Uruguay

AMIKOR a spanyolok 1516-ban először jártak Uruguayban, nem találtak sem aranyat, sem ezüstöt, és nem találták meg a keleti átjárót sem, melyet pedig szintén kerestek. Idővel azonban felismerték, hogy a dimbes-dombos vidék és a mérsékelt éghajlat ideális az állattartáshoz. Itt volt az alkalom a pénzszerzésre! A gyarmatosító hatalmakra nagyon is jellemző módszereket alkalmazva, Spanyolország erőszakos katonai hadjáratot indított a bennszülött csarrua indiánok kiirtására és földjük elfoglalására. A XVII. és XVIII. században gyakorlatilag a spanyolok léptek a helyi indián lakosság helyébe. Később ezrével érkeztek emigránsok a mai Olaszország területéről, és más országokból is. Ennélfogva Uruguay mai lakosságának nagyobb része európai bevándorlók leszármazottaiból áll, és a spanyol a hivatalos nyelv.

A túlnyomóan európai hatás ellenére a több mint hárommilliós lakosság körülbelül 10 százaléka bennszülött indián ősöktől származik, kevesebb mint három százaléka pedig Afrikából behozott rabszolgák leszármazottja. A vallásnak nincs különösebb hatása az uruguayiak többségére. A katolikus egyháznak nincs olyan erős hatalma a tömegek fölött, mint más dél-amerikai országban. Valójában a XX. század elejétől kezdődően szembetűnő az egyház és az állam különválása. Habár sokan szabadgondolkodók, agnosztikusok és ateisták, az emberek jelentős része még mindig hisz Istenben. Egy gyakran  hallható megállapítás feltárja, hogyan vélekednek: „Istenben hiszek, de a vallásban nem hiszek.”

Hogyan reagálnak vajon az ilyen emberek, amikor nem a kereszténység hitvallására tanítják őket, hanem inkább az igaz Istenről tanulnak, akinek az emberiségre vonatkozó szeretetteljes szándékát és az emberekkel való gyengéd kapcsolatát mondja el a Biblia? Vajon a „kívánatos dolgok” közé tartozónak bizonyulnak, akiket Isten örömmel lát szellemi imádatházában? (Agg 2:7, NW).

Kicsiny kezdet

1924-ben egy Juan Muñiz nevű férfi azért jött Spanyolországból, hogy tiszta szívű személyeket keressen, akik Jehova imádóivá lesznek majd. A Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke, J. F. Rutherford megkérte, hogy menjen el Dél-Amerikába, és felügyeljen a jó hír prédikálására Argentínában, Chilében, Paraguayban és Uruguayban. Nem sokkal Argentínába érkezése után áthajózott a Río de la Platán, hogy az uruguayi embereknek is prédikáljon.

Az elkövetkező 43 év folyamán, egészen 1967-ben bekövetkező haláláig, Juan Muñiz Isten Szavának félelmet nem ismerő tanítója volt, valamint eszköz a jó hír terjesztésében számos dél-amerikai országban, köztük Uruguayban is. Jehova sok Tanúja emlékszik vissza ebből az időből arra, hogy Juan Muñiz bármilyen jegyzet nélkül, csak a Bibliáját használva képes volt két-három órán keresztül lekötni a hallgatóság figyelmét.

Válasz a felhívásra, hogy még több munkás legyen

Röviddel azután, hogy Dél-Amerikába érkezett, Juan Muñiz felismerte, hogy nagy lehetőség rejlik a tanítványképző munkában, és megértette, hogy nagy szükség van munkásokra. Úgy érezhetett, ahogyan Jézus: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az  ő aratásába” (Máté 9:37, 38). Jehovához, „az aratásnak Urához” intézett imáival összhangban Muñiz testvér tájékoztatta Rutherford testvért, hogy mi nyugtalanítja.

Aggodalmára válaszul Rutherford testvér a németországi Magdeburgban 1925-ben megtartott kongresszuson megkérdezett egy német úttörőt, hogy szívesen segítene-e Dél-Amerikában. Az úttörő neve Karl Ott volt. Ott testvér elfogadta a megbízatást, és a spanyolul beszélő testvérek között Carlos Ottként lett ismertté. Miután egy ideig Argentínában szolgált, 1928-ban kinevezték Uruguay fővárosába, Montevideóba. A következő tíz évben Uruguayban szolgált.

Karl azonnal munkához látott. Szorgalmasnak, ugyanakkor ötletesnek is bizonyult. A Río Negro utcában hamarosan talált egy helyet, ahol lakhatott, és a bibliatanulmányozási összejöveteleket is megtarthatta néhány érdeklődő személynek. Azt is elintézte, hogy rádión bibliai előadásokat sugározzanak. Az egyik rádióállomás még abba is beleegyezett, hogy ingyen közvetítsen előadásokat.

Karl időnként bement egy étterembe, és odalépett az asztaloknál ülő emberekhez, miközben azok ettek. Az egyik napon, amikor ilyen asztaltól asztalig végzett tanúskodással volt elfoglalva, találkozott José Gajekkel, egy német bolttulajdonossal, aki gyorsan elfogadta a bibliai igazságot. José hamarosan csatlakozott Karlhoz mint a jó hír első hirdetőinek egyike Uruguayban.

Mivel Gajek testvér elhatározta, hogy részt vesz Isten Királysága jó hírének terjesztésében teljes időben, ezért eladta  élelmiszerboltját, és megkezdte az úttörőszolgálatot. Ő és Ott testvér az ország nagy részét bemunkálták, házról házra prédikálva és bibliai előadásokat tartva sok kis- és nagyvárosban. Gajek testvér bőségesen vetette a magot sok uruguayi ember szívébe, egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig. Tanítványai közül sokan a keresztény gyülekezet tagjai lettek, és a mai napig is hűségesek maradtak.

Oroszok is elfogadják az igazságot

Az I. világháború alatt számos orosz család költözött Uruguayba és telepedett le északon. Mezőgazdasággal foglalkozó, virágzó településeket hoztak létre. Ugyanakkor azáltal, hogy rendszeresen olvasták a Bibliát, megőrizték iránta a hagyományként öröklődő tiszteletüket. Mivel keményen dolgoztak, és jellemző volt rájuk, hogy tartózkodóak, ezért zárt közösséget alkottak, amely kevéssé érintkezett az uruguayi társadalommal. És itt lépett színre Uruguayban a jó hírnek egy másik korai hirdetője. Nyikifor Kacsenkónak hívták.

Besszarábiai születésű lévén, Nyikifor elvhű kommunista volt. Miután azonban kivándorolt Brazíliába, hozzájutott a Hol vannak a halottak? című füzethez, melyet a Watch Tower Society adott ki. Azonnal felismerte az igazság csengését, és a Biblia buzgó tanulmányozója lett. Hamarosan prédikálni kezdett az oroszul beszélő embereknek São Paulo területén, Brazíliában. Mivel hajtotta a vágy, hogy Uruguayban élő honfitársainak a saját nyelvén prédikáljon, ezért mintegy 2000 kilométert utazott. Így hát Kacsenko testvér 1938-ban megérkezett az Uruguay északi részén lévő orosz közösségbe, melyet Colonia Palma néven emlegettek, és olyan buzgón szolgált, hogy hamarosan elfogyott az orosz nyelvű bibliai irodalma.

A földművesek lelkesen válaszoltak. Egész családok kezdtek tanulni és fogadták el az igazságot. A „kívánatos dolgok” közé tartozónak bizonyultak, akiket meghívtak Jehova házába. A Kacsenko, Sztanko, Kotlerenko, Gorgyenko, Szikalo és  Szekljenov család csak néhány azok közül a családok közül, amelyeknek unokáik, dédunokáik olyan északi gyülekezeteknek képezik az alapját, mint a Bella Unión, a Salto és a Paysandú Gyülekezet. E családokból vannak, akik különleges úttörők, vének, körzetfelvigyázók és misszionáriusok. Ami Kacsenko testvért illeti, hű maradt egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig.

