Madagaszkár

Az Afrika keleti partja mentén fekvő Madagaszkárt gyakran a Nagy vörös szigetnek hívják. Valóban nagy, a negyedik legnagyobb sziget a földön, a talaja pedig vörös színű.

Egy francia természettudós a sziget gazdag és változatos növény- és állatvilága miatt Madagaszkárt egyszer így nevezte: „az ígéret földje a természetbúvároknak.” Az itt honos virágos növények 10 000 fajának 80 százaléka sehol másutt nem található meg a földön. Egyedül orchideából közel 1000 faj él itt; az egyikük termése fontos exportcikk — ez a vanília. A szigeten lenyűgöző állatokból sincs hiány: ilyenek például a gyűrűsfarkú makik és a különféle kaméleonok, melyek kapaszkodni tudnak a farkukkal, a lábukkal pedig úgy fognak, mintha kezük lenne. A 400 kétéltű- és hüllőfaj — csupán egy tucat kivételével — kizárólag csak ezen a szigeten található meg.

Jehova szolgáinak a figyelmét azonban leginkább az emberek keltik fel. Madagaszkárnak több mint 14 000 000 lakosa van, akik körülbelül 20 etnikai csoportot alkotnak. A sziget belsejében, a felföldön élő emberek ázsiai vonásokat örököltek, világos a bőrük, és egyenes szálú, fekete a hajuk. Azt feltételezik, hogy eredetileg arról a vidékről vándoroltak ide, amelyet ma Indonéziának hívnak. A parti lakosság afrikai és arab ősök leszármazottjainak a keveréke. E vonások keveredéséből fakad, hogy az embereken nem látszik meg a kor; gyakran a szülők ugyanolyan idősnek látszanak, mint tizenéves gyermekeik.

 Madagaszkár az egyik olyan hely, ahol a legmagasabb a születési arány a világon, és az emberek 80 százaléka földművelésből él. Ez komoly áldozatokkal jár az „ígéret földjén”. Madagaszkár egykor buján tenyésző erdőségeinek több mint a felét elpusztították vagy tönkretették.

Ámde Madagaszkár továbbra is az „ígéret földjeként” virágzik. Hogyan lehetséges ez? Értékelést mutató emberekben gazdag, akiknek a szívében gyökeret vert a Királyság-igazság magja. Sokan hálásak, hogy hallották a jó hírt: „Az Úr uralkodik.” Örülnek annak, hogy uralma megvalósítja majd az emberiségnek azt, amit az emberi kormányzatok sosem voltak képesek valóra váltani (Zsolt 97:1).

Kik azok az emberek, akik valóban segítenek ezen a hatalmas szigeten élőknek, hogy megértsék, mit jelent Jehova királyi uralma? Bár a lakosság körülbelül 40 százaléka a kereszténység egyházaihoz tartozik, misszionáriusaik képtelenek voltak a madagaszkáriak szívébe vésni a keresztény életutat. Egy madagaszkári bennszülött egyszer ezt mondta: „Hadd mondjak valamit, monsieur. Minket, madagaszkáriakat, csupán beoltottak a kereszténységgel. Nincs olyan madagaszkári, egy sem, még a fejlett [európaiasodott] emberek között sem, aki egy ház építését fontolgatná, és ne kérdezne meg egy jóst arról, hogy melyik nap lenne kedvező az építkezés elkezdéséhez. A régi hiedelmek nem haltak ki.” A fennsíkokon és a hegytetőkön még most is ajánlanak fel állatáldozatokat. Az ősök imádata bevett szokás, és a kuruzslók igencsak a hatalmukban tartják az embereket. Az ember mindennapi életét, úgy tűnik, sokkal inkább a halottak, mint az élők irányítják.

Jól ismerik Isten személyes nevét

Bár a kereszténység misszionáriusainak kevéssé sikerült segíteni az embereknek, hogy keresztény életúton járjanak, mégis bizonyos értelemben ismertté tették a Jehova nevet a bibliafordításaik révén. Már 1830-ban kiadták az „Újszövetséget”, és 1835-re  a teljes Biblia kapható volt malgasz nyelven; ezzel a malgasz nyelvű Biblia lett Afrikában az egyik legrégibb, helyi nyelven készült fordítás. A malgasz Biblia protestáns változata még a Keresztény Görög Iratokban is használja a Jehova nevet, és a katolikus változatok az Iaveh formát használják a Héber Iratokban (Zsolt 83:17, 19; Máté 4:7, 10). Ennek következtében a Jehova nevet sűrűn használják a mindennapi beszédben. Ha például beülsz egy helyi taxiba, olyan bibliaverseket láthatsz kirakva malgasz nyelven, mint „Jehova az én pásztorom” (Zsolt 23:1). Láthatsz isteni nevet tartalmazó bibliaverset nagyobb méretű anyagra nyomtatva is; ezt a viseletet lambának hívják, és nők hordják.

Mégis kik segítettek az embereknek itt nem csak ismerni Isten nevét, hanem el is ismerni Jehovát mint az életük felett álló Szuverént?

A jó hír eljut a Nagy vörös szigetre

1925-ben a Bibliakutatók — ahogy akkoriban Jehova Tanúit ismerték — segíteni kezdtek a Madagaszkáron élőknek megérteni Isten Szavát. Majd 1933 szeptemberében a szigeten még inkább kiterjedt a tanúskodómunka. Két bátor férfi, akit a misszionáriusi buzgalom fűtött, Robert Nisbet és Bert McLuckie érkezett meg Dél-Afrikából Mauritius érintésével Toamasina part menti városába. Isten Királyságának a jó hírét prédikálták. Mivel Afrikában Jehova Tanúi kevesen voltak azokban a napokban, igyekeztek rövid idő alatt olyan sok emberrel megismertetni a Királyság jó hírét, amennyivel csak lehetett. Robert Nisbet így emlékszik vissza: „Francia irodalmunk gyorsan elfogyott. Néhány szóban tanúskodtunk a Királyságról, elhelyeztünk valamilyen irodalmat, majd továbbmentünk egy másik bemunkálatlan területre.”

Miután bemunkálták Toamasinát, Nisbet és McLuckie testvér a sziget belsejébe, Tananarive, a főváros felé vették az irányt. Tananarive a francia neve Antananarivónak, amely azt jelenti: ’Az ezer ember városa’. Ez a név onnan ered, hogy Andrianjaka  király körülvette a várost ezer emberrel, hogy megvédje, amikor 1607-ben kikiáltotta királysága fővárosának. Bert McLuckie elmondja benyomásait a fővárosról: „Tananarive patkó alakú város volt, a vasútállomás a félkörben fekvő hegy nyílt végében feküdt. A »patkó« belsejében volt a fő kereskedelmi központ, melyet a lakónegyed vett körül. A hegyoldalon lakóknak szó szerint lépcsők százait kellett megmászniuk, hogy elérjék otthonaikat.”

Hogyan fogadták a fővárosiak a jó hír hirdetését? Robert Nisbet elmondja: „Örömmel elfogadták a francia nyelvű irodalmat, és néhányan megrendelték az Aranykorszak (ma Ébredjetek!) folyóiratot francia nyelven. Mivel sokan tettek fel kérdéseket, elég sok emberhez mentünk vissza, hogy további beszélgetést folytassunk velük.” Nisbet testvér e szavakkal emlékszik vissza arra, mit tapasztaltak: „Lebilincselő volt látni, mennyire értelmesek az itt élő emberek.”

A két testvér azonban nehezen tudott beszélgetni az emberekkel, mivel nagyon kevesen beszéltek angolul. Mégis megpróbálták a lehető legtöbb embert elérni, míg el nem fogyott az irodalomkészletük. Bár nem hoztak létre egy csoportot vagy gyülekezetet sem egy hónapos látogatásuk során, 185 órát töltöttek azzal, hogy Jehováról beszéljenek másoknak, 214 könyvet és 828 füzetet terjesztettek el, valamint 21 folyóirat-megrendelést szereztek. Az igazság magvait elvetették, de még 22 évnek kellett eltelnie, hogy e magoknak az emberek kellő figyelmet szenteljenek, és a magvak növekedésnek induljanak és virágozzanak.

