Paraguay

DÉL-AMERIKA szívében, más országok által körülzárva helyezkedik el Paraguay. Mi a jelentése e névnek? Megoszlanak a vélemények, de az általános helyi nézet szerint azt jelenti, hogy ’tengerből eredő folyó’. Az indiánok azon a területen azt hitték, hogy a brazil mocsárvidéknek azok a bizonyos tavacskái, melyekből a Paraguay folyó ered, olyan nagy kiterjedésűek, mint egy tenger. A Paraguay folyó keresztülfolyik az országon észak—déli irányban, s így kettéosztja azt. A folyótól keletre hullámzó dombok, vörös talajú, termékeny mezők és sűrű erdők terülnek el. Nyugatra van a Chaco, mely gyéren lakott terület, és a füves pusztákat, a cserjeerdőt és az óriási mocsarakat rovarrajok meg sokfajta, színes tropikus madár lakja.

Paraguay egy olyan ország, ahol a modern technológia erősen elüt azok egyszerűbb életmódjától, akik megművelik a földet. A sugárhajtású repülőgépek és a kommunikációs műholdak megnyitották az utat a világ megismeréséhez. Toronyházak alkotják Asunción, a főváros sziluettjét. Az ország keleti határa mentén, a Paraná folyón található az Itaipú-vízerőmű, melynek a teljesítménye felülmúlja minden más hasonló erőműét a világon.

Az ember azt gondolhatná, hogy Paraguay spanyol nyelvű ország, de ez nem volt mindig így, és tulajdonképpen ma sem ez a helyzet. A guaraní indiánok voltak az őslakók. 1520 körül Alejo García vezetésével portugál  felfedezők léptek be az országba, s ők voltak az első fehérek. A következő évtized alatt a spanyolok kezdték megvetni lábukat azon a területen, ahol ma Asunción található. Az ország 1811-ig maradt Spanyolország fennhatósága alatt, de a guaraní nyelvet sohasem váltották fel a hódítók nyelvével. Ennek eredményeképpen a guaraní, ez a gyönyörű nyelv, melyet a dallamosság jellemez, a mai paraguayiak túlnyomó részének anyanyelve, és a spanyollal együtt hivatalos nyelvként ismerik el.

Néhány évtizeddel az európai felfedezők megérkezése után jezsuiták jöttek, hogy a guaraníkat áttérítsék a római katolikus vallásra. Abban az időben a guaraníknak nem voltak bálványaik vagy templomaik. A jezsuiták azonban közösségi településekbe tömörítették az indiánokat, ahol megtanították nekik a katolikus szertartásokat és egyházi énekeket, miközben mesterségekre és szakmai ismeretekre is oktatták őket. Bár a jezsuiták az indiánok munkájából származó jövedelemből felhasználtak valamennyit arra, hogy gondoskodjanak az indiánok alapvető szükségleteiről, de ezt az elrendezést kihasználták arra is, hogy gazdagságot és hatalmat szerezzenek. Ez sok spanyol földbirtokosban irigységet keltett. Panaszt emeltek III. Károly spanyol királynál a jezsuiták növekvő hatalma miatt. Nem a guaraník, hanem a katolikus telepesek részéről jövő panaszkodás volt az egyik fő tényező, ami oda vezetett, hogy 1767-ben Spanyolország kiutasította a jezsuitákat a birodalomból. De a katolicizmus, melyet tanítottak, megőrizte az emberek életére gyakorolt befolyását. Az emberek átvették a katolicizmus külső formáit, ugyanakkor sok esetben néhány ősi hitnézetükhöz is ragaszkodtak. Ez olyan légkört mozdított elő, mely táptalajt adott a babonának. Azáltal, hogy elfogadták a katolicizmust, a katolikus papság erőteljes befolyása is belépett az életükbe.

Ez a vallási örökség nem hozott békét az országnak. A hadviselés alapos kihatással volt Paraguay történelmére, mély sebeket ejtve az emberek életén. Francisco Solano López  kormányzása alatt Paraguay hadat viselt Brazília, Argentína és Uruguay ellen 1864-től 1870-ig. Ennek végzetes következményei lettek. A rendelkezésre álló feljegyzések szerint az ország népessége a háború kezdetén feltehetőleg egymillió fő volt, vagy még ennél is több. A háború végére az elmondások alapján úgy 220 000-en maradtak, akikből legalább 190 000-en nők és gyermekek voltak. Ezt más háborúk követték; az egyik, amelyet Bolíviával szemben vívtak, a Chaco tulajdonjoga feletti vitát foglalta magában, más háborúkat pedig a politikai feszültségnek lehetett tulajdonítani. Emiatt talán nem is meglepő, hogy Paraguayban azok, akik hatalmat akartak szerezni mások felett, gyakran fizikai erőszakot alkalmaztak céljaik elérése érdekében.

Jehova Királyságának jó híre ebbe az országba elsőként azokon a bibliai traktátusokon keresztül jutott el, melyeket postán küldtek 1914 előtt, majd 1925-ben és később pedig személyeken keresztül. Így, miként mindenütt a földön, itt is elérhetővé vált egy másik folyóból származó víz — nem a Paraguay vagy a Paraná folyóból, hanem ’az élet vizének folyójából’ (Jel 22:1).

 A Királyság-igazság eléri Paraguayt

J. F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke felkérte Juan Muñizt, költözzön át Spanyolországból Argentínába, hogy megszervezze és kiterjessze a jó hír prédikálását a földnek azon a részén. 1924. szeptember 12-én érkezett meg Buenos Airesbe, és nem sokkal később személyesen utazott Uruguayba és Paraguayba is, hogy elterjessze a Királyság-üzenetet. A Biblia igazságának magjai el lettek vetve, de csak kevés előrehaladás történt.

Paraguay 1932-ben egy újabb háborúba bonyolódott, ez esetben Bolíviával. Ez megint csak megtizedelte a nemzet munkaerejét. Mindez kedvezőtlen hatással volt az ország gazdaságára és azok biztonságára, akik eljöhetnének külföldről a Királyság jó hírével. Ennek ellenére, miközben teljes erővel dúlt a háború, 1934-ben az argentínai fiókhivatal Jehova három Tanúját Paraguayba küldte, hogy meghívják a tiszta szívűeket, igyanak ingyen az „élet vizéből”. E három Tanú Martonfi, Koros és Rebacz testvér volt (Jel 22:17).

A papságtól jövő heves ellenállás

„Az év októberében készen álltunk, hogy elutazzunk az ország belsejébe — írta Rebacz testvér. — Két doboz irodalmunk volt, és mindegyikünknek egy bőröndje. Vonattal utaztunk Asunciónból Paraguaríba, és innen közlekedési eszközök híján gyalog mentünk első célállomásunkig, a mintegy 30 kilométerrel távolabbra eső Carapeguáig. Azon az éjszakán a földön aludtunk, az irodalommal a fejünk mellett. Amikor a következő napon tanúskodni kezdtünk, a falu papja elment az emberekhez, és szólt nekik, hogy ne hallgassanak ránk. Azután ő meg egy társa ellovagoltak a szomszédos faluba is, és szóltak az embereknek, hogy ne hallgassanak ránk, és dobjanak ki minket a faluból, amit néhányan meg is próbáltak.”

A paptól jövő ilyen nyomás hatására csak kevés bibliai irodalmat tudtak elhelyezni, és azok közül néhány darab még vissza is került hozzájuk. Carapeguától a Tanúk egyik várostól  vagy falutól a következőig gyalogoltak — Quiindybe, Caapucúba, Villa Floridába és San Miguelbe. Hogy elérjék San Juan Bautistát, egész álló nap gyalogoltak, éjfélig abba sem hagyták; majd a mezőn aludtak, és a következő nap kora reggel folytatták útjukat. A városba érve elsőként felkeresték a rendőrséget, hogy megmagyarázzák, mi járatban vannak. A férfiak tisztelettel fogadták a Tanúkat. Ezután a testvérek egy egész napot a nyilvános szolgálatban töltöttek.

Másnap reggel azonban meglepetés fogadta Martonfi testvért, amikor kilépett a kunyhóból, amelyet kibéreltek. Hívta Rebacz testvért, aki még bent tartózkodott, hogy jöjjön ki: „Ma új fejlemények vannak!” Az irodalom, amit előző nap elhelyeztek, darabokra tépve hevert a kunyhójuk körül. Néhány papírdarabra sértő és ocsmány kifejezéseket írtak, valamint olyan fenyegetéseket, hogy nem fogják élve elhagyni a várost.

Miközben reggelijüket fogyasztották, megérkezett a rendőrség, és őrizetbe vette őket. Mi okozta ezt a változást? Rebacz testvér később így számolt be erről: „Amikor a letartóztatás oka felől tudakozódtunk, egy újságot mutattak meg nekünk, amelyben azzal vádoltak meg minket, hogy evangélistáknak álcázzuk magunkat, de valójában bolíviai kémek vagyunk. Az újság igazgatója a kerület élenjáró papja volt.”

Visszatérés Asunciónba

A két Tanút mint foglyokat küldték Asunciónba. Ez hosszú út volt, amit gyalog kellett megtenniük. Amíg egyik rendőrőrstől a másikig jutottak, mindig fegyveres őr kísérte őket. Az út mentén az emberek sértéseket kiabáltak, és hulladékkal dobálták őket. De a rendőrök tisztelettudóan bántak a testvérekkel, sőt még azt is mondták, hogy a kémkedés vádja nevetséges. Olykor a lovasrendőrök vitték a testvérek poggyászát. Egyikük még azt is megengedte, hogy Martonfi testvér lovagoljon, amíg ő gyalogolt és hallgatta, mit mond Rebacz testvér Isten Királyságáról.

