Martinique

A MARTINIQUE név hallatán a világ sok részén eszébe jut valami az embereknek. Talán arról idéz fel egy képet, hogy süt a nap, fehér homok borítja a tengerpartot és azúr színű a tenger. Arra késztetheti az embert, hogy az élet édes dolgaira gondoljon, például cukornádra, banánra és rumra is. Ezenkívül fekete és barna bőrű bennszülöttekre is, akik szíves fogadtatásuk jeléül széles mosoly kíséretében egzotikus gyümölcsökkel megrakott tálcákkal kedveskednek a látogatóknak. Másoknak Martinique-ről a Mount Pelée 1902-es kitörése és Saint-Pierre városának — a környék akkori gazdasági és kulturális fővárosának — teljes pusztulása jut eszükbe.

Ez a sziget bizonyos tekintetben csupán jelentéktelen porszem. Mindössze 80 kilométer hosszú és 35 kilométer széles. Nemzetközi ügyekben ennek ellenére aránytalanul nagy szerepet töltött be. A XVII. és XIX. század között a gyarmatosító birodalmak könyörtelen harcokat folytattak itt az amerikai államok és a Karib-tenger vidékének fennhatóságáért. Santo Domingo (ma Haiti), Guadeloupe, Martinique és a Nyugat-indiai-szigetekhez tartozó egyéb szigetek gyarmattartói a csata kimenetelétől függően változtak.

Annak ellenére, hogy Martinique csak egy kicsiny sziget, számos évtizeden át a Karib-tenger vidékének rabszolga-kereskedő központja volt. Anélkül nem beszélhetünk Martinique lakosságáról, hogy ne említenénk meg a rabszolgasors láncait, mert ezek a láncok  formálták a múltját, és az emberek jelenlegi helyzetét is nagyrészt megmagyarázzák.

Arról a népről beszélünk, amely hosszú ideig rabszolgaságban élt, és ma büszke arra, hogy szabad. Furcsa ellentmondások jellemzik ezt a népet. Féltőn őrzik egyenjogúságukat, és ezt tudatni is akarják másokkal. Ugyanakkor engedik, hogy formálja őket a gyarmatosítással rájuk erőltetett francia kultúra, amelynek értékrendjét és gazdagságát az emberek többsége a legtöbb szempontból nagyra értékeli. Az emberek sajátjukénak mondanak egy vallást, a római katolikus vallást, melyet az elnyomó gyarmatosítók rájuk erőltettek. Ehhez hozzájárul még az a tény is, hogy őket arra tanították, hogy egy olyan Istent imádjanak, akit alig ismernek. Olyan Isten képét festették le számukra, aki helyesli a feketék rabszolgasorsát, mivel állításuk szerint Isten megátkozta a rasszukat. Azt mondják, hogy Istennek ugyan vannak olyan tulajdonságai, mint a szeretet és igazságosság, de úgy tűnik, furcsán álcázza ezeket a tulajdonságokat. Az ő vallásuk lényegét tekintve rítusokon és hagyományokon alapszik, a pontosan meghatározott hitnézetek és teológiai elemzések kevésbé fontosak számukra. (Ehhez hasonlóan említhetnénk a szomszédos Barbados szigetét is, mely az anglikán vallást vallja magáénak, mivel Nagy-Britannia volt a gyarmatosítója.)

Amint ennek az évszázadnak a végéhez közeledünk, a martinique-i emberek többsége, noha szereti szabadnak tekinteni  magát, mégis két követelőző úr rabszolgájaként, béklyóba kötve szenved. Egyrészt egy olyan vallásrendszer terheit viselik, amely rítusokból és hagyományokból áll, és amely nem képes kielégíteni a valós szellemi éhségüket. Másrészt sikertelenül küszködnek, hogy csillapítsák kielégítetlen vágyaikat, amelyeket a nyugati civilizáció anyagias életformájának túlzott hatása táplál bennük (Préd 5:10).

A felbecsülhetetlen értékű szabadság üzenete

Az elmúlt fél évszázadban a szabadság üzenetét fokozott intenzitással hirdették ezen a trópusi szigeten. Erre a szabadságra utalt Jézus Krisztus, amikor ezt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Ján 8:32). Megszabadulás a hazugság rabszolgaságából, megszabadulás egy olyan gazdasági rendszer kötelékéből, amely kegyetlenül kihasználja az embereket, valamint megszabadulás a bűntől és a haláltól.

Ennek az igazságnak a magvait 1946-ban kezdték el vetni, amikor Georges Moustache eljött Guadeloupe-ról, és Fort-de-France-ban és Saint-Pierre-ben két hetet tanúskodással töltött el. Három évvel később, 1949. augusztus 9-én az Őrtorony Gileád Biblia Iskola négy végzős misszionáriusa (egy házaspár és két fiatal testvérnő) érkezett a szigetre. A négy misszionárius David és Celia Homer, Mary Lolos és Frances Bailey volt. Az Egyesült Államokból jöttek, és beszéltek ugyan franciául, de nem valami jól. Ennek ellenére másfél éven belül 631 Bibliát magyarázó könyvet és 200-nál több füzetet sikerült elterjeszteniük, 32 bibliatanulmányozást vezettek be egyéneknél és csoportokban családoknál. De a katolikus papság — amelynek akkoriban még mindig nagy volt a befolyása, és egyáltalán nem hajlott arra, hogy fennhatóságát megkérdőjelezzék — arra használta fel a befolyását, hogy 1951 januárjában kiutasíttatta a misszionáriusokat a szigetről. A jó hír mindennemű prédikálása több mint három éven át szünetelt Martinique-on.

 A munka újrakezdése

Xavier és Sara Noll 1954. július 10-én érkezett Franciaországból, Marseille-ből. Mindketten teljes idejű szolgák voltak, Xavier gyülekezeti felvigyázóként szolgált Marseille-ben.

Még ma is emlékeznek a szigetre érkezésükre; ez a sziget, 7000 kilométerre a szülőföldjüktől a világ végének tűnt számukra. Nem felejtették el, hogy első benyomásuk a hőség és a párásság volt, de az emberek őszinte jókedvét, vendégszeretetét és szívélyességét sem felejtették el.

Már az első napoktól kezdve megtanulták, hogyan éljenek minimális kényelem mellett. Néhány napig egy férfinál laktak, aki kedvelte Jehova Tanúit, majd rátaláltak egy új faházra. De az, hogy új faház, egyszerűen csak azt jelentette, hogy olyan építmény volt, amelynek fából voltak a falai és a padlója. A tető hullámlemezből állt, nem volt mennyezet, és vécé sem volt. Sötétedéskor Noll testvér napi feladata volt az „egészségügyi” vödröt egy szakadékba üríteni. Első útja a vödörrel július 14-ére esett, a franciák nemzeti ünnepére. Át kellett mennie a Sztálingrád elnevezésű köztéren, ahol pezsgett az élet az ünnepi tevékenységektől. Amikor keresztülment a téren a vödrével, mely csoportokba verődött emberek szórakozott tekintetének volt kitéve, akik azért jöttek ki, hogy kikapcsolódjanak és friss levegőt szívjanak, az emberek majd megszakadtak a nevetéstől. Micsoda premier! Még sosem láttak olyat, hogy fehér ember ilyen feladatot hajtott volna végre!

Meglepő fogadtatás

Aznap, egy korábbi időpontban Noll testvér órákat töltött azoknak a könyveknek és füzeteknek a szortírozásával, melyeket a szigetről kiutasított misszionáriusok hagytak ott. Sok könyvben és füzetben kárt tettek a rovarok, mégis elegendő mennyiségű maradt megfelelő állapotban arra, hogy Nollék  felhasználják a következő reggelen kezdődő nyilvános tanúskodásukban.

Noll testvér így emlékszik vissza néhány dologra azzal az első szolgálati nappal kapcsolatban: „Amikor először mentünk el itt a prédikálómunkába, a feleségemmel nagyon vágytunk rá, hogy kapcsolatot teremtsünk az emberekkel, hogy megismerjük őket, hogy kiderítsük, milyen fogadtatásra számíthatunk. Amit tapasztaltunk, az felülmúlta a várakozásainkat. A város központjában kezdtük el a tanúskodást; akkoriban 60 000 lakosa volt a városnak. Délelőtt kétszer is összetalálkoztam a feleségemmel, amikor mindketten hazamentünk, hogy újra megtöltsük tanúskodótáskánkat »Az igazság szabadokká tesz titeket«, a ’The Kingdom Is at Hand’ [»A Királyság közel«]  című könyvekkel és többek között »A Béke Fejedelme« című füzettel.”

Gyakran mondták ezt a házigazdák: „Elfogadom a könyvet, hogy emlékezzek magára, hogy itt járt.” Vagy: „Ha ez Istenről szól, akkor elfogadom.” Az első két hét folyamán majdnem 200 könyvet és több száz füzetet sikerült elterjeszteniük. Könnyű volt beszélgetést kezdeményezniük, mert az emberek kíváncsiak voltak, és készségesen fogadták az idegeneket. Mennyire buzdító volt az ilyen vendégszerető fogadtatás!

Nollék azon tűnődtek, hogy képesek lesznek-e ennyi emberrel tanulmányozni. Hamar rájöttek azonban, hogy különbséget kell tenniük a csupán természetes vendégszeretetet mutató emberek és az olyan emberek között, akik igazi vágyat éreznek arra, hogy megismerjék az Istentől jövő igazságot, és alkalmazzák azt a gyakorlatban. Voltak olyanok, akik tanulni akartak. Noll testvér így emlékszik vissza: „Az a személy, akivel a Martinique-ra érkezésünkkor találkoztunk, bemutatott minket a műbútorasztalos-műhelyében dolgozó néhány munkásnak és tanulónak. Egy tanulmányozást még aznap este bevezettünk, másik kettőt pedig az első hét folyamán.”

A tanulmányozók között volt egy fiatal házaspár, Paul és Nicole Jacquelin. Hetente háromszor tanulmányoztak, és szép előrehaladást értek el. Nemsokára együtt tanúskodtak Nollékkal házról házra. Ezekkel az új hírnökökkel a prédikálómunka kezdett helyi színezetet ölteni.

„To-To-To”

Amikor a hírnök odaérkezett egy házhoz, akkor azt kellett kiáltania, hogy „To-to-to, van itthon valaki?” Bentről egy hang elég sokszor válaszolt rá így: „Miért?” Miután a hírnök újra kiáltva bemutatkozott, a házigazda ezt válaszolta: „Jöjjön be, üljön le!” Ezután érdekes beszélgetések következtek.

 Az emberek legtöbbször szívesen beszélgettek. Akkoriban Martinique-on ismeretlen dolog volt a stressz. Akkor ritkán mondták azt, amit ma állandóan hallunk: „Nem érek rá.” Ennek ellenére gyakran fejezték be ezzel a beszélgetést: „Mindazt értem, amit Ön mond, de nem hagyom el a szüleim és a nagyszüleim vallását.” Még az a személy is, aki úgy tűnt, hogy némileg érdeklődik, és ezért a hírnök feltette a kérdést, hogy „Találkozhatunk újra a közeljövőben?”, sokszor adta ezt a választ: „Ha Isten is úgy akarja.”

