Cseh Köztársaság

Jehova Cseh Köztársaságban élő Tanúinak 1998 óta még többet jelentenek a nemzetközi testvériség kötelékei. Az egész földön nemzetközi kongresszusok zajlottak, melyek az „Isten szerinti életút” témáját hangsúlyozták.

A Cseh Köztársaságból 345-en voltak a között a 42 763 küldött között, akik Pontiacban (Michigan, USA) jöttek össze a kongresszusra. Amerikának, Európának, Afrikának és Ázsiának legalább 44 országából gyűltek itt egybe. A Cseh Köztársaságból további 700-an, valamint Szlovákiából is 700-an voltak jelen a Nürnbergben (Németország) megtartott kongresszuson, mely egyike volt annak az öt, egy időben megrendezett német kongresszusnak, melyen 217 472 személyből álló egyesült, nemzetközi hallgatóság vett részt.

Amikor a cseh küldöttek a megérkezésükkor szívélyes fogadtatásban részesültek a kongresszusi városokban, ahol a szeretet jeleként addig soha nem látott keresztény testvérek otthonaiban kaptak szállást, majd amikor a kongresszus nyitó napján hallották a nemzetközi küldötteket üdvözlő lelkes tapsot, nagyon meghatódtak. Nürnbergben a Cseh Köztársaságból és Szlovákiából érkezett Tanúk jóleső érzéssel üdvözölték egymást, összeölelkeztek, és sokszor sírtak is örömükben amiatt, hogy ismét lehetőségük van együtt lenni. Felejthetetlen alkalmak voltak ezek.

Ugyanebben az évben további ezrek vettek részt hasonló kongresszusokon éppen a Cseh Köztársaságban. Ott, a nagyobb kongresszusokon bemutatott program mellett a küldöttek  annak is örvendhettek, hogy megkapták az Insight on the Scriptures című kétkötetes, bibliai enciklopédia újonnan elkészült cseh nyelvű fordítását.

Ezek igazán boldogító események voltak Jehovának a Cseh Köztársaságban élő Tanúi történelmében. De hosszú és fáradságos volt az út, míg idáig jutottak. Mindez több mint száz évvel ezelőtt kezdődött, s Jehova Isten szerető segítsége nélkül e mostani eseményekre se kerülhetett volna sor.

C. T. Russell, a Watch Tower Society akkori elnöke európai körútja során igen rövid látogatást tett Prágában 1891-ben. Az azóta eltelt évek során Jehova Tanúi átélték a nagy növekedés  időszakait, de a nehézségek, az üldözés és a megrostálás idejét is. A munkájuk negyvenhat éven át teljesen be volt tiltva. Még amikor nem álltak is betiltás alatt a Tanúk, akkor sem örvendhettek mindig törvényes elismerésnek.

Jehova cseh területeken élő Tanúinak a tapasztalata Jeremiás prófétáéhoz hasonlít, akinek ezt mondta Jehova: „Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged” (Jer 1:19).

Csehországként ismeretes

A Csehszlovák Köztársaság 1918 októberében alakult meg Közép-Európában, a világ diplomáciai központjaiban lezajló politikai egyezkedéseket követően. A II. világháború idején időlegesen felbomlott, de a több mint hat évig tartó náci elnyomás után újra felemelkedett. A kommunista uralomnak több mint négy évtizedét is kiállta. Majd hetvennégy évvel később megszűnt létezni ez a politikai egység. 1993-ban a keleti országrészből Szlovák Köztársaság lett. A nyugati részből (benne Csehországgal, Morvaországgal és Szilézia egy részével) Cseh Köztársaság, rövidebben Csehország lett.

A Cseh Köztársaság kiterjedése kelet—nyugati irányban körülbelül 500 kilométer, észak—déli irányban pedig megközelítőleg 250 kilométer. Az északi és a nyugati rész erdőkkel borított, gyönyörű hegyvidék, de folyókkal tarkított termőföld is van bőven. Ám ahogy Közép-Európa nagy részén, úgy itt is komoly gondot jelent a környezetszennyezés. A legtöbben kis- és nagyvárosokban élnek.

Az 1972-es évkönyvben megjelent egy tömör beszámoló arról, hogy Jehova Tanúinak a volt Csehszlovákia egész területén folytatott tevékenysége hogyan fejlődött 1912-től 1970-ig. Most további részleteket közlünk, ez a beszámoló azonban elsősorban a jelenlegi Cseh Köztársaságra irányítja a figyelmet.

 Vallási örökség

A fővárost, Prágát néha a száztornyú városnak nevezik. Csakhogy még a számos templomtorony sem tudta megakadályozni, hogy a Cseh Köztársaság mára már alapvetően ateista országgá váljon. Ez azonban nem volt mindig így.

Egy morva uralkodó, Rasztiszláv fejedelem kérésére III. Mikháél bizánci császár vallási missziót küldött Morvaországba i. sz. 863-ban. A missziót Konsztantinosz (később Cirill néven vált ismertté) és Metód, két, Thesszalonikéből (Görögország) származó pap alkotta. Azonfelül, hogy az istentiszteleteket az ottani nyelven tartották, Konsztantinosz megalkotta a morvák nyelvéhez, a szláv nyelvhez illő ábécét is. Majd, hogy hasznosítsa is ezt az ábécét, hozzálátott a Biblia egyes részeinek lefordításához. Isten Szavának a világos megértésére azonban csak jóval később került sor.

Egy sürgős üzenet hirdetése

1907-ben, mintegy tizenhat évvel C. T. Russell rövid prágai látogatása után egy idősödő Bibliakutató (így nevezték akkor Jehova Tanúit) kezdett havonta ellátogatni Észak-Csehországba, hogy bibliai irodalmat terjesszen. Ő Erler testvér volt, aki Drezdából (Németország) jött. Buzgón tanúskodott Liberecben és más városokban is egyszerre két-három napon át. C. T. Russellnek a The Battle of Armageddon (Armageddon csatája) című könyvét terjesztette, és meggyőződéssel hirdette, hogy 1914-ben világkatasztrófa fog bekövetkezni.

A bibliai igazság magvait 1912-ben már több lelkes személy is vetette, akik kisebb csoportokba tömörültek, és kereszteltek is. Amikor 1914-ben kitört a világháború, a Bibliakutatókra nem hatott a meglepetés erejével, bár abban az évben még nem minden reményük vált valóra.

Az első években a Bibliakutatók német nyelvű irodalmat terjesztettek itt. Néhány németül beszélő lakos értékeléssel fogadta. A plzeňi Charlotta Jankovcová emlékszik rá, hogy édesanyja  egy olyan Bibliakutatótól kapta meg Russell testvér néhány könyvét, aki Drezdából érkezett, és 1925-ben látogatott el az otthonukba. Nemsokára elkezdtek járni az összejövetelekre. Charlotta ezt mondja: „Sok időt töltöttünk személyes tanulmányozással és az összejövetelekre való felkészüléssel. Az egész vasárnapot a szántóföldi szolgálatban töltöttük minden héten. Bibliakutatók voltunk, tanulmányoztuk Az Őrtoronyt, olvastuk a könyveket, és megkaptuk a Bulletint is [ma A mi Királyság-szolgálatunk].”

Az irodalmat fokozatosan cseh nyelvre is lefordították. 1922-ben A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című érdekfeszítő kiadvány is megjelent, és hárman elvállalták a teljes idejű szolgálatot, hogy kolportőrként terjesszék ezt a kiadványt a cseh lakosságnak. Legkorábban 1923-ra már Az Őrtorony tizenhat oldalas kiadása is havonta megjelent cseh nyelven.

 1923-ban Antonín Gleissnert és feleségét küldték Csehországba a Watch Tower Society magdeburgi (Németország) fiókhivatalából, hogy vigyék előbbre a jó hír cseh területeken való prédikálását. A Társulat irodalomraktárt nyitott Most városában Gleissner testvér felügyelete alatt, aki már 1916-ban összejöveteleket tartott ott.

A Csehszlovákiában folyó munka 1928-ban a magdeburgi fiókhivatal közvetlenebb felügyelete alá került. Ennek a csoportok jobb megszervezése, a hatékonyabb szántóföldi szolgálat és a kolportőrök munkájának jobb összehangolása lett az eredménye. Ennek kapcsán minden csoportnak, valamint a kolportőröknek is (a ma úttörőkként ismert hírnökök előfutárai) meghatározott prédikálási területet jelöltek ki. Az arról az évről szóló csehszlovák jelentés 25 kisebb csoportról számol be, mely 106 hírnökből és 6 kolportőrből állt. Ők összesen 64 484 könyvet és füzetet, valamint körülbelül 25 000 folyóiratot terjesztettek el, s ezzel Isten Királyságához vezették az érdeklődőket, mint ami a megoldás az emberiség gondjaira.

A következő évben Otto Estelmann érkezett meg Németországból a Watch Tower Societynek „A teremtés története képekben” című izgalmas filmjével. Ezt az ország egyik végétől a másikig bemutatták a nagyközönség előtt. Ez a tevékenység 1933 vége felé érte el a csúcspontját, amikor is a testvérek kibérelték a Kapitolt, Prága legnagyobb moziját, hogy négyszer egymás után bemutassák a filmet. Olyan sok ember jött el, hogy a mozit még két estére lefoglalták. Sokan megadták a nevüket és a címüket, mivel azt akarták, hogy más bibliai előadásokra is meghívják őket. Persze, ahogy a szervezet növekedése szemmel láthatóvá vált, az ellenállás is jelentkezett. Jézus megmondta a követőinek, hogy számítsanak erre (János 15:18–20).

Néhányan elfogadták a jó hírt

Ebben az időben a jó hír egy olyan férfihoz is eljutott, aki később fontos szerepet játszott Jehova Tanúinak az ebben az  országban folytatott tevékenységében. A neve Bohumil Müller volt. Földi életútjának végén, 1987-ben több mint ötvenöt évig tartó hűséges szolgálatra tekinthetett vissza, melyből mintegy tizennégy évet koncentrációs táborokban és börtönökben töltött, mivel nem volt hajlandó megalkudni a hitében.

Bohumil 1931-ben, tizenhat éves korában betűszedőnek tanult. Karel, a testvére a könyvkötést tanulta. Apjuk Tomáš Müller vezéregyénisége volt a cseh testvérek nevű szervezetnek, mely nagy múlttal és ősi hagyományokkal büszkélkedett. Karel a főnökétől kapott jegyeket, hogy nézze meg „A teremtés  története képekben” című filmet. Az első bemutató után Karel izgatottan tért haza. Mindent elmesélt, amit látott és hallott, és két német nyelvű könyvet adott édesapjának, melyet ő kapott. Másnap este még izgatottabban tért haza, és magával hozta a cseh nyelvű Teremtés könyvet. Ahogy tapasztalatait mesélte, szóba hozta, hogy a program végén megadta a címét, hogy további bibliai előadásokra is meghívják.

Úgy egy hónappal később, amikor a család éppen befejezte vasárnapi ebédjét, csengettek. Bohumil Müller később ezt írta: „Apa ment ajtót nyitni. Egy ideig az előszobában beszélgetett a látogatóval, majd meglepetést tükröző arckifejezéssel visszajött a konyhába. Első szavai ezek voltak: »Ilyet még soha nem tapasztaltam! Képzeljétek el: egy férfi veszi a fáradságot, hogy meglátogasson minket vasárnap azért, hogy meghívjon bennünket egy előadásra! A Bibliakutatók előadása ez. Mi, akik a testvérekhez tartozunk, sosem tennénk ilyet. Túl lusták vagyunk!«” Müllerék később kezdtek rendszeresen összejönni Jehova Tanúinak kicsiny csoportjával.

Idővel Bohumil átadta magát Jehovának, de még körülbelül két évig nem keresztelkedett meg. Akkorra már a gyülekezeti felvigyázó (akkori nevén szolgálatvezető) segítőjeként szolgált, összejöveteleket vezetett le, és dolgozott a Társulat prágai hivatalában, a Bétel-otthonban is. A keresztényi megkeresztelkedés komolyságát akkoriban nem minden Tanú látta tisztán.

Ekkoriban ismerte meg az igazságot Libuše Štecherová, Bohumil unokatestvére. Ő gyorsabban eljutott a megkeresztelkedésig. Štecherová testvérnő később ezt mondta: „Tomáš Müller, a nagybátyám nagyon vallásos ember volt. 1932-ben az egyik nyári délutánon beszélt nekem Isten nevéről, a Jehova névről, a világ jövőjéről és a Jehova Tanúi nevű csoport figyelemre méltó bibliai összejöveteleiről. Végül otthagyta nálam J. F. Rutherfordnak a Szabadulás című könyvét. Kezdtem ráeszmélni, hogy a Teremtőm szeretne megértetni velem valamit. Életem első szolgálati összejövetelén hallottam róla, hogy Prágában  már második alkalommal lesz keresztelkedés. Ott ültem, és hallgattam, de fogalmam sem volt róla, mi fog történni nemsokára. Hazafelé menet Müller bácsikám ezt kérdezte tőlem:

— Nem szeretnél te is megkeresztelkedni?

— De hát még semmit sem tudok — szabadkoztam. Bácsikám így folytatta:

— Te olyan vagy, mint egy prozelita. Ismered a Bibliát. Csak fel kell ismerned, milyen időben élünk, és hogy mi Isten akarata rád vonatkozóan.

Így hát megkértem, hogy jelöljön engem is a keresztelkedésre, 1933. április 6-án pedig meg is keresztelkedtem.” Libuše megtanulta, mi Jehova akarata rá vonatkozóan, és hűségesen szolgálta őt egészen az 1995-ben bekövetkezett haláláig.

Abban az időben még nem vezettek házi bibliatanulmányozást az új érdeklődőkkel. A szántóföldi szolgálatra felkészítő képzés gyakran csak abból állt, hogy az első ajtóhoz még egy másik Tanúval ment az illető megfigyelőként, utána pedig egyedül küldték tovább.

Azokban az években sok asszony ismerte meg az igazságot. Jelentős hányaduk életében a szolgálat lett a legfontosabb, és sok mindent megvalósítottak. Gyakran magukkal vitték gyermekeiket is, ami azt eredményezte, hogy a gyermekek közvetlenül tapasztalták Jehova áldását. Blanka Pýchová tízévesen kezdett eljárni édesanyjával a szántóföldi szolgálatba. Az egyik esetre így emlékszik vissza: „Édesanyám és én azt a feladatot kaptuk,  hogy egy falut munkáljunk be. Anya azt mondta, hogy munkálkodjak a faluban lévő tér körül, amíg ő bemunkálja a környező házakat. Amikor a térre értem, rémülten vettem észre, hogy tele van libákkal. Semmilyen állattól nem féltem, csak a libáktól. Rám sziszegtek, és amikor megpróbáltak belém csípni, a táskámat használtam pajzsként. Ez azonban nem volt könnyű, ezért kétségbeesésemben így imádkoztam: »Uram, Jehova, kérlek, segíts!« A libák hirtelen eliszkoltak, mellettem pedig ott állt egy hatalmas bernáthegyi. Megsimogattam a kutyát, az pedig jött velem házról házra. A libák nem mertek még egyszer a közelembe jönni.” Blanka édesanyja később megbizonyosodott arról, hogy a lánya felismerte Jehova szerető gondoskodását a történtekben.

Sokféleképpen érik el az embereket

1932-ben a szolgálatban való használatra szánt másik eszköz is megjelent Európának ezen a részén. Az Aranykorszak (most Ébredjetek!-ként ismert) folyóirat jelent meg cseh nyelven. Abban az évben 71 200 példányt adtak az emberek kezébe. Az Aranykorszak elolvasása után sokan készséggel elfogadtak más kiadványt, mely alaposabban elemezte a Bibliát.

Németországból úttörők érkeztek, hogy lehetőleg minden személynek alkalma legyen javára fordítani az Isten Királyságáról szóló jó hírt. Ezek az úttörők szerényen éltek, hogy ennek a munkának szentelhessék magukat. Az 1932-es jelentésben szereplő 84 úttörőből 34 Németországból érkezett. Sokuknak ez egy új nyelv megtanulását jelentette. Vajon mit tudtak megvalósítani addig, míg el nem sajátították a nyelvet? Egy német testvér, Oskar Hoffman, aki Prágában szolgált, ezt mondta: „Bár nem ismertem az ország nyelvét, naponta elmentem, hogy felkeressem az embereket az otthonaikban. Azzal segítettem nekik megérteni látogatásom célját, hogy megkértem őket: olvassanak el egy bizonyságtevő kártyát, mely egy, a saját nyelvükön íródott rövid, nyomtatott üzenetet tartalmazott.  Ilyen úton több ezer bibliai kiadványt adtunk a cseh emberek kezébe.”

Egy különleges kormányrendelet értelmében — mely a külföldiek beáramlása ellen irányult — a külföldi úttörők nagy részének 1934-ben el kellett hagynia az országot. Ennek ellenére sok jó munkát végeztek el. Abban az évben az úttörők a legtöbb olyan területen tanúskodtak, mely nem volt kiutalva egy rendszeres csoportnak sem.

Ugyanabban az évben, amikor a külföldi úttörőknek el kellett hagyniuk az országot, a Társulat gramofonlemezre felvett bibliai előadásokkal látta el a helyi Tanúkat. A helyi testvérek kezdeményezései dicséretesek voltak. A prágai gyülekezet vásárolt egy motorkerékpárt, egy 750-es Indián típusút, melynek az oldalkocsijára egy erősítőt szereltek. Amint a városban egy térre, illetve a faluban valamilyen más, szabadtéri területre érkeztek, egy magas, háromlábú állványra helyezték az erősítőt, és zenés felvételeket játszottak le, mialatt házanként meglátogatták az embereket. Amikor a zene már több embert odavonzott, a testvérek lejátszották egy rövid bibliai beszéd hangfelvételét. Így egyetlen vasárnap délelőtt emberek százainak tudtak tanúskodni különböző falvakban.

Törvényes bejegyzés

1930-ban olyan intézkedéseket hoztak, amelyek törvényes alapot biztosítottak Jehova Tanúi csehszlovákiai tevékenységéhez. Ebbe az olyan testületek létrehozása is beletartozott, amelyeknek tulajdonbirtoklási joguk lehetett, irodalmat szerezhettek be, és más szükséges szolgáltatásokat biztosíthattak.

