új misszionáriusok hatása a szigetlakókra

Aki és Ah You az 1966-os szolgálati év elején úgy döntött, hogy ideje jobban megismerni a területüket, így hát lefoglaltak maguknak két helyet egy vasszerkezetű teherhajón, amely a Marshall-szigetek távoli korallzátonyain kötött ki. A 24 napos felfedezőút során a fedélzeten utazott egy frissen házasodott protestáns lelkész is, aki már három éve tartózkodott a szigeteken. Rádióbejelentések értesítettek minden korallzátonyt, hogy „a tiszteletes” és neje hamarosan megérkezik. Mennyire csalódtak a szigetlakók, mikor ez a lelkész tolmácson keresztül beszélt  hozzájuk! Nem vesződött azzal, hogy megtanulja a marshalli nyelvet.

Amikor a lelkész figyelmeztette hallgatóit, hogy kerüljék a fedélzeten utazó „két hamis pásztort”, az emberek még inkább kíváncsiak lettek Jehova Tanúi misszionáriusaira, akik az ő marshalli nyelvüket beszélték, és csodás dolgokat mondtak el a Bibliából. Nemegyszer könyörögtek nekik: „Maradjatok itt, és tanítsatok minket a Bibliára. Majd mi gondoskodunk rólatok. Csak maradjatok a következő hajóig!”

Kultúrsokk éri a körzetfelvigyázót

Amikor Nathaniel Miller 1968-ban először repült Hawaiiból körzetlátogató útjára Mikronéziába, kezdeti útja Majuróra vitte őt. Így emlékszik vissza: „Nem felejtem el a látványt, amikor először láttam meg a Marshall-szigetek kicsi korallzátonyait. A DC-9-es leereszkedett a leszálláshoz, de leszállás helyett újra felszállt, és a repülőtér felett körözött. Amikor lenéztem, embereket láttam, akik disznókat zavartak le a leszállópályáról, hogy üres legyen a leszálláshoz. Volt egy másik akadály is, egy autó parkolt a kifutópályán. Egy csoportnyi ember felkapta, és lesétált vele a kifutópályáról!”

Egy Honoluluból érkező ember számára ez sokkhatást jelentett az eltérő kultúra miatt. A majurói repülőtér „terminálja” a szabad ég alatt volt, kókuszfalevélből épült, a kifutópálya pedig korallból készült. „Nem voltam hozzászokva, hogy korallkavicsok ütődjenek leszálláskor a repülőgép törzséhez” — mondta Miller. Mikor földet ért, őt és csomagjait elhelyezték egy furgon hátuljában, és egy hepehupás, kövezetlen úton a misszionáriusotthonba vitték.

Abban az időben a Királyság-teremnek bádogból volt a teteje, nem voltak falak, padlózat gyanánt pedig csak a föld talaja szolgált. Miller ezt mondja: „Első látogatásom alkalmával tolmács segítségével beszéltem egy 20 fős kis csoporthoz. Előadásomat az szakította félbe, hogy egy jól megtermett sertés sétált be a Királyság-terembe.”

 Hol vannak igazából a halottak?

A Marshall-szigeteki egyházak olyan hitnézeteket is táplálnak tagjaikban, amelyek igencsak szokatlanok. William Maddison protestáns segédlelkész egyszer Julian Akit akarta vizsgáztatni: „A Filippibelieknél Pál azt írja, hogy ’minden térd meghajol Krisztus előtt, a mennyeieké, a földieké és a föld alatt valóké’. Az a kérdésem, hogy kik a föld alattiak?” (Fil 2:10). Amikor Aki testvér elmagyarázta, hogy a halottak, akik fel lesznek támasztva, William ujjongott. Egyházának tanítása zavarta őt, miszerint a „föld alatt valók” a ri menanui-k, a „kis emberek”, akik a Marshall-szigeteki legenda szerint csak az éj leple alatt jönnek fel a földre.

William azonnal megszervezte, hogy családja tanulmányozza a Bibliát Aki testvérrel. Feleségével, Alminával együtt 1966-ban megkeresztelkedtek. 1983 óta vénként szolgál, felesége pedig Mikronéziában a leghosszabb ideje, 28 éve általános úttörő.

A Marshall-szigeteki egyházak azt is tanítják, hogy a pokol egy hatalmas vaslábos az égben, ahol a bűnösök forró vízben főnek. Sailass Andrike sokakhoz hasonlóan hitt ebben az „égi halál” tantételben. Amikor azonban megmutatták neki a Bibliából, hogy a halottak visszatérnek a porba, Sailass elfogadta az igazságot, és 1969-ben megkeresztelkedett (1Móz 3:19). Oroszlánrésze volt abban, hogy telket szerezzenek egy új Királyság-teremhez, és ő volt az első marshalli nyelvű fordító is. 1967-ben megalakult egy gyülekezet Majurón. William, Sailass és a hozzájuk hasonló, felelősséget vállaló helyi testvérek lehetővé tették, hogy Julian Aki és egy újonnan érkező misszionárius, Donald Burgess, továbbmenjen a Marshall-szigetek nyugati részének egyik kicsi korallzátonyára, Ebeyére.

A mintegy négy utcányi méretével Ebeye csupán néhány száz Marshall-szigetlakónak adott otthont, mígnem a közeli Kwajalein-atollon létesült jövedelmező amerikai katonai munkahelyek több mint 8000-re növelték a lakosok számát. A szigetlakók naponta komphajóval járnak dolgozni a hatalmas kwajaleini katonai bázisra.

 Rádióadások a marshalliaknak

A rádiót egész Mikronéziában felhasználják prédikálási eszközként, de a leghatásosabb módon a Marshall-szigeteken használják fel. A Marshall-szigetek aranyhangja néven ismert WSZO rádióállomás az aranynál is értékesebbet kínál a hallgatóknak. 1970 óta a Majuro gyülekezet vénei hetente 15 perces rádió-előadást készítenek marshalli nyelven, főként azzal a céllal, hogy az előadás a távoli korallzátonyokon élő emberekhez is eljusson. A misszionáriusok nemigen tudják megállni, hogy el ne mosolyodjanak, amikor más felekezetek tagjai a rádióadás bevezető énekét fütyörészik: „Mi Jehova Tanúi vagyunk.”

Sok lett a kevésből

A marshalli testvérek a szeretet és a buzgalom kiemelkedő példái. Robert Savage az 1970-es évek végén látogatott utazófelvigyázóként a Marshall-szigetekre, és nem felejti el, milyen üdvözlésben részesült feleségével a Királyság-teremben. Ezt mondja: „Száznál is több testvér és testvérnő sorakozott fel körben, mind kezet fogott velünk és üdvözölt minket. És ahogyan a  Királyság-énekeket énekelték, az egyszerűen gyönyörű volt! Nem volt semmilyen zenei kíséretük, a testvérek és a testvérnők mégis olyan szépen énekeltek több szólamban, hogy csodás melódia született belőle.”