 Quiindyben viszont, amikor a testvéreket átadták a hadseregnek, durva lett a bánásmód. Tizennégy napra az őrszobán tartották őket, ahol megparancsolták, hogy egy egyenes támlájú, fából készült széken üljenek, és miközben tilos volt lefeküdniük vagy felállniuk, sértegették és lovaglópálcával ütötték őket. Később Paraguaríban megbilincselve és 12 szuronyos katonából álló őrizettel vitték őket a vasútállomásra. Itt újra átadták őket a rendőrségnek az Asunciónig még hátralévő útra.

A fővárosban is mostoha körülmények uralkodtak ott, ahova bebörtönözték őket, de felhasználták a még birtokukban lévő Bibliát, és tanúskodtak a többi rabnak. Miután már egy hete voltak fogságban a fővárosban, végre a rendőrfőnök irodájába vitték őket. A belügyminiszter, Rivarola ezredes szintén jelen volt. (Később megtudták, hogy amikor Rivarola ezredes értesült arról, milyen vádakat hoztak fel testvéreink ellen a San Juan Bautista-i újságban, sürgönyöket küldött a hadvezéreknek, hogy biztosítsa, hogy a testvérek élve térjenek vissza a fővárosba.) „Mindkét férfi sajnálatát fejezte ki a történtek miatt — mondta Rebacz testvér. — Elmondták, hogy bár ez katolikus ország, mégis vallásszabadság van, és ez feljogosít minket, hogy folytassuk házról házra végzett prédikálásunkat, ahogyan azt már tettük, de a saját biztonságunk érdekében ne hagyjuk el a fővárost.”

Amikor Muñiz testvér Buenos Airesben értesült arról, min mentek keresztül, utasítást küldött a testvéreknek arra, hogy térjenek vissza Argentínába, míg véget nem ér a háború. A háború a következő évben fejeződött be. Koros testvér viszont — aki nem volt azzal a kettővel, akiket letartóztattak — Asunciónban maradt.

Paraguay első zsengéi

Ez idő tájt az egyik úttörő találkozott egy férfival, aki arab nyelvű irodalmat kért apósának, egy libanoni bevándorlónak. Ezúton Julián Hadad hozzájutott egy könyvhöz, melyet idővel kincsként őrzött. Meggyőződött arról, hogy megtalálta  az igazságot, és tanítani kezdte gyermekeinek is. A Társulatnak is írt, hogy irodalmat kérjen, amit elterjeszthet szomszédainak. Néhány évvel később egy úttörő rátalált Juliánra San Juan Nepomucenóban, és további szellemi segítséget nyújtott neki. 1940-ben Hadadék megkeresztelkedtek, és ők lettek az első helybeli, megkeresztelt hírnökök Paraguayban. Azóta Juliánnak, egyik fiának és számos unokájának volt része abban az örömben, hogy úttörőként szolgált; Julián röviddel a 77 éves korában bekövetkezett halála előtt fejezte csak be ezt a szolgálatot.

Időközben a chacói háború hatására Juan José Brizuela komolyan elgondolkozott az életről. Megsebesült, és a bolíviaiak fogságába esett. Hadifogolyként látott özvegyeket, akik apa nélkül maradt gyermekeiket siratták, és megfigyelt katolikus papokat, amint megáldják a bolíviai katonákat. Visszaemlékezett arra, hogy paraguayi katonaként másokkal egyetemben hasonló áldásban részesült. Ezt gondolta: „Itt valami nincs rendjén. Ha Isten létezne, ez nem történhetne meg. De ha Isten mégis létezik, addig fogom keresni, amíg meg nem találom.”

A háború után Julián Hadad találkozott Juan Joséval Carmen del Paranában. Julián segített neki, hogy kérdéseire  kielégítő válaszokat találjon a Bibliában. Ahogyan Pál apostol régen megmondta, Isten lehetővé tette az embereknek, hogy ’kitapogathassák és megtalálhassák őt’ (Csel 17:27). Juan José hamar felismerte, hogy megtalálta az igaz Istent, Jehovát (5Móz 4:35; Zsolt 83:19). 1945-ben keresztelkedett meg; felesége, Jóvita pedig 1946-ban.

Ezalatt a bibliai igazság beszéd tárgya lett egy piaci zöldségárusító helyen is, San Lorenzóban. Aki itt prédikált, nem volt Jehova Tanúja, csupán egy olyan asszony, aki érdeklődést mutatott aziránt, amit a Tanúk tanítottak. Sebastiana Vazquez, noha írástudatlan volt, érdeklődéssel hallgatta őket. Szellemi előrehaladása érdekében megtanult olvasni, és 1942-ben megkeresztelkedett mint Jehova Tanúja.

Egy kicsiny csoport hitpróbái

Az első gyülekezetet — vagy ahogy akkoriban ismert volt, társaságot — 1939-ben szervezték meg Paraguayban. Csupán két hírnök volt, de ők buzgón hirdették az evangéliumot.  Abban a szolgálati évben összesen 847 órát jelentettek, amit a szántóföldi szolgálatban töltöttek el, és 1740 könyvet és füzetet helyeztek el. Az összejöveteleket egy magánotthonban tartották Asunciónban, a ma Gaspar Rodríguez de Francia (korábban Amambay) Avenue néven ismert úton, az Antequera és a Tacuarí utca között. Csupán öt-hat személy járt azokra az összejövetelekre, melyeket egy körülbelül 4×4 méteres szobában tartottak. Ez a hely egészen 1944-ig jó szolgálatot tett.

A következő évben a testvérek használni kezdtek két elektromos, hangfelvételt lejátszó készüléket, hogy különféle bibliai témákban felvett, rövid előadásokat játsszanak le. A papság annyira dühös lett, hogy kérelmet intézett a kormányzathoz, hogy tiltsa meg Jehova Tanúi minden további tevékenységét. A Tanúk azonban folytatták. Egyértelmű, hogy a hangfelvételeken lévő világos, szentírási beszédek hatásosak voltak. A következő pár év folyamán jól fel tudták használni ezeket a különböző nyelveken készített hangfelvételeket, hogy elérjék a lengyel, orosz, német és ukrán bevándorlókból álló közösségeket, melyek az ország déli részén telepedtek le.

A Golasik család, mely egy lengyel—ukrán kolóniában élt Encarnación közelében, az elsők között volt, akik ezen a területen elfogadták az igazságot. Roberto Golasik hamarosan egy gramofonnal és irodalommal felszerelkezve, lóháton járt a különböző kolóniákhoz tanúskodni. Eleinte egy hónapban egyszer tartották meg itt az összejöveteleket, majd havonta kétszer, és később egy héten egyszer. Időnként öt különböző nyelvcsoportból való emberek voltak jelen, de apránként mindannyian megismerték a bibliai igazság tiszta nyelvét (Sof 3:9).

Sajnos azok közül, akik akkoriban részt vettek a tanúskodásban, nem mindenki maradt az élethez vezető keskeny úton. Asunciónban a Társulat irodalomraktárának felvigyázója személyes elképzeléseit kezdte hangoztatni. Amikor elfordult Jehova szervezetétől, mások is felhagytak Jehova szolgálatával.  A Királyság-hirdetők száma, mely 1943-ban 33 volt, 1944-ben 8-ra csökkent. Hogyan tovább? Jehova megáldotta azokat, akik lojális Tanúknak bizonyultak, és a szervezet ismét növekedésnek indult (Zsolt 37:28).

A misszionáriusok megismerik a helyi szokásokat

Szeretettel törődve a paraguayi nyáj jólétével, az argentínai fiókhivatal elküldte Gwaenydd Hughest, hogy felügyeljen a munkára. Amikor meghívást kapott, hogy vegyen részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán 1945-ben, intézkedtek, hogy Ieuan Daviest és feleségét, Deliát küldjék az országba. De mivel ők késve kapták meg az utazáshoz szükséges papírokat, a Gileád Iskolát végzett Hollis Smith érkezett elsőként, és ő fogadta Davies testvért és testvérnőt, akik 1945 vége felé értek Asunciónba folyami hajóval. Az úgyszintén Gileádot végzett Albert és Angeline Lang néhány nappal később érkezett repülőgéppel. Még többen követték őket. Egy otthont béreltek a misszionáriusoknak, amelyben el tudták szállásolni őket, és amely a helyi gyülekezetnek is helyet adott az összejövetelekhez. Az összes misszionárius égett a vágytól, hogy végezze a szolgálatot, de természetesen szükségük volt arra, hogy megismerkedjenek az emberek életmódjával.

Úgy találták, hogy bár az emberek nagyon vallásosak, mégis híján vannak a bibliaismeretnek. Minden városnak megvolt a maga „védőszentje”, s ez többnyire „Szűz Mária” volt.

Amint megismerték az emberek szokásait, sokat közülük megnyerőnek találtak. A piacokon halmokban voltak a gyümölcsök és zöldségek, és az asszonyok súlyos terhekkel megpakolva, széles kosarakat egyensúlyoztak a fejükön. A boltokban nandutinak nevezett, kézi munkával készült csipkét árultak, mely olyan aprólékosan és finoman van kidolgozva, mint egy pókháló. Azt is hamar észrevették, hogy az emberek korán kezdik munkájukat, mert délben mindent bezárnak, hogy a nap legforróbb  időszakában sziesztát tartsanak. Amikor a misszionáriusok felkeresték az embereket otthonaikban, hogy megosszák velük a Királyság-üzenetet, megtanulták, hogy álljanak meg a kapukban, tapsoljanak, és csak akkor menjenek be az udvarra, miután már invitálták őket. Önkéntelenül is érezték az emberek barátságosságát, mesterkéletlenségét és melegségét. De a misszionáriusoknak meg kellett tanulniuk azt is, hogy az ő nyelvükön tudjanak velük kommunikálni — nem csupán spanyol, hanem guaraní nyelven is.

