Nagy-Britannia

Fénykorában a Brit Birodalom felölelte a világot. Viktória királynő (1837—1901) napjaiban az a mondás járta, hogy királyságában „sosem nyugszik le a nap”. A XX. században viszont e nagy birodalmat felváltotta a Nemzetközösség.

Mekkora a Nemzetközösség? A föld szárazföldi területeinek negyedrészét felöleli, és magában foglalja a föld lakosságának is közel a negyedrészét. A Nemzetközösség 53 tagja politikailag ugyan független, Nagy-Britannia királynőjét mégis mint kulturális és gazdasági egyesülésük jelképes vezetőjét ismerik el.

Az elmúlt ötven év alatt a Nemzetközösség tagországaiból vagy más országokból érkező bevándorlók átformálták még magát Nagy-Britanniát is. Mintegy 58 millió fős lakosság nemzetközi társadalma lett.

Sokféle nemzetiség, sokféle hit

1948. június 22-én a Londonhoz közeli Tilburynél kikötött az Empire Windrush, egy átépített csapatszállító hajó, és 492 jamaicai lépett partra — ők voltak az elsők a negyedmillió karib-szigeteki bevándorló közül. Ezek a boldog, eleven nyugat-indiaiak mélységes tiszteletet éreztek a Biblia iránt. De megdöbbenéssel tapasztalták, hogy sok brit már nem hisz igazán Istenben. Mi okozta ezt a változást? Az emberek megundorodtak attól, hogy a vallás belebonyolódott a két világháború alatti értelmetlen öldöklésbe. Ráadásul a Bibliába vetett hitet igencsak aláásták a kritikusok, akik azt állították, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethetetlen.

Az 1960-as évektől indiaiak, pakisztániak, az utóbbi időkben pedig bangladesiek özönlöttek Nagy-Britanniába. Az 1970-es  években a Kelet-Afrikában élő ázsiaiak közül sokan itt kerestek menedéket. A Nemzetközösséghez nem tartozó országokból is érkeztek: görögök és ciprusi törökök, valamint lengyelek és ukránok. Az 1956-os magyarországi forradalmat követően húszezren menekültek Nagy-Britanniába. Az utóbbi időkben többek között vietnamiak, kurdok, kínaiak, Eritreából valók, irakiak, irániak, brazilok és kolumbiaiak telepedtek le itt. Nagy-Britanniában az 1990-es évek közepére már minden száz lakos közül hat valamilyen etnikai kisebbséghez tartozott.

Ez Londonban, Nagy-Britannia fővárosában a legszembetűnőbb. Az utcán sétáló és az emeletes buszokon vagy a földalattin, illetve metrón utazó látogatók hamar észreveszik a város lakóinak soknemzetiségű összetételét. Csakugyan, London lakosságának közel egynegyede külföldi. E sokféleséget visszatükrözi az is, hogy az iskolákban most már olyan oktatást kínálnak a gyermekeknek, mely igazodik a különböző vallásos kívánalmakhoz — a többi között a keresztény, a muszlim és a hindu valláséhoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Nagy-Britannia rendkívül vallásos ország. Épp ellenkezőleg, manapság Nagy-Britannia lakosságának túlnyomó többsége nagyon is világias, anyagias életszemléletű.

Ezzel szemben több mint 126 000 Jehova Tanúja él Nagy-Britanniában. Köztük is különféle származású emberek vannak. Ők azonban szilárdan hisznek Istenben — nem egy névtelen istenségben, hanem Jehovában, aki mindenféle nemzetiségű embert szeretettel meghív, hogy járjon az ő útjain, és merítsen hasznot abból, hogy alkalmazza az ő szerető tanácsát (2Móz 34:6; És 48:17, 18; Csel 10:34, 35; Jel 7:9, 10). Jehova Tanúi a Bibliát Isten ihletett Szavaként fogadják el. Mélységesen hisznek abban, hogy Isten Jézus Krisztus által megmentésről gondoskodik. A jövőre vonatkozó reményeik Isten Királyságára és a Bibliának arra a tanítására épülnek, mely szerint Isten szándéka, hogy a föld paradicsom legyen (1Móz 1:28; 2:8, 9; Máté 6:10; Luk 23:43). Másoknak is buzgón hirdetik ezt a jó hírt. Őszinte vágyuk megtenni „mindent a jó hír érdekében”, hogy ezáltal másokkal is megoszthassák azt (1Kor 9:23, NW; Máté 24:14).

 Hogyan kezdték meg tevékenységüket Jehova Tanúi a világnak ezen a részén?

Másokkal is megosztják a jó hírt

A XIX. század utolsó két évtizedében Nagy-Britannia az elvárosiasodással küszködött. Anglia, Skócia és Wales vidéki területeinek falvaiból az emberek tömegesen özönlöttek a városokba. A hagyományos foglalkozást űző mesteremberekhez sok képzetlen és betanított munkás csatlakozott. 1870-től a kötelező iskolai oktatás bevezetése olyan korszak kezdetét harangozta be, amikor a tudás még több ember számára vált könnyen elérhetővé.

J. C. Sunderlin és J. J. Bender 1881-ben érkezett az Amerikai Egyesült Államokból. Mindketten közeli barátai voltak Charles T. Russellnek, aki a Watch Tower Society munkáját irányította akkoriban. Olyan üzenetet hoztak, mely ezrek életét tette jobbá Nagy-Britanniában. Egyikük Skóciában, másikuk pedig Angliában kezdte terjeszteni a Food for Thinking Christians (Táplálék gondolkodó keresztények számára) című szívhez szóló kiadványt. Londonban egy vasúti tolatómunkás, név szerint Tom Hart, elfogadott belőle egy példányt, amikor korán reggel éppen hazafelé tartott a munkából. Az olvasottak felkeltették az érdeklődését, és ez sok beszélgetéshez vezetett Krisztus visszatéréséről. Tom a tanultak hatására lelkesen megosztotta ezt az újonnan szerzett ismeretet a feleségével és a munkatársaival. Ez a kis csoport, mely Bibliakutatók néven vált ismertté, hamarosan traktátusokat kezdett terjeszteni a környéken a járókelőknek. Hasonló csoportok jöttek létre más városokban is Nagy-Britanniában mindenfelé. Mindegyik csoport lelkesen terjesztette a bibliai igazságokat.

C. T. Russell először 1891-ben látogatott el Nagy-Britanniába. Ekkorra már Londonban is, és Liverpoolban is mintegy 150 embert indított a Biblia üzenete iránti érdeklődése arra, hogy jelen legyen Russell testvér előadásán, melynek a témája ez volt: „Fussatok ki belőle én népem” — vagyis jöjjenek ki azokból a vallásokból, melyek magukon viselik az ókori Babilon bélyegét (Jel 18:4). „Angliában, Írországban és Skóciában a szántóföldek  készen állnak, és várnak az aratásra” — szólt Russell testvér beszámolója. Munkájuk, hogy másokkal is megosszák a jó hírt, gyümölcsözőnek bizonyult, és a századfordulóra már tíz kicsiny keresztény gyülekezet jött létre. Annak érdekében, hogy bibliai kiadványok útján még könnyebben hozzá lehessen jutni a szellemi táplálékhoz, a Watch Tower Society irodát nyitott Londonban.

Az első fiókhivatal

1900-ban E. C. Henninges, C. T. Russell másik közeli barátja megérkezett az északnyugat-angliai Liverpool kikötőjébe, és Londonba utazott, hogy bérbe vehető épületeket keressen, melyeket irodalomraktárként lehet használni. Április 23-án sikerült megszereznie  a Gipsy Lane 131. szám alatti ingatlant a Forest Gate-en, London keleti részén. Itt kezdte meg működését a Watch Tower Bible and Tract Society első fiókhivatala. Ma, egy évszázaddal később már több mint száz ilyen fiókhivatal van a világ minden részén, a fontosabb helyeken.

1914. június 30-án Londonban bejegyeztek egy új jogi személyt — a Nemzetközi Bibliakutató Egyesületet —, hogy Jehova szervezetét képviselje Nagy-Britanniában. Abban az időben a Brit-szigeteken mindenütt, Írországot is beleértve, a nagy-britanniai fiókhivatal felügyelt a Királyság-munkára. 1966 óta viszont egész Írország felvigyázását külön fiókhivatal végzi, mely eleinte Dublinban volt, ma pedig attól délre található.

Nemzetközi mozgás

Nagy-Britanniában a testvérek érdeklődése nem csupán a brit szántóföldre korlátozódott. Ismerték Jézus Krisztus jövendölését arról, hogy az Isten Királyságának jó hírét az egész világon fogják prédikálni, mielőtt eljön a vég (Máté 24:14). Az 1920-as években és az 1930-as évek elején sok nagy-britanniai testvér törekedett kiterjeszteni prédikálási területét, vállalva a misszionáriusi munkát más országokban. Ezek jelentős lépések voltak, és Jehova meg is áldotta önfeláldozó szellemüket.

Edwin Skinner 1926-ban elment az észak-angliai Sheffieldből, hogy Indiában szolgáljon. Alázatossága segített állhatatosan kitartania ebben a megbízatásban 64 éven át, egészen az 1990-ben bekövetkezett haláláig. A Skóciából való drága, felejthetetlen William Dey adóellenőr volt, és meglehetősen jómódú ember, mégis feladta tisztségét és nyugdíját, hogy a Társulat új észak-európai hivatalának fiókigazgatója legyen a dániai Koppenhágában. Nem sokkal ezután Fred Gabler elfogadta Dey testvér felkérését, és Litvániába utazott, hogy ott csatlakozzon Percy Dunhamhez, aki viszont később Lettországba ment szolgálni. Wallace Baxter Észtországban vállalta a munka felvigyázását. Claude Goodman, Ron Tippin, Randall Hopley, Gerald Garrard, Clarence Taylor, és még sokan mások, Nagy-Britanniából Ázsiába  mentek, hogy elindítsák a munkát. Egy másik skót, George Phillips hosszú éveken keresztül szolgált Dél-Afrikában. Az ugyancsak Skóciából való Robert és George Nisbet Kelet- és Dél-Afrikában végzett úttörőmunkát.

Bátran segítenek az európai kontinensen is

Az 1930-as években sok brit úttörő válaszolt arra a felhívásra, hogy segítsen a jó hír terjesztésében Belgiumban, Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában. Köztük volt John és Eric Cooke is.

Arthur és Annie Cregeen visszaemlékeznek munkálkodásuknak arra az idejére, amikor Dél-Franciaországban még nem voltak gyülekezetek. Lengyel testvérekkel találkoztak, akik rendkívüli buzgóságot és vendégszeretetet tanúsítottak. Annie visszaemlékszik arra az időre, amikor meghívták a testvéreket a szálláshelyükre, a Le Grand Hôtel de l’Europe-ba, Albi városában. „Az épület Napóleon idejében még lenyűgöző lehetett” — írta később Annie, de mára már elvesztette régi fényét. Így folytatta: „A csoport vasárnap délután érkezett meg, és lebilincselő Őrtorony-tanulmányozást tartottunk közösen. Ötféle nemzetiség képviseltette magát, s mindenkinél volt folyóirat a saját nyelvén, társalgásunk közös nyelve pedig a »tört« francia volt. A bekezdéseket felváltva olvastuk fel a saját folyóiratunkból, majd tört franciasággal mondtuk el, mit olvastunk. De milyen jól éreztük magunkat mindannyian!”

Sajnos e külföldi megbízatásban töltött boldog idők nem tartottak sokáig. John Cooke, aki akkoriban Dél-Franciaországban volt, addig maradt ott, ameddig csak lehetett. Végül kerékpárral jött el, és még éppen azelőtt szállították Angliába, mielőtt a német tankok begördültek az országba. 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború, ami miatt Nagy-Britannia szembekerült Németországgal, és ez komoly kihatással volt Jehova Tanúira Nagy-Britanniában és másutt is.

Mialatt a nemzetek belemerültek az egymás elleni totális háborúba, Jehova Tanúi szilárdan kiálltak a keresztényi semlegesség mellett. Világosan megértették, hogy az Isten iránti  engedelmességnek elsőbbséget kell élveznie az ember életében (Csel 5:29). Mivel szívből imádkoztak Isten Királysága eljöveteléért, és tudták, mit mondott Jézus Krisztus arról, ki a világ uralkodója, szilárd meggyőződésük volt, hogy helytelen lenne a világ pártoskodó csoportjainak konfliktusaiban az egyik vagy a másik oldalra állni (Máté 6:10; Ján 14:30; 17:14). Jehova Tanúi a maguk részéről megszívlelték azt, amit a Biblia mond arról, hogy ’ne tanuljunk többé hadakozást’ (És 2:2–4). Nagy-Britanniában eleinte néhányukat felmentették mint katonai szolgálatot lelkiismereti okból megtagadó személyeket. Később azonban mind a bírók,  mind a hírközlő eszközök azt állították, hogy az emberek azért lesznek Tanúk, hogy elkerüljék a bevonulást a fegyveres erőkhöz. Ez oda vezetett, hogy mintegy 4300-an börtönbe kerültek. Ez a számadat magában foglalja azt a sok testvérnőt is, aki megtagadta, hogy munkájával támogassa a háborús törekvéseket. A Tanúk azonban a háborút követően is kimutatták, őket az a vágy ösztönözte, hogy tetsszenek Istennek, és hirdessék Királyságát mint az emberiség egyedüli reményét. (További részletek Jehova Tanúinak e kezdeti időkben végzett nagy-britanniai tevékenységéről az angol nyelven megjelent 1973-as évkönyvben találhatóak.)

 Kétnyelvű kongresszus Angliában

Az évek során a kongresszusok mindig is kiemelkedő események voltak Jehova népének életében. Az egyik londoni kongresszus alkalmával a kongresszusi kulcselőadásokat, melyeket a Watch Tower Society elnöke tartott meg, rádión közvetítették sok más országba is. Az 1950-es és 1960-as években megtartott londoni kongresszusokra több mint ötven országból érkeztek küldöttek. A program viszont teljes egészében angol nyelven folyt. Ez azonban 1971-ben megváltozott.