Clemente és Eunice Areniego 28 éve misszionáriusok, a Marshall-szigeteken 1977 óta szolgálnak, és ez idő alatt bámulatos növekedést tapasztaltak. Amikor Julian és Lorraine Kanamu 1982-ben misszionáriusként Majuróra érkezett, a nyilvános összejöveteleken részt vevők száma átlagosan 85 fő volt. Ma már két gyülekezet van, a résztvevők száma pedig átlagosan körülbelül 320 fő. Miért virágzik ennyire a munka? „A szigetek messze vannak a paradicsomi állapottól — mondja Kanamu testvér. — Mindennaposak a szívbetegségek, a szifilisz és a cukorbetegség, ezenkívül gyermekhalandóság sújtja a szigeteket. Az AIDS is megfertőzött már egyeseket. Az emberek elégedetlenek, és az igazsághoz fordulnak.”

SAIPAN: vállalni a kihívást

Az igazság ma Saipanon is virágzik, de ez nem volt mindig így. Kezdetben a misszionáriusoknak nappal a rájuk dobott kövek elől kellett félreugraniuk, este pedig „kísértetházban” laktak. Végül is egy tájfunnak kellett elfújnia a Királyság-üzenetet erre a kemény diónak számító területre.

Amikor Ernest és Kay Manion 1962-ben Saipanra ment, a szigetet a katolikus egyház tartotta ellenőrzése alatt. Ez volt az egyetlen vallás, amit a helybeli emberek valaha is ismertek, s hogy ez a helyzet így is maradjon, a főpap állítólag megsemmisítette az egyháztagjai birtokában lévő néhány darab Bibliát. Ennek az lett a következménye, hogy általánosságban véve az emberek nem hittek a  Bibliában; sajnálatos módon kevesen voltak, akik láttak egyáltalán Bibliát.

A terület annyira nehéznek bizonyult, hogy 1966-ban, amikor Manionék úgy érezték, hogy el kell menniük Saipanról, mindössze egy személy érdeklődése tűnt ígéretesnek. Robert és Sharon Livingstone azonban ott folytatta, ahol Manionék abbahagyták.

„Sokszor, mikor bementünk egy utcába, bezártak minden ajtót és zsalut, így egész délelőtt munkálkodtunk ugyan, de senki nem nyitott ajtót — emlékszik vissza Livingstone testvér. — Fiatal fiúk egy bizonyos távolságból kövekkel dobáltak minket, Sharon pedig gyakran volt szeméremsértő kifejezéseik és gesztusaik szenvedő alanya. Voltak, akik ránk uszították a kutyájukat, az idősebb asszonyok meg, amikor elmentünk mellettük, keresztet vetettek, nyilván azért, hogy megvédjék magukat a gonosztól.”

Hagyják el a misszionáriusok a szigetet?

A spiritizmus egész Mikronézia-szerte burjánzik, Saipanon pedig a misszionáriusotthon — egy bérelt ház — elhagyatott helyen volt, ahol éjszaka rejtélyes dolgok történtek. A misszionáriusok elköltöztek onnan, a misszionáriusotthon ma már ideális környezetben van, közel az óceánhoz és a főúthoz.

Miután öt éve prédikálták a jó hírt Saipanon, rendeztek egy nyilvános filmvetítést, ahol bemutatták a Társulat egyik filmjét. Mindössze egy személy vett részt a vetítésen, egy asszony, aki hébe-hóba ugyan tanulmányozott már négy éve, ennek ellenére időnként még mindig rejtőzködött a misszionáriusok elől. Két évet töltöttek el a misszionáriusok a megbízatásukban, és csak nagy ritkán beszélgettek valakivel. ’Verjék le a lábuk porát’, és menjenek el Saipanról? (Máté 10:14).

 Tájfun bírja rá az embereket, hogy odafigyeljenek

Amikor a misszionáriusoknak már úgy tűnt, hogy itt soha nem fogják meghallgatni őket, akkor 1968-ban egy pusztító tájfun győzte meg az embereket, hogy figyeljenek arra, amit Jehova Tanúi mondanak. A Jean tájfun teljes erejével, óránként 320 kilométeres sebességgel tört Saipanra, s az épületek 90 százalékát romba döntötte a szigeten. „Azt hittem, hogy itt van Armageddon” — mondta a hébe-hóba bibliatanulmányozó.

„Élénken él az emlékezetemben, hogy ott kuporgunk a konyhaasztal alatt — mondta Livingstone testvér. — Ámultan néztük, amint a szél nyomásától a mennyezet és a falak kidudorodnak és visszaereszkednek. A zaj meg olyan volt, mint egy sugárhajtású repülő felszállás előtti zúgása egy tehervonat dübörgésével keveredve. Azért imádkoztam, hogy Jehova terjessze ki védelmének sátorát felettünk. Viszont hogy Sharon is hallhassa imámat, teljes erőmből kellett a fülébe ordítanom.”

Meghallgatást nyert az ima? A közeli katolikus iskola és zárda teljesen megsemmisült, ám a Tanúk öreg, fából készült misszionáriusotthona állt. A tájfun reggel továbbment, az Úr emlékvacsorájának, az Emlékünnepnek az évenkénti megemlékezését pedig aznap este megtartották. Az egész szigeten nagy volt a felfordulás, de a misszionáriusotthonban petróleumlámpa fényénél négy személy békésen összejövetelt tartott. Saipanon sokan kezdtek el azon tűnődni, hogy Isten azért okozta-e a vihart, hogy megbüntesse őket.

Jutalommal jár a kitartás

Végül az asszony, aki négy éven át tanulmányozott, állást foglalt az igazság mellett, és 1970. július 4-én megkeresztelkedett. Aznap keresztelkedett meg Augustine (Gus) és Taeko Castro is. Valamikor Gus katolikus papnak tanult, mégis Taeko volt az, aki az igazságot kereste. Amikor rátalált, tüstént elkezdett járni az összejövetelekre.

 Gus, egy csendes, előkelő megjelenésű csamorro, nem ilyen könnyen jutott meggyőződésre. „Minden vasárnap elhívtak az összejövetelre, de visszautasítottam, mert féltem attól, hogy mit szólnak az emberek — mondta. — Nem akartam, hogy lássanak az összejöveteleken. Közeli kapcsolatban álltam a papokkal, szüleim meg buzgó katolikusok voltak. Még azt hitték volna, hogy elment az eszem.”

Gus azt hitte, hogy szorult helyzete megoldódik, amikor hat hónapra Hawaiiba küldték szakmai képzésre. Egyszer üzenetet talált az ajtaja alatt, egy helybeli úttörő testvér kérte őt, hogy telefonáljon neki. A saipani misszionáriusok írtak hawaii barátaiknak, kérték, hogy valaki keresse őt fel. Gus többször is visszautasította a bibliatanulmányozást, de az úttörő testvér kitartó volt. Azt mondta neki, hogyha a heti egy óra sok, akkor tanulmányozhatnak csak 30 percet is.

„Végül beleegyeztem egy heti 15 perces tanulmányozásba — emlékszik vissza Gus. — De nem azért egyeztem bele, mert tanulmányozni akartam a Bibliát, hanem csak azért, mert keresni akartam legalább egy hibát, és azzal be is fejezni.” Terve visszafelé sült el. Oly érdekfeszítőnek bizonyult a tanulmányozás, hogy nemsokára egyórás tanulmányozást kért hetente kétszer.

Castro testvér hosszú évek óta vénként szolgál a saipani gyülekezetben. Legidősebb fia három évet töltött el a brooklyni Bételben, legidősebb lánya pedig 1990-ben elvégezte a Gileád Iskolát, hogy misszionárius lehessen. Egy másik fia ma vén, egy másik lánya pedig úttörő.