Prágában egy különleges összejövetelt tartottak, melyen a résztvevők örömmel fogadták két testület létrehozásának a tervezetét, és jóváhagyták azok alapokmányait. Az egyik testület ezt a nevet kapta: Watch Tower Bible and Tract Society (Csehszlovákiai Fiókhivatal). Ez a kiadványok beszerzésének, az összejövetelekről való gondoskodásnak és az irodalomterjesztésnek a  feladatát látta el. A másik testület ezt a nevet kapta: Mezinárodní sdružení badatelů Bible, československá větev (Nemzetközi Bibliakutató Egyesület, Csehszlovákiai Fiókhivatal); ennek székhelye Prágában volt. Ez biztosított jogi képviseletet Jehova Tanúi csehszlovákiai tevékenységének az irányításához. A Nemzetközi Bibliakutató Egyesület Csehszlovákiai Fiókhivatalának három hivatalát hozták létre, mindegyik a köztársaság egy-egy részének ügyeit intézte. A cseh területeken folyó munkát a Brno városában lévő hivatalból irányították, melynek Antonín Gleissner volt a vezetője. E testületek segítettek előmozdítani a Csehszlovákiában folyó evangéliumhirdető munkát.

Három évvel később, 1933-ban a Watch Tower Society fiókhivatalt nyitott Prágában, ahol nyomtatás folyt. Erre a Németországban kialakult nehéz helyzet miatt volt szükség, amely Hitler hatalomra jutását követte. Németországban tilalmakat léptettek életbe, és lefoglalták a Társulat magdeburgi fiókhivatalát. Magdeburgból Edgar Merket nevezték ki a prágai fiókhivatal-szolgának. A prágai Karel Kopetzkyt bízták meg a Bétel-otthon és a hivatal felvigyázásával.

De nem ment minden simán Prágában. Az egyéni büszkeség és más tényezők miatt nézeteltérések voltak e két testvér között. 1936-ban a prágai fiókhivatal a Társulat közép-európai hivatalának felvigyázása alá került, mely Svájcban működött. Röviddel ezután Karel Kopetzky és Josef Güttler, akik mindketten felelősségteljes állást töltöttek be a Társulat csehszlovákiai jogi testületeiben, lemondtak. Josef Bahner és Bohumil Müller vette át a helyüket. Az új fiókhivatal-szolga Heinrich Dwenger lett, aki szelíd és lojális szolgája volt Jehovának, és aki akkor már különböző teokratikus feladatokat látott el. A szerető felvigyázás alatt a gyülekezetek továbbra is örömmel vették ki részüket Isten Királysága jó hírének a hirdetéséből — olyan hír volt ez, melyre nagy szükségük volt az embereknek abban az egyre bizonytalanabb világban.

 Erőt nyertek a nemzetközi összejövetelekből

Jehova Tanúi Csehszlovákiában jól tudták, hogy a más országokban élő Tanúk kongresszusokat tartanak, és ők is nagyon vágytak arra, hogy kongresszust tartsanak Csehszlovákiában.

Előkészítettek egy Prágában tartandó, nagyszabású nemzetközi összejövetelt (akkoriban így nevezték), melyet 1932. május 14—16. között rendeztek meg a Varieté Színházban. Ez volt az első ilyen nemzetközi kongresszus az országban. A nyilvános előadás időszerű volt, mely ezt a témát hangsúlyozta: „Európa a pusztulás előtt”. A programot cseh, magyar, német, orosz és szlovák nyelvre fordították. A jelenlévők száma 1500 volt. Óriási tanúskodás történt. A kongresszus ideje alatt több mint 21 000 bibliai kiadványt helyeztek el az embereknél a küldöttek, amint részt vettek a házankénti szolgálatban.

1937-ben egy másik nemzetközi összejövetelt rendeztek meg Prágában. Több száz vendég érkezett olyan helyekről, mint Ausztria, Magyarország, Lengyelország és Németország. Müller testvér így emlékezett vissza később: „Csodálatos volt az a kongresszus!”

A jó hír prédikálása továbbra is haladt előre egész Csehszlovákiában. Az 1937-es évben a Tanúk jó hasznát vették a hét erősítőnek és az ötven gramofonnak abban, hogy bibliai előadások felvételeit játsszák le. Ezeket az eszközöket 2946 nyilvános bemutatón használták fel, amelyen a hallgatók száma összesen 31 279 volt abban az évben. A csehszlovákiai munkáról szóló éves jelentés ezt a megállapítást tette: „Az egész országban előrehalad a jó hír prédikálásának munkája. Hallják a nagyvárosokban és a falvakban élők, sőt, még a palotákba és a hegyi tanyákra is eljut.”

A fenyegető náci veszedelem

Közeledett a II. világháború. Európában egyre nőtt a feszültség. Vajon hogyan viszonyultak Jehova Tanúi a helyzethez? Csehszlovákiában a katonai szolgálat lelkiismereti okból  történő megtagadása addig nem volt ismert széles körben. A nagyobb hagyományos vallások közül egy sem állt ki a bibliai irányadó mértékek mellett annyira, hogy megtartotta volna a keresztény semlegességet. Bohumil Müller volt az első olyan személy ebben az országban, akit a keresztény semlegességéért börtönöztek be. Ezt írta: „1937. október 1-jén kellett volna felvennem a katonai szolgálatot. A lelkiismeretem azonban azt diktálta, hogy Isten nem szeretné, ha a szolgái ’hadakozást tanulnának’ (És 2:4). Jehovára támaszkodtam, hogy adjon elég erőt és kitartást az előttem álló próbákhoz. Az állásfoglalásom miatt 1939 márciusának végéig négyszer állítottak hadbíróság elé, és mindannyiszor több hónapos börtönbüntetésre ítéltek. Visszatekintve arra az időre, most már elmondhatom, hogy hálás vagyok ezekért a próbákért, mert az előttem álló, sokkal rosszabb időkre is felkészítettek.”

Ahogy egyre fenyegetőbb veszéllyé vált a nácizmus, sokszorosára nőtt a Jehova szolgáira nehezedő nyomás. A német határ menti területeken fokozódott az ellenállás. 1938 augusztusában betiltották Jehova Tanúi összejöveteleit, így ők kisebb csoportokban kezdtek összejönni. Libuše Štecherová ezt írta: „Az 1938-as év folyamán nőtt a politikai feszültség, és ki kellett képeznünk magunkat az új körülmények közötti tanúskodásra. Később, a háború alatt ahhoz, hogy beszélhessünk valakinek a hitünkről, előbb jól meg kellett ismernünk az illetőt.”

1938-ban Németország előrenyomult, hogy elfoglalja a Szudéta-vidéket, amely akkor Csehszlovákia határain belül húzódott. Nagy-Britannia és Franciaország, mivel arra törekedtek, hogy elhárítsák a háborút, teljesítették Hitlernek azt a követelését, hogy a Szudéta-vidék Németország része legyen, az ott élők pedig arra eszméltek, hogy náci uralom alatt vannak.

Megindul a német megszállás

1939. március 15-én a német csapatok teljes egészében megszállták Csehországot és Morvaországot. Hitler terve egy  Cseh—Morva Protektorátusnak nevezett új politikai állam volt, melynek saját elnöke és bábkormánya van.

A Gestapo hamarosan akcióba lépett Jehova Tanúi ellen. Március 30-án beállítottak a Watch Tower Society prágai hivatalába. Április 1-jén szabadon engedték Bohumil Müllert, miután keresztényi semlegessége miatt letöltötte börtönbüntetését. Amint a börtönből a pályaudvar felé tartott, telefonált a fiókhivatalba. Később a következőket mondta: „Tudattam velük, hogy másnap be fogok menni, hogy megtegyem, amit csak tudok. Aznap hárman voltunk a Bételben. Sok volt a munka. A nyomdaeszközök egy része már arra várt egy kikötőben, hogy hajóval Hollandiába szállítsák. A többit késedelem nélkül be kellett csomagolni. Matejka testvér és én végeztük ezt a feladatot, míg Kapinus testvér kiürítette az irodákat és a Bétel-épületeket. Ez idő alatt mi még Az Őrtorony és a Vigasz (ma: Ébredjetek!) folyóiratokat is fordítottuk. Rengeteg cseh nyelvű könyvet és füzetet is sikerült kivinnünk, melyek nem érdekelték a Gestapót a márciusi razzia során. A Gestapo azonban többször is meglátogatta a fiókhivatalt a felszámolás ideje alatt.”

A megszállás kezdete után egyértelművé vált, hogy nagyon nehéz körülmények között fogunk prédikálni. Sok testvér elhagyta Csehszlovákiát. Dwenger testvér éppen az azt megelőző este ment Svájcba, hogy a Gestapo eljött érte, hogy letartóztassa. Müller testvér is menni készült. Az állami hatóságoktól meg is kapta az ehhez szükséges engedélyt, amikor is levél érkezett a berni fiókhivataltól, mely arra utalt, hogy hasznosabb volna, ha folytatni tudná megbízatását, és gondoskodni tudna a Csehszlovákiában élő testvérek felvigyázásáról és bátorításáról. Müller testvér rögtön beleegyezett, és megsemmisítette útlevelét, nehogy meggondolja magát.

Negyvennyolc évvel később ezt mondta: „Ha most valaki azt kérdezné tőlem: megbántam-e valaha is, hogy nem hagytam el Prágát 1939 tavaszán, határozottan azt felelném: »Nem!« Soha nem bántam meg, hogy maradtam. Idővel rájöttem, hogy  itt a helyem. Jehova és a szervezete ide helyezett. Elvégre, mindazt a kegyetlen szenvedést és ütlegelést, melyet sokszor kiálltam, messze felülmúlta az az öröm, amit akkor éreztem, amikor a munka évenkénti fejlődését és a Mindenhatót örömmel imádók egyre nagyobb táborát szemléltem magam körül!”

1939-től kezdve a Gestapo letartóztatásokat hajtott végre. Otto Buchta, a brnói gyülekezet szellemi pillére is a letartóztatottak között volt, s később a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg. 1940 őszén más morvaországi testvérekkel és testvérnőkkel együtt Kapinus testvért is letartóztatták, aki korábban a prágai fiókhivatalban szolgált. Jehova hű Tanúi azonban továbbra is prédikálták a Szót, ahol csak tehették.

Néhányan, akik a kedvezőbb időkben ugyan szolgálták Jehovát, elhagyták az imádatát, és a népe ellenségeinek csapataihoz csatlakoztak. Karel Kopetzky igen jó képességű, buzgó testvér volt. Ám amikor korábbi munkatársa, Müller testvér 1940-ben találkozott vele, Kopetzky már egy más ember volt. A következő történt: A testvérek stenciles gépen sokszorosítottak egy bibliai kiadványt, és borítékokba rakták, hogy postára adják. Müller testvér egy táskába rakta őket, és egyik postahivataltól a másikig biciklizett Prágában. Minden postaládába bedobott néhány borítékot. Így beszélt erről: „Amikor beléptem az egyik postahivatalba, láttam, hogy egy SS-egyenruhába öltözött férfi várakozik az egyik pénztárnál. Megálltam, de még mielőtt eldöntöttem volna, hogy mit tegyek, a férfi megfordult, és ott álltunk szemtől szembe egymással. Egy pillanatig mereven néztük egymást. Legnagyobb meglepetésemre az egykori testvér, Karel Kopetzky arcába néztem! Hamar visszanyertem a lélekjelenlétemet, s odamentem az egyik ablakhoz, felkaptam egy nyomtatványt, kimentem a postahivatalból, és sietve elkerekeztem.”

A következő évben Müller testvért, aki akkor az ebben az országban folyó munka felvigyázásáról gondoskodott, letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték.

 Prédikálás a ’tüzes kemencében’

Az évek során sok mindent leírtak már a koncentrációs táborokról és testvéreink ottani szenvedéséről. A táborokban lévő testvérek között Jehova csehországi Tanúi is ott voltak. Szenvedéseik részleteit nem fogjuk hosszasan tárgyalni, inkább azt, hogy miként épültek szellemileg, és építettek másokat is még abban a ’tüzes kemencében’ is. (Vesd össze: Dániel 3:20, 21.)

Abban az időben világszerte ismerték a cseh falunak, Lidicének a nevét. 1942. június 9-én és 10-én Hitler közvetlen parancsára az egész falut a földdel tették egyenlővé egy német tiszt halálának a megtorlásaként. Ennek a falunak a nevét letörölték Európa térképéről. Božena Vodrážková, aki túlélte ezt a borzalmat, később így emlékszik vissza: „A Gestapo az egész falut összeszedte. Minden férfit lelőttek, a gyermekeket ismeretlen helyekre vitték, a nőket pedig a ravensbrücki koncentrációs táborba szállították. Ott találkoztam Jehova Urunk Tanúival . . . Az egyik barátnőm egyszer ezt mondta nekem: »Božena, beszéltem a Bibliakutatókkal. Figyelemre méltó dolgokat mondanak. Mesének hangzik, de ők azt állítják, hogy igaz, amit a Biblia mond: Isten Királysága el fog jönni, és megszüntet minden gonoszságot.« Később személyesen is találkoztam velük. Tanúskodtak nekem Isten Királyságáról, és én nagyon vonzónak tartottam az üzenetüket.” Igen, Božena Jehova Tanúja lett.

 Sok rabra nagy hatással volt Jehova Tanúi viselkedése a táborokban. Alois Miczek így idézi fel a történteket: „A háború alatt kommunista tevékenységemért bebörtönöztek, és a mauthauseni koncentrációs táborba vittek. Az ottani Tanúk valahogy hozzá tudtak jutni Az Őrtoronyhoz és más kiadványokhoz, melyeket arra használtak, hogy tanítsák néhány rabtársukat, az SS pedig képtelen volt megakadályozni ezt. Így hát az SS úgy döntött, hogy figyelmeztetésül a táborban minden tizedik Tanút le kell lőni. Az összes Tanút felsorakoztatták, és minden tizediket félreállították egy fegyveres őr mellé. De hirtelen, mintha előre meg lett volna rendezve, a testvérek megmaradó 90 százaléka megfordult, és kezdett a kivégzésre kiválasztott csoport felé menni. »Ha le akarnak lőni minden tizediket, lőjenek le mindnyájunkat!« Az egész tábor el volt ragadtatva ettől a viselkedéstől, az SS-re pedig olyan nagy hatást tett, hogy visszavonta a parancsot. Szemtanúja voltam ennek az eseménynek” (János 15:13). S vajon hogyan hatott ez az életére?

A lánya, Marie Gogolková így fejti ki: „Mauthausenben apám megfigyelte Jehova Tanúit, s ez azt eredményezte, hogy elfogadta az igazságot. Rögtön a háború után megkeresztelkedett, s lelkesen prédikált Isten Királyságáról, és sokaknak segített abban, hogy megismerjék az igazságot.”

A brnói Oldřich Nesrovnal is volt koncentrációs táborban. Hogy miért? Iszonyodott a háborútól, így hát megpróbált elmenekülni a határon túlra, Svájcba. Közben elfogták, kémkedéssel vádolták, és Dachauba deportálták. A következőket idézi fel: „A rabszállító vonaton, amely vitt minket a táborba, észrevettem egy csendes, tizenhárom éves fiút, aki az ablak közelében ült, és olvasott. Úgy tűnt, mintha próbálná eltakarni, amit olvas. Megkérdeztem tőle, hogy mi az, erre ő azt válaszolta: »A Biblia.« Elmondta nekem, hogy nem fogja feladni az Istenbe vetett hitét. Ezt nem értettem, de ott ragadtam mellette. Gregor Wicinskynek hívták, s Lengyelországból jött. Másnap megtudtam,  hogy Jehova Tanúja. Megtagadta, hogy aláírjon egy listát azokról a tárgyakról, amelyeket le kellett volna adnia. A lista németül íródott, ő pedig attól félt, hogy valamilyen megalkuvásra utaló kijelentést írna alá. Megverték, de még ez sem törte meg . . .

Írtam anyámnak, és kértem tőle egy Bibliát, és ami eléggé figyelemre méltó, a Biblia meg is érkezett. Kezdtem rendszeresen olvasni. Egy Ostravából [Morvaország] származó férfi figyelt engem. Azt kérdezte, értem-e, amit olvasok, én pedig azt mondtam neki, hogy félig-meddig értem.

— És szeretné jobban megérteni?

— Igen — válaszoltam.

— Akkor találkozzunk holnap este hat után ezen és ezen a helyen!

Akkor voltam először Jehova Tanúi összejövetelén. Az összejöveteleket minden este hat után tartották, vasárnap pedig  három alkalommal is. Előre kijelölték a vezetőt és a témát is. Az én »tanítóm« az irodalomszolga volt. Ő volt a tábori cipész, és minden kézzel írt irodalom a munkapadja ülése alá volt rejtve. Gregorról azonban másfél évig nem hallottam újat. Majd 1944 végén megláttam egy csoport rabot, akik az oldalsó táborokból jöttek vissza, s megláttam az én Gregoromat is. Mintha úgy fél méterrel magasabb lett volna, de borzalmasan sovány volt. A karanténban töltött idő után csatlakozott hozzánk az összejövetelen. Szívélyesen üdvözöltük egymást, majd ezt mondta: »Imádkoztam Jehova Uramhoz, hogy ne hagyjon itt téged egyedül.« Jehova válaszolt az imájára.”

Emlékünnep a koncentrációs táborban

Ilyen körülmények között vajon lehetséges volt megtartani Krisztus halálának az emlékünnepét? Igen, feltétlenül! Egyesek azonban időnként eltűnődnek azon, hogyan tudták ezt megtenni. Božena Nováková ilyen magyarázattal szolgált: „Közeledett az Emlékünnep. Szörnyen éreztem magam, mivel azt gondoltam, nem tudok majd fogyasztani az emlékjegyekből. De Jehova gondoskodott a dolgokról. Tudta, mi a vágyam, így hát az Emlékünnep napján behívtak az egyik barakkba. Már több más nemzetiségű testvérnő volt ott. Az Emlékünnep zavartalanul zajlott le, beleértve az emlékjegyekből való fogyasztást is. Hála, dicsőség és tisztesség legyen Jehova Istenünknek és a Bárányának!”