A hat német

Mivel a náci Németországban Jehova Tanúit hevesen üldözték, sok német úttörő elhagyta szülőföldjét, hogy Dél-Amerikában szolgáljon. Ezek közül az úttörők közül 1939 elején hatan, pénz nélkül, néhány cókmókjukkal megérkeztek Montevideóba. Örömmel találkoztak Karl Ott-tal, aki azért ment ki eléjük, hogy fogadja őket. Ez a hat úttörő a következő volt: Gustav és Berta Bender, Adolf és Charlotte Voss, Kurt Nickel és Otto Helle. Alig három nappal a megérkezésük után már házról házra prédikáltak. Mivel nem tudtak spanyolul, spanyol nyelvű nyomtatott tanúskodókártyát használtak. Minden, amit spanyolul mondani  tudtak, ez volt: „Por favor, lea esto” („Kérem, olvassa el!”). Nyelvi korlátai ellenére a német csoportnak Uruguayban kellett maradnia, hogy törődjön az országban folyó Királyság-munkával akkor is, amikor Ott testvért átirányították Argentínába.

Az első néhány hónap nem volt könnyű. Kihívást jelentett a nyelvtanulás. Nem volt szokatlan, hogy az embereket a riñonesbe (vesékbe) hívták meg a reuniones (összejövetelek) helyett; abejasról (méhekről) beszéltek ovejas (juhok) helyett; vagy arenát (homokot) kértek harina (liszt) helyett. Egyikük így emlékszik vissza: „Nehéz feladat volt a nyelv ismerete nélkül házról házra prédikálni, bibliatanulmányozást és összejöveteleket vezetni. Ráadásul semmilyen anyagi támogatást sem kaptunk. Az irodalomelhelyezéseinkkor kapott hozzájárulást használhattuk fel megélhetési és utazási költségeink fedezéséhez. Hálásak voltunk, hogy 1939 végére 55 folyóirat-megrendelést szereztünk, és több mint 1000 könyvet és 19 000 füzetet terjesztettünk el.”

Kerékpárok és sátrak

Ez a hat német nem egykönnyen kedvetlenedett el. Hamarosan a lehető leggazdaságosabb módon kezdték bemunkálni az országot a jó hírrel — vásároltak hat kerékpárt. Otto Helle és Kurt Nickel több napig kerékpározott — 615 kilométert tett meg —, hogy eljusson Colonia Palmába, és ott segítséget nyújtson Kacsenko testvérnek. Képzeld el, mennyire meglepődtek, amikor felismerték, hogy Kacsenko testvér se spanyolul, se németül nem beszél; ők pedig egyetlen szót sem értettek oroszul! Átérezve a Bábel tornyánál történtek következményeit, úgy döntöttek, hogy korlátozott spanyolnyelv-tudásukkal a közeli Salto városban prédikálnak, míg Kacsenko testvér folytatta orosz nyelven a munkát (1Móz 11:1–9).

Eközben Benderék útnak eredtek, több száz kilométert téve meg kavicsos és homokos utakon, azért hogy a délen fekvő kis- és nagyvárosokban terjesszék a Biblia üzenetét. Vittek a biciklijükön egy sátrat, egy kis tűzhelyet, konyhai eszközöket, irodalmat,  egy gramofont, bibliai előadásokról készült hanglemezeket, valamint több hónapra szükséges ruházatot. A felszerelés súlya mindegyik kerékpáron annyit nyomott, mintha valakit még pluszban vittek volna. Ezt a korlátozott mennyiségű felszerelést használva szálltak szembe a hideggel, a meleggel és az esővel. Néhányszor, amikor kiáradt vizeken gázoltak át, a vállukon kellett vinniük mindent, hogy vizesek ne legyenek a könyvek és a gramofon.

Felszerelésük egyik lényeges darabja volt a sátor. Benderék maguk tették vízhatlanná sátruk vászonját, amikor olajjal és fokhagymával kenték be, hogy távol tartsák a molyokat. Egyik reggel azonban alig hittek a szemüknek, amikor felébredve, a sátortetőn levő több tucat lyukon át az eget látták. Éjjel a hangyák csillapíthatatlan étvággyal ették az olajjal és fokhagymával bekent vásznat! A német házaspár alábecsülte a hangyák mohó étvágyát.

Náci kémek?

Miközben Gustav és Berta Bender az ország belsejében prédikáltak, német származásuk vált az egyik legfőbb gonddá. Miért? Javában dúlt a II. világháború; az uruguayi rádió és napilapok szenzációhajhász beszámolókat közöltek a németek előrenyomulásáról Európában. Egyszer, miközben Benderék az egyik város határában táboroztak le, a rádióban bemondták, hogy a németek fegyveres, kerékpáros ejtőernyősöket dobtak le az ellenséges vonalak mögé. A megrémült városlakók azonnal azt a következtetést vonták le, hogy a város határában táborozó német házaspár náci kém! A helyi rendőrség azonnal kivonult Benderék táborához egy nagy csoport fegyveres férfi kíséretében, hogy megvizsgálja a helyzetet.

Gustavot és Bertát kihallgatták. A rendőrök észrevették, hogy valami le van takarva egy ponyvával. Izgatottan megkérdezték:

— Mit takartak le ezzel a ponyvával?

 Gustav válaszolt:

— Két kerékpárunkat és bibliai irodalmunkat.

Az egyik rendőr hitetlenkedő pillantással kísérve utasította Gustavot, hogy hajtsa fel a ponyvát. A rendőrök nagy megkönnyebbülésére nem gépfegyverek tűntek elő, hanem két kerékpár és számos könyv. Majd a rendőrök barátságosan meghívták Benderéket, hogy lakjanak vendégszeretőbb helyen — a rendőrőrsön! —, míg a városban prédikálnak.

A hat német hűségesen prédikált évtizedeken át Uruguayban. Miután Gustav Bender 1961-ben meghalt, felesége visszatért Németországba, ahol tovább folytatta az úttörőszolgálatot. 1995-ben hunyt el. Adolf és Charlotte Voss misszionáriusként szolgáltak Uruguayban egészen a halálukig; egyikük 1993-ban, másikuk 1960-ban halt meg. Kurt Nickel szintén Uruguayban maradt 1984-ben bekövetkezett haláláig. A beszámoló írásának idején Otto Helle, 92 éves korában, még mindig Uruguayban szolgál.

A magvak gyümölcsöt hoznak

A jó hírnek ezek a korai hirdetői buzgón kutattak Isten Királyságának leendő alattvalói után Uruguayban. 1944-ben 20 hírnök és 8 úttörő jelentette a tevékenységét az országban. Kicsiny kezdet volt ez. Rá kellett még találni más „kívánatos dolgokra” is.

María de Berrueta és négy gyermeke — Lira, Selva, Germinal és Líber — 1944-ben kezdett részt venni a keresztény összejöveteleken. Nem sokkal ezután Lira és Selva elkezdtek prédikálni, és néhány hónappal később beléptek az úttörőszolgálatba. Elkísérték Aida Larrierát, aki az országban az első és rendkívül buzgó hírnökök egyike volt. A Berrueta család azonban még nem szimbolizálta önátadását vízben való megkeresztelkedéssel. Juan Muñiz az egyik látogatása alkalmával, amikor Argentínából jött át, értesült erről a felemás helyzetről. Így azt követően, hogy Lira és Selva már hat hónapja a teljes idejű szolgálatban voltak,  testvérükkel, Líberrel és édesanyjukkal, Maríával együtt megkeresztelkedtek.