Az egyház képmutatása némelyeket az igazsághoz térít

Számos tényező játszott közre abban, hogy a saipani terület szelídüljön. Egyrészt Jehova Tanúi állhatatosságának a csodájára jártak. Évekkel azelőtt egy gyámsági területi tisztviselő megjegyezte, hogy a Tanúk prédikálómunkája meglehetős felfordulást okozott a közösségben, és megkérdezett egy testvért,  hogy hányan vannak a gyülekezetben. Mikor a testvér megmondta, hogy tizenketten, a tisztviselő ezt felelte: „Tizenkettő! A saipaniak elmondásából nekem úgy tűnt, hogy legalább százan vannak!”

A katolikus egyház képmutatása is arra indította az embereket, hogy figyeljenek oda a Királyság-üzenetre. Egykor a papok azt tanították az embereknek, hogy a „protestánsok éppoly rosszak, mint az Ördög”. Később azt mondták a papok a híveiknek, hogy Jehova Tanúi „rosszabbak a protestánsoknál”, ami ezt a kérdést váltotta ki az őszinte szívű emberekből: „Hogy lehet bármi rosszabb, mint az Ördög?”

Az emberek igazságról alkotott szemlélete oly gyökeres változáson ment át, hogy Mikronéziában ma Saipané az egyik legjobb hírnök-lakos arányszám: 1:276. Egy 350 férőhelyes betonból épített Királyság-termet 1991-ben fejeztek be, ma két nagy gyülekezet, egy angol és egy tagalog tartja itt az összejöveteleit.

Robban a jó hír Tinianon

Tinianra, Saipantól egy alig nyolc kilométernyire fekvő kis szigetre Saipanról jutott el a jó hír. Akik ismerik a második világháború történelmét, azok tudják, hogy 1945-ben Tinian szigetéről szállt fel az Enola Gay elnevezésű amerikai B—29-es bombázó, hogy atombombát dobjon Japánban Hirosimára. 1970-től kezdődően saipani Tanúk időnként azért töltötték Tinianon hétvégéjüket, hogy Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat terjesszék. A folyóiratok rámutattak, hogy Jehova elhatározása szerint minden nemzetben az igazságosságot szerető egyének számára elérkezett annak az ideje, hogy fegyvereikből kapákat csináljanak, és ne tanuljanak hadakozást többé (És 2:4).

De nem voltak Tinianon Tanúk, akik ott is laktak volna, egészen addig, amíg Robert és Lee Moreaux — ők előzőleg Írországban szolgáltak — 1992 áprilisában meg nem érkezett. Magokat viszont már ezt megelőzően is elvetettek.

 A polgármester fia, Joseph Manglona — kinek a politikai szempontból tekintélyes családjába több más tiniani törvényhozó is tartozott — felismerte, milyen értéke van annak, amit Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokban olvas. Arra a meggyőződésre jutott, hogy megtalálta az igazságot, és beszélt róla másoknak is. Rokonai, hogy eltérítsék keresztelkedési szándékától, jól fizető politikai állást kínáltak fel neki, amiből kényelmesen eltarthatta volna feleségét és két gyermekét. Joseph viszont ezt válaszolta nekik: „Kormányotokat nemsokára megdönti Jehova Isten. Miért is akarnám én a részét alkotni?” Szilárd állásfoglalása eredményeként rokonai közül azóta többen vele együtt szolgálják Jehovát.

Csak két évbe telt, hogy miután rendszeres személyes segítséget kaptak az érdeklődők, egy virágzó, 24 hírnökből álló gyülekezet alakult meg. Ma már van Tinianon egy misszionáriusotthon és egy Királyság-terem.

CHUUK: kezdet egy fémből készített barakklakásban

Saipan után a Chuuk-szigetek (korábban: Truk) volt a következő helyszín, ahol az Őrtorony-misszionáriusok rendszeres szolgálata kamatozott. Merle Lowmaster 1961-ben már tett ide rövid látogatást, de Paul és Lillian Williams volt az, aki 1965-ben le is telepedett Chuukon. Harmincnál is több misszionárius edződött hozzá az itteni kezdetleges körülményekhez, közülük ők voltak az elsők.

Amikor 1965-ben megérkeztek a központi szigetre, Moen szigetére, az ott uralkodó vallási intolerancia miatt nehéz volt lakást biztosítani a misszionáriusoknak. Egy üzletvezető végül felajánlotta nekik, hogy kibérelhetik fémből készített barakklakásának a felét. Ez olyannyira felingerelte a katolikus papokat, hogy egyenesen a falu főemberéhez mentek, és követelték, hogy utasítsák ki a szigetről Jehova Tanúit. A falu főembere ezt válaszolta: „Évekkel ezelőtt azzal érkeztetek ide hozzánk, hogy szeressük egymást, most miért mondjátok azt, hogy gyűlöljük egymást?”  A papok erre nem tudtak válaszolni. A misszionáriusok maradtak.

Gyorsan találtak érdeklődő embereket, és nemsokára 30 bibliatanulmányozást vezettek itt a szigeteken, ahol Japánnak valamikor a második világháború idején fő haditengerészeti bázisa volt. A japán flotta nagy részét itt semmisítették meg az amerikai bombázók. Ma a világ minden részéről jönnek a Chuuk-lagúnához könnyűbúvárok, hogy feltárást végezzenek az elsüllyedt hajók és repülőgépek képezte víz alatti temetőben. Akik időt szentelnek annak, hogy az embereket ismerjék meg, azoknak egy másfajta bámulatban van részük. Elszórakozhatnak az élénk fantáziára valló nevek hallatán. Lehet, hogy ilyen nevű emberekkel találkoznak majd össze: Sör, Sziszegés, Lakat vagy Hófehérke. Egy férfi ezeket a neveket adta három fiának: Szardínia, Tonhal, Löncshús.

Aki a Chuuk-sziget lakói közül elsőként tanulmányozott Williamsékkel, az az üzletvezető felesége, Kiyomi Shirai volt, buzgó protestáns asszony, a Keresztyén Leányok Egyesületének egyik képviselője. Férje nem akarta, hogy Kiyomi vallást változtasson, el is költözött tőle, mikor felesége Jehova Tanújaként megkeresztelkedett. Kiyomi keresztelkedése beszéd tárgya lett a szigeten,  részben azért, mert az óceánban keresztelkedett meg, ahol mindenki láthatta. Vannak még mikronéziai szigetek, ahol a mai napig az óceánban történik a keresztelkedés.

Amikor Kiyomit elhagyta a férje, a Chuuk-szigetcsoport egy közeli szigetére, Dublonra költözött. Buzgón tanúskodott, és hamarosan bemunkálta az egész szigetet, kivéve egy házat, ami egy hegy tetején volt. Azért hagyta ki, mert a házban egy idős asszony lakott, akiről azt mondták, hogy szellemidéző médium. Egyszer azonban arra ösztönözte Kiyomit valami, hogy mégiscsak fölmenjen azon a meredek emelkedőn. Meglepetésére az idős asszony, Amiko Kata örömmel fogadta a Biblia üzenetét, s idővel belőle is lelkes úttörő lett.