A madagaszkáriak elfogadják az igazságot

1955 októberében, a Párizsban megtartott „Győzedelmes Királyság” kongresszust követően két franciaországi különleges úttörő érkezett meg Tananarive-be Toamasina part menti városát érintve. Amikor leszálltak a vonatról, megálltak egy kicsit a pályaudvar előtt. Körbenéztek, és látták a hegyoldalra „patkó alakban” épített házak ezreit. Úgy tűnt, mintha a házak polcokon  sorakoznának a falon. A lengyel származású Adam Lisiak — aki korábban szénbányász volt — így szólt társához, Edouard Marlot-hoz: „Nézd, Edouard, ez mind a mi területünk!” Edouard erre ezt mondta: „Adam, mit keresünk mi itt? Az emberek itt műveltek; mi nem. Mihez kezdünk, Adam?” Mégis nagyszerű eredményeket értek el ezen a szigeten.

Abban az időben Madagaszkár francia gyarmat volt. Mivel Az Őrtorony Franciaországban és a francia területeken be volt tiltva, az Ébredjetek!-et kínálták fel francia nyelven, amely csak úgy volt kapható, ha megrendelték. Az első hat hónapban 1047 megrendelést szereztek. Lisiak testvér gyakran elmondta, mivel az Ébredjetek!-nek újra meg újra ugyanazt a példányát mutatta be, a folyóirat olyan lett, mint egy saláta, többé már nem lehetett elolvasni. De még így is, e salátára gyűrődött példány felmutatásával is szerzett megrendeléseket.

Lisiak és Marlot testvér nem vesztegette az időt. Bemunkálta a területet, és házi bibliatanulmányozásokat vezetett be. Csakhamar egy általános iskola ingyen a Tanúk rendelkezésére bocsátotta osztálytermét, hogy összejöveteleket tartsanak. A padok fából voltak, és minden a kisgyermekekre lett méretezve — nem volt túl kényelmes a felnőtteknek. Mégsem panaszkodott senki.

Hat hónappal később az első madagaszkári hírnök, Rabehasy Noël szántóföldi jelentést adott le. Utána más hírnökök is csatlakoztak a szántóföldi tevékenységhez. Az 1956-os szolgálati év végére egy nyolc főből álló csoport kérte, hogy megalakulhasson Jehova Tanúi tananarive-i gyülekezete. (A madagaszkári szóhasználatban a magyarhoz hasonlóan a családnév mindig az első helyen áll.)

Madagaszkáron az elsők között mutatott érdeklődést egy fiatal madagaszkári nő, akit Razanaboahangy Narcisse-nak hívtak. 1956-ban Narcisse felfigyelt arra, hogy két férfi rendszeresen elhalad az üzlet előtt, ahol dolgozott. Egy nap  az egyik férfi betért az üzletbe, és néhány szelet sonkát vásárolt. Amikor távozott, mindenki kapott egy kis traktátust malgasz nyelven — Life in a New World. „Nem érdekelt az üzenet — meséli Narcisse. — De édesanyám, mivel tudta, hogy szeretek olvasni, megrendelte nekem az Ébredjetek! folyóiratot francia nyelven, és elfogadott egy bibliatanulmányozást a számomra a megkérdezésem nélkül.” Narcisse elkezdett tanulmányozni a Tanúkkal, de azt remélte, hogy otthagyják, ha egyszer rájönnek, hogy nem igazán érdeklődik. Ám a tanultak jobban felkeltették az érdeklődését, mint azt először gondolta. Amikor megtanulta, hogy mit mond a Biblia a lélekről, és megértette, hogy az ősök imádata helytelen, felismerte, hogy az igazságot tanulmányozza.

1959-ben Razanaboahangy Narcisse kész volt arra, hogy vízben való megkeresztelkedéssel szemléltesse önátadását Jehovának. Majd belépett a teljes idejű szolgálatba. Később feleségül  ment Edouard Marlot-hoz. Teljes idejű szolgaként kiváló példát mutatott az állhatatosságban a szolgálata folyamán.

Madagaszkáron végzett különleges szolgálata végéig Antananarivo volt Lisiak testvér területe. Mindenfelé voltak újralátogatásai és tanulmányozásai. Sok ember úgy ismerte őt mint kopasz vazaha (’fehér ember’). A házigazdák gyakran épp csak a fejükre tették a kezüket, és az ember ebből megérthette, hogy Adam járt ott. Rasaona Gervais, egy testvér, aki francia nyelvű gyülekezetbe jár Antananarivóban, így emlékszik vissza: „Adam testvér nagyon türelmes, de határozott volt. Amikor tanulmányoztam, megkértem másokat, hogy mondják azt, nem vagyok otthon, de Adam újból visszatért. Kezdettől fogva meghívott az összejövetelekre, és én el is mentem. Hűséges volt Jehova szervezetéhez, és azt tanította nekem, hogy ugyanilyen szellemet fejlesszek ki magamban.”

1970-ben Lisiak és Marlot testvért átküldték a közelben fekvő francia szigetre, Réunionra. Lisiak testvér később visszatért Franciaországba, és 1988 januárjában Marseilles-ben halt meg. Edouard Marlot még mindig Réunionon él a családjával.

Több úttörő segít a munkában

Sokat tettek azért, hogy a Madagaszkáron élő emberekhez továbbra is eljusson a Királyság-üzenet. Antoine és Gilberte Branca, egy franciaországi házaspár 1957-ben érkezett, és attól kezdve Antananarivóban szolgált. Gilberte az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 24. osztályának végzőse volt, és később férje szintén részt vett a Gileádon. 1961-ben megszületett a lányuk, Anna, és azóta is megmaradtak megbízatásukban. Simone Berclaz, akivel Gilberte Svájcban tanulmányozott, szintén Madagaszkárra költözött, hogy segítsen a munkában.

1960-ban Franciaországból két másik különleges úttörő, Florent és Henriette Chabot jött Madagaszkárra, és Diégo-Suarezben (a mai Antsirananában), Madagaszkár északi részén kezdtek szolgálni. „Azokban a napokban — emlékszik vissza  Chabot testvér —, amikor az úttörők elhagyták otthonukat és családjukat, hogy távoli országokba utazzanak, sokan úgy gondolták, hogy nem térnek vissza Armageddon előtt, és végső búcsút vettek családtagjaiktól. Pontosan így éreztünk.”

Egy férfi, akivel Chabot testvér tanulmányozott, először akkor került kapcsolatba az igazsággal, amikor cukrot vásárolt. Egy kínai kereskedő, aki megrendelte az Ébredjetek!-et, arra használta a lapjait, hogy becsomagolja az áruit. Vajon kárba veszett a folyóirat? Ratsimbazafy Charles cukrot vásárolt ettől az embertől. A cukrot az egyik folyóirat utolsó oldalából összegöngyölt tölcsérben kapta. Charles elolvasta a “This Means Everlasting Life” („Az pedig az örök élet”) című könyvről szóló hirdetést, és írt a franciaországi fiókhivatalnak, hogy megkapja a könyvet. Időközben Chabot testvér találkozott vele, odaadta neki a könyvet, és bibliatanulmányozást kezdett vele. Charles gyorsan fejlődött, és kezdett eljárni az összejövetelekre.

Charles-nak azonban rendeznie kellett családi életét. Külön élt a feleségétől, és egy másik asszonnyal élt együtt, akitől gyermekei születtek. Ahhoz, hogy alkalmas legyen a keresztényi megkeresztelkedésre, törvényesítenie kellett a jelenlegi kapcsolatát (Zsid 13:4). Bár 1960-ban elkezdte a jogi eljárást, csak 1967-ben fejeződött be minden papírmunka. Ekkor viszont a diégo-suarezi városháza leégett, és Charles személyes iratai elvesztek (Préd 9:13). Elölről kellett kezdenie mindent, de ezúttal csak egy évbe telt. A hatóságokra mély benyomást tett az az elhatározása, hogy meg kíván felelni az isteni irányadó mértékeknek. Végül alkalmassá vált, hogy Királyság-hírnök legyen, és megkeresztelkedjen! Felesége szintén megkeresztelkedett. Charles vénként szolgál Diégo-Suarezben és Antananarivóban.