„Jehova ki nem érdemelt kedvessége adott mindig erőt, hogy soha ne legyünk hűtlenek önátadásunkhoz” — mondja Lira. Őt 1950-ben meghívták a Gileád Iskolába. Misszionáriusként Argentínába jelölték ki, ahol 26 éven át szolgált. 1976-ban visszatért Uruguayba. 1953-ban Selva is részt vett a Gileád Iskolán a férjével együtt. Őket Uruguayba jelölték ki, ahol férje körzetfelvigyázóként szolgált. Selva hűséges maradt 1973-ban bekövetkezett haláláig. Líber megnősült és családja lett. Ő is sok szolgálati kiváltságnak örvendett. 1975-ben bekövetkezett haláláig ő volt a Jehova Tanúi által Uruguayban felhasznált jogi társaságnak, a Sociedad La Torre del Vigíának az elnöke. Mi történt vajon Germinallal? Megszakította kapcsolatát Jehova népével. Azonban mintegy 25 évvel később ismét kezdett szívében kicsírázni az igazság magva. Ma Montevideo egyik gyülekezetében vénként szolgál.

Gileád-végzett misszionáriusok érkeznek

A Társulat világközpontjából érkező Nathan H. Knorr és Frederick W. Franz 1945 márciusában tették első látogatásukat Uruguayban. Mindenki számára a buzdítás forrásai voltak. Körülbelül ugyanebben az időben egy másik testvér, Russell Cornelius is Uruguayba érkezett. Cornelius testvér azonban nem csak látogatóba jött. Ő volt az első Gileád-végzett, akit Uruguayba jelöltek ki, a testvérek nagy örömére. Az idő tájt csak néhány szót tudott spanyolul, de elhatározta, hogy megtanulja a nyelvet. Hat hét múltán meg tudta tartani első spanyol nyelvű nyilvános előadását! Felbecsülhetetlen értékű segítségnek bizonyult a Királyság-munkában Uruguayban.

Még ugyanabban az évben a Társulat további 16 misszionáriust küldött. Mindnyájan fiatal testvérnők voltak. Jelenlétük hamarosan nyilvánvaló lett Montevideóban, ahol az egyik napilap azt írta, hogy „sminkelt arcú, szőke hajú angyalok” ereszkedtek  le az égből Montevideóba! A testvérnők buzgón és lelkesen azonnal prédikálni kezdtek. Szolgálatuknak a hatása szemmel látható lett. Az Emlékünnepen jelen lévők száma az 1945-ös 31 főről a következő évben 204 főre ugrott. E misszionáriusok közül többet később az ország belsejében fekvő városokba küldtek. Jehova megáldotta erőfeszítéseiket, miközben olyan területeken prédikáltak, amelyeket azelőtt még soha nem értek el a jó hírrel.

Az évek múlásával több mint 80 misszionárius szolgált Uruguayban. Akik még ma is megbízatásukban vannak, a következők: Ethel Voss, Birdene Hofstetter, Tove Haagensen, Günter Schönhardt, Lira Berrueta és Florence Latimer. Mindegyikük több mint 20 évet töltött idáig a megbízatásában. Latimer testvérnő férje, William, 32 évi misszionáriusi szolgálat után, melyből sokat az utazómunkában töltött, megbízatási helyén hunyt el.

Jól őrzött összejövetel

Jack Powers, a Gileád első osztályának végzőse 1945. május 1-jén kezdett el Uruguayban szolgálni. Ő és felesége, Jane, erejét nem kímélve fáradozott itt a Királyság-érdekek előmozdításán 1978-ig, amikor is el kellett hagyniuk az országot, hogy beteges szüleikre gondot viseljenek az Egyesült Államokban. Jack visszaemlékszik uruguayi tartózkodásának egy feledhetetlen epizódjára. 1947-ben érkezett Riverába, az ország északi részén, a brazíliai határhoz közel fekvő városba. Noha helyi hírnökök nem voltak, egy Brazíliából jött testvér segítségével mégis egy hónapot töltött a városban prédikálással mindenfelé, és több mint 1000 példányt terjesztett az Egy világ, egy kormányzat című füzet spanyol nyelvű kiadásából.

Elhatározta, hogy annak az egy hónapi tevékenységnek a befejezéseként tart egy nyilvános összejövetelt a Plaza Internacionalon (Nemzetközi téren). Ahogy a név is mutatja, a teret éppen a közepén szelte át a Brazília és Uruguay között húzódó határ.  Miután a két testvér néhány napon át hirdette, hogy milyen összejövetel lesz, elfoglalták helyüket a Plazán, várva, hogy a tömegek özönleni fognak meghallgatni az előadást. Hamarosan 50 fegyveres rendőr érkezett, hogy felügyeljen a rendre az összejövetel alatt. És mi volt a helyzet a hallgatósággal? Összesen 53-an voltak — a két testvér és egy személy, aki azért jött, mert érdekelte az előadás témája, valamint az 50 rendőr. Az összejövetel rendben zajlott le, és tényleg nagyon jól őrzött volt!

A következő évben a Társulat öt misszionáriust jelölt ki Riverába. Nem sokkal a misszionáriusok megérkezése után Nathan H. Knorr és Milton G. Henschel, akik a Társulat főhivatalából jöttek, előadást tartottak Riverában egy 380 fős hallgatóság előtt. Az évek múlásával sok ember fogadta el Riverában a Királyság-üzenetet. Jelenleg két gyülekezet tevékenykedik ezen a területen.

Két kíváncsi szomszéd

Az Uruguay belsejében fekvő városok egyik legnagyobbika Salto, mely az Uruguay-folyó keleti partján fekszik. Ez a termékeny mezőgazdasági övezet narancsáról és más citrusféléiről ismert. Salto szellemi értelemben is termékeny, öt gyülekezet működik a területén. Pedig a misszionáriusok 1947-ben éppen csak kutatni kezdtek Saltóban Jehova „kívánatos dolgai” után.

 Abban az évben Mabel Jones, az 1945-ben érkezett 16 misszionárius testvérnő egyike, más misszionáriusokkal együtt néhány hétre felment Saltóba, hogy felkeltse az érdeklődést az ott megtartandó kongresszus iránt. Két szomszédja, Carola Beltramelli és barátnője, Catalina Pomponi, kíváncsian figyelte Mabelt. Az egyik szombat délutánon, amikor Mabel hazatért a szántóföldi szolgálatból, két kíváncsi szomszédja felkereste, és bibliai kérdéseket tett fel neki. Catalina Pomponi így emlékszik vissza: „Mindig nagy nyugtalanságot okozott nekem a vallás. Ezért kezdtem el magamtól olvasni a Bibliát. Sok mindent megtanultam. Például megtanultam, hogy amikor Istenhez imádkozom, magam legyek, ne úgy imádkozzak, hogy mások is lássák. Ezt követően gyakran letérdeltem, és Istenhez imádkoztam értelemért. Amikor Mabel Jones első ízben beszélt nekünk, úgy éreztük, mintha egy fátyol lebbenne el a szemünkről. Amikor hazamentem, térdre borultam, hogy köszönetet mondjak Istennek. A következő napon Carolával együtt mindketten részt vettünk a kongresszusi nyilvános előadáson.”

Noha mindegyikük férje ellenállást tanúsított, Mabel két szomszédja gyorsan haladt előre, és megkeresztelkedett. Idővel Catalina Pomponit kinevezték különleges úttörőnek. A teljes idejű szolgálatban töltött, több mint 40 éven át tartó eredményes életpályája során 110 személynek segített Jehova megkeresztelt Tanújává lenni. Carola Beltramelli szintén buzgó Királyság-hirdetőnek bizonyult, több mint 30 személynek segített eljutni a megkeresztelkedésig. Carola két fia úttörő lett. Az idősebbiknek, Delfosnak, kiváltsága volt részt venni a Gileád Iskolán, 1970-től pedig a fiókhivatalban segít a felvigyázásban.