Sok testvérnő, de csak néhány testvér

Chuuk szigetén különleges dolog jelent kihívást a Tanúknak. Rendkívül kevés a testvér, főleg az egyedül álló testvér! Mindössze két megkeresztelt truk testvér van, és ők mindketten házasok. A szigeteken anyajogú társadalom működik, és a legtöbb férfiról az a hír járja, hogy iszákos, verekedős és erkölcstelen. Ezzel magyarázható az, hogy jelenleg összesen csak öt vén szolgál a három különálló sziget, Moen, Dublon és Tol kicsiny gyülekezeteiben, s ez az öt vén misszionárius. Volt olyan idő a misszionáriusok érkezése előtt, amikor a moeni gyülekezet 23 testvérnőből állt.

„Ez igazi megpróbáltatást tud jelenteni testvérnőinknek — mondja David Pfister, az egyik misszionárius. — A fiatal lányok azzal az elképzeléssel nőnek fel, hogy majd sok gyereket fognak felnevelni, de jelenleg nincsenek fiatalemberek a gyülekezetünkben, akikhez hozzámehetnének. Vannak olyan testvérnőink, akik mélységesen szeretik Jehovát, és tiszteletben tartják azt a bibliai tanácsot, hogy ’az Úrban menjenek férjhez’ (1Kor 7:39). Vannak mások, akiket pont ez gátol abban, hogy Jehovát szolgálják.”

Salvador Soriano, aki ma a Guami Fiókbizottság egyik tagja, 14 évet töltött misszionáriusként Dublonon, ahol ő volt az egyedüli testvér. Ezt mondja: „A Zsoltárok 68:12-t juttatta eszembe,  amelyik azt mondja, hogy az örömhírt vivő asszonyok egy nagy csapat.”

Szokatlan fuvar a Királyság-terembe

Mikronézia-szerte a misszionáriusok szokás szerint az autójukkal vagy furgonjukkal segítenek az embereknek eljutni az összejövetelekre. A szállításnak viszont létezik egy olyan formája is, amit eddig talán csak Barak Bowman próbált ki. Amikor egy hetvenéves tömzsi testvérnő a gyenge egészségi állapota miatt nem tudta megtenni a három kilométeres gyalogutat a Királyság-teremig, Barak megpróbált kitalálni valamit, amivel segíteni tudna. „Szeretnélek elvinni az összejövetelre — mondta —, de csak talicskám van.” Meglepetésére a testvérnő ezt válaszolta: „Jó, nem bánom.”

Képzelhetitek milyen látványt nyújtottak, amint eldöcögtek az erdei úton az összejövetel helye felé — és képzelhetitek milyen erőfeszítést jelentett ez Barak részéről. Reggel hétkor indult el otthonról az üres talicskával, és a 9.30-kor kezdődő programra éppen időben érkezett vissza a Királyság-teremhez a testvérnővel felpakoltan.

 Jehova Tanúinak a szolgálat iránti lelkesedése és az összejövetelek iránti nagyraértékelése jó eredményeket szült. Az 1995-ös Emlékünnepen jelen lévők száma nagyobb volt a Chuuk szigetén élő Tanúk számának tízszeresénél!

POHNPEI: szellemi gyümölcstermesztés

Nem William és Adela Yap volt az első Tanú, aki partra szállt Ponapén (ma Pohnpei), a Csendes-óceán középső részének egyik legnagyobb szigetén. Merle Lowmaster 1961-ben már végzett itt kismértékű tanúskodást, 1965 elején pedig elég hosszúnak bizonyult az itt-tartózkodása ahhoz, hogy kibéreljen egy elhagyatott raktárhelyiséget, amelyet misszionáriusotthonnak lehetett használni. Mikor azonban Yapék megérkeztek, kiderült, hogy elő kell venni a bozótvágókésüket, ha be akarnak jutni az épületbe. „Több napig tartott, míg kivágtuk mindazt, ami hat év alatt ott nőtt — mondja William. — Senki nem volt, aki rendben tartotta volna, így aztán minden elképzelhető féreg és csúszómászó állat tanyája lett.”

Yapék energikus házaspár lévén gyorsan kivívták az emberek tiszteletét bátor és fáradhatatlan prédikálásukkal. Többek között a sziget kormányzójának is tanúskodtak. Vittek neki egy példányt  a New World Translation-ből. A kormányzónak tetszett a világos fordítás, de valamelyest hajlott arra, hogy a borítója alapján alkosson véleményt a Szent Könyvről. Szerinte a zöld borítólap nem „Biblia-kinézetű”. Erre Yapék kicserélték ezt a zöld Bibliát egy luxus kivitelezésű Bibliára, amelynek fekete borítója és aranymetszése volt. Ez már annyira tetszett a kormányzónak, hogy ezt az új Bibliáját használta fel házasságkötéseknél, és amikor eskütételek hangzottak el.

„Konyhatemplomból” a Királyság-terembe

Carl Dannis, aki korábban Pohnpein törvényhozó volt, 1966-ban földtulajdonának a felét odaadta, hogy azon épüljön Pohnpei első Királyság-terme. Carl intelligens, nagyrabecsülésnek örvendő vezető volt, kinézetre alacsony, világosbarna arcbőrű ember, barátságos mélykék szemekkel. Felesége, Rihka Mokil-sziget utolsó királyának a lánya volt. Ez a pohnpei házaspár hetente több alkalommal is tanulmányozta esténként a Bibliát petróleumlámpa mellett, és gyors ütemben haladt a keresztelkedés felé.

A Királyság-terem felépítéséig mind az öt angolul levezetett gyülekezeti összejövetelt Dannisék konyhájában tartották. Ez némelyeket a közösség lakói közül arra késztetett, hogy a Tanúk kis csoportját „Konyhatemplomnak” hívják. Az összejöveteleken tíznél kevesebben vettek részt. Amikor a ponapei nyelvre lefordított „Házról házra” éneket énekelték, a szomszédok gúnyosan ezt mondták: „Ugye a hangyák énekét halljuk?”

 A misszionáriusok új nézőpontból kezdtek tekinteni a területükön rejlő lehetőségekre, amikor a polgármester megengedte, hogy a falu baseball stadionjában bemutassanak egy filmet az 1958-as New York-i nemzetközi kongresszusról. A rádió heteken át jelezte előre a filmbemutatót, s mikor eljött az ideje, az emberek beözönlöttek a kis stadionba. Egy kikeményített lepedőt feszítettek ki póznákra, ez szolgált vetítővászon gyanánt, és az emberek a lepedő mindkét oldaláról tudták nézni a filmet. Hogy hányan nézték meg? Körülbelül kétezren, a sziget lakosságának egyhatod része!

Azóta a „hangyák éneke” hangosabb lett, ma már 130-nál többen jönnek össze minden vasárnap egy kényelmes Királyság-teremben.

BELAU és számos szigete

Merle Lowmaster 1961-ben kezdett felfedezőútján ellátogatott a Palau (ma Belaui Köztársaság) szigetcsoportra is. 1967-ben Amos és Jeri Danielst, Gileád Iskolát végzett házaspárt küldték ide misszionáriusokként. Úgy érezték, mintha a föld legtávolabbi részére lettek volna küldve. „Amikor a repülőgép megérkezett Palaura — emlékszik vissza Amos —, onnan már vissza kellett fordulnia Guamra. Palaunál távolabbi helyekre már nem ment.”