Küszködés a nyelvvel

1961-ben Laval és Irene Carbonneau, akik körzetmunkát végeztek Kanada francia nyelvű részén, megérkeztek Madagaszkárra  misszionáriusként. Egy földszinti lakásba költöztek, amely madagaszkári stílusban épült — kis hálószobával, kis ebédlővel, kis konyhával, kis hideg vizes fürdőszobával és egy kis zárt verandával. „A patkányoknak, egereknek és csótányoknak szabad bejárásuk volt a házba — emlékszik vissza Carbonneau testvér. — Feleségem egészen odáig jutott, hogy képes volt megismerni az egyik patkányt félig leharapott farkáról. Amikor találkozott vele, »Monsieur le Prince«-nek szólította, és udvariasan engedélyt kért, hogy elmehessen mellette.”

Mivel Laval beszélt franciául, felesége pedig tanulta a nyelvet, így tudtak beszélgetni az emberekkel. Nem így volt Raimo és Veera Kuokkanen esetében, akik Finnországból érkeztek 1962. január végén. Nem volt nehéz felismerni őket, amikor leszálltak a repülőről. Amikor elhagyták a hideg, téli Finnországot, szőrmesapkát és vastag, meleg ruhát viseltek. Persze változtatni kellett a ruházatukon ebben a trópusi forróságban. Raimo tudott angolul, viszont nem beszélt franciául. Veera egyik nyelven sem beszélt. Irene Carbonneau angolul tanította őket franciára, ezért Raimónak mindent le kellett fordítania a feleségének angolról finnre. Mivel azonban Veera svéd nyelven végezte el az iskolát, a nyelvtant svédül kellett elmagyarázni neki. Szerencsére Raimo beszélt egy kicsit svédül is. Bonyolultnak hangzik? Az is volt. De körülbelül két hónap múlva derengeni kezdett a fény. Kezdtek néhány szót felismerni franciául. Ám miután megtanulták a francia nyelvet, még meg kellett tanulniuk a malgaszt is.

 Néhány évvel később, amikor Kuokkanen testvérnek már nem állt rendelkezésére a nyelvtanára, neki kellett franciára fordítania Malcolm Vigo, egy odalátogató zónafelvigyázó szavait. Kuokkanen testvér még emlékszik arra, hogy amikor a Lukács 9:62-t idézte, nem tudta az „eke” szót franciául. Amikor megpróbálta körülírni a szót, a hallgatóság tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól, mert magyarázata sehogy sem illett arra, ahogyan Madagaszkáron a zebukkal szántanak. Egy másik alkalommal, amikor azt akarta mondani franciául, hogy Malawiban a testvérek egy mangófa alatt tartják az összejöveteleket, azt mondta, hogy a gyülekezet a fa tetején jön össze. Meg kellett tanulnia nevetni azokkal, akik egyszerűen nem tudták megállni nevetés nélkül.

Egy másik misszionárius házaspár Samuel és Thelma Gilman 1962 áprilisában érkezett az Egyesült Államokból. Sam jól emlékszik, milyen nehézségekkel került szembe, amikor beszélni akart másokkal. „Ahhoz, hogy beköltözhessünk új otthonunkba, szükségünk lett volna egy hosszú csőre a gardróbba. Ezért Kuokkanen testvérrel elmentünk a sarki vasboltba, hogy beszerezzünk egy hat méter hosszú csövet. Azt a szót használtuk, amelyet a magunkkal vitt zsebszótárból néztünk ki. Képzelhetitek azok arcát, akik ott voltak a boltban, és hallották, amint egy hat méter hosszú pipát kértünk!”

Látogatók a főhivatalból

A tengerentúlról érkezett szolgák segítségével tovább növekedett Madagaszkáron azok száma, akik hirdették, hogy „az Úr uralkodik”. Az 1959-es szolgálati évben 41 fő volt a hírnökök csúcslétszáma. Abban az évben N. H. Knorr, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke, személyesen látogatta meg Madagaszkárt, hogy buzdítsa a testvéreket.

Négy évvel később, amikor Milton Henschel, Knorr testvér titkára afrikai országokat látogatott meg, Madagaszkár megint  az útitervben szerepelt. Henschel testvér különleges figyelmet szentelt az itt szolgáló misszionáriusnak és a különleges úttörőknek. Minden jelenlévő nagyon felbuzdult. Henschel testvér tapasztalatokat osztott meg velük abból az időből, amikor úttörőszolgálatot végzett. Annak a szolgálati évnek a vége előtt Madagaszkáron a hírnökök száma meghaladta a százat.

Henschel testvér látogatását követően helyi testvéreket és testvérnőket hívtak meg, hogy különlegesúttörő-szolgálatot végezzenek. Mivel ők itt születtek, igen hatékonyan tudtak élen járni a munkában, új területeket megnyitva. Andriamoara Félix az egyik volt ebből a csoportból. Ő 1965-ben kezdte el a különlegesúttörő-szolgálatot. Azóta utazófelvigyázóként és sok éven át Bétel-családtagként szolgált Madagaszkáron. Még azután is folytatta a teljes idejű szolgálatot, hogy neki és feleségének, Honorine-nak gyermeke született. Felesége részidőben dolgozik a fiókhivatal fordítói osztályán.

Vajon Jehova szolgálata iránti buzgalmuk javukra vált a gyermekeiknek? Lányuk, Miora most már férjnél van, és férjével együtt különleges úttörőként szolgál. Fiuk, Timoty, aki még otthon él, időről időre kisegítő úttörőként szolgál.

Fiókhivatal Madagaszkáron

Amikor 1955-ben a jó hír prédikálása rendszeressé vált Madagaszkáron, a munkát a mauritiusi fiókhivatal felügyelte. 1959-től 1962-ig a francia fiókhivatal vette át a munka felvigyázását. 1963-tól kezdve azonban Madagaszkárnak saját  fiókhivatala lett. Raimo Kuokkanent nevezték ki fiókhivatal-szolgának. Eleinte egymaga képes volt elintézni a mindennapi munka nagy részét.

Kezdetben a hivatal csupán egy bérelt ház volt, amely misszionáriusotthonként is szolgált. Ám ez a ház nem volt éppen ideális. Miután a misszionáriusok beköltöztek, némelyik helyi lakos megkérdezte, hogy nem félnek-e egy olyan házban lakni, melyet kísértetek látogatnak. Annyi bizonyos, hogy furcsa dolgok történtek abban a házban. Egyszer például, amikor egy misszionárius házaspár észrevette, hogy szobájuk ajtajának a kilincse megmozdul, kinyitották az ajtót, hogy lássák, ki az, de úgy tűnt, nincs senki az előszobában. A misszionáriusok megtudták, hogy egy spiritiszta médium lakott abban a szobában. Alaposan átkutatták a helyiséget, hogy lássák, maradt-e valami ott, amit a szellemek kapcsolatfelvételre használnak. A szobájuk küszöbére szorosan oda volt szegezve egy pénzérme. Nem kis feladat volt, de a testvér eltávolította. Utána megszűntek a furcsa események.

Amikor megkérdezték a helyzetről a ház tulajdonosát, elismerte: „Igen, valóban kísértetek járnak abban a házban, de azt gondoltam, hogy mivel maguk misszionáriusok és istenfélő emberek, nem lesz okuk a félelemre.”

Malgasz nyelven készül irodalom

A prédikálószolgálat előrehaladásával több irodalomra volt szükség malgasz nyelven. 1963-ig csak néhány traktátus létezett, például a Life in a New World és a Hell-Fire—Bible Truth or Pagan Scare? Volt még ,A Királyságnak ez a jó híre’ című  füzet is, amelyet 1958-ban adtak ki. A műveltebb emberek beszéltek és olvastak franciául, ezért a hírnökök ezen a nyelven kiadott irodalmat terjesztettek. Mégis, sok olyan ember volt, aki jobban szeretett az anyanyelvén olvasni.

Amikor jóváhagyták, hogy megjelenjen Az Őrtorony malgasz nyelven, több segítségre volt szükség a fiókhivatalban. Rasoamalala Louise, egy madagaszkári testvérnő francia nyelvről fordított. Otthon végezte a munkát, és mindent kézzel írt. A fiókhivatalban Veera Kuokkanen gépelte rá a lefordított szöveget a stencillapokra, és testvérek működtették a sokszorosítógépet.