Az emberek általánosságban véve nagy tiszteletet nyilvánítottak a Biblia iránt. Ennek ellenére csak nagyon kevés embernek volt Bibliája. A katolikus papság keményen küzdött az ellen, hogy az embereknek bármilyen közük is legyen a Bibliához. Keveseknek azért sikerült beszerezniük a Louis Segond fordítású, protestáns francia Bibliát. Egyesek házalóktól szerezték be, mások hetednapi adventista szomszédoktól, megint mások, ritkább esetben evangélikusoktól.

A papság megriad

Öt hónappal azután, hogy Jehova Tanúi prédikálótevékenysége újra beindult Fort-de-France-ban, a katolikus egyház által kiadott újságban ez a kérdés szerepelt: „Kik Jehova Tanúi?” A cikk egy pap és egy hívő közötti párbeszédet írt le:

— Atyám, ismered Jehovát?

— Hát hogyne! Most héberül beszélsz?

Ezután Jehova Tanúi rágalmazásának hosszas leírása és tanításainak rosszindulatú félremagyarázása következett. Egy egyházi röpiraton még egy karikatúra is megjelent Noll testvérnőről.

Noha csak maroknyi Tanú volt a szigeten, nem sokkal ezután egy pap, akit nyilvánvalóan aggasztott ezeknek a Királyság-prédikálóknak a buzgalma, ezt a kijelentést tette: „Több ezer tisztességes ember úton van afelé, hogy Jehova Tanúja legyen, mert a saját vallását nem ismeri jól.” Az történt, amit  Jézus Krisztus szemléltetett a gazdag emberről és Lázárról szóló példázatában. Az egyszerű emberek vágyakoztak a kedvező helyzetben levő papság asztaláról lehulló szellemi morzsák után. (Lásd: Lukács 16:19–31.)

A Notre Dame du Grand Retour látogatása

Néhány évvel azelőtt, 1948-ban, sok katolikus hite rendült meg. A püspökség csúnyán félrevezette a népet. Nagy ceremónia közepette elhozattak egy Mária-szobrot Franciaországból. Végigvitték Martinique szigetén, a lakosság pedig olyan páratlan mértékben magasztalta fel, amilyen azóta egészen napjainkig nem történt. A „Szűz” szobrát egy kis csónakba tették, amire kerekeket szereltek, és így húzták végig az utcákon. Az emberek útközben pénzzel és ékszerekkel töltötték meg a csónakot a „Madonnának”. Abban az időben a szegény és a gazdag martinique-iak is csak arany ékszert viseltek. Ebből következik, hogy ami összegyűlt, hatalmas összegű pénzt jelentett.

A történtek még mindig sokaknak élénken élnek az emlékezetében. Marthe Laurent, aki ma már Jehova Tanúja, így emlékszik vissza a „Madonna” érkezésére: „1948-ban március elején történt egy szombat este a fort-de-france-i Savannah-t körülvevő köztéren — mondja. — Tele volt a tér emberekkel, amikor egyszer csak egy kis fényt láttunk feltűnni a tengeren a La Pointe des Nègres csúcsánál. Az óriási tömeget átfűtötte az izgalom, a »Szűz« csónakkal érkezik!” Pierrette Hantoni többször egymás után odament a kis csónakhoz, és elhelyezte benne az ajándékait. Férjével együtt felvirágozták a házat, és kitettek egy zászlót is ezzel a felirattal: Chez Nous Soyez Reine (Légy királynő nálunk!). Ilyen légkörben az emberek el voltak ragadtatva, és nagyon bőkezűek voltak; azt gondolták, hogy a „Szűz” majd csodákat tesz. Egy férfinak a lánya például izombántalmakban szenvedett. A férfi, abban a reményben, hogy a „Szűz” meggyógyítja a lányát, térden csúszva ment a kis csónak után.

 Idővel beszámoltak róla, hogy a szobor visszakerült Franciaországba, de ez ámítás volt. Később kiderült, hogy a szobrot egy raktárban rejtették el. A helyi híresztelések szerint egy repülőgép — mely nem sokkal később a tengerben eltűnt — szállította a pénzt, a vagyont, amit összegyűjtöttek, és a csalás szervezőit is. A többség azt gondolta, hogy Isten büntetése miatt zuhantak a tengerbe. Az emberek még ma is szóba hozzák ezt az esetet, és ilyenkor Jehova Tanúinak jó alkalmuk adódik arra, hogy megmutassák nekik, amit a Biblia a bálványimádásról mond (2Móz 20:4, 5; Zsolt 115:4–8; 1Ján 5:21).

Házasság, nem csak együttélés

Néhány afrikai szokás még a rabszolgaságot is túlélte, és ezeket a katolikus egyház is elfogadta, feltéve, ha a szokások gyakorlói katolikus rítusokat is gyakoroltak. Ilyen környezetben napirenden volt, hogy az emberek házasságkötés nélkül éltek együtt. Amikor Noll testvérnő a szolgálatát végezte, az emberek feltették neki ezt a kérdést:

— Vannak gyerekei?

— Nincsenek — válaszolta, mire ezt kérdezték tőle:

— És a férjének?

Nem volt szokatlan ugyanis az olyan férfi, akinek a törvényes feleségén kívül más nőktől is voltak gyerekei. Akik igaz keresztények szerettek volna lenni, azoknak fel kellett hagyniuk ezekkel az Írás-ellenes szokásokkal (Zsid 13:4).

Martinique-on egy asszony volt az első olyan személy, aki szembenézett azzal, hogy fel kell hagynia ezzel a szokással. Hat gyermeke volt három különböző férfitól, és a legkisebb gyermekének az édesapjával élt együtt, amikor elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Marguerite Lislet gyorsan felismerte, hogy óriási változtatásokat kell tennie, ha tetszeni szeretne Jehovának (1Kor 6:9–11). Arra kérte élettársát, hogy menjen el, és egészségi gondjai ellenére bátran szembenézett a hat gyermeke  ellátását érintő anyagi nehézségekkel. 1956-ban keresztelkedett meg. Később ő lett az első martinique-i különleges úttörő.

Jeanne Maximin, akinek gyermekei voltak az élettársától, szintén szeretett volna megkeresztelkedni. Élettársa sokszor megígérte neki, hogy majd a következő kongresszus előtt törvényesíti vele a kapcsolatát, de sosem tartotta be az ígéretét. Végül 1959-ben, egy újabb kongresszus közeledtével Jeanne kihasználta, hogy élettársa nincs otthon, és elköltözött onnan. Micsoda meglepetés érte az élettársát, amikor hazajött, és látta, hogy Jeanne elment, és sok bútor hiányzik! A szomszédok nem sokat tétováztak, elmondták neki, hogy hol van. Élettársa ragaszkodott hozzá, hogy Jeanne menjen haza, és azt ígérte, hogy két hét múlva összeházasodnak, közben elintézi a szükséges dolgokat. Jeanne válasza egyértelmű volt: „Majd ha összeházasodunk, aznap hazamegyek, előbb nem.” Elintézték a szükséges dolgokat, és tíz nap múlva törvényesen összeházasodtak. Sok testvérnőnk élt át hasonló tapasztalatokat.

Jehova Tanúi olyan vallás gyakorlóiként szereztek hírnevet, amely isteni intézményként tekinti a házasságot. Le Vauclin falu anyakönyvvezetője meglepődött, hogy Jacques és Pierrette Nelson, akik helyi különleges úttörők, rövid idő leforgása alatt két esküvőn is a tanúk szerepét töltötték be olyan párok esetében, akik már hosszú évek óta éltek együtt a házasság előnyei nélkül. Az anyakönyvvezető hölgy előzőleg már kapott egy Tedd családi életedet boldoggá! című könyvet, most azonban ígéretet tett, hogy újra elolvassa, mivel ő ugyanabban a helyzetben van, mint a két pár, akiket összeadott. Mielőtt befejezték volna vele a beszélgetést, ezt mondta nyugodt hangon a két tanú testvérünknek: „Jamais deux sans trois” („A másodikat mindig követi egy harmadik”). Esetükben ez így is történt, hiszen nem sokkal ez után az úttörők már megint ott álltak előtte, hogy egy velük tanulmányozó harmadik pár esküvőjén is tanúk legyenek.

 Megszabadulás az alkohol rabságából

Martinique híres a rumjáról. Ebből a cukornádból készült alkoholos italból mindenhol van a szigeten. Sokan fogyasztják élvezettel, ám nagyon ártalmas lehet, ha túlzásba viszik a fogyasztását. Az 1950-es években ha az ember bement egy söntésbe, akkor 50 centime-ért (körülbelül 20 forintért) egy tele pohár rumot tudott rendelni. Az ember elé letettek egy üveg rumot, egy üveg szirupot meg a helyileg termesztett zöld citrom néhány szeletét, és a vendég saját maga szolgálhatta ki magát.

Segíthet vajon a Biblia igazsága az olyan embereknek, akik rendszeresen túl sok rummal élnek? De még mennyire! (1Pét 4:3). Az első személy egy asszony volt, aki rendszeresen addig a pontig itta le magát, hogy már kínos volt szemben ülni és beszélni vele. Ráadásul olyan férfival élt együtt, akivel nem volt megesküdve, és aki pont annyira az alkohol rabja volt, mint ő. A házi bibliatanulmányozása során tanultak eredményeként néhány hónap múlva abbahagyta az ivást, és otthagyta az élettársát. Aki csak ismerte, mind észrevette nála a változást. Egészségesebb lett. Munkájában javulás történt, hivatalnoki állását pedig véglegesítették. Amikor visszamenőleg kapott egy bizonyos pénzösszeget, arra költötte, hogy 1958-ban részt vegyen Jehova Tanúi New Yorkban megtartott „Isteni akarat” nemzetközi kongresszusán. 90 éves kora ellenére Elisa Lafine a mai napig rendszeresen részt vesz a Királyság jó hírének prédikálásában. Ő a nagyszerű keresztényi magaviselet példája is egyben. Isten Szava igazán meg tudja szabadítani az embert az alkohol rabságából.

Gyümölcstermés az ország közepéről

Martinique térképén úgy látszik, mintha a sziget a fort-de-france-i öböl köré kunkorodna. A tanúskodóterület központja kétségtelenül itt található. Az öböl északi partja mentén három szomszédos város terül el — Fort-de-France, Schoelcher és Le Lamentin. Martinique lakosságának csaknem a fele lakik  ezen a területen. A mezőgazdaságon kívül a sziget tevékenységének legnagyobb része ide összpontosul. Ezen a területen prédikálták először a jó hírt, és néhány személy kivételével az első hírnökök is idevalók.

Noll testvér és testvérnő már 1955-től kezdve a fővároson kívülre is utazott, hogy terjessze a Királyság-üzenetet. Az egész napot prédikálással töltötték, majd este hazatértek. Az egyik héten, pénteki napon Le Lamentinbe mentek. Következő héten Le François falura került sor, közel a keleti parthoz. Az emberek lassacskán kezdték elfogadni az igazságot. Le Lamentinben az elsők között volt Jeanne Marie-Annaïs, Suzanne Guiteaud, Liliane Néral és Paulette Jean-Louis. Le François-ban pedig a Godard és Cadasse család, valamint Pierre Loiseau. Egy idő múlva különleges úttörőket küldtek Le Lamentinbe. Közöttük volt Valentin Carel és Nicolas Rénel. (Carel testvér később a fiókbizottság egyik tagja lett.) Ezekben és a közeli, déli irányban fekvő közösségekben ma már hét gyülekezet van.