Abban az évben a londoni Twickenhamben már javában folytak az „Isteni név” kerületkongresszus előkészületei. Európa-szerte a Tanúk arra készültek, hogy jelen legyenek az ugyanebben a témában tartott kongresszusokon. Bár Portugáliában a Királyság-munka még betiltás alatt állt, több ezren készülődtek az ottaniak közül, hogy Spanyolországon keresztül a franciaországi Toulouse-ba utazzanak. Óriási volt a lelkesedésük. Ekkor azonban hírül adták, hogy kolerajárvány tört ki Spanyolországban. Csakis azok utazhattak át az országon, akiket beoltottak kolera ellen. De nem volt annyi oltóanyag, hogy mindenkinek jusson, aki szeretett volna Portugáliából elmenni a kongresszusra. Mikor már magában Toulouse-ban is fellépett a kolera gyanúja, a hatóságok szigorú belépési tilalmat rendeltek el. Vajon mit tehettek most a portugál testvérek? Az egyik testvér így mondta: „Nos, még mindig itt van London.”

W. J. (Bill) Bull, a twickenhami kongresszusfelvigyázó, aki ismeretes a nyugodtságáról, barátságosságáról, így emlékszik vissza, mi történt: „Mintegy 800-900-an indultak útnak Nagy-Britannia felé. 112-en repülőgéppel érkeztek, a többiek meg busszal. Még egy hetünk sem volt arra, hogy felkészüljünk erre az áradatra. A testvérek Doverbe utaztak, hogy fogadják azokat a portugál küldötteket, akik komppal érkeztek, és akik közül a legtöbben csak alig vagy egyáltalán nem tudtak angolul.” Mindenkinek találtak szálláshelyet, többnyire a londoni testvérek otthonaiban. Az egyik nagy étkezősátort átalakították, hogy  alkalmas hely legyen a portugál nyelvű ülésszakok megtartására. A portugálok mindamellett boldogan csatlakoztak brit testvéreikhez, hogy más programrészeket is meghallgassanak, és megtekintsék a kongresszusi drámákat — mint például a Jehovah Blesses the Loyal Ones (Jehova megáldja a lojálisakat) és a Make Jehovah’s Purpose Your Way of Life (Jehova szándéka hassa át életutadat) címűt. A Middlesex Chronicle című helyi újság 1971. augusztus 13-án így számolt be: „Megérkezésükkel ez lett a Tanúk első olyan kétnyelvű kongresszusa, melyet ebben az országban tartottak.”

A portugál testvérek ragyogó beszámolót tartottak arról, hogyan halad előre a Királyság-munka az országukban. Ezt követően pedig a Portugáliában folyó munkára felügyelő testvér beszédet intézett a kongresszuson összegyűltekhez, hogy köszönetet mondjon a brit testvéreknek vendégszeretetükért. „Oly sok mindent adtatok nekünk — mondta a testvér —; az időtöket, az otthonotokat, a figyelmességeteket, a kedvességeteket, gyöngéd törődéseteket, hogy gondoskodjatok rólunk ebben az óriási városban, és mindenekelőtt pedig a szereteteteket. Testvérek, legyetek biztosak abban, hogy London mindig a legkedvesebb emlékeket juttatja majd eszünkbe.” Majd amikor a portugál testvérek énekelni kezdtek, hogy így mondjanak köszönetet, a hallgatóság soraiban alig maradt szem szárazon, annyira meghatott minden jelenlévőt a hálának e szívből jövő kinyilvánítása.

Jehova szerető családjához vezetik őket

Nem csupán a kongresszusi időszakban volt szükség arra, hogy törődjenek a nem angol anyanyelvű csoportok szükségleteivel. Nagy-Britanniában a lakosság körében egyre nőtt a bevándorlók száma. Ez nehéz feladat elé állította a jó hír prédikálóit. Mit lehetett tenni?

Az angolul beszélő hírnökök örömmel segítettek azoknak, akik más népcsoportokhoz tartoztak, és más nyelven beszéltek. Amikor csak lehetett, a Tanú igyekezett a házigazda nyelvén felkínálni valami olvasnivalót. Az már viszont nehézségekbe  ütközött, hogy szót értsenek egymással. Ugyanakkor a külföldről érkezettek között volt néhány Jehova Tanúja is, s ez segített áthidalni a szakadékot.

Az 1960-as években a Ciprusról való görögül beszélő Tanúk buzgón megosztották az igazságot az Angliában élő görögül beszélő emberekkel. Az olasz Tanúk is megosztották a bibliai igazságot Londonba települt honfitársaikkal.

Franziska, egy fiatal német Tanú 1968 tavaszán érkezett Angliába, hogy au pair alapon dolgozzon, vagyis háztartási munkát végezzen, s cserében szállást, ellátást kapjon, valamint lehetőséget, hogy megtanulja a nyelvet, melyet a család beszél. Miután részt vett az az évi „Jó hír minden nemzet számára” kerületkongresszuson, fellelkesedve még nagyobb részt vállalt a szántóföldi szolgálatban, és a közelben lakó au pair lányoknak felkínálta az újonnan közreadott Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. A végeredmény az lett, hogy négy bibliatanulmányozást vezetett be. Az egyik tanulmányozás egy svájci lánnyal folyt német nyelven. Amikor a lány kezdett eljárni a gyülekezeti összejövetelekre, maga is tapasztalhatta, milyen szeretet uralkodik Jehova családjában (Ján 13:35). A következő évben ez az érdeklődő lány olyan nagyszerű előrehaladást tett, hogy átadta életét Jehovának, és megkeresztelkedett. Később úttörő lett, és még saját édesanyjának is segített abban, hogy elfogadja az igazságot. De ezek csupán Franziska kezdeti erőfeszítései voltak, hogy tanúskodjon az au pair lányoknak.

„Amikor a házról házra végzett munka során becsöngetek valahova, és egy au pair lánnyal találkozom, elmondom, hogy régebben én is au pair lány voltam — meséli lelkesen Franziska. — Máris van egy közös témánk. Mindig hangsúlyozom, hogy amikor én jöttem Angliába, egy testvérnőn kívül senkit sem ismertem. A gyülekezetben mégis éreztették velem, hogy szívesen fogadnak. Így hát én is mindig igyekszem a lányokat hamar bevonni a gyülekezeti életbe, hogy tapasztalhassák: mi egy nagy család vagyunk.”

 Franziska 1974-ben férjhez ment Philip Harrishez, most pedig együtt szolgálnak a londoni Bételben, és a Northwood Gyülekezetbe járnak. Franziska már több mint 13 éve látogatásokat tesz egy házban azon a területen. Így magyarázza: „A Bétel kapott egy levelet egy francia au pair lánytól, aki azt kérte, látogassa meg egy Tanú. A lány Franciaországban kapott a Tanúktól egy Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, és szeretett volna még többet tudni erről a témáról. Bár Nathalie akkor  még nem sokat tudott angolul, lehetett nála látni, hogy szomjazza az igazságot. Jól haladt előre, és rövidesen már eljárt az összejövetelekre.” Még mielőtt visszatért Franciaországba, Nathalie Királyság-hírnök lett, és ma már a férjével úttörőként szolgál az ottani arab területen.

A család, amely ezeket az au pair lányokat felfogadta, egy módszert követett. Még mielőtt egy au pair lány elment volna, már megérkezett a következő. Néhány nap alatt az előző au pair lány betanította az új alkalmazottat a háztartási teendőkre. Mikor közeledett Nathalie távozásának az ideje, Franziska ezt tanácsolta neki: „Mielőtt visszamész Franciaországba, mondd el a következő au pair lánynak, milyen sokat segített neked a bibliatanulmányozás; így kipuhatolod, vajon őt is érdekelné-e.” Az új au pair lány, Isabelle szintén Franciaországból jött; és igen, őt is érdekelte. Franziska vele is tanulmányozott. Isabelle után egy újabb Nathalie következett, aki nagyon hamar elkezdett járni az összejövetelekre. Mikor visszatért Franciaországba, ő is megkeresztelkedett.

Egy másik lány, Gabriela Lengyelországból érkezett. Még sosem volt említésre méltó kapcsolata Jehova Tanúival, és közölte Franziskával, hogy nem szereti a németeket, mivel rossz hírnevet szereztek Lengyelországban. Franziska elmagyarázta, hogy Jehova Tanúi sosem vesznek részt a háborúkban. Így érvelt: „A második világháború idején egyetlen Jehova Tanúját sem találtál volna a hadseregben. Tudtad azt, hogy üldöztek minket? A mieink koncentrációs táborokban voltak, mivel megtagadták a „Heil Hitler!” köszöntést és a náci rezsim támogatását.” Gabriela meglepődött, és hamar elmúltak németellenes érzései. Miután Franziska rendszeresen tanulmányozta vele a Bibliát, Gabriela kereszteletlen hírnök lett, később pedig az egyik twickenhami kongresszuson szimbolizálta Jehovának tett önátadását. Az évek során Franziska huszonöt bibliatanulmányozást vezetett au pair lányokkal, akik tíz különböző országból jöttek, és abban az örömben volt része, hogy Jehova szerető családjához vezethette őket.

 Összejöveteleket tartanak az ő nyelvükön is

Természetesen nem mindenki tud gyorsan előrehaladni az igazságban azáltal, hogy angol nyelven tanulmányozza a Bibliát, vagy olyan összejövetelekre jár, melyeket számára idegen nyelven tartanak. Mi lehetne a megoldás?

Amikor a Ciprusról jött görögül beszélő Tanúk érdeklődőkre leltek az Angliában élő honfitársaik között, Londonban intézkedtek, hogy tartsanak meg néhány összejövetelt görög nyelven. 1966-tól már rendszeresen részt vehettek az ő nyelvükön megtartott gyülekezeti könyvtanulmányozásokon. Hamarosan ehhez havonta egy nyilvános előadás is járult. 1967-ben megalakult az első görög gyülekezet Londonban, egy másik görög csoport pedig Birminghamben kezdett összejöveteleket tartani.

Az olaszoknak 1967-ben a londoni Islington Királyság-teremben megtartott nyilvános előadás és Őrtorony-tanulmányozás jelentette a kezdetet. Ezt további olasz nyelvű összejövetelek követték, melyeket más helyeken tartottak meg. Itt van egy példa arra, hogyan alakultak a dolgok: Vera (Vee) Young tanulmányozni kezdte a Bibliát egy olasz hölggyel az észak-londoni Enfieldben. Ahogy a hölgy értékelése nőtt, így szólt: „Olyan kár, hogy itt nincs összejövetel olasz nyelven, amelyre elhívhatnám néhány barátomat.” Ez indította Vee férjét, Geofft arra, hogy beszéljen a körzetfelvigyázóval. Együtt rátaláltak egy görög testvérre, aki korábban úttörőként szolgált Olaszországban. „Én angolul tartottam az előadást, a görög testvér pedig lefordította olaszra” — meséli Geoff. Mintegy harmincan voltak jelen, és néhányan közülük szép szellemi előrehaladást tettek. Idővel az olaszul beszélő Tanúk készen álltak arra, hogy gyülekezetet alakítsanak. Azóta átlagosan ötévenként egy újabb olasz gyülekezet jön létre.

A növekedés folytatódott a görög területen is. 1975-ben megszerveztek nekik egy kongresszust. Akkoriban Geoff és Vee Young már a negyvenes éveik végén jártak, és úttörőszolgálatot végeztek. Két gyermekük már felnőtt, és mindkettő „az Úrban” kötött házasságot (1Kor 7:39). Miután Geoffnek és Vee-nek már nem  éltek az idős szüleik, akikről gondoskodniuk kellett volna, abban a helyzetben voltak, hogy más szolgálati kiváltságokat is elfogadhattak. Geoff meglepetésére azt a megbízatást kapta, hogy szervezzen meg egy kongresszust a Nagy-Britanniában élő összes görögül beszélő testvér számára. „Én nem tudtam, minek nézek elébe — emlékszik vissza Geoff. — Amikor megérkeztem a kongresszus helyszínére, az ilyen látványhoz még nem szokott szemeimnek úgy tűnt, itt polgárháború folyik!” Valószínűleg ez csupán egy konzervatív angol megfigyelése volt a görögök lelkes nyüzsgölődéséről. A görög testvérek egyszerűen csak azt magyarázták egymásnak, hogyan lehetne a legjobban végezni a munkát. Több mint négyszázan voltak jelen azon a kongresszuson.

Más idegen nyelvű csoportok is alakultak. 1975-ben egy spanyol nyelvű gyülekezet kezdte meg tevékenységét. 1977-ben pedig Londonban megtartották az első nyilvános előadást gudzsaráti nyelven. Két évvel később már egy kis gudzsaráti kongresszust is tartottak. Nagyjából ugyanabban az időben tartottak pandzsábi körzetkongresszust, mintegy 250 jelenlévővel.

„Remek egy társaság”

Az első években a nagyobb kongresszusokat gyakran Londonban tartották. Az 1960-as években az évenkénti kongresszusokat már kisebb-nagyobb városokban tartották meg országszerte. Időnként csupán négy helyen tartottak kongresszust; más években viszont kisebb létesítményeket vettek igénybe, és a kongresszusi helyszínek száma akár a tizenhetet is elérte. Futballstadionokat, előadótermeket és fedett jégpályát béreltek ki. 1975-ben azon fáradoztak, hogy kongresszust tartsanak a walesi Cardiff Arms Parkban.

Bár Jehova Tanúi Nagy-Britanniában a legtöbb helyen jó hírnevükről ismertek, azok a sportstadionokért felelős tisztviselők, akik még nem tapasztalták első kézből, milyenek a Tanúknak ezek a nagy összejövetelei, eleinte bizalmatlanok voltak a létesítményeik bérbeadását illetően. Ez volt a helyzet a Cardiff Arms Park  esetében is. Tárgyalni kezdtek a walesi rögbiegyesület igazgatóságával. Lord Wakefield, a nagy-britanniai rögbiszövetség elnöke jóindulatúan közölte a testvérekkel, hogy ha bármi nehézséget tapasztalnak is a tárgyalásaik során a cardiffi igazgatósági gyűlésen, kérjék csak meg az igazgatósági tagokat, hogy hívják fel őt telefonon. Mennyire hálásak voltak a testvérek, hogy ilyen segítségük van! Amikor a tárgyalás során eljutottak a kritikus pillanathoz, egy telefonhívás Lord Wakefieldnek eredményesen kimozdította őket a holtpontból. Jehova Tanúi már 1955 óta tartanak kongresszusokat a londoni Twickenhamben, és Lord Wakefield elmagyarázta walesi kollégáinak, mennyire értékeli ő is, és az igazgatósága is, hogy a Tanúk minden nyáron igénybe veszik a twickenhami létesítményeket. Megnyugtatta őket afelől, hogy nincs okuk aggodalomra, s hozzátette: „Remek egy társaság ezek a Tanúk!” Hamar megkötötték a megállapodást, és a Tanúk Walesben sok éven keresztül állandó kongresszusi helyként használták a Cardiff Arms Parkot.