Az Őrtorony első malgasz nyelvű kiadása 1963 szeptemberében jelent meg körülbelül 600 példányban. Abban az időben havonta jelent meg a folyóirat, és csak a tanulmányozási cikkeket tartalmazta. A hírnökök el voltak ragadtatva. Több száz megrendelést szereztek az első megrendelésfelkínálási kampány során, amikor a folyóirat malgasz nyelvű kiadását használták. Néhány hónapon belül a fiókhivatal havonta 3000 példányt készített a stenciles sokszorosítógéppel. Három testvér váltott műszakban dolgozott a sokszorosítógéppel csaknem éjjel-nappal.

Az egyik testvér így emlékszik vissza: „Legalább 16 viaszbevonatú stencillapra volt szükségünk Az Őrtorony minden kiadásához. Egy folyóirat nyolc ív papírra fért rá úgy, hogy mindkét oldalára nyomtattunk. Ez azt jelentette, hogy több mint 24 000 ív papír kellett ahhoz, hogy 3000 példányt tudjunk készíteni Az Őrtoronyból. Nyolc vagy még annál is több halom  nyomtatott lap feküdt egy asztalon, és háromezerszer körbejártuk, hogy összegyűjtsük a lapokat, egyiket a másik után. Majd az íveket összekapcsoltuk. Igen, mindent kézzel csináltunk.”

Idővel a Társulat megszervezte, hogy a svájci fiókhivatal nyomtassa malgasz nyelven Az Őrtoronyt. Most Nagy-Britanniában nyomtatják félhavonta megjelenő kiadásban, 26 000 példányban. Ezt felhasználva, Jehova Tanúi Madagaszkáron ugyanabban az időben ugyanabból a szellemi táplálékból részesülnek, mint hívőtársaik az egész világon.

A fordítói munka lépésről lépésre előrehaladt. Három hónappal azután, hogy megjelent Az Őrtorony malgasz nyelven, a helyi Tanúk megkapták anyanyelvükön „Az Isten legyen igaz” című, bibliatanulmányozáshoz kiadott könyvet. Amikor Rakotomaro Justin, különleges úttörő — aki sokat segített másoknak megismerni az igazságot — megkapta, sokáig szótlanul tartotta kezében a könyvet. Majd felkiáltott: „Ó, mennyire jó Jehova, hogy ezt a könyvet adta nekünk!” Az úttörők több kartondobozzal kaptak belőle, hogy a szellemileg éhes emberek kezébe adják.

Kísérjük el a körzetfelvigyázókat!

Kezdetben csak egy gyülekezet volt az egész szigeten. De amint új misszionáriusotthonok nyíltak meg, és különleges úttörőket küldtek különböző helyekre, több gyülekezet alakult. Az 1964-es szolgálati évben két új gyülekezet jött létre. Ahhoz, hogy segítsenek a fennálló három gyülekezetnek, a fiókhivatal megszervezte, hogy egy körzetfelvigyázó, Laval Carbonneau a feleségével, Irene-nel meglátogassa őket. Vonattal utaztak. Igazi kaland volt — nagyon élvezték. Egy alkalommal például azt érezték, hogy valami csipkedi a lábukat. Egy liba akarta felhívni magára a figyelmet, amely az ülés alatt utazott.

Amikor Carbonneau-éknak el kellett hagyniuk Madagaszkárt, hogy eleget tegyenek családi felelősségeiknek, Raimo Kuokkanen folytatta a körzetmunkát. Amikor csak lehetett,  vonaton utazott a feleségével, Veerával. Két, part menti város között csónakkal közlekedtek. Időnként „taxi-brousse”-szal, azaz ’bozóttaxival’ kellett utazniuk. Ebben a járműben tizenöt embernek volt hely, de mindig túl volt terhelve. Ezek az utak kora reggeltől késő estig tartottak. Az esős évszak alatt, amikor a bozóttaxik elakadtak, Kuokkanenék repülővel utaztak. De ez egyáltalán nem volt valami osztályon felüli dolog. A helyi légitársaság régi DC—3-as repülőgépeket üzemeltetett, és a kifutópályák egyszerűen füves területek voltak. A különböző csoportoknál tett látogatások lehetőséget adtak arra, hogy kölcsönösen buzdítsák egymást szellemileg.

Kuokkanen testvér egy ideig egyszerre körzetfelvigyázóként és kerületfelvigyázóként is szolgált. A szükség úgy hozta, hogy neki kellett foglalkoznia a körzet- és a kerületmunkával kapcsolatos levelezéssel is a fiókhivatalban. De keményen dolgozott azon is, hogy helyi testvéreket képezzen ki. Idővel egy helyi különleges úttörő, Rajaobelina Célestin képesítetté vált, hogy az első madagaszkári körzetfelvigyázó legyen.

Hinduk Jehova imádatához fordulnak

Ahogy a prédikálómunka előrehaladt, mindenfajta emberrel kapcsolatba kerültek (1Tim 2:4). A misszionáriusok sok könyvet és folyóiratot helyeztek el ázsiaiaknál, akik üzleti tevékenységet folytattak a fővárosban. Egyikük volt Dirajlal Bagvandjee, egy fiatal hindu, akit Dirou néven ismertek. Amikor egy misszionárius bement az üzletébe folyóiratokkal, ő örömmel elfogadta őket. Majd, amikor nagybátyja 1963-ban meghalt, Dirou kezdett eltűnődni: Miért halnak meg az emberek, és milyen állapotban vannak a halottak? Megkérdezte magától, miért engedte meg Isten, hogy egy ilyen jó ember meghaljon. Azon is elgondolkozott, vajon van-e remény arra, hogy újra lássa azokat, akik meghaltak.

Nem sokkal ezután Simone Berclaz találkozott vele a házról házra végzett tanúskodása során. Az egyik újralátogatáson  Simone a Biblia alapján válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket Dirou a halottak állapotáról feltett, és elmagyarázta neki a feltámadás csodálatos reménységét (Préd 9:7; Csel 24:15). Dirou kezdetben összezavarodott, mert megpróbált mindent összeegyeztetni a lélekvándorlás hindu tanával. Az ilyen hit semmilyen reményt nem nyújt arra, hogy újból láthassuk elhunyt szeretteinket. Mikor azonban mindent megvizsgált, láthatta, milyen bámulatos a feltámadásról szóló bibliai reménység (Ján 5:28, 29).

Néhány hét bibliatanulmányozás után Dirou elkezdett járni minden összejövetelre. Majd ellenállás támadt, különösen édesapja és barátai részéről. Ám Dirou végül arra a következtetésre jutott, hogy „a Biblia logikus és valóban Isten Szava”. A következő évben átadta magát Jehovának, és megkeresztelkedett.

Csakhogy Dirou édesapja továbbra is ellenállt, és két protestáns lelkészt küldött, hogy meggyőzzék a fiát arról, hogy vissza kell térnie a szülei vallásához. Amikor Dirou megkérdezte őket, hogy miért nem tanították meg az édesapjának az igazságot a bűnről, a halálról és a váltságról, a lelkészek úgy érveltek, hogy az ötödik parancsolat arra utasítja az embert, hogy tisztelje apját és anyját. Dirou megkérdezte őket, hogy helyénvaló lenne-e engedelmeskednie az ötödik parancsolatnak — azaz tiszteletben tartania édesapja kívánságait —, és ezzel áthágnia Isten első törvényét — vagyis, hogy ne imádjon más isteneket. A lelkészek nem tudtak mit felelni, így hát elmentek. Utána felkeresték a fiókhivatalt, és azt kérték a Tanúktól, győzzék meg Dirou-t, hogy térjen vissza édesapja vallásához. „Amikor láttam ezt a képmutatást, a hitem még erősebbé vált” — mondja Dirou.

Édesapja ezután varázslókhoz és politikusokhoz fordult segítségért, majd megjelentetett az egyik helyi újságban egy cikket, melyben hamis vádak voltak a Tanúk ellen, és nem állt szóba többet Dirou-val. Dirou szüleinek öt fiuk és három lányuk volt, és az egész család azt gondolta, hogy Dirou vallása  szétszakítja a családi kötelékeket. Dirou mégis meg volt győződve arról, hogy elsődleges kötelessége engedelmeskedni Istennek (Márk 12:28–31).