Egyesek esetében úgy tűnt, hogy jól indulnak, később mégis elhagyták a keskeny utat. Legyőzte őket az élet miatti aggodalmaskodás, az anyagiasság és az erkölcstelenség. Sokan mások szívükbe fogadták a Királyság szavát, és az ő szívük sok éven át gyümölcsöt termő, jó talajnak bizonyult (Máté 13:18–23). Azok nagy többsége, akik még a kezdeti időkben magukévá tették az igaz imádatot, még ma is lojálisan szolgálják Jehovát. A több mint 30 évvel ezelőtt megkeresztelkedett martinique-i testvérek közé tartozik Leon és Christian Bellay, Jules Nubul, Germain Bertholo, Vincent Muller, Roger Rosamond, Albert Nelson, Vincent Zébo és Philippe Dordonne. Mindannyian nagy szeretetüket mutatták ki Jehova iránt, midőn ifjúságukat a szolgálatának szentelték. Ma már nem fiatalok, viszont mindannyian vénként szolgálnak tovább a gyülekezetekben. Vannak, akik már meghaltak, például Toussaint Lada, akinek a nyugodtságára és kedves mosolyára vissza-visszaemlékeznek a  régiek. Sokakat sorolhatnánk még fel a veteránok közül, akik a hit és a lelkesedés nagyszerű példái voltak, vagy még ma is azok. A fiatalabb nemzedék az ő nyomdokaikat követi, és az idősebbeknek ez nagyon nagy öröm forrása.

Az asszonyok lojálisan beszélnek a jó hírről

A kezdeti időkben sok testvérnő, aki az Országos Oktatási Minisztérium alkalmazásában tanárnő volt, kitűnő munkát végzett Isten Szavának tanítójaként is. Egyikük Stella Nelzy volt, aki elsőként keresztelkedett meg a csoportból, és buzgón folytatta a szolgálatot még akkor is, amikor idős édesanyját gondozta, aki 102 éves korában halt meg. Egy másik testvérnő, Andrée Zozor egy iskola igazgatónője volt, aki szintén sikerrel védelmezte Isten Szavának igazságát, vagy Victor Fousse (ma Lasimant) testvérnő, aki az erős családi ellenállás ellenére is állhatatos maradt. Fousse testvérnő nagyszerű példája jó hatással volt a gyermekeire. Ennek eredményeként egyik fia hosszú évek óta vénként szolgál, lánya, Marlène pedig Maliban misszionárius.

Más személyek az időskor vagy betegség miatt már befejezték futásukat a keresztény versenypályán. Ez történt Léonide Popincourt-ral is, aki korán ment nyugdíjba, és 16 éven keresztül úttörő volt. Popincourt testvérnő 1990-ben meghalt, lánya, Jacqueline viszont misszionáriusként szolgál Francia Guyanában. Emma Ursulet is szép példát mutatott a bibliai igazság védelmezésében, és sok-sok erőfeszítést tett, hogy segítsen gyermekeinek Jehova útján járni. Lányai közül hárman az úttörőszolgálatot végzik, egyik fia, Henri a Martinique-i Fiókbizottság tagjaként szolgál.

Sara Noll 43 évvel ezelőtt érkezett Martinique-ra mint különleges úttörő, és még ma, 82 évesen is buzgólkodik a teljes idejű szolgálatban. Bár a területet gyakran bemunkálják, még mindig kiemelkedő sikereket ér el Az Őrtorony és az Ébredjetek! terjesztésével. Alkalmazza a Társulat javaslatait,  hogy munkálkodjunk üzleti területeken, és sikerült bejutnia a legtöbb állami hivatalba. Folyóiratkörútjában szerepel a városháza, a rendőrőrsök, a Középületek Igazgatósága és sok egyéb. Voltak olyan hónapok, amikor 500 folyóiratot terjesztett el. Martinique-on töltött évei alatt több mint 111 000 folyóiratot helyezett el.

A víz felfelé folyik a hegyeken

Martinique-on sok a hegység. Állítólag egy angol admirális, aki szerette volna, hogy II. György királynak valami fogalma legyen az ország kinézetéről, vett egy darab papírt, összegyűrte, az asztalra dobta, és ezt mondta: „Uram, ez Martinique.” Van egy kreol közmondás, amely így szól: D’lo pa ka monté morne (A víz nem folyhat felfelé a hegyeken). Martinique-on azonban van olyan víz, amely felfelé folyik a hegyeken. Fort-de-France, a régi város a tengerszint magasságában helyezkedik el, mégis sok dombnak a lábánál fekszik. A bibliai igazság vize felfelé folyt ezeken a dombokon (Jel 22:17).

1956-ban csak hét hírnök és három úttörő volt a szigeten, ennek ellenére 5000 könyvet, 9000-nél több folyóiratot és sok-sok füzetet helyeztek el abban az évben. Sok irodalmat buszvégállomásokon terjesztettek el, ahová a sziget minden részéről érkeztek és indultak utasok. Noll testvér és testvérnő a halpiacra és a zöldségpiacra is kiment a folyóiratokat felkínálni, és a piacok közelében a sok söntésben is prédikáltak. A falusiak így kincset érő bibliai irodalommal a táskájukban tértek haza a dombokra és a dombokon túlra.

’Ne maradjunk el az összejövetelekről’

Noll testvér és testvérnő Martinique-ra érkezésük után néhány héttel már kezdték buzdítani a tanulmányozókat, hogy vegyenek részt az összejöveteleken (Zsid 10:23–25, NW). A buzdítás eredményeként néhányan össze is jöttek Fort-de-France Morne Pichevin városrészében egy egyszerű faház nappalijában.  A szobában csak körülbelül tíz ember fért el. Szolgálatuk végzése közben Nollékat sokszor megkérdezték, hogy van-e egy összejöveteli hely, ahová elmehetnének. A misszionáriusok szerettek volna valami alkalmasabb helyet.

Később Fort-de-France-ban egy szállodaigazgató, aki még emlékezett az első Tanú-misszionáriusokra (mert egy ideig az ő szállójában laktak), felajánlotta, hogy éttermének az ebédlőjét vasárnap délutánonként használhatják, mivel aznap az étterem zárva van. Az étterem a Schoelcher utcában volt, melyet arról a francia politikusról neveztek el, aki a rabszolgaság eltörlésének feltételeit meghatározó, 1848. április 27-ei rendeletet készítette elő. A székesegyház is ugyanebben az utcában volt. Most, hogy jobb összejöveteli helyük volt, a Tanúk azt gondolták, hogy sokan el fognak jönni. Egy ideig azonban csak 5-10 ember jött össze egy akkora teremben, ahol 100-nál többen is elfértek volna. Amikor meghívtak másokat, hogy jöjjenek el, rendszerint ez volt a válasz: „Eljövök, ha Isten is úgy akarja.” De igazából csak nagyon ritkán gondolkozott el komolyan azon valaki, hogy a Biblia szerint ebben a kérdésben mi Isten akarata.

Egy nyugdíjas tanárnő, Marceau asszony először részt vett a székesegyházban az istentiszteleten, utána rendszeresen eljött meghallgatni a Biblia üzenetét is. Alice Lassus, aki a székesegyházban takarított, szintén eljött ezekre az összejövetelekre. Mindketten Jehova lojális Tanúi lettek. De a Tanúknak igazából olyan összejöveteli helyre volt szükségük, amely jobban illett a csoport méretéhez.

Néhány hónappal később összejöveteleiket Fort-de-France Clairière városrészében a Villa Ma Fleur de Mai-ben (Májusi virágom villában) tartották, melyet akkoriban misszionáriusotthonként használtak. Stella Nelzy kezdett eljárni az összejövetelekre, és egy alkalommal meghökkent az egyik megjegyzésen. Később így emlékezett rá vissza: „Az elnöklő ezt  mondta: »Egész Martinique-on ez a ház a legfontosabb!« Hamarosan megértettem, hogy igaza van — tette hozzá. — A ház szerény külsejű volt, a bútorzat padokból állt, amit használt ládák deszkáiból készítettek, és kartonpapír volt rajtuk a párna. Mégis ebben a házban hallott az ember Jehova Isten csodálatos szándékáról, akaratáról, egyedülálló személyiségéről és Fiáról, Jézus Krisztusról. Igen, valóban ez volt a legfontosabb ház!”

1960-ban 47-re emelkedett a hírnökök száma. Ismét új összejöveteli helyet kellett keresni, ahol elegendő hely van. Adrienne Rudier felajánlotta nekünk bellevue-i házának földszinti két szobáját. Két évvel később azt javasolta, hogy vegyük ki a még meglévő falat, hogy tágasabb legyen az összejöveteli helyünk, ő pedig felköltözik az emeletre. A hírnökök száma csupán két év alatt a duplájára nőtt. Most már 94 hírnök volt, és 177 házi bibliatanulmányozást vezettek. Mivel a hírnökök bizonyos része Fort-de-France másik végén lakott, bölcsnek látszott megalakítani egy második csoportot is. Ez a második csoport Fort-de-France déli részén, egy Sainte-Thérèse nevű kis közösségben jött össze Inoër Puisy otthonában.

A terjeszkedés folytatódott. 1964-re átlagosan 157 hírnökünk volt. Az összejöveteleken részt vevők elhelyezése érdekében vásároltunk egy házat Fort-de-France Bellevue városrészében, és Királyság-teremmé alakítottuk át. Öt év múlva új Királyság-terem épült a város másik részén. Cesaire és Elvíre Quasima kedvesen felajánlották, hogy házuk lapos betontetőjére építsük a Királyság-termet.

Amikor még csak kis kongresszusok voltak

Az első kongresszust 1955-ben tartották Noll testvér és testvérnő otthonában. Guadeloupe-ról 27-en tették meg az utat, hogy buzdítsák az 5 martinique-i Tanút. A jelenlevők teljes létszáma nem érte el a 40-et. A kongresszusi program ellenben bőséges szellemi táplálékkal látta el őket. Micsoda öröm volt szellemi és testvéri légkörben együtt lenni!

 Akkoriban nehéz volt elérni, hogy az összejövetelek időben kezdődjenek el. Ha későn érkeztek emberek, az időnként komikus helyzeteket szült. Egy 1956-os kongresszuson az egyik demonstrálásban szerepelt egy pap, amint papokra jellemző módon intézkedik, elmegy valakinek az otthonába, és lebeszéli őt arról, hogy Jehova Tanúi irodalmát olvassa. Egy akkoriban szakállt viselő testvér felöltött egy reverendát, és eljátszotta a pap szerepét. Egy későn érkező érdeklődő nem ismerte fel, hogy ez csak demonstrálás, és az összejövetel után némi felindultsággal ezt mondta: „Nem tetszett, amit a pap csinált. Jehova Tanúi nem mennek el a székesegyházba zavart okozni. A papnak se kellene idejönnie, és ezt csinálnia!”

A szabadság üzenete az északkeleti parton

A szigeten idővel több figyelmet kellett fordítani a fővárostól távol eső területekre is. Martinique nyugati partját a Karib-tenger mossa, keleti partját pedig az Atlanti-óceán. Ez azzal jár, hogy a keleti partot közvetlenül érik a passzátszelek, heves esőzéseket és magas páratartalmat okozva. E vidék bőven öntözött dombjain és fennsíkjain minden megterem — cukornád, zöldségek, banán és más gyümölcsök is. A főleg part mentén sorakozó, nagy kiterjedésű falvak halászatból is élnek.