 De vajon honnan vették a kovásztalan kenyeret és a bort? Božena ezt fűzte még hozzá: „Úgy alakult, hogy Jehova néhány Tanúja a közelben, Fürstenberg városában dolgozott egy állami gazdaságban; ők szerét ejtették, hogy ellássanak bennünket az emlékjegyekkel.”

Ez után az áldás után Nováková testvérnőnek másfajta tapasztalata is volt — nehéz, de hiterősítő. Így emlékszik vissza  erre: „Egyik nap hívattak a mosdóba. Olyan mosdó volt ez, melyben zuhanyzók voltak, de amikor a zuhanycsapokat kinyitották, víz helyett gáz jött belőlük. A megmérgezett nőket, akik néha még életben voltak, a kemencékbe dobták. Én nem is tudtam erről, mígnem egy női őr ezt mondta nekem: »Na, te Bibelforscher [így hívták akkor Jehova Tanúit], mész a gázba! Lássuk, megment-e a Jehovád!«” Ahogy Nováková testvérnő elfordult, könnybe lábadt a szeme, és így imádkozott: „Jehova Atyám, kérlek, ha meg kell halnom, a te akaratod legyen meg. Csak a gyermekeimért imádkozom. Teljesen a gondjaidra bízom őket!” Így mesélte el, mi történt ekkor: „Miközben imádkoztam, kinyílt az ajtó, és a főorvos lépett be; meglátta rajtam a lila háromszöget, és így szólt: »Bibelforscher, mit keres itt? Ki küldte magát ide?« Azt feleltem, hogy az őr küldött. Az orvos ezt mondta: »Ki innen! Ott a helye!«, és az ajtó felé mutatott. Ahogy mentem kifelé, hallottam, hogy az őr ezt a megjegyzést tette: »Most már elhiszem, hogy a Jehovájuk megóvja őket.«”

Tanúskodás a náci megszállás idején

Bár ez idő alatt nem állítottak össze szántóföldi jelentést, a jó hír prédikálása tovább folyt Csehszlovákiában. A Kladno városából származó Rǔžena Lívancová ezt írta: „Édesanyánk arra tanított bennünket, hogy higgyünk Istenben, de nem úgy, ahogy a papok tanítják, hanem úgy, hogy tartsuk tiszteletben az embereket. 1940-ben egy prágai testvérnő tanúskodott nekünk. Így hát elkezdtem tanulni csodálatos Istenünkről és szerető Atyánkról, Jehováról. 1943-ban édesanyám, a nővérem és én is megkeresztelkedtünk.”

Jehova még abban az időben és még háborús körülmények között is vonzotta azokat, „akik helyesen viszonyultak az örökké tartó élethez” (Cselekedetek 13:48, NW). A prágai František Šnajdr a következőket mondta: „Katolikus család voltunk, de sosem jártunk templomba. Én gépszerelő voltam, hétköznapi életet éltem. Gyakran jártam kocsmába, ahol kártyáztam. Volt egy  ember, aki be-betért oda, ivott egy pohár sört, és tanúskodott a jelenlévőknek, de azok gúnyt űztek belőle. Én azonban kártyázás közben fél füllel odafigyeltem rá. A Máté 24. fejezetéről beszélt, ami megnyerte a tetszésemet, és ezt el is mondtam neki. Így hát meghívott az otthonába. Amikor megérkeztem, éppen egy összejövetelt tartottak. Már heten voltak ott nála. »Mondják, kérem, mikor jön a pap?« — kérdeztem.” De egy pap sem jött. Josef Valenta elnökölt, aki éppen ott ült František mellett.

František tovább tanulmányozta a Bibliát, és 1942 augusztusában megkeresztelkedett. A következő évben a Gestapo letartóztatta. Jehova azonban továbbra is gondoskodott a szükséges segítségről, hogy František növekedhessen szellemileg. Testvérünk később így beszélt erről: „Mauthausenben találkoztam Martin Pötzingerrel, aki bátor és megfontolt testvér volt. Készített nekem egy pár papucsot, és mindig ellátott irodalommal. Rendszeresen, minden vasárnap megtartottuk az összejöveteleket — persze titokban —, éppen ott, a »Platz«-on”; ez nyilván az a hely volt, ahol névsorolvasást tartottak a raboknak.

Jan Matuszný is felismerte, hogy szellemi segítségre van szüksége. Később ezt írta: „A háború alatt egy bányában dolgoztam. Két bátyámmal együtt a bányászzenekarban játszottam. Dohányoztam és ittam. Olyan szánalmas állapotban voltam, hogy a kezem úgy remegett, mint egy öregemberé. Egy napon, amikor berúgtam, és szerencsétlennek éreztem magam, hangosan imádkozni kezdtem Istenhez, s azt kértem tőle, hogy segítsen valahogy megtalálnom a kiutat a gondjaimból.”

Nem sokkal később egy Tanú, aki felkereste ennek a férfinak a nővérét, hosszan elbeszélgetett Jannal, s adott neki egy Bibliát és három füzetet. Ahogy ő elolvasta ezeket, meggyőződött arról, hogy az igazságot tanulja. Leszokott a dohányzásról és a mértéktelen alkoholfogyasztásról, nem játszott már a zenekarban, s elkezdett járni az összejövetelekre. 1943-ban egy halastóban megkeresztelkedett. Ezt fűzte még hozzá: „A háború egész ideje alatt megtartottuk az összejöveteleket. Megtanultuk, mit jelent  a »megalkuvás« szó, és azt is, hogy jobb meghalni, mint elárulni egy testvért. Ez jó alapul szolgált az előttünk álló üldözés idejére.” Igen az üldözésére, mely még a háború után következett.

Kihasználják a viszonylagos béke időszakát

Miután a háború véget ért, a viszonylagos szabadság és bizonyos mértékű béke időszaka köszöntött Jehova népére 1945 és 1949 között. A szellemi helyreállítás ideje volt ez, és olyan idő, amikor testvéreink megújult lelkesedéssel vettek részt az Istentől kapott prédikálómunkájukban (Máté 24:14).

Az első szükséges tennivaló az volt, hogy meghatározzák, merre vannak gyülekezetek, és hol vannak hírnökök. Voltak, akik meghaltak, mások elköltöztek, akik pedig német nemzetiségűek voltak, s közel laktak a határokhoz, azok közül folyamatosan ezreket deportáltak. Müller testvér, aki az első hazatérő testvérek között lehetett, keményen dolgozott azon, hogy helyreálljon a gyülekezetek közötti kapcsolattartás. A Társulat más országokban lévő fiókhivatalaival is megpróbálta felvenni a kapcsolatot, de először sikertelenül. Majd június elején az egyik távirat eljutott Bernbe (Svájc). Onnantól kezdve levelek érkeztek Bernből, mindegyik tartalmazott néhány oldalt a német nyelvű Őrtoronyból. A fordítás hamar lendületbe jött. 1945 augusztusában a prágai testvérek kiadták a cseh nyelvű Őrtorony első, háború utáni számát, mely stencilgéppel készült.

Sokan még emlékeztek arra, hogy miről prédikáltak a Tanúk a háború előtt, s némelyek ekkor már készek voltak odafigyelni. Már nem a felvételről elhangzó beszédek, hanem az olyan nyilvános bibliai előadások kaptak hangsúlyt, amelyeket képzett szónokok tartottak. Százak voltak jelen ilyenkor. Az első előadás, melynek a „Szabadság az új világban” volt a témája, 1945. november 11-én hangzott el a prágai Mezőgazdasági Értéktőzsde nagytermében. A mintegy hatszáz személyt számláló hallgatóság nagy lelkesedést tanúsított. Három év alatt 1885 ilyen nyilvános előadást tartottak Csehszlovákiában. Sokan, akik ma  már Jehova Tanúi, azt mondják, ezen előadások eredménye volt, hogy vonzotta őket az igazság.

Az egyik ilyen személy Tibor Tomašovský, aki most Csehországban él. Egy Tanú a világi munkája során találkozott Tiborral, és a beszélgetés folyamán szóba hozta a Bibliát. Tiborra nagy hatással volt a Tanú szerénysége, s meghívta őt az otthonába. Ennek az lett az eredménye, hogy a Tanú meghívta őt az egyik összejövetelre. Tibor később ezt mondta: „Nem lehet szavakba önteni, hogy feleségemnek és nekem milyen élményben volt részünk azon az összejövetelen. Soha nem hallottam még olyan kiváló előadást. Három előadó tartotta felváltva.

— Ezek biztosan nagyon képzett emberek — mondtam a mellettem ülőnek.

— Nem, csak földművesek.

 Olyan csodálatos volt, amit hallottunk, hogy nem akartunk hazamenni. A következő héten a hivatalban nem tudtam a munkámra koncentrálni, és alig vártam, hogy vasárnap legyen. Egy összejövetelt se mulasztottunk el.”

A Tanúk egyebek között a munkatáborokban is végezték szolgálatukat, ahol a háború után a hadifoglyokat és a deportálásra váró németeket őrizték. Az akkoriban végzett tevékenységükről szóló egyik jelentésben ez áll: „A testvérek nagy sikert érnek el azzal, hogy németeket, többnyire nácikat látogatnak meg a munkatáborokban.” Lehet, hogy a megváltozott körülményeik miatt fogékonyabbak lettek a bibliai igazságra? Jehova Tanúi szerették volna megadni nekik ezt a lehetőséget.

1945 novemberében hivatalos kinevezés érkezett arról, hogy Müller testvér lesz a fiókhivatal-felvigyázó. A következő nyáron a testvéreknek sikerült megvásárolniuk egy szinte új, háromemeletes épületet a Prágához közeli Suchdolban. Ez csendes munkahelyet és jó szálláslehetőséget biztosított a Bétel-családnak. Az országot körzetekre osztották (mindegyik körzet körülbelül húsz gyülekezetből állt), és kezdtek rendszeresen körzetkongresszusokat tartani. Ez igen áldásosnak bizonyult. Az ilyen kongresszusok mindig egybe voltak kötve a házankénti szolgálattal, és a vasárnap délutáni nyilvános előadás is kiváló tanúskodással szolgált. Amikor a teokratikus szolgálati iskola megkezdte működését a gyülekezetekben, Jehova szellemének a segítségével több testvér vált alkalmassá arra, hogy nyilvános előadásokat tartson, a hírnökök pedig jobb tanítókká váltak.

Kongresszusokat is rendeztek. A „Vigadjatok!” és a „Béke Fejedelme” című előadás kiemelkedő volt azon a kongresszuson, melyen ezerhétszázan voltak jelen a Besední du̇mban, egy brnói klubhelyiségben 1946-ban. A Bernből érkezett Franz Zürcher is jelen volt ez alkalommal. A következő évben, amikor egy másik kongresszust tartottak Brnóban, a programon hárman is  szolgáltak a világközpontban dolgozók közül: N. H. Knorr, M. G. Henschel és H. C. Covington. Az „Öröm minden nép számára” című nyilvános előadást az egész városban plakátok és szórólapok hirdették, s kétezer-háromszázan jöttek el, hogy meghallgassák. Sokan megadták a címüket, és kifejezték, hogy szeretnék, ha a jövőben megtartott összejövetelekre is meghívnák őket.

1948 elején kormányválság következett be. A kommunisták jutottak hatalomra. Jehova Tanúi továbbra is buzgón prédikálták a jó hírt. Abban az évben 25 százalékos növekedést  tapasztaltak a Királyság-hirdetők számában. Szeptemberben egy másik kongresszust is tartottak, ezt már Prágában. A nyilvános előadás ezt az időszerű témát hangsúlyozta: „Isten Királysága — az egész emberiség reménysége”. Tekintettel arra, hogy mi várt még rájuk, a „Feddhetetlenség megőrzése próba alatt” című előadás is nagyon jókor jött. A kongresszus még javában tartott, amikor Jehova népének ellenségei már készültek a támadásra.

Ismét sötét felhők gyülekeznek

Még négy év sem telt el azóta, hogy a testvéreket kiengedték a börtönből, de a légkör hirtelen megváltozott. Egy Karlovy Varyban (Nyugat-Csehország) megtartott körzetkongresszuson 1948 novemberében viharfelhők tűntek fel. Magát a kongresszust nem szakították félbe. De amint Müller testvér a nyilvános előadást tartotta november 28-án, vasárnap délután, a terem hátsó részében lévő székeken civil ruhás, államvédelmi ügynökök foglaltak helyet. Még aznap, amikor Müller testvér vacsorázott, Oldřich Skupina, a Karlovy Vary-i gyülekezet felvigyázója rátalált, és zaklatottan mondta el neki, hogy az államvédelem több testvér otthonát átkutatta, az irodalmukat pedig lefoglalta.

Müller testvér megpróbálta felhívni a prágai Bételt, de senki sem válaszolt. Nyilvánvaló, hogy ott is valami súlyos dolog történt. Müller testvér gyorsan visszatért Prágába. Ám ahogy közeledett a Bétel épületéhez, két férfit látott, akik úgy tettek, mintha munkások lennének, de figyelték a Bétel-otthont. A Bételben találkozott egy testvérrel, aki arról számolt be, hogy több államvédelmi ügynök átkutatta az egész épületet, és lepecsételte a hivatalt. Még negyvenöt perc sem telt el a megérkezése óta, és két belügyminisztériumi tisztviselő jelent meg a Bétel-otthonban. Bejelentették, hogy az épületet lefoglalják. Müller testvér tiltakozott, és hangsúlyozta, hogy a lefoglaláshoz bírósági végzésre van szükség. Miután a tisztviselők elmentek, sikerült a szülei otthonába vinnie néhány aktát, melyre az államvédelem  nem bukkant rá. De mire visszaért a Bételbe, egy államvédelmi ügynök várta az ellene és a vele lévő két testvérnő ellen szóló letartóztatási paranccsal. A Bétel-család többi tagját már letartóztatták.

Vajon ilyen gyorsan kiadtak egy bírósági végzést? Nem. Hónapokkal később, mialatt a testvéreket még őrizetben tartották, Kapinus testvér, aki a fogva tartottak között volt, kapott egy levelet. Ez tartalmazta a Belügyminisztérium 1949. április 4-i keltezésű (több mint négy hónappal a történtek után hozott) rendelkezését, mely beszünteti a Társulat tevékenységét, és lefoglalja tulajdonát.

Ennek ellenére júliusban az Állami Bíróság bizonyítékok hiányában megszüntette a bűnvádi eljárást a testvérek ellen. Kiengedték őket az előzetes letartóztatásból. Mégsem szabad emberekként jöttek el az Állami Bíróság épületéből. Két belügyminisztériumi tisztviselő megállította őket, és közölte velük, hogy a Kommunista Politikai Bizottság döntésének értelmében két évre munkatáborba küldik őket. Amit jogi úton nem tudtak megvalósítani, azt egyszerűen egy önhatalmú rendelettel elérték. Müller testvért Kladnóba szállították, ahol egy szénbányában dolgozott.

A letartóztatási hullám, mely végigsöpört az országon, sok nehézséget okozott Jehova Tanúinak. De amire a kommunista tisztviselők számítottak, az mégsem vált valóra. Amikor Müller testvér börtönben volt, ezt mondták neki: „Vágd le a fejet, s meghal a test.” Azt gondolták, hogy ő és a többi felelős testvér a „fej”; nem voltak képesek megérteni, hogy a keresztény gyülekezet igazi Feje az Úr Jézus Krisztus az égben (Ef 4:15, 16).

Az igaz imádat fennmarad

E sötét korszak nyomásának dacára az igaz imádat nem szűnt meg. A testvérek hamar megtették az első előkészületeket ahhoz, hogy továbbra is előrevigyék a Jézusról mint messiási Királyról szóló tanúskodómunkát. A prágai Josef Skohoutil így  fejti ki ezt: „Pár nappal az üldözés kezdete után meglátogatott Gros testvér, a helyi körzetfelvigyázó. Odaadta nekem tíz hírnök nevét, és azt mondta, hogy viseljek gondot róluk.” Egy ideig még próbáltak házról házra tanúskodni, de fokozatosan más módszereket sajátítottak el, hogy végezhessék a munkát.

Bár sok testvér börtönben volt, a kint lévők továbbra is összejöttek. Nyilvános termeket ugyan nem használhattak, de nagy lakásokban tartottak rövidített programú kongresszusokat. Időnként nagyobb kongresszusokat is tartottak az erdőkben. Az első ezek közül a Nejdek városához közeli Oldřichovban volt 1949-ben. A kiálló sziklákkal tarkított lejtő szolgáltatta a nézőteret a kétszáz jelenlévőnek. A közelben volt egy lakatlan ház, egy istálló és egy medence. Az istállóban felállítottak egy válaszfalat, hogy női és férfi öltözőről gondoskodjanak a keresztelkedéshez. Kitisztították a medencét, s készítettek egy falépcsőt, ami a vízbe vezetett. Harmincheten merítkeztek be ez alkalommal.

 Vajon hogyan jutottak hozzá a tanulmányozáshoz szükséges bibliai kiadványokhoz? A teplicei Vykouřil testvér rendelkezésre bocsátott egy beszámolót, mely erre is fényt derít. Ez áll benne: „1950-ben már csak hárman maradtunk Teplicében. Egy svájci testvérnőtől postán kaptunk egy francia nyelvű Őrtoronyt. Egy időre megszakadt a kapcsolat, de idővel helyreállt. Jelképes nyelvezetet használó leveleket kezdtem kapni. Ezekben a levelekben azt kérték tőlem, hogy keressek valakit, aki ismer valaki mást, aki úgyszintén ismer valakit, és így újra helyre fog állni a kapcsolat. Azok a testvérek, akik a vezetésről gondoskodtak, börtönben voltak, így hát nekünk kellett újra kiépítenünk a szervezeti kapcsolatokat. Mindenféle hivatalos megbízás nélkül tevékenykedtünk: mindenki azt tette, amit kellett. Olyan mégsem volt, hogy ne kaptuk volna meg Az Őrtoronyt.”