1967 februárjában Dirou különleges úttörő lett, és a következő évben feleségül vette Simone-t. Miután arra kényszerültek, hogy 1970 júniusában elhagyják Madagaszkárt, Kenyában szolgáltak három évig, majd Indiában közel 20 évig. Dirou Indiában a fiókbizottságban szolgált.

De mi történt Dirou családjával? Az idő múltával édesapja elkezdte olvasni a Bibliát és a bibliai kiadványokat, édesanyja fogékonnyá vált a bibliai igazság befogadására, fivérei és nővérei, valamint unokaöccsei és unokahúgai pedig megkeresztelt Tanúk lettek. Összesen tizenhatan váltak Jehova imádóivá a családjából. Némelyek a madagaszkári fiókhivatalban szolgálnak; mások nemzetközi építkezési programban segédkeznek. A Bagvandjee család példa arra a kiváló gyümölcsre, amely ezen a szellemileg gyümölcsöző Nagy vörös szigeten termett.

A misszionáriusok lefektetik az alapot

A Watch Tower Society továbbra is küldött misszionáriusokat, hogy segítsenek a jó hír prédikálásában Madagaszkáron. Köztük volt Margarita Königer és Gisela Hoffmann, német testvérnők, akik 1966 márciusában jöttek. Hoffmann testvérnő elmondja benyomásait: „Madagaszkáron nyugodt légkör uralkodik, távol van az Európára és Amerikára jellemző elfoglalt és zaklatott életmódtól. Az elsők között a hatalmas aloék nyűgöztek le. Még amikor otthon laktam, virágcserépben tartottam néhány példányt, és büszke voltam, amikor elérték a tizenöt centiméteres magasságot. De itt házmagasságúakat is láttam! És amikor az első összejövetelről mentem haza este, olyan közel láttam a csillagokat, mint még soha. Itt egyszerű életet kezdtünk élni.”

A két testvérnő gyorsan felismerte, hogy a helyi lakosok nagyon barátságosak és vendégszeretők. Königer testvérnő ezt  mondta: „Úgy vettük észre, hogy az emberek igen műveltek. Még kint, a falvakban élő idős nagymamák is szerették olvasni a Bibliát és a bibliai irodalmat. Azért, hogy könyveket szerezzenek, szívesen ajánlottak fel csereüzletet. A gyermekek utánunk futottak, hogy rizst adjanak Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokért cserébe.” Ez a két testvérnő kezdte meg Brancáékkal együtt a prédikálómunkát Fianarantsoában, és megerősítette az Ambositrában levő kisebb csoportot. Mindkét város Antananarivótól délre fekszik.

Voltak még más bátor misszionáriusok is, akik új területeket nyitottak meg. Hugh Haisley és Thomas Baynes a Madagaszkár déli részén fekvő egyik part menti városban, Toliarában szolgált. A Kanadából érkezett Mary Dolinski Taolanaróban szolgált Edouard és Narcisse Marlot-val.

1961-ben, amikor az első misszionáriusokat küldték Madagaszkárra, alig több mint 75 hírnök adott le jelentést. 1970-re, közel egy évtized tanítványképzés után ezek a misszionáriusok örömmel látták, hogy elérték a 469-es hírnökcsúcsot — ez 525 százalékos növekedés volt! Sötét felhők gyülekeztek azonban a fejük fölött. Már 1967 óta nem engedték, hogy új misszionárius jöjjön Madagaszkárra.

1970. június 5-én, délután 4 órakor kitört a vihar. Az államvédelmi hatóság felkereste a fiókhivatalt, és azt mondta Samuel Gilmannek, hogy másnap minden misszionáriusnak jelentkeznie kell az államvédelmi hatóságnál. A misszionáriusok, akik akkor a fővárosban tartózkodtak — Gilman, Kuokkanen és Lisiak testvérek —, megjelentek az államvédelmi hatóság vezetője előtt. Ő néhány szóban elmondta nekik, hogy Jehova Tanúi minden misszionáriusának azonnal el kell hagynia az országot repülőn, még aznap éjjel! „Ne keressék az okát, úgysem találják meg, csak távozzanak most azonnal” — mondta nekik. Némelyikük pár napja kapott új vízumot, amely három évre szólt. Amikor megmutatták, hogy a vízumuk még  érvényes, az igazgató elkérte az útlevelüket. Ezután rápecsételte a vízumukra, hogy Annulé (érvénytelen), és azt mondta a testvéreknek, hogy most már illegálisan tartózkodnak az országban.

A misszionáriusok nem tudtak elmenni aznap éjjel. Hétfőn kora reggel mindegyikük elment a saját országa konzulátusára vagy nagykövetségére, hogy segítséget kérjen. 1970. június 20-ára, szombatra azonban mind a húsz misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. A legtöbben Kenyába mentek. Akik francia állampolgárok voltak, azok Réunionra mentek, amely francia terület. Madagaszkár minden részéről érkeztek testvérek és testvérnők, hogy búcsút vegyenek tőlük. A helyi Tanúk együtt sírtak a misszionáriusokkal. Némelyik misszionárius már évek óta Madagaszkáron élt, és ez volt az otthona.

Ameddig a misszionáriusok Madagaszkáron voltak, igyekeztek megtanítani az embereket arra, hogy építsenek ki hitet Isten Szavában, vessék bizalmukat Jehovába, és értékeljék Jézus Krisztusnak az Isten szándékában betöltött szerepét (1Kor 3:5–14). Az országból való távozása előtti utolsó összejövetelén Florent Chabot találóan ezt mondta: „Ha a misszionáriusok követőivé váltatok, akkor a távozásuk után nem lesztek képesek továbbra is Jehova Tanúi maradni. De ha Jehova Tanúi lettetek, akkor még a misszionáriusok távozása után is megmaradtok majd Jehova Tanúinak.”

A betiltás

Az Official Journal of the Malagasy Republic 1970. augusztus 8-án nyilvánosságra hozta Jehova Tanúi betiltását. Mi történik a madagaszkári Tanúkkal? Amikor feltették ezt a kérdést a belügyminiszternek, ezt mondta: „Ne aggódjanak. Miután a misszionáriusok elmennek, mi majd gondoskodunk róluk.” Majd egy olyan kézmozdulatot tett, mintha összezúzna valamit.

Szerencsére azonban nem üldözték szigorúan a helyi Tanúkat. Mégis hogyan éreztek a helyi testvérek és testvérnők,  amikor a misszionáriusok elhagyták az országot? Ravelojaona Rahantamalala, aki még kislánykorában ismerte meg a misszionáriusokat, ezt mondta: „Ahogy a misszionáriusok elmentek, sok helyi testvér elcsüggedt. Némelyek nem akarták többé Jehova Tanúiként azonosítani magukat.”

Az 1971-es szolgálati évi beszámoló azt mutatta, hogy a hírnökök száma tizenkét százalékkal csökkent. Kétségtelenül voltak olyanok, akik engedtek az emberektől való félelemnek, és már nem hirdették a jó hírt (Péld 29:25). A legtöbben azonban bizonyítékát adták annak, hogy erős a hitük. A harmadik évben pedig Madagaszkáron újból növekedés volt tapasztalható.

Kezdetben az összejöveteleket különböző helyeken tartották a testvérek otthonaiban, és három-négy család volt jelen. Az összejövetelek látogatottsága fokozatosan növekedett. Antananarivónak a Manakambahiny nevű területén élő Ravelojaona testvérnő rendelkezésre bocsátotta otthonát összejöveteli helynek. Jehovának hála, még a polgári zavargások idején sem történt semmilyen komoly incidens. „Legalább tíz gyülekezet alakult ebből a kis manakambahinyi csoportból — meséli Ravelojaona testvérnő. — Jehova a betiltás évei alatt végig megáldotta a prédikálásra és a tanítványképzésre tett erőfeszítéseinket.”