Saját kongresszusi termeink

Az évenkénti nagy kongresszusokon kívül kisebb kongresszusokat is tartunk az év folyamán. 1969-ben 55 876 volt a Királyság-hirdetők száma Nagy-Britanniában, de négy éven belül 65 348-ra emelkedett azoknak a száma, akik megosztották a jó hírt másokkal. Addig az ideig termeket béreltünk, hogy helyet biztosítsanak a körzetkongresszusaink számára, de egyre nehezebb volt méltányos áron megfelelő helyet találni.

Az 1970-es évekre már nyilvánvalóvá vált, hogy szükségünk van saját kongresszusi termekre. Összejöveteleket tartottak a felelős testvéreknek, és megkezdődött a keresés alkalmas telkek után. Először azt tervezték, hogy már meglévő épületeket újítanak fel. 1975 elején megállapodtak egy megüresedett filmszínház megvásárlásában az észak-angliai Manchesterben. Több hónapon át tartó renoválás után augusztus 31-én átadták Jehova Tanúi első angliai kongresszusi termét. Éppen időben készült el, mivel szeptemberben már kezdődött a körzetkongresszusok új programja.

 Két évvel ezt megelőzően az ország délkeleti részén összegyűltek a kongresszusfelvigyázók, hogy megbeszéljék, hogyan szerezhetnének termet Londonban. Denis Cave tagja volt annak a bizottságnak, melyet azzal bíztak meg, hogy megfelelő épületet találjon. Még emlékszik, mennyire megrémült, mikor az összegyűlt testvérek egyhangúlag elfogadták, hogy nem csak egy, hanem két termet kell keresni — egyet a Temzétől északra, a másikat meg attól délre —, s mindezt az ottani magas ingatlanárak ellenére!

Jó lehetőségnek látszott egy használaton kívüli mozi a Londontól harminc kilométernyire délre fekvő Dorking városában. De telekspekulánsok jöttek, és magas árat kínáltak az épületért. Az eleinte elcsüggedt Denist meglepetésként érte, amikor a város vezető tisztviselője telefonált neki, és megkérte, hogy ő meg egy másik Tanú vegyen részt egy gyűlésen. Azon kívül, hogy megszüntették a tervekben szereplő korlátozásokat, s így az épületet imádati célra is fel lehetett használni, a hatóságok úgy döntöttek, hogy megveszik a mozit, majd pedig felajánlottak a testvéreknek egy meghatározatlan időre szóló bérleti szerződést, melyet háromévenként lehetett megújítani.

A terem több mint egy évtizeden át jó szolgálatot tett, míg a város úgy nem döntött, hogy másképpen hasznosítja az épületet. Helyette a testvérek kaptak egy 11 hektáros telket nem messze a londoni Gatwick repülőtértől. Álltak már rajta épületek, melyeket beépíthettek a szép kongresszusi terem épületegyüttesébe. A helybeliek között vita támadt afelett, hogy az új épületet néhány keskeny mellékúton lehetett csak megközelíteni. Érthető módon a környéken lakók szerették volna biztosítani, hogy a lehető legzavartalanabb maradjon a magánéletük. Vajon a Tanúk tiszteletben tartották azokat az utasításokat, hogy gondosan kövessék a megadott útvonalakat, és tartsák be a megengedett sebességet, amikor a kongresszusi teremhez utaznak? A helyi tervezőbizottság gyűléséről készült újságcikk megállapította: „A bizottság úgy érezte, normál esetben képtelenség lenne ilyen feltételeket szabni. De Jehova Tanúinál egészen más a helyzet.” A bizottság elnöke még  hozzátette: „Sok más csoport vagy szervezet szeretné mondani, hogy a tagjai eleget tesznek majd ezeknek. Ez a szervezet viszont a valóságban is így működik.” Ezt a Hays Bridge-ben (Surrey) található új kongresszusi termet pontosan egy évvel az után, hogy megszerezték a telket, 1986. május 17-én és 18-án egy körzetkongresszussal nyitották meg.

A dorkingi kongresszusi terem munkálataival egy időben, 1975-ben a Tanúk felújították a korábbi Ritz filmszínházat az észak-londoni New Southgate-en. Ezt az 1930-as évek közepén készült, moziként használt épületet 1974 tavaszán zárták be. Egy rövid időre zsinagóga lett. Amikor a Tanúk hozzájutottak az épülethez, „nagyon elhanyagolt állapotban” volt — ahogy azt Roger Dixon építész kifejezte. „Az épület szerkezete alapjában véve még stabil volt, csak éppen hiányzott a víz elleni szigetelés — emlékszik vissza. — Hogy palástolják ütött-kopott állapotát, az előadóterem belső falait feketére mázolták!” A felújítás kezdetben rémisztő feladatnak tűnt. Ennek ellenére a mintegy kétezer szakképzett és betanított önkéntes csupán négy és fél hónap alatt befejezte a munkát.

Ugyanebben az időben már Közép-Anglia nyugati részén is folytak egy kongresszusi terem építésének munkálatai. 1974-ben a testvéreknek sikerült megvásárolniuk egy korábbi filmszínházat Dudley-ban. Ennek a létesítménynek a renoválása tovább tartott, de 1976 szeptemberére már ez is használatra kész állapotban volt.

Új kongresszusi termek építése

A Királyság-hírnökök száma továbbra is nőtt: 1974 és 1984 között 71 944-ről 92 616-ra. Sokan laktak az észak-angliai fejlett iparvidék városaiban. Tervek születtek, hogy termet építsenek South Yorkshire-ben.

Az East Pennine Kongresszusi Teremként ismertté vált épület építése 1985 szeptemberében kezdődött. Ez az acélszerkezetes építmény 1642 személy befogadására alkalmas, és van benne egy 350 ülőhelyes Királyság-terem a helyi gyülekezet számára. Az épülethez 42 méter fesztávolságú tetőt terveztek, melyet nagyon  dekoratívan készítettek el. A The Structural Engineer nevű folyóirat „nyolcszögletű megoldásnak” nevezte ezt a nem mindennapi kivitelezést. A rotherhami városi képviselő-testület a kongresszusi teremnek ítélte a legjobb alkotásért járó díjat.

Noble Bower, a tervezőbizottság egyik tagja kezdettől fogva kint dolgozott a telken, később pedig ő lett a terem első gondnoka. Vidám, ugyanakkor komolytalanságot nem tűrő viselkedése ösztönzőleg hatott a több mint 12 500 testvérre és testvérnőre, akik segítettek a tizennégy hónapig tartó építkezés idején. Hogy lehetővé tegyék a folyamatos munkát a fagyos köd, a nulla fok alatti hőmérséklet és a havazás ellenére, a testvérek a terület körül állványzatot emeltek, hogy megtartson egy műanyag védőfóliát. Ebbe a sátorba aztán ipari hőbefúvókkal forró levegőt fújtak. Semmi sem okozott fennakadást e fontos építkezés munkálataiban. Távoli helyekről érkeztek testvérek, hogy támogassák az önkéntes munkásokat.

Noble és felesége, Louie számára az volt a legemlékezetesebb nap, amikor a kongresszusi termet átadták Jehovának 1986. november 15-én, Theodore Jaracznek, a Vezető Testület egyik tagjának a látogatása alkalmával.

Így, hogy már voltak kongresszusi termek Észak-Angliában, Közép-Angliában és az ország délkeleti részein, mit lehetett vajon  tenni azért, hogy az Anglia nyugati részén és Walesben élő testvérek számára is férőhelyet biztosítsanak? 1987 októberében megfelelő földterületet találtak Almondsburyben, Bristol városától északra. De nem volt könnyű megszerezni azokat az engedélyeket, melyeket a településrendezési előírások megkívántak. Ismételt erőfeszítésekre volt szükség, míg végre 1993 februárjában megadták az engedélyt.

Az építkezés most már nagy erővel haladt előre. Mekkora öröm volt, mikor 1995. augusztus 5-én elérkezett az idő, hogy ezt a hatodik angliai kongresszusi termet is felavassák! A Vezető Testületből John Barr mondott beszédet a következő témában: „Töltsük be a földet Jehova ismeretével”. Az összes jelenlévő nagyra értékelte Barr testvér kedves emlékeztetőjét: „Ne feledjétek sosem, hogy a területetek csupán egy kicsiny része Jehova lábzsámolyának. Jehova éppen annyi figyelmet szentel a ti részeteknek a földön, mint bármely többinek, tehát tartsátok szem előtt, hogy a Királyság-munka az egész világra kiterjed.”

A rá következő héten Barr testvér beszédet mondott az észak-londoni Edgware-ban elkészült új Királyság-terem épületegyüttesének avatásán is. Itt a testvérek egy három Királyság-termet magában foglaló nagyszerű építményt emeltek, kihajtható válaszfalakkal, s így az egészet egybe lehet nyitni egy kongresszusi teremmé, melyet az idegen nyelvű gyülekezetek használnak. Erre az időre az idegen nyelvű szántóföldön tapasztalható eredmény új vetülettel gazdagította a Királyság-prédikálást Nagy-Britanniában.

„Mindig is többet akartam tenni”

Néhány Tanú számára az a feladat, hogy másokkal is megossza a jó hírt, azt is magában foglalta, hogy kereste a módot, miként növelhetné szolgálatát. Dicséretre méltóan sok brit testvér és testvérnő tett lépéseket, igyekezve ott szolgálni, ahol nagyobb a szükség. Ez, miként az 1920-as és 1930-as évek sok buzgó úttörőjének esetében is, gyakran azt jelentette, hogy egy másik országba költöztek. A külföldre költözésük lehetővé tette ezeknek  a testvéreknek és testvérnőknek, hogy új otthonukban Királyság-gyümölcsöket teremjenek, és ugyanakkor az ottani testvéreket is buzdítsák. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán Nagy-Britanniából több család is elköltözött Közép- és Dél-Amerikába, Afrikába és Ázsiába.

Vera Bull, akinek két lánya már felnőtt és férjhez ment, 57 évesen eladta Wight-szigeti otthonát, és Kolumbiába ment egy csapat fiatal úttörővel együtt, akik a londoni Ealing Gyülekezetből voltak. Hamar megtanult spanyolul, és nemsokára már 18 bibliatanulmányozást vezetett. Mintegy harminc év elteltével még most is ott szolgál, sok szellemi gyermekével körülvéve.

Tom és Ann Cooke, két lányukkal, Sarával és Rachellel már jó néhány éve szolgáltak Ugandában, amikor az ottani állapotok miatt 1974-ben vissza kellett térniük Angliába. A következő évben már újra költözködtek — ezúttal Pápua Új-Guineába. Sara itt férjhez ment egy különleges úttörőhöz. A családot később Ausztráliába helyezték át, ahol Rachel is férjhez ment egy Tanú-társához. 1991-ben Tom és Ann elvállalt egy új megbízatást a Salamon-szigeteken, ahol Tom jelenleg mint a fiókbizottság koordinátora szolgál.

Másoknak jóval rövidebb időszakra vonatkozott az, hogy elköltöztek külföldre. Ennek ellenére a tengerentúlon szerzett tapasztalataik mind felbecsülhetetlen kincsnek bizonyultak számukra. Barry és Jeanette Rushby csupán kettő ezek közül a személyek közül.

„Mióta csak az igazságban vagyok, mindig is többet akartam tenni” — mondta Barry. Amikor feleségül vette Jeanette-et, egy úttörő testvérnőt, mindkettőjüket tettekre sarkallta A mi Királyság-szolgálatunkban szereplő felkérés, mely szerint szükség volt olyan testvérekre, akik Pápua Új-Guineában tudnának szolgálni. „Ez volt a válasz az imáinkra” — ismerték el mindketten. A Port Moresby-i fiókhivatalban a testvérek azt szerették volna, hogy Gorokában, az ország központjában szolgáljanak, de Barry munkavállalási engedélye egyedül csak Bougainville szigetére volt  érvényes. Mikor megérkeztek Pápua Új-Guineába, nagy örömükre megtudták, hogy a hatóságok változtattak Barry munkavállalási engedélyén, és épp Gorokába nevezték ki!

Barry elfoglalta tanári állását, Jeanette pedig végezte az úttörőszolgálatot a 18 hírnökből álló gyülekezettel. „Az egyik, amit tapasztaltam, az volt — emlékszik vissza Barry —, hogy amikor eljött a gyülekezeti összejövetelek ideje, semmi sem tarthatta vissza a testvéreket, még az esős évszak szélsőséges időjárása sem. Nem voltak közlekedési eszközeik, így gyakran egy-két órás gyaloglás árán jutottak el az összejövetelekre, és teljesen bőrig ázva jöttek be a Királyság-terembe! De mindig ott voltak.”

 Miután Barry és Jeanette hat boldog éven át szolgált Pápua Új-Guineában, a külföldiek helyzete megváltozott. Barry úgy döntött, bölcsen teszik, ha visszatérnek Nagy-Britanniába. Külföldi tapasztalataik hatására viszont elhatározták, hogy most már mindketten szeretnének a teljes idejű szolgálatban lenni. De vajon hol? Olyan helyen szerettek volna szolgálni, ahol különösen szükség van erre. Miután kikérték a Társulat és a körzetfelvigyázójuk tanácsát, a lincolnshire-i Bostonba költöztek. Hamar találtak maguknak lakóhelyet, Barry viszont nem talált részidős munkát, mely lehetővé tette volna, hogy Jeanette-tel együtt végezze az úttörőszolgálatot. De Jehova azon ígéretébe vetett hittel, hogy segíteni fog, ha ők az első helyre teszik a Királyságot, mégis úgy döntöttek, szeptember 1-jétől elkezdik az úttörőszolgálatot — akár van munkája Barrynek, akár nincs! Szeptember elsején, mikor már kabátban voltak, és éppen indulni akartak a szántóföldi szolgálatba, megcsörrent a telefon. A postahivatal egyik tisztviselője volt, és ezt kérdezte:

— Szeretne egy részidejű állást?

Barry így felelt:

— Az nagyszerű lenne! Mikor akarja, hogy elkezdjem?

— Mit szólna a holnaphoz? — válaszolt a férfi.

Jehova megáldotta erőfeszítéseiket, hogy a szolgálatát tegyék az első helyre (Máté 6:33). Négy évvel később még egy váratlan meghívást kapott Barry és Jeanette: megbízták őket, hogy legyenek az East Pennine-i Kongresszusi Terem gondnokai.