Jehovának az ebben az országban élő Tanúi történetében ez volt az egyik legnehezebb időszak kezdete. Csak Jehova kezének köszönhető, hogy a munka nem állt le. A sok próba ellenére inkább fokozódott.

Egy kis haladék

Az 1950-es év elején váratlanul Jehova minden Tanúját, testvéreket és testvérnőket is kiengedtek a munkatáborokból. Vajon mi várt rájuk? Müller testvér így emlékezett vissza: „Kellemes meglepetést szerzett nekem az a jó szervezettség, melyet a távollétünkben kialakítottak.” Jehova szelleme arra indította a fiatalabb testvéreket, így Jan Sebínt és Jaroslav Hálát is, hogy lelkesen vállalják a vezetést. Jaroslav apját 1948-ban letartóztatták (később pedig meghalt a börtönben), de Jaroslav példakép lett, és a bátorítás nagyszerű forrása sok testvérnek és testvérnőnek. Akik ekkor szabadultak ki, azt tapasztalták, hogy az aktív Tanúk száma az egész országban (a volt Csehszlovákiában) két év alatt 52 százalékkal nőtt, 1581-ről 2403-ra. A következő évben további 38 százalékos növekedés következett.

 Amikor 1951-ben kiadták a hatrészes, cseh nyelvű „Az Isten legyen igaz” című könyvet, ez további növekedésre adott alapot. Ez a kiadvány szolgált a házi bibliatanulmányozások alapjául. Benne volt az, amire a tanulóknak szükségük volt ahhoz, hogy jó kezdetet kapjon a Jehova szolgálatára szentelt életük.

A kommunista tisztviselők azonban nem nézték jó szemmel Jehova Tanúi tevékenységét. Az 1952-es év Jehova népe számára a kemény üldözés egy újabb, hosszan tartó időszakának a kezdetét jelentette.

Ismét a ’tüzes kemencébe’

1952. február 4-én a kora reggeli órákban Müller testvért ismét letartóztatta az államvédelem. Ez alkalommal bekötött szemmel vezették a börtönbe. Később ezt írta: „A következő 14 hónapban csak bekötött szemmel engedtek ki a magánzárkámból. A kihallgatást végző tiszt minden második nap a saját irodájába vezetett. Itt hosszú kihallgatásoknak vetettek alá, melyek során arra próbáltak rábírni, hogy valljam be: kémkedésben volt részem, és árulást követtem el. Sok-sok rendőrségi jelentést írtak, majd megsemmisítették őket, és újakat írtak. A kihallgatók mindig új módszerekhez folyamodtak abbeli erőfeszítésükben, hogy a jelentésben akár a legburkoltabban is utalhassanak a bűnösségemre. Ismételten megtagadtam, hogy aláírjam az ilyen jelentéseket. Úgy tizenhat évvel később, amikor már szabad voltam, egy belügyminisztériumi tisztviselő azt mondta nekem, hogy rajta voltam azon a listán, melyen azokat tüntették fel, akiket el kellett távolítani az útból. 1953. március 27-én bekötötték a szemem, és a Pankrác nevű városrészbe vittek bírósági tárgyalásra. Mindkét munkatársamra és rám is szörnyű lelki nyomást gyakoroltak. A tárgyalás két napig folyt. Teljesen titokban tartották. A nyilvánosság számára fenntartott helyeket csupán a Belügyminisztérium kihallgatói foglalták el.”

Mint utólag kiderült, 1952. február 4. olyan nap volt, amikor sokakat letartóztattak Csehszlovákiában. Azon a napon az  államvédelem Jehovának összesen százkilenc Tanúját tartóztatta le (száznégy testvért és öt testvérnőt).

Emílie Macíčková is azok között volt, akiket azon a napon bebörtönöztek. Ő így beszél erről: „1952. február 4-én, amikor a férjem kórházban volt, három férfi és egy nő jött az otthonomba az államvédelemtől hajnali fél négykor. Azonnal letartóztattak. Alapos házkutatást végeztek, és lefoglalták, amit találtak. Elvittek az Ostravában lévő területi rendőrkapitányságra. Már sokan voltunk ott Tanúk. Tömegesen tartóztattak le minket. Frissen meszelt, de undorító szagú, hideg cellákba zártak bennünket, hideg vizet kaptunk a mosakodáshoz, majd bezárták a vasajtókat. Mindig fekete szemüveget adtak ránk, ha elvittek bennünket valahová. Besúgókat küldtek a celláinkba, de mi semmi másról nem beszéltünk velük, csakis Isten Királyságáról. Ezek a spiclik még a Királyság-énekeinket is énekelték, és úgy tettek, mintha imádkoznának — ellenségeink ilyen messzire is elmentek abbéli erőfeszítéseikben, hogy megtörjenek bennünket, de Jehova megerősített minket!”

Szörnyű per Prágában

Olyan időszak volt ez, amikor sok politikai per folyt Csehszlovákiában. Az ilyen perek során kiszabott büntetések rendkívül szigorúak voltak — akár hosszú évekig tartó börtönbüntetés vagy halál is lehetett. Jehova Tanúi perére is ebben az időben, 1953. március 27-én és 28-án került sor. Két, zárt ajtók mögött zajló látszatpert indítottak Jehova Tanúi vezető felvigyázói ellen. A másodikat egy hónappal az első után rendezték meg. A következő ítéletek születtek: „Müller és Fogel 18 év börtönbüntetésre ítélve. Sebín, Gros és Hála vádlottak 15 évre, Nahálka 12 évre, Novák 8 évre és Porubský 5 évre. A vádlottak mindegyike tulajdonának lefoglalásával és állampolgári jogainak megvonásával sújtható.”

A nyilvánosság számára egyedül az újságok szolgáltak felvilágosítással ezekről a perekről. Vajon mi állt ezekben?  Példa erre az egyik elferdített beszámoló, mely a Rudé právo (Vörös Törvény) című kommunista napilap március 30-i számában jelent meg: „Az amerikai imperialisták a nép demokratikus Csehszlovákiája elleni gyűlöletüktől hajtva semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy munkásaink tömegeit eltérítsék a szocializmus útjáról . . . A prágai kerületi bíróság foglalkozott az amerikai imperialisták destruktív tevékenységének egyik formájával . . . Bíróság elé állították annak a vallási szektának a vezetőit, melynek hívei Jehova Tanúinak nevezik magukat. Ez a Brooklynból (USA) irányított szervezet, mely országunkban 1949 óta betiltás alatt áll destruktív céljai miatt, kozmopolita eszméket csempészett be Csehszlovákiába, melyek az igaz kereszténység égisze alatt demoralizálják munkásaink tömegeit, hogy az ország és annak törvényei elleni gyűlöletre uszítsanak, s ez a szervezet már egy végső háborúra készíti fel híveit, melyben ők játsszák majd az ötödik hadoszlop szerepét.”

A tényeknek a bírósági eljárás igazolása érdekében történő ilyen elferdítése precedenst teremtett, melyet az egész országban követtek.

Juhszerű személyekre találnak a börtönökben

Ennek ellenére még a börtönökben is volt alkalom a tanúskodásra. Találékonyságra volt szükség, de testvéreink megtalálták a módját. Voltak olyan személyek a börtönben, akik kedvezően reagáltak a bibliai igazságra. A čáslavi František Janeček is ezek közé tartozott. Így emlékszik vissza: „A háború alatt én is részt vettem az ellenállásban. 1948-ban, mivel nem értettem egyet az új formát öltött erőszakkal, és mivel nyíltan ellene voltam az igazságtalanságnak, tizenegy évi börtönbüntetésre ítéltek. A börtönben lehetett nálam Biblia, s amikor nem dolgoztunk, még tanítottam is belőle. A testvérek ezért papnak néztek. Más-más barakkban tartózkodtunk, időnként azonban éjjeliőrök voltunk a barakkon kívül; ezeket tűzőrségnek nevezték.  Az egyik éjszaka, amikor őrségben voltam, nagyon hideg volt, és az égbolt tele volt csillagokkal. A másik rab, aki szintén ekkor kezdte meg az őrszolgálatát, a szomszédos barakkok felől jött. Így szóltam hozzá:

— Szóval te is a fáraónak szolgálsz itt, hm?

— Na, és tudod-e, ki volt a fáraó? — kérdezte tőlem.

— Igen, Egyiptom ura.

— És azt tudod, hogy kit árnyékolt elő?

— Nem!

— Akkor gyere, majd én elmondom neked!

Két órát sétáltunk együtt, és nagyon jó magyarázatot kaptam tőle. Gyorsan haladtam előre. Isten szeretett engem, és látta, hogy vágyom az igazságra.” František csatlakozott Jehova Tanúihoz a Biblia tanulmányozásában, és nemsokára hetven-nyolcvan órát jelentett havonta Jehova szolgálatában.

Sokan, akik a börtönben ismerték meg az igazságot, ott is keresztelkedtek meg. Vajon hogyan? Ladislav Šmejkal, aki politikai fogolyként ismerte meg az igazságot, ilyen felvilágosítással szolgál: „Abban a bányában, ahol dolgoztunk, bejárásunk volt a hatalmas bányakompresszorok hűtőtornyaihoz. 1956 júniusában több más személlyel együtt az egyik ilyen torony víztárolójában keresztelkedtem meg. Nem volt könnyű, mivel a délutáni műszak előtti rövid szünetben kellett megtennünk. Fogtuk az alsóneműnket, elmentünk a toronyhoz, megkeresztelkedtünk, gyorsan átöltöztünk, majd pedig jelentkeztünk a munkára.” Hálásak voltak, hogy Jehova segítségével a szolgái módot találtak arra, hogy szimbolizálhassák önátadásukat Jézus Krisztus parancsának engedelmeskedve (Máté 28:19, 20).

„Szentek” a szénbányákban

A Jehova Tanúit sújtó betiltás más-más módon és különböző mértékben jutott érvényre. Nem volt mindig és mindenhol ugyanaz. A testvérek azonban minden körülmények között  lelkiismeretesen igyekeztek megtartani keresztény feddhetetlenségüket. Ezért sokakat bebörtönöztek.

Majd 1958-ban egy kormányrendelet értelmében a harminc éven aluli szénbányászokat felmentették a katonai szolgálat alól. Néhány testvér bizonyos mértékben megtartotta a szabadságát azáltal, hogy elvállalta, hogy a bányában alkalmazzák, és nem várta meg, míg letartóztatják, és börtönbüntetésre ítélik — esetleg, hogy a bányában dolgozzon (Péld 22:3). Így történt, hogy sok bányában a bérlistákra „szentek” és „papok” (ilyen elnevezéssel illették ezeket a Tanúkat) is felkerültek. S mivel egyes bányákban Jehovának sok Tanúja volt, erős gyülekezeteket kezdtek kialakítani, melyekben a testvérek szellemileg éretté váltak, és képzett szolgák lettek.

Eduard Sobička tíz évig dolgozott egy Kladno városához közeli falu, Kamenné Žehrovice bányájában. Így beszél erről: „Amennyire csak vissza tudok emlékezni, a legtöbben úgy harmincan voltak a testvérek, akik egy időben ugyanabban a bányában dolgoztak, ahol engem is alkalmaztak. Váltott műszakban dolgoztunk, és felállítottuk magunknak szabályként, hogy nem tömörülhetünk annyira össze, hogy elszigeteljük magunkat a többi bányásztól. Mégis eléggé felfigyeltek a »szentekre« — ahogyan általában hívtak minket. Gúnyoltak és bántottak, ugyanakkor titokban mégis tiszteltek bennünket.” A testvérek a bányákban megragadták a tanúskodásra nyíló lehetőségeket, s amikor érdeklődés mutatkozott, értékes bibliai kiadványokat is kölcsönadtak az illetőnek.

 Vakáció más Tanúkkal

Bár nehéz idők voltak ezek, a vakációzás is helyet kapott Jehova népének életében. Amikor gondosan megtervezték ezeket a vakációzásokat, akkor azok nemcsak a fizikai felfrissülés időszakai voltak, hanem a szellemi épüléséi is. Olyan időben, amikor az összejöveteleken a jelenlévők száma maximum tízre korlátozódott, el lehet képzelni, milyen volt, amikor Jehovának talán még harminc Tanúja is együtt lehetett egy-két hétig!

Fontos volt bölcsen megválasztani, hogy kik lesznek a meghívottak. Azok, akik a terveket készítették, arra törekedtek, hogy ne részesítsék előnyben a fiatalokat az idősebbekkel szemben, vagy a testvéreket a testvérnőkkel szemben. Erőfeszítést tettek azért, hogy több, szellemileg érett keresztény testvért is bevonjanak, akik gondoskodtak a szükséges felvigyázásról.

A legnagyobb gondot a kiegyensúlyozott szellemi programra fordították. A napi terv ilyesféle volt: reggeli ima,  napiszöveg-megbeszélés és bibliaolvasás. Voltak olyan délutánok, amikor egyórás összejöveteleket tartottak. Este is sokszor rendeztek szellemi dolgokra irányuló összejöveteleket, előre elkészített programmal. A nap többi része szabad volt. A barátok tanulmányozhattak, kirándulhattak, úszhattak és hasonló dolgokat tehettek. A szolgálatot általában a kirándulásokkal kapcsolták össze, de itt is voltak íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Próbáljunk elképzelni egy húsz főből álló kiránduló csoportot. Helybeliekkel találkoztak a falvakban, az erdőben, a mezőn. Amikor találkoztak valakivel, egy testvér vagy egy testvérnő otthagyta a csoportot, és igyekezett beszélgetést kezdeményezni. A csoport többi tagja folytatta útját.

Ezek a csoportos, örömteli vakációzások sok jót eredményeztek. Hiterősítőek voltak, és azt a célt szolgálták, hogy terjedjen a jó hír. Ezek a csoportos vakációk szerves részét alkották Jehova Tanúi modern kori történelmének ebben az országban. Jehova szolgái azonban soha nem engedhettek szellemi éberségükből.

Alattomos támadás

Sátán, az Ördög, a „hazugság atyja” igyekszik tönkretenni a bizalmat az elferdített tények által és azzal, hogy hamis színben tünteti fel Isten hű szolgáit (Ján 8:44). Ezt a taktikát alkalmazta az ókori Izráel meggyengítésére, arra hogy az első századi zsidókat Krisztus ellen fordítsa, és a korai keresztény gyülekezetet is így próbálta megbontani (4Móz 13:27—14:4; Ján 5:10–18; 3Ján 9, 10). Néhányan, akik az ő céljait szolgálják, a maguk dicsőségét keresik. Mások talán úgy érzik, jogos, amit mondanak, de keményen nyilvánítják ki véleményüket, amikor nem is ismernek minden tényt. Sátán mindezt fel tudja használni, és meg is tette ebben az országban.

Az 1950-es évek végén nehéz volt a Csehszlovákiában élő testvérek helyzete. Sokan börtönben voltak. Megszakadt a kapcsolatuk Jehova Tanúi világközpontjával. Egyesek a maguk  kezdeményezéséből olyan utasításokat adtak, melyek inkább a saját véleményüket tükrözték, mintsem hogy szilárdan a Szentíráson alapultak volna (Tit 1:9; Jak 3:1). Ennek az időszaknak szorítása némelyekből azt váltotta ki, hogy szilárdan állást foglaltak bizonyos dolgokban anélkül, hogy az összes tény birtokában lettek volna. (Vesd össze: Példabeszédek 18:13, 17.) Egyesek kezdték ’maguk után vonni a tanítványokat’ (Csel 20:30).

Müller testvér később ezt írta arról, hogy mik történtek ebben az időszakban: „1956-ban a valdicei börtönben egy nap bevittek egy irodába, ahol két férfi várt rám. Azt állították, hogy a Belügyminisztériumból jöttek. Arról próbáltak meggyőzni, hogy »enyhítenünk« kellene néhány vallási tanításunkon. Ebben nem tudtunk egyetérteni, ezért a beszélgetés rövid volt. 1957-ben két másik tisztviselő látogatott meg a Belügyminisztériumból. Ennek a háromórás beszélgetésnek teljesen más volt a hangulata. Képes voltam nyíltan elmagyarázni, milyen nézeteket vallanak, és milyen álláspontot képviselnek a Tanúk különféle kérdésekben. Érdekelte őket a katonai szolgálattal, a vértranszfúzióval, a szakszervezetekkel és még sok mással kapcsolatos álláspontunk is. A végén az egyikük ezt kérdezte tőlem:

— Müller úr, gondolja, hogy barátok lehetünk?

— Azok, akik barátok, nagyon közel vannak egymáshoz, és közösek az érdekeik. Mi, Jehova Tanúi hiszünk Istenben. Önök, a kommunisták azonban ateisták. Nem lehet közös alapunk.  Véleményem szerint mégis élhetünk és létezhetünk egymás mellett — feleltem.

— Örülök a válaszának, mert másképp nem tudtunk volna bízni Önben — mondta a tisztviselő.

Az volt az érzésem, hogy ezt az utolsó kérdést azért tették fel, hogy megállapítsák, lehet-e még köztünk jelentőségteljes párbeszéd a jövőben. Ha igen, azzal egy lépéssel közelebb kerülhetnénk a helyzetünk megoldásához.”

Ez a beszélgetés azt eredményezte, hogy valamivel nyíltabb lett a kommunikáció bizonyos testvérek és a kormányhatóságok között. Ám az akkor uralkodó légkör miatt néhány Tanú, aki tudomást szerzett ezekről a találkozásokról, úgy érezte, hogy ezek a felelős testvérek megalkudtak. Kétségtelen, hogy az így reagálók közül némelyeket az az erős vágy ösztönzött, hogy a keresztény alapelvekkel kapcsolatos bármiféle megalkuvást elkerüljék. Néhányan azonban, akik makacs természetűek voltak, nyíltan kifejezték, hogy nem bíznak azokban a testvérekben, akik kormánytisztviselőkkel beszéltek. Vajon megalapozott volt a bizalmatlanságuk?