A felvigyázók kiképzést kapnak

Egy bizottságot hoztak létre, hogy segítse Jehova Tanúi helyi tevékenységét, és tartsa a kapcsolatot a Vezető Testülettel. A Madagaszkáron végzett Királyság-prédikáló munka felelőssége a helyi Tanúk vállára nehezedett. A betiltás alatt a testvérek az Ineny becenevet — jelentése: ’Mama’ — használták, ha a Társulatra utaltak. Nos, rögtön azután, hogy kihirdették a betiltást, Ineny gondoskodott a szükséges segítségről. Hogyan?

Milton Henschel a főhivatalból zónafelvigyázóként látogatást tett Madagaszkáron. Különleges elrendezéseket léptetett  életbe, hogy gondoskodjon a madagaszkári testvérek szellemi szükségleteiről. Meghívott két felelős testvért, hogy kiképzés céljából utazzon el Jehova látható szervezetének világközpontjába. A nyelvi korlátok ellenére sokat merítettek a kiképzésből, és alkalmasabbá váltak az előttük álló munkára.

Henschel testvér azt is javasolta, hogy egy madagaszkári különleges úttörő vegyen részt a Gileád Iskolán. Ez felkészítené őt, hogy még inkább élen tudjon járni a Királyság-prédikáló tevékenységben. Andriamasy Théodore-t, egy olyan fiatalembert választottak ki, aki beszélt angolul, és aki a levelek fordításában segédkezett. A Gileádon kapott kiképzésről ezt mondja: „Ez az alapos, öt hónapos bibliai oktatás jó tanulmányozási szokásokat alakított ki bennem. Amikor fél napokat a Bétel különböző osztályain dolgoztam, sok lehetőségem volt megfigyelni, hogyan működik Jehova látható szervezete. Az egyik legnagyszerűbb élmény, amelyet a Gileádon átéltem, az volt, hogy együtt lehettem felkent testvérekkel és testvérnőkkel. Sokat tanultam nagylelkűségükből, vendégszeretetükből és alázatosságukból.”

Miután Andriamasy testvér visszatért a Gileádról, a szántóföldre nevezték ki, hogy kamatoztassa a tanultakat. A kapott képzés megerősítette a hitét, és képessé tett őt arra is, hogy bátorítsa keresztény testvéreit azokban a nehéz időkben. Még mindig szolgál részidőben a fiókhivatalban, különböző beosztásokban. Nemrég új misszionáriusokat tanított a malgasz nyelvre.

 Folytatódik a szolgálat a betiltás ellenére

Jehova Tanúi visszafogottabb tevékenységet folytattak a betiltás alatt, de továbbra is végezték igaz imádatukat. Az Őrtorony mindegyik számát kivétel nélkül lefordították (És 65:13). Magánotthonokban találkoztak, hogy buzdítsák egymást (Zsid 10:23–25). A körzetfelvigyázók látogatták a gyülekezeteket; kerület- és körzetkongresszusokat szerveztek, és még nagyszabású összejöveteleket is tartottak az erdőben. Ott, a várostól távol a jelenlévők száma néha elérte az 1500 főt. 1972-ben egy irodát hoztak létre egy irodalomlerakattal együtt egy bérelt lakásban. Az akkor fennálló tizenegy gyülekezetből egy-egy felelős testvér vette át az irodalmat a lerakatban. Andriamoara testvér, aki egy ideig a lerakat felügyelésével volt megbízva, visszaemlékszik arra, hogy a testvérek nem titokban, hanem a szomszédok szeme láttára vitték el az irodalommal teli dobozokat.

A betiltás első néhány évében a Tanúk nagyon óvatosak voltak. Időnként úgy érezték, hogy rendőri felügyelet alatt állnak, és követik őket. Emiatt tanúskodásuk nagy része kötetlen formájú volt. Amikor házról házra mentek, akkor felkerestek egy házat az egyik háztömbben, majd átmentek egy újabb házba egy másik háztömbben. Az irodalmat nem aktatáskában vitték, hanem egy zacskóban vagy egy kosárban, hogy úgy tűnjön, mintha a piacra mennének. Mégis a legtöbb esetben zavartalanul tudtak bibliatanulmányozásokat vezetni. Rakotojaona testvér, aki most a fiókhivatalban szolgál a feleségével, Leával, visszaemlékszik arra, hogy amikor elkezdett tanulmányozni 1972-ben, a tanulmányozást úgy tartották, hogy nem tettek semmilyen különleges erőfeszítést a titokban tartására.

Túlzott óvatosság?

Ineny továbbra is megszervezte a zónafelvigyázók látogatását. Ezek a szeretetteljes elrendezések buzdították a testvéreket és a testvérnőket, és segítettek nekik javukra fordítani a helyzetüket. 1973-ban például, amikor André Ramseyer meglátogatta  Madagaszkárt, észrevette, hogy a testvérek túlzottan óvatosak. Andriamoara testvér visszaemlékszik arra, hogyan érvelt Ramseyer testvér: „Börtönbe került-e valaki azért, mert Jehova Tanúja? Nem. Tapasztaltok-e másfajta nehézséget? Nem. Akkor talán túl elővigyázatosak vagytok. Talán túlzott óvatosság ez? Nem szabad félnünk.” Mennyire hasznos volt ez a látogatás! Attól fogva a helyi Tanúk nyíltabban és bátrabban prédikáltak. Ennek eredményeként az 1974-es szolgálati évben 613 fővel új hírnökcsúcsot jelentettek, és ezzel 30 százalékkal meghaladták a betiltás előtt valaha feljegyzett legnagyobb hírnökcsúcsot!

A törvényes elismerés visszanyerése

1983 vége felé a testvérek — egy helyi kulturális társaság neve alatt — kérvényezték tevékenységük törvényes elismerését. 1984. február 24-én megkapták ezt az elismerést, ami azonban nem jelentette azt, hogy megszűnt Jehova Tanúi betiltása. Mégis ez az új fejlemény nagy örömet szerzett a testvéreknek. A szántóföldi szolgálat tovább nőtt, és két kiemelkedő csúcsot értek el áprilisban — 1708 hírnök adott le szántóföldi jelentést, és 8977 személy vett részt az Emlékünnepen. Így a hírnökök száma 264 százalékkal növekedett, az Emlékünnepen jelen lévők száma pedig 606 százalékkal.

Bár mint kulturális szervezetet törvényesen elismerték őket, 1993-ban a testvérek kérvényezték, hogy Jehova Tanúit törvényesen ismerjék el mint vallásszervezetet. Néhány hónappal később, 1994. október 4-én, megkapták a törvényes elismerést. Micsoda öröm volt! Most újból szabadon válhattak ismertté Jehova Tanúiként.

Több nemzetközi segítség érkezik

Még ezelőtt azonban, 1987-ben lehetővé vált, hogy a misszionáriusok visszatérjenek Madagaszkárra. 1991 szeptemberében Kuokkanenék, akik különleges úttörők voltak a finnországi Helsinkiben, visszatértek Madagaszkárra, és Kuokkanen testvért kinevezték a fiókbizottság koordinátorának. „Madagaszkár  megváltozott — mondja Kuokkanen testvér. — Némelyik testvér és testvérnő, akiket korábban ismertünk, még mindig itt volt, de sokan már nem voltak közöttünk. A hírnökök többsége új volt az igazságban.” Rengeteg irodai munkát kellett elvégezni. Mégis, milyen öröm volt látni 1991 augusztusában a 4005 fős, új hírnökcsúcsot!

Dirajlal Bagvandjee és felesége, Simone, akiket 1970-ben másokkal együtt kitoloncoltak, szintén meghívást kaptak, hogy térjenek vissza Madagaszkárra. Mivel Bagvandjee testvérnek erőssége az ügyintézés, segít a fiókhivatalnak megszerezni engedélyeket, vámpapírokat és más hivatalos iratokat. 1992 óta a madagaszkári fiókbizottság tagjaként szolgál. A tisztviselők gyakran elcsodálkoznak, amikor egy indiai, aki korábban hindu volt, Jehováról, Jézus Krisztusról és Isten Királyságáról beszél.