Készséggel ajánlják fel magukat

Jehova népére jellemző a szolgálatkészség szelleme. Az ókori Izráel egyik királya, Dávid így énekelt Jehovának: „A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján . . . , hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmatja” (Zsolt 110:3). E készséges szellemet mutatták ki sokan Nagy-Britanniában is, akik vállalták, hogy teljes mértékben kivegyék a részüket az igaz imádat érdekeinek előmozdításában.

 Mindazok, akik a teljes idejű szolgálat önfeláldozó munkáját végezték, fiatalok és idősek egyaránt nagy ösztönzést kaptak az 1977-es „Örömteli munkások” kerületkongresszuson elhangzott bejelentés által. A hét kongresszusi helyszínen, Anglia, Skócia és Wales minden részén, az összegyűlt mintegy 110 000 személy lelkesen tapsolt, mikor a szónok bejelentette, hogy előkészületeket tettek az úttörőszolgálati iskolára. Ez egy kéthetes tanfolyam, melyen a Biblia tanulmányozása mellett a tanultakat ki is lehet próbálni a szántóföldi szolgálatban. Az iskola magas szintű képzést nyújt azoknak, akik már legalább egyéves tapasztalatot szereztek az úttörőszolgálatban. Néhányan azok közül az úttörők közül, akik megkapják ezt a képzést, később segíthetnek új területeket feltárni, ahol még alig vagy egyáltalán nem tanúskodtak.

Nagy-Britanniában az iskolát 1978 márciusában az északon fekvő Leeds városában nyitották meg. Ann Hardy, az egyik úttörő az első osztályból visszaemlékszik, milyen boldog időszak volt az.  „Szellemileg annyira építő volt számunkra — idézi fel. — Az iskola mindenképp egy új látásmódot adott nekünk azt illetően, mennyire fontos igazi érdeklődést mutatni az emberek iránt, akikkel találkozunk a szántóföldi szolgálatunk során.” Hardy testvérnő férjével együtt ma már a Bétel-család tagjaként szolgál. Andrea Biggs, egy négygyermekes anya, aki Pontypriddben (Wales) vett részt az iskolán, így lelkendezik: „Ha ez ízelítő az eljövendő dolgokból, akkor Jehova valódi kincset tartogat nekünk, és most olyan nagyon vágyom az új rendszerre, mint eddig még soha!” Eddig már mintegy 740 osztályt indítottak, és az a 20 000 úttörő, aki már volt az iskolán, mind egyetért ezekkel a gondolatokkal. Miután részt vettek az iskolán, többen is elhatározták, hogy az úttörőszolgálatot teszik életpályájukká.

Tapasztalatot szerezve az úttörőszolgálatban, több százan önként jelentkeztek, hogy a Bétel-család tagjaként szolgáljanak a nagy-britanniai fiókhivatalban. Jelenleg 393-an vannak e Bétel-családban, s közülük 38-an már húsz vagy még több éve szolgálnak a Bételben.

Christopher Hill is a Bételben szolgál. Vajon miért jelentkezett erre a szolgálatra? Így válaszol: „1989-ben kezdtem az úttörőszolgálatot. De szerettem volna bebizonyítani Jehovának is, és magamnak is, hogy azért végzem a teljes idejű szolgálatot, mert szeretem őt, és nem csupán azért, mert az édesanyám és az édesapám is úttörők voltak. Azt akartam, hogy az igazság az életemnek ne csak egy részét jelentse, hanem az egész életemet hassa át. Tudtam, hogy a Bétel-szolgálat, bár nagy erőpróba lesz számomra, lehetővé teszi majd, hogy ezt megvalósítsam.”

Geraint Watkin ugyancsak a Bétel-család tagja. Az 1980-as évek elején lemondott az egyetemi oktatásról az úttörőszolgálat kedvéért. Részidejű munkával tartotta fenn magát, melyet apja farmján végzett. Nagy örömét lelte az úttörőszolgálatban, és remélte, hogy egy napon talán misszionárius lehet majd. De hát akkor miért jelentkezett a Bétel-szolgálatra? Mély hatást tett rá egy 1989-es Őrtorony-cikk. E cikkben Max Larsonnak, az  egyesült államokbeli Bétel-család egyik tagjának az élettörténetét olvasta. Larson testvér ezt mondta: „Meg vagyok győződve róla, hogy a Bétel a legjobb hely a földön, míg el nem jön ide a Paradicsom.” Geraint megfigyelte, hogy Larson testvér, miután Bétel-szolgálatra való jelentkezési lapot kért, imában Jehova elé tárta az ügyet. Geraint haladéktalanul követte ezt a példát. Mintegy tíz nappal később felhívták telefonon, és meghívást kapott, hogy legyen a nagy-britanniai Bétel-család tagja. A Bétel-szolgálatban hasznosítja tapasztalatait, melyeket apja farmján szerzett, mivel most azt a farmot igazgatja, mely élelemmel látja el a londoni Bétel-családot. Valamikor a gazdálkodás egyszerűen csak egy eszköz volt számára, hogy el tudja tartani magát az úttörőszolgálat mellett. Most már úgy tekint erre a feladatra, mint ami „Jehovától kapott megbízatása a Bételben”.

Más Tanúkat a teokratikus építkezések vonzottak. Mialatt Denise (Teddy) McNeil úttörőszolgálatot végzett, férje, Gary világi munkahelyen dolgozott, hogy gondoskodjon a családról. Majd 1987-ben önként ajánlkoztak, hogy segítenek a londoni Bétel-építkezésen. Bár akkoriban nem kaptak meghívást, 1989-ben felkérték őket, hogy legyenek a Bétel-család tagjai. A körzetfelvigyázó tanácsa még ott csengett fülükben: „Sohase utasítsátok vissza a Jehovától jövő megbízatást.” Így hát elfogadták a meghívást. Nagyon értékesnek bizonyult Gary elektronikai szakképzettsége és Teddy fogászati asszisztensi tapasztalata. Részt vettek abban a munkában is, hogy a Londonban és környékén található lengyel, illetve bengáli nyelvű területeken felébresszék az emberekben az érdeklődést.

Willie és Betty Stewart, miként mások is, felajánlották segítségüket, hogy nemzetközi önkéntesekként építkezéseken dolgozzanak. Willie mint vízvezeték- és központifűtés-szerelő ötvenöt évesen előnyugdíjaztatását kérte. Stewarték ezt követően részt vettek a görögországi, később pedig a spanyolországi, zimbabwei és a máltai építkezéseken. Betty a háztartásban, a mosodában, sőt még a vízvezeték-szerelésben is segített. Keményen dolgoztak, és  érezték, hogy szellemiekben gazdag jutalmat kapnak. Willie így fogalmaz: „Barátokat szereztünk a világ minden részén, időseket és fiatalokat egyaránt.”

Különleges képzés a képesített testvéreknek

A nagyobb szolgálati lehetőségek újabb ajtaja tárult fel, mikor 1990-ben Nagy-Britanniában is bevezették a szolgálati kiképzőiskolát. Itt volt hát egy további alkalom a vénként vagy kisegítőszolgaként szolgáló, egyedülálló testvérek számára, hogy különleges oktatást kapjanak azzal a kilátással, hogy majd ott szolgálhatnak a világméretű szántóföldön, ahol esetleg nagyobb szükség van rájuk. Az iskola nyolchetes tanfolyamában szépen egyensúlyban van a bibliai tanítások és a szervezeti témák oktatása. Nagy-Britanniában az első osztályt az East Pennine-i Kongresszusi Teremben tartották meg. Az oktatók James Hinderer és Randall Davis voltak, két kerületfelvigyázó az Egyesült Államokból. Az osztályban volt három tapasztalt nagy-britanniai körzetfelvigyázó is  — Peter Nicholls, Ray Pople és Michael Spurr —, hogy képzést kapjanak a következő osztályok oktatására. 1990. június 17-én Albert D. Schroeder a Vezető Testületből e szavakkal fordult a végzős osztály azon tanulóihoz, akik azt a megbízatást kapták, hogy Nagy-Britanniában szolgáljanak: „Kiváló fiatalemberek vagytok, akikre itt van szükség, hogy fellendítsétek a munkát. Ez igazán megmozgatja majd a brit szántóföldet.”

A hindu családból való Bharat Ram is azok között van, akik elvégezték a szolgálati kiképzőiskolát. Most már nős, és feleségével Anglia északnyugati részén szolgál, hogy segítsen az ott élő sok, gudzsaráti nyelven beszélő embernek. John Williams Walesből nagy meglepetésére azt a megbízatást kapta, hogy a zambiai fiókhivatalban dolgozzon, ahol szükség volt az ő szakismeretére, később pedig azzal bízták meg, hogy a zambiai Kitwében végezzen misszionáriusi szolgálatot.

 Gordon Sarkodie, aki Ghánában született, tizenkét éves volt, amikor a családjával Angliába költözött. Egy Tanú jóvoltából, aki rendszeresen elvitte Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot Gordon édesapjának, a fiúban még tizenévesen felébredt a bibliai igazságok iránt az érdeklődés. A bibliatanulmányozás arra indította, hogy 1985-ben megkeresztelkedjen. Már kisegítő úttörőként is oly sok bibliatanulmányozást vezetett, hogy úttörő barátai javasolták neki, jelentkezzen általános úttörőnek. Amikor a teljes idejű szolgálatban töltött első éve után részt vett az úttörőszolgálati iskolán, a körzetfelvigyázó arra biztatta, hogy jelentkezzen a szolgálati kiképzőiskolára. Attól a vágytól indíttatva, hogy képes legyen még jobban segíteni a gyülekezetben a fiataloknak, Gordon beadta a jelentkezését. A nagy-britanniai iskola hetedik osztályába járt. A diplomaosztás után két éven át Londonban szolgált. Ezután Zambiába jelölték ki misszionáriusi szolgálatra. Kész volt rendelkezésre bocsátani magát, bármilyen feladatra szánja is őt Jehova, így az a képzés, melyet Gordon kapott, fokozatosan újabb kiváltságokhoz juttatta. Miután elvégzett egy tizenkét hetes nyelvtanfolyamot, hogy a helyi nyelvek egyikét, a bembát tanulja, Gordont kinevezték körzetfelvigyázónak a Copperbelt nevű tartományba. Abban a kiváltságban is része volt, hogy kiképezhetett másokat a körzetmunkára.

A brit születésű Richard Fruddot Tanú-szülők nevelték fel. Amikor átadta életét Jehovának, úgy érezte, nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon, meddig terjedjen ki az önátadása; így hát úgy döntött, készséggel rendelkezésre áll. 1982-ben jelentkezett úttörőnek. Majd a szolgálati kiképzőiskolára is beadta a jelentkezését, melyet 1990-ben végzett el. Őt is Zambiába jelölték ki. Először a bemba nyelvet tanulta, illetve szerzett némi tapasztalatot új megbízatásában, ezután pedig kinevezték körzetfelvigyázónak, és még oktatóként is szolgált a zambiai fiókhivatalban megtartott szolgálati kiképzőiskolán.

Eddig 433 tanuló végzett a nagy-britanniai szolgálati kiképzőiskola 19 osztályában. Közülük 79-en jelenleg külföldön szolgálnak, négyen körzetfelvigyázóként, tizenketten Bétel-tagként,  és 308-an pedig úttörőként szolgálnak Nagy-Britanniában, és megosztják másokkal azokat a hasznos dolgokat, melyeket a képzésből merítettek.

Misszionáriusi területekre költöznek

A nagy-britanniai úttörők közül több százan ajánlották fel, hogy bárhol szolgálnak, ahol csak szükség van rájuk a világméretű szántóföldön. Sokakat közülük a New York-i Őrtorony Gileád Bibliaiskolán képeztek ki. Nagy-Britanniából összesen 524-en végezték el a Gileádot. Hatvannégy országban szolgálnak a föld minden részén.

Néhány brit úttörő már azelőtt is részt vett külföldi szolgálatban, hogy meghívták volna a Gileádra. Ez volt a helyzet John és Eric Cooke esetében is, akik korábban már Franciaországban és Spanyolországban is szolgáltak. Miután részt vettek a Gileádon, Ericet Afrikába küldték, John pedig először Spanyolországban és Portugáliában szolgált, azután meg Afrikában. Robert és George Nisbet esetében ugyancsak így volt, mivel már legalább tizenöt vagy még annál is több éve szolgáltak a Dél-afrikai Köztársaságban, mire elvégezték a Gileádot. Ezután Mauritiuson szolgáltak, később pedig visszatértek az afrikai földrészre. Claude Goodman, mielőtt elvégezte volna a Gileádot, már húsz éve szolgált Indiában, Ceylonon (ma Srí Lanka), Burmában (ma Mianmar), Thaiföldön és Malájföldön (jelenleg Malajziához tartozik); ezt követően pedig Pakisztánba küldték. Edwin Skinner is húsz éve végezte már Indiában az úttörőszolgálatot, mielőtt részt vett volna a Gileád Iskolán, utána pedig folytatta a szolgálatát Indiában további 43 éven át, mígnem 1990-ben befejezte földi pályafutását.

Mások azáltal kaptak ízelítőt a külföldi szolgálatból, hogy nemzetközi önkéntesekként építkezéseken vettek részt. Így történt Richard és Lusia Palmerrel is, akik 1989 és 1994 között különböző hosszúságú ideig szolgáltak Görögországban, Tahitin, Spanyolországban és Srí Lankán. Ezután még Srí Lankán maradtak több mint három évig, hogy úttörőszolgálatot végezzenek, mígnem meghívást kaptak a Gileád Iskolára.

 A Gileád Iskolára jelentkezőket arra buzdítják, hogy tekintsék a misszionáriusi szolgálatot életre szóló hivatásuknak. Többségük ezzel a kilátással vág neki feladatának, és néhányan nagyszerű példát mutattak ebben. Nagy-Britanniából legalább negyvenöten vannak olyanok, akik több mint húsz év óta még mindig a misszionáriusi megbízatásukban szolgálnak. Közülük kilencen Közép- és Dél-Amerikában vannak, tizenegyen ázsiai országokban, ugyancsak tizenegyen Afrikában, négyen Európában és még tízen különböző szigeteken.