Más tényezők is közrejátszottak. Juraj Kaminský, aki több mint ötven évig lojálisan szolgálta Jehovát, így fejti ezt ki: „Miután a felelős testvéreket és sok vént is letartóztattak, egyesek, akik vezető szerepet töltöttek be a gyülekezetekben és a körzetekben, viselkedési szabályokat kezdtek előírni a hírnököknek, és listát készítettek arról, mit tegyenek, és mit ne.” Mennyivel jobb lett volna, ha ’hitbeli engedelmességet keltenek’, ugyanúgy ahogy Pál apostol! (Róma 16:26, Csia). Mivel a törvény megkövetelte az emberektől, hogy szavazzanak, néhány Tanú elment ugyan a szavazás helyére, de lelkiismereti okokból nem dobott be szavazócédulát a politikai jelöltek választására. Mások úgy érezték, hogy ezek a személyek megalkudtak. Talán érthető, hogy néhány testvér erős ellenszenvet táplált a hatóságokkal szemben, mivel azok durván bántak keresztény testvéreikkel.  Müller testvér ezt fűzi még hozzá: „Nagyon aggasztott ez a helyzet, ezért 1957 őszén levelet írtam [a börtönből], hogy segítsek a testvéreknek helyes megvilágításban látni a dolgokat.” Az egyik bekezdés így hangzott:

„Másvalami is szívfájdalmat okoz nekem . . . Emlékeztetem a testvéreket arra, hogy az összejöveteleink a Szentírás tanulmányozására valók, és arra, hogy Jehova Tanúi oktatásban részesüljenek azért, hogy jobb és képzettebb szolgák legyenek. Teljesen elfogadhatatlan, hogy politikáról essen szó, vagy államellenes vélemények hangozzanak el az összejöveteleken, akárhol tartják is őket, és akárhányan vannak is jelen — csupán ketten vagy többen. Testvérek, tartsátok ezt észben, és ne tűrjetek meg ilyesféle fejtegetéseket! Neheztel közületek valaki is a kormányrendszerre azért, mert én és még más testvérek is börtönben vagyunk? A saját nevemben és a többi testvér nevében is arra kérlek titeket, hogy szakítsatok az ilyen érzésekkel. Ne engedjetek a haragnak és a gyűlölködésnek, hiszen mi is Isten elé tártuk ügyünket, és ti is” (Róma 12:17—13:1).

A hűséges testvérekre és testvérnőkre igazán bátorítólag hatott ez a levél. Jan Tesarz a következőket mondta: „Megkaptuk a levelét, melyet a börtönből írt 1957-ben. Semmi jele a megalkuvásnak, inkább keresztény ésszerűségre vall!” Mégsem mindenki osztotta ezt a nézetet. Müller testvér levele vita és sok spekuláció tárgya lett.

Elkülönülve a gyülekezettől

Miután 1960 májusában széles körű amnesztiát hirdettek a politikai foglyoknak, Jehova börtönben lévő Tanúi közül a legtöbben kiszabadultak. Csodálatos volt ez az érzés! A fenyegetések ellenére azonnal folytatták a jó hír prédikálását. Sokuknak Jézus Krisztus apostolainak a példája volt az elméjében, akik az őrizetből való kiszabadulás után bátorságért imádkoztak, hogy tovább prédikálhassák a szót (Csel 4:23–31). Ám újabb próbák vártak rájuk.

 A testvérek között kétkedés és bizalmatlanság ütötte fel a fejét. Amikor Müller testvér levelet küldött a testvéreknek, hogy tisztázzon bizonyos dolgokat, némelyek, akiknek határozott és bíráló véleményük volt, nem engedték, hogy a levelet felolvassák a gyülekezetekben. 1959-ben a tevékeny Tanúk száma 2105 volt Csehszlovákiában, de több mint 1000-en nem szolgáltak már egységben korábbi keresztény hittársaikkal, bár még azt állították, hogy Jehovát szolgálják. Azok, akik ezek közül az elkülönült személyek közül vezető szerepet töltöttek be, még azt is állították, hogy a brooklyni (New York) főhivatal helyeslését élvezik, és N. H. Knorrét is, aki akkor a Watch Tower Society elnöke volt.

Később más fejlemények is hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az elkülönült személyek gyanúsítsák korábbi keresztény hittársaikat. Ekkorra a csehszlovák kormánytisztviselők általában véve már megértették, hogy Jehova Tanúi nem amerikai imperialista kémek, ahogy korábban vádolták őket. Azt is tudták, hogy nem lehet megállítani Jehova Tanúi tevékenységét, és arra sem lehet rávenni őket, hogy alkudjanak meg a hitükben. Ezért a kormány, mely totalitárius kommunista rezsim volt, lépéseket tett annak érdekében, hogy párbeszédet folytasson a Tanúkkal. Ez kikényszerített párbeszéd volt. Az államvédelemnek az volt a célja, hogy biztosítsa: a vallásos érzületeket nem fogjuk felhasználni a kormányrendszer ellen, hanem ha lehet, annak támogatására. A kapcsolatteremtés sokszor olyan formát öltött, hogy Müller testvért vagy az egyik utazófelvigyázót kihallgatásra behívatták a rendőrségre. Időnként barátságosnak tűnő kávéházi beszélgetésekre is sor került.

Néhány megfigyelő, aki nem ismerte az összes tényt, úgy gondolta, hogy az ezekben a beszélgetésekben részt vevő testvérek összejátszottak az államvédelemmel. Néhány ilyen testvér nevét még egy olyan listára is felvették, melyen azokat tüntették fel, akik állítólag együttműködtek az ellenséggel, és az volt a vád ellenük, hogy módosítják a kiadásra szánt cikkeket azért, hogy megfeleljenek az államvédelem kívánságainak.

 Szeretetteljes bátorítás ’Jehova keresésére’

Knorr testvér igazán törődött az Úr munkájával és azokkal, akik igyekeztek hűségesen szolgálni Jehova szervezetével. 1961. december 7-én írt egy levelet a csehszlovák testvéreknek, melyben olyan írásszövegekre hívta fel a figyelmüket, mint a Mikeás 2:12 és a Zsoltárok 133:1. Rávilágított, hogy mi a Társulat álláspontja különféle kérdésekben, és kifejezte, hogy támogatja azokat a testvéreket, akikre felelősségeket bíztak. Ez igazából szeretetteljes bátorítás volt a testvéreknek arra, hogy ’keressék Jehovát’ — lássák tisztán, hogyan működik Jehova szelleme, hogy beteljesítse szavát, majd pedig dolgozzanak összhangban azokkal a képviselőkkel, akiket Jehova felhasznál (Zak 8:21, Komáromy). Íme, egy bekezdés ebből a levélből:

„Kedves Testvéreim: . . . A hozzám eljutott hírek szerint a csehszlovák testvérek többségükben teokratikus módon megőrzik keresztény egységüket, egyesek azonban hagyták, hogy a gyenge kapcsolattartási lehetőségek miatt a szóbeszéd és a pletyka kérdéseket vessen fel az elméjükben, aminek az lett a következménye, hogy néhányan már nem együttműködők, vagy nem adnak le szolgálati jelentést. Ez csak ahhoz vezethet, hogy ez a néhány személy boldogtalan és gondterhelt lesz, sőt már most is az. Azért írok, hogy tudassam veletek: a Társulat elismeri Adam Januška és Bohumil Müller testvért, valamint a velük együtt dolgozó testvéreket felelős keresztény felvigyázóknak Csehszlovákiában, és kérlek benneteket, hogy tartsátok emlékezetetekben Pálnak a Zsidók 13:1, 7, 17-ben található szavait. Ezek a testvérek érdeklődnek irántatok, mindenkinek próbálnak segítséget nyújtani abban, hogy hűséges maradjon Jehova Istenhez. Így hát dolgozzatok együtt velük alázatosan, és ők is együtt fognak dolgozni veletek, s mindez Jehova dicsőségére lesz.” Sajnos Adam Januškát nem sokkal e levél kézhezvétele után ki kellett közösíteni keresztényhez nem illő viselkedése miatt.

 Voltak, akik értékelték Knorr testvér levelét, de nem mindenki hagyta, hogy helyreigazítsák a benne lévő tanácsok. 1962-ben valójában csak fokozódtak a gondok. Az Őrtoronyban egy cikksorozat jelent meg, mely kifejtette, milyen felelősségeik vannak a keresztényeknek először is Isten iránt, majd pedig a világi uralkodó hatalmak, a „felső hatalmasságok” iránt, melyekre a Róma 13:1 utal. Ami ekkor megjelent, az kiigazított értelmezést mutatott be. Azok, akik bizalmatlanoknak és kritizálóknak bizonyultak, azt terjesztették, hogy a cikkeket a valóságban Müller testvér találta ki a Belügyminisztérium irányítása alatt. Mit tegyenek hát? A testvérek nem fordították minden idejüket arra, hogy igyekezzenek meggyőzni azokat, akik akkor nem akarták, hogy meggyőzzék őket; inkább arra irányították figyelmüket, hogy prédikálják a jó hírt azoknak, akik éhezik és szomjazzák az igazságosságot.

Évekkel később néhányan azok közül, akik elhagyták a szervezetet, bizonyítékát látták annak, hogy Jehova áldása nyugszik rajta, és kérték, hogy hadd térjenek vissza. Mások azonban 1989-ig elkülönültek maradtak, amikor is a Vezető Testület egy kedves levelet küldött „Azoknak, akik szeretnék egységben imádni és szolgálni Jehovát”. Ez a levél olyan próféciákra hívta fel a figyelmet, mint a Zakariás 8:20, 21 és az Ésaiás 60:22, melyek ma már beteljesedőben vannak, valamint a Máté 24:45–47-ben, az 1Korinthus 10:21, 22-ben és az Efézus 4:16-ban található szentírási tanácsokat és irányadó mértékeket is kihangsúlyozta. Később pedig részben ez állt a levélben:

„Sajnálattal halljuk, hogy mindmostanáig nem vagytok aktív közösségben azzal a teokratikus elrendezéssel és eljárásmóddal, melyet Isten népe a föld összes többi részén követ. Azért írunk, hogy arra ösztönözzünk titeket: bizonyítsátok, hogy szeretnétek együttműködni Jehova látható szervezetével, mint amely világméretű, és a ti országotokban is jelen van. Azzal mutathatjátok ki ezt az igazságosságot tükröző vágyatokat,  ha elfogadjátok azokat a testvéreket, akiket mi választottunk. Ők készek arra, hogy előkészületeket tegyenek, és elolvassák nektek ezt a levelet. Teljesen megbízhattok azokban a testvérekben, akik elmennek hozzátok, és ezzel a levéllel azonosítják magukat, mint akik tőlünk kaptak felhatalmazást. Kiváltságukban áll meghívni benneteket, hogy térjetek vissza az egy nyájba, és ne legyetek tovább elkülönültek (János 10:16).”

A Vezető Testületnek ez a tette nagyban hozzájárult ahhoz, hogy helyre lehessen hozni, ami még megmaradt, miután Sátán alattomos támadása kárt okozott a gyülekezeteknek egy olyan időszakban, amikor el voltak vágva a Jehova látható szervezetének többi részével folytatott szabad kapcsolattartástól.

Szervezés és képzés a további szolgálat érdekében

Miután a Tanúk 1960-ban kiszabadultak a börtönből, még sok tennivaló volt a jó hír prédikálásával kapcsolatban a cseh területeken. Ahhoz, hogy ezt elvégezhessék, fontos volt a jó szervezés és a megfelelő képzés. Az, hogy ezeket a célokat el tudták érni az akkor fennálló nehéz körülmények között, kielégítő bizonyítékát adta Jehova szerető védelmének és áldásának.

Nagy előrelépést jelentett a teokratikus szervezetben, hogy 1961-ben létrehozták a Királyság-szolgálati iskolát, hogy a Bibliából különleges képzést nyújtsanak az utazófelvigyázóknak és a gyülekezetszolgáknak (ma elnöklőfelvigyázóként ismertek). A prágai Karel Plzák, aki akkor körzetfelvigyázóként szolgált, még emlékszik az első osztályra. Karlovy Varyhoz közel kellett volna, hogy megtartsák. Mint kiderült, az államvédelem is tudomást szerzett a helyszínéről. Ezért az utolsó pillanatban tették meg az ahhoz szükséges előkészületeket, hogy a testvérek egy magánnyaralóban jöhessenek össze.

Akkoriban sok fiatal testvér tisztában volt Jehova szolgálatának a fontosságával. Néhányan hamar éretté váltak, és rövidesen meghívták őket, hogy fordítsák javukra a Királyság-szolgálati  iskolát. Egyikük Jaromír Leneček volt, aki tizennégy éves korában már a gyülekezeti könyvtanulmányozást vezette. Tizenhat évesen kinevezték a gyülekezetszolga segítőjének, húszéves korában pedig meghívták, hogy vegyen részt a Királyság-szolgálati iskolán. Ma már a fiókbizottság tagja.

1961-ben újabb oktatóprogram indult, mely nagymértékben elősegítette a szántóföldi szolgálat minőségi fejlődését. Tapasztalt hírnököket jelöltek ki arra, hogy képezzék a tapasztalatlanabbakat. Együtt készültek fel, és együtt munkálkodtak a szántóföldi szolgálatban. A cél az volt, hogy kellő segítséget kapjon a tanítvány, azért hogy majd ő is támogathasson másokat. Abban az időben csak kötetlen formában lehetett tanúskodni, de e képzés által sokan Jehova eredményes dicsérőivé válhattak.

A totalitárius rezsim alatt a postai küldeményeket sokszor nagy gonddal figyelte a kormány. Így hát Csehszlovákiában az utazófelvigyázók fontos összekötők lettek a teokratikus kapcsolattartásban. A körzetfelvigyázó minden egyes látogatását lelkes várakozás előzte meg. Eduard Sobička így emlékszik vissza erre: „A körzetfelvigyázónak világi munkát kellett végeznie, ezért csak minden második hétvégén tudott együtt munkálkodni a gyülekezetekkel, péntektől vasárnap estig, összesen körülbelül öt napot havonta. Azokban az országokban, ahol nincsenek jogi korlátozások, ugyanennyi időt munkálkodik a körzetfelvigyázó egy gyülekezettel hetente. Ezért egy körzet általában csak hat gyülekezetből állt.” E testvérek által fennmaradt a gyülekezetek közötti kapcsolat, őket pedig mindig megfelelőképpen tájékoztatták.

 Megfeledkeztek az elővigyázatosságról

Azokban az időszakokban, amikor a munka virágzott, könnyű volt megfeledkezni arról, hogy Jehova Tanúi még mindig betiltás alatt állnak. A felvigyázással megbízott testvéreket arra ösztönözték, hogy minden tevékenységüket elmebeli józanság jellemezze. Egyesek azonban nem voltak megelégedve az éppen alkalmazott módszerekkel. Gyorsabb eredményeket akartak.

1963-ban egy nap az egyik prágai parkban két testvér egy egész embertömeget csődített össze. Az egyik testvér felállt egy padra, és egy beszédbe kezdett. Amikor valaki a tömegből ellenvetéseknek adott hangot, a testvér az Ördög ügynökének nevezte az illetőt. Kijött a rendőrség, és igazoltatta a testvéreket, de a dolognak ezzel még nem volt vége. Ez az eset nagyszabású rendőrségi akciót váltott ki. Pár napon belül több mint száz prágai testvért és testvérnőt vettek őrizetbe. Ennek két következménye lett: bírósági tárgyalások és egy tanulság a testvéreknek. A letartóztatottak közül hat személyt bíróság elé állítottak és elítéltek.

Ez az eset nem lassította le a szolgálatot, de arra emlékeztette a testvéreket, hogy szükség van a gyakorlati bölcsességre (Péld 3:21, 22). Különösen az 1960-as évek végén volt ez fontos, amikor is felcsillant a remény arra, hogy feloldják a betiltást.

Imádati szabadság a láthatáron?

Az 1968-as évben váratlan fordulatokra került sor. Az úgynevezett reformkommunisták kerültek hatalomra, és a demokratizáláson kezdtek dolgozni. Ezeket a fordulatokat örömmel fogadta a nép, és „emberarcú szocializmusról” beszéltek.

Hogyan reagáltak Jehova Tanúi ezekre a fordulatokra? Fenntartásaik voltak. Bár a rendszer liberalizálódását örömmel fogadták annak reményében, hogy talán feloldják a betiltást, mégis kerülték az elhamarkodott lépéseket, amelyeket később megbánhattak volna. Ez bölcs eljárásnak bizonyult (Péld  2:10, 11; 9:10). A viszonylagos szabadság nyolc hónapját követően a Varsói Szerződés öt tagállamának haderői behatoltak Csehszlovákia területére. A mintegy 750 000 katona és a 6000 harckocsi véget vetett az „emberarcú szocializmusnak”. Az emberek lesújtottak voltak. Jehova Tanúinak azonban a későbbi években nagy segítséget jelentett a „prágai tavasz” idején tanúsított semleges magatartásuk, mivel az állami hatóságoknak el kellett ismerniük, hogy Jehova Tanúi nem veszélyesek a kormányra.

Meglepő módon ezek után az események után a csehszlovák állampolgároknak lehetőségük nyílt arra, hogy egy rövid ideig szabadon utazzanak Nyugat-Európába. Jehova Tanúi közül sokan kihasználták ezt a helyzetet, főleg az arra az évre tervezett „Béke a földön” nemzetközi kongresszusok miatt. Egész Csehszlovákiából úgy háromszáz testvér és testvérnő utazott Nürnbergbe (Nyugat-Németország), a legközelebbi kongresszusi városba. Ez szellemi pluszerőt töltött beléjük. Csakhogy igen hamar ismét lezárták a határokat.

Az 1970-es évek elején kezdetét vette a politikai normalizálódásnak nevezett időszak. Az 1968-as reformmozgalommal rokonszenvező személyeket módszeresen eltávolították a politikai és a kulturális életből. Ez közel harmincezer embert érintett. Az államvédelmi tisztviselőknek közel az egynegyede rokonszenvezett a reformmal, s ők el is veszítették állásukat. Egyesek szerint visszatért a sötét középkor.

Bár ez az időszak más volt, mint az 1950-es évek, az államvédelem ekkortájt is élénk figyelemmel kísérte Jehova Tanúi tevékenységét. Az ország egyes részein bebörtönözték a testvéreket. A Tanúk nem hagyták abba a prédikálást, de óvatosabbak voltak.

