Japán

A KITARTÓAN végzett kemény munka és az egységes célok szerepelnek azok között a tényezők között, amelyek Japánt a II. világháború pusztítása után ahhoz a modern szerephez juttatták, amelyet a világ egyik ipari nagyhatalmaként tölt be. Ez a 125 millió lakosú ország ma legalább annyira ismert fényképezőgépeinek, autóinak, elektromos készülékeinek márkáiról, mint amennyire virágzó cseresznyefáiról, azáleáiról és a 3776 méter magas, hósapkás Fudzsi hegyéről.

A háborút követő teokratikus fejlődése azonban még ennél is sokkal lenyűgözőbb. Az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán végzett mintegy 40 misszionárius, valamint 200 hazai japán hírnök vett részt az 1951-ben Tokióban megtartott kongresszuson. N. H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke azt mondta, hogy örömmel várja azt az időt, amikor a Királyságnak olyan sok honi hirdetője lesz Japánban, hogy nehéz lesz misszionáriusra bukkanni közöttük. Nem sokáig váratott magára az a nap! Tíz évbe telt, míg a misszionáriusok Isten munkatársaiként, Jézus Krisztusra mint alapra építve, az első 1000 japán hírnököt begyűjtötték. Ám 1992-ben már havonta nőtt a számuk átlagosan 1000 új hírnökkel. (Vesd össze: 1Korinthus 3:9–11.) Isten Királysága szolgáinak összlétszáma — a Japánt alkotó szigeteken — elérte a 220 663-as csúcsértéket; több mint 18 év óta minden hónapban új csúcsot érnek el. Ami történt, az izgalmas része az Ésaiás 60:8, 9 beteljesedésének, amely vers így szól: „Kik ezek,  kik repülnek, mint a felleg, s mint a galambok dúczaikhoz? Igen, engem várnak a szigetek.”

Az 1973-as Évkönyv [ang.] némiképp beszámolt Japánnak erről a korai történelméről, egészen 1972-ig, amikor is körülbelül 14 000 volt a hírnökszám, amely magában foglalta a gyorsan fejlődő úttörőszolgálatban tevékenykedő több mint 3000 személyt. Most áttekintjük ezt a történelmet, és hozzávesszük még 25 év eseményeit.

A Királyság-igazság korai magvai

Hogyan vetették el ebben a hagyományosan buddhista és sintó országban a magokat, amelyek ilyen bőséges szellemi aratást eredményeztek? 1911-ben C. T. Russell, a Watch Tower Society akkori elnöke egy tényfeltáró körutat tett Japánban. Beszámolt arról, hogy a kereszténység misszionáriusai meglehetősen csüggedtek, és hogy az emberek általában alig mutatnak valódi érdeklődést a vallás iránt. Úgy érezte azonban, hogy amire az embereknek mégis szükségük van, az a „Királyság evangéliuma”. Az amerikai származású R. R. Hollistert nevezték ki a Társulat képviselőjének Keletre. Traktátusokat és könyveket fordítottak le — beleértve A korszakok terve címűt — és terjeszttettek el milliószámra, elsősorban bérmunkát vállaló helybéliekkel. 1926-ban a japán—amerikai származású Akasi Dzsundzót küldték Japánba a Társulat képviselőjeként. Kóbéban 1927 elején egy fiókhivatalt hoztak létre, amelyet később, de még ugyanabban az évben áthelyeztek Tokióba. 1938-ra a folyóiratokat és könyveket terjesztő kolportőrök száma 110-re nőtt. De fanatikus vallási nacionalizmus söpört végig az országon, ez pedig közvetlenül a II. világháborúhoz vezetett. Azzal, hogy 1939. június 21-én a Todaisa (aminek jelentése: ’Világítótorony Egyesület’, ahogyan akkoriban Jehova Tanúi helyi szervezetét hívták) 130 tagját egyetlen rajtaütésen letartóztatták és bebörtönözték, ténylegesen véget vetettek a szervezett tevékenységnek a háborús évekre.

Sajnos, a fiókfelvigyázó hitehagyó lett a nyomás alatt. Kevés  lojális kivételtől eltekintve, mint amilyen az Isii és a Miura család volt, a Todaisa legtöbb tagja követte a fiókfelvigyázót abban, hogy felhagyott Jehova szolgálatával. Ennek a csoportnak a bukása annak is tulajdonítható, hogy egy embert, Akasi Dzsundzót követték. Ő ugyanis felvette a többnejűség hagyományosan japán szokását, noha már volt felesége. A testvérnő hűségesen folytatta az úttörőszolgálatot New Yorkban több mint 40 éven át. Néhányan a West Manhattan Gyülekezetből még mindig szeretettel emlékeznek vissza rá úgy, mint Ogavacsi testvérnőre. Amikor a háború után Gileád-misszionáriusok érkeztek Japánba, Oszakában a Todaisának egy kiterjedt csoportjára akadtak. E tagok pénzért kereszteltek, de ami még ennél is rosszabb, Akasit követték azzal, hogy nagyon erkölcstelen életstílust sajátítottak el. Elutasították, hogy felhagyjanak ezzel az életmóddal; így hát a gyülekezet tisztasága érdekében körülbelül harmincukat ki kellett közösíteni.

Akik hűségesek maradtak

Velük ellentétben, tekintsünk Isii Dzsidzóra és Macuéra, akik az első japán kolportőrök között voltak. Az 1929 és 1939 közötti években az egész országot bemunkálták. 1939 júniusában letartóztatták és Szendaiban börtönbe vetették őket. Macue még mindig emlékszik magányos bezártságának első évére, amelyet egy parányi, mocskos, bolhákkal teli cellában töltött. Megtagadták tőle a zuhanyozást vagy fürdést, a testét poloskák csipkedték össze. Lefogyott 30 kilogrammra, csak csont és bőr volt, közel járt a halálhoz. Miután átküldték egy másik börtönbe, valamelyest visszanyerte egészségét, majd 1944 vége felé szabadon engedték. Férje hasonló bánásmódot szenvedett el, és később még akkor is kimutatta feddhetetlenségét, amikor többször is visszautasította a vérátömlesztést (Csel 21:25). Hetvenegy éves korában halt meg. Macue a mai napig is hűséges Tanú. Amint megjegyzi: „Legtöbben azok közül, akik a nagy nyomás hatására elhagyták Isten szervezetét, a háború előtt mind jó képességű és intelligens emberek voltak . . . Azok, akik hűségesek maradtak, nem voltak ilyen ragyogó képességűek,  és jelentékteleneknek tűntek. Minden bizonnyal valamennyiünknek Jehovában kell bíznunk teljes szívünkkel (Péld 3:5).”

Egy másik hűséges házaspár Miura Kacuo és Hagino volt, akik 1931-ben léptek be a kolportőri szolgálatba. 1939-ben őket is letartóztatták Hirosimában. Megtagadták, hogy imádatot mutassanak be a császárnak, és hogy támogassák a japán militarizmust. Kacuót nagyon megverték, és börtönben szenvedett addig, míg 1945 augusztusában egy atombomba romba nem döntötte a börtönépületet. Noha csak 38 éves volt, az egészségi állapota teljesen leromlott. Kiszabadulásakor úgy nézett ki, mint egy öregember. Visszatért északra, Isinomoriba, ahol a korábban már kiszabadult Hagino nevelte fiatal fiúgyermeküket, Cutomut.

Hogyan került Kacuo ismét kapcsolatba Jehova szervezetével? Japán vezető napilapja, az Aszahi arról tudósított, hogy Watch Tower-misszionáriusok jöttek Oszakába; öt ifjú hölgy, hogy japán házban, japán módra éljen. Újságírók látogatták meg őket, és egy cikket készítettek, amelyben egy nagyszerű illusztráció szerepelt, amely az öt testvérnőt angyalokhoz hasonlította, akik a cseresznyevirághoz hasonlóan az égből szálltak alá. A cikkben a misszionáriusotthon címe is megjelent. Több száz kilométerre északra Kacuo ráakadt erre a cikkre. Azonnal kapcsolatba lépett ismét a szervezettel, és úttörőnek jelentkezett. Hűségesen szolgált egészen 1957-ben bekövetkezett haláláig.

Napjainkig Kóbéban (Japán) szolgál Idei Mijo, aki most 92 éves. Az igazságban eltöltött 65 éve alatt sok viszontagságon át kitartott. Izgalmas élettörténete Az Őrtorony 1991. szeptember 1-jei számában jelent meg.

„A 49-esek”

A II. világháborút követően sokkal kedvezőbbé vált a helyzet a prédikáláshoz. 1947-ben azonban Akasi Dzsundzo közölte a Watch Tower Society brooklyni (New York) hivatalával, hogy már nem ért egyet a bibliai tanításokkal. Knorr testvér azonnal üzent Hawaiiba, és japán—hawaii önkénteseket kért, hogy  jöjjenek a Gileád Iskola 11. osztályába, misszionáriusképzésre. A hawaii fiókfelvigyázó, aki az 1920-as évek elején J. F. Rutherford titkára volt, a következővel állt elő: „Knorr testvér, mit gondolsz Haslettékről?” Így hát a meghívás kiterjedt Don Haslettre és feleségére, Mabelre is, habár már közel jártak az ötvenhez. A Gileádon Tohara Sinicsi és Tanigava Elsie több mint 20 tanulót tanított a japán nyelvre.

1949-ben „a hawaiiak” — Don és Mabel Haslett, Toma Jerry és Josi, Tohara Sinicsi és Maszako a három gyermekükkel, valamint Tanigava Elsie — elkezdték a szolgálatot a lebombázott Tokióban. Ugyanabban az évben egy ausztráliai csoport követte őket, amely  Adrian Thompsonból, Percy és Ilma Iszlaubból, valamint Lloyd és Melba Barryből állt, akiket a háború pusztította Kóbe városába neveztek ki. Ezeket a Japánban szolgáló első misszionáriusokat kezdték „49-eseknek” hívni. Közülük hatan a megbízatásuk helyén, ahogy a mondás tartja, szolgálatuk teljesítése közben haltak  meg, nyolc másikuk azonban még mindig teljes időben szolgál Japánban és Brooklynban. 1949-ben nyolc helyi hírnök szintén jelentette a Királyság-szolgálatban eltöltött időt.

Növekedés Tokióban

A hawaii csoport figyelemre méltó fejlődést ért el Tokióban. Toma Josi visszaemlékszik, hogy a háborút követően „lövészárokról lövészárokra” munkálták be a területet. Ezt mondja: „Az emberek szegények voltak, és küszködtek, hogy kiheverjék a háború  következményeit. Az élelmiszert jegyre adták, és Don Haslett a szomszédokkal együtt állt sorba a káposztából álló fejadagjáért.” A házigazdák azonban barátságosak és kedvesek voltak, türelmesen hallgattak, míg a misszionáriusok küszködtek a japán nyelvű felkínálással. A misszionáriusoknak meg kellett tanulniuk, hogy levegyék cipőjüket, amikor belépnek egy házba. Majd így kellett belépniük a szomszédos szobába is. De a mennyezetek alacsonyak voltak, így a magas Don Haslettnek a fejét sok, ütésből eredő sebhely ékesítette. Egy-két éven belül „a hawaiiak” szilárd alapot fektettek le Tokióban, ahol most 139 gyülekezet van.

A „49-esek” közül Don és Mabel Haslett felkent Tanúk előrehaladott koruk ellenére csodálatos példát mutattak a szántóföldi munkában. Amikor 1966-ban Don meghalt, hat olyan fiatal testvér vitte az érckoporsóját a Királyság-teremben tartott megemlékezési szertartásra, akiket ő vezetett az igazsághoz, és akik akkoriban a 19 tagú japán Bétel-családban szolgáltak Tokióban.

Mabel nyolc évvel élte túl Dont. Már jócskán a 70-es éveiben járt, amikor vastagbélrákja lett. Az egyik neves tokiói kórházban, amely Toranomonban van, figyelmesek voltak, és beleegyeztek abba, hogy vér nélkül megműtik, azzal a feltétellel, ha két héttel korábban bemegy a kórházba. Az első napon egy fiatal orvos látogatta meg a betegágyánál, szerette volna tudni, hogy miért utasította vissza a vért. Ez nagyszerű bibliai beszélgetésekhez vezetett, amelyek mindennap folytatódtak, egészen a műtét napjáig. Az eset komoly volta miatt négy orvos működött közre a műtétjében. Ahogy Mabel visszanyerte az öntudatát, így kiáltott fel: „Átkozott öreg Ádám!” Mennyire igaz ez! Mabel mindössze egy napig részesült ellátásban az intenzív osztályon, míg négy másik beteg, akin ugyanazt a műtétet végezték el aznap, de vérátömlesztéssel, több napot töltött az intenzív osztályon. És mi történt a fiatal orvossal? Később ezt mondta Mabelnek: „Bár ön nem tudja, de öt orvos volt a műtőben. Azért, hogy megbizonyosodjam róla, nem adnak önnek vért, én is bementem.” Dr. Tominaga Jokohamában folytatta a bibliatanulmányozást. Ma ő, orvos  édesapja és feleségeik tevékeny gyülekezeti tagok. Csodálatos gyümölcs származott egy kórházi tartózkodásból!

Mabel tovább folytatta misszionáriusi szolgálatát a Tokió Mita misszionáriusotthonból kiindulva. Hetvennyolc éves korában a rák ismét előjött, és ágyhoz kötötte őt. Amikor egyik este a misszionáriusok hazatértek, és nagyszerű tapasztalatokat meséltek, amelyeket egy Királyság-híreket terjesztő kampány során szereztek, Mabel ragaszkodott hozzá, hogy felöltöztessék, és kivigyék, hogy Királyság-híreket terjesszen. Arra volt elég az ereje, hogy ellátogasson három közeli házhoz, ugyanahhoz a háromhoz, ahol Japánba érkezése után először tanúskodott. Néhány héttel később befejezte földi pályafutását, és eltávozott égi megbízatási helyére. (Vesd össze: Lukács 22:28, 29.)

Fejlődés Kóbéban

A növekedés Kóbéban is hamarosan nyilvánvaló lett. Az első igazi teokratikus kongresszust Japánban 1949. december 30-a és 1950. január 1-je között tartották meg a tágas kóbei misszionáriusotthon területén. A Kóbéban levő Tarumi iskolájának előadótermében tartott vasárnapi Nyilvános Összejövetelen a jelenlevők száma 101-re nőtt. Hárman keresztelkedtek meg Tarumi tágas közfürdőjében.

A kóbei misszionáriusi csoportból Adrian Thompson figyelemre méltó fejlődést ért el a japán nyelvben, és 1951-ben elsőként nevezték ki körzetfelvigyázónak Japánban. Később ő lett az első kerületfelvigyázó. Sokat tett azért, hogy szilárd alapot fektessen le az elkövetkező nagy növekedéshez. Egy hosszú ideje hűséges új-zélandi úttörő testvérnőnek a fia volt, és első osztályú rögbijátékosként szerzett nevet magának, de amikor a II. világháború kitört, kilépett a sport rivaldafényéből, megkeresztelt Tanú lett, és megkezdte a teljes idejű szolgálatot Ausztráliában. Noha „Tommy” 1977-ben meghalt, sokáig fognak rá emlékezni mérhetetlen energiája és a Jehova iránti ’kizárólagos odaadáshoz való ragaszkodása’ miatt (4Móz 25:11, NW).

 Időbe telt, amíg a misszionáriusok megszokták a japán otthonokat, kultúrát és nyelvet, bár érdeklődésük elsődlegesen arra irányult, hogy megosszák másokkal a bibliai igazságot. „Tigris”, vagyis Percy Iszlaub, egy társaságkedvelő queenslandi (Ausztrália), így mesélt az emlékeiről: „Rengeteg bibliatanulmányozást vezettünk. Nekem 36 volt, Ilmának és a többieknek is körülbelül ennyi. A tanulók a misszionáriusotthonba jöttek tanulmányozni, néhányan mindennap. Az épület minden szobájában bibliatanulmányozások folytak, három vagy több is minden este. A tanulmányozási anyagot kiraktuk magunk elé mind angolul, mind japánul. Úgy segítettünk a tanulóknak, hogy megmondtuk, mennyi sort kell mindkettőnknek lefelé haladva számolnia, amíg a válaszhoz nem érünk. Lassan haladtunk, de bámulatos volt, ahogyan pusztán olvasás által megértették a Szentírást, és ahogyan összehasonlították a kiadványokkal. Még ma is az igazságban vannak!”

A kezdeti időkben a misszionáriusoknak csekély Királyság-irodalmuk volt a prédikáláshoz. Előkerült egy háború előtti kartondoboz Kóbéban a Light (Világosság) című könyv második kötetének japán nyelvű kiadásával, de az emberek azt mondták: „Inkább az első kötetet szeretném először elolvasni.” A Kóbéban elsőkként az igazsághoz jövő japánok közül az egyik azonban, a második kötet elolvasása után kezdett érdeklődni, beérett, majd idővel körzetfelvigyázó lett. Hamarosan „Az Isten legyen igaz” című könyvből származó anyagot használták fel. Néhányan a tanulmányozók közül a könyv fejezeteiről saját fordítást készítettek, amelyről stencillel másolatok készültek, és kölcsönadták a misszionáriusoknak, hogy más bibliatanulmányozásoknál is használják fel. E fordítások közül néhány vitatható volt. Ilma Iszlaub megdöbbent, amikor az egyik ilyen fordítás oldalain lábjegyzetben az „Ilma Iszlaub asszony értelmezése szerint” közbeékelésre bukkant.

Mintegy tíz évvel később, Fukuoka városában Percynek egy fantasztikus tapasztalata volt. Egy Nakata Kimihiro nevű erőszakos  rab, akit korábban lefizettek, hogy öljön meg két embert, bibliatanulmányozást kért a siralomházban, és Percy elkezdett vele tanulmányozni. Ennek eredményeként Kimihiro teljesen felhagyott az „ó ember” szerinti régi élettel. A börtönben megkeresztelkedett, és Percy úgy jellemezte őt, mint az általa valaha ismert legbuzgóbb Királyság-hírnökök egyikét (Ef 4:22–24). Megtanulta a Braille-írást, és átírta rá „Az Isten legyen igaz” című könyvet, ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzetet, valamint Őrtorony- és Ébredjetek!-cikkeket. Ezeket a kiadványokat Japánban különböző helyeken terjesztették el, beleértve olyan iskolákat is, ahova vakok járnak. 1959. június 10-én korán reggel azonban egy rendőrautó állt meg a misszionáriusotthon előtt. Kimihiro kérése az volt, hogy Percy legyen jelen a kivégzésén azon a reggelen. Percy eleget tett ennek a kérésnek. A kivégzőudvaron váltottak néhány szót, végül elénekeltek együtt egy Királyság-éneket. Kimihiro azt mondta Percynek: „Miért reszketsz, Percy? Én vagyok az, akinek idegeskednie kellene.” Mielőtt felakasztották, ezek voltak utolsó szavai: „Ma már teljesen bízom Jehovában, a váltságáldozatban és a feltámadás reménységében. Bár egy rövid időre elalszom, de ha Jehova úgy akarja, találkozni fogok mindnyájatokkal a Paradicsomban.” Meleg üdvözletét küldte szerte a világon élő testvéreinek. Kimihiro az igazságosságnak eleget téve halt meg, életért életet adott — nem reményvesztett, megrögzött bűnözőként halt meg, hanem Jehova önátadott, megkeresztelt, hűséges szolgájaként. (Vesd össze: Cselekedetek 25:11.)

A rák elleni mintegy tíz évi küzdelem után, vagyis 1988. január 29-én Ilma Iszlaub elhunyt Ebinában (Japán), a Bétel-otthonban. Majd Percy a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania tagjaként több ízben részt vett a Társulat évi közgyűlésén, és nagyszerű beszámolót tartott Japánról nem régen; 1996-ban ő is elhunyt.

A nyelvi akadályok ellenére, Melba Barry 1949 végén, Kóbéban végzett szántóföldi szolgálatának első napján bevezetett egy bibliatanulmányozást. Két új hírnököt eredményezett  a tanulmányozás, egyikük Takagi Mijo, aki számos évtizeden át úttörő volt. Később elmondta Melbának, hogy annak idején nagy hatással volt rá, amikor meglátott két misszionárius testvérnőt, amint a sáros mezőn át jöttek, hogy meglátogassák őt. Most, 48 évvel később, Mijo még mindig végzi a szolgálatot, tolószékben, házról házra. Alig három év alatt Melba hét személynek segített elfogadni az igazságot azt megelőzően, hogy ismét Tokióba nevezték ki misszionáriusi szolgálatra. Ezek a személyek éveken át kitartottak, és örömünkre szolgál, hogy az 1995-ös kóbei nagy földrengést is túlélték.

Több misszionáriust a szántóföldre

Az 1950-es év elején a Gileád 11. osztályából öt testvérnő, mivel képtelenség volt részükre megszerezni a belépővízumot Új-Kaledóniába, új megbízatást kapott, amely Japánba, Kóbéba szólt. Közöttük volt Lois Dyer, aki 67 éve végzi az úttörőszolgálatot, és Molly Heron. Társak voltak az utóbbi 49 évben, és jelenleg is együtt szolgálnak a Tokió Mita misszionáriusotthonból kiindulva. Lois élettörténete Az Őrtorony 1980. június 15-ei [ang.] számában jelent meg.

Molly Heron így emlékszik vissza: „A kóbei otthon tágas volt, az Emlékünnepet hat hónappal az első misszionáriusok megérkezése után tartottuk meg. Körülbelül 180-an voltunk jelen, megtöltöttük az ebédlőt és a folyosót, a lefordított előadást pedig néhányan az ablakon át hallgatták.” Azt követően, hogy ezen az összejövetelen elhangzott egy bejelentés a szántóföldi szolgálatról, másnap reggel (vasárnap) 35-en jelentek meg, hogy részt vegyenek a szolgálatban. Barry testvér így számol be róla: „Mindegyik misszionáriusnak három vagy négy újonnan érdeklődő személyt kellett magával vinnie az ajtókhoz, és mivel a misszionáriusok még nem beszélték folyékonyan a nyelvet, a házigazdák odafordultak japán társainkhoz, és velük beszélgettek tovább. Hogy mit mondtak ezek az újonnan érdeklődők a házigazdáknak, arra sohasem jöttünk rá!”

 1950. június végén hirtelen kirobbant a koreai háború. A Japánban szolgáló misszionáriusok természetesen tudni akarták, hogyan boldogul Koreában szolgáló nyolc osztálytársuk. Nem kellett sokáig várniuk. A háború kitörését követő második napon néhány kóbei misszionárius egy munkásvonaton tért haza. Ugyanabban az időben az ellenkező irányból is érkezett egy vonat az állomásra. Amikor a két vonat elindult, hát kit láttak meg a kóbei misszionáriusok! A koreai misszionáriusi csoport nyolc tagját, a másik peronon állva. Micsoda viszontlátás! A Koreában szolgálók a civileket szállító utolsó repülővel tudtak kimenekülni az országból. Így most a kóbei otthonban a misszionáriusok száma 10-ről 18-ra nőtt. A nagyrészt romokban álló város területén nagyon alapos tanúskodás történt.

Scott és Alice Counts hamarosan továbbutazott a tokiói otthonba, októberben pedig mind a nyolc koreai misszionárius a Nagojában megnyitott új otthonba költözött. A koreai csoportból egyedül Don Steele és felesége, Earlene tért vissza Koreába, amikor a helyzet megengedte.

 A szántóföldek érettek az aratásra

Grace és Gladys Gregory azok között voltak, akik létrehozták a nagojai otthont. A területet érettnek találták az aratásra. 1951 áprilisában Grace találkozott a 18 éves Szugiura Iszamuval, aki egy zongorakereskedésben dolgozott. Gladys így emlékszik vissza: „Iszamut az anyukája az egyik sintó felekezet tanításai szerint nevelte fel, és azt mondták neki, hogy Japán sinsú [isteni föld], valamint hogy a kamikazéval [isteni széllel] fogják megvédeni Japánt, és ez fog segíteni nekik megnyerni a háborút. A japán istenekbe vetett hite összeomlott, amikor Japán kapitulált, és Iszamu megtapasztalta a háború okozta szörnyű gazdasági körülményeket és az élelmiszerhiányt. Az apukája rosszultápláltság miatt halt meg a háború befejeződését követő évben. A fiatal Iszamu válaszolt a paradicsomi földön való élet reménységére, és 1951 októberében megkeresztelkedett egy körzetkongresszuson.”

Körülbelül 50 misszionárius vett részt ezen a kongresszuson, mintegy 250 japán személlyel együtt. Iszamura mély hatást gyakorolt az, hogy a misszionáriusok előítélet nélkül, szabadon elvegyültek a japánok között, noha a II. világháború csak hat évvel korábban ért véget. A Gileád Iskolát, a körzet- és kerületmunkát is magában foglaló 45 évi teljes lelkű szolgálat után Szugiura testvér most az ebinai Bételben szolgál a fiókbizottság tagjaként.