Ez egyben egy olyan terület is, melynek történelme beszél a rabszolga-kereskedelemről és a rabszolgák felszabadításáról. Le Lorrain faluban vannak olyan elnevezésű helyek, amelyek ezt a kort idézik. Például a Fond-Gens-Libre (Szabad emberek völgye) és a Fond-Massacre (Vérengzés völgye). Amikor Jehova Tanúi elvitték erre a területre Isten Királyságának az üzenetét, azt tapasztalták, hogy az embereknek a rabszolgaság eltörlése ellenére még mindig megszabadításra van szükségük. A hamis vallástól és a babonától való megszabadulásra volt szükségük, amely csak úgy lehetséges, ha magukévá teszik a bibliai igazságot.

 Összetört és utcára dobott szobrok

A misszionáriusok először 1954. november 1-jén kirándultak az északi parti Basse-Pointe-ba, Fort-de-France-tól 50 kilométerre. Meredek volt az út ehhez a halászó, földművelő faluhoz. Az utak, különösen az esős évszak után rossz állapotban voltak, és egyes helyeken a misszionáriusoknak le kellett szállniuk a kismotorjukról, és tolniuk kellett.

Remélték, hogy el tudnak látogatni a faluban az iskola igazgatónőjéhez is, aki korábban már kapcsolatban állt Jehova Tanúival Franciaországban. Járatta az Ébredjetek! folyóiratot, és most lejárt a megrendelése. A látogatás rendkívül hasznosnak bizonyult. A hölgy elmondta, hogy régebben katekéta volt, de azután, hogy a pap tiszteletlenül beszélt a házasság intézményéről, nem ment többet a templomba. Érdekelte őt, hogy mit mond a Biblia a lélekről és egy földi paradicsomban való örök életről. Nem sokkal ezután visszament Franciaországba, ott átadta magát Jehovának és megkeresztelkedett.

Martinique-i tartózkodása idején a falu tiszteletben álló tagjának és buzgó katolikusnak tekintették. Képzelhetitek, micsoda zűrzavart keltett, amikor visszajött Martinique-ra, és összetörte az összes kis és nagy bálványát, és kidobta a háza elé, hogy elvigye a szemetes. (Vesd össze: 5Mózes 9:16, 21.) A pap dühös lett, és jó néhány prédikációjában lángoló szavakkal ostorozta ennek a volt katolikusnak a viselkedését. Ennek az lett a vége, hogy mindenki Cressan asszony vallásáról beszélt, ahogyan ők nevezték. Gabrielle Cressan 88 évesen ma már 42 éve Jehova Tanúja, és azóta igyekszik, hogy leghőbb vágyát teljesítse: „Bárcsak minden egyes szívdobbanásom Jehovát dicsérné!”

Egy másik katolikus, egy szomszédasszony, aki hallotta, hogy milyen rosszindulatúan beszélt a pap Cressan testvérnőről, úgy döntött, hogy tőle tudja meg, miről is van szó.  Ez a szomszédasszony Leónie Ducteil, 11 gyermekes édesanya volt, egy helyi postás felesége. Mivel meggyőződött arról, hogy amit Cressan testvérnőtől hall, az valóban az igazság, gyermekeivel együtt elkezdte tanulmányozni a Bibliát. A rá következő évek során ő és kilenc gyermeke önátadott, megkeresztelt Tanú lett. Sok évvel ezután egyik lánya, Edgard, Gérard Trivinihez ment férjhez, aki később a fiókbizottság egyik tagja lett.

Még tíz évvel azelőtt, hogy Leónie Ducteil Cressan testvérnő segítségével megismerte az igazságot, egyik szomszédjuk, Georgette Josephe az adventista templomban egy szertartáson hallotta Jehova nevét egy egyházi énekben. A név már akkor felkeltette a figyelmét, és most az egyik szomszédja, Ducteil asszony arról beszél neki, hogy egy hölgy éppen Jehova Szaváról magyarázott neki. Georgette nyomban többet szeretett volna tudni erről. Ő, nyolc gyermeke, majd később a férje is Jehova Tanúja lett.

 Ez a néhány család alkotta az igaz imádók magvát a sziget Atlanti-óceán partján fekvő oldalának északi részén. Basse-Pointe-ból kiindulva a következő években az Atlanti-óceán partján fekvő városokban és falvakban elvetették az igazság magjait. A magok nőttek és virágoztak Le Lorrainben, Marigot-ban, Sainte-Marie-ban, Trinitében és Le Robertben, valamint a sziget belsejében fekvő Ajoupa-Bouillonban, Vert Prében és Gros-Morne-ban is.

Buzgó úttörők segítették az igazság elterjedését a keleti part mentén. Egy özvegyasszony, Osman Léandre 1965-ben költözött Sainte-Marie-ba, és az ő lakásán lehetett tartani az összejöveteleket. Arcade Bellevue és Maryse Mansuéla 1967 decemberében érkeztek Guadeloupe-ról különleges úttörőkként Le Robertbe, és a helyi katolikus pap ellenségeskedése ellenére állhatatosan kitartottak. 1970-ben Aline Adélaïde és Jacqueline Popincourt Le Lorrainben kezdtek el tanúskodni, ahol Aline fel tudta használni a Szentírást, hogy segítsen egy korábban boszorkányságot gyakorló nőnek megszabadulnia a démonok hatalmából. Három évvel később három újabb úttörő csatlakozott hozzájuk, Michèle és Jeanne Ursulet, valamint Josette Mérine. Ezek a Le Lorrain-i úttörők otthagyták iskolai tanári munkájukat, hogy egy sokkal fontosabb oktatási munkában vegyenek részt — annak az igazságnak a tanításában, amely örök élethez vezet.

Miért akarta a pap az Igazság könyvet?

Jeanne Ursulet elbeszéli: „1974-ben a Társulat küldött nekünk egy levelet egy Le Lorrainben élő személytől. Ezt a férfit élénken érdekelte, hogyan kaphatna Jehova Tanúi irodalmából, főképpen Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből, melyet valakinek az otthonában látott meg. Másnap reggel elindultunk, hogy megkeressük ezt a férfit. Nem volt ismerős a neve, ezért meg kellett kérdeznünk a postást, hogy ki ez az ember. Mennyire meglepődtünk, amikor  kiderült, hogy az egyházközség papja küldte a levelet a Társulatnak!

Elmentünk a plébániára, és kíváncsiak voltunk, hogy milyen fogadtatásban részesülünk. A férfi bemutatkozott, és hűvösen közölte velünk, hogy őt csak az irodalom érdekli, és nem kíván beszélni velünk. Elképedtünk. Látogatásunk után nem sokkal azonban az emberek a környéken gyakran mondták nekünk, hogy a pap ugyanúgy magyarázott el nekik bizonyos dolgokat, mint mi. Arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan használja az irodalmunkat a prédikációi elkészítésekor.”

Kitapogatni Istent, és tényleg megtalálni őt

1967-ben még négy különleges úttörő — Octave Thélise feleségével, Alvinával, valamint Elie és Lucette Régalade — alkotta azt a magot, amelyből a Trinitéi Gyülekezet lett. Elie Régalade az érkezése utáni napon elment prédikálni. Hol kezdte? A jobb és bal oldali házakat figyelmen kívül hagyva egyenesen bizonyos Moutoussamy asszony ajtajához ment, és bekopogott. Még sosem találkozott az asszonnyal, és az asszony nevét sem adta oda neki senki. De hadd mesélje el az asszony maga a történetet:

„Gyermekkoromtól fogva nagyon ragaszkodtam a katolikus vallásomhoz. Sok éven keresztül dolgoztam egy papok által vezetett napközi otthonban. Az egyházban tapasztalt képmutatás azonban csalódottá tett. Napról napra gyengült az egyházhoz való ragaszkodásom. Amikor eljött az ideje, hogy beírassam két idősebbik fiamat katolikus hitoktatásra, a férjem családjától jövő katolikus követelőzés, a kommunista férjemtől jövő ellenkezés és az adventista nővérem befolyása között őrlődtem. Nem tudtam, mitévő legyek. Az éjszakát jórészt azzal töltöttem, hogy Istenhez imádkoztam, segítsen megoldást találni. Másnap reggel Régalade testvér kopogtatott az ajtómon, és bemutatkozott, hogy ő Jehova Tanúja. Egyenesen az én lakásomhoz jött. Trinitében én voltam az első, akivel beszélt.”

 Lisette Moutoussamy, volt kommunista férjével együtt nyolc hónappal később megkeresztelkedett. Ma, több mint 30 év elteltével az egész családdal együtt továbbra is Jehovát szolgálják. Három fiuk vénként szolgál. Való igaz, hogy ha az emberek komolyan keresik, kitapogatják az igaz Istent, akkor meg is találják — pontosan úgy, ahogyan azt a Biblia mondja (Csel 17:26, 27).

A terület gyümölcsözőnek bizonyult, és gyülekezetek alakultak meg. Egy Trinitében, ebből pedig hat másik: kettő Le Robertben, egy Sainte-Marie-ban, egy Gros-Morne-ban, egy Vert Prében és egy újabb Trinitében. Mindegyik tovább növekszik, Jehovának hozva dicséretet.

A papság támad

Martinique-on mindenhol, ahol a papságnak csökkent a befolyása az általa tudatlanságban tartott lakosság felett, ez a düh forrását jelentette számára. Az egyházközség papja kimutatta  a haragját, amikor találkozott két fiatal lánnyal, akik egy elhunyt szomszéd rokonait látogatták meg Basse-Pointe-ban, 1956-ban. Mivel tudta, hogy a lányok Jehova Tanúival tanulmányozzák a Bibliát, hitehagyottaknak jelentette ki őket, és a pokoltűzzel fenyegette őket, amiért már nem járnak misére. Amikor az egyik lány meglehetősen határozott hangon válaszolt, a pap teljes erejéből, dühtől izzva megpofozta őt, majd beugrott a dzsipjébe és elhajtott.

1967-ben Le Robertben két úttörő testvérnő érkezése után a pap megtiltotta híveinek, hogy ajtót nyissanak nekik. Egyik nap őrült haragjában majdnem elütötte őket az autójával. Az egyházközség röplapjaiban szaporodtak a keserű és haragos figyelmeztetések, a szószékekről pedig rettenetes egyházi átkokat szórtak a papok azokra, akiket „a sátán ügynökeinek” írtak le, „akik azért jöttek, hogy megzavarják a pax romanát”.

A többi vallási felekezet is csatlakozott a támadáshoz. Az evangélikus vallások főképp olyan hamis váddal illettek minket, hogy nem hiszünk Jézus Krisztusban. Az adventisták azért ítéltek el minket, mert nem tartjuk tiszteletben a sabbathot, jóllehet közülük a legtöbben csak színlelésből tartották. Egy időben a testvérek megengedték maguknak, hogy véget nem érő vitákba bocsátkozzanak e vallások lelkipásztoraival. A viták sokszor késő éjszaka értek véget, és hiábavalók voltak. A hű és értelmes rabszolga segítségével azonban fokozatosan megtanultuk arra felhasználni az időnket, hogy keressünk és találjunk juhszerű egyéneket, akik igazi örömet találnak abban, hogy Jó Pásztoruk hangját hallgassák.