„Az ember létezéséből hatezer év”

1969-ben a cseh nyelvű Őrtorony folyóiratban egy cikksorozat kezdődött, mely a Life Everlasting—In Freedom of  the Sons of God (Örök élet — Isten fiainak szabadságában) című könyvön alapult. Az első fejezet „Az ember létezéséből hatezer év lezárul” című alcím alatt egy, a jubileumra és a bibliai időszámításra vonatkozó magyarázatot tartalmazott. Ez az anyag némelyekre kedvező hatást tett, ugyanakkor számos kérdést is felvetett, és sok spekuláció született a nyomán.

A csehszlovák hivatal 1972. február 22-i keltezéssel levelet küldött minden gyülekezetnek. Ez hosszasan taglalta, hogy miért ne tegyünk semmiféle határozott kijelentést Armageddon kitörésének az időpontjáról. A levél hangsúlyozta: a Társulat egyik kiadványa sem állította, hogy Armageddon egy meghatározott évben fog eljönni. A levél ezzel zárult: „Jehova Tanúi az egész világon ismerik ezeket a tényeket, senki se tegyen ezekhez személyes kijelentéseket arra vonatkozóan, hogy mi fog történni az 1975-ös év előtt vagy alatt. Az ilyen kijelentéseknek nincs szentírási alapjuk, és káros hatással lehetnek a prédikálómunkára. Így hát törekedjetek arra, hogy »mindnyájan egyképen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben« (1Kor 1:10). Arról a napról és az óráról senki sem tud (Máté 24:36).”

Ez történt

Egy rendőrségi akció keretében 1975 februárjában több testvért letartóztattak. Az év során még további letartóztatásokra került sor az ország különböző részein. A brnói Stanislav Šimek, aki előzőleg már éveket töltött börtönben, ezt mondja: „1975. szeptember 30-án letartóztattak, és mind a lakásomat, mind a munkahelyemet átkutatták. Öt zsák irodalmat foglalt le a rendőrség. Később megtudtam, hogy közel kétszáz államvédelmi ügynök vett részt az akcióban. Negyven otthont kutattak át, és fél tonna anyagot foglaltak le. Tizenhárom és tizennégy hónapig terjedő börtönbüntetésre ítéltek bennünket.”

 A házkutatások nagyon kellemetlenek voltak. A felvigyázók otthonaiban sokszor ott voltak a gyülekezeti jelentések, és ezeket nehéz volt jól elrejtve tartani. Ám nemegyszer volt rá példa, hogy Jehova megvakította azok szemét, akik ártani akartak a szolgáinak. A plzeňi Mařák testvér így emlékszik vissza: „Akkoriban szántóföld-felvigyázóként szolgáltam. Egy üvegajtós vitrinben tartottam azt a nagy borítékot, melyben a szolgálati jelentések és az adományok voltak, valamint egy lista az összes vén és kisegítőszolga nevéről. Amikor a házkutatást vezető férfi a vitrin felé közeledett, a feleségem rám nézett, és csendben Jehovához kezdett könyörögni segítségért. A férfi bámult befelé az üvegen, pontosan a nagy, szürke borítékra, de mintha vakság sújtotta volna a szemét, nem látta meg. Szívünk mélyéről megköszöntük Jehovának ezt a védelmet.”

Néha mulatságos oldalai is voltak annak, ahogyan az állami hatóságok a testvéreinkkel bántak. Michal Fazekaš, aki 1936-ban keresztelkedett meg, és többször volt börtönben, a következőket élte át: „1975-ben ismét elítéltek. Ez alkalommal feltételesen szabadlábra helyeztek. Ami azonban érdekes: ugyanabban az évben, a II. világháború végének harmincadik évfordulóján nyugdíjemelést kaptam a »Német Birodalom fegyveres erői meggyengítésének előmozdításáért« járó jutalmul, mivel keresztény semlegességem miatt koncentrációs táborba küldtek.”

Feltérképezik a gyülekezetek területeit

1976. február 1-jén egy öttagú országos bizottság alakult, hogy gondot viseljen Jehova Tanúi csehszlovákiai tevékenységére. Ondřej Kadlec, Michal Moskal, Bohumil Müller (koordinátor), Anton Murín és Eduard Sobička tartozott ebbe a bizottságba.

Később, még abban az évben Ondřej Kadlec személyesen látogatott el Jehova Tanúi finnországi fiókhivatalába. A szolgálati osztályon egy Finnországot ábrázoló térképre lett figyelmes,  melyen feltüntették a kerületeket, a körzeteket és a gyülekezetek területeit. Itthon aztán, az országos bizottság egyik találkozóján azt javasolta, hogy Csehszlovákiában is tegyék ugyanezt. Müller testvér határozottan rámutatott, hogy egy ilyen térkép gyanút keltene a kormánytisztviselőkben, s ezzel hihetetlenül nagy kárt okozna. Kadlec testvér így idézi fel a történteket: „Egyáltalán nem volt kedvem még egyszer felvetni ezt a kérdést. De csupán két hónappal később maga Müller testvér vetette fel.” Világossá vált, hogy szükség van egy ilyen intézkedésre. Ez nemsokára már minden gyülekezetet érintett.

De vajon hogyan osszák fel Csehszlovákia területét a maga 220 gyülekezetével, mely 8 kerületet és 35 körzetet alkotott? Ezzel a feladattal a prágai Jaroslav Boudnýt bízták meg. Ő így mesél erről: „Bőven volt helye az egyéni kezdeményezőkészségnek. És Müller testvérrel is csodálatos volt együtt dolgozni, mivel nagyon alaposan végezte a munkáját. Lelkesedéssel telve, és sokat imádkozva belevetettem magam a feladatomba. Ez megkívánta, hogy regisztráljuk a gyülekezeti területek határainak több ezer pontját, és sok rajzolást is igényelt.”

Más területek elérése

Miután elkészült a legelső gyülekezeti területkiutalás, azokat a gyülekezeteket, amelyek el tudtak vállalni ki nem utalt területeket, meg is kérték, hogy tegyék ezt meg. Megindító volt, hogy milyen készséggel fogadta el sok gyülekezet ezeket a ráadásként kiutalt területeket; főleg a morvaországi Ostrava környékén lévő gyülekezetek esetében volt ez így. Egyeseknek még kétszáz kilométert is kellett utazniuk, hogy elérjék a területet.

Vajon hogyan szervezték meg a munkát? A testvérek egész hétvégékre odautaztak, szombat reggel indultak, és vasárnap este tértek haza. Az autók mindig tele voltak, s a testvérek maguk fedezték a költségeiket. A hírnökök akár minden második héten megtettek ilyen utakat.

 Arra ösztönözték a hírnököket, hogy úgy viselkedjenek, mint a turisták, hagyják az autóikat a falun kívül, csak egy irányban haladjanak át a falun, barátságosan kezdeményezzenek beszélgetést, s fokozatosan váltsanak át a tanúskodásra, ha pedig ellenkezést tapasztalnának, térjenek vissza az eredeti témára, és barátságos modorban fejezzék be a beszélgetést. Egy tízéves időszak alatt szinte alig voltak nehézségek.

Néhány úttörőt, akiket a vének ajánlottak, meghatározott időtartamokra kijelöltek, hogy más területeket is elérjenek. Ahogy a korai években, úgy ekkor is általában egy vagy több hétre küldték el őket. Két testvérnőt, Marie Bambasovát és Karla Pavlíčkovát az elsők között küldték ki Prágából; ők csaknem harminc évig voltak társak. Karla a következőket idézi fel: „Marie 1975-ben nyugdíjba ment. A nyugdíjaztatása második napján már úton voltunk Morvaországba, hogy végezzük az úttörőszolgálatot. Abban az időben üldöztek bennünket, úgyhogy veszélyes is lehetett ez a szolgálat, főleg ott, ahol mi voltunk. Az osztrák határhoz közel szolgáltunk. Egy ottani testvérnőtől ilyen útbaigazítást kaptunk: »Ne vigyetek magatokkal semmilyen irodalmat. Ha elfognak benneteket, mondjátok azt nekik, hogy utazgattok, azután pedig menjetek el arról a területről, és ne gyertek vissza hozzám. Később majd utánatok küldöm a holmijaitokat.« De Jehova megáldott bennünket. Az első tapasztalatunk csodálatos volt ebben a szolgálati ágban. Minden évben végeztünk így úttörőszolgálatot, és mindig más helyre küldtek minket.”

Időnként azoknak, akik az úttörőszolgálatot végezték, még messzebb is vitt az útjuk. „Testvér! Bulgáriában nagy a szükség! Te beszélsz oroszul, s ezért alkalmas lennél erre a feladatra.” Ezt mondták egy prágai testvérnek az 1970-es évek végén. A feleségével együtt önként vállalta, hogy rendszeresen elutazik Bulgáriába, néha még évente kétszer is, és ezt tizenhárom éven át folytatta.

 Talán nem volt elég munka odahaza, hogy cseh hírnököknek kellett Bulgáriába utazniuk, sokkal nehezebb körülmények közé? Csehszlovákiában is sok volt a tennivaló, ugyanakkor az a vágy is erős volt bennük, hogy bárhol segítséget nyújtsanak, ahol csak szükséges.

Az a prágai testvér, aki részt vett ebben a tevékenységben, így beszél az akkori bolgár szántóföldről: „A bolgárok természetüknél fogva nagyon vendégszeretők. Így közel tudtunk kerülni hozzájuk. Idővel megértettük a dolgaikat. Az igazságot főleg a családtagjaikkal osztották meg. Sokukban soha fel sem merült annak gondolata, hogy az utcán odamehetnének az emberekhez. Egyszer, amikor azt a megbízatást kaptam, hogy vezessem le az Emlékünnepet Szófiában, éltem az alkalommal, hogy sok hírnök van jelen. Tapasztalatok és demonstrálások segítségével bemutattuk a hírnököknek, hogyan lehet »biztonságosabban« tanúskodni. Fontos volt, hogy ne azt mondjuk: »Tanulmányozom a Bibliát«, hanem valamilyen semleges témában kezdeményezzünk beszélgetést, és fokozatosan tereljük a Bibliára a szót. Esetleg ezt mondhattuk: »Hallottam valahol, hogy a Biblia ezt mondja . . .« A hírnökök örömmel fogadták a szolgálat végzésének ezt az új módszerét, s az Istenről szóló üzenet a közeli ismerőseik körén kívül is terjedni kezdett.”

A buzgó tevékenység nyugtalanítja a tisztviselőket

Üldözőink mindig gyorsan észrevették, ha bármiféle fokozottabb erőfeszítést tettünk a jó hír prédikálásában, még ha testvéreink igyekeztek is körültekintőek lenni. A Karlovy Varyhoz közeli Nejdekben lévő gyülekezet az egyik, mely felkeltette a politikai tisztviselők és a rendőrség figyelmét. Juraj Kaminský, aki évekig utazófelvigyázóként szolgált, ezt mondja: „Egy időben komolyan azt hitték, hogy az egész országban folyó munkát Nejdekből irányítjuk. A kommunista előkelőségek gyakran tanácskoztak arról, hogyan vessenek gátat a tevékenységünknek. Egyszer egyenesen Prágából jöttek szakértők, és  megbeszélést tartottak egy Karlovy Varyban lévő szállodában. A résztvevők között volt két kormánytisztviselő, minisztériumi képviselők és a rendőrség. Mintegy kétszázan voltak jelen.

Az előadónál az emelvényen ott volt az Igazság könyvünk. Részletekbe menően bemutatta Jehova Tanúi szervezetét, és hangsúlyozta, hogy igen alapos és jó szervezők vagyunk. Jehova Tanúit dicsérő szavainak csúcspontjaként kijelentette: »Nekünk még jobbaknak kell lennünk ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy kicsússzanak a kezünk közül!«”

Üldözést szenvednek azért, mert tisztelik Jézus Krisztust

Krisztus halála emlékünnepének az időpontját lehetetlen volt eltitkolni a kommunista rendőrség elől. Božena Pětníková, aki Prágában élt, egy ilyen alkalmat idéz fel előttünk: „Abban az időben kevés testvér volt a gyülekezetekben, ezért testvérnőket bíztak meg azzal, hogy vezessék le a magánotthonokban megtartott összejöveteleket. Legfeljebb tízen voltunk az összejövetelen. 1975-ben a csoportunk egy olyan helyen jött össze az Emlékünnepre, ahol addig még nem tartottunk összejövetelt. Úgy negyven perc elteltével az zavart meg bennünket, hogy csengettek, és hevesen dörömböltek az ajtón. A lárma nem csitult, így hát a házigazda ajtót nyitott. Három férfi lépett a szobába, kettő rendőregyenruhában volt, egy pedig civilben.

— Nézzenek oda! Pětníková asszony, nem is gondoltuk, hogy itt találjuk! Mit csinál maga itt? — kérdezte a civil ruhás férfi.

— Jézus Krisztus emlékünnepét tartjuk meg. Kérem, üljön le, és engedje meg, hogy befejezzük az ünneplést! — válaszoltam higgadtan.

Ők persze ellenkeztek. Kérték a személyi igazolványunkat, és egyenként mindenkit kihallgattak arról, hogy miért volt jelen. Majd egy idősebb testvérnőn volt a sor a kihallgatásban.  Kicsit féltem attól, hogy mit fog mondani. Válasza azonban mindannyiunknak bátorító volt:

— Jehova Tanúja vagyok, és tisztelettel adózom Jehovának — mondta.

— Örüljön, hogy olyan öreg — válaszolta a rendőr, aki meglepődött a bátorsága láttán.

Majd távozásra kényszerítettek bennünket, s az ottani rendőrségen alá kellett írnom, hogy én vezettem az Emlékünnepet.”

Tizenkét évvel később, 1987-ben az államvédelem néhol még sok testvért letartóztatott Csehországban az Emlékünnep kapcsán. Főleg az érdekelte őket, hogy hol volt az Emlékünnep, és ki vezette. Az egyik helyen az Emlékünnep befejezésekor minden jelenlévőt igazoltatott a rendőrség, az egyik testvért pedig őrizetbe vették és kihallgatták. Egy másik helyen bűncselekménnyel vádoltak három testvérnőt, és ezt azzal indokolták, hogy a testvérnők eljártak egy asszonyhoz, „és a Jehova Tanúi nevű tiltott vallási szekta irodalmát tanulmányozták”.

Egy másik testvérnőt, Miluše Pavlovát Pardubicében letöltendő börtönbüntetésre ítélték, de nem azért, mert rajtakapták valamin, hanem gyanúsítás alapján. Az ítélet hivatalos indoklása a következő volt: „A szakértői vizsgálat arra utal, hogy a vádlott tiltott irodalmat másolt és terjesztett. A fellebbviteli bíróság megerősíti az eredeti végzést, ezzel a kiegészítéssel: »Azért ítéltük el, hogy elrettentő példaként szolgáljon mind a maga, mind mások számára.«”

A szellemi táplálékról való gondoskodás

A kommunista időszakban nagy figyelmet fordítottak a tanulmányozásra szánt bibliai kiadványokról való gondoskodásra. A Tanúk általánosságban nem tudták, hogyan fordítják, nyomtatják, s aztán hogyan teszik elérhetővé ezeket. A nyilvánosság nem tudott róla, hogy kik a fordítók és a korrektorok, valamint hogy kik vesznek részt a nyomtatásban és a kötésben.

 A fordító cseh nyelven legépelte az Őrtorony-cikket, és átadta a korrektornak; legközelebb már csak akkor látta az anyagot, amikor a gyülekezeti összejöveteleken felhasználták. Így fordítottak le mindent, a könyveket és a füzeteket is. A fordítás minősége mégis viszonylag jó volt. Az Ébredjetek! folyóiratot abban az időben nem fordították.

Még a vének testülete sem tudta, hogy a saját gyülekezetéből ki vesz részt a fordításban. Időnként, amikor a pluszmunka miatt ezeknek a testvéreknek a szántóföldi szolgálatában visszaesés mutatkozott, a vének próbáltak segítséget nyújtani nekik, mivel azt hitték, hogy talán lanyhulnak szellemileg. A fordítók és a korrektorok azonban nem fedték fel, hogy milyen munkát végeznek.

Ilyen viszontagságos körülmények között egy nagyon jelentős munkára vállalkoztak: a teljes New World Translation of the Holy Scripturest lefordították cseh nyelvre. 1982 és 1986 között kinyomtatták, és öt kötetben be is kötötték itt, Csehszlovákiában. Minden Tanú-családot elláttak egy példánnyal. Hasonló módon folyt a szlovák nyelvű New World Translation készítése is, de azt csak később fejezték be.

Így nyomtatták a kiadványokat

Az 1950-es években azok a testvérek, akik nem voltak börtönben, nagy erőfeszítések árán biztosították keresztény testvéreik és testvérnőik szellemi táplálását. A betiltás elrendelése és a felelős testvérek letartóztatása után egy ideig sokszor csak egy példány volt Az Őrtoronyból, melyen több gyülekezetnek kellett osztoznia. A helyzet fokról fokra javult. Idővel már minden gyülekezetnek volt egy példánya, később pedig minden családnak is. A hírnökök jegyzeteket készítettek maguknak. Írógépük nem volt.

Juraj Kaminský (nejdeki gyülekezet) egy jellemző helyzetet vázol, mellyel a testvérek szembe találták magukat. Ezt mondja: „Amikor a testvérek végül is be tudtak szerezni egy írógépet, az  egy régi gép volt. A férfi, aki eladta nekik, a szemük láttára ásta ki egy földbe vájt gödörből. Később módot találtak rá, hogy új gépeket vásároljanak, és a képek nagyításához szükséges felszerelést is megvegyék.”

Az irodalom sokszorosításában különféle személyek vettek részt. Sok testvérnő megtanult gépelni, néhányan közülük már hetvenévesek is elmúltak. A testvéreknek még a börtönökbe is sikerült irodalmat bejuttatniuk. 1958-ban kezdték elkészíteni Az Őrtorony fényképészeti eljárással kicsinyített példányait. Az ilyen fényképmásolatokból akár hármat is elrejtettek egy darab szappanban vagy fogkrémben, és elküldték a testvéreknek a börtönbe. Ők kézzel írt másolatokat készítettek maguknak, az eredetiket pedig megsemmisítették.