Röviddel azután, hogy a misszionáriusok megérkeztek, 1946 áprilisában Davies testvért és testvérnőt visszaküldték Argentínába. Pablo Ozorio Reyest, aki csak néhány hónapja vett részt az összejöveteleken, kinevezték az Őrtorony-tanulmányozás vezetőjének, bár még nem volt megkeresztelkedve. Miért ilyen hamar? Mivel beszélte a nyelvet, és jó szellemi előmenetelt tett. De nehézségekkel kellett szembenéznie. Később Ozorio testvér ezt írta: „Nem sokkal azután, hogy megbíztak az Őrtorony-tanulmányozás vezetésével, helyesbítenem kellett egy téves hozzászólást, amit valaki adott. Az, aki hozzászólt, dühbe gurult, és felszólított, hogy ott helyben küzdjünk meg. Természetesen visszautasítottam, és egy misszionárius segített lecsillapítani a kedélyeket. Nincs is jobb annál, mint egy csepp felelősség, amely segít az embernek éretté válni.” Sajnos az a személy, aki olyan lobbanékony vérmérsékletű volt, később felhagyott Jehova szolgálatával.

A szervezet kiépítése

Az 1946-os év vége felé nagyobb létesítmények váltak szükségessé, melyeket felhasználhatnak a teokratikus tevékenység központjául. További hat misszionárius érkezett — William és Fern Schillinger, és még négyen. A Mariscal López úton kibéreltek egy házat, melynek nagy udvara volt. A ház közvetlenül a Honvédelmi Minisztériummal szemben helyezkedett el. A nagy „Királyság-terem” feliratot szembetűnően az utcai kapura  rakták fel, s így lehetetlen volt észre nem venniük azoknak, akik kapcsolatban álltak a kormányzat katonai részlegével.

Abban az évben, szeptember 1-jén a Társulat egy fiókhivatalt hozott létre Paraguayban, melynek egy akkoriban bérelt épület adott helyet. A jobb szervezés folytán nőtt a tanúskodás mértéke, de ugyanígy fokozódott az ellenállás is. Úgy tűnik, a papság a gyóntatószéket használta fel arra, hogy információkat szerezzen meg, valamint hogy félelmet csöpögtessen a katolikus postásokba, s így elrettentse őket attól, hogy kézbesítsék az Őrtorony-irodalmakat.

Novemberben Hughes testvér eljött Argentínából, hogy meglátogassa és építse az akkoriban működő négy kicsi gyülekezetet. Részt vett a Gileád Iskolán, és jelen volt a nemzetközi „Víg nemzetek” teokratikus kongresszuson Clevelandben (Ohio, USA), ahol az ülésszakokat 20 nyelven tartották meg, és az utolsó napon 80 000 ember sereglett össze a stadionba, hogy meghallgassa az előadásokat. Tehát sok tapasztalatát tudta megosztani a testvérekkel. Szükségük volt az épülésre, hogy kitartsanak a szolgálatban a megpróbáltatások ellenére.

A forradalom kellős közepén

1947 elején forradalom tört ki. A kormányerők gépfegyvereket állítottak fel a járdán a misszionáriusotthon előtt. Egy napig  tartó harc után némileg stabilizálódott a helyzet. Március 7-én azonban ismét komolyra fordultak a dolgok. Nyílt harcok folytak az utcán. Statáriumot hirdettek ki. A felkelők megrohamozták a rendőr-főparancsnokságot Asunción belvárosában.

Előre látva, hogy a hadsereg főhadiszállását szintén megtámadják majd, a megbízott tábornok katonai célra használatba vette a misszionáriusotthont, és három napot adott a testvéreknek a kiköltözéshez. Miután a testvérek fellebbeztek, ezt az időt meghosszabbították tíz napra. A forradalom kellős közepén és a rendkívüli lakáshiány közepette a testvérek egy saját hadjáratot folytattak: a Házvadászat-hadműveletet. Úgy tűnik, Jehova azt akarta, hogy a paraguayi felső hatóságok továbbra is legyenek tudatában az ő Tanúi jelenlétének. Az egyetlen alkalmas ház, mely rendelkezésre állt, éppen az elnöki otthon mellett volt, azon a soron, ahol a nagykövetségi épületek voltak.

A forradalommal kapcsolatban a fiókszolga a következőket írta 1947. március 26-i keltezésű levelében: „Az itteni állapotok mindennap egyre rosszabbak. Miközben ezeket írom, egy repülőgép néhány mérföldnyire tőlünk, azt hiszem, éppen a repülőteret bombázza. Most támadták meg légelhárító ágyúkkal. Több száz katona veszi körül az elnök otthonát, és rettenetes a fegyvereik hangja. A levegő lőporfüsttől kéklik; utálatos szaga van. A forradalmi erők egyre közelebb érnek a városhoz; idehallatszik a folyamatos fegyverropogás és bombázás . . . Az ennivalót illetően a helyzet minden nappal rosszabb.”

A forradalmi erők már tíz háztömbnyire megközelítették a misszionáriusotthont, amikor a kormányzat erői kezdték visszaszorítani őket. A testvérek egész idő alatt folytatták a tanúskodást, amennyire csak tudták. A forradalom még majdnem hat hónapig folytatódott, és ez — különösen a helyi testvérek számára — igazi megpróbáltatásnak bizonyult. A hatóságok keményen bántak velük, mivel ragaszkodtak keresztényi semlegességükhöz.

 Nem mulasztották el, hogy összejöjjenek

Amikor a forradalom elmúlt, az országban kezdtek visszatérni a dolgok a rendes kerékvágásba, és azok közül, akik Argentínába menekültek, néhányan visszajöttek. Terveket készítettek arra, hogy 1948. június 4-től 6-ig megtartsák az első paraguayi kongresszust. De az Ördög javában igyekezett felfordulást okozni. Június 3-án katonai puccsot hajtottak végre. Az elnököt és kabinetjét foglyul ejtették. A fővárosban teljes fejetlenség uralkodott. Mi lett a kongresszussal?

Kudarcba fulladt az a próbálkozás, hogy megfelelő termet béreljenek, de Jehova valami másról gondoskodott. A korábbi misszionáriusotthon, a hadsereg főhadiszállásával szemben, üresen állt. A tulajdonos beleegyezett, hogy a testvérek kibéreljék a kongresszusukhoz. Ez a hely távol esett a városközponttól, ahol a felfordulás volt. Az udvart felhasználhatták a kongresszusi ülésszakok megtartására, az épületet pedig a vidékről jött küldöttek elszállásolására. Az érkezők, igazi paraguayi módra, mindenkit kézfogással üdvözöltek. Több mint százan voltak jelen, hogy meghallgassák a „Közelgő boldogság minden ember számára” című beszédet. Milyen időszerű volt ez a beszéd a paraguayi embereknek!

A rendőrség feltartóztatja a csőcseléket

Attól fogva, hogy Jehova Tanúi először kezdték végezni bibliai oktatómunkájukat Paraguayban, a valláspapság gyakran fejtett ki ellenállást. 1948-ban az ország déli részén fekvő Yuty kicsiny városkájában a körzetfelvigyázó arra készült, hogy nyilvános előadást tartson a városközpont aprócska parkjában. A katolikus templom éppen a parkkal szemben állt. A helyi pap arra ösztökélte az embereket, hogy akadályozzák meg az előadást, és kijelentette, hogy a Tanúk szakadást fognak előidézni az egyházban, és elveszik majd tőlük a vallásukat. Az előadás kezdetét megelőzően nagy csőcselék verődött össze a templom előtt. Meglátva Jehova Tanúit — nyolcat közülük — az utca túloldalán  lévő parkban, ordítani kezdtek: „El a protestánsokkal! El a protestánsokkal!” Ezalatt az emberek egy jókora csoportja arra várt, hogy meghallgassa az előadást, de a csőcselék miatt félt bemenni a parkba.

A rendőrség gépfegyvert állított fel a csőcselékkel szemben, és azt mondta, hogy ha bárki átlépi a vonalat, tüzet nyitnak. Így sakkban tartották a csőcseléket, míg a testvérek biztonságosan elmehettek a területről. A testvérek azonban azon a héten végig meghirdették az előadást, és elhatározták, hogy lehetőséget adnak az érdeklődő személyeknek, hogy meghallgathassák. Egy helyi Tanú felajánlotta erre a célra otthonát. Miután már elhangzott az előadás, egy másik csoport érkezett, mely közölte, hogy szintén szeretné meghallgatni; tehát a körzetfelvigyázó kétszer tartotta meg azon a napon a beszédét. Itt, Yuty városában kezdett teljesen nyilvánvalóvá válni, hogy a két imádati formának milyen ellentétes gyümölcsei vannak.

A misszionáriusok kiutasítással néznek szembe

Hivatalos szinten Paraguay általánosságban megőrizte történelmi múltját a vallási tolerancia tekintetében, még ha 1992-ig a római katolicizmus volt is az államilag elismert vallás. Nehézségeket többnyire a vidéki területeken lehetett tapasztalni, a helyi papoktól és fanatikus követőiktől jövő uszítás miatt. 1950 elején azonban hivatalos kísérletet tettek arra, hogy kiutasítsák az országból az Őrtorony-misszionáriusokat.