Azok a viták néhány juhszerű egyénnek azért felnyitották a szemét. Ez történt Jules Nubul esetében is Fort-de-France-ban. Felfigyelt rá, hogy a lelkipásztor csak úgy tett, mintha a Bibliát idézné — a valóságban azonban ő maga találta ki a szövegrészeket, ezzel próbálta alátámasztani azt a tanítást, hogy a keresztényeknek meg kell tartaniuk a sabbathot. (Vesd össze:  Róma 10:4; Kolossé 2:13–16.) Nubul testvér ma már vénként szolgál Jehova Tanúi között. A trinitéi Gertrude Buval hetednapi adventista volt, és azt tapasztalta, hogy lelkipásztora tiszteletlenséget mutatott az Octave Thélise-zel folytatott beszélgetése során, aki feleségével, Alvinával különleges úttörőként szolgált Trinitében. Buval testvérnő előrehaladott kora és gyenge egészsége ellenére most, évekkel később is lojálisan ragaszkodik Jehova szervezetéhez.

A tűzhányó lábánál — vajon odafigyelnek majd?

A sziget északnyugati részén Saint-Pierre, Le Prêcheur, Le Carbet és Le Morne Rouge városok mind a Mount Pelée körül helyezkednek el, amely sajnálatos módon arról lett híres, hogy 1902-ben elpusztította Saint-Pierre-t és a város 30 000 lakosát.

Az az év május 8-ai kitöréssel kapcsolatban az emberek elsősorban arra emlékszenek vissza, hogy Saint-Pierre lakosai nem vették tudomásul a figyelmeztetéseket, és nem voltak hajlandók elmenekülni. A vulkán egy hónapon keresztül füstöt, hamut és kőzetdarabokat okádott ki magából. Saint-Pierre-t hamu borította. Egy iszapfolyam 25 embert ölt meg. Az embereket nyugtalanság töltötte el, de még ennek ellenére sem menekültek el innen. Részben fatalista magatartásuk miatt, részben pedig azért, mert a vezetők, beleértve a papságot is, arra biztatták őket, hogy maradjanak. Ugyanezek a tényezők játszanak szerepet abban, hogy miként reagálnak sokan arra a figyelmeztetésre, amely Jehova rettenetes, küszöbön álló napjáról szól (Jóel 2:31, 32).

Martinique-on sokan fatalisták, és amikor valamilyen nehéz helyzettel kerülnek szembe, akkor a vállukat vonogatva ezt mondják: „Ez Isten akarata.” Ilyenkor gyakran úgy próbálunk segíteni nekik elgondolkodni ezen a dolgon, hogy megbeszéljük velük, hogy mi történt a Mount Pelée kitörésekor. Ezt kérdezzük tőlük: „Ha az ilyen események »Isten akaratát« jelentik,  akkor miért egy megrögzött bűnöző volt az egyetlen túlélője a katasztrófának, aki a börtön föld alatti magánzárkájába volt bezárva, és miért pusztult el az összes »jó keresztény« a templomokkal és azok »szentjeivel« együtt?”

Az 1960-as évek elején a fort-de-france-i hírnökök kezdtek eléggé rendszeresen a vulkán szomszédságában fekvő közösségekbe utazni, hogy elvigyék nekik a Királyság-üzenetet. Az emberekre azonban nagyon nagy hatást gyakorolt a félelem. Erre gondoltak magukban: „Mit mondanak majd az emberek?” Attól való félelmükben, hogy a szomszédaik emiatt nem fogadják el őket, senki nem akarta Jehova Tanújának vallani magát. 1962-ben a Charpentier család Franciaországból Le Morne Rouge-ba, Saint-Pierre-től valamivel északkeletre költözött. Madeleine, a feleség különleges úttörő volt. Férjével, Renével sok éven át vetették ezen a területen a Királyság-igazság magvait.

A sziget északi részén még ma is erős az egyház befolyása. Vannak hatalmas ültetvények, melyeket vagyonos földbirtokosok tartanak a kezükben, ők az első telepesek leszármazottai, és szoros kapcsolat fűzi őket a katolikus papsághoz. Az ember a két kezén is megszámolhatja, hogy közülük hány helybeli fehér ember fogadta el az igazságot egész Martinique-on.

Megszabadulás az emberektől való félelemtől

Bár az átlaglakosság vonakodott attól, hogy Jehova Tanújának vallja magát, az 1960-as évek közepén egy férfit és a feleségét, Yoland és Bernadette Hortance-t kezdte mélységesen megindítani a Jehova és Szava iránti szeretete. Milyen hitpróbákkal néztek szembe? Ezt mondják el: „Mivel mi voltunk az elsők, akik elfogadtuk az »új vallást«, emiatt a társadalom peremén találtuk magunkat. Próbateljes időszakon mentünk keresztül. Egy év leforgása alatt elvesztettük két gyermekünket balesetben, az emberek erre azt mondták, hogy ezzel büntet minket Isten,  mert elhagytuk a katolikus vallást. De amit addig már megismertünk Jehováról, az segített állhatatosnak maradnunk.”

Mindezek után Yoland munkaadója, egy béké (helybeli fehér ember), egy pap befolyásolására azzal fenyegette meg őt, hogy kidobja a munkahelyéről, ha nem tér vissza az egyházhoz. Yoland ennek ellenére szilárd maradt, és mivel testvérünk lelkiismeretes munkás volt, munkaadója nem váltotta be a fenyegetését. Bár Hortance testvér és testvérnő egyéb nehéz időszakokat is átéltek, még ma is lojális szolgái Jehovának.

1968-ban a Palvair család költözött Fort-de-France-ból Le Morne Rouge-ba. Lassanként mások is az igaz imádatot választották. Ma már egy 60 hírnökből álló gyülekezet van Le Morne Rouge-ban.

További segítség a vulkán szomszédságában

1972-től kezdve két különleges úttörő testvérnő, Anne-Marie Birba és Arlette Girondin munkálkodtak bátran azon, hogy segítsenek a saint-pierre-i, a Le Carbet-i és a Le Prêcheur-i embereknek. Noha ők békeüzenetet vittek, az emberek olykor kövekkel dobálták, és seprűvel ütötték őket. Ezen a vidéken sok nő, aki elfogadta az igazságot, komoly ellenállást szenvedett el a férjétől, de a feleségek helyes viselkedésének eredményeként a férjek lassanként egyre elnézőbbek lettek (1Pét 3:1, 2).

Egy idősebb Tanú, Jules Martinon több mint 20 évet szolgálva Saint-Pierre-ben, az állhatatosság példája volt. Az 1960-as és 1970-es években ezen a területen az összejöveteleket éppen hogy csak elviselhető helyeken tartották. Olyan odaadó testvérek azonban, mint például John Chavigny, majd a későbbiekben a Lemoine és a Papaya család hozzájárultak egy nagyszerű gyülekezet megalapításához Saint-Pierre-ben. Egy 200 személyes gyönyörű Királyság-terem a bizonyítéka, hogy Jehova Tanúi szilárdan meggyökereztek a tűzhányó lábánál.

 Egy éjszaka a mangófán

A Királyság-üzenet már 1955-ben eljutott Le Lamentinbe, de akik arra törekedtek, hogy Jehova Istent imádják, azoknak komoly próbákkal kellett szembenézniük. És ennek nem mindig a papság volt az oka. A martinique-i férfiak általában véve büszkék a férfiasságukra, és sokan zsarnokoskodnak a feleségük felett. Ha egy asszony imádni szerette volna Jehovát, a férje részéről gyakran erőszakkal kellett szembenéznie.

Egyik Le Lamentin-i testvérnőnk meséli: „1972-ben hozták el otthonunkba a Királyság-üzenetet, és ez válasz volt mindarra, amire vágytam. A férjem azonban megtiltotta, hogy tanulmányozzak. Én ennek ellenére titokban tovább tanulmányoztam. Amikor rájött, elégette a Bibliámat, a tanulmányozási könyvemet, és megvert. Remélve, hogy véget vethet a Biblia iránti érdeklődésemnek, úgy döntött, hogy elköltözünk.

Amikor kezdtem eljárni az összejövetelekre, kizárt a lakásból. Sokszor kellett a verandán aludnom. Aztán mindent összetört, ami esetleg hajlékul szolgálhatott nekem, még a tyúkólat  is. Gyakran megvert, és sokszor voltam élelem nélkül. Egyik alkalommal egy vadászkéssel kergetett az éjszaka kellős közepén! Úgy tudtam elszökni előle, hogy keresztülfutottam a bokrokon, és amilyen gyorsan csak tudtam, felmásztam egy mangófára. Csak azért menekültem meg, mert a zseblámpája kialudt. Órákon át keresett, ott ment el a fa közelében, amelyiken elbújtam, és fönn kuporogva imádkoztam. Ott töltöttem az egész éjszakát a mangófán.” A testvérnő mindezek ellenére 1977-ben megkeresztelkedett. Később a lánya is Jehova mellett foglalt állást.

Megszabadulás a babonától és a quimbois-tól

Amikor az emberek tanulmányozzák a Bibliát Jehova Tanúival, és alkalmazzák a tanultakat, akkor különféle módokon tapasztalnak megszabadulást. A martinique-iak sok hitnézete és szokása az Afrikából hozott rítusokban és babonákban gyökerezik, később pedig a római katolicizmus fogékony talajába ültették át. Akik évekkel ezelőtt lettek Jehova Tanúi, még emlékeznek a babonákra, amelyektől megszabadultak.

Emlékeznek rá, hogy nagypénteken elvárták az embertől, hogy mielőtt még bármi mást tett volna, csókolja meg a keresztet. Krisztusra emlékezve, aznap szigorúan tilos volt szöget és kalapácsot használni. Lapáttal vagy vasvillával sem volt szabad beleszúrni a talajba, mert aszerint, amit tanítottak nekik, a „föld vérezni fog”. Másnap, szombat reggel a katolikus templom harangjainak zúgása tudomásuk szerint áldásokat eredményezett mindenki számára. Az áldásokat akkor tudta valaki a javára fordítani, ha a harangzúgás után megmártózott a folyó vagy a tenger vizében. A biztonság kedvéért megfürdették beteg gyermekeiket, megrázogatták az angolkórosokat, hogy ők is javukra fordíthassák az áldásokat.

Mások „a temetési bálra” emlékeznek vissza, melyen szokás volt részt venni, ha haláleset történt. Ez egy igen zajos halottvirrasztás volt dobszóval, tánccal, énekléssel és kreol mesék  elmondásával. Az emberek hittek benne, hogy ez a virrasztás megakadályozza, hogy a halott lelke ott maradjon vagy ott vándoroljon a házban.

Bár az emberek ritkán olvasták a Bibliát, mégis sokan tekintették szent tárgynak. Kinyitották egy bizonyos zsoltárnál, rátettek egy ollót, és így, nyitott állapotban tartották a házban. Arra számítottak, ha így tesznek, az megvédi a házat a gonosz szellemektől.

Nem felejtették el a kuruzslók által kevert varázsitalokat sem. A quimbois egy kreol szó, amely egyesek szerint a francia „Tiens, bois!” („Tessék, idd meg!”) kifejezésből ered. A kifejezés arra a tényre céloz, hogy a kuruzslók gyakran adnak inni klienseiknek varázsitalokat. Noha a varázsitaloknak vajmi kevés közük van a csodatévő erőkhöz, mégis sok kuruzsló gazdagodott meg a kiosztásukból. Az igaz imádatot elfogadni azt jelenti, hogy az ember megszabadul minden ilyen babonától.