Herbert Adamyt 1972-ben felkérték, hogy segítsen az irodalom sokszorosításában. Az volt a feladata, hogy koordinálja az egész Csehszlovákiát ellátó irodalom-előállítást. Így eleveníti fel ezt: „Kezdetben kézzel állították elő az irodalmat a gyülekezeti hírnökök százai. Végül pedig — éppen a kommunista rendszer bukása előtt — már volt egy modern, jól felszerelt, titkos nyomdaüzem-együttesünk, mely a sokszorosát volt képes előállítani annak az irodalommennyiségnek, amelyre az adott időben szükség volt.”

Adamy testvér a következőket meséli arról az időről, amikor az első stencilgépüket használták: „Úgy évente négyszer az egész nyomdát át kellett költöztetnünk egy előre meghatározott helyre, melyet nem lehetett egykönnyen felderíteni. A csapat mintegy tizenkétezer könyvet nyomtatott ki, állított össze, kötött be és szállított el egy-egy »akció« során. Egy akció körülbelül egy hétig tartott. A munkások hajnali négykor keltek, és sokszor éjfél után kerültek ágyba. Amikor egy akció befejeződött, az irodalomcsomagokat a legközelebbi vasútállomásra vittem. Ott átvette őket egy futár, aki akár hatszáz kilométernyire is elszállította őket.”

 Az idők folyamán a testvérek irodalom-előállító központokat építettek, melyekben titokban elkészítették saját stencilgépeiket. Összesen százhatvan ilyen gépet készítettek, s néhányat a romániai testvéreknek adtak.

Az 1980-as években a csehszlovák testvérek elkezdték használni az ofszetnyomást, mely jelentősen javította a munkájuk minőségét. Ehhez összeállították a saját ofszetnyomó gépeiket. Másfél éven belül tizenegy ilyen gépet állítottak össze, melyeknek elektronikus vezérlésű, rotációs papíradagolójuk volt. Egyetlen nyomdagép tizenegyezer jó minőségű lenyomatot tudott előállítani óránként.

Razzia két prágai nyomdában

Az államvédelemnek 1986 vége felé sikerült felderítenie és bezárnia két nyomdánkat. Miután az egyikben razziát tartottak, egy jelentés látott napvilágot a Belügyminisztérium belső közlönyében. Egy barátságos rendőr a Tanúknak is adott belőle egy példányt. Elsőként a szokásos propaganda állt benne, mely külföldi politikai mozgalmakkal igyekezett összefüggésbe hozni a Tanúkat. Majd a jelentés közölte a rendőrségi akció részleteit, és a Tanúk elleni ítéletekről is szólt. Végül meglepő módon a következőket ismerte el: „A jehovisták nagyon jól viselkednek a kívülállókkal. Segítőkészek, és keményen dolgoznak, de semmi több. Nem hajlandók rendelkezésre bocsátani magukat a szocialista brigádokban és hasonlókban. Egyetlen olyan jehovista ügyéről sem tudunk, aki lopott vagy dohányzott volna, illetve alkoholista vagy kábítószerélvező lett volna . . . Egyikük ellen sem folyt soha eljárás erkölcsi vétség vagy tulajdonjogsértés miatt. A szekta tagjai igyekeznek igazat mondani. Soha nem adják ki a többiek nevét, hanem csak »testvérként« és »testvérnőként« utalnak egymásra. Mindig csak saját magukról beszélnek, és ha felszólítják őket, hogy valamilyen konkrét információt adjanak, csendben maradnak, nemcsak akkor, amikor ők a vádlottak, hanem akkor is, ha tanúvallomást tesznek.”

 Persze az, hogy egy vagy két nyomdát bezártak, nem állította meg az Isten Királyságáról szóló hirdetőmunkát. 1987-ben további növekedésre került sor. A cseh területeken elérték a 9870-es új hírnökcsúcsot. Átlagosan 699-en vettek részt a kisegítő- vagy az általánosúttörő-szolgálatban.

Lehetővé vált a törvényes bejegyzés?

1972-ben, amikor világszerte intézkedések történtek annak érdekében, hogy Jehova Tanúi minden gyülekezetének tevékenységére a vének testülete felügyeljen, Csehszlovákiában is életbe lépett ugyanez az elrendezés. 1976-ban egy öttagú országos bizottságot jelöltek ki, hogy gondot viseljen Jehova Tanúinak az országban folyó tevékenységére.

Csakhogy sem Jehova Tanúi, sem az a társaság, mely a szükséges üzleti ügyeiket intézte, nem volt törvényesen bejegyezve, és központi hivataluk sem volt Csehszlovákiában, ahol a munkát végezhették volna. Így hát 1979 márciusában egy még el nem készült, háromszintes házat vásároltak Prágában két magánszemély nevére, akik Tanúk voltak. Tíz-tizenkét önkéntesből álló csoportok jöttek egyhetes turnusokra, hogy a házon dolgozzanak. Még Szlovákia távol eső részéből is elutaztak Prágába. Hat hónap sem telt bele, és a lakás már beköltözhető volt, egy évvel később pedig az a rész is elkészült, amely hivatalként  szolgált. Ez az épület megfelelő hivatalként szolgált egészen 1994 tavaszáig.

Az 1970-es évek végén úgy tűnt, hogy tárgyalások kezdődhetnek a törvényes bejegyzés kivívása érdekében. Ezért 1979. június 1-jén egy levelet kézbesítettek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Elnöki Tanácsának vallásügyi titkárságához. A levélben ez állt: „Szíveskedjenek megengedni, hogy a Jehova Tanúiként ismert vallási csoport érdekében megbeszélést kérjünk. Szeretnénk tájékoztatni Önöket arról, hogy bizonyos személyek, akik felelősségteljes állást töltenek be Jehova Tanúi szervezetében, szeretnék megvizsgálni Önökkel, hogy miként lehetne helyreállítani a Csehszlovák Szocialista Köztársaság jelenlegi törvényrendszerének és ennek a vallási csoportnak a kölcsönös kapcsolatát.”

Majdnem egy évre rá érkezett meg a válasz, a megbeszélésre pedig 1980. április 22-én került sor. Ezt követően egy folyamodványt nyújtottunk be a Belügyminisztériumhoz a Watch Tower Bible and Tract Society bejegyzése ügyében. Ez az alapokmány mellett még egy jól átgondolt, tizenhárom pontból álló nyilatkozatot is tartalmazott. Az ötödik pontban ez állt:

„Ha az állam elismerné Jehova Tanúit, egész gyülekezetek tartanának összejöveteleket az erre a célra kijelölt helyeken. A gyülekezeteket már nem kellene kisebb csoportokra osztani. Az összejöveteleket képzett személyek vezetnék, és ez lehetővé tenné, hogy a Watch Tower Society jobb felügyeletet tudjon gyakorolni a gyülekezetei fölött. Az állami hatóságoknak is több információ állna rendelkezésükre Jehova Tanúi gyülekezeteinek tevékenységéről. Az állam képviselői tetszés szerint ellátogathatnának a nyilvános összejövetelekre, ahol megbizonyosodhatnának arról, hogy ezek a gyülekezések veszélytelenek és hasznosak.”

Választ egyáltalán nem kaptunk.

 Egyre több kihallgatást tart az államvédelem

Az 1985-ös év hangulata arról árulkodott, hogy zavar támadt a politikai rendszerben. Ez a rendszer túl érzékeny volt mindenre, ami veszélyt jelentett a stabilitására. Emiatt gyakrabban hallgatták ki a testvéreinket. Ezekre sok esetben Prágában került sor. Számos testvért úgynevezett figyelmeztetésben részesített a rendőrfőnök. Ez felért azzal, mintha állandó megfigyelés alatt tartották volna őket.

Abban az évben a gyülekezetek öt levelet kaptak Jehova Tanúi prágai hivatalától, melyben kedvesen, mégis határozottan arra ösztönözték őket, hogy kövessék a Filippi 4:5-ben (NW) található alapelvet: „Ésszerűségetek legyen ismert minden ember előtt.”

Érdekes javaslattal áll elő az államvédelem

Majd 1988 elején az államvédelem azt javasolta, hogy a helyi felelős testvérek intézkedjenek annak érdekében, hogy a Társulat világközpontjának egyik képviselője keresse fel a Szövetségi Belügyminisztérium néhány tisztviselőjét nem hivatalos tárgyalások érdekében. A napirendi pontok között szerepelhetne „kapcsolattartásunk néhány szempontja . . . , mint amelyek előkészítik a lehetséges jövőbeli tárgyalásokat az illetékes állami tisztviselőkkel”. Ez tényleg változást jelentett.

Mielőtt ennek a találkozónak az előkészületei befejeződtek volna, Bécsben megtartották az „Isteni igazságosság” kerületkongresszust. Csehszlovák Tanúk viszonylag nagyszámú csoportja vett részt ezen, és a hatóságoknak erről teljes egészében tudomásuk volt.

Eközben fokozatosan előrehaladtak az annak érdekében tett intézkedések, hogy tárgyalásokra kerüljön sor a Társulat főhivatala személyzetének tagjai és a Belügyminisztérium magas rangú tisztviselői között. Végül 1988. december 20-án reggel megtartották a két oldal közötti találkozót a prágai Forum Hotel egyik tanácstermében. A Társulatot Milton Henschel és  Theodore Jaracz (a Vezető Testület tagjai) képviselték, valamint Willi Pohl a németországi fiókhivatalból. A Vezető Testületben szolgáló testvéreknek nem voltak nagy reményeik. Tudták, hogy türelemre és időre van szükség. Ez a találkozó mindenesetre nagy előrelépés volt, mivel kétségtelenül fontos szerepet játszott abban, ami a következő évben történt.

Úgy tervezték, hogy három lengyel városban nagyobb nemzetközi kongresszusokat tartanak. Jehova csehszlovák Tanúi is részt szerettek volna venni ezeken. A kérdést megvitatták az államvédelmi tisztviselőkkel. Mennyire fellelkesültek a testvérek, amikor engedélyt kaptak arra, hogy tízezren közülük elutazhassanak Lengyelországba! Ez a szám akkoriban Jehova csehszlovákiai Tanúinak több mint a felét jelentette. Néhányan megijedtek, amikor a Belügyminisztérium egy listát kért mindazokról, akik menni szeretnének. Akik mégis elutaztak, azokat minden várakozást felülmúlóan megerősítette a kongresszusi program — mely az „Isteni  önátadás” témáját hangsúlyozta —, a kongresszusi küldöttek lelkesedése és a lengyel Tanúk bámulatos vendégszeretete.

Istentől kapott munkánkra összpontosítunk

Később, még ugyanabban az évben (1989. november 17-én) diáklázadás tört ki Prágában. A kommunista rezsim könyörtelen erőszakhoz folyamodott: különleges rendőri alakulatokat küldött ki, hogy feloszlassa a tüntetőket a prágai Národní třídáról (Nemzeti sugárútról). Ennek a kommunista kormány elleni spontán, békés tiltakozó mozgalom lett a következménye, melyet később bársonyos forradalomnak neveztek. Ez a helyzet a túlfűtött érzelmek miatt különleges óvatosságot követelt Jehova Tanúitól, és nem volt könnyű megőrizni a keresztény semlegességet.

1989. november 22-én a prágai hivatalunk levelet küldött minden csehszlovákiai gyülekezetnek. Ennek egy részlete így hangzott: „Milyen jó, hogy a testvérek az evangéliumhirdető munkájukra összpontosítanak, és nem hagyják, hogy bármi is megzavarja őket . . . Nagyon értékeljük, hogy drága testvéreink és testvérnőink jó munkát végeznek, és körültekintőek. Szolgálatuk és annak eredményei bizonyítják, hogy Jehova ebben az országban is a Tanúival van. Nagy becsben tartjuk ezt, és azért imádkozunk Jehova Istenhez, hogy továbbra is a pártfogásának örvendhessünk. Fogadjátok szeretetünket és testvéri üdvözletünket.” Abban a szolgálati évben, mely nem sokkal ezelőtt ért véget, 11 394 volt a hírnökcsúcs a cseh területeken, ami ismét szép növekedést jelentett.

1989 végén Csehszlovákiának új kormánya lett. Országos bizottságunk azonnal keresni kezdte a módját annak, hogy Jehova Tanúit törvényesen elismerjék. A bizottság néhány tagja felkereste az Elnöki Tanácsot. Az az okmány, mely e látogatás eredményeképpen született, igen nagy jelentőségű volt ebben az időben. A következő állt ebben a dokumentumban, melyet egy felelős tisztviselő írt alá:

„A Jehova Tanúi egyház előkészítő bizottságának közlése  alapján figyelembe vesszük, hogy az egyház 1990. január 1-jével megújítja tevékenységét, melyet a náci rezsim 1939-ben félbeszakított, és amelyet 1949. április 4-én ismét betiltottak.” Ez a dokumentum a törvényes bejegyzéshez vezető első lépések közé tartozott.

Hosszú az út a bejegyzésig

Noha a kormány elismerte, hogy „a Jehova Tanúi egyház” megújítja tevékenységét, még majdnem négy év türelmes erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy a Társulatot törvényesen bejegyezzék a Cseh Köztársaságban.

1990. január 12-én egy hivatalos kérelmet nyújtottunk be Jehova Tanúi vallásszervezetének bejegyzése érdekében a Cseh Köztársaság Művelődési Minisztériumához. Az egész eljárás a Vezető Testülettel, a főhivatal jogi osztályával és a helyi ügyvédekkel szoros együttműködésben zajlott. Március 1-jén és 2-án Henschel testvér Prágába látogatott. Murín és Sobička testvér társaságában felkereste a Miniszterelnöki Hivatalt és a Művelődési Minisztériumot. Mindkét látogatásnak az volt a célja, hogy nyomatékosítsa a gyors bejegyzés ügyében tett kérésünket. Mégsem született semmi kézzelfogható eredmény, mivel a bejegyzésekre vonatkozó új törvények még nem léteztek. Ezt követően sok mindent megpróbáltunk, egyebek közt kérelmeket nyújtottunk be, és beszéltünk a miniszterelnökkel.

1992. március 19-én elfogadták az új egyházak és vallásszervezetek bejegyzésére vonatkozó törvényt. Ez kimondta, hogy a bejegyzési eljárás csak akkor indítható el, ha a vallásszervezet kérelméhez még 10 000 felnőtt követőjének az aláírását is csatolják. (Az úgynevezett hagyományos egyházakat, melyek a kommunista rezsim évtizedei alatt törvényesen működtek, automatikusan bejegyezték.) Így hát Jehova Tanúival közölték, hogy újabb kérelmet kell benyújtaniuk a kért összes adattal együtt. Majd 1993. január 1-jén, mialatt folytak a bejegyzést előkészítő intézkedések, újabb változás történt, amikor Csehszlovákia  két országra szakadt: a Cseh és a Szlovák Köztársaságra. Ám végül 1993. szeptember 1-jén, szerdán a Cseh Sajtóügynökség a következő jelentést kapta:

„Ma, 1993. szeptember 1-jén, délelőtt tíz órakor Jehova Tanúi vallásszervezetének képviselői megjelentek a Cseh Köztársaság Művelődési Minisztériumában a bejegyzéshez szükséges dokumentumokkal. Jehova Tanúi képviselői köszönetet mondtak a minisztérium tisztviselőinek, és közölték velük, hogy nem kérnek semmiféle, személyes előnyöket szolgáló pénzügyi támogatást, sem közvetlen pénzügyi segítséget az államtól. A bejegyzés a mai napon lép érvénybe.”

Erről a jelentős fejleményről beszámolt a sajtó. Néhány lapban ez csak egy rövid közlemény volt. Más újságokban olyan főcímek hívták fel a figyelmet a beszámolóra, mint például: „A jehovisták megkapták, amire vártak” és „Jehova Tanúi — elismert vallás”. Vajon ez azt jelezte, hogy véget ért Jehova Tanúi üldözése a Cseh Köztársaságban? Korántsem!

Pár napon belül kegyetlen támadó hadjárat indult a médián keresztül. Jellemző módon a Jehova Tanúi elleni támadás a vallási sajtóban kapta a legnagyobb szabadságot. Az előítélettől áthatott cikkek olyan kérdéseket tartalmaztak, melyeket a Tanúknak tettek fel a bejegyzési eljárás ideje alatt, és azt is, ahogyan az írók kiforgatták a válaszokat. Egyrészt az a vád érte a Társulat szóvivőit, hogy félrevezetik a közvéleményt, amikor azt állítják, hogy a Tanúk nem a kényszer hatására hisznek vagy gyakorolnak bizonyos dolgokat. Másrészt a válaszok szerintük a szervezet saját elveinek az elárulását jelentették.

Ez az ellenséges hadjárat egy új kor kezdetét jelezte, de nem a könyörtelen bebörtönzések korát, hanem egy olyan időszakot, amikor Jehova Tanúit nevetségessé tették. Olyan idő volt ez, amikor Jehova minden Tanújának ki kellett állnia egy másfajta támadást, mely a hitét, valamint a Jehova Istenhez és a szervezetéhez fűződő lojalitását vette célba.

 Hitből cselekszenek

Jehova Tanúi nem vártak a törvényes bejegyzés elkészültéig azzal, hogy nyilvános összejöveteleket — még nagyszabású kongresszusokat is — kezdjenek tartani Csehszlovákiában. Közölték a kormánytisztviselőkkel, hogy 1990 januárjában meg fogják újítani nyilvános tevékenységüket. Ebben a hónapban már minden gyülekezet számára előkészítettek egy különleges programot, mely a következő időszerű témát hangsúlyozta: „Az Isten parancsainak való engedelmesség haszna”. Ez lényegében egy kétórás körzetkongresszus volt. Az összejövetelek szerény méretűek voltak, és bérelt termekben tartották őket. Egy vagy két gyülekezetet hívtak egybe egy-egy helyre. Tavasszal nagyobb körzetkongresszusok is követték ezeket.