Gladys Gregory visszaemlékszik arra az esetre, amikor meglátogatott egy hölgyet, aki csak névlegesen volt buddhista, később pedig a kereszténység egyházaihoz fordult, ám csalódottan ezeket is elhagyta. Kiábrándult lett, amikor a lelkipásztorok nem tudták világosan elmagyarázni, ki Isten, és hogy miért nem használják Isten személyes nevét, noha közel 7000-szer fordult elő a hölgy Bibliájában (a Bungotaiban, ami egy régi, klasszikus változat). A lelkésze, ahelyett hogy megválaszolt volna a hölgy számos kérdésére, azt mondta, hogy „csak higgyen”. A hölgy hozzájutott Az Őrtorony egy példányához, amit Gladys helyezett el a hölgy ajtószomszédjánál (1951 májusától kezdve Az Őrtorony japánul havi kiadásban jelent meg). Nagy hatással volt a hölgyre, amit olvasott,  ezért ő kereste meg Gladyst. Ezzel a tapasztalattal kapcsolatban Gladys később ezt mondta: „Mihelyt meglátta a kérdéseire a bibliai válaszokat, azok megérintették a szívét. Azon nyomban eljött a Gyülekezeti Könyvtanulmányozásra. Ott meghallotta a következő napi szolgálatra vonatkozó bejelentést, és kifejezte vágyát, hogy ő is szeretne elmenni. Próbáltuk őt lassítani azzal, hogy elmondtuk, először még tanulmányoznia kell egy kicsit. Azt válaszolta: »Rendben van, tanulmányozni fogok, de a szolgálatba is el akarok menni!« Így tett, és az első hónapban több mint 50 órát töltött a szolgálatban! Egy éven belül megkeresztelkedett, elkezdte az úttörőszolgálatot, később pedig mint termékeny különleges úttörő szolgált. Nyolcvan évesen még mindig az úttörőszolgálatban van.”

Jehova adta a növekedést

Öt misszionárius testvérnő, aki 1951-ben Oszakába volt kinevezve, azon örvendezett, hogy milyen sok ember jön közvetlenül a misszionáriusotthonba tanulmányozni. De ezeknek az új misszionáriusoknak nehézséget okozott, hogy egyik japánt megkülönböztessék a másiktól. A Svájcból való Lena Winteler így meséli: „Amikor az emberek megérkeztek, mind az öten egy csoportban mentünk ki hozzájuk, mert ők tudták csak kiválasztani, hogy melyikünk tanulmányoz már velük.” A misszionáriusok a japán szokást igyekeztek utánozni, és papucsokat raktak ki sorba,  hogy amikor az otthonba vendégek jönnek, azt használják. De azt nem tudták a misszionáriusok, hogy különbség van a vendégpapucs és a mellékhelyiségben használatos papucs között. Egy nap az egyik tanulmányozó félrehívta Lenát, és elmagyarázta: „Nem szoktunk kitenni toalettpapucsot vendégeknek!” A misszionáriusok fokról fokra tanultak valamit.

A kóbei misszionárius testvérek időről időre ellátogattak Oszakába, hogy az öt egyedül álló testvérnőnek segítséget nyújtsanak. Mindössze maroknyi hírnök volt abban az időben egész Oszakában. Egy alkalommal Lloyd Barry csatlakozott néhány oszakai misszionáriushoz, amikor Kosienbe mentek a hatalmas baseballstadionba egy szabadtéri opera-előadásra. Egyikük megjegyezte: „Hát nem lenne csodálatos, ha valamikor egy kongresszus alkalmával megtöltenénk ezt a stadiont?” Ez lehetetlennek tűnt.

1994 vége felé Barry testvért, aki jelenleg a Vezető Testület tagja Brooklynban, meghívták, hogy tartsa meg az átadási beszédet az újonnan épült Hjógói Kongresszusi Terem felavatásakor, amely terem 52 gyülekezetet szolgál ki a kóbei térségben. Gyönyörűséges összejövetel volt, amelyen néhányan az első japán hírnökök közül is jelen voltak. Ennél egy még nagyobb összejövetelt,  egy kongresszust terveztek a következő napra. És hol tartották ezt meg? Nem máshol, mint a Kosieni Baseballstadionban! Több mint 40 000-en gyűltek össze, és micsoda rendezett csoport volt! Telefon-összeköttetés által Japán egész területén sokan mások is részt vettek e programon 40 egyéb helyszínen. Így hát 254 000 volt a jelenlevők létszáma — többen voltak, mint az 1958-as, hatalmas New York-i kongresszus résztvevői. Milyen csodálatos ’növekedést adott’ Jehova Japánban! (1Kor 3:6, 7).

1951 elején Jokohamában megnyitottak egy misszionáriusotthont. Ez a város szintén nagyon termékeny területnek bizonyult. Gordon Dearn volt az első otthonszolga, azóta megözvegyült, teljes idejű szolgálatát azonban folytatja a tokiói fiókhivatalban, Ebinában. Jelenleg 114 gyülekezet van Jokohamában, a növekedés pedig folytatódik, mivel a helyi testvérek ott folytatják tovább, ahol a misszionáriusok abbahagyták.

1952-ben Kiotó városában is létrehoztak egy misszionáriusotthont. Oszakából és Kóbéból misszionáriusokat küldtek át, hogy csatlakozzanak az ottani, új misszionáriusokból álló buzgó csoporthoz. Lois Dyert és Molly Heront is áthelyezték Kóbéból Kiotóba 1954 áprilisában.

Kiotóban körülbelül ezer templom van, szinte minden sarkon egy. A várost nem bombázták le a háború alatt, azért hogy megmaradjanak a templomok. Lois így emlékszik vissza: „Ott-tartózkodásunk alatt találkoztunk Mima Sodzóval, aki élelmiszer-nagykereskedő volt, és felépülőben volt otthon egy hosszas betegségből. Bár buzgó buddhista volt, azt mondta nekem, hogy szeretne hallani az igaz Istenről. Nagyon könnyű volt vele bibliatanulmányozást kezdeni. Később a felesége és leányai is tanulni kezdtek, és az egész család az igazsághoz jött. A szeretetre méltó Sodzo a Kiotói Gyülekezet egyik szellemi pillére lett.”

A Svájcból való Margrit Winteler csatlakozott a nővéréhez, Lenához, Kiotóban. Rájött, hogy ebben az új megbízatásban a szó nélküli beszédhez ugyanúgy hozzá kell szoknia, mint az élőbeszédhez. Például, egy férfi, aki úgy gondolta, jobb ha a felesége  dönti el, hogy elfogadja-e az irodalmat, egyszerűen talán a kisujját mozgatva jelezte, hogy a felesége nincs otthon. A feleség viszont talán a hüvelykujját tartotta fel, ami a férjet jelképezi, és azt jelenti, hogy a férj nincs otthon. Margrit arra a felismerésre jutott, hogy amikor az emberek Kiotóban a felkínált folyóiratokat csak nézegetik, óvatosan végiglapozzák, akkor valójában a testbeszédükkel elutasítják a folyóiratokat, és azt akarják, hogy ezt ő ismerje fel, anélkül hogy nekik nemet kellene mondaniuk. Semmi esetre sem volt azonban minden válasz elutasító, sem szóban, sem testbeszéddel. Jehova Tanúinak jelenleg 39 virágzó gyülekezetük van Kiotóban.

Megbirkózva a hideg telekkel és egy új nyelvvel

Amikor 1953-ban Hawaiiból még több misszionárius érkezett Japánba, közöttük volt Adeline Nako és társa, Lillian Samson, akiket Szendai északi, hideg városába küldtek. Az éjszakai hőmérséklet lecsökkent –5 °C-ra. Don és Mabel Haslett az előző év októberében megalapították Szendaiban az új misszionáriusotthont, Tohara Sinicsi és Maszako pedig csatlakozott hozzájuk. Mivel a hawaiiak a trópusokon nőttek fel, kihívásnak bizonyultak számukra a szendai hideg telek. „Friss, mélyhűtött hawaiiak”-ként váltak ismertté.

Lillian így emlékszik vissza: „Ez volt az első alkalom, amikor azt tanultuk, hogyan vágjunk fát a tűzhely begyújtásához. Csak a konyhában volt meleg, így az ágyat egy hagyományos japán fém ágymelegítővel, a jutanpóval próbáltuk meg felmelegíteni. A nap folyamán isi-jakiimót [kövön sült édesburgonyát] vettünk, amelyet beraktunk a zsebünkbe, hogy melegítse a kezünket, aztán pedig megettük ebédre.”

Nem csak a hideg okozott azonban gondot. Amíg a misszionáriusok a japán írásjelek olvasását meg nem tanulták, kellemetlen helyzetekbe kerültek. Adeline még mindig nem felejtette el azt a napot, amikor egy vészcsengőt nyomott meg, azt gondolva, hogy egy piros ajtócsengő, azért mert nem tudott japánul  olvasni. Az emberek kirohantak a lakásaikból, hogy megnézzék, mi történt. Alaposan összeszidták emiatt.

A kezdeti években Japánban szerzett személyes tapasztalataiknál azonban sokkal több dolgot foglalnak magukban ezeknek a misszionáriusoknak az emlékei. A sok ezer japán testvér és testvérnő, és azok az események, amelyeken közösen vettek részt velük, mind helyet kaptak „családi albumukban”. Meghívunk, hogy szemléld meg velünk együtt ennek az albumnak a lapjait, miközben olyan eseményekre tekintünk vissza, amelyek hozzájárultak a teokratikus szervezet növekedéséhez Japánban.

A különleges úttörők új területeket nyitnak meg

A különleges úttörők tevékenysége jelentős tényező volt a Királyság-üzenet elterjesztésében az ország távoli tájain. Néhányukat személyesen a misszionáriusok képezték ki, és ugyanolyan mértékű buzgalmat tanúsítanak Jehova iránt, mint ők. A misszionáriusok munkájával egyidejűleg ezeket a japán különleges úttörőket kisebb és nagyobb városokba küldték. Noha a korai különleges úttörők közül sokat röviddel azután neveztek ki, hogy megkeresztelkedtek, rendkívüli önátadást és állhatatosságot tanúsítottak.

Mindössze egy évvel és négy hónappal azután, hogy Vakui Hiszako megkeresztelkedett, megkapta a kinevezését. Ő és társa, Szató Takako 1957 óta különleges úttörők együtt. Közös erővel kilenc megbízatási helyen több mint 80 személynek segítettek, hogy megkeresztelt Tanú legyen.

Azzal kapcsolatban, hogy mit eredményezett Jehova áldása a Hiszako által vezetett első bibliatanulmányozások egyikén, ezt mondja: „A hölgy buzgó templomba járó volt, de azt mondta, hogy »ha bibliatanulmányozásról van szó, akkor azt mindennap megtehetem«. Miután megtudta, hogy Isten neve Jehova, és ő Jézus Atyja, otthagyta az egyházat, és hamarosan kint volt a szántóföldi szolgálatban.” Nem csökkent a buzgalma akkor sem, amikor egy nagyon hideg vidékre költözött, ahol nem volt gyülekezet.  Ma a férje és négy gyermeke mindnyájan az igazságban vannak. Három fia vénként szolgál, lánya pedig különleges úttörő.

Amikor Hiszako és Takako a Jamanasi prefektúra területén levő Curuban voltak, azt figyelték meg, hogy nagyon lassan indult meg a növekedés. Csak négy-öt jelenlévő volt az összejöveteleken. A körzetfelvigyázó arra gondolt, hogy talán egy sokkal gyümölcsözőbb területre kellene kinevezni őket, de a testvérnők nem lelkesedtek azért, hogy elhagyják Curut. Erőteljesen érezték, hogy ha Jehova Curuba küldte őket, kell hogy legyenek ott neki juhai. A körzetfelvigyázó ezt mondta hát nekik: „Ha ezen a hétvégén a nyilvános előadásra 18 ember eljön, továbbítom a Társulatnak a kívánságotokat, hogy ezen a megbízatási helyen maradjatok.” Az úttörők szentírási értelemben mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a vasárnapi összejövetelre az emberek eljöjjenek. Bámulatos, 19 jelenlévő volt! A következő héten a jelenlévők száma ismét négy-öt főre csökkent, de ennek ellenére az úttörők tovább folytathatták munkájukat ezen a területen. Ma a Curui Gyülekezet nagyszerű hírnökök csoportjából áll, és van egy szép Királyság-termük.

Kobajasi Kadzuko egy másik különleges úttörő, akinek a szolgálata 40 éven át új területek megnyitására terjedt ki. Amikor Pauline Green, egy kiotói misszionárius először találkozott vele, Kadzuko már kutatta, hogy mi az élet célja. Pauline megmutatta neki a Prédikátor könyve 12:15-öt, amelyet Kadzuko kielégítőnek talált. Arra a következtetésre jutott, hogy ennek a misszionáriusnak az életmódja áll a legközelebb ahhoz, ahogyan egy kereszténynek élnie kell, ezért ilyen életformát tűzött ki a saját céljául. Mindössze három éve keresztelkedett meg, amikor kinevezték különleges úttörőnek. Különleges szolgálata során hamarosan kezdte érezni Jehova szerető, védelmező kezét, és jó eredményeket ért el. Kadzuko azt is megértette, hogyan éreznek az emberek a falvakban — a döntésüket befolyásolja az attól való félelem, hogy mások mit gondolhatnak róluk. Hogyan küzdött meg ezzel a helyzettel? Így meséli: „Erőfeszítést tettem, hogy a  barátjuk legyek. Szeretem az embereket, és bármerre jártam, megpróbáltam arra gondolni, hogy Jehova is szereti őket. Így hát könnyű volt a barátjukká lennem.”

1971 márciusában a fiókhivatal több új különleges úttörőt küldött ki, hogy elszigetelt területeken prédikáljon. Jellemző példája ennek két fiatal testvérnő, akik épp csak beléptek húszas éveikbe; Idei Akemit, Idei Mijo fogadott leányát (most Ohara) és Josioka Kadzukót (most Tokumori) Kagába nevezték ki, amely Japán középső részén van. Addig a szüleik és a saját gyülekezetük „védőszárnyai” alatt szolgáltak. „Most azonban megváltoztak a dolgok — idézi fel Kadzuko. — Mi voltunk a jó hír egyedüli hirdetői azon a területen, ahova küldtek bennünket.” A testvérnők, azért hogy segítsenek, hogy megtörjön a jég azoknál az embereknél, akik bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, a helyi nyelvjárásban bemutatkozást gyakoroltak be, pontosan ugyanazzal a hanghordozással, ahogyan az emberek beszéltek. Az igazságot elfogadók között volt három fiatal férfi az egyik futócsapatból. Kadzuko elbeszéli, hogy amikor a három férfi elkezdett a szántóföldi szolgálatba járni, nehéz volt velük lépést tartani. Mivel hosszútávfutók voltak, az egyik tanyaháztól szó szerint futottak a másikig.

A korábban ki nem utalt területeken a buzgó különleges úttörők tanúskodása nyomán a gyülekezetek és elszigetelt csoportok száma 1976 januárjában elérte az 1000-et.

Fejlődés Okinaván

Az Okinava-szigeteken is előrehaladást értek el. A II. világháborút követően az 1 200 000 lakosú szigetek az Egyesült Államok fennhatósága alá kerültek. Az okinavaiak nyugodtak, türelmesek, szívélyesek és barátságos természetűek. Okinavai testvéreink és testvérnőink is kinyilvánítják a kitartás és az igazság iránti buzgalom nagyszerű tulajdonságát.

Amikor Okinavát a japán fiókhivatal felvigyázása alá jelölték ki, Lloyd Barry, aki akkor már fiókfelvigyázó volt Tokióban, első  alkalommal látogatott el Okinavára, 1953-ban. Már várt rá négy testvér, mind a Fülöp-szigetekről valók voltak, és a háború utáni helyreállítási munkákban vettek részt; a testvérek azonnal az amerikai katonai börtönhöz hajtottak vele, ahol őrizetben volt három katona. Ezek a fiatal férfiak ugyan állást foglaltak a bibliai igazság mellett, de tapintatlanul tették. Túlzásokba estek. Például késő éjszaka nem hagyták aludni az egész intézményt azzal, hogy hangosan Királyság-énekeket énekeltek. Segítséget kaptak, hogy kiegyensúlyozottabbak legyenek. Mellesleg, ahogy a börtön káplánja megjegyezte, az ő meglátása szerint Krisztus Királysága még ezer évvel távolabb van. Később e három fiatal közül az egyik a brooklyni Bétel-család tagjaként szolgált; mind a hárman a keresztény gyülekezet felelősségteljes szolgái lettek. E látogatás alatt egy összejövetelt tartottak, amelyre több mint száz szigetlakó gyűlt össze egy fémbarakkban.

Egy okinavai származású nő, Higa Josi is a jelenlévők között volt ezen az összejövetelen. Okinaván az a szokás, hogy az elhunyt  földi maradványait egy nagy barlangban helyezik el, amelynek bejárata alakra hasonlít a női méhhez — ezzel jelzik, hogy aki meghal, arra a helyre tér vissza, ahonnan jött. Josi egy ilyen barlangban talált menedéket a borzalmas okinavai csata idején a II. világháború alatt. Ahogy szétnézett az emberi maradványokon, meggyőződött arról, hogy a halottak valóban holtak. A bibliatanulmányozás során könnyen elfogadta a Bibliának a halottak állapotáról szóló tanítását és a feltámadás csodálatos reménységét.

Josi lett az első okinavai hírnök és általános úttörő. A helyi rádióállomás lelkesedett aziránt, hogy bibliai előadásokat sugározzon, de a kereszténység papsága elhanyagolta, hogy programokról gondoskodjon. Látható volt azonban, Josi készségesen vállalja, hogy ezt az űrt betöltse. Így Josi Az Őrtorony folyóiratból hónapokon át felolvasott cikkeket.

Hamarosan lehetővé vált, hogy körzetkongresszust rendezzenek a 12 új, helyi hírnöknek; a programrészeket japánul tartotta  meg Adrian Thompson és Lloyd Barry felváltva. A munka gyorsan terjedt, ugrásszerűen nőtt a hírnökök és úttörők száma.

Higa Josi 1954 májusában kezdte el az úttörőmunkát. Hűséges úttörőszolgálatának 43 éve alatt több mint 50 személynek segített megtanulni az igazságot, első ’ajánlólevelei’ közül sokan a helyi suri egyházból jöttek ki (2Kor 3:1–3). Úttörőmunkáját Ginovanban folytatta.

Egy másik lelkes Tanú Tomojori Micuko, egy özvegyasszony, aki leányával, Maszakóval együtt kezdte az úttörőszolgálatot 1957-ben, Suriban, Okinava hajdani fővárosában. Micuko szeme még mindig felragyog, amikor az elmúlt 40 évről beszél, arról, hogy mennyire élvezi jelenleg is az úttörőszolgálatot, és szeret arról a sok emberről is beszélni, akinek segített elsajátítani az igazságot, amely örökké tartó élethez vezet.

A Watch Tower Society 1965-ben egy fiókhivatalt létesített Okinaván, ahol egy hawaii misszionárius, Tohara Sinicsi lett a fiókfelvigyázó. (Ő egyébként okinavaiak leszármazottja.) Ez az elrendezés azután is megmaradt, hogy a szigetek 1972-ben visszakerültek a japán kormány fennhatósága alá. Amikor 1976 februárjában létrehozták a fiókbizottsági elrendezést, Tohara  Sinicsit, James Lintont (ausztráliai misszionáriust) és Une Csukicsit (okinavai születésű Gileád-végzettet) nevezték ki, hogy a bizottságban szolgáljanak.

Állhatatosságra van szükség

Az 1976-os szolgálati év során egy abbeli erőfeszítés keretében, hogy a jó hír prédikálását kiterjesszék, különleges úttörőket küldtek más olyan szigetekre is, melyek az okinavai fiók felvigyázása alá tartoztak. Néhány szigeten jó volt a reagálás. Más szigeteken sok évbe telt, míg az emberek felül tudtak kerekedni a szokásokon, babonákon és az erős családi kötelékeken. Nagy állhatatosságra volt szükségük azoknak a különleges úttörőknek, akiket arra jelöltek ki, hogy ott munkálkodjanak. A helyiek részéről a kívülállók iránt megnyilvánuló nagyfokú bizalmatlanság miatt gyakran szinte lehetetlen volt szállást találni, annak ellenére, hogy sok ház üresen állt. Időnként csak olyan ház volt elérhető számukra, ahol valaki öngyilkosságot követett el. Az ilyen házat azonban a helybeliek babonássága miatt nem lehetett összejöveteli helyül használni.

Ennek ellenére, a nagy állhatatosság eredményeként az úttörők kezdték látni a munkájuk gyümölcsét. A Sima Tokuno-szigeten a körzetfelvigyázó látogatása alatt egy család eljött a nyilvános előadásra. Az apa tevékeny részese volt a nagyon népszerű helyi sportnak, amelyben bikák küzdenek egymással. (Bikákat eresztenek egymásnak, hogy eldöntsék, melyik tudja eltolni a másikat.) Az apának volt egy díjnyertes bikája, amelyet viadalokra készített fel. De felébredt az érdeklődése a Biblia iránt az egyik lánya által, akivel Jehova Tanúi Japánban beszéltek. A család elfogadott egy bibliatanulmányozást, majd ő, a felesége, lányai és három fia önátadott Tanúk lettek. Két szomszédos család szintén az igazsághoz jött. Ez a csoport a tevékenység valóságos méhkasává lett. Jelenleg egy 49 hírnökből és 16 úttörőből álló gyülekezet van ezen az apró szigeten.

A távoli, délen fekvő Isigaki-szigeten a hírnökök meglepődtek,  amikor egy fiatalember, egy jól ismert bokszoló kutatott utánuk, és bibliatanulmányozást kért tőlük. Korábban Jokohamában már tanulmányozott, de félt szembenézni a bibliai igazsággal járó felelősséggel. Hogy kibújjon alóla, Iriomotéra, egy gyéren lakott szigetre menekült, mert biztos volt benne, hogy ott egyetlen Jehova Tanúja sincs. Nem sokkal ezután azonban Őrtorony-kiadványokra bukkant, és megdöbbenve ismerte fel, hogy Jehova Tanúi ott is prédikálnak. Így hát azt a következtetést vonta le, hogy nem tud Jehova elől elfutni. (Vesd össze: Jónás 1:3.) Az egyik kiadványban fel volt írva egy hírnöknek a címe, ezt használta fel, amikor Tanúk után kutatott a közeli Isigaki-szigeten. Rövid időn belül önátadott Tanú lett, és lelkes úttörő.

Milton Henschelnek az 1980 szeptemberében tett zónalátogatását követően Okinava ismét a japán fiókhivatal felvigyázása alá került. Tohara testvér és felesége, valamint Une testvér és felesége tovább folytatták a teljes idejű szolgálatot Okinaván, Linton testvér és testvérnő pedig visszatért a kerületmunkába Japán nagyobb szigeteire.

Az utazótestvérek fontos szerepet játszanak

Önfeláldozó szellemük által az utazófelvigyázók és feleségeik sokféleképpen járulnak hozzá a japán gyülekezetek növekedéséhez és érettségéhez. Szolgálatuk építő hatással van a gyülekezetekre. A testvérek felismerik, hogy ezek a felvigyázók és feleségeik elhagyták ’házaikat, anyjukat, atyjukat az evangéliumért’ (Márk 10:29).

Amikor azokban a korai napokban a körzetfelvigyázók meglátogatták a gyülekezeteket, nagyon csekély olyan rendelkezésre álló szálláslehetőség volt, amely valamennyire a magánéletnek is teret engedett. Az, hogy jókedvűen elfogadtak bármilyen szálláslehetőséget, megkedveltette őket a testvérekkel. Josida Keiicsi mosolyogva idézi fel azt az időszakot, ami nem is olyan régen, 1983-ban volt, amikor a feleségével egy egyedül álló testvérnél és annak hitetlen családjánál lakott egy nagy tanyaházban,  Honsú északi részén. Ezt mondja: „Meleg szeretettel üdvözölt bennünket a család, majd megmutatták a szállásunkat — egy szobát, melyben egy hatalmas buddhista oltár állt. Amikor a szobánkban lefekvéshez készülődtünk, a nagypapa egyszer csak hálóruhában, kopogás nélkül kinyitotta a tolóajtót, és anélkül, hogy egy szót szólt volna hozzánk, megrázta az oltáron a csengettyűt, füstölőt gyújtott, elmondta az imáit, majd a szoba másik oldalán kiment. Mások is jöttek őutána. Az egész hetet izgalomban töltöttük, mert nem tudtuk, hogy mikor és honnan jön valaki az oltárhoz. Ennek ellenére egy kellemes hetet töltöttünk ennél a kedves és vendégszerető családnál.”