Anthony Attwood is azok közé a misszionáriusok közé tartozik, akik már régóta végzik ezt a szolgálatot; 49 éven át szolgált Nigériában. Noha 1997-ben bizonyos bevándorlási rendeletek miatt a londoni Bételbe helyezték át, a szíve még mindig visszahúzza Nigériába. Így fogalmaz: „Csodálatos kiváltság volt Nigériában szolgálni. Jól kihasználtam azokat az éveket. Minden fiatalembert, akinek csak megadatott, hogy az igazságban lehet, arra buzdítok, hogy ragadjon meg minden eléje helyezett kiváltságot. Jehova sosem fog cserbenhagyni benneteket. Tapasztalatból tudom.” Olive Springate-et 1951-ben misszionáriusként Brazíliába küldték, 1959-ben pedig testvére, Sonia is csatlakozott hozzá. Denton Hopkinson és Raymond Leach az 1950-es évek elején misszionáriusként érkezett a Fülöp-szigetekre, s attól kezdve ez lett az otthonuk. Malcolm Vigo Malawiban kezdte misszionáriusi szolgálatát, s tíz évig maradt ott, míg ki nem telepítették, ma pedig Nigériában szolgál a feleségével. Még nagyon sokakat lehetne megemlíteni, akiknek Jehova mind gazdagon megáldotta az életét.

Néhányaknak, akik vállalták a misszionáriusi szolgálatot, komoly gondokkal kellett megküzdeniük, hogy folytatni tudják munkájukat. Többévi brazíliai misszionáriusi szolgálat után Eric és Chris Britten egy betegség miatt rákényszerült, hogy egy időre visszatérjen Angliába. Még ugyanabban az évben később elfogadtak egy Portugáliába szóló megbízatást, ahol a munka betiltás alatt állt. Mikor hét év múlva a bibliaoktató munkájuk miatt kiutasították őket Portugáliából, Angliában folytatták tovább a teljes idejű szolgálatot. Ekkor viszont írtak a Társulatnak,  és megkérdezték, van-e lehetőség, hogy egy újabb misszionáriusi megbízatást kapjanak. Hamarosan visszatértek Brazíliába, ahol mind a misszionáriusi, mind pedig a körzetmunkába bevonták őket. Együtt végezték hűséges szolgálatukat Brazíliában egészen Eric 1999 augusztusában bekövetkezett haláláig; Chris továbbra is ott szolgál.

Az évek múltával a családtagok iránti szentírási kötelezettségek talán változtatást kívánnak meg az ember tevékenységében. Ez volt a helyzet Mike és Barbara Pottage esetében is, akik 26 évig szolgáltak Zaire-ban, majd 1991-ben visszatértek Angliába, hogy segítsenek az egyikük idős édesanyjának, aki aggasztó helyzetben volt. De szívükben a teljes idejű szolgálatra vágytak, ezért sikerült úgy intézniük, hogy különleges úttörőként szolgáljanak, mialatt ellátják családi kötelezettségeiket. 1996-ban újra visszatérhettek további három évre a misszionáriusi területükre, melyet most már Kongói Demokratikus Köztársaságnak hívnak, jelenleg pedig a Bétel-család tagjai Nagy-Britanniában. Láthatták, ahogy Isten Királysága hirdetőinek a száma — mióta megkezdték szolgálatukat Zaire-ban — 4243-ról több mint 108 000-re emelkedett a világnak azon a részén. Élénken emlékeznek arra az időre, amikor úgy egy évvel az érkezésük után megadták Jehova Tanúinak a törvényes elismerést az országban. Majd a következő évben Kinshasában megtartották az első kongresszust, melyen noha csak 3817-en voltak, mégis kiemelkedő esemény volt számukra. Mekkora örömet éreztek, amikor 1998-ban, az országban uralkodó bizonytalan helyzet ellenére az Úr Vacsorájának megünneplésére 534 000-en gyűltek össze, akik már javukra fordították az isteni tanítást!

Megfelelő Királyság-termekről gondoskodnak

Mivel a gyülekezetek száma Nagy-Britanniában egyre csak nőtt, örökös nehézséget jelentett az, hogy megfelelő Királyság-termekről gondoskodjanak. Néhány gyülekezet bérelt termekben vagy más helyiségekben tartotta az összejöveteleit, és nem mindegyik volt megfelelő állapotban olyan keresztény csoportok számára,  melyek fenséges Istenünk, Jehova imádatára gyűlnek egybe. Égetően szükség volt megfelelő összejöveteli helyekre.

A Királyság-termek építéséhez szükséges ingatlanok megszerzése nem volt mindig könnyű. Időnként az ellenállás igen heves volt, különösen olyan helyeken, ahol az emberek vallásos előítéletet tápláltak. Ennek ellenére a Jehovába vetett bizalom és a felelős testvérek állhatatossága meghozta az eredményt, az ellenségek nem kis meglepetésére.

Az 1970-es évek elején a swansea-i (Wales) gyülekezetek egyike lépéseket tett, hogy megvásároljon egy használaton kívüli kápolnát, melyet Királyság-teremként akartak használni. A templom segédlelkésze, aki az épület tulajdonosa volt, kijelentette, hogy inkább meghal, mint hogy eladja a Tanúknak. Így hát a kápolnát a postahivatal vette meg, hogy ideiglenes telefonközpontként használja. 1980-ban azonban a postahivatal árverésre bocsátotta az épületet, mivel már nem volt rá szüksége. A gyülekezetben az egyik vén tudomást szerzett erről, és megtárgyalta a véntársaival, milyen árajánlatot tudnának tenni. A földmérő becslése szerint a telek a rajta lévő épülettel együtt 20 000 fontot (7 682 400 forintot) ért. Mekkora volt a testvérek öröme, hogy végül 15 000 fontos (5 761 800 forintos) árajánlat fejében megkaphatták! Miután elvégezték a szükséges felújításokat, az épületet átadták Jehovának.

Amikor a délnyugati tengerparton fekvő Exmouth városában a gyülekezet gyarapodása folytán új gyülekezet alakult, a testvérek úgy döntöttek, hogy szükség van egy másik helyen épülő, nagyobb Királyság-teremre. Megtudták, hogy a járási tanács birtokában van egy telek, melyet a településrendezési tervek szerint vallási célra szántak. A Tanúk szerződést kötöttek, hogy megvásárolják. Ekkor a tanács azzal a szokatlan kikötéssel állt elő, hogy a telekre vonatkozó eladási szerződést nem lehet véglegesíteni addig, míg az épületet be nem fejezik. Az építkezés 1997-ben fejeződött be. Hála érte, a tanács betartotta a megállapodást. Azok a gyülekezetek, melyek a termet használják, úgy tekintik ezt az épületet, mint annak bizonyítékát, hogy Jehova áldása van  erőfeszítéseiken, melyekkel előmozdítják az igaz imádat terjedését azon a területen.

Európában a legelső

Még ha meg is szerezték már az ingatlant, egy új Királyság-terem felépítése gyakran éveket vett igénybe. Ugyanakkor 1982 végére egy tízéves időszakon belül a gyülekezetek száma Nagy-Britanniában 943-ról 1147-re emelkedett. Tenni kellett valamit, hogy az építési munkák végzésében lépést tudjanak tartani a növekedéssel.

1983 szeptemberében a Londontól 101 kilométerre, északra fekvő Northamptonba megérkezett egy csapat egyesült államokbeli és kanadai testvér, akik már tapasztalatot szereztek az építkezéseken. Ők már foglalkoztak azzal az igénnyel, hogy gyorsépítkezések legyenek, és azért jöttek, hogy megosszák velünk a gyakorlatias megoldásokat, melyeket kifejlesztettek. A helyi testvérek  oldalán dolgoztak, hogy segítsenek gazdaságosan és gyorsan felépíteni az új Királyság-termet. A következő hónapban a Building Design nevű folyóirat erről számolt be: „Jehova Tanúinak egy csoportja nemrég négy napon belül sikeresen befejezett egy építkezést, mely egy vállalkozónak rendszerint hat hónapjába telik; s mindezt negyedannyi költséggel.” Jehova megáldotta e Királyság-terem építkezést, melyet Európában első ízben végeztek gyorsépítési módszerrel.

A következő évben több mint ezer önkéntes segített felépíteni egy Királyság-termet a Welshben található Dolgellau városában. Ez alkalommal az építkezést négy helyett két nap alatt fejezték be. A harminchárom helyi testvérnek mások is segítettek, akik Walesből, Angliából és az Egyesült Államokból érkeztek. Ott voltak még franciaországi és hollandiai testvérek is, hogy megnézzék, miként folyik az építkezés, hogy ha majd hazatérnek, másoknak is megtaníthassák ugyanezeket a módszereket.

Nagy-Britanniában Jehova Tanúi nagy hasznot merítettek a külföldi testvérek támogatásából, és ők viszonzásként szintén segítséget nyújtottak másoknak. Két gyülekezet a norfolki King’s Lynnből nem mindennapi módon tette ezt. 1986-ban szorgalmasan készülődtek arra, hogy új Királyság-termet építsenek az addig használt faépület helyett. Amikor meghallották, hogy az írországi Cobh Gyülekezet egy átalakított garázsban tartja az összejöveteleit, melyeken negyvenöt-ötven személy szokott jelen lenni, úgy döntöttek, hogy segítenek. Felajánlották a cobh-i Tanúknak a régi épületüket minden benne lévő felszereléssel együtt, beleértve a székeket és hangosító berendezést is. Amikor észrevették, hogy az ablakkereteket már ki kell cserélni, a helyi testvérek annyi adományt gyűjtöttek össze, hogy elegendő legyen a költségek fedezésére. A közeli gyülekezetek pénzt adományoztak egy új tetőszerkezethez. Ráadásul a norfolki testvérek kifizették az összes szállítási költséget.

„A terem lebontása óriási feladat volt — emlékszik vissza Peter Rose, King’s Lynn-i elnöklőfelvigyázó. — Minden egyes  darabját úgy kellett eltávolítani, hogy ne sérüljön meg, s egyenként meg kellett számozni, majd pedig újra összerakni, mint egy óriási kirakójátékot.” 1986 májusában befejezték a lebontást, minden egyes darabot bepakoltak egy konténerbe, és hajóval útnak indították Cobh-ba az Ír-tengeren keresztül. A cobh-i testvérek úgy tervezték, hogy a június 7—8-i hétvégén emelik fel az új termet — pontosan ugyanabban az időben, amikor a King’s Lynn-i testvérek akarták felépíteni új Királyság-termüket. Mindkét Királyság-terem elkészült azon a hétvégén.

Anyagi támogatásról és hozzáértő segítségről gondoskodnak

A mi Királyság-szolgálatunk brit kiadásának 1987. áprilisi számában volt egy melléklet, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a Társulat létrehozott egy Királyság-terem alapot, hogy „megadja a kellő mértékű anyagi támogatást a kevés költséggel kivitelezhető” új építkezésekhez, illetve épületek megvásárlásához és felújításához is. Ez a módszer lehetővé tette, hogy kiegyenlítődjenek a pénzforrások (2Kor 8:14). A cikk ezzel zárult: „Miközben felismerjük az előttünk álló feladat nagyságát, és értékeljük a gyülekezetek nagylelkű adományait, melyekkel hozzájárultak (és folyamatosan hozzájárulnak) az új kongresszusi termek megépítéséhez, teljes bizodalmunkat Jehovába kell vetnünk, hogy segítsen eleget tenni annak a mostani igénynek, hogy Királyság-termeink legyenek (Péld 3:5, 6).”

A következő évben a Vezető Testület a fiókhivatalon keresztül megszervezte, hogy testvérekből álló bizottságok álljanak rendelkezésre az ország különböző részén, hogy másokkal is megoszthassák a szakmai tapasztalatukat, és segítsenek megszervezni a Királyság-terem építéseket. 1998-ra tizenhat területi építőbizottságot neveztek ki. Ezek a bizottságok azóta már több mint hétszáz Királyság-terem felépítésében, illetve felújításában segítettek Nagy-Britanniában.

Azoknak a testvéreknek, akik ezekben a bizottságokban szolgálnak, többnyire a családjukról is gondoskodniuk kell. Néhányan  több időt tudnak szentelni ennek a munkának, mások pedig kevesebbet. Michael Harvey, egy ötgyermekes apa — felesége, Jean támogatásával — úgy döntött, hogy a Királyság-terem építést helyezi előtérbe. Mind a férj, mind a feleség megtanulta, milyen értékes Jézus tanácsa, hogy továbbra is a Királyság legyen az első az életükben (Máté 6:33). „Jézus szavai számunkra teljesen új értelmet nyertek — mondja Michael. — Jehova soha, de soha nem hagyott minket cserben.” Jean is egyetért ezzel: „Amikor egyik lányunk, Rachel kilenc év körüli volt, hirtelen kinőtte a ruháit. Nem volt elég pénzem, hogy újat vehessek neki, így hát megpróbáltam én készíteni, megjavítgatva és méretre alakítva a ruhákat. Majd egy nappal a körzetkongresszusunk előtt Michael húga küldött két új ruhát, melyeket kiárusításkor vett. Tökéletesen ráillettek Rachelre — és tökéletes volt az időzítés is a kongresszus miatt!” Mialatt két fiuk részt vesz az építési munkálatokban, Jean és a lányok vezetik a háztartást, és az építkezésekkel kapcsolatban is elvégeznek bizonyos munkákat. „Az építkezések összehoznak minket — magyarázza Michael. — Ez egy igazi családi vállalkozás.”

Az 1980-as években épült Királyság-termek munkálatain volt amikor több száz, sőt több ezer önkéntes dolgozott. A munka leegyszerűsítése végett Harvey testvér Dániába utazott, hogy kikérje az ottani Királyság-terem építéseken dolgozó testvérek véleményét. Újabb segítség érkezett, amikor a Társulat értesítette a gyülekezeteket, hogy ha új Királyság-termekre van szükség, a Társulat kész tervek egész választékát tudja felkínálni. Ennek eredményeként kevesebb önkéntesre lett szükség, a munka mennyisége igencsak lecsökkent, és szerény, de megfelelő Királyság-termeket építenek Nagy-Britannia-szerte.

Több, mint csupán egy jó kis történet

A Királyság-terem építésére tett közös erőfeszítések és az a gyorsaság, amellyel elkészültek a termek, nagyszerű tanúskodást eredményezett a nyilvánosság körében. Az újságok gyakran beszámoltak arról, hogyan végezték el a munkát. 1990-ben Victor Lagden, az Evening Echo című helyi újság fotóriportere tudósítást  közölt arról, hogyan építettek fel egy új termet három nap alatt a Canvey-szigeten, a Temze folyó tölcsértorkolatának északi részén. Amikor pénteken reggel megérkezett az építési területre, jóformán még csak az építőanyagok voltak ott. Egy lakókocsi ajtajára ezt a feliratot tűzték: „Sajtóiroda”. „Akkor ez volt az egyetlen álló építmény az egész területen — emlékszik vissza Victor. — Ami viszont nagy hatást tett rám, azok az építőmunkások voltak: férfiak, nők, idősek és fiatalok együtt végezték a munkát.” Victor fényképet készített a helyszínről, majd elment. Ezután azzal a kéréssel fordult a szerkesztőjéhez, hogy a hétvége folyamán időközönként hadd mehessen vissza az építkezésre, hogy lássa, vajon igaz lesz-e a Tanúk állítása, miszerint három napon belül felépítik a termet. Három másik újságíróval együtt tudósított a munka fejleményeiről.