A maté földjén

Amikor a misszionáriusok a vidéket járták, számos estanciához ellátogattak, melyek szarvasmarha- és juhtartásra szolgáló nagy telepek. Az estanciákon élő emberek egyszerűek és vendégszeretőek. Eléggé megszokott tőlük, hogy üdvözlésül  megkínálják a Tanúkat a hagyományos itallal, a matéval. A maté forrón kortyolandó tea, melyet lopótökből készített edénykéből bombillával, azaz szűrőben végződő fémcsövecskével szívogatnak. Az uruguayiaknak a maté elkészítése és felszolgálása majdhogynem ceremónia. Miután a tea elkészül, az edénykét körbeadják egymásnak, így mindenki ugyanazon a bombillán osztozik.

Képzeld csak el a misszionáriusok reagálását, amikor először hívták meg őket, hogy csatlakozzanak a matét iszogatók csoportjához. Vendéglátóik derültségére, amint a misszionáriusok ittak a zöld és keserű főzetből, furcsa grimaszokat vágtak. Az első próbálkozás után néhányan eltökélték magukban, hogy egyben ez volt az utolsó alkalom is. A következő meghívásokkor udvariasan visszautasították, hogy a matéból igyanak.

„Ha vannak bálványaitok . . ., nem fogok többet elmenni”

A misszionáriusok egyik csoportját Tacuarembó városába, Uruguay északi részébe jelölték ki. E város körül nagy estanciák és más mezőgazdasági létesítmények fekszenek. 1949-ben Gerardo Escribano fiatal földművesnek sok kérdése volt az élettel kapcsolatban, ezért elfogadta a meghívást, hogy részt vegyen egy nyilvános előadáson a Királyság-teremben. Viszont volt egy feltétele: „Ha vannak bálványaitok, vagy megkívánják tőlem, hogy ismételgessem az imákat, nem fogok többet elmenni.”

Gerardót örömmel töltötte el, hogy nem látott bálványszobrokat a Királyság-teremben, és szertartások sem voltak. Sőt élvezte az Írásokon alapuló előadást, mely újra felkeltette érdeklődését a Biblia iránt. Továbbra is részt vett az összejöveteleken, és idővel Jehova önátadott, megkeresztelt szolgája lett. Az évek múltával sok szolgálati kiváltságnak örvendett, mint amilyen például a különleges úttörői, a körzetfelvigyázói és a kerületfelvigyázói munka. Escribano testvér és felesége, Ramona, közösen  összesen több mint 83 évet töltöttek a teljes idejű szolgálatban. 1976 óta Escribano testvér a fiókbizottság tagja Delfos Beltramellivel és Günter Schönhardttal együtt, aki Németországból való misszionárius, és sok éven át nagyban hozzájárult a fiókhivatal közelében levő gyülekezetek szellemi épüléséhez.

Fellendül az aratás

„Az aratni való sok, de a munkás kevés” — mondta Jézus (Máté 9:37, 38). Különleges jelentőségük volt ezeknek a szavaknak az Uruguayban szolgáló misszionáriusok életében, akiknek ilyen hatalmas területet kellett bemunkálniuk. Ahogy múltak az évek, nyilvánvaló lett, hogy Jehova támogatja és megáldja munkásainak erőfeszítéseit.

Amikor 1949-ben Knorr testvér és Henschel testvér másodszor is ellátogatott Uruguayba, 592 személy gyűlt össze Montevideóban, hogy meghallgassa Knorr testvér előadását, melynek címe ez volt: „Később van, mint gondoljátok!” Ez alkalommal 73-an keresztelkedtek meg. Abban az időben 11 gyülekezet volt az országban. Tíz évvel később, Knorr testvér a negyedik látogatása alatt több mint 2000 fős hallgatóság előtt beszélt Montevideóban. Akkoriban 1415 hírnök és 41 gyülekezet volt Uruguayban.

Az 1950-es éveket a gyülekezetek számának növekedése jellemezte szerte az országban. Ennek ellenére sokaknak magánotthonokban kellett összejönniük. Az egyik esetben a házigazda, bölcsen, görgőket (kerekeket) szerelt fel nappali szobája valamennyi bútorára. Ezért, amikor elérkezett az idő, hogy a szobájából összejöveteli hely legyen, nem kellett mást tennie, mint eltolni az útból a bútorokat. Egy másik esetben egy magánotthon elülső részében levő kis szobában gyűlt össze a gyülekezet. Ahogy a gyülekezet nőtt, kivették a válaszfalat, hogy legyen hely a nagyobb csoportnak. Végül a legtöbb falat elmozdították a helyéről, és a család megbeszélte, hogy a ház hátulsó részében, egy kisebb helyen fog élni.

 Az egyik nagyszerű, hasznosnak bizonyuló eszköz arra, hogy az uruguayi emberek megismerjék Jehova Tanúi munkáját, Az új világ társadalma tevékenység közben című film volt. 1955-ben jutott el ez a film Uruguayba. Abban az évben Líber Berrueta az ország belsejébe utazott, és több mint 4500 személynek mutatta be a filmet. Ez sokakat azok közül, akik korábban korlátozott mértékű érdeklődést mutattak munkánk iránt, arra késztetett, hogy tanulmányozzák a Bibliát Jehova Tanúival.

Új fiókhivatal

Ahogy a hírnökök száma továbbra is gyorsan nőtt az országban, nyilvánvaló lett, hogy a fiókhivatal és a misszionáriusotthon elhelyezésére alkalmas létesítményekre van szükség. Éveken át különböző épületeket béreltek a szükséglet kielégítésére. De elérkezett az idő, hogy a Társulat területet vásároljon saját létesítményei felépítéséhez. Ámde a főváros, Montevideo központjában levő telkek túl drágák voltak. Úgy tűnt, nincs más választás, mint jóval távolabb, a külvárosban vásárolni telket. Ennek megfelelően 1955-ben egy jókora telket vettek. Az építési terveket jóváhagyták, és az építőmunkások készen álltak a helyszíni munka megkezdésére. Ekkor a testvérek döbbenettel értesültek arról, hogy a városvezetés elhatározta, meghosszabbítja az egyik főútvonalat, és éppen azon az ingatlanon át, amelyet nemrég vettek meg!

Mit tegyenek most? Egyezkedés következett a hatóságokkal. Megoldásként a hivatalos szervek felajánlották, hogy megvásárolják a telket a Társulattól. Az összeg azonban, amelyet fizetni akartak, kevesebb volt, mint amennyit a testvérek eredetileg fizettek a telekért. A pénz pedig nem lett volna elég egy hasonló méretű telek megvásárlásához.

„Volt olyan időszak, amikor úgy következtettünk, talán még nem jött el Jehovánál az építkezés ideje — emlékszik vissza Jack Powers. — Hamarosan azonban jobban megértettük Pálnak a Róma 11:34-ben írt szavait: »kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa?« Az egyik hivatalnok azt  javasolta, hogy talán elcserélhetnénk az ingatlanunkat egy használaton kívüli önkormányzati telekre. Egy hasonló méretű, ideális helyen levő, Montevideónak éppen a központjában, a Francisco Bauzá utcában fekvő telket ajánlott fel. Habozás nélkül elfogadtuk az ajánlatot. Az ingatlan végső soron sokkal nagyobb értékű volt annál, mint amit korábban vásároltunk — és egyetlen fillért sem kellett ráfizetnünk! Tényleg Jehova keze tevékenykedett az ügyben népe érdekében!”