A jelenleg szolgáló 209 utazófelvigyázó átlagosan körülbelül 20 éve van a teljes idejű szolgálatban. Többségük korábban különleges úttörő volt. Ez a múlt lehetővé teszi számukra, hogy az ajtóról ajtóra végzett tanúskodás során nagyszerű képzést nyújtsanak. A szántóföldi szolgálat iránti lelkesedésük nagyban hozzájárult a kiváló úttörőszellemhez Japánban.

E körzetfelvigyázók közül néhányan egyéneknek és családoknak segítettek, hogy késztetést érezzenek arra, hogy olyan területre költözzenek, ahol nagyobb a szükség Királyság-Tanúkra. Mások a hitetlen házastársakra fordítottak különleges figyelmet, aminek eredményeként néhányuk megkeresztelt Tanú lett. A fiatalok is kaptak segítséget a szellemi célok eléréséhez annak eredményeként, hogy különleges személyes érdeklődést mutattak irántuk, valamint az utazótestvérek előttük álló példája által.

A misszionáriusok továbbra is megosztják a jó hírt másokkal

A misszionáriusokat 1970-től kezdődően kisebb városokba nevezték ki. Ezeken a helyeken az emberek hajlamosak voltak arra, hogy konzervatívabbak legyenek, és ragaszkodjanak a hagyományokhoz, így hát a tanítványképző munka lassan haladt. Ahol voltak gyülekezetek, ott a misszionáriusok azzal segítették a helyi testvéreket a tapasztalatszerzésben, hogy hagyták, ők vegyék  át a vezetést a gyülekezetben. Akita, Gifu, Kófu, Kavagucsi, Kócsi, Nagano, Vakajama és Jamagata csak néhány város azok közül, ahol szolgáltak.

Igyekeztek türelmesen segíteni a helyi Tanúknak értékelni a bölcsességet, mely abból fakad, ha elsajátítják a bibliai igazság teljes egészét (Zsid 6:1). Az egyik kófui gyülekezet elnöklőfelvigyázója, Fudzsimaki Maszao visszaemlékszik arra, amikor a Tedd családi életedet boldoggá! című könyvet tanulmányozták a gyülekezetben. Egy idős testvérnek nehézségei voltak a férjeknek szóló útbaigazítással, hogy nyíltan mutassák ki vonzalmukat a feleségük iránt. Ezt mondta: „Ez nekünk, akik a háború előtt nevelkedtünk, természetesen lehetetlen.” Richard Bailey, az egyik misszionárius a gyülekezetből, kedvesen segített neki, bizalmasan ezt mondva: „Az általunk tanulmányozott igazságoknak át kell lépniük a nemzeti múlton vagy nemzedéki korláton; ezek az igazságok mindig alkalmazhatóak és mindig hasznosak. Ha az igazság bármelyik vonatkozását lekicsinyeljük, felbátorítva érezhetjük magunkat arra, hogy sokkal fontosabb vonatkozásait is elutasítsuk” (Luk 16:10). A testvér megértette, majd ezután látni lehetett, amint boldogan ül a felesége mellett — új élmény volt ez számukra.

A helyi Tanúk más módon is hasznukra fordították a misszionáriusok társaságát. Ez egy testvérnőt a következő kijelentésre késztetett: „Vidámak voltak, és tudták, hogyan szolgálják Istent örömmel. Azt is megtanultam tőlük, hogy fontosabb a szereteten nyugvó alapelvekhez ragaszkodni, mint szabályokat felállítani” (5Móz 10:12; Csel 13:52).

A misszionáriusok sokaknak segítettek abban, hogy még jobban érzékeljék, egy világméretű testvériség részét alkotják. Szató Kadzuko, akivel Melba Barry elsőként tanult Tokióban, visszaemlékszik, hogy olyan vidéki területen, ahol nagy volt a vallásos rosszindulat, hogyan kapott erőt az úttörőszolgálathoz. Mivel magányosnak érezte magát, írt a misszionáriusoknak, akiknek társuk volt az előző gyülekezetben: „Teljesen egyedül  vagyok a prédikálásban.” Válaszlevél jött több misszionárius üzenetével, néhány gondosan leírt japán írásjeggyel, és így szólt: „Kadzuko, nem vagy egyedül! Hallgasd csak, az almáskerten túl léptek zaját fogod hallani, buzgó és hűséges testvérek lépteinek zaját szerte az egész világról.” (Vesd össze: Jelenések 7:9, 10.)

Jelenleg 41 misszionárius szolgál még mindig Japánban, öt misszionáriusotthonból kiindulva, melyek Jamagatában, Ivakiban, Tojamában vannak, kettő pedig Tokióban. Ezenkívül kilenc misszionárius szolgál az utazómunkában, és kilenc az ebinai Bételben. E misszionáriusok nagyszerű példát mutatnak a Jehova és szervezete iránti lojalitásban. Szóban és tettben is hozzájárultak a látásmód kiszélesítéséhez, és ahhoz, hogy az igazságot elmélyítve értsék meg Jehovának a Japánban élő Tanúi (2Kor 6:13; Ef 3:18).

 Nyári tevékenységek ki nem utalt területek bemunkálására

Mások is részt vettek a jó hír terjesztésében távoli városokban. 1971-ben meghívtak általános úttörőket, hogy ki nem utalt területeken tevékenykedjenek a nyári hónapokban. Akkoriban, 1974-ben egy ideiglenes különleges úttörői elrendezést vezettek be a három nyári hónapra. Minden évben 50 ideiglenes különleges úttörőt jelöltek ki 25 különböző területre, akik nagy mennyiségű irodalmat helyeztek el.

1980-ra körülbelül csak 7 800 000 személy maradt, aki olyan területen élt, amely nem volt kiutalva egyetlen gyülekezetnek sem Japánban. Ideiglenes különleges úttörők kinevezése helyett a fiókhivatal inkább gyülekezeteket, általános úttörőkből álló csoportokat és családokat hívott meg, hogy a nyári hónapokban ki nem utalt területeken munkálkodjanak. A japán Tanúknak, akik sokkal jobban érzik magukat, ha mindent közösen végeznek, örvendetes lehetőség volt ez.

Szívmelengető eredmények születtek. 1986-ban az egyik hírnök, amikor ki nem utalt területen munkálkodott, egy olyan házhoz ért, amely Miva faluban, az Ibaraki prefektúra területén, egy hegyen állt. A háziasszony a Tedd családi életedet boldoggá! és Az én könyvem bibliai történetekről című kiadványt a kezében tartva üdvözölte őt. Egy korábbi alkalommal jutott a háziasszony a könyvekhez, és már sokszor elolvasta őket. Könyvesboltokban már keresett Bibliát, de mindhiába, így hát megörült, amikor hallotta, hogy egy keresztény család költözik a faluba. Azonnal elkezdődött a bibliatanulmányozás, és ma már az egész család az igazságban van.

A fennmaradó városokat és falvakat fokozatosan kiutalták a közeli gyülekezeteknek.

Különoktatás a véneknek

Ahogy a jó hír prédikálása egyre terjedt, a gyülekezetek száma és mérete is egyre nőtt. Gyakran mindössze egy, esetleg két képesített  testvér volt, hogy kezébe vegye egy gyülekezet vezetését. Csak kevesen részesültek közülük fokozottabb képzésben a gyülekezeti ügyeket illetően. De a véneket érintő elrendezés bevezetését követően, 1972. október 1-jétől újonnan kinevezett véneket hívtak meg a numadzui fiókhivatalba, és kéthetes különoktatásban részesítették őket.

Igazi mérföldkőnek számított ez az iskola. Az oktatók arra törekedtek, hogy segítsenek meglátni a testvéreknek, milyen fontos az igazi szeretet kimutatása, és hogy milyen fontos a kiegyensúlyozottság és ésszerűség, amikor Tanú-társakkal foglalkoznak (2Kor 1:24). Azt is hangsúlyozták, milyen fontos, hogy a saját családjuk szellemiségével is törődjenek (1Tim 3:4; 5:8). Ezt rendszerint nem hangsúlyozták Keleten a családokban.

A testvérek lelkesedésükben annyi útmutatást akartak hazavinni az iskolából, amennyit csak tudtak. Sokan hajlottak arra, hogy mindent megtanuljanak kívülről, úgy ahogy annak idején a hagyományos iskolai napokon tették. Abe Takasi, az egyik oktató, így emlékszik vissza: „A tanulók késő éjszakába nyúlóan, szorgosan jegyzeteket készítettek a napi megbeszélésekről. Igyekeztünk őket eltéríteni attól, hogy mindenről számos jegyzetet készítsenek, és szabályokat alkossanak, inkább arra ösztönöztük őket, hogy használják gondolkodóképességüket, és alkalmazzák a bibliai alapelveket” (Róma 12:1; Zsid 5:14).

Sok testvér nagy, személyes áldozatot vállalt azért, hogy részt vegyen az iskolán. Néhányan a havas Hokkaidóból jöttek, mely 1300 kilométerre északra fekszik; mások a szubtrópusi Okinaváról jöttek, 1800 kilométerrel távolabbról, délről. Az áldozatvállalók közé tartoztak azok a testvérek is, akiknek az volt a kilátásuk, hogy egy új, világi munka után kell nézniük, miután hazatérnek a családjukhoz. 1977-ben kétnapos iskolai ülésszakokat tartottak különböző helyeken szerte az országban. Ez nagyban megkönnyítette a testvéreknek a részvételt.

 Megbirkózva a családi ellenállással

Kihívással jár az, ha valaki Japánban keresztény lesz. „Különösen vidéki területeken az újakkal sokszor szembeszállnak a közösségben élő rokonok — magyarázza Eto Hiroko, aki 37 éve végzi az úttörőszolgálatot. — A rokonok szégyenkeznek, ha egy családtagjuk különbözik másoktól a közösségben, és az emberektől való félelem nagyon erős.”

Hiroko anyukája, Eto Juriko már az előtt szerette a Bibliát, hogy Jehova Tanúival kapcsolatba került volna. Lelkesen megosztotta másokkal a jó hírt azt követően, hogy 1954-ben segítettek neki értékelni Isten szándékát, amely nemcsak azt jelenti, hogy hűséges keresztények kicsiny nyája az égbe kerül, hanem azt is, hogy a paradicsommá alakított föld be lesz töltve Jehova boldog szolgáival. Ő és gyermekei türelmesen segítettek sokaknak, hogy leküzdjék az emberektől való félelmet, azért hogy elnyerjék Jehova helyeslését.

Hiroko az abbeli erőfeszítéseivel kapcsolatban, hogy segítsen egy őszinte asszonynak, a következőt tapasztalta. A háziasszony, akivel tanulmányozás kezdődött, az anyósától jövő ellenállással nézett szembe, akivel együtt élt ő és a férje. Mivel nem akarta megbontani a családi békét, abbahagyta a tanulmányozást. „Meglestem az utcán, és biztattam, hogy legyen kedves az anyósához — magyarázza Hiroko —, és mutassa meg a példája által, hogy a bibliatanulmányozásnak jó hatása van. Az asszony tapintatosan kérdéseket tett föl a férjének arról, amit tanulmányozott, így fokról fokra fölkeltette a férje érdeklődését. Kezdetben azt mondta neki a férje: »Egy vidéki területen, mint ez is, lehetetlen, hogy valaki kereszténnyé legyen.« Ennek ellenére, a Jehova iránti szeretetük segített felülkerekedniük a nagy ellenálláson.” Ma ők és idősebb fiúgyermekük megkeresztelt Tanúk. A férj kisegítőszolga, és az otthonukban tartott Gyülekezeti Könyvtanulmányozás vezetője; mindenki meglepetésére a férj anyukája részt vett azon az összejövetelen, amelyen a fia az első nyilvános előadását tartotta meg.

 Az ellenállás gyakran a házastárstól jön. Néhány férj féltékenység miatt helyezkedik szembe, vagy azért, mert olyan környezetben nőtt fel, ahol a férfisovinizmus általános. Amikor az 1970-es évek elején a nem sokkal korábban férjhez ment Icsimaru Keiko bibliatanulmányozásba kezdett, a férje, Hirojuki hevesen ellenállt, és azt mondta a feleségének, hogy ne vegyen részt az összejöveteleken. „Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy én csak a vallás után következzek” — magyarázta később Hirojuki. Keiko szerette a férjét, így hát tapintatosan megkérte, ellenőrizze, hogy amit tanulmányoz, jó-e. Hirojuki elhatározta, hogy magától tanulmányozza a Bibliát, de nem értette meg. Végül megkérdezte a feleségét, hogy beülhetne-e, amikor ő tanulmányoz. Mindketten megkeresztelt Tanúk lettek. Majd Hirojuki általános úttörő lett, és most már vén.

Azt követően, hogy Csikugóban 1971-ben megkezdődött a Királyság hirdetésének munkája, Szakamoto Majuki az egyike volt azoknak, akik elsőkként fogadták el a bibliai üzenetet. A férje, Tojota, ellenállt, amikor a felesége és kisfia elkezdett részt venni az összejöveteleken egy közeli városban. Tojota elhatározta, hogy leállítja a feleségét, ezért fokozta az ellenállást. Még azután is, hogy a felesége 1973-ban megkeresztelkedett, 14 éven át továbbra is ellenállt. Egy alkalommal pisztolyt fogott a feleségére, és ezt ordította: „Megöllek, ha nem hagyod abba!” A felesége nyugodt válasza felkeltette Tojota kíváncsiságát. Elcsodálkozott azon, hogy vajon mi tette a feleségét olyan szilárddá.

Mindeközben Majuki törekedett arra, hogy kimutassa szeretetét a férje iránt. Sosem adta fel, hogy megpróbáljon segíteni neki az igazságot tanulni (1Pét 3:1, 2). Egy napon Tojotát annyira bosszantotta, hogy a felesége és a fia úttörőként szolgál, míg  ő világi munkát végez, hogy bement a munkahelyére és felmondott. Ez komoly lépés volt a részéről, mert egy japán férfi úgyszólván szentnek tekinti a munkáját. Tojota azt remélte, hogy a felesége és a fia sajnálkozni fognak rajta. De amikor hazament, és elmondta nekik, hogy mit tett, megtapsolták. Ez elgondolkoztatta Tojotát. Hamarosan tanulmányozni kezdett. Idővel csatlakozott a feleségéhez és fiához az úttörőmunkában, és most már keresztény vénként szolgál.

Az 1970-es évek elején, amikor férfiak látogattak el első alkalommal az összejöveteleinkre, gyakran megjegyezték, hogy csak nők és gyermekek vannak jelen. De azóta férfiak tízezrei kiváló szellemi fejlődést értek el. Most a szervezetnek olyan, szellemileg érett férfiakból álló, szilárd alapja van, akik a szervezet összes szükségletével törődnek. Közöttük olyanok is vannak, akik az 1970-es években még ellenálltak.

Az úttörők iskolába mennek

Mivel az 1970-es években minden gyülekezetben magas volt az úttörő szolgák aránya (25-30 százalék), sokukat felvették az Úttörőszolgálati Iskolába, ami 1978 januárjában kezdődött Japánban. Ez az iskola nagyban hozzájárult, hogy a gyülekezetek érettek lettek.

Az iskolába elsőként meghívottak különleges úttörők, misszionáriusok, utazófelvigyázók és feleségeik voltak. Josioka Sigeru, az első oktatók egyike így emlékszik vissza: „Nagy segítség volt, hogy ilyen tapasztalt úttörők voltak az első osztályokban. Amit ezeknek az érett szolgáknak a hozzászólásaiból és tapasztalataiból tanultunk, azt meg tudtuk osztani a későbbi osztályokkal.”

1980 februárjától kezdődően mindegyik körzetben megtartották az Úttörőszolgálati Iskolát. Körzetfelvigyázók és más érett testvérek, akik részt vettek a tanfolyamon, oktatókként szolgáltak. Az iskola megnyitását követő nyolc év alatt az általános úttörők számában évente átlagosan 22 százalékos volt a növekedés, összehasonlítva a hírnökök számában bekövetkező 12 százalékos  növekedéssel. Jelenleg a legtöbb körzetben évente rendszeresen két vagy több, 25-30 tanulóból álló úttörőosztály van.

Az iskolán részt vevő úttörők többsége még meglehetősen új az igazságban, de az iskoláztatás eredményeként önbizalomra és ügyességre tesznek szert a szolgálatukban, és felbecsülhetetlen értékű leckét tanulnak a keresztényi életmódból. Egy úttörő ezt fogalmazta meg: „Mostanáig a szolgálat, a gyermeknevelés, a keresztény személyiség, a bibliai ismeret mind összekeveredett az elmém fiókjában. A tíznapos iskolai tanfolyam által azonban el tudtam rakni mindent a maga megfelelő helyére.” 1997 szeptemberéig 3650 osztályt indítottak 87 158 úttörő részvételével.

Mindenféle ember válaszol

Különféle körülmények közül jött emberek színes ötvözetéből épül fel a teokratikus szervezet Japánban. Niva Tosiaki szelíd természetű vén Jokohama egyik gyülekezetében. De a II. világháború végén ohkapilótának (rakétás vitorlázó repülőgép pilótájának) képezték ki, hogy kamikazeként öngyilkos támadást hajtson végre az Egyesült Államok hadihajói ellen. Az ilyen szolgálatot a császár iránti odaadás bizonyítékának tekintették. A háború azonban előbb véget ért, mint ahogy alkalma lett volna a hazájáért meghalni. Később a felesége tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival. Amikor Tosiaki hallott arról, hogy a Tanúk a háború alatt szigorúan megőrizték a semlegességüket, ő is érdeklődni kezdett. 1977-ben csatlakozott feleségéhez a béke bibliai üzenetének másokkal való megosztásában.

A szórakoztatóiparban is találunk embereket, akik örömmel változtatták meg életmódjukat, azért hogy Jehova dicsőítőivé váljanak. Nagaszaki Josihiro dixielandzenekart alakított néhány főiskolai barátjával. Megkérték azt a férfit, aki dzsesszre tanította őket, hogy legyen a zenekarvezetőjük. Ez a férfi Kaszai Josimasza volt, Japán egyik legkiválóbb dzsesszzenésze, aki ez idő alatt került kapcsolatba „Trombitás” Younggal, egy Hawaiiból odalátogató zenésszel. „Már attól a naptól fogva megkezdődtek az órák,  no, nem a zenei órák, hanem az igazságról szólóak — idézi fel a múltat Josihiro, aki jelenleg a fiókbizottságban szolgál. — Nem érdekelt bennünket az igazság, egyáltalán nem, de mivel Josimasza olyan lelkes volt, és nem akartuk elveszíteni őt mint zenekarvezetőnket, hát meghallgattuk.” Még a tanulmányozásba is beleegyeztek. Josihiro számára a fordulópontot az jelentette, amikor részt vett egy körzetkongresszuson 1966 áprilisában. Egy középiskolai tanulólány, akivel korábban már találkozott, a kongresszuson meghívta őt, hogy menjen el vele a szántóföldi szolgálatba. A lány tanúskodott a Bibliáról, Josihiro pedig átadta a meghívókat a házigazdáknak. „Ez volt az első alkalom, amikor az igazság valóban kezdett valamit jelenteni számomra” — emlékszik vissza Josihiro. Miután részt vett a kongresszuson, mindennap elment a szolgálatba, és gyors előrehaladást tett. Ebből a hattagú zenekarból négyen most tevékeny Tanúk.

Szató Sindzsi pap volt a Simane prefektúra területén levő híres Idzumo szentélyben, ami az egyik legjelentősebb sintó szentély Japánban. Az Ojasirokjo Idzumo felekezetben oktatóként szolgált. Habár majdnem 20 éve sintó pap volt, mégis kiábrándult lett az igazságtalanság miatt, és a szeretet hiánya miatt, amit megfigyelt a papok között. Arra a felismerésre jutott, hogy a sintó istenek  nem mentenek meg, és keresni kezdte az igaz Istent. Nekilátott a Biblia olvasásának, de még mindig sok kérdése volt.

Történt egyszer, hogy amikor az utcán ment, találkozott egy ismerősével, akiről tudta, hogy Jehova Tanúja. Olyan kérdéseket tett hát fel neki, amelyekről úgy gondolta, hogy beazonosítják az igaz vallást: „Az ön vallása politikamentes? Nem haszonérdekelt szervezet? Istentől származnak-e a tanításai, nem pedig emberektől? Gyakorolják-e a központjukban élő emberek azt, amit prédikálnak?” Majd megkérdezte: „Ha az önök szervezete eleget tesz ezeknek a feltételeknek, lenne szíves engem tanítani a Bibliából?” Micsoda megkönnyebbülés volt számára, amikor végül kiszabadult Nagy-Babilonból! (Jel 18:4). Ezt mondja: „Most, hogy Jehova Tanúja vagyok, és másokat az igaz Isten útjára tanítok, pontosan úgy érzek, ahogy az a Példabeszédek könyvében van feljegyezve: »Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást«” (Péld 10:22).

Híres művészek és zenészek, egy tréfás rajzsorozat készítője, egy szumóbirkózó, hivatásos kerékpárversenyzők, mind veszni hagyták múltbeli dicsőségüket. Szakemberek — például orvosok, egy híres kalligráfus és ügyvédek — látták meg az igazság fényét, és használják fel szakismeretüket, hogy előmozdítsák a Királyság-érdekeket. Korábbi gengszterek, garázda alakok, rendőrök és politikusok most békésen megvannak szellemi testvéreikkel (És 11:6–9). Buddhista szerzetesek, sintó papok és egy olyan asszony, aki a saját maga vallását alapította meg, kijöttek Nagy-Babilonból (Jel 18:2). Iskolai tanárok, kiváló japán üzletemberek, valamint különböző szaktudású mesteremberek dolgoznak együtt teokratikus feladatokon. Jehova szervezete megnőtt, és mindenféle embert magában foglal, olyanokat, akik segítséget kaptak, hogy ’felöltözzék amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben’ (Ef 4:24).

Buzgó úttörőszellem

Annak ellenére, hogy a terület leszűkül, és nő a vallás iránti  közöny, továbbra is nagy a buzgóság az úttörőszolgálat iránt. Tavasszal, amikor nagy számban állnak kisegítő úttörők az úttörők sorába, az összes úttörő száma a hírnökök számának 50 százaléka fölé emelkedik. 1997 márciusában 108 737-en szolgáltak úttörőként.

Gyakran teszik fel ezt a kérdést: „Miért van olyan sok úttörő Japánban?” Ennek nyilvánvalóan számos összetevője van. Buzgó misszionáriusok fektették le az alapot a háború utáni növekedéshez Japánban, az értékelő tanulók pedig igyekeznek követni azok példáját, akik tanítják őket (Luk 6:40). Ez azt eredményezi, hogy a szolgálat iránti buzgóság örökségét továbbadták a tanítványok következő nemzedékének. Az is alapvető igazság, hogy a japán otthonok meglehetősen egyszerűek, kevés időt igényel a rendben tartásuk, és az emberek jobbára hagyományosan egyszerűen élnek. Ez megkönnyíti a háziasszonyoknak, hogy elsőbbséget biztosítsanak a szellemi érdekeknek (Máté 6:22, 33). Ezenfelül, Japánban az éghajlat általában mérsékelt, az ország politikai és gazdasági feltételei pedig kedvezőek.

További tényezőként szerepel még a kulturális háttér és a nemzeti sajátosság. Egészében véve, a japán emberek engedelmesen követik az utasításokat, fogékonyan reagálnak a közösségtől jövő buzdításra, és odaadóan végzik a munkájukat. Erre vonatkozóan a japán—amerikai származású Tohara Sinicsi, aki a háború után Japánba jövő misszionáriusok egyike volt, ezt mondta: „A kamikaze pilóták meghaltak a császárért, repülőgépükkel megcélozva az ellenséges hadihajókat. Ha a japánok ilyen odaadóak emberi uralkodók iránt, milyenek, ha megtalálják az igaz Urat, Jehovát?” Az úttörőszolgálatra benyújtott minden jelentkezési lap mögött az a hő vágy húzódik meg, hogy megörvendeztessék Jehovát.

Úttörőszolgálatot végző szülők

Kik úttörők? Többségükben testvérnők, akiknek legtöbbje férjezett, és gyermekeik vannak. Sok úttörő nem kap szellemi támogatást a hitetlen férjtől és rokonoktól.