Egy új törvény értelmében minden bevándorlótól megkívánták, hogy jegyeztesse be magát a külföldiekkel foglalkozó hivatalban, és igazolja foglalkozását. Amikor azonban a misszionáriusok megpróbálták bejegyeztetni magukat, azt mondták nekik, hogy nem tehetik, mivel valójában illegálisan tartózkodnak az országban, és emiatt le lehetne őket tartóztatni. Úgy tűnik, félrevezető jelentéseket adtak a hatóságoknak arról, milyenfajta munkát végeznek a misszionáriusok.

Néhány hivatalnok rokonszenvezett velük, de még az ő  erőfeszítéseik, valamint az amerikai követségen dolgozók igyekezete is úgy tűnt, mintha kőfalba ütközött volna. Latin-Amerikában legtöbbször nem az a lényeg, hogy ki vagy, hanem hogy ki az ismerősöd; ez vezet eredményre. Ebben az esetben a testvérek ismertek egy személyt, aki jóindulatú volt irányukban, és aki történetesen az elnöki hivatalban dolgozott. Rajta keresztül meghívták az elnök személyi titkárát egy vacsorára a misszionáriusotthonba. A meghívást kegyesen elfogadta.

Ez lehetőséget nyújtott, hogy kifejtsék, milyenfajta munkát végeznek a misszionáriusok valójában, és ez milyen előnnyel jár az országnak. A bejegyeztetéssel kapcsolatos gondot szintén megbeszélték, és az elnök titkára nagy érdeklődést mutatott. Ennek eredményeképpen a misszionáriusok közül az elsőnek 1950. június 15-én sikerült bevándorlóként bejegyeztetnie magát, mely törvényes jogot biztosított arra, hogy az országban maradjon, és folytassa bibliai oktatómunkáját.

Egy nehéz nap vidéken

Azokban a napokban rendkívüli erőpróbát jelentett a körzetfelvigyázó munkája. Ez magában foglalta a sok órányi utazást, és néhány esetben az erőszakos ellenállás elszenvedését. Lloyd Gummeson, aki elvégezte a Gileád Iskolát, 1952-ben teljes időben körzetfelvigyázóként kezdett szolgálni. Miután bizonyos időt eltöltött egy gyülekezetben Yutytól északra, beszámolt arról, mi történt. A közeli területeket nem sokkal előtte munkálták be, így hát tervbe vették, hogy egy távolabbi városban tanúskodnak. A hat testvérből és négy testvérnőből álló csapat hajnali 4 órakor indult. Egy testvérnő kivételével, aki magával vitte egyéves kisbabáját, mindannyian gyalog mentek. Délelőtt 11 órakor megérkeztek a területükre, ahol a csapat kétfelé oszlott, és elindultak munkálkodni.

Gummeson testvér így meséli: „Csak egy órája munkálkodtunk, és déli 12 órakor éppen egy szalmatetős házban ültünk, ahol egy érdeklődő családnak tanúskodtunk, amikor a rendőrfőnök  és egy 16 éves katona belépett, s ránk szegezték fegyverüket. A rendőrfőnök szigorúan rászólt a családra, hogy adják vissza nekünk az irodalmat, azután pedig ránk parancsolt, hogy menjünk vele a rendőrőrsre. Mikor megérkeztünk, a többi hírnök már a rendőrőrsön volt. Megpróbáltam érvelni a rendőrfőnöknek, de rájöttem, hogy csak guaraní nyelven beszél, spanyolul nem. Haragtól vöröslő szemekkel mindannyiunkat kiparancsolt a városból, és közölte velünk, hogy soha többé ne jöjjünk vissza.

Miután egy jó kilométernyit gyalogoltunk, leültünk egy fa alá ebédelni. Egyszer csak hirtelen felállt a csapat, és futni kezdett. Körülnéztem: hát a rendőrfőnök meg egy katona közeledtek lóháton, s hosszú ostor volt náluk. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha a csapattal maradok, így én is futni kezdtem. Amint átugrottam egy patakot, elvesztettem a napszemüvegemet. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem, élesen csattant az ostor a hátamon. Majd a rendőrfőnök megpróbált elgázolni a lovával, de mivel ismerem valamennyire a lovakat, tanúskodótáskámat ide-oda lóbáltam a ló előtt, s így nem jött közel hozzám.

Időközben a rendőrfőnök három másik testvérre többször is rávágott az ostorral, majd pedig egy hetvenéves úttörő testvérnőt próbált elgázolni a lovával. Végül mindketten megfordultak, és visszamentek a városba, mi pedig folytattuk utunkat. Senki sem sérült meg súlyosan, még ha néhányak hátán sötétvörös nyomokat hagyott is az ostor. De egyikünk sem érezte a fájdalmat. Este 8 órakor érkeztünk haza — 16 órás gyaloglás után.”

Annak ellenére, hogy néhány kisebb városban vagy faluban előfordultak hasonló kellemetlenségek, a Királyság-hirdető munka továbbra is virágzott.

A kormányváltást követően

Az 1954-es év válságosnak mutatkozott az ország politikai életében. Don Federico Chávez kormányát megbuktatták.  Július 11-én Alfredo Stroessner tábornokot választották meg elnöknek. Ez egy katonai uralom időszakát vezette be, mely több mint 34 évig tartott. Hogyan érintette Jehova Tanúi tevékenységét?

Abban az évben november 25-től 28-ig négynapos kerületkongresszust szerveztek. Paraguayban statárium volt érvényben, s így rendőrségi engedélyre volt szükség ahhoz, ha bármiféle összejövetelt meg akartunk tartani. Vajon ez gondot jelent majd? A testvérek már elintézték egy előadóterem bérbevételét. Amikor azonban elmentek, hogy rendőrségi engedélyt szerezzenek, közölték velük, hogy nem tarthatják meg a kongresszust. Vajon miért? Egy tisztviselő beismerte, hogy a papság gyakorolt nyomást rájuk. Sok-sok látogatás és a testvérek rengeteg érvelése után végre azt mondták nekik, hogy még ha nincs is meg az engedély, a rendőrség szemet hunyna efelett a kongresszus ideje alatt. A testvérek körültekintően tartózkodtak attól, hogy meghívókon vagy az újságban hirdessék a kongresszust. Minden meghívást élőszóval adtak át. A kongresszus fennakadás nélkül zajlott.

A vallási ellenállás folytatódik

A katolikus papságnak nem lanyhult az igyekezete abban, hogy feltartóztassa Jehova Tanúit. A testvérek 1955 vége felé előkészületeket tettek egy kis körzetkongresszus megtartására, a fővárostól 72 kilométerre keletre fekvő Piribebuyban. Sötétedés után, a kongresszus első estéjén a község papja egy botokkal és bozótvágó késekkel felfegyverzett csőcselék élén fel akarta oszlatni az összejövetelt. Egy helyi iskolai tanár közbelépett, és a csőcselék visszavonult az utcára. Itt az éjszakát ordibálással és kövek, valamint petárdák hajigálásával töltötték.

A vallási ellenállás ismét érezhető volt 1957. március 1-jén a fővárostól délkeletre fekvő Itá városában. A kitűzött időpontnál jóval előbb a testvérek megtették a törvényes előkészületeket, hogy megtartsák körzetkongresszusukat ebben a városban.  Mind az itái városi hatóságoktól, mind pedig a fővárosi rendőrségtől megkapták a törvényes engedélyt a kongresszus megtartására. Amikor azonban a testvérek sorban kezdtek megérkezni Itába a kongresszusra, láthatták, hogy valami nincs rendjén. Mintha egy szellemvárosban járnának. Az utcák elhagyatottak voltak; az ajtókat és ablakokat bezárták és bespalettázták. Vajon miért?

Az egyházközség papja megfogadta, hogy ezt a kongresszust nem fogják megtartani, és semmitől sem riadt vissza, hogy beteljesítse fogadalmát. Még azt is elintézte, hogy egy repülőgép röplapok ezreit szórja szét a vidéken. Ezek a következő üzenetet tartalmazták: „1957. március 1-jén, pénteken délután 5.30-kor nagy tömörülés lesz a templom előtt a város és a környék minden katolikus kereszténye számára  . . . 6.30-kor a katolikusok egy elsöprő tüntetéssel elutasítják »Jehova (hamis) Tanúit«. A protestáns eretnekeknek egyáltalán nincs joguk ahhoz, hogy bármiféle kongresszust is tartsanak Itában.”

Amikor a testvérek értesültek Ayala pap terveiről, gondolták, legjobb, ha áthelyezik a kongresszust abból a viszonylag nyitott létesítményből, amit kibéreltek, az egyik testvér otthonába. A ház nagyobb védelmet nyújtana támadás esetén.

Elképzelheted a jelenetet. A testvér otthonában mintegy hatvan békeszerető keresztény gyűlt össze, hogy megvizsgálja Isten Szavát. Két háztömbbel arrébb egy több mint ezer főből álló tömeg, mely számban percenként gyarapodott, a pap szóáradatát és az erőszakra való lázítását hallgatta.

A tömegben nem mindenki értett egyet a pap viselkedésével. Solano Gamarra, a Paraguayi Légierő hadnagya, megpróbálta lecsillapítani a papot. Beszélt a pap segítőivel is, de hiába. Ayala paptársai közül az egyik olyan dühös volt, hogy ökölcsapást mért a hadnagyra, és így felhasította a száját. Erre mint a hiénák, úgy támadt a tömeg a hadnagyra, és ütlegelte, tátongó sebeket ejtve a fején. A csőcselék letépte róla az ingét,  és felhúzta egy karóra, hogy elégesse. Gamarra elmenekült, hogy mentse életét.