Figyelem irányul a sziget déli részére

A sziget déli csúcsa körül helyezkednek el a part menti falvak: Le Marin, Sainte-Anne, Le Vauclin és egy kicsit beljebb a szárazföldön Rivière-Pilote. E helyek miatt tartják a látogatók Martinique-ot olyan szigetnek, ahol fehér homok borítja a tengerpartot, és azúr színű a koralltenger. Ezek a területek Jehovát dicsérő embereket is teremtek.

A falvak közül először Rivière-Pilote-ban történt tanúskodás. Hogyan? Maguy Prudent doktornő éppen befejezte orvosi tanulmányait Franciaországban. Mielőtt visszatért volna Martinique-ra, Jehova Tanúi beszéltek neki Istennek az emberiséggel kapcsolatos szeretetteljes szándékáról. Így amikor megérkezett Martinique-ra, kapcsolatba lépett a Tanúkkal, és Sara Noll tanulmányozta vele a Bibliát. 1959-ben megkeresztelkedett. Orvosi munkája során Prudent testvérnő rengeteg emberrel került kapcsolatba még a környező falvakból is, és megosztotta velük az Isten Szavából megismert igazságokat.

 Fort-de-France-ból is eljöttek hírnökök erre a területre, hogy tanúskodjanak. Akkoriban csak nagyon kevés Tanúnak volt autója, ezért béreltek egy „hordót” (egy kisbuszt); azért nevezték így, mert a formája egy olajoshordóra emlékeztetett. Egész napos kirándulásukat azzal kezdték, hogy a faluban tanúskodtak az embereknek, majd a meredek hegyoldalakon élő emberekhez mentek el. Napi tevékenységüket egy mangófa árnyékában megtartott Őrtorony-tanulmányozással fejezték be.

Később különleges úttörőket küldtek erre a területre. Egyikük a 70 éves Marie Démas volt, aki az anyaországból, Franciaországból származott. Bátorsága és humorérzéke nagyszerű, követésre méltó példa maradt a fiatalok számára. 1963-ban Séphora Martinon és Georgette Charles különleges úttörők jöttek el, hogy segítsenek a csekély számú hírnöknek. A környező falvakban, Le Vauclinben, Le Marinben és Sainte-Anne-ban a különleges úttörők csak az 1970-es években, sok évi vetés és megművelés után kezdtek el learatni néhány gyümölcsöt kemény munkájukból. Le Vauclinben az úttörők közé tartozott Stéphanie Victor, valamint Monique és Eugènie Coutinard. Figyelemre méltó az a bátorság, amelyet Eugènie nyilvánított ki, aki komoly műtéti beavatkozások után nyomorék maradt. Mankóval járt, igazi nehézséget jelentett neki a beszéd, és ennek ellenére tovább szolgált általános úttörőként.

1966-ban két különleges úttörőt, Anne-Marie Birbát és Arlette Girondint küldték Rivière-Pilote-ba, ahol két éven belül gyülekezet alakult. Le Marinbe 1970-ben küldtek két másikat, Hélène Pérasie-t és Thérèse Padrát. Ezen a vidéken a maroknyi testvérnek és testvérnőnek 1975-ig egészen Rivière-Pilote-ig kellett elmennie a falujából, hogy összejöveteleken vehessen részt. Jehova megáldotta a munkát; ezután gyülekezetek alakultak, Le Marinben 1979-ben, Le Vauclinben 1984-ben, Sainte-Luce-ben 1993-ban, Sainte-Anne-ban pedig 1997-ben. A testvérek e  falvak mindegyikében ma már gyönyörű Királyság-termekben jönnek össze, és virágzó gyülekezetek gondoskodnak az emberek szellemi szükségleteiről ezeken a területeken.

Alkalmas helyek a nagyobb kongresszusokhoz

Hamarosan arra lett szükség, hogy alkalmasabb helyeket találjanak a körzet- és kerületkongresszusokhoz. A rendelkezésre álló nagy termek paillotes-nak (szalmakunyhóknak) nevezett tánctermek voltak, azért hívták így, mert fonott kókuszpálmaágak vették körül őket. A régiek emlékszenek a kerlys-i és a Serge Rouch-i tánctermekre, ott tartották sok éven keresztül a kerületkongresszusainkat. Idővel azonban ez a fajta terem már nem volt alkalmas.

Testvéreink építettek egy hordozható acélszerkezetet, és ennek segítségével a sziget bármely pontján kongresszusokat lehetett tartani. Minden faluban volt futballpálya. A körzetkongresszusi időszakban ezért a sziget különböző sportpályáin állítottuk fel a hordozható kongresszusi termünket. Micsoda nagyszerű tanúskodás volt ez! És milyen bátorító hatással volt ez a Tanúkra, akik ott laktak a falvakban, ahol a kongresszusokat tartottuk!

Kerületkongresszusainkhoz Fort-de-France-ban a Louis Achille nevű fedett sportkomplexumot vettük igénybe. Még emlékszünk az 1978-as „Győzedelmes hit” elnevezésű nemzetközi kongresszusra, amikor abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a fő szónokunk John C. Booth volt, a Vezető Testület tagja. Egyik beszédében Booth testvér ezt jelentette ki: „Semmi, de semmi okunk nincs rá, hogy a Jehova szervezetébe vetett hitünk gyengüljön.” Majd hozzátette: „Megingathatatlan hitünk jutalmat nyer, amikor majd győzedelmesen diadalt aratunk. Jehova soha nem fog csalódást okozni lojális szolgáinak.” A jelen lévő 2886 személy hatalmas buzdítást nyert ebből a programból.

 A bibliai drámák figyelmet keltenek

Az 1966-ban színpadra állított első bibliai dráma maradandó benyomást tett. Nem volt kazettás magnó, amelyen le lehetett volna játszani a kazettákra felvett drámákat. A szereplőknek fejből meg kellett tanulniuk a szerepüket, és el kellett mondaniuk. Az a Jeremiásról szóló dráma majdnem két óra hosszat tartott! A különböző szereplők mozgását szinkronba kellett hoznunk azzal a sok mikrofonnal, melyet használtak, ki-ki a maga mikrofonállványán. Ráadásul, mivel akkoriban Martinique-on kevés Tanú volt, volt akinek több szerepet is kellett játszania, jelmezt cserélnie a jelenetek között aszerint, hogy melyik szereplőt alakítja. Micsoda munka! A közönség viszont el volt ragadtatva!

Aztán ott voltak a hanghatások. Egy testvér a színpad mögött egy hullámlemezt ütögetett, hogy mennydörgést imitáljon. Amikor lekapcsolták a teremben a villanyt, egy színpad feletti helyről egy másik testvér vakus fényképezőgéppel villantott, hogy ezzel színlelje a villámlást. Egy szigeten gyorsan terjed a hír. Amikor a lakosság tudomást szerzett róla, hogy bibliai drámákat próbálunk, a tévéállomástól kijöttek, hogy filmre vegyék a próbáinkat. Azzal, hogy levetítették a televízióban, nagyszerű reklámot csináltak a kongresszusoknak.

Rombolás, de építés is

Jehova Szavának igazsága Martinique-on minden kétséget kizáróan sokat lerombolt a hazugság és babona fellegváraiból. Jehova felkent szolgái Jeremiás prófétához hasonlóan azt a megbízást kapják Istentől, ’hogy gyomláljanak, irtsanak, pusztítsanak, romboljanak, de építsenek és plántáljanak’ is (Jer 1:10). Ezért Jehova Tanúi amellett, hogy feltárják azokat a dolgokat, amelyeket Isten Szava elítél, ezt a Szót arra is felhasználják, hogy segítsenek az alázatos embereknek ’felöltözni amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben’ (Ef 4:24).

 Amint nőtt az Isten Szavára kedvezően reagáló emberek száma, egy másmilyen építési munkára is szükség lett. Jehova Tanúi száma Martinique-on az 1975-ös 1000 főről 1984-ig 1500-ra, majd 1986-ig 2000-re nőtt. A gyülekezeti összejöveteleken jelen levők száma gyakran a kétszerese a hírnökök számának, az évenkénti Emlékünnepen pedig még ennél is több. Több Királyság-teremre lett szükség, hogy helyet tudjanak biztosítani az összejöveteleken jelen levő személyeknek. Húsz Királyság-termet építettek, melyek mindegyikének befogadóképessége 250-300 személy. A fiókhivatalnak is megfelelő létesítményekre volt szüksége.

Jelentős lépés

Több évi szorgalmas keresgélés után a testvérek találtak egy ingatlant az egyik dombon, amely Fort-de-France városközpontjára nézett, és ragyogó kilátást nyújtott az öbölre. Martinique rendkívüli élménynek nézett elébe.

A helyi testvérek között nagyon kevés képesített munkás tudta teljes időben felajánlani magát. Ezért a Vezető Testület engedélyezte, hogy a tengerentúlról jöjjenek képesített Tanúk segíteni. Elsőnek Robert Weinzaepflen építész érkezett Franciaországból, 1982 februárjában. Néhány nappal később Sylvain Théberge érkezett Kanadából, hogy az építkezés felvigyázója legyen. Néhány héttel később, amikor körülbelül még 20 testvér és testvérnő jött el Kanadából, és néhány önkéntes Martinique-ról, a csapat összeállt. A helyi testvérek nem csupán odaadó munkájukkal segítették az építkezést, hanem nagylelkű adományaikkal is, mindannyian képességeik szerint. Voltak, akik még arany ékszereiket is odaajándékozták. Micsoda nagyszerű tanúskodás történt az építkezéssel kapcsolatban kimutatott buzgalmuk, egységük és szeretetük eredményeként!

Mindaz az erőfeszítés, amelyet az építkezés érdekében kifejtettek, vajon csökkentette akkoriban Martinique-on a jó hír nyilvános prédikálását? Éppen ellenkezőleg, feltűnően növelte.  1982 márciusában 1267 hírnök tevékenykedett a szántóföldi szolgálatban, közülük 19-en voltak általános úttörők és 190-en kisegítő úttörők. Amint 1984-ben az építkezés a végéhez közeledett, a hírnökök száma 1635-re nőtt, áprilisban pedig 491 kisegítő úttörő volt. Egyértelmű volt, hogy Jehova megáldotta az erőfeszítéseinket.

A fejlődés azonban nem állt meg. 1984. augusztus 22-én az átadási programon John Barr, a Vezető Testület tagja arról a témáról tartott előadást, hogy „Haladjunk előre Jehova szervezetével”. Az új háromemeletes fiókhivatalt és Bétel-otthont úgy festette le, mint ami „nagyszerű eszköz arra, hogy szembenézzenek a növekedéssel és azzal, hogy jobban szolgálják Jehova juhait”. A programon jelen lévő nemzetközi hallgatóság tagjai között volt az a négy misszionárius, akiket majdnem 34 évvel  azelőtt utasítottak ki a szigetről, és akik most annak örvendtek, hogy Jehova áldása nyilvánvaló volt szolgáin ezen a kis karib-tengeri szigeten.