Vasárnap Victor jelen volt az új teremben tartott legelső összejövetelen. Ennek eredményeként újságja díszeként kétoldalas cikk jelent meg a következő szalagcímmel: „Nagy Jehova!” Később az egyik helyi vén meglátogatta Victort, és tanulmányozni kezdte vele a Bibliát. „Három héten belül — meséli Victor — megismertem, mi Isten neve, és ahelyett hogy csak a kéréseimet soroltam volna az imáimban, most már hálát is adtam — hálát Jehovának.” Victor ma már Jehova megkeresztelt Tanúja.

’Kitárjuk szívünket’

Az 1970-es és 1980-as években nagy tanúskodómunkát végeztek Nagy-Britanniában a bevándorlókból álló lakosság körében. A munka nagy részét olyan Tanúk végezték, akik maguk is bevándorlók voltak, és akik beszéltek az adott nyelveken. De még több segítségre volt szükség.

1993-ra már kétmillió ázsiai származású ember élt Nagy-Britanniában, a lakosságból minden huszonnyolcadik személy ázsiai volt. Sokan jöttek az indiai szubkontinensről, mások pedig Kelet-Afrikából érkeztek. Már mintegy ötszáz pandzsábi nyelven beszélő és százötven gudzsaráti nyelven beszélő hírnök járt az angol gyülekezetekbe, és több mint ötszáz bibliatanulmányozást vezettek ezeken a nyelveken. Mindemellett az összes bevándorlónak  nem adatott meg az a lehetőség, hogy javára fordítsa Isten Királyságának a jó hírét.

Felismerve, hogy azok, akik csak angol nyelven tudnak, talán alkalmatlannak érzik magukat arra, hogy tanúskodjanak olyan embereknek, akiknek eltérő a kultúrájuk és nyelvük, a fiókhivatal arra buzdította a helyi Tanúkat, hogy terjesszék ki szeretetüket mindenféle rasszhoz tartozó emberre, és ápoljanak keresztényi szellemet, gondoskodva mások jólétéről. Arra kaptak buzdítást, hogy ’tárják ki szívüket’ (2Kor 6:11–13; Fil 2:1–4). A mi Királyság-szolgálatunk így indokolta: „Azt szeretnénk, hogy a területünkön élő emberek érezzék, hogy bennünk van az a melegség és érdeklődés, melyet Jézus Krisztus mutatott ki a szolgálatában.” A cikk ezekkel a szavakkal fordult a Nagy-Britanniában élő Tanúkhoz: „Gyakorlatilag idejött helybe egy hatalmas misszionáriusi terület!”

Az idegen nyelven beszélők iránti törődésből minden brit Tanút arra ösztönöztek, hogy a területükön talált külföldieket  irányítsák a megfelelő idegen nyelvű gyülekezetekbe. Ilyenformán minden egyes Tanú — akár beszél másik nyelven, akár nem — hozzá tud járulni az Angliába költözött, hatalmas misszionáriusi terület bemunkálásához. Valójában az idegen nyelvű gyülekezetek területei nagyrészt ezekből az oda utalt címekből állnak.

Ebből kifolyólag 1996-ban Grace Li meglátogatott egy vietnami hölgyet az otthonában, Newcastle-upon-Tyne-ban, Anglia északkeleti részén. A hölgy beszélt kínaiul. Szívélyesen fogadta Grace-t, és rögtön be is hívta a házba. Grace megtudta, hogy a hölgy menekültként érkezett az országba, és sokat szenvedett a vietnami háborúban. Mintegy tíz éve élt már Angliában, de még mindig alig beszélt valamit angolul. Elmondta Grace-nek, hogy nemegyszer érezte már magát a kétségbeesés határán, és senki sem volt, akihez segítségért fordulhatott volna.

 Arról is beszélt, hogy négy évvel korábban kapott egy könyvet, tele gyönyörű, színes képekkel, de mivel nem tud angolul, nem értette, miről szól. Mégis, mindahányszor szomorúságot érzett, nézegetni kezdte a képeket, mivel ez enyhítette szomorúságát, és reménnyel töltötte el. Leemelte a könyvet a polcról, odanyújtotta Grace-nek, és kérte, olvasson fel neki belőle, hogy végre megtudhassa, miről szól. Amit kezébe adott, nem volt más, mint az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv! Grace azt felelte, van egy jobb ötlete annál, mint hogy felolvasson az angol nyelvű könyvből. A táskájába nyúlt, és kivett egy ugyanolyan könyvet kínai nyelven. A hölgy alig hitt a szemének. Végre megismerhette a Biblia üzenetét! Azonnal beleegyezett a bibliatanulmányozásba.

Azáltal is ’kitártuk szívünket’, hogy a fiókhivatal különleges figyelmet szentelt annak, hogy segítsen a más nemzetiségű csoportoknak a szellemi növekedésben és a szervezeti dolgokban. Colin Seymour feleségével, Olive-val már húsz éve szolgált, meglátogatva egész Nagy-Britanniában a gyülekezeteket. Mindketten őszinte érdeklődéssel voltak azok iránt, akiknek szolgáltak, és ez különösen nyilvánvalóvá vált a földközi-tengeri Málta és Gozo szigetén lévő gyülekezeteknél tett látogatásuk során. Kedveskedve a helyi testvéreknek, még máltai nyelven is megpróbáltak hozzászólni a gyülekezeti összejöveteleken.

Colint 1994 szeptemberében kinevezték az Anglia-szerte található nem angol nyelvű csoportok, illetve néhány idegen nyelvű  gyülekezet körzetfelvigyázójának. Gondosan figyelemmel kísérte minden egyes csoportnál a fejleményeket a gyülekezetté válásuk útján, és erősítette a már működő gyülekezeteket. Bár eleinte ez a körzet volt a legkisebb — csupán tizenkét gyülekezettel és mintegy hétszázötven hírnökkel —, három év leforgása alatt a legnagyobb körzetté nőtte ki magát 1968 hírnökkel, köztük 388 úttörővel. Azóta az idegen nyelvű körzetek száma már háromra emelkedett.

Új nyelvet tanulnak meg

Néhány brit Tanú a saját kezdeményezéséből kezdett el nyelvet tanulni, hogy megoszthassa az életadó bibliai igazságokat azokkal a bevándorlókkal is, akik más nyelven beszélnek. Köztük volt Elisabeth Emmott is, aki Anglia más-más részein végzett úttörőszolgálatot. Elsőként megpróbált pandzsábiul tanulni, hogy segíthessen a területén élő embereknek. Majd 1976-ban új megbízatásként az urdu nyelv elsajátításán kezdett fáradozni. Ezután jött a gudzsaráti. Hogy segítse az érdeklődőket, még a kongresszusokon is kutatott indiai és pakisztáni hírnökök után. Clifton és Amanda Bankset az indította a nyelvtanulásra, hogy 1993-ban részt vettek egy kongresszuson Oroszországban. Hazaérve beszereztek egy orosz nyelvkönyvet a helyi könyvtárból, majd olyan környékre költöztek, ahol oroszul beszélő emberek éltek, és az ottani orosz gyülekezetben elkezdték az úttörőszolgálatot. Nem könnyű azonban időt találni a nyelvtanulásra, miközben el kell látni a világi és családi felelősségeket, valamint a szoros időbeosztást igénylő gyülekezeti és szántóföldi tevékenységek egész sorát.

Mivel különleges szükség volt erre Angliában, bátorították azokat az úttörőket, akik szerették volna ilyen módon kibővíteni szolgálatukat. Ezek az úttörők, anélkül hogy abbahagyták volna az úttörőszolgálatot, alapszinten megtanultak egy nyelvet. Néhányuk elvégzett egy rövid kezdő tanfolyamot az új nyelven, hogy kellő képzettségre tegyen szert, s ez érdekes eredményekkel járt.

Christine Flynn, aki már 21 éve végezte az úttörőszolgálatot, hét másik úttörővel egyetemben úgy döntött, hogy beiratkozik  egy gudzsaráti nyelvtanfolyamra 1996/97-ben. Egy indiai házaspár volt a két tanár, akik enyhén szólva meglepődtek, hogy ilyen sok angolul beszélő tanuló csatlakozik a tanfolyamukhoz. „Sok mindent változtattak a tanfolyam anyagán, hogy segítségünkre legyenek — meséli Christine. — Segítettek nekem elkészíteni a szántóföldi felkínálásokat, és még néhány összejövetelünkre is eljöttek.”

Nagyjából ugyanebben az időben Christine új munkahelyen kezdett dolgozni. Itt találkozott egy gudzsarátiul beszélő fiatalasszonnyal. Amikor Christine gudzsaráti nyelven üdvözölte, a fiatalasszony elcsodálkozott, és tudni szerette volna, miért tanulja ezt a nyelvet. Christine elmagyarázta, és nagyszerűen tanúskodott a fiatalasszonynak, mire az így felelt: „Egyetlen más vallás sem biztatná a tagjait egy ilyen nehéz nyelv megtanulására. Önöknek tényleg valami fontos mondanivalójuk lehet.”

Pauline Duncan, aki ugyancsak úttörő, bengáli nyelvtanfolyamra iratkozott be 1994-ben. Eleinte úgy érezte, túlságosan nehéz. „Gyakran sírva könyörögtem Jehovához, azon keseregve, mennyire nehéz ez a nyelv, és hogy úgy érzem, én ezt nem tudom folytatni — ismeri be Pauline. — Jehova szent szellemének és a saját elszántságomnak meg igyekezetemnek köszönhetően azonban túljutottam ezen a nehéz ponton, és boldog vagyok, hogy nem adtam fel, mivel most már csodálatos eredményeim vannak.” Beverley Crook, egy másik úttörő így beszél arról, hogy bengáli nyelvtudása milyen hatással van az emberekre, akiket meglátogat: „Attól fogva, hogy megtanultam ezt a nyelvet, teljes átalakulás ment végbe a szolgálatomban. A bengáli emberek érzik, hogy bizonyára szeretjük őket, mivel időt szántunk arra, hogy megtanuljuk a nyelvüket.”

Jennifer Charles az egyik francia gyülekezetben szolgál úttörőként, ahova sok olyan menekült jár, akik a Kongói Demokratikus Köztársaságból jöttek. Ezt mondja: „Az új nyelv megtanulása segített megértenem, miként éreznek a területemen azok, akik idejöttek, egy olyan országba, ahol nem beszélnek az ő nyelvükön.”

 Az évek során sok úttörő kapott ösztönzést arra, hogy beszéljen a körzetfelvigyázóval arról a lehetőségről, hogy átmenjen egy közeli gyülekezetbe, ahol nagyobb szükség van úttörőkre — akár olyan egyedülálló úttörő testvérnőkre is, akiknek a helyzete ezt lehetővé teszi. Némelyek azt választották, hogy megtanulnak egy új nyelvet, és segítenek az idegen nyelvű szántóföldön. Nagy-London területén több mint száz úttörő testvérnő tett így. Gyümölcsöző szolgálatot végeznek azok között, akik nem beszélnek angolul. Az ő segítségükkel sok ember tanulmányozta már a Bibliát és vett részt a keresztény összejöveteleken.

Ha megmarad a misszionáriusi szellem

Különféle okokból néhány misszionárius szükségesnek látta, hogy visszatérjen Nagy-Britanniába. Sokan közülük a továbbiakban is nagyszerű munkát végeztek.

Wilfred Gooch testvért és feleségét, Gwent 1964-ben 14 évi misszionáriusi szolgálat után Nigériából a londoni fiókhivatalba helyezték át. Ez nem azért történt, mert ők elégedetlenek voltak nigériai szolgálatukkal; inkább nagyon is szerették. Wilfredet viszont megbízták a nagy-britanniai fiókhivatal felvigyázásával. Derűlátó szemléletmódjukkal mindamellett sok angliai úttörőt tudtak buzdítani arra, hogy vállalják a szolgálatot, bárhogyan irányítaná is őket Jehova a szervezetén keresztül. Wilfred gyakran szokta mondani: „A misszionáriusi szolgálatban egy év alatt többet tanulhatsz, mint amennyit úttörőként tanulnál harminc év alatt.” Ezzel nem azt akarta mondani, hogy a Szentírásról tanulnánk többet, hanem inkább magunkról, az életről és arról, hogy miként jöjjünk ki a testvéreinkkel és testvérnőinkkel.

John és Pat Barker, akik a Gileád Iskola 45. osztályában végeztek, visszatértek Angliába, mivel szülői örömök elé néztek. Kemény munkával tanulták meg a mandarin nyelvjárást, hogy tanúskodni tudjanak a tajvani kínaiaknak. Angliába visszatérve, továbbra is keresték a kínaiakat, hogy megoszthassák velük a jó hírt. Amikor gyermekeik már felnőttek és megházasodtak, John és Pat jelentkezett általános úttörőnek, és most lelkesen végzik gyümölcsöző  szolgálatukat a közép-angliai Birmingham város egyik gyülekezetéhez tartozó, mandarint beszélő csoportban. Többen is, akikkel tanulmányoztak, már az igazság alapos ismeretével tértek vissza Kínába.

David Shepherd korábban misszionárius volt Ghánában, most pedig felesége és három gyermeke van. David azonban folyamatosan végzi a teljes idejű szolgálatot. Mi segített neki ebben? Így magyarázza: „Láttam, mennyire kevésből élnek a ghánai testvérek, és ez segített abban, hogy amennyire csak lehetséges, továbbra is egyszerű életvitelt folytassak.”

Megfelelő létesítmények a munka elvégzéséhez

A nyomtatott bibliai irodalom fontos szerepet játszik a Királyság jó hírének terjesztésében. Az 1970-es évek elején a londoni fiókhivatalnak meghatározó szerepe volt abban, hogy sok más ország számára is biztosítva legyen ez az életadó szellemi táplálék. A legtöbb irodalom az afrikai országokba ment; bizonyos mennyiséget pedig még Ausztráliába is küldtek.