Vérre szomjazva a csőcselék most a kongresszus felé vette az irányt, s ezt ordította: „Le Jehovával!” „Halál Jehovára!” Amint közeledtek a házhoz, amelyben éppen a kongresszust tartották, a gyenge rendőrségi védelem elpárolgott. A testvérek belülről eltorlaszolták a ház ajtaját. A csőcselékből néhányan megpróbáltak bejutni a hátsó teraszra a szomszéd telkén keresztül, de a szomszéd állta a sarat, és nem engedte át őket. Nem feledkezett meg arról, hogy amikor beteg volt, milyen kedves volt hozzá az a Tanú, akinek az otthonát most megrohamozták. Időközben a testvérek, bizalmukat Jehovába vetve, folytatták összejövetelüket, amennyire csak tudták. A biztonság érdekében mindannyian egész éjjel a házban maradtak. A következő napon az asuncióni rendőr-főparancsnokságtól érkező bejelentés visszavonta a kongresszusra vonatkozó engedélyt a Tanúk védelme érdekében, illetve azért, mert a helyi rendőrség képtelen volt szembeszállni a csőcselékkel. Egy buszt béreltek, és a boldog, éneklő küldöttek  az asuncióni, fiókhivatalként működő misszionáriusotthonba mentek, hogy befejezzék kongresszusukat. Szembenéztek egy hitpróbával, és ez megerősítette őket.

Törvényes elismerés

Az itái csőcseléktámadást követően a fiókhivatal, Pál apostol eljárásmódját követve, lépéseket tett annak érdekében, hogy ’a jó hír törvényes megerősítést’ nyerjen Paraguayban (Fil 1:7, NW; Csel 16:35–39). Ez jó eredményekkel járt. Miután az összes helyi, törvényes követelménynek eleget tettek, 1957. október 14-én a Watch Tower Bible and Tract Societyt elismerték mint jogi személyt, s így felhatalmazták arra, hogy képviselje Jehova Tanúit ebben az országban. Erről mint elnöki rendeletről bejelentést tettek közzé az újságokban. Ez nagyon hasznosnak bizonyult a szükséges ingatlan megvásárlásakor, és lehetővé tette, hogy végleges lakóhelyet szerezzenek a misszionáriusoknak.

Első mozgóképes élményük

1954-től 1961-ig a mozgóképek felhasználásával sok jó eredményt értek el abban, hogy megismertessék a nyilvánosságot Jehova szervezetével. Megszervezték, hogy az ország keleti felének nagy részén mindenütt bemutassák a Társulat filmjeit. Az alatt az öt év alatt, amikor megszámolták, több mint 70 000 személy volt jelen a bemutatókon.

Meglehetősen kockázatosnak bizonyult a generátort a film bemutatásához szükséges, összes többi felszereléssel együtt a vidéki területeken szállítani. Helyszínnek többnyire egy üres futballpályát választottak ki. A berendezést sötétedés előtt állították fel. Ezután egy bejelentést tettek a hangszórón keresztül, hogy meghívják a közönséget. Néhány esetben vandál személyek köveket hajigáltak. A nézőközönség nagysága változó volt. General Artigasban — ahol egy kevesebb mint 20 hírnökből álló gyülekezet volt, mely a várostól 8 kilométerre jött össze —, egy estén mintegy 1300 ember látta a filmet! Nem volt  szokatlan, hogy a film első perceiben az emberek jókedvű nevetését lehetett hallani, amint a jelenetek váltakoztak. Végtére is a vidéki területeken gyakran első alkalommal láttak mozgóképes vetítést!

A film alapján a helyi Tanúk és a közönség jobban fogalmat alkothatott arról, hogy milyen kiterjedt az a munka, amelyet Jehova Tanúi világszerte végeznek.

A misszionáriusok önzetlenül adtak magukból

Amint a hírnökök növekedtek számban, a misszionáriusok együttes erőfeszítést tettek, hogy segítsenek nekik előrehaladni az érettség felé. A jó eredmények nyilvánvalóvá váltak, amikor a misszionáriusoknak kiváltságukban állt részt venni az 1953-as New York-i „Új világ társadalma” kongresszuson. Amíg távol voltak, szükségessé vált, hogy a helyi testvérek lássák el az Asuncióni Gyülekezet felügyeletével kapcsolatos felelősségeket. Új csúcsokat értek el a szántóföldi tevékenységben. A helyi testvérek olyan jó munkát végeztek, hogy a misszionáriusok, amikor visszatértek, megkérték őket, hogy továbbra is lássák el a feladatokat. Ez szabaddá tette a misszionáriusokat arra, hogy más területeken szolgáljanak.

Sok tennivalójuk volt. Werner Appenzellert, miután már mintegy négy hónapja tartózkodott az országban, és képes volt legalább egy keveset spanyolul beszélni, kijelölték egy körzetbe Encarnación környékén, hogy viseljen róla gondot. A legtöbb út még nem volt kikövezve. Az emberek rendszerint gyalog vagy lóháton utaztak. Az egész körzetben csupán 100 hírnök volt, de a buzdítás és képzés hozzájárult ahhoz, hogy előrehaladjanak szellemileg. Néhány évvel később Robert Golasik fiát, Ladislao Golasikot nevezték ki az itteni körzetmunkára, aki erről a környékről való volt.

1961 végére a Gileád Iskolában kiképzett misszionáriusok már 15 éve tevékenykedtek Paraguayban. Akkoriban 411 Tanú volt az országban, 22 gyülekezetbe szervezve. Több mint  594 000 órát szenteltek a jó hír prédikálásának ebben az országban. Abban az időben öt misszionáriusotthon volt, ahonnan a misszionáriusok ellátták szolgálatukat. Ezek Asunciónban, Encarnaciónban, Villarricában, Coronel Oviedóban és Pedro Juan Caballeróban voltak. Ezekből a központi városokból a misszionáriusok a környező területekre is kiutaztak prédikálni. 1961-ig 50 misszionárius vett részt a paraguayi munkában. Betegség vagy más okok miatt 29-en szükségesnek látták, hogy visszatérjenek szülőföldjükre. De más-más módon mindannyian hozzájárultak a Királyság-érdekek előreviteléhez Paraguayban. 1961 decemberében Elmer és Mary Pysh, akik a Gileád első tíz hónapos tanfolyamát végezték, megérkeztek Paraguayba.

Saját összejöveteli helyeik megépítése

Ez idő tájt a testvérek felépítettek és átadtak egy Királyság-termet Asunciónban, s ez volt az első Paraguayban, mely a saját tulajdonukban volt. Téglából és cementből épült, szép épület  volt, egy több mint 200 ülőhelyes teremmel. Micsoda tanúskodás volt a környéken élőknek az, ahogy férfiak, nők és gyermekek együttesen kivették részüket az ásásból, betonkeverésből, téglacsiszolásból, festésből és a takarításból! Egyértelmű volt a megfigyelők előtt, milyen szorgalmas munkások.

Vacayban, az ország délre eső, vidéki területén a Tanúk egy kicsiny csoportja, melyet még nem tekintettek gyülekezetnek, úgy döntött, hogy mivel olyan sokan jönnek az összejöveteleikre, nekik is szükségük van Királyság-teremre. Pénzük azonban nem volt. Mit tehettek hát? Megállapodást kötöttek egy fakitermelővel, hogy mint csoport, megtisztítanak egy bizonyos területet építőanyagok és némi pénz fejében. Mikor a terem elkészült, négy érdeklődő család, amely messze lakott, eladta farmját, és közelebb költözött a Királyság-teremhez, hogy ne hiányozzon az összejövetelekről.

Később építettek kongresszusi létesítményt is. Időközönként a testvérek igénybe vették a Club Martín Pescadort, valamint a Nemzeti Egyetem és az Amerikai Iskola férőhelyeit is. Majd az 1970-es évek elején egy adományozott telken megépíthették saját kongresszusi központjukat, mely az évek során fokozatosan nyerte el végső formáját.

Megfelelő fióklétesítményekről gondoskodnak

Mivel megnövekedett a tevékenység és annak eredményeként a Jehovától jövő áldás, így gondoskodni kellett a szükségleteknek még megfelelőbb fióklétesítményekről is. Az évek folyamán különböző házakat béreltek erre a célra. 1962-ben azonban Nathan Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke utasítást adott egy ingatlan vásárlására a város egyik szép részén, azzal a céllal, hogy fiókhivatalként működő misszionáriusotthont építsenek, melyhez Királyság-terem is tartozna. Az ingatlan a főváros egyik főútján volt, két háztömbnyire Paraguay legjelentősebb sportstadionjától. Miután elkészültek a tervrajzok, és megkapták a várostól a hozzájárulásokat, 1965 januárjában megkezdődött  az építkezés, és tíz hónapon belül be is fejezték. 1966 elején nagy örömet szerzett a testvéreknek, hogy Knorr testvér volt velük az új létesítmények átadásán, egyik zónalátogatása kapcsán.

Az épületek elhelyezkedése miatt asuncióni emberek ezrei szereztek nap mint nap tudomást arról, hogy Jehova Tanúi közöttük vannak. És amint útban voltak a sporteseményekre,  további ezrek kaptak emlékeztetőt, hogy Jehovának vannak Tanúi Paraguayban.

Új hivatali elrendezés

Felváltva azt az elrendezést, amikor egy fiókfelvigyázó volt, 1976. február 1-jén fiókbizottság lépett működésbe, ahogy ez szerte a földön a Társulat többi fiókhivatalában is történt. Az ezt megelőző 30 év folyamán Albert Lang, William Schillinger, Max Lloyd, Lloyd Gummeson, Harry Kays, valamint Elmer Pysh szolgált különböző hosszúságú ideig fiókfelvigyázóként. Mindannyian kiváló módon járultak hozzá a Királyság-munkához. Most új elrendezést foganatosítottak, melyben egy érett férfiakból álló bizottság vesz részt abban, hogy az országban mindenütt gondoskodjon a Jehova Tanúi által végzett tevékenység felügyeletéről.