Értékes segítség szellemi férfiaktól

A segítség természetesen többet jelentett az épületeknél. A szeretetteljes felvigyázásban is segítettek. A martinique-i prédikálómunka 1977-ig sok-sok éven át a guadeloupe-i fiókhivatal felvigyázása alatt állt. Ez alatt az idő alatt utazófelvigyázókat, szellemi pásztorokat küldtek át erről a testvérszigetről. A régiek még emlékeznek Pierre Jahnkera és Nicolas Brisart-ra. Később, 1963-tól kezdődően Armand Faustini látogatta rendszeresen a gyülekezeteket.

Utánuk más, különféle stílusú és személyiségű utazófelvigyázók segítették elő a gyülekezetek szellemi építését. Xavier Noll sok éven át vett részt ebben a szolgálatban. Rajta kívül Jean-Pierre Wiecek feleségével, Jeanine-nal. David Moreau feleségével, Marylène-nel szintén látogatta az itteni, valamint az akkor a martinique-i fiókhivatalhoz tartozó francia guyanai gyülekezeteket. Amikor Francia Guyanában fiókhivatal létesült, Moreau testvért — aki a martinique-i fiókhivatalban részesült képzésben — nevezték ki a Francia Guyanai Fiókbizottság koordinátorának. Claude Lavigne feleségével, Rose Marie-val misszionáriusként szolgált a francia guyanai Kourouban, amikor megbízatást kapott, hogy Martinique-on végezzen körzetmunkát. Jelenleg a Guineai Köztársaságban szolgálnak misszionáriusként. Voltak mások is, akik rövidebb ideig szolgáltak a körzetmunkában, de szorgalmas munkájuk és lojális szellemük miatt mindannyiukra szeretettel emlékeznek vissza a testvérek. A nős testvérek esetében feleségük értékes társuk volt, és jó példák voltak a testvérnők számára a gyülekezetekben. Jelenleg Alain Castelneau és Moïse Bellay feleségük kíséretében látogatják két körzetben a gyülekezeteket, melyekben átlagosan öt vén és hét kisegítőszolga van.

 Annak ellenére, hogy Martinique csak egy kis sziget, a Vezető Testület tagjai szerető felvigyázásról gondoskodtak Jehova itteni szolgái számára is. Ewart C. Chitty, Daniel Sydlik, Karl Klein, William K. Jackson, Lloyd Barry, Milton Henschel és több zónafelvigyázó is ellátogatott ide. A Bétel-otthonban lakó és dolgozó 12 testvér és testvérnő, valamint a Martinique-on élő többi Jehova Tanúja is nagyon nagyra értékeli ezeket a látogatásokat.

’Az Úr meglátja az alázatosokat’

A zsoltáríró Dávid ezt írta: „Noha felséges az Úr, mégis meglátja az alázatost” (Zsolt 138:6). Jakab tanítvány pedig azt fűzte hozzá, hogy Isten „az alázatosoknak . . . kegyelmet [ki nem érdemelt kedvességet, NW] ád” (Jak 4:6). Ennek bőséges bizonyítéka látható Martinique-on azok körében, akiket Jehova magához vonzott.

Christian Bellay és felesége, Laurette, akik akkor Fort-de-France-ban laktak, ugyanilyen ki nem érdemelt kedvességet tapasztaltak. Összezavarta őket az, hogy annyi különféle vallás van Martinique-on. Melyiket helyesli Isten? Amikor Christian Bellay elolvasta a Jelenések 22:18., 19. versét, az volt az érzése, hogy megtalálta a kulcsot a felelethez. Melyik vallás az, amelyik nem tesz hozzá Isten Szavához, és nem is vesz el belőle semmit? A tények megvizsgálása után az lett a meggyőződése, hogy Jehova Tanúi vallása az. Arra is rájött, hogy ugyanezt a szabályt a saját életében is alkalmaznia kell — semmit nem tenni hozzá Isten Szavához, és el sem venni, félre sem tenni vagy el sem vetni belőle semmit. Addig törvényes házasság nélkül élt együtt Laurette-tel, 1956-ban azonban törvényesítette vele a kapcsolatát. Az ő esküvőjükön hangzott el először olyan esküvői beszéd, amelyet Tanú tartott. A rá következő évben megkeresztelkedtek Fort-de-France-ban, a Madame folyóban. Christian testvére, Leon, édesapja, édesanyja és Laurette fivére, Alexandre is mind elfogadták az igazságot. Christian és Laurette egyik  fia, Moïse Bellay jelenleg körzetfelvigyázóként szolgál. Micsoda bőséges ki nem érdemelt kedvességet tapasztalt Jehovától ez a család!

A kedvesség egyszerű kinyilvánításai Jehova szolgái iránt utat nyithatnak a jóindulatú egyének megáldása felé (Máté 10:42). Ez történt Ernest Lassus esetében is, akinek ékszerüzlete volt Fort-de-France-ban. Nem a személyes érdeklődése miatt fogadta el rendszeresen az Ébredjetek! folyóiratot, hanem kedves gesztusként. Egyik alkalommal a folyóiratokat átadó Tanú kifejtette, hogy egyedül Jézus Krisztus, a Béke Fejedelme tudja elérni azt, hogy az egész földön igazságosság uralkodjon. Ez volt az, amire Ernest Lassus vágyott. Beleegyezett abba, hogy a Tanú ellátogasson hozzá, és bibliatanulmányozás kezdődött. Ezt mondja: „Most mindenem megvan, amit kívánhatnék magamnak. Legtöbb gyermekem az igazságban van, egyik lányom úttörőmunkát végez, az egyik fiam, aki úttörő, egyben vén is, és az egyik idősebbik fiam a martinique-i Bétel-család tagja.”

Elhatározás Jehova szolgálatára

Buzdító látni, hogy fiatalabbak is fordulnak Jehova felé, és nagyraértékelésüket nyilvánítják ki szerető irányításáért. Korábban sokukat nagyon zavarta az, hogy a világból hiányzik a megbízható irányítás. Isten Szava ellenben segít nekik megismerni az élet igazi célját (Préd 12:15). Amint kezdik megismerni a Biblia tartalmát, azt is kezdik felismerni, hogy a valódi áldások abból származnak, ha megszívlelik az Ésaiás 30:21-ben feljegyzett tanácsot, nevezetesen: „füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok.”

Közülük az egyik, egy Claudia nevű tízéves kislány számos kérdést tett fel a családját felkereső Tanúnak. Édesapja betegsége miatt az édesanyjával folytatott tanulmányozás rendszertelen lett, a kislány viszont tovább tanulmányozott, és alkalmazta is a megtanult bibliai tanácsokat. Elégette a katekizmusát, a misekönyvét, és megsemmisítette vallásos képeit, szobrait.  Édesapja halála után nem volt hajlandó fekete gyászruhát hordani, és akik imádkozni akartak édesapja lelkéért, azoknak tanúskodott. Olyan szellemet nyilvánított ki, mint az az izraelita kislány, aki Naámán feleségének a szolgálólánya volt, és ezzel arra buzdította édesanyját, hogy vegyen részt a gyülekezeti összejöveteleken (2Kir 5:2–4). A Királyság-teremben a kislány beiratkozott a Teokratikus Szolgálati Iskolába. Hamarosan részt vett a szántóföldi szolgálatban, és 1985-ben, 12 évesen édesanyjával együtt megkeresztelkedett. Édesanyja nyíltan elismerte, hogy a saját szellemi előrehaladását nagymértékben a kislánya mozdította elő.

Vannak fiatalok, akik félelem nélkül megragadják a lehetőségeket, hogy tanúskodjanak az iskolában. Le François-ban egy franciatanárnő azzal bízta meg diákjait, hogy végezzenek kutatást Martinique sokféle vallásáról. Az akkor 18 éves Roselaine-nek és egyik diáktársának alkalma adódott, hogy nagyszerű tanúskodást tegyen Az emberiség Isten keresése című könyv felhasználásával. Körülbelül 20 könyvet terjesztettek el a diákoknak és a tanárnak.

Noha az iskolában megtárgyalásra kerülő kérdések rendkívül nagy vitákat váltanak ki, a martinique-i fiatal Tanúk felszólaltak, hogy egyértelmű magyarázatot adjanak Jehova Szavának magasztos alapelveiről. Mary-Suzon Monginy elmondja élményeit: „Egyik nap, amikor a túlnépesedéssel kapcsolatos problémákkal foglalkoztunk, a tanárunk megemlítette a születésszabályozás modern módszereit. Felmerült az abortusz kérdése is, és ez nyomban heves vitát eredményezett. Engedélyt kértem a tanártól, hogy másnap felvilágosítást adhassak, és ezzel kifejthessem a véleményem erről a témáról. Megengedte, és másnap az egész osztály majdnem két órán keresztül erről tárgyalt.” Az anyag az Ébredjetek! 1980. augusztus 22-ei francia nyelvű számából származott, és az „Egy meg nem született gyermek naplója” című cikk is szerepelt benne. Az eredmény az  lett, hogy az osztálynak jobb véleménye alakult ki Jehova Tanúiról.

Martinique-nak fiatal a lakossága. A fiatalokat általában véve reménytelenül magába szívja egy olyan gazdasági rendszer, amely ésszerűtlen mértékű hangsúlyt helyez az anyagi javakra. A Tanú-fiatalok mégis a szellemi értékeket becsülik nagyra. Szívet melengető látni, hogy a martinique-i Királyság-termeket olyan fiatalok töltik meg, akik meg akarják ismerni Jehovát és útjait.

Megszabadulás a kábítószer rabságából

Amint az más országok esetében is igaz, ahol az anyagiasság elfojtotta a szellemi értékeket, Martinique-on is sok fiatal egészségét és életét tette tönkre a crack és a többi, függőséget okozó kábítószer. Az igaz keresztényiség azonban megszabadított némelyeket ezektől a romboló szokásoktól. A fort-de-france-i Paul-Henri és Daniel a rasztafariak csoportjához tartozott, akik korlátozás nélkül, szabadon éltek a marihuánával. A rasztafariánusok sajátságosan magyarázták azt, amit az Apokalipszis ’a nemzetek gyógyítására szolgáló levelekről’ ír. Ennek a bibliai könyvnek a legnagyobb részét viszont még csak nem is próbálták megmagyarázni. Paul-Henri és Daniel ellenben szerette volna megérteni, és Jehova Tanúi felajánlották, hogy segítenek nekik.

Paul-Henri és Daniel ezt mondják: „Nem nagyon akartunk elmenni Jehova Tanúi összejöveteleire, attól féltünk, hogy az igencsak visszataszító fizikai külsőnk miatt barátságtalanul fogadnak majd minket.” Amikor azonban elmentek, meglepte őket a kedvesség, melegség és az, hogy akikkel a Királyság-teremben találkoztak, azoknak a viselkedése mentes volt a mesterkéltségtől. Következő héten levágatták a hajukat, és már szalonképesebben kezdtek el öltözködni. Rövid időn belül leszoktak a dohányzásról, és nemsokára abban is részt vettek, hogy megosszák másokkal a jó hírt.