 „Amikor elkezdtem az úttörőszolgálatot, a kisebbik lányom mindössze néhány hónapos volt — mondja Mucuko, aki Fudzsiszavából való, és már több mint 20 éve úttörő. — Mivel a férjem egy bankban dolgozott, általában nem ért haza előbb, mint ahogy mi értünk haza az esti összejövetelről. Még ha nagy erőfeszítést kívánt is, én folytatni akartam az úttörőszolgálatot.” A jutalma az volt, hogy mind a három gyermeke csatlakozott hozzá az úttörőszolgálatban a középiskolai érettségi bizonyítvány megszerzése után. Sok évi ellenállás és közöny után a férje is kezdett megváltozni. Micsoda örömet jelentett Mucukónak, amikor hallgatta a fiát a gyülekezetben, amint egy nyilvános előadás első felét tartja, majd amint a férje következik, aki a hátralevő részt tartja meg!

Az úttörőszolgálatot végző apák is nagyszerű hatással vannak másokra. Hiszataka tudta, hogy az apukája azért hagyta ott tanári állását — adatfeldolgozást oktatott —, hogy úttörő lehessen. Hiszatakát a nyári, általános iskolai szünidő alatt az apukája elhívta, hogy kísérje el őt a munkába; tejet hordott ki korán reggel. „Amikor a keleti égboltot a narancssárga színpompás árnyalatai festették meg, apa kifejezte bensőséges érzéseit azzal kapcsolatban, hogy milyen kielégítő Jehova teljes lelkű szolgálata. Az, hogy láttam, örömmel fáradozik Jehováért, annyira meghatott, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni.” Hiszataka most az ebinai Bétel-család tagjaként szolgál.

A karositól megmenekülve

„Ha majd meghalsz a vágytól, hogy dolgozz, lépj be egy japán vállalathoz” — mondják néhányan viccesen. Azért mondják ezt, mert a jellegzetes japán családos ember szélsőséges módon él-hal a munkájáért, és hosszú órákat tölt el a munkahelyén. Sok apa azonban, aki valamikor karosira dolgozta magát (azaz agyondolgozta magát), most nem egy világi vállalatnak, hanem Jehova Istennek önátadott személy, aki csatlakozott családjához az úttörőszolgálatban.

 A Kóbe vidékéről való Sundzsi, aki egy jelentősebb építési vállalatnál dolgozott, ezt mondja: „Az üzlet iránti szeretet volt az, ami hajtott, és az a vágy, hogy sikeres legyek. Amikor az építkezési helyszín az otthonomtól távol esett, a legjobb esetben is csak rövid hétvégékre tértem haza a családomhoz.” Mi változtatta meg mindezt? Így válaszol: „Féltem a haláltól, és aggódtam amiatt, hogy mi történne a családommal, ha meghalnék. Tanácstalanul álltam az előtt, hogy a feleségemet és a fiamat vajon miért teszi olyan boldoggá a prédikálás.” Amikor Sundzsi segített a helyi gyülekezetnek a Királyság-terem építésükkel kapcsolatos műszaki részletek megoldásában, egy vén arra buzdította, hogy tanulmányozza a Bibliát. Így tett, és ma már osztozik családjával abban az örömben, amit az általánosúttörő-szolgálat jelent. Annak is örvend, hogy a Területi Építőbizottságban szolgál.

A családfőktől igazi hitet és önfeláldozó szellemet kíván meg, hogy kilépjenek a vállalattól, melyet úgy tekintenek, hogy egy életen át biztosítja az állásukat, majd pedig meglehetősen bizonytalan, részidejű munkát vállaljanak azzal a céllal, hogy az úttörőszolgálat végzéséhez szükséges időt biztosítsák. A csibai Micunobu apja munkahelyet változtatott. Irodáról irodára járva összegyűjti a hulladék papírt annál a nagyvállalatnál, ahol korábban dolgozott, és ahol a korábbi munkatársai vezető beosztásba kerültek. Micunobu igazi értékeléssel a hangjában ezt mondja: „Ó, mennyire köszönöm a szüleimnek, hogy megtanítottak engem arra, hogy értékeljem az úttörőszolgálat kincsét, így hozzásegítettek ahhoz, hogy ezt tegyem saját életpályámmá!” Akik ilyen kiigazításokat tesznek az életükben, meg vannak győződve arról, hogy az anyagi előnyök időlegesek, míg a szellemi kincsek messze értékesebbek (Máté 6:19–21).

Törődjön önmagával, hogy tovább éljen!

Komoly egészségi gondokat győztek le némelyek, akik igazán vágytak rá, hogy Jehova szolgálatában a tőlük telhető legtöbbet  nyújtsák. „A legjobb esetben addig él, amíg látja a fiát felnőni. Soha ne hajszolja agyon magát, hanem mindent tegyen meg azért, hogy tovább éljen.” Ezt mondta az orvos, aki Ono Jaeko szívproblémából adódó rendellenességeit megállapította. Ono Jaeko fia akkor hároméves volt. „Hogyan irányítsam az életem hátralevő részét, hogy semmit meg ne bánjak?” — kérdezte önmagától, mikor a kórházból hazafelé tartott. Mire hazaért, elhatározta, hogy úttörő lesz. Amikor a rokonai meghallották ezt, nyugtalankodtak, de Jaeko nem változtatta meg az elhatározását. Ezt mondja: „1978 szeptemberében kezdtem el az úttörőszolgálatot. Akkor még nem tudtam, hogy állapotos vagyok. Az anyukám súlyosan megbetegedett. Az én állapotom is rosszabbodott. Mégis, Jézus szavai bátorságot öntöttek belém: Akkora hittel, mint egy mustármag, hegyet lehet elmozdítani (Máté 17:20). Elhatároztam, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik.”

Tizenhét évvel később Jaeko ezt mondja: „Érzem, hogy Jehova vigaszt nyújtó karja körülvesz engem.” A gondok időnként hullámként csaptak össze a feje fölött, de részletesen számba vette Jehova áldásait, és ez segített, hogy állhatatosan kitartson. Jaeko buzgalmának hatására a férje elkezdett tanulmányozni. És Jaeko öröme a tetőfokára hágott, amikor buzgó imáira válaszul a férje a partnere lett az úttörőszolgálatban!

Hát ilyenek Japánban az úttörők. Ennél azonban még sokkal több úttörőt lehetne megemlíteni — például azt a testvért, aki a nyakától lefelé lebénult, de folyamatosan a buzdítás forrásául szolgált másoknak azzal, hogy úttörő volt, szolgálata főleg a levelezésre terjedt ki; vagy azt a testvérnőt, aki a századelőn született, és élete utolsó 13 évében, 1994-ig egy hóborította vidéken volt úttörő; vagy például egy vak vént, aki úttörőként egy kisvárosba költözött, és az ottani gyülekezetnek segített. Ők mindannyian, a régi idők hűséges tanúihoz hasonlóan, még ha testi gyengeségekkel küszködtek is, Isten által „erőre kaptak”, hogy az ő akaratát végezzék (Zsid 11:32–34, Vida).

 A New World Translation japán nyelven

Magának a Bibliának a nyilvános szolgálatban való használata Jehova Tanúinak egyik azonosító jele világszerte. Japánban a hírnökök komolyan vágytak arra, hogy legyen egy pontos, könnyen olvasható Bibliájuk a mai japán nyelven. Sokan küszködtek a klasszikus változattal. Annak ellenére, hogy gyönyörű kifejezéseket tartalmaz, és következetesen használja Isten szent nevét, nehéz volt megérteniük régies mondatszerkesztését azoknak, akik a háború után végezték iskoláikat. Ezért a testvérek teljesen el voltak ragadtatva a fiókhivatalban, amikor 1970 januárjában levelet kaptak a főhivataltól, amelyben engedélyezték a New World Translation (Új világ fordítás) görög nyelvű részének lefordítását japán nyelvre.

Három évvel később, amikor az „Isteni győzelem” elnevezésű oszakai nemzetközi kongresszuson a Vezető Testülettől Lyman Swingle bejelentette, hogy közreadják a New World Translation of the Christian Greek Scripturest (A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását) japán nyelven, a 31 263 fős sokaság túláradó örömében tapsviharban tört ki. A közreadást követő kilenc év alatt 1 140 000 példányt terjesztettek el, megközelítőleg 75-ször annyit, mint amennyi az első kiadás idején a hírnökök száma volt. Ezt a Bibliát az Egyesült Államokban nyomtatták, de nem volt messze az a nap, amikor a nyomtatás és könyvkötés a mi létesítményeinkben, Japánban készült.

Megfelelőbbé lehetne tenni az összejöveteli helyeket?

Ahogy a gyülekezetek száma folyamatosan nőtt szerte Japánban, mindinkább nyilvánvaló lett, hogy nagy szükség van megfelelő összejöveteli helyekre. Az 1970-es éveket megelőzően alig néhány gyülekezetnek volt saját összejöveteli helye. Az igazat megvallva, mindössze kilenc Királyság-termet adtak át az 1960-as évek tízéves időszaka alatt. A legtöbb gyülekezet bérelt termekben vagy magánházakban találkozott.

 Egy Hiroszakiból való testvérnő, Nakamura Ai, felidézve, hogy mennyire alkalmatlanok voltak ezek a „hordozható összejövetelek”, ezt mondja: „Úgy 1963 körül, minden hétvégére kibéreltük a városi oktatási termet, de azokon a napokon, amikor a terem zárva volt, a körülbelül 15 fős gyülekezet az otthonomban tartott összejövetelekre jött. Mindnyájunknak segítenie kellett vinni a folyóiratokat, az irodalmat, a hordozható előadói állványt és így tovább, minden alkalommal, amikor összejövetelünk volt.” A bérelt termekben gyakran volt erős dohányszag, ezenkívül politikai vagy vallási témájú feliratok, tárgyak is voltak. Egyik sem illett a Tanúk összejöveteleinek szellemi tartalmához.

Molly Heron és Lois Dyer visszaemlékeznek arra a teremre, amelyet Kiotóban béreltek az összejövetelekre. Ez a terem egy tatamis, vagyis gyékényszőnyeges szoba, amely egy üzletház első emeletén volt. Mindegyik oldalon termek voltak. Az egyik oldalon szamiszunórákat tartottak (a szamiszun japán húros hangszer); a másik oldalon férfiak gót, japán dámajátékot játszottak. „Ilyen ricsajban próbáltuk meg az Őrtorony-tanulmányozásunkat levezetni. Ezt a termet kellett használnunk azokban a napokban” — mondta Lois Dyer. Mivel nem volt olyan állandó összejöveteli helyünk, mint amilyen más vallásos csoportoknak volt, az emberek hajlamosak voltak úgy érezni, mi csupán egy jelentéktelen, ideig-óráig fennmaradó szekta vagyunk.

De az 1970-es évek közepére az új gyülekezetek egyre növekvő száma miatt a testvérek kezdtek olyan épületek után kutatni, amelyeket Királyság-teremnek használhatnak. 1974 júliusára az egész országban 646 gyülekezet csaknem 200 Királyság-termet használt. Ebből egyedül az 1974-es szolgálati év alatt 134-et adtak át.

Habár a testvéreink anyagi lehetőségei korlátozottak voltak, találékonyságuk azonban nem volt korlátozva. Például Kjúsú szigetén a Kitakjúsú Vakamacu Gyülekezet az egyik helyi hírnök által biztosított telken egy 130 négyzetméteres Királyság-termet épített. A gyülekezet ingyen hozzájutott használt épületfához és  tetőcseréphez, mely öt épület lebontása után maradt. Ingyen kaptak faanyagot egy közfürdőből, amely már nem üzemelt. Csak azokat az építőanyagokat vásárolták meg, amelyek a kész terem arculatának kialakításához kellettek. Egy közeli, már nem üzemelő filmszínházból ingyen jutottak hozzá székekhez, átfestették őket, és felállították a teremben. Hat hónapi kemény munka után a testvéreknek szép Királyság-termük volt.

A szélsőségesen magas telekárak miatt néhány Tanú, akinek városi területen volt ingatlana, a rajta álló házát lebontotta, majd  újraépítette, a földszinten Királyság-teremmel, fent pedig a saját lakóhelyével.

Fióképítkezés — lépést kell tartani

Ahogyan a gyermek is minduntalan kinövi a ruháját, úgy nőtte ki a japán fiókhivatal is az általa használt létesítményeket, és ezért újra meg újra bővíteni kellett annak érdekében, hogy gondoskodjanak az egyre növekvő számú Tanúról az országban. 1971-ben kidolgozták egy háromszintes üzem és egy négyemeletes Bétel-otthon építésének a terveit, amely Numadzuban épülne, ahonnan tisztán látszik a gyönyörű Fudzsi hegy.

Az üzemépületeket eredetileg Az Őrtorony és az Ébredjetek! japán nyelvű kiadásának nyomtatására használták elsősorban. Ebben a tekintetben az Ébredjetek! 1972. október 8-ai száma különleges volt; mérföldkövet jelentett, mert az újonnan üzembe helyezett, 40 tonnás Tokió Kikai nevű rotációs nyomdagépen készült. Ez volt az első folyóirat, amelyet a testvéreink a mi nyomdánkban készítettek Numadzuban. A gépterem személyzetének azonban még sokat kellett tanulnia. Olykor azon tűnődtek, hogy vajon képesek lesznek-e helyesen üzemeltetni a nyomdagépet. „Azokban a napokban néhány betűn olyan vastag volt a festékréteg, hogy úgyszólván akkor is el tudtad volna olvasni, ha csak megtapintod!” — mondta egy testvér a nyomdai személyzetből. Más betűk meg halványak vagy egyenetlenül festettek voltak. Annak arányában, ahogyan a testvérek tapasztalatot szereztek, folyamatosan javult a nyomtatás minősége, és nőtt a szántóföldi szolgálat során elhelyezett folyóiratok száma.

Amikor 1973-ban Numadzuban a fiókhivatali létesítmények átadási programján Knorr testvér beszédet mondott, a vendégek az új üzem üresen álló harmadik szintjén gyűltek össze. Knorr testvér, arra utalva, hogy mire fogják használni ezt a szintet, azt mondta: „Ez az üres helyiség megmutatja a hiteteket. Hisszük, hogy erre a helyre egy-két éven belül szükség lesz. Isten szervezete előrehalad, és nagyon nagy sebességgel teszi ezt.”

 Ahogyan Knorr testvér előre megmondta, a helyiséget hamarosan használatba vették. 1974-ben még két másik épületre volt szükség — az egyik raktározásra, a másik a munkások elszállásolására szolgált. „Ez volt az első olyan építkezés Japánban, amelybe a Tanúk teljesen egyedül fogtak bele — magyarázza Honma Tosio. — Kicsit nyugtalanok voltunk, hogy lesz-e elég képzett munkás, vagy sem. Isten azonban megáldott bennünket azzal, hogy olyan emberekről gondoskodott, mint amilyen például Fukadzsama Tadadzo építésfelvigyázó, akinek több mint 30 éves tapasztalata volt, melyet egy nagyobb építővállalatnál szerzett.”

Több évi munka után, mely elszólította őt otthonról, Tadadzo éppen felmondott, azért hogy több időt töltsön a családjával. Vegyes érzései voltak, amikor megkérték, gondolja át annak lehetőségét, hogy Numadzuba jöjjön, és a Bétel bővítésével kapcsolatos munkálatokat irányítsa. Megint el kell hagynia a családját? „Nem!” — jött meg a válasz a fiókhivataltól. A feleségét és két fiát, akik 18 és 20 évesek voltak, szintén meghívták.

Noha az épületek, melyek abban az időben készültek, viszonylag kicsik voltak azokhoz képest, amelyek később készültek, ez az építkezés mégis tapasztalatot jelentett a testvéreknek, és bizalmat épített ki bennük aziránt, hogy Jehova segítségével meg tudnak birkózni még ennél nagyobb építkezésekkel járó feladatokkal is.

A helyi testvérek súlyosabb felelősséget vállalnak

Lloyd Barry, aki 1952 óta volt fiókfelvigyázó, 1975 áprilisában elhagyta Japánt, hogy Jehova Tanúi Vezető Testületének tagjaként szolgáljon. Buzgón kivette a részét a munkából, mialatt a teokratikus szervezet létszáma az 1949-es 8 hírnökről több mint 30 000 buzgó Királyság-hirdetőre nőtt. Amikor elment, a fiókfelvigyázással Honma Tosiót bízták meg, egy helyi japán testvért, aki akkoriban az üzem felvigyázójaként szolgált.

Honma testvér képességeiről az üzembeli helyettese ezt mondta: „Tosio nem olyan volt, aki ölbe tett kézzel várta, hogy valaki  lépésről lépésre megmondja, hogy mit tegyen. Ha az ember adott neki egy munkát, és azt mondta neki: »Ez az útmutatás, e szerint megyünk tovább«, utána nyugodtan rá lehetett bízni a dolgot. Jó szervező volt, és cselekvésre tudta ösztönözni az embereket.”

1976 februárjában egy másik szervezeti változás ment végbe. Összhangban az egész világon levő valamennyi fiókhivatallal, a fiókfelvigyázást egy testvérekből álló csoportra bízták Japánban, és nem egyetlen fiókfelvigyázó személyére. Kezdetben öt testvért neveztek ki, ők a következők voltak: Honma Tosio koordinátor, Oda Maszataro, Ikehata Sigeo, Tanaka Kiicsiro és James Mantz. A japán testvérek készségesen fogadták ezt az új elrendezést, mivel számukra amúgy is ismerős volt az az elképzelés, hogy csoportosan hozzanak döntést, és ilyenkor keressék az általános egyetértést. Az egyik bizottsági tag később megjegyezte: „A fiókbizottsági elrendezéssel a testvérek úgy tekintettek érett férfiak egy csoportjára, mint a szervezet képviselőire. Ez inkább Isten szervezetére, mintsem egy személyre irányítja a testvérek figyelmét.” Amikor felelősségteljes ügyben kell döntést hozni, ez az elrendezés biztosítja, hogy a különböző hátterű és képességű, szellemi beállítottságú férfiak csoportja mérlegelje az ügyet, valamint keresse a szent szellem általi vezetést és Isten Szavának irányítását.

1983 januárjában Oda Maszataro lett a koordinátor, ő 1960 februárja óta szolgál a Bételben. Honma testvér helyére került, akinek akkorra már a kétéves fiáról kellett gondoskodnia. Fudzsimoto Rjosuke, Percy Iszlaub, Szugiura Iszamu, Nagaszaki Josihiro, Nakadzsima Makoto, Mimura Kendzsi és Richard Bailey azok között voltak, akik különböző ideig szolgáltak a fiókbizottságban azóta. Jelenleg hét testvér szolgál a fiókbizottságban. Ahogy a munka nő, e testvérek mindegyike alázatosan hozzájárul a képességeivel Isten Királysága érdekeinek előmozdításához a világ szántóföldjének ezen a részén.

„Ha ma visszatekintünk, a bizottsági elrendezésben az isteni bölcsességet láthatjuk megnyilvánulni — jegyzi meg Oda testvér. — Azóta, hogy 1976-ban a bizottsági elrendezést bevezették,  olyan mértékben nőtt a munka, hogy egyetlen ember sem tudná egymaga irányítani. Jehova megadta a bölcsességet a Vezető Testületnek, hogy a felelősséget átruházza sok testvérre, és ily módon zökkenőmentesen, akadály nélkül haladjon a munka.”

A helyi testvérek kongresszusokat szerveznek

Hasonlóképpen, az 1970-es években a kongresszusok szervezésével kapcsolatos felelősséget is kezdték átruházni a helyi Tanúkra. Az első kerületfelvigyázók egyike, aki kongresszusfelvigyázóként szolgált, Abe Takasi volt. Értékes tapasztalatot szerzett az olyan misszionáriusokkal végzett munka során, mint amilyen például Percy Iszlaub volt. Percy kongresszusfelvigyázó volt a „Béke a földön” elnevezésű nemzetközi kongresszuson, amelyet a Tokió Korakuen Kerékpárstadionban tartottak 1969-ben. Két évvel később Abe testvér szolgált kongresszusfelvigyázóként az országos kongresszuson, amelyet ugyanabban a stadionban tartottak meg. Az 1969-es kongresszuson szerzett tapasztalatának köszönhetően a munka zökkenőmentesen haladt. Ennél azonban még súlyosabb felelősség várt rá.

1973-ban a Társulat Abe testvért nevezte ki, hogy felvigyázója legyen az Oszakában megtartandó, ötnapos, „Isteni győzelem” elnevezésű nemzetközi kongresszusnak. Mintegy 30 000 résztvevőt vártak, beleértve a 400 külföldi küldöttet is. Mi volt Abe testvér reagálása? Így emlékszik vissza: „Amikor megkaptam a kinevezésről értesítő levelet, nagyon beteggé tett, olyannyira, hogy napokig ágyban voltam, és még felülni sem voltam képes. Egyre csak arra a kihívásra gondoltam, amit az összes kongresszusi osztály megszervezése jelent. Milyen boldog voltam, amikor a kongresszus előtt néhány hónappal megkaptam a Társulattól a Convention Organization [Kongresszusszervezet] című füzetet! Nagyon sok gondot megoldottunk azzal, hogy követtük a Biblián alapuló eljárásmódot.”

Egy azonnali megoldásra váró kihívás volt az, hogy elegendő ülőhelyről gondoskodjanak minden küldött számára.  A kongresszust Oszakában az (1970-re elkészült) Expo Emlékparkjának Fesztivál terén szándékoztak megtartani, de nem volt ott sem ülőhely, sem színpad. A környező gyülekezeteket felkérték, hogy tájékozódjanak, honnan lehet összecsukható széket kölcsönözni a kongresszusra. Egy városban az összes iskolaigazgatóval felvették a kapcsolatot. Még az elektromos készülékeket gyártó legnagyobb japán cég elnökét is megkérdezték, hogy vállalata hajlandó lenne-e székeket kölcsönözni a kongresszusra. Ez ügyben a vállalat egyik képviselője találkozott a kongresszusfelvigyázóval. Habár a vállalatnak nem voltak tartalékban összecsukható székei, amelyeket ki lehetett volna kölcsönözni, mégis szívesen adományozott pénzt 5000 szék kikölcsönzésére. Ennél is több székre volt azonban még szükség. Mi volt hát a megoldás? Egy építővállalattól állványozáshoz használt deszkákat béreltek, amelyekből padok készültek. A padok néhány nappal a kongresszus előtt lettek készen. A nyilvános előadást 31 263 fős hallgatóság figyelte. Mivel Jehova Tanúinak száma egyre nőtt, ez volt az utolsó alkalom, amikor Japánból és Okinaváról az összes Tanú egyetlen kongresszuson gyűlt össze.

A Vezető Testület öt tagja, valamint a brooklyni világközpont üzemfelvigyázója részt vett a kongresszuson, és buzdították a hallgatóságot. Más küldöttek Ausztráliát, az Egyesült Államokat, Guatemalát, Hawaiit, Kanadát, Nagy-Britanniát, Németországot,  Nigériát, Pápua Új-Guineát, valamint Új-Zélandot képviselték, igazán nemzetközivé téve így a kongresszust.

Az oszakai kongresszust követően több helyi testvér kezdte vállalni a kongresszus szervezésével járó felelősségeket. Ez megkönnyítette a testvéreknek, hogy a kongresszus-előkészítő munkálatokat egyensúlyban tartsák más felelősségeikkel. Ezenkívül az utazófelvigyázók most a megbízatásukra tudtak összpontosítani, és nem kellett hónapokat fordítani mindegyik kongresszust megelőzően a kongresszusi munkára.

Az 1978-as „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszusok

A negyedik nemzetközi kongresszus, amit Japánban tartottak, az ötnapos, „Győzedelmes hit” elnevezésű volt 1978-ban. Ez alkalommal négy kongresszusi helyszín volt, azért hogy mindenki számára legyen elegendő hely. Az oszakai főkongresszuson a jelenlevők csúcsszáma 31 785 volt, ami magában foglalta a több mint 200 küldöttet, aki az Egyesült Államokból, Kanadából,  Németországból, Svájcból, valamint más európai, ázsiai és dél-amerikai országokból érkezett. A Vezető Testület három tagja volt jelen, hogy részt vegyen a kongresszusi programban.

Éveken keresztül jó együttműködő szellemet ápoltak. A testvérek teljes bizalmat fejlesztettek ki aziránt, hogy Jehova segítségével ennél még nagyobb teokratikus megbízatásokat is el tudnak látni.

Bowlingpályából kongresszusi terem

Nyilvánvalóvá lett, a Királyság-termeken kívül arra is szükség van, hogy a testvérek biztosan hozzájussanak olyan nagyobb létesítményekhez, ahol a kongresszusokat megtarthatják. Az 1970-es évek elején azonban középületet vallásos csoportoknak nem adtak bérbe, a tornacsarnokok pedig a megkötött szerződéseket az utolsó percben felbonthatták, mert a helyi sportesemények elsőbbséget élveztek. Morohasi Hirofumi, aki sok éven át Tokió területén szolgált kongresszusfelvigyázóként, visszaemlékszik egy különös esetre, amely arra késztette a testvéreket, hogy egy saját kongresszusi termet kezdjenek keresni. Ezt mondja: „1974-ben a körzetkongresszusunkra 200 000 jen [körülbelül 320 000 forint értékű] előleget adtunk egy terem használatáért Ojamában, egy vidámparkban. Később a vidámpark csődbe ment. Nagyon nehéz időszak volt, amikor megpróbáltuk visszaszerezni az előleget, ugyanakkor megpróbáltunk a kongresszus megtartásához egy másik helyszínt találni.” Akkoriban Percy Iszlaub néhány képet mutatott egy régi, ausztráliai szövőüzemről, amelyet gyönyörű kongresszusi teremmé alakítottak át. Tokióban a testvérek érezték, hogy elérkezett az idő számukra is, hogy megpróbáljanak valami hasonló megoldást találni.