Ezekkel a kongresszusokkal minden rendben volt, így hát arra a nyárra előkészítettek egy Prágában tartandó kerületkongresszust (egy négynapos országos kongresszust). A prágai Evžen Rošický Stadiont bérelték ki erre az alkalomra, és a Vezető Testület két tagja, Henschel és Jaracz testvér szolgált a programon. A jelenlévők csúcslétszáma 23 876 volt, és 1824-en keresztelkedtek meg. A kongresszus a tiszta imádat tökéletes győzelme volt. A légkör nagyon hasonlított az elmúlt évben megrendezett lengyel kongresszusokéhoz, de ezt mégiscsak otthon tartották meg cseh és szlovák nyelven! Ez az alkalom mély érzéseket váltott ki, amelyek az örömet árasztó mosolyokban és a szívből jövő értékelés könnyeiben is tükröződtek.

Csehszlovákiában a nyilvánosság előtt negyven éven át csak suttogták a „Jehova Tanúi” szavakat. Alaptalan híresztelések terjengtek erről a csoportról, melyet sokszor csak „illegális szektának” neveztek. Most pedig mindenki jobban szemügyre vehette a Tanúkat — többek között az újságírók is. A kongresszusról szóló sajtójelentések többnyire kedvezőek voltak. Kifejezésre jutott bennük a megdöbbenés, melyet az keltett, hogy a Tanúk mi mindent tettek a stadionért a kongresszusuk előtt. Két hónapot  dolgoztak rajta: mintegy 9500 önkéntes 58 000 órát töltött azzal, hogy alaposan kitakarítson, megjavítsa a padokat és a csatornahálózatot, valamint kimeszelje az egész stadiont. A Večerní Praha (Prágai Esti Lap) című napilap egyik újságíróját ámulatba ejtették a mosolygó arcok, a Csehszlovákia minden részéről, valamint más országokból érkező emberek harmonikus egyvelege és tiszta beszéde.

Abban az évben még egy fontos esemény történt. 1990. augusztus 30-án átadták az ország első Királyság-termét, a bechyně-i gyülekezet Királyság-termét.

Mindez egy másik, valóban példátlan eseményt készített elő.

Egy felejthetetlen kongresszus

Terveket készítettek Jehova Tanúinak egy nemzetközi kongresszusára, melyet 1991. augusztus 9—11-én rendeznének meg Prágában. Az első lépés az volt, hogy kibéreljenek egy stadiont. De melyik legyen az? A világ egyik legnagyobb stadionja, a prágai Spartakiad Stadion. Mivel Jehova Tanúi még nem voltak törvényesen bejegyezve Csehszlovákiában, az egész stadiont Anton Murín mint magánszemély bérelte ki, ő volt akkoriban az országos bizottság koordinátora. Ez bátor lépés volt, mely a Jehovába vetett szilárd bizalomból fakadt, és Jehova meg is áldotta.

A szállásosztály feladata roppant nagy volt, a felvigyázásával Lubomír Müllert bízták meg. A Vezető Testületben szolgáló testvérek jól tudták, milyen fontos a megfelelő szállás. Ezért kora tavasszal Henschel és Jaracz testvér személyesen, sorra megtekintette a javasolt prágai szállodákat. Bementek a szállodai szobákba, sőt még az ágyakat is kipróbálták. Az olyan szállodák, amelyekben közösek voltak a fürdőszobák, a vécék pedig az előcsarnokban voltak, szóba sem jöhetnek, mondták. Hogy miért? Henschel testvér ilyen magyarázatot adott: „Rendes körülmények között kielégítőek lennének, mivel a vendégek más-más időben érkeznek és távoznak. A kongresszusi küldöttek  azonban nagyjából ugyanabban az időben indulnak el, és térnek is vissza. El tudjátok képzelni, milyen látványt nyújtana a mosdó? Ezt nem tehetjük meg a testvéreinkkel!” Az ottani szervezők gyakorlati képzést kaptak, amikor látták, hogy a Vezető Testület tagjai személyes érdeklődést tanúsítanak az összes kongresszusi küldött jóléte iránt.

„Az isteni szabadságot szeretők” („Szabadságszeretők”) nemzetközi kongresszuson a jelenlévők csúcslétszáma 74 587 volt. Ebből 29 119-en jöttek Csehszlovákiából, 26 716-an Németországból 12 895-en Lengyelországból. A többi 5857 küldött harminchat egyéb országból jött. Csodás volt látni a 2337 új személy megkeresztelkedését, akik közül 1760-an Csehszlovákiából, 97-en Lengyelországból, 480-an pedig Németországból jöttek.

Az egész kongresszus csúcspontja kétségkívül az volt, ami augusztus 10-én, szombaton történt. Az egész csehszlovák szektor önkéntelenül felállt, és olyan tapsviharban tört ki, mely megállás nélkül tíz teljes percen át tartott! Az arcok örömtől sugárzóak voltak. Miért is volt mindez? Albert Schroeder, a Vezető Testület tagja az előadása végén egy új, angol nyelvű könyvet mutatott be a közönségnek — ez némi csalódást okozott —, majd meglepetésükre bejelentette mind a cseh, mind a szlovák nyelvű New World Translation of the Holy Scriptures frissen kinyomtatott, egykötetes kiadásának a megjelenését! Örömkönnyek patakzottak a sok-sok kongresszusi küldött arcán.

A kongresszus nagy hatással volt a küldöttek szívére. És mit mondhatunk a sajtóról? Mint mindig, most is voltak előítélettől áthatott beszámolók, és voltak jóindulatot tükrözők is. Augusztus 12-én, hétfőn „Megtelt a Strahov” címmel a Venkov, deník českého a moravskoslezského venkova (Vidék; a cseh és a morva—sziléziai vidék napilapja) a következőkről tudósított:

„Péntektől vasárnapig Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusát rendezték meg Prágában, melyen 75 000 küldött vett részt  Európa, Amerika és Japán minden tájáról. Jehova Tanúi 1912 óta tevékenykednek Csehszlovákiában. Figyelemre méltó volt a Jehova Tanúi küldöttek előzékenysége és fegyelmezettsége. Maga a kongresszus rendezett és nagyon jól előkészített volt. Bár a szombati keresztelkedés közben eleredt az eső, a közönség mégis a helyén maradt, és nagy tapssal köszöntötte az új tagokat.”

Mindezek ellenére a törvényes bejegyzést még újabb két évig nem sikerült kivívni.

A bővítés ideje

Bár a jogi folyamat lassan haladt, a teokratikus szervezet szükségletei egyre nőttek, ahogy a tevékenysége felgyorsult ebben az országban. 1980-tól kezdve a testvérek egy háromszintes prágai házat használtak központi hivatalként, ahol korlátozottak voltak a szálláslehetőségek. Amikor 1990-től nyíltabban folytatódott a munka, ezt az épületet felújították. A lakrészeket  felszámolták, és az egész épületet irodákká alakították át. De milyen irodákká? A nagyobb szobákat fából készült válaszfalakkal kisebb munkaterületekre osztották. Ezek nemcsak irodákként szolgáltak, hanem az ott dolgozók hálószobái is voltak, így hát az ágyuk ott volt közvetlenül az íróasztaluk mellett. Több helyre volt szükség.

1993 tavaszán egy új, kilencemeletes prágai épületet adományoztak a Társulatnak, hogy a bibliai oktatás előrelendítését szolgálja. Az ország minden részéből érkező önkéntesek vettek részt a felújításában. 1994. május 28-án és 29-én megtartották az átadási programot. Jehova sok-sok Tanúja meghívást kapott, akik hosszú évekig megőrizték Jehova iránti lojalitásukat a kommunista rezsim idején. Albert Schroeder, a Vezető Testület tagja szolgált a programon, s mások is jelen voltak Ausztriából, Dániából, az Egyesült Államokból, Hollandiából, Lengyelországból, Nagy-Britanniából, Németországból, Olaszországból, Svájcból, Szlovákiából és Ukrajnából.

Amikor Csehszlovákia 1993-ban két különálló országra szakadt, még mindig egy országos bizottság szolgálta ki mindkét országot az osztrák fiókhivatal felvigyázása alatt. Csakhogy a körülmények mindkét országban változtak. A következő évben mindegyik ország számára kijelöltek egy országos bizottságot. Majd 1995. szeptember 1-jén fiókhivatal kezdte meg működését a Cseh Köztársaságban. Jan Glückseliget, Ondřej Kadlecet, Jaromír Lenečeket, Lubomír Müllert és Eduard Sobičkát nevezte ki a Vezető Testület, hogy a fiókbizottságban szolgáljon. Idővel Lubomír Müllert Oroszországba jelölték ki különleges szolgálatra, és Petr Žitníket nevezték ki a Cseh Köztársaságban működő fiókbizottság új tagjává.

„Gyorsépítési” módszerrel készülő Királyság-termek

Jehova Tanúi gyülekezeteinek összejöveteli helyekre volt szükségük. A Cseh Köztársaságban nem könnyű az ilyen  összejövetelekhez illő helyeket találni. Sok terem tulajdonosa visszautasítja, hogy bérbe adja a termét Jehova Tanúinak. Ez részben annak köszönhető, hogy régebben is, és most is megtévesztő híreket terjesztenek a Tanúkról. Így hát sok gyülekezet módot keres arra, hogy termet építsen, vagy felújítson egy régebbi épületet. Az új épületek építésében kipróbált összes módszer közül a gyorsépítési módszer mutatkozott a leghatékonyabbnak. 1993. november 20-án átadták az első olyan Királyság-termet a Cseh Köztársaságban, amely ezzel a módszerrel készült. A terem Sezimovo Ústí városában épült, és két helyi gyülekezet használja.

A Királyság-termek száma tovább nő. Az 1999. májusi helyzet szerint az egész országban lévő 242 gyülekezet 84 Királyság-termet használt, mely a Tanúk sajátja. A Cseh Köztársaságban élő testvérek és testvérnők nagyon is tudatában vannak annak, hogy a Jehovát szolgáló, más országokban élő társaik anyagi segítsége nélkül nem tudtak volna oly sok szép Királyság-termet építeni. Nemzetközi testvériségünk bőkezűsége mélységesen meghatotta a cseh testvérek szívét. Őszintén vágynak arra, hogy kifejezhessék hálájukat a más országokban élő testvéreiknek és Jehovának, aki ilyen szellemet ültet szolgái szívébe, és aki ilyen remek szervezetet hozott létre (2Kor 8:13–15).

A szabadság rejtett csapdái

A kommunizmus 1989-ben bekövetkezett bukása utáni örömmámor már régóta a múlté, és sok új nehézség jött felszínre. Egyrészt ott van az azelőtt ismeretlen lehetőség arra, hogy kemény munkával vagyonhoz lehessen jutni. Másrészt fennáll a szociális bizonytalanság, a gyorsan növekvő mértékű bűnözés, az infláció és más kedvezőtlen tényezők, melyek hatással vannak az emberi kapcsolatokra. Az életszínvonal emelkedése hozzájárul az anyagiassághoz, a versengéshez és az irigységhez. Sok városi embernek van nyaralója, ahol kedvére töltheti az idejét. Egyre többen mennek külföldre költséges vakációkra. Az újonnan  meglelt demokrácia azt a szabadságot is magával hozta, hogy bármikor bármit kritizálni lehet. Utat nyitott az erkölcstelen életstílusra ösztönző propaganda előtt. A kommunizmusban ez elképzelhetetlen volt. Az emberek nem voltak felkészülve erre, az új helyzet meglepte őket, néhányan pedig behódoltak neki.

Ez a szellem Jehova Tanúi közül is hatással volt némelyekre. Voltak, akik felhagytak Jehova szolgálatával, mivel átadták magukat az anyagias életmódnak, figyelmüket túlságosan lekötötték a társasági tevékenységek, eltértek a házasságra vonatkozó magas bibliai zsinórmértéktől, vagy mert mindent bíráltak, még Jehova teokratikus elrendezéseit is. Mások, akik úgy döntöttek, hogy a szervezetben maradnak, megpróbálták átformálni a gyülekezeteket, hogy azok az ő gondolkodásmódjukhoz idomuljanak. Ez persze feszültséget keltett, de a kitartó felvigyázók orvosolták a bajt.

Akik a mai Cseh Köztársaságban igyekeznek Istent szolgálni, azt veszik észre, hogy egy ateista és az evolúciót központba állító társadalom veszi körül őket. Olyan társadalom, melyben a vallást gyermeteg hagyománynak vagy filozófiai hóbortnak tekintik. Az ellenséges média állandóan támadja Jehova Tanúit. Ez ugyanolyan maró hitpróbákat jelent, mint amilyenekkel a náci és a kommunista börtönökben átélt tűzpróbák és az ottani visszaélések miatt kerültek szembe. Jehova Tanúi nagy többségükben az ilyen próbákkal szemben is szilárdan állnak a hitben.

Annak ellenére, ahogyan sokan viszonyulnak a vallási dolgokhoz, a Cseh Alkotmánybíróság 1999 tavaszán egy kiemelkedő jogi döntést hozott. A cseh Lidové Noviny (Népújság) című lap 1999. március 11-i számában megjelent egyik cikk a következő kijelentést tette: „A józan ész Brnóból jön” (itt van az Alkotmánybíróság székhelye). A bíróság kimondta, hogy egyetlen lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadót sem lehet  kétszer perbe fogni a katonai szolgálat megtagadása miatt. Ez Jehova Tanúi közül igen sok személynek hozott bizonyos fokú enyhülést. Ennek az ügynek a kimenetelével Jehova Tanúi sokak szerint kedvező hatással voltak a cseh jogrendszerre.

A szeretet ösztönzi őket

Jehovának a Cseh Köztársaságban élő Tanúi továbbra is megosztják embertársaikkal az Isten Királyságáról szóló jó hírt. Azt szeretnék, ha közülük még sokaknak segíthetnének megismerni szerető Istenünket, Jehovát, és értékelni azt, hogy milyen lenyűgöző módon gondoskodik mindazokról, akiknek van hitük. Ám a Tanúknak ahhoz, hogy elérjék őket, sokszor le kell győzniük az embereknek azt az érzését — melyet a gyakran ismételgetett rágalom alakított ki —, hogy Jehova Tanúi egy „veszélyes szekta”. Talán azon is felül kell kerekedniük, hogy a vallást mint egészet megvető érzések övezik; ez az ateista rezsim évtizedeinek a terméke. Vajon sikerül ezt megtenniük?

Figyelmet érdemel, hogy 1999-ben, amikor is Jehova 16 054 Tanúja 242 gyülekezetben összegyűlt, hogy megemlékezzen Jézus Krisztus haláláról, több ezren csatlakoztak hozzájuk. Az összes jelenlévő 31 435 volt.

Jehova Tanúi azt szeretnék, ha minden ilyen személynek segíthetnének abban, hogy kitartással, sikeresen fussa meg ezt a keresztény életpályát. Amellett, hogy a nyilvánosságnak prédikálnak, arra törekszenek, hogy egymásnak is segítsenek szilárdnak maradni a hitben. Jól tudják, hogy amikor Jézus napjaink eseményeit mutatta be, a következőket mondta: „Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Luk 21:19, Katolikus). Péter apostol pedig ezt írta ihletés alatt: „A vége . . . mindennek közel van. Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre” (1Pét 4:7, 8). Ez a szeretet továbbra is arra ösztönzi őket, hogy másokkal is megosszák a Biblia értékes igazságait, és megbonthatatlan keresztény egységbe tömörüljenek.

[Oldalidézet a 165. oldalon]

„Soha nem bántam meg, hogy maradtam. Idővel rájöttem, hogy itt a helyem”

[Oldalidézet a 168. oldalon]

„»Ha le akarnak lőni minden tizediket, lőjenek le mindnyájunkat!« Az egész tábor el volt ragadtatva”

[Oldalidézet a 184. oldalon]

„Gúnyoltak és bántottak, ugyanakkor titokban mégis tiszteltek bennünket”

[Oldalidézet a 187. oldalon]

„Semmi jele a megalkuvásnak, inkább keresztény ésszerűségre vall!”

[Térkép a 150. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

NÉMETORSZÁG

LENGYELORSZÁG

SZLOVÁKIA

AUSZTRIA

CSEH KÖZTÁRSASÁG

CSEHORSZÁG

Prága

Lidice

Kladno

Karlovy Vary

Most

Teplice

Liberec

MORVAORSZÁG

Brno

SZILÉZIA

 [Egész oldalas kép a 148. oldalon]

[Kép a 153. oldalon]

A drezdai Erler testvér

[Képek a 155. oldalon]

Otto Estelmann országszerte bemutatta „A teremtés története képekben” című filmet

[Kép a 157. oldalon]

Bohumil Müller

[Kép a 167. oldalon]

Božena Vodrážková egy koncentrációs táborban ismerte meg az igazságot

[Képek a 169. oldalon]

František Šnajdr és Alois Miczek — a mauthauseni koncentrációs táborba küldték őket

[Kép a 173. oldalon]

A II. világháborút követően sokan gyűltek össze a nyilvános előadásokra

[Képek a 175. oldalon]

A Bétel-család és a fiókhivatal a II. világháborút követően

[Kép a 178. oldalon]

Összejövetel az erdőben 1949-ben

[Kép a 185. oldalon]

A csoportos vakációzások alkalmat nyújtottak a szellemi épülésre

[Kép a 194. oldalon]

Jaromír Leneček, a fiókbizottság egyik tagja fiatalkora óta lelkes a szolgálatban

[Képek a 207. oldalon]

Milton Henschel, Theodore Jaracz és mások a törvényes bejegyzés érdekében tevékenykedtek

[Kép a 210. oldalon]

Cseh küldöttek az 1989-es lengyelországi kongresszuson

 [Képek a 216. oldalon]

Az 1991-es prágai nemzetközi kongresszus egyedülálló esemény volt

[Kép a 218. oldalon]

A cseh fordítói csapat

 [Kép a 223. oldalon]

A prágai fiókhivatal

[Kép a 223. oldalon]

Lent: a fiókbizottság (balról jobbra): Jan Glückselig, Jaromír Leneček, Ondřej Kadlec, Petr Žitník és Eduard Sobička