Egy építészmérnök döntése

A fiókhivatali építkezés egy jól ismert építészmérnök, Justino Apolo irányítása alatt folyt. Justino éppen az előtt kezdte el tanulmányozni a Bibliát az egyik misszionáriussal. „Mindig is meg akartam ismerni az igazságot Istenről — emlékszik vissza Justino. — Katolikusként nőttem fel, de az évek múlásával egyre csalódottabb lettem. Jól emlékszem még arra a napra, amikor a házasságkötésemmel kapcsolatos esküvői előkészületek miatt a templomba mentem. A pap megkérdezte: »Mennyi lámpa égjen az esküvői ceremónia alatt a templomban? Minél több lámpa ég, annál többe kerül, de biztos lehet benne, hogy elkápráztatja a barátait.« Persze, hogy nagyszerű esküvőt akartam! Ezért hát sok lámpát kértem. A pap ezután megkérdezte: »Vörös szőnyeget akar, vagy fehéret?« Mi a különbség? »A vörös szőnyeg, magától értetődően, jobban kiemeli a menyasszony ruháját — magyarázta —, de kétszer annyiba kerül.« Majd az »Ave Maria« című ének került szóba. »Hogy akarja: egy személy énekeljen, vagy kórus legyen?« És a pap így folytatta a szertartás egyik részletének árusítását a másik után.

A templomban házasodtunk össze. De nagyon bosszantott a vallás teljes elüzletiesedése. Amikor Jehova Tanúival tanulmányozni kezdtem, nyilvánvaló lett a különbség. Hamar felismertem, hogy megtaláltam az igazságot.”

Több hónapig tartó bibliatanulmányozás után, mialatt a Bétel-építkezésen dolgozott, és Jehova Tanúi társaságában volt,  Justino felismerte, hogy döntenie kell. Miután az épület elkészült, az építészmérnök 1961 vége felé meghozta a helyes döntést, és megkeresztelkedett. Justino most vénként szolgál, és eddig több mint 60 Királyság-terem felépítésében segédkezett Uruguayban.

Tovább bővül a fiókhivatal

1961. október 28-án volt e gyönyörű épület örömteli átadása. A földszinten elég hely volt az irodáknak, egy irodalomraktárnak és egy kényelmes Királyság-teremnek. Az első emeleten kilenc szoba szolgált a misszionáriusok és a hivatalban dolgozók elhelyezésére.

Az országban abban az időben tevékenykedő 1570 hírnököt tekintve úgy tűnt, hogy az új Bétel gondoskodni tud majd bármilyen várható növekedésről, melyet az évek hoznak. A növekedés azonban a vártnál gyorsabb ütemű volt. 1985-ben két emelet ráépítésével megduplázták a fiókhivatal méretét.

A Társulat nemrégiben egy másik jó ingatlanhoz is hozzájutott Montevideo külvárosában. Jól halad mind az új fiókhivatali létesítmények, mind a kongresszusi terem építése. Egy nemzetközi munkásokból álló csoport segítségével az építkezés, úgy tűnik, 1999-ben befejeződik.

Képzés a felvigyázóknak

Azért, hogy gondoskodhassanak Uruguayban a „kívánatos dolgok” egyre növekvő csoportjáról, nemcsak új fiókhivatali létesítményekre volt szükség, hanem gondoskodó pásztorokra is. 1956 és 1961 között a hírnökök száma megkétszereződött, és 13 új gyülekezet alakult. Milyen szeretetteljes és időszerű gondoskodásnak bizonyult a Királyság Szolgálati Iskola! Amikor 1961-ben a Királyság Szolgálati Iskola beindult, a gyülekezetekben a felelősségteljes feladatot ellátó testvérek közül sokan előkészületeket tettek, hogy részt vegyenek ezeken az egy hónapon át tartó tanfolyamokon. Sokuknak nagy távolságokat kellett utazniuk,  néhányan pedig az állásukat veszélyeztették azzal, hogy részt vettek az iskolán annak teljes ideje alatt.

Például, Horacio Leguizamón Doloresben élt, 300 kilométerre Montevideótól, vagyis attól a helytől, ahol a Királyság Szolgálati Iskolát tartották. Amikor munkaadójától egy hónapi szabadságot kért, azt a választ kapta, hogy ez lehetetlen. Leguizamón testvér elmagyarázta munkaadójának, milyen fontos neki ez a képzés, és hogy akkor is szeretne részt venni azon, ha ez az állásának elvesztését jelentené. Néhány nappal később meglepetten hallotta, hogy munkaadója úgy döntött, kivételt tesz; így lehetővé vált számára, hogy részt vegyen az iskolán, és az állását sem veszítette el.

Vajon megérte a tanfolyam mindezt a sok fáradságot? „Még sosem tapasztaltunk ehhez hasonlót — emlékszik vissza az első tanulók egyike. — Az egész országból érkező érett testvérek társaságában lenni olyan érzés volt, mintha egy hónapig az új világban lettünk volna. Attól kezdve, hogy ezt az iskolát elvégeztük, megfelelően felszereltek voltunk, hogy Jehova látható szervezetének szeretetteljes támogatása által szembenézzünk azokkal a kihívásokkal, melyek a nyáj feletti eredményes pásztorkodás velejárói.”

A Királyság Szolgálati Iskola érett keresztények százainak segített felkészültebbnek lennie, ez pedig a gyülekezetek megerősödését eredményezte, különösen olyan időben, amikor a dolgok régi rendszerében a nehézségek fokozódtak.

 Szegények — szellemileg mégis gazdagok

Uruguayi történészek szerint a 60-as éveket az ország gazdasági hanyatlásának kezdete jellemezte. A hagyományos exporttermékek — mint a marhahús, a bőr és a gyapjú — értéke fokozatosan csökkent a nemzetközi piacon. Számos bank és nagyobb gyár tönkrement, dolgozók ezrei váltak munkanélkülivé. Az emberek nyugtalankodtak a fékezhetetlen infláció, a fizetőeszközök váratlan leértékelődése, az adók emelkedése miatt, és azért, mert nehézséget jelentett az élelmiszer és más létszükségleti cikkek beszerzése.

A gazdasági válságnak komoly következményei voltak a társadalomra nézve. A széles réteget jelentő középosztály elszegényedésének következménye a bűnözés jelentős emelkedése volt. Az elégedetlenség a hatóságok elleni gyakori és időnként erőszakos tüntetésekhez vezetett. Uruguayiak ezrei, főleg fiatalok hagyták el az országot azon erőfeszítésükben, hogy a rohamosan mélyülő válság elől elmeneküljenek.

Másrészről viszont, Jehova szervezetében a 60-as évek szellemi növekedést hoztak, amely az Ésaiás 35:1, 2 szavait juttatja eszünkbe: „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike. Virulva virul és örvend ujjongva.” 1961 és 1969 között tizenöt új gyülekezet alakult, és a hírnökök száma elérte a 2940 fős csúcsot az országban.

A kormány 1965. december 9-én jóváhagyta a Sociedad La Torre del Vigía néven ismert, törvényesen bejegyzett társaságunk működési szabályzatát. Ez az eszköz lehetővé tette, hogy különengedélyekhez jussunk, és adómentességet kapjunk a Bibliák és Bibliával összefüggő kiadványok nyomtatása, behozatala és terjesztése terén. A jogi státus azt is lehetővé tette, hogy ingatlanokat vehessünk, és Királyság-termeket építhessünk.

A „nagy kongresszus”

Az 1967-es évre mindig is úgy fognak emlékezni, mint a „nagy kongresszus” évére. Mintegy 400 Tanúból álló küldöttség  érkezett az Egyesült Államokból és Európából, hogy részt vegyen a kongresszuson; a küldöttek között volt F. W. Franz és M. G. Henschel is. A 3958 fős hallgatóság első alkalommal élvezhette a kosztümös bibliai drámát. Az is első alkalommal volt, hogy a testvérek a Palacio Peñarolt, Montevideo tágas, fedett stadionját használhatták, mely jelentős társadalmi, művészi és sporteseményeknek szokott otthont adni.

Sok helyi testvér különleges erőfeszítést tett, hogy az utazást és a szállást fizetni tudja. Egy testvérnő hat hónapra kézi mosást vállalt, hogy elég pénzt tudjon összegyűjteni az utazáshoz. Egy másik testvérnő, akinek a férje ellenezte, hogy felesége Jehova Tanúja, úgy gyűjtötte össze a szükséges pénzt, hogy jeges frissítőt készített, melyet eladott a szomszédainak.