Felfedeztek egy használaton kívüli bowlingpályát. Ez Tokió külvárosában, Higasi-Macujamában volt. Mivel az épület tulajdonosa nem ismerte Jehova Tanúit, írt egy levelet az Egyesült Államokba egy családnak, akiknél egyszer lakott, és megkérdezte őket Jehova Tanúiról. Nagyon kedvező választ kapott, amelyben  elmondták, hogy Jehova Tanúi a legmegbízhatóbb vallási csoport az Egyesült Államokban. Attól kezdve nagyon simán mentek a dolgok, és megkötötték a szerződést.

Így hát 1976 decemberében elkészült az első kongresszusi terem Japánban. Időközben azonban már egy másik fontos építési terv volt folyamatban.

Jehova irányítja a költözést

Amikor 1977-ben a kibővített numadzui létesítmények átadása volt, már több mint 40 000 volt a hírnökök száma. A fiókhivatal azt az utasítást kapta, hogy keressen a numadzui területnél egy 300 százalékkal nagyobb területet. Numadzu és Tokió között félúton, Ebinában volt egy régi textilüzem, egy körülbelül 7 hektáros ingatlanon. Ez 1600 százalékkal volt nagyobb, mint a numadzui helyszín. Vajon a Vezető Testület jóváhagyja a költözést egy olyan országban, ahol a telekárak hihetetlenül magasak? Ez a terület több mint kétszer annyiba került, mint amilyen összeget az Egyesült Államok fizetett Oroszországnak, amikor 1867-ben visszavásárolta Alaszkát. Egy ideig nem érkezett válasz a főhivataltól. „Majd nagy hirtelen megjött New Yorkból Barry testvér a Társulat brooklyni üzemének felvigyázójával, Max Larsonnal, hogy megszemléljék a területet, majd pedig megkaptuk az engedélyt — mondja Honma Tosio. — Visszatekintve az elmúlt 20 évben tapasztalt növekedésre, megköszönjük Jehovának, hogy úgy vezetett bennünket, hogy vegyük meg ezt a hatalmas ingatlant.”

1979 januárjában elkezdtek építeni egy kétszintes üzemet, egy irodaépületet, három lakóépületet, amelyekhez 161 Bétel-szoba tartozott, egy Királyság-termet, valamint két kisebb műhelyépületet. Ez az egyik legnagyobb méretű építkezés volt, amelyre Jehova Tanúi valaha is vállalkoztak addig az ideig a világon.

Az építkezésben jártas sok családos ember elhagyta korábbi munkahelyét, és családjával együtt Ebinába vagy a környező városokba költözött azzal a céllal, hogy részt vegyen az építkezési munkálatokban. Nisio Josiaki ezek egyike volt. Nem sokkal azelőtt  költözött a Sikoku-sziget egyik városkájába, azért hogy ott szolgáljon, ahol a szükség nagyobb, amikor megkapta az első levelet, amelyben meghívták, hogy vízvezeték-szerelőként vegyen részt az építkezésen. Mivel három kisgyermek apja volt és munkanélküli, valamint szűkösek voltak az anyagi lehetőségei, először visszautasította a meghívást. Amikor azonban expresszlevélben a harmadik meghívást kapta, úgy érezte, Jehova mondja neki, hogy menjen. Megbeszélte a dolgot feleségével, aki felajánlotta, hogy távollétében gondoskodik a családról. „Amikor megérkeztem a Bételbe, ott eszméltem rá, hogy a meghívás mind az ötünknek szólt! Hihetetlen volt!” — emlékszik vissza Josiaki. A három gyermek felnőtt és úttörő lett, az egyikük jelenleg az ebinai Bétel-család tagjaként szolgál.

„Ismét azt láttuk, hogy az építkezéssel kapcsolatban Jehova kapukat tár ki előttünk — emlékszik vissza James Mantz, az építési bizottság elnöke. — Ledönthetetlennek tűnő akadályok tornyosultak előttünk. Kanagava prefektúra önkormányzata hozta a legszigorúbb törvényeket az egész országban a szennyezés ellenőrzésére. Azt mondták, hogy egyetlen csepp használt vizet sem engedhetünk az ingatlanon keresztülfolyó csatornába. De Jehova megnyitotta előttünk az utat. Az ingatlanon levő korábbi üzem a gépek hűtéséhez három kútból vette a vizet. A tisztított vizet egy csatornába vezették, és ezt használták a szomszédok a termőföldjük öntözéséhez. Amikor a szomszédok meghallották, hogy földjükön a vízellátás megszűnik, elmentek a városházára, és elpanaszolták, hogy »Attól a víztől függünk, amit a terményeink erről az ingatlanról kapnak«. A városi tisztviselők megváltoztatták a döntésüket, és meghatároztak egy minimális mennyiségű vizet, amelyet mindennap a csatornába kellett eresztenünk azért, hogy a földműveseket ellássuk vele. A csatornába engedett, megtisztított használt vízhez még a kútjainkból is kellett vizet szivattyúznunk, hogy a földművesek szükségleteit kielégítsük.”

Frederick Franznak, a Watch Tower Society akkori elnökének jelenlétében ajánlották fel az elkészült épületet Jehovának  1982. május 15-én. Lloyd Barry és felesége, Melba szintén jelen voltak, és részt vettek az átadási programon. Amikor Barry testvér meginterjúvolta 14 Gileád-végzett társát, akiket a 11. osztályból küldtek Japánba, a hallgatóság kiérezhette a japán testvérek iránti mély szeretetét.

Mennyiségi növekedés és minőségi javulás

Tovább nőtt a hírnökök száma, így az igény is nőtt az irodalomra. Még az ebinai létesítmények átadása előtt, a fiókhivatal 1979 októberében megszerezte az első ofszet-rotációsgépét. Hetvenöt tonnás és 20 méter hosszú volt ez a nyomdagép, valamint percenként 300 folyóiratot tudott előállítani négyszínnyomással. Megfelelt ez a szükségleteinknek?

Mantz testvér így emlékszik vissza: „1981-ben Jaracz testvér zónalátogatást tett nálunk. Mikor észrevette, hogy a nyomdagépen váltott műszakban dolgozunk, azt ajánlotta, hogy kérjünk hozzájárulást egy másik gép vásárlásához. Haboztunk, hogy kérjünk-e második nyomdagépet, mert úgy éreztük, sokkal gazdaságosabb volna csak egyen dolgozni. Egy hónapon belül azonban utasítást kaptunk Brooklyntól, hogy rendeljük meg a második ofszet-rotációsgépünket. Akkor még nem tudtuk, mit tartogat számunkra a jövő. De amikor egy évvel később májusban megkaptuk a gépet, azonnal meg kellett kezdenünk rajta a teljes, japán nyelvű New World Translation előállítását, hogy megjelenhessen a kerületkongresszuson, mivel addig már csak két hónap volt hátra. Az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet is ezen a kongresszuson adták közre. Ismét azt láthattuk, hogy Jehova kezében van az ügyek irányítása. Sose tudtuk volna kinyomtatni a folyóiratainkat, a Bibliát és a könyvet mind egyetlen nyomdagépen.”

A harmadik nyomdagépet, amely egy nagy teljesítményű Mitsubishi volt, 1984-ben helyezték üzembe. Két papírtekercs kellett hozzá, négy nyomóegysége volt a színes nyomtatáshoz, és ezenkívül még egy nyomóegysége a fekete nyomtatáshoz; ez a  gép percenként 1000 folyóiratot tudott előállítani. Abban az időben a leggyorsabb nyomdagép volt az országban, és világi nyomdászok között is beszédtéma lett. Macunaga Icsiki különképzésben részesült a nyomdagép működtetésével kapcsolatban, és fellelkesítette, amint látta a gépet a legnagyobb sebességgel dolgozni. „De még ennél is felvillanyozóbb, ha arra gondolunk, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal kerül majd ki a nyomtatott üzenet az emberekhez” — mondta.

Hogyan sikerült az óránkénti 60 000 folyóiratot hatékonyan mozgatni? Végső fokon úgy, hogy a gépműhelyben dolgozó testvérek megterveztek és elkészítettek egy elektromos szállítórendszert, amely a folyóiratokat a nyomdagéptől a hidraulikus présen és a háromkéses vágógépen át a csomagolóhelyre vitte. Ennek a munkafolyamatnak a felvigyázója elmagyarázza: „A nyomdagépbe 20 percenként raknak be egy féltonnás papírtekercset, a sor másik végén pedig már a folyóiratokat csomagolják és rakják bele közvetlenül a felcímkézett kartondobozokba, szállításra készen.” A papír a tekercstől számítva öt percen belül végigszalad a nyomdagépen, a vágógépen, és kartondobozba kerül. E miatt az egymásba csatolt rendszer miatt kevesebb munkásra és tárolóhelyre van szükség.

A kiváló minőségű nyomtatás, amelyet ez a felszerelés tett lehetővé, valamint az illusztrációknak és a papír minőségének javulása nagyban növelte a folyóiratok vonzerejét. A hírnökök lelkesen kínálták fel a folyóiratokat szántóföldi szolgálatuk során.

Sokféle szakember

Az ofszetnyomtatás irányában tett lépéssel összhangban a Társulat megkezdte a nyomtatás előtti műveleteinek komputerizálását. Voltak-e olyan japán Tanúk, akiknek elegendő szakmai hátterük volt ahhoz, hogy fel tudják ajánlani magukat ennek a változtatásnak az elvégzéséhez? Igen! Isii Jasuo, aki Japánban a számítástechnika területén az egyik műszaki úttörő volt, Jehova önátadott szolgája lett. A munkatársaival is megosztotta a hitét.  Ennek eredményeként hat személy, számítógépmérnökök és programozó szakemberek lettek megkeresztelt Tanúk. Az egész csoport elfogadta a meghívást, hogy vegyen részt a Társulat programjában, néhányan Bétel-tagként, mások bejáró munkásként. Honma Tosio, aki abban az időben a fiókbizottság koordinátora volt, így idézi fel, hogy mi történt: „Jehovának épp akkor volt sokféle szakembere, amikor szükség volt rájuk.”

A felhasználandó számítógéppel kapcsolatban a brooklyni hivatal azt ajánlotta, hogy béreljenek ki egy IBM-gépet, a 4341-es típusú központi számítógépet (mainframe-et), amely addig még nem került kibocsátásra. Kiválasztás alapján a Társulat japán fiókhivatala csak a második helyen állt, hogy e központi számítógép legutolsó modelljéből kapjon. A cég japáni képviselője azonban úgy érezte, jobb volna, ha rendszeres vásárlóik egyikének adnák a gépet, egy olyannak, akinek jobban megvannak az erőforrásai a programozáshoz. A programozással foglalkozó öt testvér és egy testvérnő gyorsan kidolgozta a Társulat egyedülálló szükségleteire szabott műszaki feltételeket. E részletesen kidolgozott feltételeket látva, a cég készségesen a mi megrendelésünkre szállította le elsőként ezt az új modellt.

Ezeknek a szakembereknek az ügyes irányítása alatt több mint 40 készséges, fiatal testvér és testvérnő kapott programozói képzést. A cél az volt, hogy a betűszedéstől kezdve a szerkesztésig egy teljesen automatizált rendszert dolgozzanak ki a Társulat japán nyelvű kiadványaihoz. A rendszert SCRIPT (System of Character Reproduction Incorporating Photo-Typesetting [fényszedést magában foglaló betűsokszorosítási rendszer]) néven kezdték hívni. Alig két éven belül kipróbálásra készen állt. Az első kiadvány, amelyet ezzel a rendszerrel készítettünk, a 192 oldalas „Jöjjön el a te Királyságod!” című könyv volt.

1987-re a nem társulati személyi számítógépek teljesítménye olyan mértékben fejlődött, hogy a japán írásmód sajátos igényeit is ki tudta elégíteni. Amikor a SCRIPT-rendszerhez kapcsolt fényszedőgép tönkrement, a Társulat egy kevésbé költséges betűszedési  rendszerre tért át. A testvéreink által a SCRIPT-rendszerhez kifejlesztett, kidolgozott sajátosságokat beépítették a MEPS-rendszerbe, e sajátosságok pedig a bonyolult japán „ábécé” közel 8000 írásjegyét foglalták magukban. Számos programozó, aki a helyi japán rendszeren dolgozott, most más országban működik közre abban, hogy támogassa a Társulat világméretű kiadói rendszerét.

Egy új osztály kezdi meg a működését

Közel 30 évig a Társulat brooklyni nyomdája látta el Japánt azokkal a könyvekkel, amelyek a szántóföldi terjesztéshez kellettek. De ahogyan 1978-ban az ebinai új üzem építési munkálatai elkezdődtek, megszületett a döntés, hogy a japán fiókhivatal kezdje meg saját könyveinek az előállítását.

Amikor egy nagy ragasztóanyag-gyártó cég elnöke hallotta, hogy mit szándékozunk tenni, meglátogatott bennünket. Amikor megtudta, hogy saját magunk akarunk ragasztót készíteni, felajánlotta, hogy megszerzi számunkra a szükséges nyersanyagot és felszerelést. Vagy ha azt szeretnénk, akkor ő szívesen elkészíti a ragasztót önköltségi áron. Hogy miért? Néhány évvel azelőtt Chicagóban (USA) megtekintett egy kiállítást, amelyen könyvkötő- és nyomdagépek voltak láthatók. A kiállításon ő és csoportja találkozott a brooklyni Bételből testvérekkel, akik meghívták őket, hogy tekintsék meg a Watchtower Society New York-i nyomdaüzemét. A csoportra nagy hatást gyakorolt a nyomda egész működése, különösen a testvérek kedvessége és kemény munkája. Így most segíteni akart nekünk, bármilyen módon, ahogyan csak tud. Kiderült, hogy olcsóbb, ha a ragasztóanyagot tőle vesszük, mint ha magunk állítanánk elő. Segítségével más nyersanyag-előállítókkal is kapcsolatba tudtunk lépni, így jelentős pénzösszeget takarítottunk meg.

Sok gépgyártó vállalat hasonló módon működött együtt velünk. Amikor egy vágó- és ívgyűjtőgépgyártó cég képviselői ellátogattak Ebinába, hogy megfogalmazzunk egy megegyezést,  nagy hatással volt rájuk mindaz, amit az építkezés helyszínén láttak, különösen a keményen dolgozó önkéntesek hatottak rájuk. Ennek eredménye az lett, hogy gépeik árát 1 000 000 jennel (körülbelül 1 600 000 forinttal) szállították le.

Ki tudta felkészíteni a testvéreket?

Senkinek sem volt az üzemben gyakorlata a könyvkötésben. Robert Pobudát meghívták Brooklynba, hogy vegyen részt egy körülbelül hathetes képzésen, és egy tájékoztató anyagot kapott arról, hogyan képezzen ki testvéreket Japánban. Az anyagot lefordították, és tartottak egy könyvkötészeti tanfolyamot. A tanfolyamra meghívtak kereskedelmi társaságoktól szakértőket, akik eljöttek, és a testvéreket a könyvkötészetben használatos anyagok használatára oktatták. Arról is intézkedtünk, hogy néhány kereskedelmi érdekeltségű könyvkötő cégnél látogatást tegyünk, és megvizsgáljuk a tevékenységüket.

Miután a testvérek ellátogattak az egyik ilyen könyvkötészetbe, behívták őket az elnök irodájába. „Tudják, hogy miért járultam hozzá, hogy önök idejöjjenek? — kérdezte az elnök. — Rendes körülmények között soha nem fogadunk könyvkötészettel foglalkozó külső látogatókat, hogy megtekintsék a gyárunkat, de egy héttel azelőtt, hogy a látogatáshoz engedélyt kértek, egy Tanú keresett fel otthon, és felkínálta Az Őrtorony, valamint az  Ébredjetek! folyóiratot. Nagy hatással volt rám a hölgy viselkedése és az, amit a folyóiratokban olvastam.” Több irodalmat is elfogadott, közöttük Az Őrtoronyra és az Ébredjetek!-re szóló megrendelést, és felajánlotta a segítségét, hogy egy hónapon át számos testvért betanít az üzemében.

Attól kezdve a könyvkötészetben dolgozók éveken át folyamatosan bővítették a szakismeretüket és mélyítették a tudásukat. Még a kereskedelmi célból könyvkötészettel foglalkozó társaságok is elküldik a dolgozóikat, hogy tekintsék meg az üzemünket. Nagy hatással van rájuk mindaz, amit megfigyelnek, vagyis a tisztaság és az, hogy odafigyelünk minden részletre. James Mantz, az üzem volt felvigyázója így emlékszik vissza: „Volt egy könyvkötő cég, amelyiknek engedélye volt arra, hogy videofilmet készítsen, amikor a képviselői a szokásos látogatói útvonalat járták be. Azt tervezték, hogy a videofilmet a saját üzemük személyzetének a képzésére használják fel. A felszerelésük ugyanolyan volt, mint a miénk, hasonló munkát végeztek, mint mi, mégis például akarták állítani a Bétel-tagokat a magatartásuk miatt, amely abból is látszott, hogy boldogság tükröződött az arcukon, miközben a munkájukat végezték, valamint azért mert nagyon hatékonyan dolgoztak.” Mantz testvér arra is emlékszik, hogy az egyik ügyvezető igazgató mennyire elképedt, amikor ellátogatott a Társulat könyvkötő üzemébe. Az ügyvezető ezt mondta: „A japán fiatalok szenvednek attól, amit ők maguk három »K« — kiken, kitanai és kicui — szindrómának neveznek.” E szavak jelentése: ’veszélyes’, ’piszkos’ és ’igényes’. Ha a munka e három közül valamelyiket magában foglalja, a legtöbb fiatal már nem érdeklődik iránta. De az ebinai üzemben ez nem így van.

Különleges érdeklődés mutatkozik díszkötéssel foglalkozó könyvkötészetünk iránt. Az ebinai létesítményekben levő könyvkötészet a díszkötéssel kapcsolatos felvilágosítás egyik első számú forrása lett Japánban. Ebben a könyvkötészetben tömegével gyártják a bőrkötésű Bibliákat.

 A teljes New World Translation elkészítése

Az ofszetnyomtatásra való átállás, a könyvkötészet létrehozása és a SCRIPT-rendszer kifejlesztése mind lefektették az alapját a teljes New World Translation előállításának.

A New World Translation Héber Iratok nevű részének a lefordítására vonatkozó engedély 1975-ben megérkezett. A fordítás csoportos erőfeszítést igényelt. Három fordítót jelöltek ki, hogy vegyen részt a feladatban. Vajon mivel lehetett különböző fordítók között egy egységesen magas színvonalat megőrizni? Azzal, hogy információt tartalmazó terjedelmes és részletes lista készült az angolra fordított szavakról és kifejezésekről, továbbá a tulajdonnevekről, állatokról, növényekről, ásványokról, színekről, betegségekről és olyanokról, mint például a használati eszközök, ruházat, élelmiszer, áldozati felajánlások, és ezeket a listákat szétosztották a fordítók között. Ezenkívül több száz rokon értelmű szócsoportot és fontos kifejezést kellett gondosan megvizsgálniuk, és hozzáírniuk a listához. Később ezeket a japán bibliafordítókat is meghívták, hogy osszák meg tapasztalatukat azokkal, akik a főhivatalban egy bibliafordítást megkönnyítő rendszer tervén dolgoztak. Akkori javaslataik azok között szerepelnek, amelyeket ma a bibliafordítók az egész világon felhasználnak.

A japán nyelvű teljes New World Translationt az ebinai létesítményekben nyomtatták, és ott is kötötték be. Ahhoz, hogy elkészüljön a „Királyság-igazság” elnevezésű 17 kerületkongresszusra 1982-ben a 136 000 Biblia, a Grafikai Osztály, a gépterem és a könyvkötészet napi 24 órán át dolgozott. Néhány testvér 12-16 órás műszakban dolgozott. Az sarkallta őket, hogy elméjükben tartották, azt a fajta munkát viszik előbbre, amelyet a régi időkben Ezsdrás is végzett, aki ’jártas írástudó volt Isten törvényében’. De amíg Ezsdrás kézzel végezte a munkáját, addig ők nagy sebességű ofszet-rotációsgépen végezték, és japán nyelven nyomtattak. A nyomdagép oldalára kifüggesztették az Ezsdrás 7:6-ot (Úf), hogy a jártas írástudó utánzására késztesse őket.

 A könyvkötészetben dolgozó összes testvér abban az évben a zárókongresszuson, Fukusimában vett részt. A kongresszuson megjelenő Bibliák közül a még hiányzó utolsó példány mindössze 8 perccel a kongresszus előtti utolsó munkanap vége előtt készült el. Josioka Sigeru a könyvkötészetben dolgozott akkor, és így emlékszik vissza: „Kimerültek voltunk, de amikor megláttuk az örömkönnyeket a testvérek arcán, ahogy megkapták a már régóta várt teljes New World Translationt, mindnyájan úgy éreztük, hogy megérte az erőfeszítést.”

Azzal hogy a Biblia japán nyelvű fordítása megvolt számítógépen, könnyen elő lehetett állítani különböző méretű kiadásban széles választékban. Attól kezdve, hogy 1982-ben elkészült, az évek során közel 3 millió példányban jelent meg japán nyelven a New World Translation különféle kiadásban.

További terjeszkedés a növekedésnek megfelelően

A teokratikus szervezet egy gyorsan növő kamaszhoz hasonlóan nőtte ki a fióklétesítményeit Japánban. 1984 februárjában további terjeszkedést jelentettek be, amely ez alkalommal egy hatszintes üzem és egy hétemeletes lakóépület felépítését jelentette, mindkettőt alagsorral. Az új üzem 22 500 négyzetméter alapterületű, amely kétszerese az Ebinában épült eredeti üzem alapterületének. Az új lakóépület 128 szobás, és a Bétel-önkéntesek elszállásolására szolgál.

Az építési munkálatok 1984 szeptemberében kezdődtek, és 1988 februárjában értek véget. Ezen időszak alatt Japánban a hírnökök száma meghaladta a 100 000-et, és azóta is nő. Ez az építkezés a fiókhivatalt nemcsak arra teszi alkalmassá, hogy a japán szántóföldön megmutatkozó növekvő szükségletet elégítse ki, hanem arra is alkalmassá teszi, hogy segítsen más országoknak a nyomtatási szükségleteik kielégítésében. Az új épületeket 1989. május 13-án adták át Jehovának, Annak a személynek, aki olyan mértékű növekedést adott, amely szükségessé tette e létesítmények létrehozását.

 A családról való gondoskodást más érdekek elé helyezve

Az országos hírközlő eszközök révén időnként reflektorfénybe kerülnek Jehova Tanúi. 1986-ban egy médiakampány az embereket tudatára ébresztette annak, hogy Jehova Tanúi mennyire törődnek a gyermekeikkel. A Mainichi Daily News című újság szalagcíme erről számolt be: „A JÁV főigazgatója lemond, hogy a családjával lehessen”. Dilemma előtt áll Japánban az az apa, akinek tizenéves korú gyermekei vannak, és áthelyezik őt egy másik munkahelyre; ez még akkor is dilemmát jelent, ha előléptetésről van szó. Az áthelyezések a családi helyzettől függetlenül történnek. Ha a gyermekek középiskolába járnak, a szülők gyakran idegenkednek attól a gondolattól, hogy elhagyják az otthonukat jelentő várost a családjukkal együtt. Az apa rendszerint elfogadja, hogy áthelyezik, és családját hátrahagyva elmegy. Japánul ezt tansinfuninnak nevezik. Az újságcikk elmondta, hogy Tamura Takesit, aki Jehova Tanúja, a Japán Államvasutak (JÁV) Kjúsúi Hivatalának vezérigazgatójává nevezték ki. Ő azonban inkább a lemondást választotta, mintsem a presztízst jelentő állást, és azt, hogy elhagyja a családját. „Bárki elvállalhatja a vezérigazgatói állást. De én vagyok az egyedüli apja a gyermekeimnek” — mondta Tamura testvér, ahogyan az egyik újság idézte szavait.