Elmer Pysht nevezték ki a fiókbizottság koordinátorának, további tagoknak pedig Charles Millert és Isaac Gavilánt jelölték ki. Pysh és Miller testvér egyaránt Gileádot végzett. A paraguayi származású Gavilán testvér már 13 éve volt a teljes idejű szolgálatban.

A hivatalos ellenállás újabb hulláma

A világon mindenütt érvényes az, hogy Jehova Tanúi semlegesek a politikai dolgokat illetően. Megszívlelik, amit Jézus kijelentett követőinek: „nem vagytok e világból” (Ján 15:19). Elméjükben tartva a Biblia azon tanácsát, hogy „oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól”, tartózkodnak attól is, hogy hazafias szertartásokban vegyenek részt, melyet bálványimádásnak tekintenek (1Ján 5:21). A kormánytisztviselők, akiknek az élete szervesen összefonódott a politikai rendszerrel, és akik a nacionalizmust úgy tekintik, mint ami az emberek egységesítésének eszköze, eleinte talán nehéznek találják megérteni Jehova Tanúi álláspontját. Tudják, hogy más vallási csoportok, de még a papság sem vonakodik attól, hogy részt vegyen a politikában és a hazafias szertartásokban. A papság gyakran felhasználja  ezt a helyzetet arra, hogy elhintse a gyanakvás magvait a kormánytisztviselők között Jehova Tanúival kapcsolatban.

Dr. Manfredo Ramirez Russo, aki akkoriban a vallási ügyek főigazgatója volt, 1974. október 31-i keltezésű levelében felvilágosítást kért Jehova Tanúi hitnézeteiről és szervezetéről. 1976. február 25-én egy kormányrendeletet bocsátottak ki, mely megkövetelte, hogy „minden oktatási intézmény” tartson „naponta zászlófelvonási ceremóniát, a nemzeti himnusz eléneklésével együtt”. Szenzációhajhász újságírói stílusban, az El Sendero (Az ösvény) című vallási kiadvány szeptember 3—17-es kiadása közölt egy egész oldalas, becsmérlő cikket „Jehova Tanúi” címmel. Ezt egy hasonló rágalmazó cikk követte „Fanatizmus” címmel a Patriában, a kormány politikai pártjának hivatalos lapjában 1977. március 14-én.

Időközben Jehova Tanúi központi hivatalának képviselőit beidézték egy kihallgatásra a vallásügyi főigazgatóhoz. E találkozót követően összegzés készült Jehova Tanúi tanításairól, mely különösen a zászlóval, a nemzeti himnusszal és a katonai szolgálattal kapcsolatos álláspontjukra irányult. Néhány nappal később Obdulio Argüello Britez rendőrtisztviselő a Társulat asuncióni  hivatalába ment, és tájékoztatást kért arról a kongresszusról, amelyet Jehova Tanúi január 6-tól 9-ig tartottak meg. Röviddel ezután a legfőbb államügyész, dr. Clotilde Jiménez Benítez kihallgatott társulati képviselőket ugyanabban a témában, melyet korábban a Vallásügyi Hivatalban vizsgáltak meg.

Ezt az eseménysort követően, 1978-tól kezdődően Jehova Tanúi gyermekeit, akik nem énekelték a nemzeti himnuszt, kicsapták az iskolából, kizárva azt a lehetőséget, hogy felvegyék őket egy másik iskolába. De ez még csak a kezdet volt.

Törvényen kívül helyezés — amit ez jelentett

1979. január 3-án végül robbant a „bomba”. Egy rendeletet adtak ki, mely törölte a Jehova Tanúit képviselő Watch Tower Society jogi státusát.

Újságok szalagcímei tették közhírré a rendeletet, mely a Tanúkat és a nem Tanúkat egyaránt megrázta. A hírközlő szervek gyakorlatilag mind érdeklődést mutattak az ügy iránt. Volt amelyik helyeselte a rendelkezést, és volt amelyik elítélte. Az ABC folyóirat kijelentette, hogy a rendelet „egy olyan alapvető emberi jog megsértése, melyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. cikkelye szentesít”.

A fiókbizottság, amint értesült a betiltásról, késedelem nélkül úgy szervezte a dolgokat, hogy a fiókhivatal munkájáról más helyen tudjanak gondoskodni, bár még nem ismerték, milyen megszorításokat foglal magában a tilalom. Dr. Raul Peña, vallás- és közoktatásügyi miniszter kijelentette, hogy „nincs szó vallási üldözésről”. Ennek ellenére Jehova Tanúit arra kötelezték, hogy összejöveteleiket magánotthonokban tartsák meg, kis csoportokban. Korlátozták prédikálótevékenységüket, bár ez nem volt hatással a testvérek többségének buzgalmára és bátorságára. Ahhoz hogy hasznot meríthessenek a keresztény kongresszusokból, egy ideig úgy kellett intézniük, hogy ilyen kongresszusokon más országokban vegyenek részt.

Hogyan kezdődött az események e láncolata? Vajon  dr. Manfredo Ramirez Russo egymaga járt el hivatalos minőségben? Érdekes módon az Ultima Hora című asuncióni újság 1981. augusztus 25-i száma közölt egy képet, mely Manfredo Ramirez Russót és „Monsignor” José Meest ábrázolja, amint egymás társaságának örvendenek. A képhez a következő képaláírás jelent meg: „Manfredo Ramirez Russónak, a Közoktatásügyi Minisztérium vallásügyi főigazgatójának a katolikus egyházért végzett szolgálatai elismeréséül a »Nagy Szent Gergely«-érdemérmet adományozták, melyet Monsignor José Mees, őszentsége apostoli nunciusa adott át”.

Miután a betiltást elrendelték, sok helyen letartóztatták Jehova Tanúit. Őrizetbe vették őket, amikor felfedezték, hogy kis összejöveteleket tartanak magánotthonokban, vagy akkor, amikor elmentek mások otthonaiba, hogy megosszák velük a Biblia reménységüzenetét, és amikor bibliatanulmányozásokat folytattak az érdeklődő emberekkel az otthonaikban.

1981. október 8. és 11. között kilenc testvért zártak börtönbe Encarnaciónban. Amikor egy helyi vén, Antonio Pereira, akit nem tartóztattak le, kérte, hogy beszélhessen Julio Antonio Martínezszel, a rendőrfőnökkel, hogy kipuhatolja a börtönben lévő testvérek hogylétét, a rendőrfőnök elrendelte a testvér letartóztatását, és egy szigorított biztonsági cellába zárta. Időközben a szomszédos gyülekezetből való Joseph Zillner elment a többiek közül elsőként bebörtönzött testvér édesanyjának házához, hogy megtudja, mi történt. Valaki egész biztosan tájékoztatta a rendőrséget, és tíz percen belül a testvér rendőri kísérettel úton volt az encarnacióni börtönbe!

Fellobban az üldözés lángja

Néhány évvel azután, hogy elrendelték a betiltást, abbamaradtak a letartóztatások. A testvérek apránként használni kezdték Királyság-termeiket, és kis kongresszusokat tartottak. 1984-ben azonban mindez váratlanul félbeszakadt, amikor egy helyi újság közölte, hogy négy tanulót, akik Jehova Tanúi,  kicsaptak az asuncióni Műszaki Szakközépiskolából, mivel nem énekelték a nemzeti himnuszt. Ez olajat öntött a tűzre, és a korábbinál még nagyobb hadjárat indult Jehova Tanúi ellen. Ennek következtében Jehova Tanúi szinte minden iskoláskorú gyermekét kicsapták. Ezek közül a gyermekek közül sokan később sem tudtak visszakerülni az iskolába.

Abban az évben május 2-től 5-ig a Hoy (Ma) című újság megjelentetett egy rágalmazó cikksorozatot, amit Antonio Colón katolikus pap írt. Később, ugyanabban az évben, új vallás- és közoktatásügyi miniszter tett le esküt, de követte elődje politikáját. Miután egy erőteljesen hazafias nyilatkozatot tett, Jehova Tanúi gyermekei legtöbbjének elutasították az iskolai beiratkozását a következő évre. Egy tíz tanulóból álló csoport nevében — melyből hatot kizártak, négynek pedig elutasították a beiratkozását — fellebbezést nyújtottak be a bíróságon Jehova Tanúi azon jogának érvényesítésére, hogy taníttathassák gyermekeiket az iskolarendszerben, anélkül hogy fel kelljen adniuk a hitüket vagy azt, amit a lelkiismeretük diktál. A bíróság a Tanúk javára döntött. De a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a legfelsőbb bírósághoz fellebbezett az üggyel.

1985 folyamán az ügy továbbra is az érdeklődés középpontjában volt. Néhány rovatvezető megvédte Jehova Tanúi álláspontját, míg a hivatalos körökből továbbra is támadták őket. 1985. július 23-án, mikor még javában folyt a vita, egy levelet küldtek Jehova Tanúi világközpontjából a paraguayi elnöknek.

Mivel már hoztak egy kedvező alsóbb fokú bírósági döntést az iskoláskorú gyermekek ügyében, a fiókhivatal arra biztatta a gyülekezeteket, hogy kezdjék megint nyíltabban használni Királyság-termeiket. Ez határozottabb állásfoglalásra kötelezné a hatóságokat — vagy arra, hogy ellenünk foglaljanak állást, vagy pedig arra, hogy nagyobb szabadságot adjanak.