Milyen hatással volt a kongresszus a stadion vezetőségére? Egyikük megállapította, hogy „a Palacio Peñarol még sosem volt ilyen tiszta és jó illatú!” A vezetőségre olyan nagy hatással volt a Tanúknál tapasztalt rend és szervezettség, hogy saját irodáikat ajánlották fel a kongresszusi adminisztrációban dolgozó testvérek részére. Ezt követően még sok kerületkongresszust tartottak a stadionban, egészen 1977-ig. Abban az évben azonban  a kormány megváltoztatta Jehova Tanúi iránt a magatartását, és ezt követően több éven át korlátozta, hogy a Tanúk kongresszusokat tartsanak.

„Okosak mint a kígyók”

Az 1970-es évek elején Uruguayban tovább romlott a gazdasági helyzet. Egyre megszokottabbá vált a polgári engedetlenség. A munkás- és diáktüntetések erőszakos és pusztító tombolásba torkolltak. Fegyveres gerillacsoportok kezdtek alakulni a nagyvárosokban. A terror egyre nagyobb méreteket öltött, amint ezek a bandák raboltak, bombamerényleteket követtek el, erőszakoskodtak és embereket raboltak el. A zűrzavar közepette a fegyveres erők befolyása megnőtt, és 1973-ban átvették a hatalmat.

A katonaság kíméletlen elnyomást gyakorolva uralkodott. Minden politikai és szakszervezeti tevékenység tiltva volt. A sajtótermékeket szigorúan cenzúrázták. Gyülekezni csak a hatóságok előzetes engedélyével lehetett. Az egyéni szabadságjogokat is szigorúan korlátozták. Hogyan tudták a testvérek ’hirdetni az igét’ még ilyen kedvezőtlen időben is? (Vesd össze: 2Timótheus 4:2.)

Escribano testvér így emlékszik vissza: „Abban az időben olyan mértékben kellett alkalmaznunk Jézusnak a Máté 10:16-ban írt szavait, mint azelőtt még soha: »Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelidek mint a galambok.« Ennek megfelelően a Társulat gyorsan útmutatást adott minden vénnek, hogy a hírnökök megkaphassák a szükséges képzést a prédikálómunka buzgó folytatásához — hogy most már elővigyázatosan és jó ítélőképességgel végezhessék.”

A papságból és a vallási csoportokból némelyek támogatták a lázadókat. Az új katonai kormányzat ezért nagyon gyanakvó lett mindenféle vallási mozgalommal szemben, beleértve Jehova Tanúit is. Ennek következményeként az egész országban  sok Tanút letartóztattak a házról házra végzett munka közben. A legtöbb esetben azonban, amint megmutatták bibliai irodalmukat, és elmagyarázták munkájuk jellegét, mindjárt elengedték őket. Ez után a kezdeti, nagyszámú letartóztatás után a testvérek bölcsebbnek vélték, hogy kisebb csoportokban vonuljanak ki, mert így kevésbé volt feltűnő a jelenlétük.

A hadsereg néhány esetben hallgatólagosan beleegyezett, hogy a Tanúk házról házra végezzék munkájukat. Egyszer még segíteni is megpróbáltak — bár a maguk módján. Katonák egy csoportja olyan területen járőrözött, ahol egy testvérnő prédikált. Miután a testvérnő az egyik háznál csengetett, a házigazda kihajolt az első emeleti ablakból, és nagyon gorombán elküldte a testvérnőt. Az egyik katona látta, mi történt, és azonnal cselekedett: ráfogta géppuskáját a házigazdára, ráparancsolt, hogy jöjjön le, és üdvözölje illendően a testvérnőt. A házigazda pedig így is tett.

Hely a kongresszusoknak

A fiókhivatal 1974 júniusában kapott egy értesítést a kormányzattól, amelyben azt kívánták, hogy a felelős testvérek jelenjenek meg a legfelsőbb bíróság titkárságán. E testvérek egyike Beltramelli testvér volt. Így emlékszik vissza: „Idegesek voltunk. Tudtuk, hogy a katonai kormányzatnak megvan a hatalma ahhoz, hogy azonnal beszüntesse a munkánkat, ha neki éppen tetszik. De mennyire megkönnyebbültünk, amikor a tisztviselő elmagyarázta, hogy a kormányzat egy olyan épület megvásárlása felől érdeklődik, amit Királyság-teremnek használtunk! Még azt is felajánlották, hogy segítenek megszerezni egy másik alkalmas helyet Királyság-teremnek. Ennek eredményeként meg tudtuk vásárolni a Lutecia filmszínházat Montevideóban. Ideális helyen feküdt, az egyik nagyobb sugárút mentén. És a kormánytól kapott pénz bőven elég volt arra, hogy a filmszínházat új Királyság-teremmé alakítsuk át.”

„Meg voltunk róla győződve, hogy Jehova tett valamit az ügyben — mesél az emlékeiről Beltramelli testvér. —  A filmszínház nagy előadótermében közel 1000 ember foglalhatott helyet. Nemcsak a helyi terület Királyság-termeként szolgált, hanem kongresszusi teremként is, amire égetően szükségünk volt, mivel újból korlátozták a kongresszusok megtartását.”

Így hát a korábbi filmszínházban hetente körzetkongresszust tartottunk számos éven át, bár hivatalosan a helyi gyülekezet Királyság-termeként működött. E nagy összejövetelek alkalmával a testvérek megtanulták, hogy óvatosak legyenek. Amennyire csak lehetett, feltűnés nélkül jöttek be az épületbe és hagyták el az épületet, autóikkal pedig elszórtan parkoltak a környéken.

Az építkezés ideje

Még ez a viharos időszak is nagy öröm forrásának számított a Királyság-hírnökök számának folyamatos növekedése, valamint az új gyülekezetek alakulása miatt. 1976-ra, nem egészen tíz év alatt, a hírnökök száma több mint 100 százalékkal nőtt. Ám ez nagy kihívást is jelentett: Hogyan lesz hely a sok új személy számára a régi Királyság-termekben, amelyeknek nagyobb része ráadásul bérelt terem? „Mindennek rendelt ideje van” — mondta ihletés alatt a bölcs Salamon király. 85 gyülekezetünkkel és mindössze 42 Királyság-termünkkel úgy tűnt, itt az ideje a Királyság-termek építésének (Préd 3:1–3).

Ámde az egész országban komoly pénzügyi válság uralkodott, és a gyülekezeteknek nem volt elég anyagi eszközük az építkezéshez. Honnan lesz majd pénz? Delfos Beltramelli, a fiókbizottság koordinátora így emlékszik vissza rá: „Ilyen időszakban is éreztük Jehova kezét, és a népétől jövő, tevékenyen megnyilvánuló szeretetet. Az egész világon élő testvériségtől érkező nagylelkű hozzájárulások lehetővé tették a fiókhivatalnak, hogy kölcsönadja a szükséges pénzt az uruguayi gyülekezeteknek.”

Szakképzett munkásokra is szükség volt, az uruguayi Tanúk pedig reagáltak erre a szükségletre. Sokan folyamatosan rendelkezésre  álltak, hogy segítsenek egyik Királyság-terem építése után a másikon. Avelino Filipponi a fáradhatatlanul dolgozó önkéntesek egyike volt. Miután Filipponi testvér és felesége, Elda, 1961-ben részt vettek a fiókhivatali építkezésen, különleges úttörőként szolgáltak, majd Filipponi testvér 1968-tól körzetfelvigyázóként szolgált. Számos éven át arra is ki volt jelölve, hogy segítse a Királyság-terem építkezéseket a szaktudást igénylő munkálatok megszervezése és az építkezés irányítása által.