Az emberek nem tudták, hogy mit gondoljanak az esetről. Korábban a média kegyetlennek tüntette fel Jehova Tanúit, olyanoknak festette le őket, akik még arra is készek, hogy hagyják meghalni gyermekeiket. Most pedig itt van egy ember, aki elég bátor volt ahhoz, hogy visszautasítson egy olyan állást, amelyért sok férfi a JÁV-nál mindent megadna; mindezt pedig azért teszi, mert a családjával akar lenni. Televíziós riporterek házról házra jártak. Tansinfunin üzletemberekkel készítettek interjúkat, akik a vonatról leszállva hazafelé tartottak, hogy a családjukkal töltsék a hétvégét. A riporterek megkérdezték az embereket, hogy mi a véleményük Tamura testvér döntéséről. Általában így válaszoltak: „Csodálom a döntéséért. Bárcsak én is mernék így tenni.”

 Tamura testvér a történtekre visszaemlékezve, ezt mondja: „Nem tudom, hogyan jutott hozzá a Mainichi nevű újság ehhez az információhoz. Amikor egy ilyenfajta információ kiszivárog, a JÁV szándékosan megváltoztatja a teljes személyzeti beosztást, azért hogy bizonyítsa, a hír nem felelt meg a valóságnak. De ez alkalommal minden úgy volt igaz, ahogyan a média beharangozta. Egészen biztos, hogy Jehova állt mindezek mögött. A japánok a média által értesültek arról, hogy Jehova Tanúi olyan emberek, akiknek gondjuk van a családjukra.” Jelenleg Tamura testvér és egész családja teljes idejű evangéliumhirdetőként szolgál. A gyülekezetben Tamura testvér az elnöklőfelvigyázó, a fia pedig ideiglenes önkéntes munkás a Bételben.

Előrehaladás Okinaván

Azt követően, hogy Okinavát a japán fiókhivatal felvigyázása alá vonták, további nagyszerű előrehaladás történt e területen, amelyen a régi hagyományok még mindig erősen hatnak az emberek életére. A 70 éves Szunagava Kikut a kora sem tartotta vissza attól, hogy elkezdje az úttörőszolgálatot. Sok éven át a helyi juta, vagyis szellemmédium tartotta a rabszolgaságában. Mélyen megindította azonban őt, amikor az Írásokból arról tanult, hogy az igaz Istennek van neve, és hogy olvasni tud a szívekben. Azonnal megsemmisített a birtokában levő minden olyan tárgyat, amely a jutával volt kapcsolatban. Majd elhatározta, hogy megtanul olvasni, azért hogy Isten akaratáról teljesebb mértékben szerezhessen ismeretet. Aki tanulmányozott vele, türelmesen megadta neki a szükséges segítséget. 1981-ben megkeresztelkedett, a következő évben pedig jelentkezett úttörőszolgálatra.

Noha korábban analfabéta volt, most mégis írni-olvasni tanította egy idősebb bibliatanulmányozó férjét, azért hogy az a feleségével együtt tudjon haladni a megkeresztelkedés felé. Ez a hálás házaspár egy telket ajándékozott az Akamicsi Gyülekezetnek, amely alkalmas volt arra, hogy egy szép, új Királyság-terem épüljön fel rajta. Kiku erőfeszítéseit további áldás kísérte, amikor két  húga szintén megszabadult a juta befolyásától, azért hogy az igaz Istent, Jehovát szolgálja.

1989-ben Hamamacuban egy idős házaspár elfogadta a megbízatást, hogy az apró Aguni Dzsima-szigeten tanúskodjon, amely körülbelül 60 kilométerre fekszik Okinava partjaitól. Eladták a jegygyűrűjüket, hogy összekuporgassák e távoli szigetre való utazáshoz a szükséges anyagiakat. Húsz napot szántak rá, hogy a szigeten levő 600 házat meglátogassák. Amikor egyik alkalommal a perzselő nyári napon egy kőkerítés mellett mentek, két kislány megkínálta őket, hogy igyanak vizet a kulacsukból. A kislányok kedvessége arra indította a házaspárt, hogy meglátogassa a gyermekek szüleit. Amikor Jehova Tanúiként mutatkoztak be, a szülők meleg szeretettel átölelték őket. Ez a család egyetlen Jehova Tanújával sem találkozott azóta, hogy nyolc hónappal korábban elköltözött Okinaváról. A hírnökök elrendezték, hogy postai úton bibliatanulmányozás kezdődjön velük, később pedig átadták őket az okinavai Nahában levő gyülekezetnek. A szülők és nagyobb leányuk 1993-ban megkeresztelkedett. Sok embernek segítenek, hogy az igazságról tanuljon ezen az elszigetelt helyen.

Amikor Okinava 1980-ban visszakerült a japán fiókhivatal felvigyázása alá, Okinaván és a szomszédos szigeteken a 22 gyülekezethez tartozó hírnökök száma 958 volt. Jelenleg a Királyság-hirdetők száma 2600 felett van, és e hírnökök tevékenyen szolgálnak az Okinava prefektúra területén.

Segítenek a Területi Építőbizottságok

A gyülekezetek évtizedeken át annak a tapasztalatnak az alapján és azokat a forrásokat felhasználva építették Királyság-termüket, amelyek számukra helyileg elérhetőek voltak, de bizony felmerültek építészeti, jogi és más jellegű kérdések is. A legtöbb gyülekezet nem fordított kellő figyelmet a színek összhangjára. A munka nagyobb részét szakképzetlen önkéntesek végezték, így hosszú időbe telt, amíg az épület elkészült. Mivel néhány építkezés hónapokat, sőt éveket vett igénybe, veszélyeztette a gyülekezet  szellemiségét, főleg azokét, akik az építkezésben közreműködtek. Elérkezett az idő Japánban, hogy fontolóra vegyék, vajon náluk is lehetne-e alkalmazni az Egyesült Államokban akkoriban már használatos gyorsépítési eljárást.

1990 szeptemberében megalakult az első Területi Építőbizottság Tokió térségében. Ezt követően 7 másik alakult, hogy az ország más területein is törődjön a szükségletekkel. Az Ibaraki prefektúra területén, Nakaminatóban épült Japánban az első Királyság-terem gyorsépítési módszerrel 1991 márciusában. Habár a második napon egy erős szélvihar késedelmet okozott egy időre, ennek ellenére mindössze négy nap alatt elkészült a 120 férőhelyes terem.

Azóta az eredetileg 8 Területi Építőbizottság száma egész Japánban 11-re nőtt, évente pedig 80-100 Királyság-terem felépítésében segédkeznek. Ez a magas telekárak miatt két Királyság-termet magukban foglaló épületeket jelent, valamint olyan termeket, melyeknek a földszintjén autóparkoló van. Okinaván a Területi Építőbizottságnak változtatnia kellett a terveken, azért hogy az épület ellenálljon a szigetet gyakorta sújtó tájfunoknak.

Mielőtt megkezdődött volna a gyorsépítkezés a Kocsindai Gyülekezetben, Okinaván, az építkezés előtti napon meghalt a testvér, aki a területet a gyülekezetnek ajándékozta. A temetési szertartást a tervek szerint a következő vasárnap délután 4 órára tűzték ki, a még fel sem épült Királyság-terembe. Mivel a testvért a helyiek jól ismerték, temetését a média is bejelentette. Amikor az emberek az építkezés helyszínén csak a betonalapot látták, ezt kérdezték: „Tényleg felépítik az épületet a temetésre?” Igen, az épület időben elkészült, sokan eljöttek, közöttük jogászok és politikai körökből valók, hogy meghallgassák a temetési beszédet.

Napjainkra egész Japánban és Okinaván 1796 Királyság-terem van, amelyből 511 gyorsépítési eljárással készült vagy lett felújítva. Ezek a termek ékesszóló bizonyítékai Jehova Tanúi jelenlétének, és illően dicsőítik azt az Istent, akit a Tanúk imádnak.

 Kongresszusi termek országszerte

Ugyanez mondható el a kongresszusi termekkel kapcsolatban is, amelyekben a körzetkongresszusok és különleges kongresszusi napok programjait tartják. 1980-tól kezdődően egyik kongresszusi terem épült a másik után, a helyszínek: Kanszai, Ebina, Csiba, Tokai, Hjógo, Gumma, Hokkaidó és Tocsigi. A kilencedik kongresszusi terem Kjúsún épült, és 1997-ben készült el.

A keményen dolgozó testvérek példamutató magaviselete gyakran szolgált arra, hogy megváltoztassa a szomszédok magatartását, akik eleinte nem kedvelték a Tanúkat. Amikor Nagoja közelében  a Tokai Kongresszusi Terem épült, az egyik szomszéd erős ellenállást fejtett ki az építkezés miatt, és megpróbált hadjáratot indítani, hogy leállítsa. Mindennap eljött az építkezés helyszínére, hogy megnézze, mi történik. Az egyik napon fűrésszel a kezében jelent meg. Amikor az építés felügyeletével megbízott testvér megkérdezte, hogy mit szándékozik tenni, így válaszolt: „Azt nézem, hogy mit csináltak idáig. De úgy tűnik, a bambuszliget útjukat állja. Hadd vegyek ma részt én is az önkéntes szolgálatban.” Ezzel nekilátott segíteni.

Amikor a testvérek 1995-ben elkezdték a legészakibb szigeten a Hokkaidó Kongresszusi Terem építését, meglehetősen korlátozottak voltak az anyagi eszközeik. El voltak ragadtatva, amikor 2000 székhez ingyen jutottak hozzá. Hogyan is történt ez? Úgy, hogy az építkezés ideje alatt Kóbét és a szomszédos városokat egy erős földrengés rázta meg, ami után sok épület használhatatlan lett. Ezek egyike volt a Kóbei Kokuszai Kaikan, amely egy szép koncerttermet is magában foglalt. Miután döntés született arról, hogy az épületet le kell rombolni, az egyik televíziós hírműsor bemutatta, amint a zenészek búcsút vesznek a teremtől. A Kóbéban segítséget nyújtó Tanúk a hírműsort látva kapcsolatba léptek azokkal, akik az épület felügyeletével voltak megbízva, és megszerezték az engedélyt, hogy elvihessék a székeket, majd pedig elszállították a Hokkaidó Kongresszusi Terembe. A 2000 ülőhely egyharmada vadonatúj volt, a többit pedig újrakárpitozás után fel lehetett használni. A koncertterem lerombolásával megbízott társaság örült, hogy az ülőhelyek már nincsenek az útjában.

A Tocsigi és a Hokkaidó Kongresszusi Terem építésétől kezdve, vagyis 1995-től kezdődően azok a testvérek és testvérnők, akik képesítettek voltak arra, hogy a Területi Építőbizottság irányítása alatt szolgáljanak Királyság-terem építkezésen, a kongresszusi termek építésében is részt vettek. A testvérek nagyon értékelik a kongresszusi termüket, és a lehetőséget, hogy összejöhetnek a kongresszusaikon. Azt is felismerik, hogy ezek a szép épületek  további bizonyítékai a Jehovától jövő gazdag áldásoknak, melyek azokon az erőfeszítéseken nyugszanak, hogy a dicséret méltó áldozatát vigyék neki.

Megfelelő kongresszusi helyszínek

A legtöbb nagy kerületkongresszust az 1980-as évek során nyitott stadionokban tartották. Ez azzal járt, hogy meg kellett küzdeni a rendkívüli nyári meleggel, a párával vagy akár a tájfunokkal, amelyek körülbelül a nyári kongresszusok idején kezdik csapásként sújtani Japánt.

Úgy tervezték, hogy 1983-ban az egyik, több mint 20 000 fős kerületkongresszust augusztus 18. és 21. között tartják meg Oszakában, az Expo Emlékparknak a Lombos tér nevű részén. Előkészületként az önkéntesek két hatalmas sátrat állítottak fel augusztus 14-én, vasárnap. Egy tájfun közeledett azonban óránkénti 160 kilométeres sebességgel egyenesen Oszaka felé. A testvérek úgy döntöttek, lebontják a sátrakat, hogy elhárítsák a veszélyt. Nakagava Sogo kongresszusfelvigyázó így meséli: „A kongresszusi iroda egy időjárás-előrejelző állomáshoz hasonlított, ahogyan a testvérek gondosan figyelték a tájfun haladási irányát.

Eljött augusztus 16-a, ami imának szentelt nap lett. Ahhoz, hogy a kongresszus időben elkezdődjön, a testvéreknek augusztus 17-én hajnali 5 órakor el kell kezdeniük felállítani a sátrakat. Az újság augusztus 16-ra, az esti órákra vonatkozóan ezt írta: »Felhőszakadás várható Oszaka térségében.« Hogy a sátrakat időben felállítsuk, ahhoz az kellett, hogy a tájfun gyorsabban haladjon, majd jobbra forduljon, nyugaton pedig a felhők felszakadozzanak. És pontosan ez történt. 17-én hajnali 4 órakor szakadt az eső Oszaka déli részén, de nem esett a kongresszusi helyszínen. A sátrakat ismét felállítottuk, időben elkészültek a kongresszusra, amely 18-án, csütörtökön délután 1 óra 20 perckor kezdődött, pontosan úgy, ahogyan terveztük.”

A több mint 10 000 fő befogadóképességű, fedett csarnokok és termek is fokozatosan elérhetővé váltak. Az 1990-es években Jehova Tanúi kezdték kibérelni ezeket a légkondicionált termeket.  Az egyik legnagyobb kongresszus, melyet fedett helyszínen tartottak, a Tokió Dome Stadionban volt 1992-ben. Ezen a „Fényhordozók” elnevezésű kerületkongresszuson összesen 39 905 személy volt jelen. Mivel a stadion Tokió központjában helyezkedik el, a kongresszus jó tanúskodást jelentett a nézelődőknek. Egy férfi, aki a stadion közelében dolgozott, bevallotta az egyik úttörőnek, aki meglátogatta őt az otthonában, hogy ő és a munkatársai bírálták a Tanúkat. De miután megfigyelte a kongresszusi küldötteket, bocsánatot kért, és ezt mondta: „Most, hogy megváltozott a nézetem, elolvasom a folyóirataikat a feleségemmel együtt.”

Szívesen látott kitelepítettek

Az 1980-as években próbára lett téve a testvéreknek egy másik szükséglet kielégítésére vonatkozó képessége. Ahogyan az első századi keresztényeknek is alkalmuk nyílt arra, hogy szeretetük mélységét kimutassák azáltal, hogy a Júdeában élő, szükséget szenvedő hittársaik részére segítségről gondoskodtak, ugyanúgy az elmúlt években Japánban Jehova Tanúinak is alkalmuk nyílt arra, hogy ezt a keresztényi tulajdonságot kinyilvánítsák katasztrófa idején (Csel 11:28, 29; Róma 15:26). A mód, ahogyan ezt teszik, további bizonyítéka annak, hogy Jézus szavai teljesednek: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Ján 13:35).

Akkor volt az első példa a kiterjedt segélyakcióra, amikor az Idzu Osima-szigeten 1986. november 21-én kitört a Mihara nevű vulkán. Nisimura Dzsiro, a szigeten levő egyetlen gyülekezet egyik vénje délután 4 óra 17 perckor nagy robbanást észlelt. „Amikor kimentem, a Mihara-hegy felett gomba alakú felhőt láttam, pontosan olyan volt, mint egy atombomba-robbanásnál” — meséli Nisimura testvér. Egy óra alatt 80 földlökés rázta meg a szigetet. Több mint 10 000 embert telepítettek ki a szigetről az éjszaka folyamán.

A kitörést követő néhány órán belül az Idzu-félszigeten és Tokióban segélybizottságokat neveztek ki, hogy gondoskodjanak a kitelepített Tanúkról. A kitelepítési parancsot követően Tokióban  Nakamura Josio csatlakozott másokhoz a gyülekezetből, akik rohantak a kikötőhöz hajnali kettőkor, hogy segítsenek az Idzu Osima-i Gyülekezet tagjainak. Az egyik kitelepített később ezt mondta: „Amikor kiszálltunk a hajóból, egy feliratot vettünk észre, melyen ez állt: »Jehova Tanúi« . . . A feleségem óriási megkönnyebbülést érzett, és könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta, hogy testvéreink ott várnak minket a kikötőben.”

Vulkánkitörés Simabarán

Alig öt évvel később, 1991 júniusában, a Nagaszakihoz közeli Simabara-félszigeten kitört a Fugen nevű vulkán. Több mint 40 személy meghalt. Egy többgyermekes Tanúnak a háza a forró gáz- és hamuáradat útjában feküdt; egy hajszálon múlott csak, hogy megmenekültek. A Simabarai Gyülekezethez tartozó 42 hírnökből 30-at ki kellett telepíteni. A gyülekezet nem használhatta többé a Királyság-termét, mivel a veszélyes zónában feküdt. Az egész országban értesítették a gyülekezeteket a csapás sújtotta területen élő testvéreik szükségleteiről, valamint egy bankszámlát nyitottak az anyagi támogatás érdekében. Azonnali reagálás volt a válasz, és olyan mértékű, hogy a helyi bank nem győzte az ügyintézést. A bank azt kérte, hogy egy ideig szüneteltessék az átutalást; addig, amíg megpróbálja utolérni magát a feldolgozással. Még egy hónap sem telt el, amikor a helyi segélybizottság már azt kérte a gyülekezetektől, hogy ne küldjenek pénzt, mert így is többet kaptak, mint amennyire szükségük volt. Azon kívül, hogy gondoskodtak a munkahelyüket és otthonukat elvesztőkről, a beérkezett adományokból lehetővé vált, hogy egy szép Királyság-terem épüljön a Simabarai Gyülekezet számára, valamint egy másik az újonnan megalakult Ariei Gyülekezet számára, ahová a menekültek fele jelenleg tartozik.

A segélyakciók, valamint a szerető aggódás, amelyről több mint 3000 levél tanúskodik, mélyen megérintették a katasztrófa sújtotta területen élő Tanúk szívét. Ennek eredményeként, a katasztrófát követő év áprilisában a Simabarai Gyülekezetnek mind a 28 hírnöke, valamint az Ariei Gyülekezetnek mind a  20 megkeresztelt tagja kisegítőúttörő-szolgálatot vállalt arra a hónapra. Ez Jehova iránti hálájuk jelképe volt.

Jogi segítségre van szükség

Sátán természetesen nem örül annak, hogy Jehova szolgái egyesített erővel tevékenykednek. Más országokhoz hasonlóan, korlátokat próbál meg felállítani azért, hogy akadályozza Jehova népének előrehaladását. Emiatt időnként szükség van arra, hogy bíróság elé vigyék az ügyeket. (Vesd össze: Cselekedetek 25:11.)

Az 1980-as évek korai szakaszában létrehoztak egy jogi osztályt a fiókhivatalban abból a célból, hogy foglalkozzanak a jogi tanácsadást kívánó esetekkel. 1991-ben egy fiatal ügyvéd a feleségével együtt önként jelentkezett teljes idejű szolgálatra a fiókhivatalba. Miután jogi területen dolgozó más testvérekkel is tárgyalt, összeállított egy igen hasznos információgyűjteményt a vének testületeinek, olyan témában, mint például Királyság-termek bérlése és tulajdonjoga, hogyan kezeljék megfelelően a Jehova népével szemben megnyilvánuló erőszakot, valamint válás esetén vagy gyermekelhelyezési perben mik a bölcs lépések. Ezenkívül ellátta a fiókhivatalt a szükséges tanáccsal, hogy miként kezelje azoknak a jogszabályoknak a változását, amelyek a bibliai irodalom kivitelére és megjelentetésére vonatkoznak, vagy hasonló dolgokat érintenek.

Vallásos lelkiismeret miatt a bíróság előtt

Nevezetes ügy került a bíróság elé, amely a 16 éves Kobajasi Kunihito esetével foglalkozott, aki a Kóbe Városi Ipari-Műszaki Főiskolára iratkozott be. (Japánban a műszaki főiskolák ötéves, nem kötelező képzést ajánlanak fel, amely hároméves középiskolai időt is magában foglal.) Bizonyos iskolákban gyakorlat volt, hogy azokat a diákokat, akik nem vettek részt a harcművészeti képzésen, megbuktatták vagy kizárták. Vagyis megtagadták tőlük a tanuláshoz való jogot. Amikor Lloyd Barry 1986 decemberében zónalátogatáson a fiókhivatalnál tartózkodott, azt ajánlotta, hogy válasszanak ki egy példamutató testvért, aki a fenti  gonddal néz szembe, lehetőleg egy vén fia legyen, majd nyújtsanak be keresetet a bírósághoz az iskolai kizárás miatt.

Kobajasi Kunihito és négy tanulótársa 1990-ben megtagadta, hogy kendókiképzésben (japán kardforgató művészet) vegyen részt, összhangban az Ésaiás 2:4-ben megfogalmazott paranccsal, hogy ’csinálnak fegyvereikből kapákat, és hadakozást többé nem tanulnak’. Ennek következményeként megtagadták tőlük, hogy felsőbb osztályba lépjenek. Habár Kunihito volt a legjobb tanuló az osztályban, mégis kizárták, mert két egymás utáni évben megbukott testnevelésből. Kunihito és négy társa keresetet nyújtott be az iskola eljárásmódja miatt; a keresetben azt állították, hogy az alkotmányban biztosított, vallásszabadsághoz és tanuláshoz való jogukat megsértették. Többszöri fellebbezés után Kunihito esetével végül a legfelsőbb bírósághoz fordultak. 1996. március 8-án a Legfelsőbb Bíróság 2. számú Kis Ítélőszéke egyhangúlag Kunihito javára döntött, és kijelentette, hogy a főiskola vétséget követett el akkor, amikor Kunihitót a vallása és a tanulás közötti választásra kényszerítette. Ez volt az első eset, amikor a bíróság olyan ügyben döntött, amelyben a vallásszabadság került mérlegre az iskola azon hatalmával szemben, melyet a tananyag kapcsán gyakorolt. Az új igazgató egybehívta az egész iskolát, és elismerte, hogy az intézmény nem ítélte meg helyesen az esetet; megkérte a tanulókat, hogy „üdvözöljék meleg szeretettel Kobajasi Kunihitót, aki tanulótársukként visszatér”. Négy évvel a kizárás után, vagyis 1996 áprilisában az akkor 21 éves Kobajasi testvér visszatért az iskolába.

Az egész országban széles körben híre ment a döntésnek, Jehova Tanúi pedig örvendeztek, hogy a nyilvánosság figyelme ezzel ismét Jehova nevére és igazságos útjaira irányult, és annak is örvendeztek, hogy ez jó tanúskodásul szolgált (Máté 10:18).

Tisztelet Istennek a vérre vonatkozó törvénye iránt

Habár jól ismert, hogy Jehova Tanúi törődnek embertársuk életével, mégis mind a mai napig komoly erőfeszítést igényel, hogy a Tanúk legyőzzék az ellenük irányuló, mélyen gyökerező  előítéletet, melyet a vér szentségének a tisztelete vált ki (1Móz 9:4; Csel 15:28, 29). Az 1980-as éveket megelőzően a fiókhivatalnak volt egy listája olyan kórházakról és orvosokról, akik vér nélküli műtétet végeztek. De ez a lista nem az együttműködő orvosok nevét tartalmazta; néhányuk csak vonakodva végzett vér nélküli műtétet.

Vajon lehetne többet tenni, hogy segítsenek azoknak a Tanúknak, akiknek szükségük van olyan orvosok nevére, akik készségesen végeznek vér nélküli műtétet? Uotani Akihiro, aki közvetlenül részt vett ennek a szükségletnek a kielégítésében, így emlékszik vissza: „Bosszantott bennünket, hogy gyakran nem tudtuk, mit tegyünk azokkal a kétségbeesett testvérekkel, akik telefonon hívták a Társulatot, és olyan orvosok nevét kérték, akik hajlandók vér nélküli műtétet végezni.” 1989 korai szakaszában Japánba is eljutottak kósza hírek arról, hogy kórházi összekötő bizottsági (KÖB) szemináriumokat tartottak az Egyesült Államokban. A szeminárium iránt érdeklődve a fiókhivatal írt egy levelet a brooklyni főhivatalnak. Később, még annak az évnek novemberében a brooklyni Kórházi Információs Szolgálattól egy levél jött a fiókhivatalnak, amelyben tájékoztatták, hogy a Kiadói Bizottság hozzájárult, 1990 márciusában tartsanak KÖB-szemináriumot Japánban. Ez lenne az első alkalmak egyike, hogy az Egyesült Államokon kívül tartják meg.

 A szemináriumon Japánból a 91 újonnan kinevezett KÖB-tagon kívül 111 utazófelvigyázó vett részt, és 25 olyan orvos, aki Tanú; a Koreai Köztársaságból 44 testvér jött, Brooklynból pedig 3 oktató volt jelen. A szemináriumot angolul tartották, és lefordították koreaira és japánra.