Apránként más, nyomtatást végző fiókhivatalok is átvállaltak valamennyit a folyóirat-termelés munkájából, míg a londoni nyomdaüzem az angol, holland és szuahéli nyelvű irodalom előállítására összpontosított. Ennek ellenére Angliában a két MAN-gyártmányú magasnyomó gép továbbra is nagyon zsúfolt ütemterv szerint dolgozott. Hogy teljesíteni tudják az ütemtervet, 1977-ben az egyik nyomdagép minden harmadik héten még éjszakai műszakban is működött.

Elérkezett az idő, hogy kibővítsék a Társulat londoni létesítményeit. A Mill Hill-i Őrtorony-házban — melyet az 1950-es évek vége óta használtak — nem volt már elegendő hely, hogy el tudjanak látni egy akkora mértékű nyomtatási munkát, melyet a fiókhivatal végzett. A tervezési korlátozások nem tették lehetővé, hogy növeljék az Őrtorony-ház gyárterületét. Így hát a Vezető Testület beleegyezett, hogy áttelepítsék a gyárat, és ugyanakkor kibővítsék a már meglévő Bételt is, hogy otthont adjon a növekvő számban érkező testvéreknek, akikre szükség van a munkánál.

 Végül a mintegy 13 kilométerrel távolabbi Wembley-ben találtak egy háromezer négyzetméter területű gyártelepet. A kétszintes épületben nemcsak egy nagyobb gyárnak volt bőven férőhely, hanem egy lakásnak, konyhának, ebédlőnek és recepciónak is. 1980-ban a gyártási tevékenységeket áthelyezték erre a helyre, és a már meglévő berendezéseket kiegészítették egy új Harris ofszetnyomó géppel, mely öt nyomtatóegységből állt, és két éven belül az éves folyóirat-termelés elérte a 38 328 000-es példányszámot.

Időközben megkezdődtek a munkálatok a Mill Hill-i Őrtorony-ház új szárnyának felépítésén, hogy további 41 szobáról, illetve egy kibővített étkezőhelyiségről és konyháról gondoskodjanak a Bétel-család számára. John Andrews kerületfelvigyázót a Bételbe hívták, hogy a tervezőcsoporttal dolgozzon, mivel volt tapasztalata az építészetben. Az ország sok részéről jelentkeztek Tanúk, hogy a hétvégéken önkéntes munkát végezzenek. A munka rohamos léptekkel haladt előre, annak ellenére, hogy 1981/82 telén sokat havazott, és rendkívül alacsony volt a hőmérséklet. Számos nem Tanú brigádot is alkalmaztak mint alvállalkozókat, és együtt dolgoztak a testvérekkel. Alig több mint két év alatt elkészült az új épületszárny. Nagyjából ugyanebben az időben volt egy másik kiemelkedő esemény is.

Nagyszabású vállalkozás

A Vezető Testület 1982 júniusában elfogadta a fiókbizottság meghívását, hogy Nagy-Britanniában tartsák meg a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania 1983-as évi közgyűlését. Ez az esemény kétszeresen is fontos volt, mivel a fiókhivatal a kibővített, új londoni Bétel átadását ugyanarra a hétvégére tervezte, mint amelyiken az évi közgyűlést akarták megtartani.

„Az egyik reggel, nyolc óra körül felhívott Peter Ellis a Bételből — idézi fel Dennis Loft. — Megkért, hogy október 1-jére jegyeztessem elő a De Montfort Hallt.” Ez a terem volt a helyszíne egy emlékezetes kongresszusnak, melyet 1941. szeptember 2—10-ig tartottak, és ekkor adták közre a Children (Gyermekek) című könyvet is. Abban az időben, a második világháború közepén,  amikor testvéreink bátran kiálltak a keresztényi semlegesség mellett, Albert D. Schroeder, aki most a Vezető Testület egyik tagja, fiókhivatal-szolga volt Nagy-Britanniában. Micsoda rendkívüli alkalom volt ez az évi közgyűlés a még életben maradt időseknek, hogy újra találkozzanak ismerőseikkel Jehova lojális szolgái közül a kezdeti időkből!

Az 1983-as évi közgyűlés volt az első olyan gyűlés, melyet nem Észak-Amerikában tartottak. Megkezdődtek a tervezési munkák, hogy telefon-összeköttetés segítségével összekapcsolják a Leicesterben elhangzó programot a Közép-Angliában található Dudley-i Kongresszusi Teremben folyó programmal. Ily módon több testvér is élvezheti az eseményt. Először azok kaptak meghívást, akik már negyven vagy még több éve szolgálták Jehovát. Európa-szerte értesítették a fiókhivatalokat, és meghívtak néhány Bétel-tagot a Bétel-családokból erre a hétvégére. Hamar észrevették, hogy a londoni Bételben nem lesz elegendő hely az összes európai küldött elszállásolására. Ezért hát megtervezték, hogy egy szállásosztály gondoskodjon az összes látogató elszállásolásáról.

Időközben Loft testvér kapcsolatba lépett a leicesteri városi tanáccsal, és így tudomást szerzett arról, hogy a város egyik legnagyobb vállalata az évenként megrendezett bankettjét éppen azon a hétvégén szeretné megtartani, amikor mi akartuk kibérelni a termet. Ahogy tovább kérdezősködött, Dennis megtudta, hogy az eseményt tulajdonképpen szeptember 30-án akarják megtartani, de mivel utána mindig nagyon sokat kellett takarítani, a következő napra is lefoglalták a termet. Dennis megkérdezte: „Ha magunkra vállalnánk azt a feladatot, hogy kitakarítjuk a helyet, akkor megkaphatnánk október 1-jére?” A gondnok beleegyezett, Dennis pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár akkor még aligha volt tisztában azzal, milyen roppant nehéz feladatra vállalkozott.

Szeptember 30-án éjfélkor csoportokba szervezve, csapatvezetőkkel az élükön, négyszáz testvér látott munkához, hogy eltakarítsa a szemetet, mely a társas összejövetel után maradt.  Az asztalok helyébe háromezer széket tettek le, hogy a termet előkészítsék a gyűlésre. Csupán nyolc órájuk volt arra, hogy befejezzék ezt a félelmetesen nagy feladatot. Dennis így emlékszik vissza: „Ebben az volt a különleges, hogy ezek között a testvérek között alig voltak olyanok, akiket meghívtak az évi közgyűlésre, de már az is, hogy valamiképpen részük lehetett benne, még ha ez csak az előkészületi munkákat jelentette is, akkora élmény volt számukra, hogy még a mai napig is emlegetik.” A testvérek szőnyeggel fedték le az emelvényt, és körberakták virágokkal. Reggel nyolc órára a terem már kifogástalan állapotban volt. Az épület személyzete is csak nézett álmélkodva. A testvérek felismerték, e gyűlésben lehetőség rejlik arra, hogy valami nagyon különleges alkalom legyen. Nem is csalódtak.

Felejthetetlen összejövetel

A Leicesterben megrendezett szellemi lakoma 3671 jelenlévője között ott volt 37 másik fiókhivatal 693 küldöttje is. Sok felkent  testvér és testvérnő volt e résztvevők között. Reg Kellond Telfordból és Emma Burnell Paigntonból volt a két legidősebb nagy-britanniai küldött — mindketten betöltötték már a 99. életévüket. Janet Tait Glasgow-ból, valamint Mary Grant, Edith Guiver és Robert Warden mind már a nyolcvanas-kilencvenes éveikben jártak, és még az első világháború előtt ismerték meg az igazságot. Micsoda tapasztalatra tehettek szert mindannyian Jehova szolgálatában az életük során! Mialatt részt vettek a tanúskodómunkában, Jehova imádóinak a száma Nagy-Britanniában csupán néhány ezerről 92 320-ra emelkedett. Most izgatottan várták, milyen buzdító szavakat mondanak majd a Vezető Testület tagjai.

Albert D. Schroeder beszédének témája az Ésaiás 40:31. versén alapult: „Bízzatok mindig Jehovában, hogy el ne fáradjatok!” Interjúkat is készített néhány hűséges testvérrel: Robert Wardennal és Harold Rabsonnal, akik mindketten Glasgow-ból valók, és egyikük 1913-ban, másikuk pedig 1914-ben keresztelkedett meg; Robert Andersonnal, aki már 51 éve szolgált úttörőként; valamint  Ernie Beavorrel, aki 17 évig szolgált körzetfelvigyázóként, és három gyermeke misszionáriusi szolgálatot végzett. Mindannyian lelkesen beszéltek a sok-sok évről, melyet Jehova szolgálatában töltöttek. Daniel Sydlik, a Vezető Testület egy másik tagja a következő témát tárgyalta: „A legjobb még csak ezután jön!” Ez olyan előadás volt, amelyre a testvérek még a mai napig is emlékeznek.

„Amikor megkaptuk a meghívónkat — írta az egyik testvér — elárasztottak bennünket az emlékek a De Montfort Hallban megtartott csodálatos kongresszusról, mely még a háborús időkben volt, 1941-ben. Kétségtelen, hogy az a kongresszus, melyet csodával határos módon megtartottak a háború sújtotta Nagy-Britanniában, a legnagyszerűbb kongresszus volt, amelyen addig részt vettünk. Mégis, a legjobb még csak ezután jött. Úgy jöttünk el erről a gyűlésről, hogy szívünk csordultig volt a Jehova iránt érzett hálával, és elhatároztuk, hogy mindig lojálisak maradunk Teremtőnkhöz és Királyához, Krisztus Jézushoz, valamint a szervezetéhez, melyet Ő oly nyilvánvaló módon használ fel.”

Ez után az esemény után sok küldött Londonba utazott, hogy részt vegyen a Bétel-bővítés átadási programján. A programot telefonon közvetítették az Észak-londoni Kongresszusi Terembe, s ezzel lehetővé tették, hogy még többen hallhassák az átadási beszédet, melyet Frederick Franz, a Társulat akkori elnöke mondott.

Jobb hely a nyomtatáshoz

A fiókhivatali létesítmények elhelyezkedése még mindig nem volt a legkedvezőbb. Az Őrtorony-ház Mill Hillben volt, a gyár azonban 13 kilométerrel távolabb, Wembley-ben. Huszonöt-harminc Bétel-munkás rendszeresen ideutazott dolgozni.

Évekkel korábban N. H. Knorr, a Társulat akkori elnöke felfedezte, hogy az Egyesült Királyság Optikai Vállalatának egyik épülete, mely pont az Őrtorony-házzal szemben, az út másik oldalán állt, tökéletes hely lenne a nyomda számára. Akkoriban azonban nem lehetett megszerezni. 1986 szeptemberében viszont Philip Harris, a szállítási osztályunk felvigyázója, aki jelen  volt a postahivatal által megszervezett egyik gyűlésen, hallotta, hogy az Egyesült Királyság Optikai Vállalata ki fogja üríteni azokat a Bittacy Hill-i épületeket. Azonnal intézkedtek is, hogy megszerezhessék ezt a kéthektáros ingatlant. Két hónappal később már lezajlott az adásvétel, s ugyanakkor sikerrel zárultak a tárgyalások a wembley-i gyár eladását illetően is. Ekkor aztán komolyan megkezdődött az új gyár felépítése.

Először lebontották a Bittacy Hill-i telek hátsó részén álló régi épületeket, hogy szabaddá váljon a hely az új gyár számára. Ahogy előrehaladtak a földkitermeléssel, a testvérek felfedezték, hogy ezt a területet korábban iparihulladék-lerakónak használták. Idővel az összes törmeléket eltávolították, és nyilvánvalóvá vált, hogy az építési terveket még egy nagy alagsorral is ki lehetne egészíteni. Nagy-Britanniából és külföldről több mint ötezer önkéntes érkezett, és félmillió óránál is többet szenteltek az építkezésnek. Az eredmény egy nagyszerű gyár meg egy garázs lett, melyek jó szolgálatot tehetnek majd az elkövetkezendő években.

Az építkezés második szakaszában lebontották az Egyesült Királyság Optikai Vállalatának iroda- és gyárkomplexumát, hogy helyet biztosítsanak az új irodaépületnek. A helyi építésügyi hatóság megkövetelte, hogy új irodatömbünket téglából építsük fel — megőrizve a környék többi épületére jellemző egységes építési stílust. Ez úgy valósult meg, hogy fél téglákat beépítve készítették el a beton építőelemeket. A Nemzetközi Bibliakutatók Egyesületének Háza (IBSA House) hamar felépült, amint a helyére emelték a 157, téglákkal borított betonelemet. Az egyik vállalat vezetője, aki nem sokkal később meglátogatta az építkezés helyszínét, megkérdezte, hány kőművest alkalmaztunk. „Biztos vagyok benne, hogy legalább ötvenen voltak” — vélekedett. Hitetlenkedve csóválta a fejét, amikor megtudta, hogy az egész munkát csupán hat nő és két férfi végezte el!

1993-ban elkészült ez a dombtetőre épült, Bittacy Hill-i új iroda- és gyárkomplexum. Az átadást Albert D. Schroedernek, a Vezető Testület egyik tagjának látogatásakor tartották meg.  Ekkorra országszerte már 127 395-en vettek részt a szántóföldi szolgálatban — valóban volt ok az örömre!

Nemzetközi szintű segítségnyújtás

A Társulat németországi fiókhivatala besegített az angol nyelvű folyóiratok nyomtatásába, amíg átköltöztettük a nyomdaüzemet Wembley-ből az új helyére az IBSA House-nál. De nemsokára újra megkezdte működését a nyomdaüzem Londonban, és új gyárunkban csak úgy ontották a nyomdagépek a több tízmillió, életadó igazságot tartalmazó folyóiratot.

A londoni nyomda ugyan távol van Kelet-Afrikától, mégis már régóta rendszeresen itt készülnek a folyóiratok a világnak azon a részén élő emberek számára. Folyamatosan elküldik oda a folyóiratok angol és szuahéli kiadásait. A karib-tengeri szigeteket ugyancsak Nagy-Britannia látja el folyóiratokkal. Évek óta banánszállító hajók hozzák a rakományt a Nyugat-indiai-szigetekről Nagy-Britannia nyugati partjaira. Árukkal megrakottan térnek vissza a szigetekhez, és a rakomány között rendszerint ott vannak a folyóirat-szállítmányok is, melyeket díjmentesen szállítanak, mivel a Társulatot közhasznú intézményként ismerik el.