Belauról kiderült, hogy körülbelül 300, szemet gyönyörködtető szigetből áll, egyikük a maga nemében páratlan szigetcsoport, a Rock-szigetek csoportja, a turisták egyik kedvelt helye. A felül sűrű, súlyos trópusi lombozatukkal úgy néznek ki ezek a szigetecskék, mintha zöld gombák hajtottak volna ki a tengerből.

A falusiak ajtóról ajtóra mennek

A palau nyelv tanulásának küzdelmei közepette Daniels testvér és testvérnő elkezdett házról házra prédikálni. Meglepetésükre a kíváncsi falusiak utánuk mentek, és meghallgatták a szomszédokkal folytatott beszélgetéseket is.

Az egyik első tanulmányozójuk egy törzsfőnök fia volt, aki egy távoli, külszigeti faluban, Ngiwalban lakott. Amikor csak  tehette, elutazott Koror szigetére, ahol a misszionáriusok laktak. Folyton unszolta őket, hogy látogassanak el az ő falujába is, és beszélgessenek az emberekkel. Daniels testvér és testvérnő vonakodott ettől az úttól. „Oda csak egy krokodiloktól hemzsegő vízi úton lehetett eljutni — mondja Amos. — De mikor meglátogatott minket a körzetfelvigyázó, akkor végre el tudtunk menni, mert egy másik személy, akivel tanulmányoztunk, ráállt, hogy ő navigáljon bennünket.” Házról házra tanúskodtak a falusiaknak, és 114-en voltak jelen, amikor megtartották a nyilvános előadást.

Segédlelkésznő hirdeti bátran Jehova nevét

Obasang Maddal, a belaui Hetednapi Adventista Egyház lelkes segédlelkésznőjével 1968-ban léptek kapcsolatba a Tanú misszionáriusok. Obasang a férje és az egyházi vezetők ellenzése ellenére gyors ütemben fogadta el az igazságot Isten nevével, a háromsággal és a feltámadással kapcsolatban.

„Egyik nap megkértek a templomban, hogy vezessem a gyülekezetet imával — mondta Obasang. — Tudtam, hogy mennyi bírálatot fogok kapni adventista hittársaimtól, ennek ellenére Jehovához intéztem az imát. Nemsokára otthagytam az egyházat, és csatlakoztam a misszionáriusokhoz a prédikálómunkában.”

Obasang ma már majdnem 70 éves, és annak ellenére végzi 21 éve az úttörőszolgálatot, hogy betegségeket szenvedett el, meghalt a férje és két gyermeke. Kedves, hamar mosolyra fakad; személyiségével a szellemi erő oszlopa.

Kalandos tud lenni a csónakból prédikálás

Amos és Jeri Daniels szándékozott a közeli Babelthuap (a helybeliek közt Babeldaop néven ismert) szigetén is tanúskodni, de nem voltak utak, amelyek összekötötték volna egymással a sziget óceánra néző falvait, melyek csak vízi úton megközelíthetők. Az egyik helybeli testvér kedvességből épített nekik egy csónakot, de nem volt motorjuk. Ekkortájt vett részt Amos és Jeri egy guami kongresszuson. Ott összetalálkoztak egy Egyesült Államokból  jött testvérrel, aki ismerte az egyik csónakmotorgyártó cég vezetőségének elnökét, és hamarosan lett egy vadonatúj farmotorjuk. „Jehovának mindig mindenre van gondja” — jegyezte meg Amos.

A csónakkal végzett külszigeteki tanúskodás egész Mikronézia területén egész napos kirándulást jelent. Alapos felkészülést igényel az út, bele kell kalkulálni, hogy mikor lesz árapály. „Mindig a dagály előtt két órával indulunk, és a következő dagály után két órával később térünk vissza (azaz körülbelül 14 óra múlva), hogy ne érje károsodás a propellert, vagy hogy ne forduljon elő, hogy a csónak megfeneklik” — mondja az egyik misszionárius. Már előre összecsomagolnak élelmet, elegendő irodalmat, egy váltás ruhát, és a biztonság kedvéért mindent műanyag zsákokba tesznek. Amelyik szigeten nincs stég, ott a misszionáriusoknak bele kell gázolniuk az óceánba, hogy beszállhassanak a csónakjukba. És ha eddigre még netán nem lennének vizesek, akkor ezúttal valószínűleg lespricceli őket az óceáni permet, vagy lefröcsköli őket egy hullám az utazás közben. Induláskor, mielőtt ellökik a csónakot a parttól, mindig mondanak imát, és ha viharos az óceán, olykor bizony sok csendes ima elhangzik a csónakban.

A Mikronéziában szolgáló misszionáriusok az évek során megtanulták hogyan navigáljanak mindenfajta időjárási feltételek  mellett a lagúnák vizeiben, és gyakorlottakká váltak a csónaképítésben, valamint a farmotorok javításában.

Bőséges gyaloglás — szíveslátás

Vannak olyan falvak, ahová nem lehet eljutni autóval, de még csónakkal sem; ilyenkor előfordul, hogy a misszionáriusok órákon át gyalogolnak kókuszpálmafasorral szegélyezett gyönyörű ösvényeken a dzsungelben, hogy eljussanak az alázatos emberekhez. Mivel az időjárás forró és párás, a szántóföldi szolgálatban itt a testvérek nem viselnek nyakkendőt, lábbeliül pedig sokszor gumisaru (zori a neve) szolgál.

Harry Denny, aki 21 éve misszionárius Belaun, ezt mondta: „Mindig találunk halló fülekre az igazság vonatkozásában. Ezek a távoli helyeken élő emberek gyakran azzal mutatják ki a vendégszeretetüket, hogy felmásznak egy kókuszfára, leszednek egy friss kókuszdiót, bozótvágóval levágják a tetejét, és megkínálnak egy itallal, közvetlenül az eredeti »csomagolásból«.”

Harry és felesége, Rene két egyedül álló misszionáriussal, Janet Senasszal és Roger Konnóval lakik együtt a misszionáriusotthonban, ők mindketten 24 éve teljesítik megbízatásukat. Ez a négy hűséges misszionárius együttesen járult hozzá ahhoz, hogy a belaui gyülekezetben 60-ra növekedjen a hírnökök száma, a gyülekezeti könyvtanulmányozásokat pedig három nyelven, palau, tagalog és angol nyelven tartsák.

YAP: Jehova rajta tartja a szemét

Jack és Aurelia Watson egy évvel azután érkezett Yapra, hogy Gileád képzett misszionáriusok kezdtek el Belaun szolgálni. A következő évben még két misszionárius érkezett. Annak ellenére, hogy Yap területe kicsi — a legtöbb ember számára ismeretlen is —, Jehova tud ezekről a szigetekről, és szerető törődést mutat lakói iránt. Négy szorosan egymás melletti szigetből áll, hidak kötik össze őket, és az ősi hagyományok éppennyire biztos kötelékek. Yapon olyan nyelvet beszélnek, amit sehol máshol a világon, a pénzük kőből van kivágva, az emberek pedig még nagyjából  mentesek a nyugati kultúra befolyásától. Yap 10 500 lakosa közül még ma is látni férfiakat, akik tarka ágyékkötőben járnak, a nők fűszoknyában, és van úgy, hogy felsőtestük fedetlen.