„A szeminárium során az oktatók végig hangsúlyozták, hogy »az orvosokat oktatnunk« kell — emlékszik vissza Uotani testvér. — Néhányan komoly kétségüket fejezték ki, hogy vajon elfogadják-e Japánban, hogy valaki azzal a céllal beszél orvosokkal és látogat meg kórházakat, hogy az orvosokat oktassa. Ez a kétség különösen azért volt, mert Japánban az a szokás, hogy az ember kérdezés nélkül elfogad bármilyen orvosi kezelést, amelyben részesítik, az orvosok pedig nem szokták megtárgyalni egy laikussal, hogy mit tesznek. Majd a szemináriumot követően a három oktató az összekötő bizottsági tagokkal csoportot alkotva meglátogatta a Tokió területén levő kórházakat, és igen jó eredmények születtek.”

Oktatni a médiát és az orvosokat

Az előítélettől fűtött hírek és az újságokban megjelenő pontatlan tájékoztatás miatt érezhető volt, hogy erőfeszítést kell tenni, az orvosokhoz hasonlóan a médiát is oktatni kell a vérrel kapcsolatos állásfoglalásunkról. 1990 szeptemberétől kezdődően tehát, és azt követően, hogy megjelent a Hogyan mentheti meg a vér az életedet? című füzet, a fiókhivatal egy kampányt indított, hogy olyan újságírókkal találkozzon, akik orvosi témájú cikkeket írnak országos és helyi lapokban. Ez nagyon eredményesnek bizonyult. Néhány újságíróra nagy hatást gyakorolt, amit látott, sőt még azt is felajánlotta, hogy cikket ír vér nélküli műtétet végző orvosokról.

Ennek a kampánynak másik nagyszerű eredménye az volt, hogy a vezető országos hírlapoknál tudományos cikkeket megjelentető újságírók tájékoztatták az Oszakai KÖB-öt arról, hogy a Keringési Betegségek Országos Központjának Etikai Bizottsága arról tárgyal, hogyan bánjanak a Tanúkkal. Azonnal levelet írtak,  amelyben találkozót kértek a központ igazgatójától. A találkozón az igazgató és az etikai bizottság elnökhelyettese is részt vett. Ennek eredményeként 1991. április 22-én határozat született arról, hogy tiszteletben tartják a Tanúk ahhoz való jogát, hogy elutasítsák a vértranszfúziót.

E nagyszerű kezdet folytatásaként a többi kórház etikai bizottságaival való kapcsolatból hasonló eredmény született. Amikor Tokió Fővárosi Kórházainak és Szülészeteinek Etikai Bizottsága arról készített útmutatót, hogyan kezeljék azoknak az ügyét, akik vallási alapon elutasítják a vértranszfúziót, meghívták a fiókhivatal Kórházi Információs Szolgálatának képviselőjét és a tokiói KÖB-ök tagjait, hogy vegyenek részt az útmutató elkészítésében. A 13 tagú etikai bizottság ajánlotta, hogy Tokióban az a 16 kórház, amelyet a fővárosi önkormányzat működtet, tartsa tiszteletben a felnőtt betegeknek azt a kívánságát, hogy vér nélküli kezelést kérnek, még akkor is, ha az orvosok esetleg úgy érzik, hogy szükség lenne vérre. „Még abban az esetben is elsőbbséget kell hogy biztosítson az orvos ennek a kívánságnak, ha eszméletlen beteget hoznak a kórházba, olyat, akinek van igazoló dokumentuma arról, nem akarja, hogy vértranszfúziót alkalmazzanak nála” — számolt be róla a Mainicsi-sinbun. Továbbá azt írta még, hogy ha „középiskolás korú gyermek nyilvánítja ki a vértranszfúzióval kapcsolatos kívánságát, ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mintha felnőtt volna”.

Még azok a kórházak is megváltoztatták a magatartásukat, amelyek korábban olyan feliratot függesztettek ki, hogy „Jehova Tanúit nem fogadunk”; most készségesen kezelik a Tanúkat, és vér nélküli eljárást alkalmaznak, amikor ellátják őket. Jelenleg több mint 15 000 együttműködő orvos neve szerepel a listán. Voltak olyan orvosok, akik bántónak érezték, hogy a helyi KÖB nem vette fel őket a listára. 1995 októberében a Macudóban levő Sin-Tokió Kórház vér nélküli kezelési programot indított; ezzel teljes mértékben tiszteletben tartják a Tanúk álláspontját a vérrel kapcsolatban. Ebben az életfontosságú témában tehát nagyszerű az előrehaladás.

 Szervezettséggel párosuló szeretet

Ahogyan azt Jézus Krisztus előre megmondta, ezekben az utolsó napokban egyik hely után a másikon földrengések követik egymást (Máté 24:3, 7). Az egyik ilyen csapás 1995. január 17-én, kedden következett be Kóbe térségében. A földrengés a Richter-skála szerint 7,2 erősségű volt, több mint 5000 emberéletet követelt, és több ezren hajléktalanná váltak. Az érintett területen élő 9000 Tanú közül 13 megkeresztelt Tanú és 2 kereszteletlen hírnök életét vesztette. Kaneko Hirosira és Kadzura, egy különleges úttörő házaspárra, akik a Nisinomija Központi Gyülekezetben szolgáltak, ezen a reggelen egy öreg lakás romjai alatt találtak rá. Több mint négy órába telt, amíg Kaneko testvért kiásták, a felesége, Kadzu azonban halálra zúzódott. Mivel Hirosi hosszú ideig feküdt a súlyos kőtörmelék alatt, veséje felmondta a szolgálatot, és néhány napon át kritikus volt az állapota. „Mélyen megrázott, hogy milyen hasznavehetetlenek az anyagi dolgok — magyarázta Hirosi. — Ráébredtem, hogy ennek ellenkezőjeként milyen fontosak  az olyan belső tulajdonságok, mint például a hit és a remény. Az ilyen tulajdonságok segítenek felülkerekednünk még a legrosszabb helyzeten is, amellyel talán szembenézünk.”

A Tanúk a testvéreik iránti mélységes szeretettől indíttatva gyorsan cselekedtek, hogy segítségről gondoskodjanak. Gondviselésszerű, hogy Kóbe körül a körzetek úgy voltak megszervezve, hogy észak—déli irányban kettéosztották a várost. Minthogy a földrengés kelet—nyugati irányban rázta meg a partvonalat végig, mindegyik körzetben voltak olyan gyülekezetek, amelyeket nem érintett a földrengés, így segíteni tudtak a szükségben levőknek. Azokban a gyülekezetekben, amelyeket nem érintett a földrengés, a vének magukhoz ragadták a kezdeményezést a segélymunka megszervezésében. Még azon a napon, amikor az első földlökés volt, egy 16 motorbicikliből álló konvoj indult, és élelmet meg vizet vitt a Kóbe belvárosában levő gyülekezeteknek.

A körzetfelvigyázók azonnal ideiglenes segélyközpontokat állítottak fel, hogy gondoskodjanak az érintett területen élő Tanúkról. A fiókhivatal kijelölt hat Királyság-termet, amelyek nem dőltek romba, hogy a segélyszállítmányok lerakataként szolgáljanak. „Öt óra alatt teljesen megteltek a termek” — emlékszik vissza Nagaszaki Josihiro fiókbizottsági tag, aki egyik Tanú-társának motorbiciklijén hajtott el az érintett területre. „Meg kellett kérnünk a testvéreket, hogy a közeli kongresszusi terembe irányítsák át a segélyszállítmányokat.” Élelmiszer-felvevő központokat állítottak fel, ahol a helyi gyülekezetek képviselői felvehették a szükséges cikkeket, majd mindegyik gyülekezetben a vének osztották szét a segélyt a gyülekezeti tagoknak.

A Biblia arra buzdítja a keresztényeket, hogy ’cselekedjenek jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a hitüknek cselédeivel’ (Gal 6:10). A Tanúk, amit csak kaptak, örömmel megosztották szomszédaikkal. Két nappal a kóbei földrengés után, amikor az egyik Tanú, aki vén, látta, hogy a Tanúknak jut elég a segélyszállítmányból, de másoknak kétségbeejtően szükségük van dolgokra,  gyorsan elküldött két élelemmel teli teherautót a helyi menekültközpontba.

További segítségnyújtás

Az érzelmi és szellemi szükségletekre is figyelmet fordítottak. Azonnal előkészületeket tettek, hogy továbbra is megtartsák a gyülekezeti összejöveteleket. Az egyik gyülekezet egy parkban még aznap összejött, amikor a földrengés volt. A földrengést követő vasárnapra a területen levő legtöbb gyülekezet megtartotta szokásos Őrtorony-tanulmányozását. Az öt érintett körzetbe a saját körzetfelvigyázójukon kívül hét másik körzetfelvigyázót küldtek, azzal a céllal, hogy törődjenek az ottaniak érzelmi és szellemi szükségleteivel. A körzetfelvigyázók különleges látogatást tettek, hogy erősítsék a testvéreket, és segítsenek nekik, hogy a katasztrófa ellenére is a Királyság-érdekeket tartsák első helyen az életükben.

Tíz Királyság-terem alkalmatlannak bizonyult a használatra. Sok testvérnek az otthona részben vagy teljes egészében romba dőlt. Mind a 11 japán Területi Építőbizottság 21 munkásból álló csapatokat szervezett a megrongálódott lakóházak helyreállítására. Tanúkból álló segélycsapat érkezett a saját költségén az Egyesült Államokból, hogy részt vegyen a munkában. Mire a munka befejeződött, a csapatok 1023 házat helyreállítottak, 4 romba dőlt házat pedig eltakarítottak. Öt Királyság-termet ők építettek újra, négyet pedig az ország minden részéről érkező önfeláldozó testvérek állítottak helyre.

A hitetlen családtagokkal ugyanolyan kedvesen bántak, mint ugyanabból a családból a hívőkkel. Egy testvérnő, akinek négy gyermeke volt, és egy hitetlen férje, elvesztette második fiúgyermekét a földrengés során. A család 70 más Tanúval együtt egy héten át a Királyság-teremben lakott. Amikor a férj látta, hogy a testvérek milyen gondoskodóak, és hogy gyakorlati módon segítenek, értékelni kezdte Jehova szervezetét. Az egyik napon ellátogatott a fő segélyközpontba, mely Szuitában volt. Látta, milyen keményen dolgozik sok testvér, hogy munkájával olyanok javát  szolgálja, akiket nem is ismer. Az érzelmek előtörtek belőle, és nem tudta visszatartani a könnyeit. Még azon a napon beleegyezett a bibliatanulmányozásba.

Építő módon megbirkózva a változásokkal

Az évek múlásával megváltozott a helyzet Japánban. 1992 márciusának végére, azaz negyvenhárom évvel azután, hogy az első misszionáriuscsoport 1949-ben megérkezett, a japán fiókhivatal felügyelete alá kiutalt egész területet rendszeresen bemunkálták a Királyság jó hírével. Annak ellenére így van ez, hogy az emberek viselkedése és körülményei is megváltoztak, ez pedig Jehova Tanúitól rugalmasságot kíván meg.

Rodney Kealoha misszionárius, aki sok éven át az utazómunkában szolgált, a következőket figyelte meg: „Huszonöt évvel ezelőtt [az 1970-es években] a japán emberek nagyon udvariasak voltak, és barátságosak. Amikor a Tanúk meglátogatták őket, még ha nem érdekelte is őket az, amit mondtak, meghallgatták a Tanúkat.” Az emberek szakítottak időt az olvasásra, és általában nagyra értékelték a jó erkölcsöt és a társadalmi rendet. A növekvő anyagi jólét azonban egyre zavartabbá tette őket. A háziasszonyok kezdtek csatlakozni a munkahelyen foglalkoztatottak sorához. Kevesebb embert lehetett napközben otthon találni. Azok, akik otthon voltak, gyakran túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy hosszasan elbeszélgessenek a vallásról, és nem voltak hajlandók irodalmat elfogadni, mivel úgy érezték, nincs idejük elolvasni.

Komoly biztonsági védelemmel ellátott lakóépületek, és kaputelefonnal felszerelt lakások épültek. A hírnököknek ilyen területen is alkalmazkodniuk kellett a helyzethez, vagyis kaputelefonon keresztül kellett a felkínálást elmondaniuk. Megtanulták, hogy újralátogatást kell végezniük azoknál, akik egyszerűen csak kedvesek voltak, és kellemes modorúak. Az egyik Szapporóban szolgáló úttörőt, Hirokót azzal érvelve küldte el egy asszony, akivel kaputelefonon keresztül beszélt, hogy ő sintó vallású. A hölgy kedves hangjáról és udvarias modoráról ítélve Hiroko biztos volt benne, hogy jó a szívállapota, ezért ismét felkereste őt.  Lépésről lépésre barátság alakult ki közöttük kaputelefonon keresztül. Tíz hónapon át folytatott ilyen beszélgetések után az asszony végül azzal üdvözölte Hirokót, hogy ezt mondta: „Várjon egy kicsit!”, majd feltűnt az ajtóban, és behívta Hirokót az otthonába. Egy családi dologról folytatott beszélgetés hamarosan bibliatanulmányozáshoz vezetett, majd pedig megkeresztelkedéshez. Az új testvérnőnek, aki most úttörő, tényleg jó volt a szívállapota.

Mivel az emberek napközben ritkán tartózkodnak otthon, A mi Királyság-szolgálatunk a fokozott mértékű esti és utcai tanúskodást ajánlotta. A hírnökök azonnal lelkesen válaszoltak rá. Hamarosan egész Japánban látni lehetett őket, amint utcákon, különösen forgalmas vasútállomásokon Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratot kínálják fel.

Jellemző volt egy Jokohama közelében lakó testvérnő esete. Habár teljes munkaidőben dolgozott, mégis kisegítő úttörő szeretett volna lenni. Az egyik vén azt tanácsolta neki, hogy mindennap, mielőtt a munkahelyére megy, reggel 6—8 óra között tanúskodjon az utcán, az egyik vasútállomáshoz közel. Miután a testvérnő legyőzte félénkségét, és felülemelkedett a kezdetben tapasztalt gúnyos megjegyzéseken, amellyel néhány ingázó utas illette őt, egy folyóiratkörutat alakított ki, amelynek során 40 személy örömmel fogadta el a folyóiratokat. E 40 személy többek között ingázó utasokból, az állomáson dolgozókból, valamint a közeli üzletek tulajdonosaiból állt. Havonta átlagosan 235 folyóiratot helyezett el olyan területen, ahol az úttörők általában körülbelül 30-at. Azzal, hogy mindössze néhány percben mindennap megosztott az emberekkel egy-egy Írásokon alapuló gondolatot, hat bibliatanulmányozást tudott kezdeni — az egyiket egy rendőrrel.

Más hírnökök a telefonos tanúskodásra vonatkozó javaslatokat alkalmazták, hogy elérjék a komoly biztonsági védelemmel ellátott épületekben élő embereket. Az állhatatosság és egy vonzó téma sok bibliatanulmányozáshoz nyitotta meg az utat. Amikor  egy testvérnő a telefonos tanúskodás során megkérdezte egy asszonytól, komolyan elgondolkodott-e azon, hogy mit tartogat a jövő számára és családja számára, az asszony azt válaszolta, hogy ezt már megtette. A csalódás mások azon képességében, hogy segíteni tudnak neki, kihatott az egészségére. Ennek végeredményeként otthona magányába vonulva elszigetelte magát az emberektől. A Tanú által kinyilvánított valódi törődés arra indította, hogy beleegyezzen, találkozik a Tanúval egy közeli élelmiszer-áruházban. Miután a Tanú megmutatta neki a Családi élet könyv tartalomjegyzékét, készségesen beleegyezett a bibliatanulmányozásba.

A lendületes szántóföldi tevékenység és az, hogy a gyülekezetek egyre érettebbek lesznek, folyamatos és hosszan tartó növekedést eredményez. Az 1979 januárjában kezdődő, folyamatos hírnökcsúcssorozat több mint 18 éve töretlenül tart. Az 1980-as évek második felében és az 1990-es évek elején a hírnökök számának növekedése Japánban átlagosan több mint 10 000 fő volt évente. 1995 márciusára 200 000 Királyság-hirdető volt az országban. Az 1972 augusztusában 320 gyülekezethez tartozó 14 199 hírnökhöz képest 1997 augusztusára 3785 gyülekezetbe 220 663 hírnök tartozott. Közülük is nő azoknak a hírnököknek a száma, akiknek nem anyanyelvük a japán.

Segítség az idegen ajkú csoportoknak

Az erős japán gazdaság következtében sok olyan munkás költözött az országba, aki a japánokétól eltérő nyelven beszél. Jehova Tanúi is vannak közöttük. Japán többé már nem olyan ország, ahol majdnem minden ember japán anyanyelvű. Hogyan lehetne segíteni szellemileg az idegen ajkú lakosságnak?

Az 1980-as éveket megelőzően az idegen ajkú lakosok száma viszonylag csekély volt. Apró, elszigetelt csoportok és gyülekezetek alakultak Miszavában, Tacsikavában és Okinaván, hogy az amerikai hadsereg katonai személyzete hozzátartozóinak, feleségeiknek, gyermekeiknek és más érdeklődőknek a javára váljanak.

 Ezek közül a gyülekezetek közül a legnagyobb az okinavai amerikai katonai támaszpontok számára alakult. 1968-ban Karl és Evalyn Emerson, akik korábban misszionáriusok voltak Koreában, kisfiukkal együtt Okinavára költöztek, hogy segítsenek az angolul beszélő lakosságnak. Később csatlakozott hozzájuk ezen a gyümölcsöző területen Bill és Mary Ives, valamint Wayne és Penny Frazee, akik a Gileád 40., illetve 52. osztályába jártak. Wayne egy kicsiny, 360 köbcentis, rozoga autóval járt körbe a hosszan elterülő Kadena Légi Támaszponton; katonai múltja miatt különösen hatékony volt az újonnan bevonultak között végzett munkában. Wayne és Penny okinavai szolgálatuk 15 éve alatt közösen körülbelül 100 személyt segítettek a megkeresztelkedéshez. Annyira hatékony volt a szolgálatuk, hogy az egyik bázison a parancsnok megkérte őket, prédikáljanak máshol. Hogy miért? „A legjobb embereimet veszik el” — panaszolta a tiszt.

Habár az emberek folyamatosan jöttek-mentek a gyülekezetben annak megfelelően, ahogyan más katonai bázisokra szólt a megbízatás, szó szerint ezrek vettek részt az összejöveteleken, és több százan kaptak segítséget abban, hogy Jehova mellett foglaljanak állást. Többségük tovább szolgálta Jehovát azután is, hogy visszatért az Egyesült Államokba. Néhányan vének lettek, vagy kisegítőszolgák. Az egyikük, Nick Simonelli, később a Gileád 93. osztályába járt, vagyis nyomdokába lépett annak a személynek, aki tanulmányozott vele. Feleségével együtt most Ecuadorban szolgálnak.

Angol nyelvű terület Japánban

Ahogyan a vietnami háború az 1970-es évek vége felé befejeződött, fokozatosan feloszlottak az angol nyelvű csoportok Japánban. De az 1980-as évek elején ifjabb James Mantz megfigyelte, hogy a Bételtől autóval mindössze 15 percre fekvő Acugi Amerikai Tengerészeti Légi Támaszpont környékén sok az angolul beszélő személy, így hát elhívta az akkor Kaliforniában (USA) élő szüleit, hogy jöjjenek át Keletre, és legyenek a segítségükre. (Vesd össze: Cselekedetek 16:9.) Így hát 1981 márciusában  a 62 éves idősebb James Mantz és felesége, az 59 éves Ruth Szagamiharába költözött, az acugi légi támaszpont közelébe. „A mi területünk volt minden olyan hely, ahol angolul beszélő emberekre bukkantunk” — emlékszik vissza Ruth. „Az utcai munkálkodás során Ruth gyakran úgy állított meg kerékpározó fiatal amerikai katonákat, hogy felmutatta előttük a folyóiratokat” — emlékszik vissza az ebinai Bétel-család egyik tagja. Sajnos, idősebb James Mantz nem sokkal Japánba érkezésük után elhunyt, Ruth azonban ott maradt, és számos embernek segített, hogy az igazsághoz jöjjön. A kicsiny szagamiharai angol nyelvű csoport 1985 októberében gyülekezet lett.

Ahogyan a japán gazdaság az 1980-as évek folyamán egyre erősödött, szembeszökően megnőtt az idegenek száma. Ezrével özönlöttek az országba a Fülöp-szigeteki, dél-amerikai, afrikai, kínai és koreai vendégmunkások. A Társulat lépéseket tett, hogy szellemi értelemben segítséget nyújtson ezeknek az idegen munkásoknak. Angolul beszélő japán úttörőket neveztek ki, és sok Bétel-szolgát, hogy nyújtson segítséget. „Amikor a Társulat kezdte irányítani az ügyeket, azonnali növekedés indult meg” — mondta egy testvér, aki sok éven keresztül az angol nyelvű gyülekezetbe járt. 1997. szeptember 1-jén már 18 angol nyelvű gyülekezet volt, melyek egy különálló körzetet alkotnak.

Segítség a Brazíliából valóknak

Sok olyan japán ember, akinek a szülei vagy nagyszülei Brazíliába vándoroltak ki, visszatért Japánba, hogy munkát keressen, ám e visszatérők nem tudtak sem japánul, sem angolul. Egy korábban Brazíliában szolgáló, volt misszionárius házaspár, Kiritani Kadzujuki és Nanako, 1986-ban Jokohamába költözött, oda, ahol néhány portugálul beszélő testvérnő és bibliatanulmányozó élt. E kicsiny csoport kezdte havonta egyszer portugál nyelven megtartani az Őrtorony-tanulmányozást a rövidített Teokratikus Szolgálati Iskolával együtt.

1991 tavaszán a Társulat meghívott három brazíliai származású vént, ők Tokióban, Nagojában és Tojohasiban éltek, valamint  meghívta Kiritani testvért, hogy arról tárgyaljon velük, miként haladjon előre a munka a portugál területen. 1991 augusztusában négy portugál nyelvű csoport kezdett működni. A fiókhivatal készséges jelentkezőket toborzott a Bételből, és egy portugál nyelvű tanfolyamot indított a Bételben. Ezek a személyek buzgón tanulták a nyelvet, és ők is a portugál nyelvű csoportok alapját képezték. Az újonnan alakult csoportokból hamarosan gyülekezetek lettek, így hat éven belül 21 portugál nyelvű gyülekezet lett, amelyek szintén önálló körzetet alkotnak.

Megnyílik a spanyol szántóföld

1987 szeptemberében megtartották az első spanyol nyelvű összejövetelt, azért hogy nyolc testvérnőnek segítsenek, akik addig a portugál csoporthoz tartoztak. Egy Peruból való nőtlen testvér, Louis Delgado vezette a csoportot. Néhány testvérnő hat órát is utazott akkoriban, hogy részt vegyen a spanyol nyelvű összejöveteleken, de a szellemi segítség, melyet kaptak, megérte a fáradságot. Néhányan azok közül, akik azért kötöttek házasságot japán állampolgárral, mert anyagi biztonságot reméltek, nehézséget tapasztaltak a házasságukban a nyelvi akadályok miatt, s ugyanezért az is nehézséget jelentett számukra, hogy kifejezzék érzéseiket a véneknek a japán nyelvű gyülekezetekben.

A spanyol csoportnak a szántóföldi szolgálat is kihívást jelentett. Azzal a céllal, hogy legyen területük, a Jamanote vasútvonalnak mind a 29 állomására elmentek, ez a vonal Tokió belvárosát  fogja közre; azért tettek így, hogy a lakóépületekben az ajtókon spanyol neveket keressenek. Bár fárasztó és időigényes tevékenység volt, mégis pontosan meghatározott területet biztosított számukra a munkához.

A testvérnők napközben csoportosan látogattak el olyan területekre, ahol sok kolumbiai nő élt. A nők söntésekben dolgoztak, melyeket általában a jakudza, vagyis a japán maffia üzemeltetett. Amikor úgy tűnt, hogy az egyik nő szellemi előrehaladást ért el, a jakudza közbelépett, és átrakta őt egy másik helyre. De az egyik bibliatanulmányozó mégis eljutott a fejlődésben egészen addig, hogy megértette, munkahelyet kell változtatnia, azért hogy tetsszen Jehovának. Ez azt jelentette, hogy menekülnie és rejtőzködnie kellett a jakudza elől. A vele tanulmányozó segítségével végül vissza tudott térni a hazájába.

Így az 1990-es évek kezdetén, amikor nagy számban özönlöttek munkások Japánba Peruból, Argentínából, Paraguayból, Bolíviából és más országokból, Jehova már felkészített egy kicsiny spanyol nyelvű csoportot arra, hogy a szellemi szükségleteikkel törődjön. 1991-ben spanyol nyelvű tanfolyamot indítottak a Bételben dolgozóknak, olyanoknak, akik hajlandóak voltak segíteni. Egy éven belül néhányan már nyilvános előadást tartottak. Az első spanyol gyülekezet 1993-ban alakult meg Tokió területén. 1997-re 13 viruló spanyol gyülekezet volt. Így már ők is egy különálló, idegen nyelvű körzetet alkotnak.