„El plomito”

Filipponi testvér visszaemlékszik néhány tapasztalatra Királyság-terem építkezésekkel kapcsolatban: „Valahol csak Királyság-termet építettünk, a szomszédokra és a járókelőkre mindig nagy hatással volt a Tanú-munkások lelkesedése és buzgalma. Az egyik építkezési helyszínen a szomszédból egy hatéves, nem Tanú gyermek mindennap meglátogatott bennünket, és könyörgött, hogy engedjük meg, hadd dolgozzon ő is az építkezésen. Olyan állhatatos volt, hogy el plomitóként kezdtük nevezni, mely helyi kifejezés, és ’kis piócát’ jelent. Teltek-múltak az évek, és mi semmit sem hallottunk a fiúról. De az egyik kongresszuson odajött hozzám egy testvér, és azt mondta: »Filipponi testvér! Emlékszel még ,el plomitó’-ra? Én vagyok az! Két évvel ezelőtt megkeresztelkedtem.«” Úgy látszik, az igazság magva a Királyság-terem építkezés alatt e fiatal gyermek szívébe ültetődött.

Jelenleg 129 hírnökre jut egy Királyság-terem — összesen 81 Királyság-termünk van. Jehova vitathatatlanul megáldotta azt az erőfeszítést, hogy megfelelő imádati helyek épüljenek népének Uruguayban.

Kongresszusok szomszédaink megsegítésére

Katonai uralmat vezettek be a nyugatra fekvő, szomszédos országban, Argentínában is. Ott a kormányzat bezáratta a Társulat fiókhivatalát és a Királyság-termeket. Így az argentin  testvérek kis csoportokban kezdték megtartani összejöveteleiket. Ennek ellenére ebben az időszakban nyilvánosan megtarthatták a kongresszusaikat, anélkül hogy a kormány beavatkozott volna. Hogyan volt ez lehetséges? Úgy, hogy átjöttek Uruguayba, és ott tartották meg a kongresszusaikat! E nagy összejöveteleket az uruguayi testvérek szervezték, de sok programrészt argentin testvérek tartottak meg. Különleges kiváltság volt szállásról gondoskodni az Argentínából érkező több ezer testvérnek. Ennek eredménye a hiterősítő „kölcsönös bátorítás” volt (Róma 1:12, Csia).

Az egyik feledhetetlen kongresszus 1977. január 13—16. között volt megtartva a Palacio Peñarolban. Közel 7000 testvér és testvérnő alkotta az argentínaiakból és uruguayiakból álló vegyes hallgatóságot. A kongresszus végén az összes jelenlevő hangja eggyé olvadt a Jehovát dicsőítő énekben. Felváltva énekelt a hallgatóság — míg az argentin testvérek énekeltek egy versszakot, addig az uruguayiak csöndben voltak, majd pedig fordítva. A végén mindnyájan énekelték az utolsó versszakot. Sokak szemébe könnyeket csaltak a vegyes érzések, melyek egyrészt az örömből fakadtak, hogy testvéreikkel együtt lehettek a kongresszuson, másrészt a bánatból, hogy el kellett búcsúzniuk drága testvéreiktől.

Miközben a Palacio Peñarolban ezt a nagy kongresszust tartottuk, az egyik ismert napilap azért, hogy a katolikus egyház kedvére tegyen, 1977. január 13-án cikket közölt a címoldalon, „Jehova Tanúi: nagyító alatt a törvényes engedélyeztetésük” címmel. A cikk kifogásolta a Tanúk állásfoglalását a nemzeti jelképekkel kapcsolatban. Hangsúlyozta, hogy az argentin kormány betiltotta a munkánkat, és hogy ugyanez megtörténhet Uruguayban is. Nem sokkal a cikk megjelenése után a kormány felfüggesztette a kongresszusok megtartásának engedélyezését.

Fokozódó megszorítások

1975-ben a katonai kormányzat kampányt indított azzal a céllal, hogy felerősítse a hazaszeretetet és a nacionalizmust.  Ez a nacionalista eufória sok testvérnek okozott nehézséget keresztényi semlegessége megőrzésében. Igyekeztek ’megadni ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, az Istennek’ (Márk 12:17). Több fiatal Tanút kizártak az iskolából, mert lelkiismeretére hallgatva tartózkodott attól, hogy nemzeti jelképeket tiszteljen. Sok testvér szenvedett el gúnyolódást és bántalmazást a munkahelyén. Néhány Tanú még az állását is elvesztette semleges állásfoglalása miatt.

Az ország belsejében fekvő kis- és nagyvárosok helyi hatóságai árgus szemmel figyelték a Tanúkat. Volt néhány olyan eset, amikor a kormány által felbérelt besúgók érdeklődő személyeknek adva ki magukat ellátogattak a Királyság-terembe. Ezért a testvérek látták, hogy egyre óvatosabbnak kell lenniük. Az összejöveteleken nem tárgyalták meg a semlegesség témáját, így elkerültek mindennemű összeütközést a hatóságokkal.

Egyik alkalommal egy besúgó látogatott el az egyik Királyság-terembe nem sokkal az összejövetel megkezdése előtt. Megkérdezte az egyik testvért: „Mikor fogja ma elénekelni a gyülekezet a himnuszt?” A himno spanyol szó egyaránt utalhat nemzeti himnuszra vagy egyházi énekre. Mivel a testvér tudta, hogy a férfi besúgó, így válaszolt: „Háromszor énekeljük — az összejövetel elején, a közepén és a végén.” A testvér természetesen Királyság-énekeinkre utalt. A besúgó mindjárt elment, teljesen megnyugtatta őt az a feltételezése, hogy a testvérek háromszor éneklik el az összejövetelen a nemzeti himnuszt.

Letartóztatva — mégis boldogan

A rendőrség időnként razziát tartott a Királyság-termekben éppen az összejövetel közepén, és minden jelenlévőt letartóztatott. Így mindegyik testvért és testvérnőt kihallgatták. Ez kiváló alkalom volt arra, hogy a testvérek számos rendőrnek tanúskodjanak. Miután mindegyiküket kihallgatták — általában több órán át is eltarthatott az egész eljárás —, mindnyájukat elengedték. (Vesd össze: Cselekedetek 5:41.)

 A Montevideótól északra található Florida Gyülekezetben, Sely Assandri de Núñez testvérnő volt megbízva, hogy a Teokratikus Szolgálati Iskolán tanulóbeszédet tartson. Meghívta a szomszédját, Mabelt is, hogy jöjjön el és hallgassa meg a tanulóbeszédet. Mabel korábban még sosem járt Királyság-teremben. Azon az estén azonban a rendőrség razziát tartott az összejövetelen, és mindenkit letartóztatott, még Mabelt is. Mabel már több órája őrizetben volt, mire a férje intézkedni tudott, hogy szabadon engedjék őt. Ez az ijesztő tapasztalat keltette fel benne az igazi érdeklődést Jehova Tanúi tanításai iránt. Nem sokkal ezután elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és kezdett részt venni az összejöveteleken. Mabel most már Jehova önátadott és megkeresztelt Tanúja.

A közel 12 éven át tartó katonai rezsim alatti betiltás ellenére a tiszta szívű emberek egyre csak áramlottak Jehova szervezetébe. 1973-ban 3791 hírnök volt az országban. 1985-re, mikor véget ért ez a nehéz időszak, ez a szám 5329-re emelkedett, ami több mint 40 százalékos növekedést jelentett! Kétség sem férhet hozzá, hogy Jehova megáldotta népét a nyomorúság idején.

Kongresszusok korlátozások nélkül

1985 márciusában demokratikus kormány került hatalomra, és minden korlátozást feloldottak. Ettől kezdve Jehova népe szabadon végezhette prédikáló- és tanítványképző munkáját. A testvérek most már szabadon megtarthatták körzet- és kerületkongresszusaikat. A testvéreket és testvérnőket öröm töltötte el, hogy lehetőségük volt ismét találkozni az ország távoli tájairól érkező hittársaikkal. Milyen buzdító volt látni, hogy testvéreik szintén állhatatosak maradtak, és még mindig hűségesen szolgálják Jehovát!