Merle Lowmaster itt is végzett némi tanúskodómunkát 1964-ben, Jack és Aurelia Watson azonban remélték, hogy ők itt tudnak majd maradni. A japi nyelvet viszont nem volt könnyű megtanulniuk. A kormányhatározatokat tartalmazó néhány füzet és egy katolikus katekizmus volt az egyedüli fellelhető írott anyag. Watsonék figyelték az embereket, és megpróbálták leutánozni a hallottakat. A következő évben volt egy igazság iránt érdeklődő yapi fiatalember is, aki vállalta, hogy ad nyelvleckéket nekik. A misszionáriusok azzal töltötték az első hónapot, hogy megpróbálták vele megértetni azt, amit angolul mondtak, hogy ezután ő is meg tudja nekik mondani, hogyan mondják azt japiul.

Összejövetelek a „bankban”

A helybeli katolikus pap és az evangélikus lelkipásztor — addig egymás ellenségei — közös erőfeszítéssel terjesztett egy  Tanúkat elítélő füzetet. A pap ezenkívül arra használta fel a befolyását, hogy kilakoltassa a misszionáriusokat a lakóhelyükről, új lakást találni meg szinte lehetetlen volt. A pap előre figyelmeztette a telektulajdonosokat, hogy ne adják bérbe telküket a misszionáriusoknak, így a testvérek egy időre a szállodába költöztették a feleségüket, ők pedig egy 3,5×4 méteres viskóban laktak, aminek a padlója be volt szakadva.

Yap leginkább a több száz éves kőpénzéről, a rainak nevezett nehéz, mészkőből készült érméiről híres, melyek mérete a 0,6 méter átmérőjűtől a 3,5 méter átmérőjűig váltakozik. A kőpénz ma már nem használható telek vásárlásához vagy adósság lerendezésére, ennek ellenére becsben tartják történelmi jelentősége miatt. A testvérek számára pedig kiderült, hogy más szempontból is értékes. Amikor már nem volt misszionáriusotthonuk, akkor egy ideig egy nagy fa alatt tartották az összejöveteleket, és a fa alatt kőpénzek voltak kirakva. S minthogy ebben a falusi „bankban” a kőpénzdarabok függőleges helyzetben álltak, kényelmes háttámlákként szolgáltak a közönség számára, a közeli 190 literes dob alakú tartály pedig pulpitusként.

Ellenben még mindig nem volt hol lakniuk. „Úgy nézett ki, mintha ezzel vége is lett volna a munkánknak — jegyzi meg Watson. — De Jehova a segítségünkre sietett.” Egy nappal azelőtt, hogy a misszionáriusok egy guami kongresszusra indultak, este megkérdezte tőlük egy férfi, hogy szeretnének-e kibérelni egy házat. Talán az volt Yapon a legideálisabb építmény, tájfunbiztos betonépület, elég hellyel benne az összejövetelek és lakóhelyek számára is.

Bizonyítják hitüket

Hawaiiból még két misszionárius érkezett 1970-ben, Placido és Marsha Ballesteros. Lassú volt az előrehaladás. „Sokszor megtörtént, hogy csak mi négyen misszionáriusok vettünk részt az összejöveteleken, melyeket a nappalinkban tartottunk” — emlékezett vissza Placido.

 Végül is történt növekedés, amint a helyi testvérek szellemi előrehaladást tettek. Egyikük, John Ralad nehéz helyzetbe került. Amikor John elkezdte tanulmányozni a Bibliát, építési vállalata éppen egy templom építésén dolgozott. Minden oldalról nyomás nehezedett rá, ennek ellenére arra a meggyőződésre jutott, hogy a lelkiismerete nem engedi meg a templom befejezését. Ma már gyülekezeti vénként szolgál.

Yow Nifmednek is komoly döntést kellett hoznia. Amikor 1970-ben először találkozott a Tanúkkal, akkor még két felesége volt. Jehova követelményeihez igazodva rendeznie kellett az egész életét. Ma Nifmed testvér és egy felesége boldogan szolgálja Jehovát. Nifmed testvér ma már vén, és amikor megy az összejövetelekre, 15 rokonát viszi a furgonján.

Jehova népe tényleg mindenütt ott van

„Emberi szempontból Yap csak egy porszemnyi terület a földgolyón, az emberiség milliárdjaihoz képest pedig jelentéktelen az az itt élő pár ezer ember — mondta egyszer Placido Ballesteros. — Jehova mégis gondol ezekre az emberekre. Amikor megérkeztem, álmodni sem mertem volna, hogy itt valaha is megjelenik majd japiul Az Őrtorony havonkénti száma, és majd japi nyelven terjesztünk könyveket ajtóról ajtóra.”

Egy mulattató tapasztalat szemlélteti, hogy milyen alapos munkával történik Jehova nevének ismertetése. Egyszer Placido találkozott egy turistával, aki egy folyó partján ült, kilométerekre távol a turistahelyektől, de az út végétől is hosszú gyalogútra. Megkérdezte tőle, hogy esetleg eltévedt-e, mire a férfi ezt válaszolta:

— Nem, csak egy csendes helyet akartam keresni a lehető legtávolabb, ahol el tudok gondolkozni.

Amikor a turista megkérdezte, hogy Placido miért van itt, ő kifejtette, hogy misszionárius, Jehova Tanúja.

— Hát ez nem igaz! — kiáltott fel a turista. — Brooklynból jövök, nem lakom túl messze a központjuktól, képtelen vagyok elmenekülni maguk elől!

 KOSRAE: itt is ismerik Jehova nevét

Miután egy buzgó pohnpei család részt vett Hawaiion az 1969-es „Béke a földön” nemzetközi kongresszuson, felismerte, hogy mint család ők lehetnek az elsők, akik Kosrae gyönyörű szigetén hirdetik azt a békét, amelyet csak Isten Királysága hozhat el. A kongresszus hatásától fellelkesülten Fredy Edwin elköltözött családjával 580 kilométer távolságra erre a messzi cseppnyi területre az óceán közepén, mely a XIX. században nevezetes bálnavadász kikötő volt. Természetes volt, hogy Edwinék ideköltöznek, mivel Fredy felesége, Lillian a kosraei király lánya volt, és a kosraei nyelv egyike volt a hét nyelvnek, amit Fredy beszélt.

Mielőtt Fredy Edwin Jehova Tanúja lett, annak a protestáns bizottságnak egyik tagja volt, amelyik lefordította  a Bibliát ponapei nyelvre. Kosraéra költözése után fordítói képzettségével hozzájárult az Őrtorony-kiadványok kosraei nyelvű megjelenéséhez. Családjának más tagjai is szorgalmasan hirdetik a Királyság-üzenetet. Egyik lánya, Desina visszautasított egy főiskolai ösztöndíjat, hogy különleges úttörő lehessen, Mikronéziában az első. Egy másik lánya, Mildred általános úttörőként szolgált, Fredy felesége pedig sokszor volt már kisegítő úttörő.

Segítség érkezik, hogy Királyság-terem épüljön

A Chuukról származó Zecharias Polly volt az első mikronéziai személy, akiből misszionárius lett. Része volt a kosraei gyülekezet megalakításában, 1977-ben pedig az ottani Királyság-terem és misszionáriusotthon építésénél is segédkezett.