Segítség az Ázsiából valóknak

Kínaiak is nagy számban özönlöttek Japánba. Közöttük tanulók ezrei, valamint a II. világháború végén Kínában hagyott japán gyermekek leszármazottai. Becslések szerint több mint 300 000 kínai élt Japánban, közülük 200 000 Nagy-Tokió területén. A testvérek a kínai szántóföldre vetve tekintetüket láthatták, hogy „már fehérek az aratásra”, „de a munkás kevés” (Máté 9:37; Ján 4:35).

Jamamoto Maszajuki és felesége, Maszako nyolc évet töltöttek a misszionáriusi szolgálatban Tajvanon. 1992-ben számos  Bétel-szolga tanulta a kínai nyelvet, olyanok, akik hajlandók voltak segíteni a kínai ajkú lakosságnak. Maszajuki azonnal kapcsolatba lépett olyanokkal, akik valamennyire beszéltek kínaiul, és 28 hírnökkel megkezdte működését egy kínai csoport. E csoport leginkább japán úttörőkből állt, akik ugyan még küszködtek a kínai nyelvvel, de készségesen segítettek azoknak az érdeklődőknek, akik ezt a nyelvet beszélték. A japán Tanúk buzgalma meghatotta a kínaiak szívét. Egy fiatal nő megkapta A legnagyobb ember, aki valaha élt című könyvet az egyik testvértől, aki ugyanabban az iskolában tanult, ahová ő járt. Egyetlen hét alatt elolvasta a könyvet. Ez arra indította, hogy ott legyen minden összejövetelen. Ámulatba ejtette, hogy milyen sok japán tanulja a kínai nyelvet, pusztán azért, hogy meg tudja osztani a jó hírt a kínaiul beszélő emberekkel. Öccsével együtt gyorsan haladt előre, és egy éven belül mindketten megkeresztelkedtek. A fiatal nő már a megkeresztelkedése előtt több bibliatanulmányozást vezetett.

1993 májusában megtartották az első kínai körzetkongresszust; 399 jelenlévő volt, és 8-an keresztelkedtek meg. Hamarosan öt kínai (mandarin) nyelvű gyülekezet működött, az egyik japán gyülekezeten belül pedig volt egy kínai könyvtanulmányozási csoport.

Más nyelvi csoportok

Az 1980-as évek vége felé Penn Pitorest és felesége, Phiksang elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Mindketten kambodzsai menekültek voltak, akik a hazájukban korábban dúló mészárlás során elvesztették szüleiket. Lassan haladtak előre, mert gyakorlatilag egyáltalán nem létezett kiadvány khmer nyelven a tanulmányozáshoz. Idővel megkeresztelkedtek. Mivel törődtek kambodzsai menekülttársaik szellemi szükségleteivel, erőfeszítést tettek, hogy bibliatanulmányozást folytassanak velük. Hamarosan egy kis khmer nyelvű csoport alakult. Amikor 1994-ben kezdett megjelenni khmer nyelven Az Őrtorony, ez már több segítséget jelentett nekik. Ezt követően a Bételből tíz testvér tanulni kezdte a khmer  nyelvet, majd arra jelölték ki őket, hogy a khmer nyelvű összejövetelekre járjanak.

Habár a koreaiak alkotják a legnépesebb idegen ajkú csoportot Japánban, a többségük ért japánul, ezért aztán évekig nem volt külön gyülekezetük. Idővel azonban megmutatkozott, hogy a Japánban élő koreaiak hamarabb megértenék az igazságot, ha az anyanyelvükön tanulnák. Ennek az lett az eredménye, hogy megalakult egy koreai csoport 1996 áprilisában a Bételhez közel, majd később megalakult egy másik csoport is a Hjógó prefektúra területén fekvő Itamiban.

Ne hagyjuk figyelmen kívül a jelbeszédes gyülekezeteket se. Sok készséges önkéntes azért tanulta meg a japán jelnyelvet, hogy hallássérült embereknek segítsen szerte az országban. A Társulat 1982 óta bizonyos kerületkongresszusokon jelbeszédes tolmácsolásról is gondoskodik. A hallássérültek megsegítésére akkor kezdtek közösen erőfeszítést tenni, amikor 1992-ben Fukuoka és Kumamoto városában jelbeszédes gyülekezet alakult. Videokazetták is készültek jelnyelven. Jelenleg 11 gyülekezet és 9 kisebb csoport van egész Japánban, melyek tevékenyen segítenek a hallássérült embereknek.

Így Jehova Tanúi Japánban kiváló erőfeszítéseket tesznek, hogy elérjék az egész országban a sokféle nyelvi csoportból valókat, és segítsenek nekik, hogy a jó hírt javukra fordítsák azon a nyelven, amelyet legjobban értenek.

Egy új iskola iránti lelkesedés

1993-ban izgalmas, új lehetőség nyílt meg a nőtlen vének és kisegítőszolgák előtt Japánban. Alkalmuk adódott arra, hogy kiterjesszék szolgálatukat az országon belül és azon kívül. James Hinderer és David Biegler személyében két olyan testvért küldtek az Egyesült Államokból Japánba, hogy a Szolgálati Kiképző Iskola első osztályát vezessék, akiknek több évtizedes tapasztalatuk van az utazómunkában. Ebben az első osztályban, melyben angolul folyt az oktatás, hét megfigyelő is jelen volt Japánból, a  Koreai Köztársaságból és a Fülöp-szigetekről. E megfigyelők mindegyikét felkészítették arra, hogy oktatóként szolgáljon, ki-ki a saját hazájában.

Egy arról folytatott beszélgetésben, hogy milyen hasznot merítettek az iskolából, az első osztály egyik tanulója ezt mondta: „Azt hiszem, sokunknak nehézséget jelentett, hogy érveljünk, és döntést hozzunk az odaillő bibliai alapelvek alkalmazása által. Kényelmesebb volt a szabályokhoz igazodnunk. Az iskola alatt azonban két gyakorta feltett kérdés által, melyek a »Miért?« és »Hogyan?« kérdések voltak, képeztek bennünket, hogy eltöprengjünk a tények és válaszok mögött meghúzódó érveken.” Ugyanezt hangsúlyozva ki, az osztály egy másik tanulója visszaemlékszik arra, hogy mi játszódott le akkor, amikor az egyik oktató javasolta, hogy a folyóiratokat kezelő kisegítőszolga készüljön fel egy felkínálásra az újonnan érkező folyóiratok felhasználásával, majd pedig mutassa be a felkínálást a hírnököknek. Az egyik tanuló kérdése, amely ezzel volt kapcsolatban, kiváltotta, hogy az igazságosság és a jóság közötti különbségre azonnal magyarázatot kapjanak. Az oktató így mondta: „Az igazságos személy teljesíti az írott utasítást, a jóságos személy ellenben mások javára túlmegy azon, amit megkívánnak tőle. Nemcsak igazságosnak kell lennünk, hanem jóságosnak is, és meg kell tennünk mindent a gyülekezeti tagok javára, amit csak tudunk, anélkül hogy bármiféle írott törvénygyűjteményhez igazodnánk.”

Japánban a fiatal, nőtlen testvérek általában nem sietnek a nősüléssel. Az első 18 osztályban az átlagéletkor 29 év volt, az igazságban eltöltött évek átlaga 13, a teljes idejű szolgálatban eltöltött éveké pedig 8. A Szolgálati Kiképző Iskola 33 osztályában 1997 augusztusáig több mint 790 tanuló végzett, és még ezrek várnak arra, hogy ebbe az iskolába járhassanak. A diplomaosztáskor néhányan körzet-, különleges úttörői vagy misszionáriusi munkára szóló megbízatást kaptak (Zsolt 110:3).

Azonnal érezhetőek az áldások, amikor ezek a jól képzett vének és kisegítőszolgák együttműködnek a gyülekezetekkel.  Az egyik vén a következőt mondta, amikor elmagyarázta, milyen jó hatással van a gyülekezetükre az egyik végzett személy: „Sokkal élénkebbé és derűsebbé vált a gyülekezet. Nőtt az úttörőszellem, és elmélyült valamennyi gyülekezeti tag értékelése az iránt, hogy milyen fontos a teokratikus eljárásmóddal összhangban eljárni. Nőtt a fiatalok lelkesedése a szellemi dolgok iránt, és sokan beiratkoztak a Teokratikus Szolgálati Iskolába.” Ilyenformán a gyülekezetek megerősödtek és épültek.

Küldöttek a tengerentúli kongresszusokon

Jehova Tanúinak Japánban éveken keresztül sokszor nyílt alkalmuk arra, hogy növekedjenek szeretetük kinyilvánításában a nemzetközi testvériség iránt (2Kor 6:13). Mivel a japánok egyre inkább megengedhetik maguknak, hogy külföldre utazzanak, a Társulat felajánlotta a japán fiókhivatalnak, hogy küldötteket küldhet az Európában, Afrikában, Ázsiában, az amerikai kontinensen, Hawaiiban és Új-Zélandon megtartott különleges nemzetközi kongresszusokra.

Egyre növekvő számú küldött volt a válasz a meghívásra az évek során; nem volt szokatlan, hogy nagy számban voltak úttörők és más teljes idejű szolgák a küldöttek soraiban. Amikor 1996-ban különleges kongresszust tartottak a Cseh Köztársaságban és Magyarországon, az 1320 japán küldöttből 1114 teljes idejű szolga volt.

Amit e japán küldöttek láttak és hallottak a különleges kongresszusokon, az kiszélesítette látószögüket, és további ösztönzést jelentett számukra, hogy teljes szívvel szolgálják Jehovát. Ikehata Sigeo, aki az 1978-as nemzetközi kongresszusok alkalmával járt a Koreai Köztársaságban, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken és Tajvanon, így magyarázza: „Mélyen meghatott, hogy láttam a más országokban élő testvérek és testvérnők között a szeretet kötelékét. Az, hogy saját szememmel láttam, Jehova Tanúit összeköti a tiszta nyelv, rendkívüli módon kihatott a szolgálati kiváltságaim iránti értékelésemre és az imáim tartalmára.”

Az, hogy olyan országokba is ellátogattak, ahol Jehova szolgái  korábban komoly üldözést álltak ki, valamint hogy első kézből hallották tapasztalataikat, arra késztette a küldötteket, hogy utánozzák e testvérek hitét. Oda Miszako részt vett az első nemzetközi kongresszuson, amelyet a korábbi Szovjetunióban tartottak, Szentpétervárott, 1992-ben. Így emlékszik vissza: „Amikor a kongresszus első napján felhangzott a nyitó ének, a mellettem ülő orosz testvérnő sírni kezdett. Ahogy feltekintettem, sok más orosz testvérnő szemében is könnyeket láttam, nem tudták befejezni  az éneklést. Szívem mélyéről köszönetet mondtam Jehovának az irántam tanúsított ki nem érdemelt kedvességéért, hogy egy olyan személy, mint én, aki még nem tapasztalt semmi olyan üldözést, mint amin ők átmentek, ott lehet közöttük, és velük együtt részese annak a történelmi pillanatnak, amikor Jehova és a hűséges testvérek győzelmet aratnak.”

Egy fiatal úttörő testvérnő, Namba Szeiko (most Nakadzsima) jól emlékszik az 1990-es Buenos Aires-i kongresszusra. Így meséli: „Az argentínai testvérektől és testvérnőktől nem csak azt tanultam meg, hogyan mutassak ki szeretetet és értékelést, hanem azt is, hogy mennyire fontos, hogy ezeket az érzelmeimet kimutassam mások iránt. Amikor már indulni készültünk, egy idős testvérnő átölelt, és egy ajándékot adott át. Könnyek között újra és újra ezt mondta: »Hasta luego en el Paraíso.« [Viszontlátásra a Paradicsomban.] Japánba való visszatérésem után én is próbáltam ugyanilyen szeretetet és kedvességet kimutatni az emberek iránt a gyülekezetemben és a területemen.” Mivel a japánok általában sokkal félénkebbek és zárkózottabbak, mint mások, a latin-amerikai testvéreikkel való társulás által e japán küldöttek közül többen is segítséget kaptak ahhoz, hogy jobban kimutassák szeretetüket.

A japán fiókhivatalnak évek óta kiváltságában áll, hogy küldöttek ezreit küldje a különleges kongresszusokra, melyeket más országokban tartanak. Hogy milyen nagy mértékű a testvérek lelkesedése és értékelése azon alkalmak iránt, amikor nemzetközi keresztény családjukkal lehetnek, azt az mutatja, hogy milyen sokan reagáltak a gyülekezeteknek küldött meghívásra.

Hozzájárulás a világméretű szükségletek kielégítéséhez

Nagy kiváltság számukra, hogy különböző módon járulhatnak most hozzá a világméretű testvériség szükségleteinek kielégítéséhez. Miután a japán fiókhivatal értékes tapasztalatokat szerzett a nyomtatásban, most már képes segíteni a szomszédos fiókhivataloknak nyomtatási szükségleteik terén. Az ebinai  üzemben tíz nyelven havonta több mint 9 000 000 példányt nyomtatnak Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratból.

A japán fiókhivatal négyszínnyomással jelenleg 26 nyelven nyomtat könyvet, Bibliát, füzetet; e 26 nyelv között van a kínai, a lao, a szingaléz, a tamil (Srí Lanka számára), a thai, valamint 11 Fülöp-szigeteki nyelv. A nagy sebességű ofszet-rotációsgép lehetővé teszi, hogy az üzem gyorsan igazodjon a szántóföldi szükségletekhez. 1993 szeptemberében például Japánba küldték nyomtatásra egy különleges kiadásban a régóta várt tagalog nyelvű Bibliát, amely a New World Translation of the Christian Greek Scripturest is tartalmazta. Október közepére 70 000 tagalog nyelvű Bibliát nyomtattak ki és szállítottak el, még éppen időben ahhoz, hogy új kiadványként tegyék közzé a testvéreknek a decemberi kerületkongresszuson. Ezt hamarosan követte a szebuan és az iloko nyelvű Biblia. A portugál és a spanyol nyelvű díszkötésű Biblia is az ebinai nyomdában készül.

Miután 1989-ben a világközpontban létrehozták a Fordítószolgálati Osztályt, megkérték a japán fiókhivatalt, hogy segítsen  az ázsiai és a csendes-óceáni területek fordítóinak. A világ lakosságának több mint a fele él itt, számtalan nyelven beszélnek, de sokuk nyelvén még nem érhető el Watch Tower-kiadvány. Azoknak a japán testvéreknek, akik jártasak a fordításban, és akik jártasak a számítógépes felszerelés használatában, abban a kiváltságban volt részük, hogy elutazhattak Indiába, Pakisztánba, Srí Lankára, Nepálba, Libanonba, Malajziába, Thaiföldre, Kambodzsába, Indonéziába, Mianmarba, a Salamon-szigetekre, Guamra és más országokba, azért hogy segítsenek fordítókat találni, képezzenek ki és szervezzenek meg fordítói csapatokat, valamint hogy olyan programokat telepítsenek a számítógépekre, melyeket a Társulat azért fejlesztett ki, hogy segítsen a fordítóknak.

Kölcsönös buzdítás

Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a 76 japán testvért és testvérnőt se, akik a Japánban szolgáló misszionáriusokat utánozva buzgón elvállalták a megbízatást, hogy külföldön kilenc országban mozdítsák elő a Királyság-érdekeket. Köztük van 13 olyan személy, aki Szolgálati Kiképző Iskolát végzett. Az országok, ahová kinevezték őket, a következők: Brazília (7 fő), Guam (2 fő), Kambodzsa (1 fő), Malajzia (2 fő), Nigéria (1 fő), Pápua Új-Guinea (11 fő), Paraguay (8 fő), Salamon-szigetek (5 fő) és Tajvan (39 fő). Leveleik arról tanúskodnak, hogy teljes mértékben megtanulták, hogyan birkózzanak meg olyan dolgokkal, mint egy új nyelv elsajátítása, szokások, táplálkozás, trópusi betegségek, és arról is tanúskodnak e levelek, hogy a testvérek készségesen szolgálnak nagyon egyszerű körülmények között, időnként olyan helyeken, ahol nincs csapvíz, gáz vagy elektromos áram, mindezek pedig ellentétben állnak napjaink modern Japánjának jólétével. Szeretetet fejlesztettek ki a helyi emberek iránt, és megtanulták, milyen az Istennek tetsző megelégedettség. Örömmel tölti el őket, hogy ilyen módon is előmozdítják a Királyság-érdekeket.

Amikor a teokratikus terjeszkedés Japánban ismét szükségessé tette, hogy a fióklétesítményeket bővítsék, ez már nemzetközi együttműködéssel indult meg. Az építkezés során elkészült egy  13 szintes iker torony lakóépület, valamint egy 5 szintes szolgáltatóépület. 1994-ben az Egyesült Államokból való Frank Leet jelölték ki, hogy építésfelvigyázóként szolgáljon. Steve Givins, aki nemzetközi szolga az Egyesült Államokból, szintén az építőbizottságban szolgál. Negyvenkilenc önkéntes jött Ausztráliából, Costa Ricából, az Egyesült Államokból, Finnországból, Franciaországból, Kanadából, Luxemburgból, Nagy-Britanniából, Olaszországból és Új-Zélandról, azért hogy részt vegyen a munkában. Mindegyikük boldogan adott fel egy megállapodottabb életformát a saját hazájában, azért hogy megossza tapasztalatát és szakértelmét külföldön élő testvéreivel, és hogy előmozdítsa a Királyság-érdekeket.

Az is kiemelkedő volt, hogy milyen sokan reagáltak a japán testvérek közül; több mint 4600 szakképzett és szakképzetlen munkás nyújtotta be a jelentkezését az építkezésre. Többségüknek nagy változtatásokat kell tenniük, hogy az építkezésen dolgozhassanak, még akkor is, ha csak rövid ideig lehetnek ott. E változtatások magukban foglalják azt, hogy eljönnek a munkahelyükről, és elhagyják családjukat. De úgy érzik, gazdag jutalomban részesülnek az erőfeszítéseikért.

Idősebbek, de még mindig buzgók

A Jehovát dicsőítő személyekből álló nagy sokaság növekedése Japánban azzal kezdődött, hogy a Gileád 11. osztályából, mely 1949—1950-ben volt, misszionáriusok érkeztek az országba. Mások csatlakoztak hozzájuk, néhányan a 7. osztályból, többen pedig a későbbi osztályokból. Közülük 59-en még mindig a teljes idejű szolgálatban vannak Japánban. Néhányuk 70-es, 80-as éveit tapossa, de még mindnyájan buzgók a szolgálatban. Lois Dyer 64 év céltudatos teljes idejű szolgálat után ezt mondta: „Folyton olyan bizalommal imádkozom, ahogyan azt Dávid oly ékesszólóan kifejezte, ezt mondva: »mikor elfogy az én erőm . . . vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh Isten«” (Zsolt 71:9, 18). Jehova nem hagyja el ezeket a lojálisokat, akik életük nagyobb részét hűségesen a Királyság-szolgálatban töltötték.  A misszionáriusi család egyik tagja ezt így fejezte ki: „Jehova szervezete olyan, mint egy anya, aki meleg takaróba bugyolál és magához ölel minket.”

E hosszú ideje szolgálók közül huszonegyen jelenleg a Tokió Mita misszionáriusotthonban élnek. Az eredeti épületet, mely Tokióban a fiókhivatal elhelyezésére szolgált, teljesen felújították, azért hogy ezeknek az előrehaladott korú misszionáriusoknak otthont biztosítsanak. Rendkívüli misszionáriusi család ez! Hetvennégy év az átlagéletkor, az igazságban eltöltött évek átlaga pedig 50. E misszionáriusok közül nyolcan a Gileád 11. osztályában végeztek. Az évek során a misszionáriusi család együttesen a tanúbizonyság halmát hozta létre, mintegy 567 személynek segítve, hogy megismerjék az igazságot. Még ha a család néhány tagja a 80-as éveiben jár, és komoly egészségi gondokkal küszködik is, mégsem henyél. Az 1997-es szolgálati év folyamán a szántóföldi szolgálatban havonta eltöltött óráik számának átlaga 40 óra volt, és összesen 17 291 folyóiratot, valamint könyvek százait helyezték el jól bemunkált területükön. E hosszú ideje szolgáló személyeket megbecsülik gyülekezetük tagjai, és tisztelik a szomszédaik.

Ruth Ulrich, aki most élete 87. évében jár, 68 éve szolgál az úttörő- és misszionáriusi tevékenységben. Ezt mondja: „Hiterősítő látnom azt a sok embert, aki elhagyta a pogány vallásokat, és az igazsághoz jött, igazán testvéreinkké és testvérnőinkké válva ezzel.”

Amint átnéztük ezt a „családi albumot”, mely Jehova japán Tanúinak modernkori történelméről mesél, Jehova sok buzgó szolgáját láttuk. Ők azonban csak maroknyi csapatot tesznek ki ahhoz a több mint 220 000 Tanúhoz képest, aki Japánban Isten Királyságának jó hírét hirdeti. A misszionáriusok mélységesen elégedettek szellemi gyermekeik, unokáik, a harmadik és negyedik generáció által elért eredményekkel. Élénk érdeklődéssel várják, vajon milyen szerepet szán még nekik Jehova, akár a dolgok jelenlegi rendszerének utolsó napjaiban, akár a csodálatos új világban, amely már oly közel!

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Képek a 71. oldalon]

Hűséges japán hírnökök a háború előtti időkből: 1. Isii Dzsidzó és Macue, 2. Idei Mijo, 3. Miura Kacuo és Hagino

[Képek a 72—3. oldalon]

Néhány misszionárius, aki 1949—1950-ben kezdett szolgálni Japánban: 1. Don és Mabel Haslett, 2. Lloyd és Melba Barry, 3. Toma Jerry és Josi, 4. Tanigava Elsie, 5., 6. Percy és Ilma Iszlaub, 7. Norrine Thompson (született: Miller), 8. Adrian Thompson, 9. Lois Dyer, 10. Molly Heron, 11. Tohara Sinicsi és Maszako

[Kép a 79. oldalon]

N. H. Knorr (balra fent) éppen a hallgatósághoz beszél 1951-ben, a kóbei misszionáriusotthonban

[Kép a 81. oldalon]

Grace (fent) és Gladys Gregory a Gileád Iskola 11. osztályából

[Kép a 82. oldalon]

Margrit Winteler (jobbra, a Gileád 23. osztályából) csatlakozott a nővéréhez, Lenához (15. osztály) Japánban

[Kép a 88. oldalon]

Don Haslett és Lloyd Barry a tokiói Bétel-otthonban, 1953

[Kép a 89. oldalon]

Negyven éve szolgáló japán különleges úttörők (balról jobbra): Szató Takako, Vakui Hiszako, Kobajasi Kadzuko

[Kép a 90. oldalon]

Az okinavai fiókhivatal, 1979

[Kép a 95. oldalon]

Kivonulás téli tanúskodásra Hokkaidóban

[Képek a 95. oldalon]

Fent: Nako Adeline

Lent: Lillian Samson

[Kép a 99. oldalon]

Eto Juriko

[Kép a 102. oldalon]

Egy boldog úttörő család elindul a szántóföldi szolgálatba

[Képek a 110. oldalon]

Fiókhivatal Tokióban, 1949—1962

Fiókhivatal Tokióban, 1963—1973

Fióklétesítmény Numadzuban, 1972—1982

[Kép a 115. oldalon]

Honma Tosio, fiókfelvigyázó az 1970-es évek közepén

[Kép a 116. oldalon]

A fiókbizottság 1997-ben (balról jobbra): Richard Bailey, Ikehata Sigeo, Szugiura Iszamu, Oda Maszataro, Nakadzsima Makoto, Nagaszaki Josihiro, Mimura Kendzsi

[Kép a 124. oldalon]

James Mantz az üzem felvigyázásában vett részt (feleségével, Sarah-val együtt látható)

[Kép a 132. oldalon]

Kongresszusi terem Hjógóban, Ebinában és Kanszaiban

[Kép a 139. oldalon]

Kobajasi Kunihito

[Kép a 142. oldalon]

Kóbe 1995-ben, a földrengés után

[Kép a 150. oldalon]

Jamamoto Maszajuki és Maszako

[Képek a 156. oldalon]

Japán küldöttek tengerentúli kongresszusokon: 1. Kenyában, 2. a Dél-afrikai Köztársaságban és 3. Oroszországban

[Képek a 158. oldalon]

Fiókhivatal és Bétel-otthon Ebinában; a kisebb képen az 1997-ben készült épületek láthatók