 Paul-Henri hozzáfűzi még: „Egyik nap utcai tanúskodás közben az a rendőrfelügyelő, akivel a kábítószer-élvezetem miatt gondjaim voltak, elképedten kiáltott rám: »De hiszen ez Grosdésormaux!« Kábítószer helyett a Bibliámat vettem elő a táskámból, és folyóiratokat, melyekből örömmel elfogadott, gratulált nekem, és bátorított, hogy csak így tovább. És én folytattam is tovább, 1984-ben megkeresztelkedtem, 1985-ben pedig csatlakoztam az általános úttörők soraihoz. Ma már nős ember és családfő vagyok, és vénként szolgálok a helyi gyülekezetben. Daniel barátom hasonló előrehaladást tett az igazságban.”

Nem csupán a fiatalok keresnek választ az élet gondjaira, hanem a felnőttek is. A fiókhivatal mindazok megsegítésére gondolva, akiknek szíve nyitott a tanulásra, 1995 áprilisa és májusa folyamán a „Miért oly gondtelt az élet?” című Királyság-hírek 250 000-es példányszámú elterjesztését tette lehetővé. Mivel a sziget lakossága csak 330 000 főből állt, ez azt jelentette, hogy minden felnőttnek és sok fiatalnak is lehetősége nyílt arra, hogy javára fordítsa ezt a fontos üzenetet. Ez sok eredményes beszélgetés előtt nyitotta meg az utat.

Egy körzetfelvigyázó beszámolt róla, hogy egy vidéki asszony a traktátus elolvasása után szerette volna felhívni a Társulat fiókhivatalát. Sietségében rossz számot hívott, de ez a rossz szám mégis jónak bizonyult, mivel a telefon az egyik fort-de-france-i Királyság-teremben csengett. A hírnökök éppen akkor készültek kimenni a szolgálatba a körzetfelvigyázóval. Az asszony ezt mondta: „Kérem, amint lehetséges, küldjenek el hozzám egy Jehova Tanúját. Szeretném tanulmányozni a Bibliát.” Másnap megkapta a kért segítséget.

Végre van kongresszusi termünk!

Komoly gondokat okozott, hogy helyet tudjunk találni a kongresszusainkhoz. A jelenlévők száma egyre nőtt. Továbbá az a sportcsarnok a stadionban, amelyet addig  használtunk a kongresszusokhoz, már alkalmatlan volt. Mitévők legyünk?

Akkoriban a Rivière-Salée-i Gyülekezethez tartozó egyik vén telket keresett Királyság-terem építéshez. Meglepetésére felajánlottak neki egy körülbelül 6 hektáros telket, amely sokkal nagyobb volt, mint ami egy Királyság-teremhez kell! Gondviselésszerűen a sziget központjában helyezkedett el. Az ingatlanon volt egy régi, acélból készült raktár, amely meg volt ugyan rongálódva, de átmenetileg fel lehetett használni kongresszusi épületként. 1985-ben tartottuk itt első kongresszusunkat. A jelenlévők száma 4653 volt, 600-zal több, mint az előző évben.

Az új épület építési munkálatai 1992-ben kezdődtek el. Számos testvér és testvérnő jött el Olaszországból a saját költségén, hogy segítsen az építkezésen. A helyi Tanúk nagylelkűen adományoztak idejükből és anyagi javaikból. Az építkezés már befejeződött. Ebben a gyönyörű kongresszusi teremben 5000-en férnek el. Martinique-nak gyakorlatilag ez a legnagyobb előadóterme.

Az elhalasztott futballmeccsek miatt most már nem kell — sokszor az utolsó pillanatban — átütemeznünk a kongresszusainkat. Továbbá véget ért az a kemény munka is, amely a hordozható acélszerkezet felállításával, lebontásával, szállításával és raktározásával járt. Virágokkal, királypálmákkal és lángfákkal körülvett kongresszusi termünk Jehovának szerez dicsőséget.

Jehovát dicsőítő szervezet

Jehova gondoskodott arról, hogy az elmúlt fél évszázad során meggyökerezzen és gazdagon virágozzon Martinique-on az igaz imádat. Szervezetén keresztül mindeddig képzésben részesíti azokat, akiket felvigyázással bíz majd meg. Xavier Nollt és feleségét a Gileád Iskola 31. osztályában képezték ki misszionáriusnak. Később, 1964-ben Noll testvér egy tíz hónapos Gileád-tanfolyamon további képzésben részesült. Ez a képzés igen hasznosnak bizonyult, amikor a Vezető Testület úgy határozott,  hogy 1977 februárjában létrehozza a Watch Tower Society martinique-i fiókhivatalát.

A fiókbizottság első tagjai közé tartozott Xavier Noll, a koordinátor, Valentin Carel és Gérard Trivini. Később Armand Faustinit is kinevezték, aki sok évet töltött el utazófelvigyázóként. Miután Trivini testvér meghalt, Carel testvér pedig Franciaországba költözött, 1989 szeptemberében Henri Ursulet-t nevezték ki a fiókbizottság harmadik tagjának. 1954-ben született, abban az évben, amikor Xavier és Sara Noll megérkeztek Franciaországból, hogy odaszenteljék magukat a szolgálatnak  Martinique-on. Henri már gyermekkorától kezdve javára fordította édesanyja hitben mutatott példáját, éppúgy, ahogyan ez Timótheusnak — Pál apostol társának — az esetében történt (2Tim 1:5).

1975-ben 1000 hírnök és összesen 15 gyülekezet volt a szigeten. 1997 során 4000 fő feletti hírnökcsúcsot értek el. Ezek a hírnökök 46 gyülekezetben szolgálnak. Az elmúlt 20 év alatt átlagosan évi 7 százalékos növekedést értünk el.

Ma már minden 90 lakosra jut 1 Tanú Martinique-on. Több ezer bibliatanulmányozást vezetnek érdeklődő személyeknél. Jehova munkája közismert az egész szigeten, s Tanúit is jól ismerik. Egyre nehezebb bárkinek is rosszat mondani a Tanúkról, mert mindig van valaki a közelben, aki rendreutasítja a rágalmazókat. Az utcai tanúskodás, a köztereken, piactereken, kórházak parkolójában és a nagy bevásárlóközpontokban végzett tanúskodások a figyelem középpontjában tartják a Királyság-üzenetet az emberek előtt. És amikor otthon az emberek hallanak valakit bekiáltani hozzájuk, hogy „To-to-to, il y a du monde?” („Jó napot! Van itthon valaki?”), akkor rögtön tudják, hogy Jehova Tanúi jöttek el hozzájuk, hogy Isten Királyságáról beszéljenek.

Vannak olyan területek a szigeten, melyeknek ma már nem ritka a hetenkénti bemunkálása. Amikor a hírnökök kimennek a szántóföldi szolgálatba, mindössze 10-15 házat jelölnek ki nekik területként. Ezeken a területeken olyan embereknek tanúskodnak, akik sűrűn hallják az üzenetet. Ez megköveteli, hogy a hírnökök változatos bevezetőket mondjanak, és változatos témákról beszélgessenek a házigazdákkal. Hatékonyan fel kell használniuk minden eszközt és javaslatot, mely a hű és értelmes rabszolga által rendelkezésre áll. Az utcai tanúskodás egészen mostanáig elég ritka volt a francia nyelvű területeken, mára azonban a szolgálat egyre érdekesebb és gyümölcsözőbb ágává vált.

 „Si bon Dié lé”

A martinique-iak a „Si bon Dié lé” („Ha Isten is úgy akarja”) kifejezéssel szakítják meg rendszeresen a mondanivalójukat. Isten akarata azonban egyértelműen le van fektetve a Bibliában. A Zsoltárok 97:1 kijelenti: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek.” A Zsoltárok 148:13 ezt fűzi hozzá: „Dicsérjék az Úrnak nevét.” Ésaiáson, prófétáján keresztül pedig így folytatja Jehova a megkapó felhívást: „Ó, bárcsak valóban figyelnél parancsaimra! . . . békéd olyan lenne, mint a folyóvíz” (És 48:18, NW). Jósága folytán Istennek az az akarata, hogy „minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2:4). Az is Isten akarata, hogy megszabadítsa teremtményeit, széttörje bilincseiket, és hogy az egész föld paradicsommá váljon, melyen minden rasszhoz és bőrszínhez tartozó emberek laknak, akik Teremtőjük imádatában egyesülnek (Róma 8:19–21). A lehetőség még mindig nyitva áll a martinique-i emberek előtt, hogy javukra fordítsák Istennek e szerető szándékát.

Martinique, csakúgy, mint bolygónk többi része, sokat változott az elmúlt tíz év alatt. Kábítószerek, anyagiasság és erkölcsi romlás formálta át az egykori paradicsomi idillt. Isten Szava megjövendölte azokat a változásokat az emberek magatartásában, amelyek ezeket az állapotokat eredményezték (2Tim 3:1–5). Ezek az állapotok azonban nem képezik Isten akaratát. Éppen ellenkezőleg, Jehova folyamatosan vonzza magához az emberek közül azokat, akiket „kívánatos dolgoknak” nevez, és akiket népe világméretű társadalmának részeként életre készít fel, hogy paradicsomban lakjanak majd (Agg 2:7, NW). Ők nem olyan emberek, akik közönyösen tétlenek maradnak, mondván, hogy ha ez Isten akarata, akkor úgyis mindenképpen megtörténik. Ők inkább olyanok, akik tüzetesen megvizsgálják a Szentírást, hogy kiderítsék, mi Isten akarata, majd szeretettől indíttatva buzgón cselekszik a neki tetsző dolgokat (Csel 17:11; Tit 2:13, 14).

 [Térkép a 192. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Negyvenhat gyülekezet van a fent megnevezett településeken

SAINT-PIERRE

CASE PILOTE

SCHOELCHER (2)

FORT-DE-FRANCE (14)

LES TROIS ÎLETS

AJOUPA-BOUILLON

LE MORNE ROUGE

GROS-MORNE

VERT PRÉ

SAINT-JOSEPH (2)

LE LAMENTIN (3)

DUCOS

SAINT-ESPRIT

RIVIÈRE-SALÉE

RIVIÈRE-PILOTE

SAINTE-LUCE

BASSE-POINTE

LE LORRAIN

MARIGOT

SAINTE-MARIE

TRINITÉ (2)

LE ROBERT (2)

LE FRANÇOIS (2)

LE VAUCLIN

LE MARIN

SAINTE-ANNE

 [Egész oldalas kép a 162. oldalon]

[Kép a 167. oldalon]

Xavier és Sara Noll abban az évben, amikor Martinique-ra érkeztek

 [Képek a 175. oldalon]

Régóta szolgálják lojálisan Jehovát: 1. Leon Bellay, 2. Jules Nubul, 3. Germain Bertholo, 4. Philippe Dordonne, 5. Roger Rosamond, 6. Christian Bellay, 7. Albert Nelson, 8. Vincent Zébo, 9. Vincent Muller

 [Képek a 177. oldalon]

Isten Szavának tanítóiként szép példát állítottak ezek az asszonyok: 1. Stella Nelzy, 2. Victor Fousse (ma Lasimant), 3. Léonide Popincourt, 4. Andrée Zozor, 5. Emma Ursulet

[Kép a 183. oldalon]

Az első saját Királyság-termük (Fort-de-France-ban)

[Kép a 186. oldalon]

A Moutoussamy család; mindannyian a keresztény gyülekezethez tartoznak

[Kép a 191. oldalon]

Mount Pelée, a víz mentén Saint-Pierre városával

[Kép a 199. oldalon]

A martinique-i Bétel-család

[Képek a 207. oldalon]

Végre kongresszusi terem Rivière-Salée-ben