A Királyság-termet nem hétvégén építették fel. A helyzet az, hogy ezen a protestáns uralom alatt álló szigeten minden vasárnap síri csend van, mert egy „sabbath” törvény tiltja a vásárlást, árusítást, ivást, halászatot, munkát és még a játszást is. A Királyság-termet ennek ellenére elég gyorsan felhúzták ahhoz, hogy a helybeliek a csodájára járjanak. A testvérek mindent, ami helyileg fellelhető volt, felhasználtak, hogy előre gyártsanak, amit csak lehet. Más alapanyagot Pohnpein vették meg, és hajóval küldték ide. Amikor az utolsó szállítmány pohnpei önkéntesek kíséretében megérkezett Kosraéra, az épületnek csakhamar Királyság-terem formája lett. A mai napig használják ezt a termet, nemcsak heti összejövetelekre, hanem kongresszusokra is.

Távolba szakadt gyülekezet dicséri Jehovát

Amikor 1976-ban megalakult a kosraei gyülekezet, olyan távol esett a fiókhivataltól, hogy a havi szántóföldi jelentést amatőr rádión adták le Pohnpeinek. Menetrend szerinti légi járat csak 1979-ben indult Kosraéra. Amikor még hajók szállították a postát, a szigetek közti posta kézbesítése olykor hat hónapig is eltartott.

 Ma már Mikronézia valamennyi repülőterén aszfalt kifutópálya van, ezeken le tudnak szállni a sugárhajtású gépek. De az 1980-as évek elején Kosraéra repülni kalandos vállalkozást jelentett egy hétszemélyes repülőgépen. „Az egyik úton, amikor feleségemmel Kosraéra repültünk, csúnya viharba keveredtünk. Úgy tűnt, hogy eltévedtünk — emlékszik vissza Arthur White. — A pilóta körülbelül 30 méterrel az óceán felett repült, kereste a szigetet. A mögöttünk ülő asszony fennhangon imádkozott. Tudtuk, hogyha a pilóta nem találja meg Kosraét, akkor valószínűleg beleveszünk a tengerbe. De a sziget végül mégiscsak előkerült, és le tudtunk szállni egy keskeny kavicsos úton, amit kifutópályának használtak.”

James Tamura 17 évet töltött misszionáriusként Pohnpei és Kosrae szigetén. Sokak érzését fogalmazta meg ezekkel a szavakkal: „Örömet találok abban, amikor látom a munka növekedését, és amint Jehova neve ismertté válik ezeken a csendes-óceáni, távoli szigeteken.”

ROTA: jó hírnév a kitartásról

Rota kicsiny szigetén, amely alig látszik Guamról, a bejelentések olykor nyilvános hangszórókon hangzanak el. 1970-ben egyszer a polgármester hangja hallatszott; arról értesítette Rota lakóit, hogy Jehova Tanúi vannak a szigeten, és ellátogatnak az otthonaikba. „Kérem, engedjék be őket, és fogadják őket szívélyesen” — szólt a polgármester bejelentése.

Augustine Castro egyike volt az aznap Rotán prédikáló három testvérnek. Rota polgármesterénél hagyott több könyvet is, akit a Saipanon végzett hatósági munkája által ismert. Ez késztette arra a polgármestert, hogy megtegye a lakóknak a bejelentést. Az idelátogató testvérek két órán belül elhelyezték az összes irodalmat, ami a táskájukban volt. Ugyanakkor a papság ellenségeskedése is formát öltött.

A papság beleavatkozik a prédikálómunkába

„Valaki egész biztosan beszélt rólunk a katolikus papnak — mondja Gus. — Egy benzinkútnál voltunk, és egy fiatalember  éppen át akarta venni tőlünk Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, amikor felnézett, és meglátta a papot. Tétovázott, majd idegesen ezt mondta nekünk: »Szeretném megmutatni a papnak, hogy helyes-e ez a könyv.« Néztük, ahogy a pap lapozgatta a könyvet. Mivel valamikor papnak tanultam, engem nagyon jól ismert. Végül ezt mondta a fiatalembernek: »Helyes elfogadni a könyvet . . . amíg valaki meg nem változtatja a vallását.«”

Miután Juan és Mary Taitano 1981-ben erre a katolikusok uralta szigetre kapták megbízatásukat mint különleges úttörők, felerősödött az ellenségeskedés. „A helybeli pap ajtóról ajtóra utánunk jött, és azt mondta az embereknek, hogy Jehova Sátánnak egy másik neve — emlékezik Juan. — Majdnem minden lakásra felragasztotta a következő feliratot: »Katolikus ház. Kérem, tartsák tiszteletben a vallásunkat!« Még fiúkat is felhasznált arra, hogy az irodalmat, amit az embereknél hagytunk, elszedjék és elégessék.”

Gyűlölet és félelem szorongatja a házigazdákat

Taitanóék ugyanolyan csamorro származásúak voltak, mint a rotai lakosok, ráadásul mindketten beszélték a csamorro nyelvet, de még így is nagyfokú gyűlöletet váltottak ki.

„Egyszer egy házigazda megfenyegetett, azt mondta, hogy fog egy baseballütőt, és azzal töri össze minden csontomat — mondta Juan. — Másnap a férfit autóbaleset érte, és eltörte mind a két lábát, és az egyik karját. A falusiak azt mondták, hogy Isten büntette meg a férfit azért, amit mondott, és ennek hatására tartottak Jehova Tanúitól.”

Pozitív hozzáállás a nem pozitív eredmények ellenére

Az utolsó negyed évszázad folyamán a misszionáriusok számtalan órán át prédikáltak a rotaiaknak. Mindezen erőfeszítések ellenére is csak nyolc Királyság-hirdető van a 2500 lakos között, és egy különleges úttörő házaspár is a nyolc fő közé tartozik. Ennek  ellenére a hű Tanúk tovább építik a kitartásról kialakított jó hírnevet, és nem hajlandók kedvüket veszteni.

„Rota kétségtelenül nehéz terület — mondta Gary Anderson misszionárius. — De még a legrosszabb helyzet sem tart örökké. Rota változni fog. Jehova támogatásával semmi sem lehetetlen.”

NAURU igazi gazdagságra lel

A Naurui Köztársaságot hétezernyi lakosával valamikor az egyik leggazdagabb országnak tartották a világon, ám az itteni embereknek is szükségük van a Királyság-üzenetre. Gazdagságuk java abból származott, hogy kicsi szigetük nagy részét elpusztították a foszfát külszíni fejtésével. Távol áll az igazi paradicsomi állapottól, és ma már ennek a szigetnek is komoly pénzügyi gondjai vannak.

A kezdeti erőfeszítések — hogy a Királyság-üzenet eljusson Naurura — elutasításra találtak. Amikor 1979-ben a Marshall-szigetekről idelátogató misszionárius elhintette az igazság magvait, kitoloncolták Naururól, három rendőrtiszt kísérte őt a repülőgéphez.