1986. március 21-én a fiókbizottság koordinátorát beidézték a rendőr-főparancsnokságra.

 — Önök újfent használják az összejöveteli helyeiket, holott nincs rá engedélyük — hangzott a figyelmeztetés.

Gavilán testvér így válaszolt:

— Engedje meg, hogy emlékeztessem, hogy kifogást emeltek azon rendelet alkotmányossága ellen, mely törölte törvényes elismerésünket. A kereset éppen megfontolás alatt áll a legfelsőbb bíróságon; a bíróság még nem hozott döntést. Mivelhogy egy alkotmányellenesség címén indított kereset a rendelet érvényességének felfüggesztésével jár, a törvény szempontjából jogunk van arra, hogy végezzük tevékenységünket mindaddig, amíg nem születik jogerős bírósági határozat.

— Én nem vagyok jogász — felelt a rendőrtisztviselő —, így hát nem tudok ezzel vitába szállni. Ez esetben hozza el nekem az összejöveteli helyeik listáját, s majd meglátjuk, mi lesz.

Ezzel véget ért a kihallgatás. A kért felvilágosítást benyújtották, a megfelelő jogi indoklással együtt. A Királyság-termeket ezután már nem zárták be újra.

1987. február 26-án azonban dr. Luis María Argaña, a legfelsőbb bíróság főbírája Jehova Tanúi ellen döntött az iskoláskorú gyermekek ügyében. Az értelmiségi körökben a többség ezt politikai döntésnek tekintette, és nem kevesen voltak, akik elítélték. Milyen hatással volt mindez Jehova Tanúi tevékenységére?

Továbbra is prédikálják a jó hírt

A Királyság-hirdető munka nem állt le ezek alatt a nehéz évek alatt. 1984 januárjában a fiókhivatal elindított egy kampányt, hogy ideiglenes különleges úttörők segítségével bemunkálják az elszigetelt területeket. Az első évben harmincan vettek részt a programban. Hetvenöt különböző városba látogattak el. Tizennégy városban a helyi hatóságok nem engedélyezték a prédikálást a testvéreknek. Más helyeken ezzel szemben, miután a testvérek megmagyarázták e szellemi munka jelentőségét, a hatóságok felajánlották, hogy megvédik a testvéreinket, és néhány esetben azt is, hogy ott, a rendőrőrsön alhatnak!

 E tevékenység eredményeként sok érdeklődő személyre találtak. Egy nő, aki körülbelül 200 kilométerre lakott Asuncióntól, miután az úttörőktől megkapta az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, írt a fiókhivatalnak, hogy további segítséget kérjen. Amikor kérésének eleget téve egy Tanú-házaspár érkezett hozzá, a nő könnyes szemeit az égre emelve mondott köszönetet Jehovának. A rokonoktól jövő ellenállás dacára Jehova hűséges szolgájává vált, s tanúskodott a szomszédainak és az ismerőseinek.

Hírnökök új csoportjai és új gyülekezetek alakultak ezeken a korábban elszigetelt területeken. Évenkénti elrendezés lett az ideiglenes különlegesúttörő-szolgálat kampánya, és mindeddig nagyszerű eredményekkel jár.

A nyomás alábbhagy

Jehova Tanúi és tevékenységük ismertebbé vált a hivatalos körökben. Továbbra is törekedtek arra, hogy segítsenek a hivatalos személyeknek jobban megérteni Jehova Tanúi munkáját, míg végül szóbeli engedélyt kaptak, hogy 1987. március 21-én és 22-én nyilvános kongresszust tartsanak saját kongresszusi központjukban.

Micsoda örömteli nap volt ez a testvérek számára! A testvérek és testvérnők könnyekkel a szemükben ölelték át egymást. Kilencévi nyomás, feszültség, bizonytalanság és nyílt üldözés után ez volt az első alkalom, hogy szabadon és együtt gyakorolhatták imádatukat Paraguayban. Jelen voltak argentin, brazil és uruguayi küldöttek is, akiket meghívtak erre a különleges alkalomra. Ez adta meg a kegyelemdöfést a betiltásnak.

Újbóli törvényes elismerés

Paraguay változó időknek nézett elébe. A politikai feszültség fokozódott. Végül 1989. február 2-a éjjelén a nehézfegyverek ropogása hallatszott Asunciónban. Forradalom tört ki! A következő napon véget ért Alfredo Stroessner katonai kormányzata.

 Rögtön megújultak az egykori törekvések a törvényes elismerés megszerzésére. Végül 1991. augusztus 8-án jóváhagyták a kérelmet. Micsoda boldog nap volt ez Jehova népének Paraguayban!

1992. június 20-án új alkotmány lépett hatályba. Magában foglalt fontos paragrafusokat, amelyek az emberi jogokkal kapcsolatosak, mint amilyen például a gyülekezési szabadság, a lelkiismereti okból történő szolgálatmegtagadás szabadsága, a vallás- és ideológiai szabadság, valamint az államvallás megszüntetése. Ezek és más előrelépések meghozták a várt enyhülést.

Folytatódjék hát a munka!

Még sok tennivaló volt a jó hír prédikálásában Paraguayban. 1979-ben, amikor a betiltást elrendelték, 1541 Királyság-hirdető  volt Paraguayban. Abban az évben, amikor újból törvényes elismerést nyertek, 3760 hírnököt jelentettek. Most több mint 6200-an vannak. De a hírnökök aránya a lakossághoz képest még mindig 1:817. Mit lehet még tenni azért, hogy elérjék az embereket?

Minden évben rendszeresen kiküldenek különleges úttörőket, hogy tanúskodjanak olyan városokban, ahol nincs gyülekezet. A lakosság 49 százaléka azonban vidéki területeken él. 1987-ben a fiókhivatal felszerelt egy teherautót a mindennapi élethez alapvetően fontos dolgokkal, hogy lakókocsiként szolgálhasson a különleges úttörőknek. Most már tíz éve használják arra, hogy elérjenek olyan vidéki területeket, melyeket még nem munkáltak be gyülekezetek vagy ideiglenes különleges úttörők. Ilyen módon az élet vize eljut mindenüvé az ország hatalmas területein.

Különleges erőfeszítéseket tettek arra is, hogy tanúskodjanak azoknak az embereknek, akik a folyók mentén élnek. Nekik többnyire a hajó jelenti a külvilággal való kapcsolatteremtés lehetőségét. Így a Társulat 1992-re építtetett egy hajót egy négytagú legénység számára elegendő férőhellyel. Módszeres kampányba kezdtek, hogy megkeressék a juhszerű embereket a folyópartok mentén. A hajó találóan Az úttörő nevet kapta.

 „Beutazva a Paraguay folyót — írja a csoport irányításával megbízott testvér — elértük Puerto Foncierét, mely 483 kilométerre van Asuncióntól, és elkezdtünk prédikálni házról házra. Egy idős asszonnyal folytatott beszélgetés során megemlítettük, hogy Isten megmondta, hogy megsemmisít majd minden gonoszságot, és mi Jehova Tanúiként tájékoztatjuk az embereket arról, hogy ezt Isten majd a Királysága által hajtja végre. Megszakítva a beszélgetést, az asszony az unokájához fordult, és szólt neki, hogy hívja a nagyapját, és mondja meg, hogy megjöttek »az ő emberei«. Hamarosan jött is a nagyapa, egy hetvenes éveiben járó férfi. Szakadt róla a veríték, mivel éppen a farmján dolgozott. Melegen üdvözölt minket, és könnyben úszó szemmel köszönte meg Istennek, hogy végre megérkeztünk. Mondta, hogy már egy jó ideje várt a látogatásunkra. Ezt nem tudtuk mire vélni, és kértük, magyarázza meg. Azt válaszolta, hogy egy bizonyos hadvezér a Peña Hermosa-szigeten adott neki Bibliát és egy »Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon« című könyvet. A hadvezér bejelölt néhány bibliaverset, például a Zsoltárok 37:10, 11-et és a 83:19-et, és mondta neki, hogy egy napon majd Jehova Tanúi elérkeznek az otthonához, és többet is mondanak majd Jehova szándékáról. Rögtön el is kezdtük a bibliatanulmányozást.”

Eddig a hajóval legalább kétszer bemunkálták az egész területet a Paraguay folyó partjai mentén, mely az északi bolíviai határtól a déli argentin határig húzódik, és a teljes távolság mintegy 1260 kilométer.

Lelkes munkások vesznek részt az aratásban

Amikor Jézus első századi tanítványait oktatta, így buzdította őket: „Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Máté 9:38). Jehova mai Tanúi megszívlelték ezt, és az Úr valóban sok lelkes munkást küldött a szántóföldre, hogy részt vegyen a szellemi aratásban Paraguayban.

 1945-től egészen mostanáig 191 misszionárius szolgált Paraguayban. Hatvanan közülük tíz vagy még több éve vannak az országban (beleértve azt a 22-t, akik misszionáriusként szolgálnak, de nem végeztek Gileádot), és jelenleg 84 misszionárius szolgál itt. Azokon a területeken, melyekre tevékenységük összpontosult, vagyis Paraguay keleti felén mindenütt, most 61 virágzó gyülekezet található.