De vajon hol találunk olyan kongresszusi helyszínt, ahol várhatóan több mint 10 000 embernek lesz majd helye? A korábbi helyszínek közül most egyik sem lenne elég nagy. Jehova ismét válaszolt az imáinkra. A katonai kormányzat uralmának éveiben  Montevideo egyik legnagyobb parkjában, a Parque Riverán felépült egy új futballstadion, az Estadio Charrúa. Bár a stadiont kizárólag sporteseményekkor használták, 1985-ben az országos kongresszusra ki tudtuk bérelni. A helyi hatóságok azóta is nagyon együttműködőek, amikor arról van szó, hogy az évente megtartott kongresszusainkkor használnánk a stadiont, ami gyakran több mint 13 000 fős hallgatóságot jelent.

Jelentőségteljes tanúskodásra került sor egy körzetkongresszus alkalmával, melyet 1990 decemberében tartottak a Treinta y Tres nevű város stadionjában. A katolikus templomból látható volt, hogy Jehova Tanúi teljesen betöltötték a stadiont. Egyik reggel a pap az ablakon kimutatva ezt mondta egyházközsége tagjainak: „Látjátok, mennyi embert gyűjtöttek be Jehova Tanúi? Hogyan tettek szert ennyi emberre? Olyasvalami van a birtokukban, ami nektek, katolikusoknak nincs — ez pedig az evangelizálószellem! Napról napra csökken a számunk, azért, mert nem megyünk ki prédikálni, ők viszont megteszik ezt. Vagy elkezdünk prédikálni, ahogyan a Tanúk teszik, vagy meghal az egyházunk.”

Elszigetelt területeken való munkálkodás

Különleges erőfeszítést tettek az 1980-as években, hogy elérjék az ország legtávolabbi vidékeit is a jó hírrel. Az évenkénti látogatások egyikén olyan helyre ment a testvérek egy csoportja, mely az ország északkeleti felében van, és számos könyvet helyeztek el a Cuchilla de Caraguatá nevű faluban. A következő évben a Tanúk meglátogattak ott egy férfit, aki nem akarta meghallgatni az üzenetüket, azt állítva, hogy ismeri az igazságot. „Én Jehova Tanúja vagyok!” — jelentette ki. Amikor az előző évben a Tanúk ott jártak, ő nem tartózkodott a faluban. Miután azonban hazaérkezett, elolvasta az otthagyott irodalmat, és arra a következtetésre jutott, hogy ez az igazság. Majd körbement a településen, és mindenkinek elmondta, hogy ő most már Jehova Tanúja. Abban a faluban jelenleg egy kis gyülekezet működik.

 Noha Berta de Herbig egy távoli városban, Doloresben élt, megértette, hogy milyen fontos rendszeresen részt venni az összejöveteleken. 11 kilométert gyalogolt a Királyság-teremig hat gyermekével. Legtöbbször az összejövetel megkezdése előtt egy órával érkezett. A kitartásban mutatott jó példája és anyakénti határozottsága erőteljesen hatott gyermekeire. Több éves hűséges szolgálata után a gyermekei közül most már négyen tevékenyen szolgálnak az igazságban. Az egyikük, Miguel Ángel később úttörő lett, és rendszeresen 58 kilométert kerékpározott azért, hogy a La Charqueada-Cebollatí nevű városkában levő elszigetelt csoporthoz eljusson. Egy másik fia, Daniel, különleges úttörőként szolgál jelenleg is a Treinta y Tres nevű városban.

Jobb kapcsolat

Éveken át sok egészségügyi szakember lenézte Jehova Tanúit Uruguayban, mert nem értette az álláspontjukat a vértől való tartózkodás tekintetében (Csel 15:28, 29). Nagy számban tagadták meg kórházak az országban, hogy Jehova Tanúit felvegyék. Más helyeken ugyan műtét végett felvették a Tanúkat, de mivel nem akartak elfogadni vért, közvetlenül a műtét előtt elutasították őket. Az utóbbi néhány évben azonban jelentősen javult a kapcsolat az orvosi körök és Jehova Tanúi között.

1986-ban a Hospital Central de las Fuerzas Armadas nevű kórház kongresszust szervezett, hogy megvitassák az alternatív kezelési módokat Jehova Tanúi esetében; számos kiemelkedő személyiséget hívtak meg erre a kongresszusra mind az orvostudomány és sebészet területéről, mind az orvosi területre szakosodott jogászok közül. Jehova Tanúi felvilágosítással és javaslatokkal szolgáltak a kórházi szaktekintélyeknek. E különleges összejövetel hatására Uruguayban sok orvosnak megváltozott a Tanúkról alkotott nézete, és most készek kezelni a Tanúkat, valamint tiszteletben tartják vérrel kapcsolatos, Biblián alapuló nézőpontjukat.

 Ezután számos széles körben meghirdetett összejövetelt tartottak, elsőként Montevideóban, majd más városokban is. Kitűnő szakemberek elismerték, hogy Jehova Tanúi segítségével a vér nélküli orvosi kezelés új módszereit tanulták meg. Egy professzor, aki hemoterápiával foglalkozik, kijelentette: „Sokat tanultunk, és gondolkodásmódunkban kiigazításokat tettünk, hála ezért Jehova Tanúinak. A múltban számtalanszor összeütközésbe kerültünk velük, egyszerűen azért, mert nem értettük meg őket. Most már látjuk, hogy sok területen mindig is a jó oldalt képviselték. Nyilvánvaló, hogy sok fejfájástól kímélték meg magukat azzal, hogy elutasították a vért.”

Nem hiábavaló a munkájuk

Valóban elmondható, hogy nem volt hiábavaló a kemény munka, melyet azok a buzgó Királyság-hirdetők végeztek, akik az 1920-as évektől az 1940-es évekig tartó időszakban Uruguayban szolgáltak. E dimbes-dombos, gyönyörű országban a külföldről származó Királyság-hirdetők maroknyi csapata a „kívánatos dolgok” ezreit gyűjtötte egybe, és oktatta őket (Agg 2:7, NW). Uruguayban Isten Királyságának most több mint 10 000 hírnöke van. A 135-nél is több gyülekezet mindegyikében átlagosan öt vén szolgál. A legutóbbi Királyság Szolgálati Iskolán, melyet 1998 márciusában tartottak, 656 vén és 945 kisegítőszolga vett részt. Majdnem mindegyik gyülekezetnek van saját Királyság-terme, sokat közülük a Társulat által nyújtott anyagi segítséggel építettek a testvérek.

Az utóbbi 20 évben a hírnökök száma több mint kétszeresére nőtt, és jók a kilátások a jövőbeni növekedésre is. Ameddig csak Jehova visszatartja a közelgő nagy nyomorúság szelét, addig Jehova Tanúi Uruguayban továbbra is hívnak másokat: „Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein” (És 2:3; Jel 7:1).

 [Egész oldalas kép a 224. oldalon]

[Kép a 227. oldalon]

Juan Muñiz

[Kép a 229. oldalon]

Házilag készült sátrakban laktak, és kerékpáron utazták be egész Uruguayt, hogy tanúskodjanak (balról jobbra): Kurt Nickel, Gustav és Berta Bender, Otto Helle

[Képek a 235. oldalon]

Uruguayi hírnökök a kezdeti időkből (balról jobbra): María de Berrueta, Carola Beltramelli, Catalina Pomponi

 [Képek a 237. oldalon]

A még mindig Uruguayban szolgáló misszionáriusok: 1. Florence Latimer, 2. Ethel Voss, 3. Birdene Hofstetter, 4. Lira Berrueta, 5. Tove Haagensen, 6. Günter Schönhardt

[Kép a 243. oldalon]

Építés alatt levő új fiókhivatali létesítmények 1998-ban

[Kép a 245. oldalon]

A fiókbizottság (balról jobbra): Günter Schönhardt, Delfos Beltramelli, Gerardo Escribano