Kitoloncolása előtt azonban tanulmányozta a Bibliát Humphrey Tatummal. Humphrey egymaga folytatta tovább a tanulmányozást, és amikor Nat Miller utazófelvigyázóként megszakította útját Naurun is, Humphrey kérte, hogy megkeresztelkedhessen. „Mivel a munkánkat illegálisnak tartották, megvártuk, amíg besötétedik — emlékszik vissza Miller. — Körülbelül 30 méternyire besétáltunk a Csendes-óceánba, és a helybeli emberek előtt észrevétlenül megtörtént a vízbe való bemerítése.”

Naurun 1995 előtt tilos volt az ajtóról ajtóra végzett prédikálótevékenység. Külföldieknek még ma sem engedik meg, hogy részt vegyenek a házankénti szolgálatban, de a bennszülött nauruiaknak a kormány ma már megadja a prédikálási szabadságot, így az ottani megkeresztelt Tanúk kis csoportjának lehetőségében áll, hogy nyíltan beszéljen a Bibliáról.

Tatum testvér 1995-ben bekövetkezett haláláig vénként szolgált a naurui kicsiny gyülekezetben. Naurui fordítóként is szolgált,  hogy Tanú-társainak traktátusai és emlékünnepi meghívói legyenek. Noha Jehova Tanúi Naurun kevesen vannak, arra törekszenek, hogy embertársaik figyelmét a szellemi gazdagság értékére irányítsák, olyan gazdagságra, amely örök élethez vezet (Péld 3:1, 2, 13–18).

A Csendes-óceán szigeteiről az a hír járja, hogy az maga egy földi paradicsom. De e mögött a romantikus kép mögött ott rejlik a rideg valóság — sok mikronéziai ember küzd a megélhetéséért. Valamikori egyszerű életmódjukat megrontotta a civilizáció átka — televízió, bűnözés, kábítószer, fertőző betegségek, hogy csak néhányat említsünk. Egyre többen jönnek rá, hogy a Jehova Tanúi által prédikált Királyság-üzenet az egyedüli megoldás növekvő problémáikra.

A mikronéziai prédikálótevékenységet irányító guami fiókhivatal kevesebb hírnökre felügyel, mint a Társulat 103 másik fiókhivatalának a legtöbbje, területe mégis az egyik legnagyobb a világon. Bár ezeken a távoli szigeteken élő testvéreinket és testvérnőinket az óceán nagy vizei választják el egymástól, még így is tapasztalják Jehova szervezetének közelségét. A saját nyelvükön megjelenő bibliai irodalom, a kongresszusok, és az utazófelvigyázók szellemi látogatásai — mindezekre rendszeresen kerül sor —  erőteljesen tudatosítják bennük, hogy egy nemzetközi testvériség részét alkotják.

A Jehova népe közötti szeretetre a megbízatásukat ilyen távoli helyeken töltő misszionáriusokat is emlékeztetik. Minden nyáron megszervezik nekik, hogy elutazzanak Guamra, és részt vegyenek egy kerületkongresszuson, s ezt a kerületkongresszust sokszor kapcsolják össze a zónafelvigyázó látogatásával. Rodney Ajimine, aki már több mint húsz éve misszionárius, és szolgált utazófelvigyázóként is Mikronéziában, egy alkalommal ezekkel a szavakkal fejezte ki, mennyire fontos, hogy minden évben elutazzanak Guamra: „Ez összefűzi a különböző szigeteken élő valamennyi misszionáriust. Mindannyiunknak segít a kitartásban” — mondta.

Ezen a nagy kiterjedésű szigetvilágon egyéb módokon is gondoskodnak testvéreinkről. A Vezető Testület irányítása alatt 1993-ban Kórházi Információs Szolgálat létesült a guami fiókhivatalban, és azóta minden mikronéziai szigetcsoportnak megalakult a Kórházi Összekötő Bizottsága is. A teljes idejű szolgálatban tevékenykedő személyeknek minden évben Úttörőszolgálati Iskolát tartanak, időnként pedig Királyság Szolgálati Iskolán képzik tovább a gyülekezeti felvigyázókat. 1994-ben a guami fiókhivatal Építési Osztályt is létrehozott, amely a mikronéziai Királyság-termek és misszionáriusotthonok tervezését és építését koordinálja.

A misszionáriusok és a hírnökök szünet nélküli erőfeszítése az elmúlt négy évtizedben sok szigetlakónak nyújtott ahhoz segítséget, hogy megismerje és megszeresse Jehovát. Ma már e szigetlakók közül járnak elöl némelyek a helyi gyülekezetekben, és dolgoznak keményen azon, hogy hirdessék Isten szándékát, miszerint az egész föld paradicsommá válik majd.

Még mindig sok a tennivaló Mikronéziában, de hála Jehova szervezete szerető védelmének és irányításának, most válik valósággá az Ésaiás 51:5-ben található jövendölés: „Bennem [Jehovában] reménykednek a szigetek, és az én karomra várnak” (Úf).

[Térkép a 210. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

JAPÁN

MIKRONÉZIA

SAIPAN

ROTA

GUAM

YAP

BELAU

POHNPEI

CHUUK

KOSRAE

NAURU

MARSHALL-SZIGETEK

KIRIBATI

HAWAII

 [Egész oldalas kép a 208. oldalon]

[Kép a 213. oldalon]

Sam és Virginia Wiger az első guami Királyság-terem előtt

[Képek a 215. oldalon]

Fent: Merle és Fern Lowmaster misszionáriusok

Nathaniel Miller, az első Guami Fiókbizottság koordinátora időközben elhunyt feleségével, Allene-nel

[Képek a 216. oldalon]

Guami fiókhivatal és a fiókbizottság (balról jobbra: Julian Aki, Salvador Soriano, Arthur White)

[Kép a 218. oldalon]

A zónafelvigyázó 1994-es látogatására összegyűlt misszionáriusok

[Képek a 223. oldalon]

1., 2. Nemzetközi kooperációban készült Királyság-terem és misszionáriusotthon Kiribatin

3. Nariki Kautu és felesége, Teniti

4. Bibliatanulmányozás Kiribatin

[Kép a 227. oldalon]

Hírnökök az ebeyei Királyság-terem előtt

[Kép a 228. oldalon]

Augustine Castro, buzgó helybeli vén

[Kép a 229. oldalon]

Robert és Sharon Livingstone

[Kép a 234. oldalon]

Szívélyesen fogadják az új misszionáriusokat

[Kép a 236. oldalon]

Ha csónakról tanúskodsz, készülj fel, hogy vizes leszel

[Kép a 237. oldalon]

Konyha helyett Királyság-terem mint összejöveteli hely

[Kép a 237. oldalon]

Carl és Rihka Dannis, az első pohnpei helybeli Tanúk

[Kép a 238. oldalon]

Neal Maki misszionárius és fordító is

[Képek a 241. oldalon]

Obasang Mad, a régi úttörő készen áll a szolgálatra

Balra: Furgonban a csoportos szántóföldi szolgálatra

[Képek a 243. oldalon]

Tanúskodás Yapon

Jobbra: Merle Lowmaster és yapi érmék a falusi „bankban”

[Kép a 246. oldalon]

Biztonságérzetre van szükség, hogy átmenj a kosraei hidakon

[Kép a 246. oldalon]

Fredy Edwin (balra) feleségével, gyermekeivel és unokáival

[Kép a 251. oldalon]

A rotai Tanúk szembenéznek a kihívással