Azzal a céllal, hogy segítsenek a tanúskodásban ebben az országban, ahol egy Tanúra még mindig 817 lakos jut, a szomszédos fiókhivatalok kijelöltek néhány különleges úttörőt, hogy itt szolgáljon. Sok országból költöztek még más Tanúk is Paraguayba. Olyan helyekről jöttek, mint Anglia, Argentína, Ausztria, Bolívia, Brazília, Chile, Dánia, az Egyesült Államok, Finnország, Franciaország, Kanada, Luxemburg, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svájc, Svédország és Uruguay. Sokféle módon felhasználták erőforrásaikat és képességeiket, hogy előrejusson a Királyság-hirdető munka. Némelyek városi területen szolgálnak, mások pedig olyan városokban és falvakban látják el szolgálatukat, ahol az életkörülmények meglehetősen egyszerűek. A többségük úttörő. Néhányan a Királyság-termek, valamint a fiókhivatali létesítmények építésében segítenek.

Az évek során Paraguay befogadott különféle nemzetiségű bevándorlókat. Német, lengyel, orosz, ukrán, japán és koreai bevándorlók telepedtek le az ország különböző részein. Nekik is tanúskodnak a misszionáriusok és más Tanúk, akik Paraguayba költöztek.

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik guaraníul beszélnek? Ők teszik ki a lakosság 90 százalékát. Egy nem régi felmérés szerint a paraguayiak 37 százaléka kizárólag guaraníul beszél. A helyi Tanúk végzik a munka zömét ezek között az emberek között, és boldogok, hogy vannak guaraní nyelven füzetek, melyek segítik a munka elvégzését.

A helyi Tanúk között vannak néhányan, akik sok évet töltöttek  a teljes idejű szolgálatban. Edulfina de Yinde 36 évi különlegesúttörő-szolgálata során 78 személynek segített eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Férjével együtt örül annak, hogy öt gyülekezet virágzik most ott, ahol ők szolgáltak. María Chavez szintén sokaknak segített 39 évi különlegesúttörő-szolgálata során.

További ezrek vannak, akik nem úttörők, mégis lelkesek Jehova szolgálatában. Sokan közülük nagy távolságokat tesznek meg gyalog azért, hogy jelen legyenek az összejöveteleken, és azért is, hogy alapos tanúskodást végezzenek vidéki területeiken. Gyakran már virradatkor elindulnak otthonról a területükre, és sokszor visznek magukkal egy jó adag „paraguayi levest” (mely száraz étel), vagy esetleg tortillákból és jukkagyökérből álló élelem-utánpótlást. Reggel hét óra felé már készen állnak, hogy elkezdjék a tanúskodást, melyet csaknem napnyugtáig végeznek. Mire hazaérnek, fáradtak ugyan, de boldogok, hogy adhattak magukból, és beszéltek másoknak Jehováról és csodálatos szándékáról.

Szomjúhozók ’veszik az élet vizét ingyen’

Amint azt a Szentírás előre megmondta, az a meghívás, hogy „vegye az élet vizét ingyen”, kiterjed mindenkire, aki óhajtja (Jel 22:17). Több ezren vannak Paraguayban, akik elfogadták ezt a meghívást.

Közöttük van egy Herenia nevű nő is. Római katolikusnak nevelték, és erősen hitt az egyház hagyományaiban és a vallásos babonákban. Nagyon félt a halottaktól és a pokoltűztől. Hitt az előjelekben, és tele volt rettegéssel, amikor olyat látott vagy hallott, amit ő egy gonosz előjelnek tudott be. Húsz éve élt ilyen félelemben. Majd 1985-ben tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival. Amint a tanulmányozás előrehaladt, az igazság vizei nagy felüdülést hoztak számára, és felkeltették benne a vágyat aziránt, hogy örökké élhessen a Paradicsomban, melyet Isten Szava megjövendölt.

 1996-ban Carapeguá városában egy Isabel nevű asszony szintén belekóstolt az élet vizébe. De mivel az, amit az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvben látott, nem egyezett a hitnézeteivel, megkérte a Tanúkat, hogy ne látogassák meg újra. Ő azonban egyedül elolvasta a könyvet, és az olvasottakról beszélt a szomszédainak is, és mire újra találkozott a Tanúval, négy családban is voltak olyanok, akik alig várták, hogy többet tudjanak meg erről. A többség érdeklődése lelohadt a pünkösdista prédikátortól jövő nyomás hatására, de alapos tanúskodást kaptak, és az első asszony, valamint egy szomszéd továbbra is hasznot merít az életadó igazságokból.

Mikor először kínálták fel az igazság vizeit Dionisiónak és Anának, másokhoz hasonlóan ők is házasságkötés nélkül éltek együtt, s ez már 20 éve tartott. 1986-ban Dionisio és legidősebb lánya tanulmányozni kezdett Jehova Tanúival, Ana és a másik két lány viszont ellenezte ezt. Ana könyörgött a Tanúnak, hogy ne beszélgessen többet Dionisióval, és fenyegetőzött, hogy megöli a Tanút, majd azt mondta, hogy hívni fogja a rendőrséget, ezenkívül pedig tanácsot kért egy katolikus apácától. Ezután a fiatalkorúak bíróságához fordult, azon az alapon, hogy a bibliatanulmányozás veszélyes a legidősebb lányára nézve. A bírónő, miután megtudta, hogy Dionisio valójában gondoskodik a családjáról, azt tanácsolta Anának, hogy vizsgálja meg a Bibliát Dionisióval. Ana tiltakozott, mondván, hogy apáca barátnője figyelmeztette, hogy a Tanúk erkölcstelenkednek az összejöveteleiken. A bírónő megnyugtatta őt, majd ezt mondta: „Mi, katolikusok azt állítjuk, hogy ismerjük a Bibliát, de igazából nem tudunk semmit. Jehova Tanúi tanulmányozzák a Bibliát. Én azt javaslom, hogy ön is vizsgálja meg a Bibliát.” Majd a bírónő azt tanácsolta, hogy Ana és Dionisio házasodjon össze.

Ana döbbenten kereste fel újra az apácát, és megkérte őt, hogy tanulmányozza velük a Bibliát. Az apáca azt válaszolta, hogy ez nem szükséges. Ráadásul arra ösztönözte Anát, hogy  ne kössön házasságot Dionisióval, pedig a múltban, amikor még Dionisio hallani sem akart róla, az apáca sűrűn mondogatta Anának, hogy össze kellene házasodniuk. Nem sokkal ez után Ana édesapja súlyosan megbetegedett. A helyi Tanúk sokat segítettek a családnak. Ez jelentette a fordulópontot Anának. Tanulmányozni kezdett, és házasságot kötött Dionisióval. Ma, közel tíz évvel később, Dionisio vén, és az egész család buzgón szolgálja Jehovát.

Szerető állhatatossággal sokak szívét elérték Paraguayban. Például San Lorenzo vidékén 1982-ben még csak egy gyülekezet volt. A betiltás ellenére sok hírnök vett részt az úttörőszolgálatban; ennek eredményeként rendszeresen bemunkálták a gyülekezet területét, mely magában foglalt közeli városokat is. Jehova megáldotta buzgalmukat. Most már kilenc gyülekezet van azon a területen. Werner Appenzeller és felesége, Alice úgy érzi, hogy a legnagyobb örömük a Paraguayban végzett 40 évi szolgálatuk során az a növekedés volt, amit ezen a területen láttak, miközben itt szolgáltak.

Ez a növekedés folytatódik, és nem csupán egy területen, hanem országszerte. 1996-ban szép új fiókhivatali létesítményt adtak át, mely Asuncióntól mintegy tíz kilométerre fekszik. Az országban sokfelé vannak Királyság-termek, melyekben rendszeresen tartanak összejöveteleket bibliai oktatás céljából. Jehova Tanúi továbbra is felkeresik az embereket az otthonaikban, és beszélnek velük az utcákon. Buzgón eljuttatják a meghívást mindenféle emberhez, hogy „vegye az élet vizét ingyen”.

 [Egész oldalas kép a 210. oldalon]

[Kép a 213. oldalon]

Juan Muñiz részt vett abban, hogy megismertesse a Királyság-üzenetet Paraguayban

[Kép a 217. oldalon]

Julián Hadad az elsők között volt, akik elfogadták a bibliai igazságot Paraguayban

[Kép a 218. oldalon]

Jóvita Brizuela 1946-ban keresztelkedett meg, és jelenleg is különleges úttörő

[Kép a 218. oldalon]

Sebastiana Vazquez 1942 óta szolgálja Jehovát

[Kép a 222. oldalon]

William Schillinger 40 évig, egészen haláláig misszionáriusként szolgált Paraguayban

[Kép a 230. oldalon]

Werner Appenzeller és felesége, Alice 40 éve misszionáriusok Paraguayban

[Kép a 233. oldalon]

Büszkék a Királyság-termükre (Asunciónban), mely az első volt Paraguayban, amit a Tanúk építettek és sajátjukként birtokoltak

[Képek a 235. oldalon]

Jehova Tanúi kongresszusi központja

[Kép a 237. oldalon]

Tanúskodnak egy cukornádaratónak Villarricában

[Kép a 243. oldalon]

A Fernando de la Mora-i (Norte) Királyság-terem

[Kép a 243. oldalon]

A Vista Alegre-i (Norte) Királyság-terem, Asunción

 [Képek a 244—5. oldalon]

 Sok országból jöttek Paraguayba lelkes munkások, hogy részt vállaljanak a tanúskodásban: 1. Kanada, 2. Ausztria, 3. Franciaország, 4. Brazília, 5. Korea, 6. USA, 7. Belgium, 8. Japán, 9. Németország

[Kép a 246. oldalon]

Az „El Pionero” nevű hajó a Paraguay folyón

 [Képek a 251. oldalon]

A paraguayi Bétel-otthon és fiókhivatal Asunción közelében, és akik itt szolgálnak

[Képek a 252. oldalon]

A fiókbizottság (fentről lefelé): Charles Miller, Wilhelm Kasten, Isaac Gavilán