Az új fiókhivatali létesítmény

Amióta 1963 szeptemberében megalakult a fiókhivatal, különféle helyeken használtak létesítményeket. 1972-től 1987-ig egy lakás elég volt ahhoz, hogy helyet biztosítson egy irodának és egy irodalomlerakatnak. Majd egy nagyobb házat béreltek. Azokban az években, mivel a fiókbizottság tagjainak gondoskodniuk kellett a családjukról, a munka nagy részét otthon végezték.

Ahogy azonban a bibliai oktatás kiterjedt Madagaszkáron, a munka elvégzéséhez alkalmasabb létesítményre volt szükség. Vettek egy ingatlant mintegy öt kilométerre az Ivatói nemzetközi repülőtértől. Három évvel később, 1993 áprilisában építkezés kezdődött a tengerentúlról érkezett testvérek segítségével. Egy építkezési munkában igen tapasztalt kanadai testvér, Walter Elkow jött, hogy felügyelje ezt a harminc hónapig tartó építkezést. Más nemzetközi szolgák jöttek utána, és sok nemzetközi önkéntes utazott ide a saját pénzén, hogy segítsen az építkezésen legalább három hónapig. Amikor a legtöbben voltak, akkor az építkezési csapat 110 nemzetközi és helyi munkásból állt. Hétvégenként  az önkéntesek száma megnőtt, mivel a helyi gyülekezetekből is kapcsolódtak be testvérek és testvérnők a munkába.

A buzdítás kölcsönös volt. Bár sok nemzetközi munkás nem beszélte a helyi nyelvet, ezek az érett testvérek és testvérnők kiváló példát mutattak a szántóföldi szolgálatban. Például David Smith, aki körülbelül két évig segített mint nehézgépszerelő, nem beszélt malgasz nyelven, de tudta, hogy Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok malgasz nyelvű példányai jól tudnak tanúskodni. Így hát barátságosan mosolyogva állt az utcán egyik kezében a folyóiratokkal, míg a másikkal felmutatta az ajánlott hozzájárulás értékét. Egy nap nyolcvan folyóiratot helyezett el.

A kiváló, új fiókhivatali létesítmény valóban Jehova ajándéka! Amikor 1996. december 7-én átadták a fiókhivatalt, 668 régóta hűséges Tanút hívtak meg a programra. Milyen boldog esemény volt! Majd másnap 7785 fő vett részt a különleges előadáson, amelyet egy Gileada nevű nyílt területen tartottak meg. Miért ott? Ezt a fiókhivataltól körülbelül hat kilométerre levő területet azért vásárolták meg, hogy kongresszusi termet építhessenek. Micsoda látvány — egy domboldal tele testvérekkel és testvérnőkkel a legszebb ruhájukban és színes napernyővel, hogy védjék magukat a napsugaraktól!

A teljes idejű szolgák növekvő tábora

Mióta az 1960-as években az első madagaszkári úttörők elkezdték szolgálatukat, ezeknek a szorgalmas munkásoknak a tábora évről évre egyfolytában növekedett. Madagaszkáron most majdnem minden hatodik Királyság-hirdető úttörőszolgálatot végez. Sok fiatal testvér és testvérnő választotta ezt életpályájának. Azért, hogy megerősödjenek az úttörők, 1979-ben bevezették Madagaszkáron az úttörőszolgálati iskolát, ahogy más országokban is. Andriamasy Théodore és Andriamoara Félix lettek az oktatók; ők már hosszú évek óta a teljes idejű szolgálatban voltak. Azóta úttörők százai merítettek hasznot ebből az átfogó képzést nyújtó tanfolyamból.

 Az egyik téma, amelyet alaposan megvizsgáltak az iskolán, a mások iránti személyes érdeklődés kimutatása. Sok úttörő valóban a szívébe véste ezt. Például, amikor 1998-ban Randriamampianina Niaina és felesége, Veroniaina a keleti parton fekvő Soanierana-Ivongo nevű kisvárosba kapták a megbízatásukat, észrevették, hogy szükség van arra, hogy személyes érdeklődést mutassanak. Annak az asszonynak, akinek a házában laktak, volt egy fia, aki gyermekbénulás miatt mozgásképtelenné vált. A különleges úttörők időt fordítottak arra, hogy megosszák a fiúval a Biblia értékes ígéreteit, melyek az Isten új világában való életről szólnak. A fiatalember örömmel tanulmányozta a Bibliát Niaina-nal és Veroniaina-nal. Családjának azonban ez nem tetszett. Az anya még azt is mondta a különleges úttörőknek, hogy mondják azt a fiának, nincs többé idejük tanulmányozni vele. De természetesen ezt nem tették. A fiatalember szeretete Jehova és útjai iránt gyorsan növekedett. Nyolc hónapon belül megkeresztelkedett. Ekkor felszólították az úttörőket, hogy költözzenek el a házból.

Vajon többé nem mutattak személyes érdeklődést e fiatalember iránt? Dehogynem. Tolószéke nagyon rossz állapotban volt — és mostanra már teljesen tönkrement. Bár megérkezett már számára egy új, korábbi egyháza nem adta neki oda, mert megváltoztatta a vallását. Így hát a gyülekezetben levő testvérek segítenek ennek a mozgássérült testvérnek eljutni az összejövetelekre.

Az elmúlt években a Társulat ideiglenes különleges úttörőket küldött ki nem utalt területekre, hogy több embernek adjon lehetőséget arra, hogy javára fordítsa a Királyság-üzenetet. 1997 novemberében két testvért küldtek egy Mahaditra nevű kisvárosba, ahol csak egy hírnök élt. Csodálatos módon a következő év októberében, egy 14 hírnökből álló gyülekezet alakult. A két ideiglenes különleges úttörő most már nem ideiglenes, hanem állandó különleges úttörő abban a városban.

 1996 júniusában két másik testvér ment egy Mahasoabe nevű kisvárosba, amely még érintetlen terület volt. Nem tudták elhagyni a területet három hónap után, ahogy tervezték — az emberek könyörögtek nekik, hogy maradjanak. Hat hónappal később egy elszigetelt csoport jött létre, és három hónappal később, a csoport gyülekezetté alakult öt hírnökkel és két általános úttörővel. A két, eredetileg „ideiglenes” különleges úttörő még mindig a gyülekezettel van, és jól gondoskodnak a testvérekről. Számos ki nem utalt területen hasonló eredmények születtek.

A misszionáriusok újabb hulláma

Madagaszkár gyümölcsöző terület. Több mint 20 000 házi bibliatanulmányozást vezetnek — ami hírnökönként több mint kettőt jelent. A Gileád Iskola németországi kihelyezett tagozatáról hat misszionáriust küldtek 1993-ban Madagaszkárra, hogy  segítsenek a munkában. Misszionáriusotthon nyílt Toamasinában, Madagaszkár második legnagyobb városában, amely a keleti parton fekszik. A Seychelle-szigeteken szolgáló Daniel és Hélène Kmitát, akik tapasztalt misszionáriusok, újból kinevezték a Nagy vörös szigetre. Kanada francia nyelvű részéről öt általánosúttörő-szolgálatot végző házaspár is önkéntesen jelentkezett, hogy itt szolgáljon. Ivan Teyssier, egy francia misszionárius, aki már hosszú évek óta Paraguayban szolgál, azért jött, hogy segítsen a fiókhivatalban végzett munkában. Dante és Christina Bonetti, akik nemzetközi szolgákként voltak Madagaszkáron a fiókhivatal építésekor, meghívást kaptak, hogy térjenek vissza, és szolgáljanak misszionáriusokként. Ezek az újonnan érkezett személyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erősítsék az úttörőszellemet a helyi hírnökök között. Némelyek olyan jól megtanulták a malgasz nyelvet, hogy képesítetté váltak arra, hogy malgasz nyelvű gyülekezeteket szolgáljanak ki körzetfelvigyázóként.

Utaznak, hogy buzdítsák a gyülekezeteket

Amikor a körzetmunka megkezdődött itt 1963-ban, a körzetfelvigyázónak csak három gyülekezetet kellett meglátogatnia az egész országban. Most 17 utazófelvigyázó 253 gyülekezetet és csoportot szolgál ki. Vidéken utazni még most sem könnyű. Az esős évszakban a földutak sok helyen járhatatlanná válnak, és a körzetfelvigyázóknak hosszú távolságokat kell gyalog megtenniük. Ahhoz, hogy meglátogassanak néhány gyülekezetet, talán napokig kell sáros ösvényeken gyalogolniuk — és ez még csak az odaút! (Vesd össze: 2Korinthus 11:23–27.) Néha a testvérek az egyik gyülekezetből csatlakoznak a körzetfelvigyázóhoz, hogy segítsenek elvinni a csomagjait a következő gyülekezetbe. Amikor folyón kelnek át, mivel gyakran nincs híd, mindent nejlonzsákba tesznek, hogy ne legyen vizes, és a fejükön viszik át a folyón. Az esős évszakban megeshet, hogy a hónaljukig ér a víz.

 Bár a helyi testvérek szűkös anyagi körülmények között élnek, mégis nagyon vendégszeretők, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy vendégül lássák az utazófelvigyázót és a feleségét. A buzdítás kölcsönös. Milyen nagyszerű olyan testvérekkel és testvérnőkkel együtt lenni, akik igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy megörvendeztessék Jehovát! (Róma 1:11, 12). És micsoda kiváltság megerősíteni a hitét ezeknek a drága személyeknek, akik olyan értékesek Jehova szemében!

Ciklonok söpörnek végig a szigeten

A világnak ezen a részén az élettel jár az is, hogy ciklonokat kell átvészelni. Minden évben van egy olyan időszak, amikor ciklonok söpörnek végig az Indiai-óceán szigetein. A fiókhivatal fokozottan figyelemmel kíséri az időjárás-jelentéseket, és felkészül arra, hogy segítsen a testvéreknek a katasztrófa sújtotta területeken. 1997-ben több ciklon is lecsapott Madagaszkárra, többek között a hírhedt Gretelle is, amely végigsöpört a délkeleti parton. Két nagyobb város és sok falu pusztult el. Körülbelül száz Jehova Tanúja élt az érintett területen.

A fiókhivatal gyorsan elküldött egy kis teherautót és egy négykerék-meghajtású járművet segélyszállítmánnyal, szerszámokkal és némi építőanyaggal megrakodva. Egy orvos is ment a csapattal. Ahhoz, hogy eljussanak olyan helyekre is, melyeket járművel nem lehetett megközelíteni, még csónakot is igénybe vettek.

Két napba telt, hogy odaérjenek Vangaindranóba. Azonnal megkezdődött a segítségnyújtás. Élelemről és szállásról gondoskodtak. Az orvos megvizsgált minden Tanú-családot, és ellátta őket a szükséges gyógyszerekkel. Segítséget nyújtottak olyan családoknak is, akik nem Tanúk. Amikor a csapat nagy része visszatért, ketten ott maradtak körülbelül még egy hónapig, hogy újjáépítsék a testvérek házait. A fiókhivatal sok levelet kapott, melyben a levélírók kifejezték értékelésüket a Társulat által  nyújtott segítségért. Még olyan is volt, hogy mások, akik nem Tanúk, azt mondták: „Maguk valóban keresztények!”

Jehova továbbra is megadja a növekedést

A misszionáriusok és azok, akik általuk tanítvánnyá váltak Madagaszkáron, ültették és öntözték a Királyság-igazság magvait. Az első jelentést Madagaszkárról Robert Nisbet és Bert McLuckie küldte 1933-ban. Huszonkét évvel később a munka újból megkezdődött, és az 1956-os szolgálati évben már összesen nyolc hírnök tevékenykedett. Addigra, mire 1970-ben kiutasították a misszionáriusokat, 469 Királyság-hirdető volt az országban. A misszionáriusok már nem tudtak segíteni, ahogyan korábban tették. De „Isten adja vala a növekedést” (1Kor 3:6).

Azok, akik azelőtt Madagaszkáron szolgáltak, és később lehetőségük volt visszatérni ide, látták, hogy akikkel korábban tanulmányozták a bibliai igazságot, maguk is gyümölcsöt termettek. Ramanitra Hélène például, aki tizenöt éves volt, amikor Irene Carbonneau tanulmányozott vele, még azelőtt gyermekbénuláson esett át, és nem tudott rendesen járni. E nehézség és a családjától jövő ellenségeskedés dacára Hélène ragaszkodott ahhoz, hogy a jó hír hírnöke legyen. Sőt, még miután Carbonneau-ék hazamentek Kanadába, tovább haladt előre. Amikor Irene 1995-ben egy rövid látogatásra érkezett, Hélène lelkendezve újságolta: „Az édesapámon kívül mindenki elfogadta az igazságot a családomban!”

Jehova áldásával Madagaszkáron 1980-ra a kevés ezerré nőtt, mivel Isten Királyságának hírnökei 1021 fővel új csúcsot értek el (És 60:22). 1993-ban a hírnökcsúcs meghaladta az 5000 főt, és 1999-ben pedig minden idők legmagasabb hírnökcsúcsát érték el több mint 10 300 fővel.

Mit tartogat a jövő?

Még fényes jövő áll a Királyság-prédikáló munka előtt Madagaszkáron. 1956-ban heten jöttek el e szigeten megtartott legelső  Emlékünnepre. A jelenlevők száma továbbra is növekedett, és 1999-ben 46 392 személy volt jelen, annyian, mint még soha. Ugyanebben a hónapban 10 346 hírnök tevékenykedett az egész szigeten. Ez azt jelenti, hogy átlagosan mindegyik hírnök három érdeklődő személyt hozott el erre a nagyon fontos eseményre!

Ez a Nagy vörös sziget továbbra is egyfajta paradicsom marad mindazoknak, akik Jehova és embertársaik iránt érzett szeretettől indíttatva szeretnék megosztani a bibliai igazságot másokkal. Több tízezer alázatos ember él itt, aki többet szeretne megtudni Jehováról. Nem kiemelkedő személyek a világban, és nem is élnek anyagi jólétben. Ételük többnyire csak rizsből, egy kis húsból és némi zöldségféléből áll. Sok városban és faluban nincs elektromos áram és folyóvíz. A falvakban nem mindig lehet kenyeret kapni, nem is beszélve a vajról és a sajtról. Drága testvéreink és testvérnőink mégis köszönetet mondanak Jehovának, hogy nap mint nap gondoskodik róluk, és örömmel élik egyszerű életüket. Nem aggódnak amiatt, hogy ’mit egyenek, mit igyanak, vagy mivel ruházkodjanak’, hanem inkább igyekeznek először a Királyságot és Isten igazságosságát keresni (Máté 6:31–33). Hálásak azért a kiváltságért, hogy szolgálhatják Jehovát, az egyetemes Szuverént, és a zsoltáríróval együtt mondják: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek” (Zsolt 97:1).

Egy malgasz közmondás ezt tanácsolja: Legyél olyan, mint a kaméleon, egyik szemeddel figyeld a múltat, a másikkal pedig a jövőt. Jó, ha egyik szemünkkel a múltra tekintünk, hogy tanuljunk a korábbi tapasztalatokból. De semmi haszon nem származik abból, ha megpróbáljuk újra átélni a múltat. A jövő az, ami előttünk áll. A legnagyszerűbb idők várnak ránk. Jehova életet — örök életet — tartogat számunkra a földi Paradicsomban olyan emberekkel együtt, akik igazán szeretik egymást. Madagaszkáron Jehova Tanúinak eltökélt szándéka, hogy erre a célra szegezzék a szemüket.

 [Egész oldalas kép a 224. oldalon]

[Képek a 230. oldalon]

1. Rabehasy Noël, 2. Robert Nisbet, 3. Bert McLuckie, 4. Adam Lisiak, 5. Edouard Marlot, 6. Narcisse Marlot

[Kép a 233. oldalon]

Raimo és Veera Kuokkanen

[Kép a 235. oldalon]

Andriamoara Félix, az első helyi különleges úttörők egyike

[Kép a 236. oldalon]

Mindent kézzel kellett csinálni

[Kép a 237. oldalon]

Rasoamalala Louise már régóta fordító

[Kép a 245. oldalon]

Andriamasy Théodore malgasz nyelvre tanít új misszionáriusokat

[Képek a 251. oldalon]

Az elkészült fiókhivatali létesítmény és a fiókbizottság (balról jobbra): Eleha, Raimo Kuokkanen, Dirajlal Bagvandjee