Amikor a külföldre szánt konténereket készítik elő a szállítási osztályon, az üres helyet arra használják fel, hogy különféle segélyszállítmányokat küldjenek olyan területekre, ahol a testvérek nehéz anyagi körülmények között élnek. A Királyság-termekből országszerte több tízezer tartalék széket szállítottak el ilyen országokba, így például Libériába, Mozambikba, Szenegálba, Tanzániába és Zambiába. Ezeken a helyeken a székeket olyan gyülekezetek vehetik igénybe, melyek létszáma már túl nagyra duzzadt, mivel oly sok érdeklődő jön, aki ég a vágytól, hogy tanulhassa az Isten Királyságának jó hírét.

Amikor Boszniában a háborús helyzet miatt 1994-ben szükségessé vált, hogy segélyakciókat szervezzenek az ottani testvérek megsegítésére, az ausztriai fiókhivatal örömmel gondoskodott élelemről, ruhákról és más szállítmányokról. Amikor viszont a boszniai hatóságok úgy határoztak, hogy a jövőben szállítmányokat  csakis törvényesen bejegyzett szervezetek küldhetnek, a nagy-britanniai fiókhivatal lett felkérve, hogy segítsen. Törvényes okiratokat készítettek angol és horvát nyelven, majd hitelesítették, és futárral küldték el őket. A segélykonvoj már elindult Bécsből, amikor a papírok megérkeztek. A testvérek autóval utolérték a konvojt a határnál, és még éppen időben át tudták adni az okiratokat, úgyhogy a segélyszállítmányt átengedték!

1998 augusztusában, amikor intézkedtek, hogy a franciaországi nyomdaüzemet Angliába költöztessék, a louviers-i Bétel-családból ötvenen a londoni Bételbe lettek áthelyezve, hogy ott segítsenek elvégezni a megnövekedett munkát. Miután alaposan megbeszélték, 1999-ben az is lehetővé vált, hogy Louviers-ból Londonba költöztessék a nagy ofszet-rotációsgépet, más nyomdai felszerelésekkel együtt. Míg a francia Bétel-munkások igyekeztek megtanulni angolul, a brit Bétel-tagok megpróbálkoztak néhány francia kifejezéssel, de mivel mindannyian egységesen a Biblia igazságának ’tiszta nyelvét’ beszélik, képesek voltak vállvetve végezni a feladatokat Jehova dicsőségére (Sof 3:9, NW).

Igyekszünk elérni a szigeteket is

Az évek során a nagy-britanniai fiókhivatal több, más-más helyen található szigeten is felügyelt a prédikálómunkára. Néhány ilyen sziget a Brit-szigetekhez tartozik. A déli partoknál található Wight-szigeten hét virágzó gyülekezet van. Az ír-tengeri Man szigetén növekvő gyülekezet van, 190 hírnökkel. A Hebridák, Skócia nyugati partjai mentén több mint hatvan hírnöknek adnak otthont, akik rendszeresen tanúskodnak a távoli falvakban is. A Skócia északkeleti csúcsánál elhelyezkedő Orkney- és Shetland-szigeteken növekvő gyülekezetek vannak, melyek alapos tanúskodómunkát végeznek a szárazföldtől elszigetelt területeken. Shetland szigetén az úttörők valójában még az Északi-tengerre is kiterjesztik területüket, mivel meglátogatják a halászhajókat, és prédikálnak a fedélzeten levő tengerészeknek.

Guernsey-n, a Csatorna-szigetek egyikén két gyülekezet van, melyek két kisebb szigeten, Alderney-n és Sarkon is végzik a  tanúskodómunkát. Ez nem kis erőfeszítést igényel. Például Sark szigetén már az 1980-as évek eleje óta rendszeresen tanúskodnak az ott lakóknak — a jelenlegi adatok szerint 575 lakosnak. Guernsey-ről egy úttörő a Sark-szigeten végzett prédikálása során találkozott egy fiatalemberrel, akinek az édesanyja Tanú volt, és valahol másutt élt a Brit-szigeteken. A fiatalember eleinte nem mutatott érdeklődést, de miután többször is elbeszélgettek, egy Tanú-házaspár tanulmányozni kezdett vele és a barátnőjével. A tanulmányozás nagyobbrészt levelezés útján folyt. A guernsey-i és jersey-i gyülekezet egyaránt részt vállalt annak költségeiben, hogy havonta egyszer elküldhessenek egy úttörő testvérnőt Sarkra és Alderney-re. E személyes segítségnyújtás és a levelezés útján folyó tanulmányozás által a fiatalember is, meg a barátnője is fokozatosan előrehaladt szellemileg. További segítségként egy vén telefonon tanulmányozta velük az Egyesülten az egyedüli igaz Isten imádatában című könyvet. 1994 áprilisára a fiatalember is, és a fiatal nő is — aki ekkorra már a fiatalember felesége volt — készen állt a megkeresztelkedésre. Jelenleg, ha az időjárási viszonyok nem teszik lehetővé, hogy átkeljenek a tengeren, és eljussanak Guernsey szigetére, akkor telefon-összeköttetés útján tudják javukra fordítani a gyülekezeti összejöveteleket. A testvérek valóban komoly erőfeszítéseket tesznek, és mindenkinek segítenek, hogy javára fordíthassa a jó hírt.

Három virágzó gyülekezet van a közeli Jersey-szigeten. Ezek a gyülekezetek a guernsey-i gyülekezetekkel felváltva szokták vendégül látni az évente megtartott kerületkongresszust, melyen mintegy ötszáz helyi Tanú és közel ezer látogató vesz részt, akik Nagy-Britannia más részeiről érkeznek. Ezenkívül, mivel sok portugálul beszélő idénymunkás jön erre a szigetre, néhány helyi hírnök megtanult portugálul, hogy eredményesebben tudja megosztani velük a Királyság-üzenetet.

Jóval távolabb vannak a Falkland-szigetek. A sziget 2200 lakója közül sokan származnak a Shetland-szigetekről, illetve Skócia más részeiről. Arthur Nutter feleségével és gyermekeivel  együtt 1980-ban költözött a Falkland-szigetekre Angliából, hogy részt vegyenek a tanúskodómunkában. Két évvel később a világ eseményeinek alakulása miatt az tűnt a legbölcsebbnek, hogy a brit fiókhivatal gyakoroljon általános felügyeletet az itt folyó prédikálómunka felett. Bár a Falkland-szigetek körülbelül 13 000 kilométerre vannak Londontól, körzetfelvigyázói látogatásokat is tettek, hogy kiszolgálják a kis gyülekezetet. Tizenöt éven át tartott ez az elrendezés, hogy Nagy-Britanniából irányították a munkát.

Ahogyan már az elmúlt ötven év java részében is tette, a nagy-britanniai fiókhivatal irányítja Jehova népének a tevékenységét Máltán is, a Földközi-tenger közepén. Itt, Máltánál szenvedett hajótörést Pál apostol a Rómába vezető útja során körülbelül i. sz. 58-ban (Csel 28:1, Újfordítású). A közelében található Gozo, egy kisebb, alárendelt testvérsziget. Ma már mindkét sziget Jehova népe virágzó gyülekezeteinek ad otthont.

 Bár a beérkezett jelentések alapján Máltán már 1936 óta végeztek valamilyen mértékű tanúskodómunkát, a máltai lakosság körében egészen az 1970-es évekig nem volt igazán ismert a Királyság-munka. Ismételt erőfeszítéseket tettek, hogy megosszák a jó hírt az itt élő emberekkel, de a római katolikus egyház erősen kézben tartotta a kormányzatot, és az emberek magánéletébe is beleszólt.

Gesualda Lima először kislányként, tizenhárom évesen hallott a jó hírről, amikor az édesanyja elmesélte a családnak, mit mondott neki az egyik szomszédjuk, aki Jehova Tanúi közé tartozott. Ez 1970-ben történt. „Az valami rendkívüli érzés volt, amikor meghallottam a Jehova nevet” — emlékszik vissza Gesualda (Zsolt 83:19). A szülei később ellenezték, hogy érdeklődik a Biblia üzenete iránt. Rendíthetetlenül folytatta a Biblia tanulmányozását, elkezdett járni az összejövetelekre, majd átadta életét Jehovának, és megkeresztelkedett. 1981-ben férjhez ment Ignazióhoz, egy energikus, fáradhatatlan olasz férfihoz. Az a kiváltságuk, hogy együtt szolgálhatnak Máltán mint teljes idejű szolgák. Mintegy száz személynek segítettek már megismerni az igazságot, akiknek túlnyomó többségük máltai.

Joe Axiak, egy csupa szív, jólelkű máltai férfi, foglalkozására nézve pedig órásmester. Először a nagybátyja családjától hallott az igazságról. De mivel akkor még függetlenségre vágyott, Joe elhagyta otthonát, és Ausztráliába utazott. Amikor itt kapcsolatba került Jehova Tanúival, egyik bátyja megfenyegette: „Anyánk bele fog halni abba, ha meghallja, hogy te Jehova Tanúja akarsz lenni, én pedig felgyújtom azt a termet, ha megint elmész oda.” Joe azonban állhatatos maradt, és ez jutalommal járt. Most már ő és fivérei meg lánytestvérei közül heten Jehovát szolgálják, beleértve azt a bátyját is, aki megfenyegette.

Miután Joe visszatért Máltára, megnősült, és feleségével, Jane-nel együtt úgy döntöttek, hogy különleges figyelmet szentelnek a Gozo szigetén található területnek. Minden hétvégén odautaztak komppal. Fiuk, David születése után viszont már túl sok volt az  utazás, ezért úgy határoztak, hogy letelepednek Gozón. Mekkora volt az örömük, amikor 1984-ben létrejött egy gyülekezet! Jelenleg már 27 hírnök van Gozón. Saját Királyság-termük van, és rendszeresen prédikálják a jó hírt másoknak.

Legalább máltai nyelven volt

Az segített igazán e sziget népének előrehaladni abban, hogy pontos ismeretet szerezzen Jehováról és az ő útjairól, amikor a bibliai igazságok az ő nyelvükön, máltai nyelven lettek szavakba öntve (Kol 1:9, 10).

Helen Massa egyike azoknak, akikkel Gesualda Lima tanulmányozta a Bibliát. Helen még visszaemlékszik arra az időre, amikor az összejövetelek angol nyelven folytak. Bár időnként nagyon küszködött azzal, hogy megértse az elhangzottakat, mégis kincsként őrzi emlékeiben az ott kapott nagyszerű oktatást. Gyakran emlegeti, milyen türelmesen tanított Norman Rutherford, egy angol testvér, aki a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején szolgált Máltán. Norman és felesége, Isabel a Gileád tizenegyedik osztályát végezték el. Mindig körültekintően jártak el amiatt, hogy külföldiek voltak. Az volt a vágyuk, hogy ott tudjanak maradni, és támogathassák a helyi testvéreket és testvérnőket, akik bátran kiállták a vallási és a családtól jövő ellenségeskedést.

Az 1970-es évek elején Joe Micallef, egy angolul folyékonyan beszélő újságíró nagy örömére Norman Rutherford beleegyezett, hogy tanulmányozza vele a Bibliát. Joe így emlékszik vissza: „Ha feltettem egy kérdést, megelégedtem volna az igen vagy nem válasszal.” Norman viszont felismerte, hogy alaposabb tanításra van szükség annál, mint hogy csak egyszerű feleleteket ad a kérdésekre. „Belement a részletekbe is, és megmagyarázta, miért igen vagy miért nem a válasz.” Ezzel megerősítette Joe hitét.

Bár az első összejövetelek, melyeken Joe részt vett, angol nyelven folytak, idővel néhány jelenlévőt megbíztak azzal, hogy fő pontokban foglalja össze Az Őrtorony bekezdéseit máltai nyelven. Ez nem volt mindig valami könnyű. Joe öccse, Ray úgy döntött, leírja az összefoglalóját, de végül könnyebbnek találta, hogy  lefordítsa az egész bekezdést. „Amikor Peter Ellis utazófelvigyázói látogatást tett Máltán — mondja tovább Joe —, a helyzetet látva azt javasolta, hogy vegyünk egy sokszorosítógépet.” Így 1977-ben megjelenhetett Az Őrtorony első géppel írt példánya máltai nyelven. Amikor a testvéreknek segítségre volt szükségük a gépelt stencilek készítésénél és javításánál, kérdezhettek volna vajon jobbat, mint aki nyomtatással foglalkozik — Joe-t, az újságírót?!

— Nézzétek — magyarázta Joe —, valakinek csak vállalnia kell a felelősséget, hogy elvégezze ezt a feladatot!

Erre a testvérek:

— Nos, kit javasolnál?

Mire Joe így felelt:

— Nem tudom, de én szívesen megpróbálnám.

Így vonták be Joe-t a máltai kiadványok fordítási munkájába. Természetesen ma már a kiadványok fordítását az Írói Bizottság szervezi meg, és nem önálló kezdeményezésből folyik.

1979-ben megjelent Az Őrtorony első nyomtatott példánya máltai nyelven. Fokozatosan egy fordítói csapat vette át a munkát, jelenleg pedig Az Őrtorony félhavonta, az Ébredjetek! meg havonta jelenik meg máltai nyelven. Újabb továbblépés a zónafelvigyázó, Douglas Guest 1998. januári látogatásakor volt, mikor Mosta városában átadták az IBSA House-ban az új fordítói irodát, misszionáriusotthont és Királyság-termet. A következő nap 631-en gyűltek össze, hogy meghallgassák a beszámolókat a Málta szigetén végzett Királyság-munka előmeneteléről.

Kiképezve arra, hogy szerető felügyeletet gyakoroljanak

Népe iránti szerető törődését kimutatva, Jehova a következőket jövendölte meg Jeremiás próféta által: „pásztorokat rendelek melléjök, hogy legeltessék őket” (Jer 23:4). Ezért Jehova nemcsak arról gondoskodott, hogy legyenek vének népe körében, hanem oktatást és képzést is nyújtott nekik, hogy képesek legyenek olyan szerető felügyeletet gyakorolni, amilyet ő kíván népének.

 Nagy-Britanniában a képesített testvérek, miként más országokban is, nagy hasznot merítenek a Királyság-szolgálati iskolán kapott képzésből már 1960 óta. Ez az iskola eredetileg négyhetes tanfolyam volt, később pedig lecsökkentették két hétre. Meghívták az utazófelvigyázókat, valamint azokat, akik a gyülekezetekben gyakorolnak felügyeletet. A tanfolyamokat a londoni Bételben tartották meg. Majd pedig, hogy az oktatás még könnyebben elérhető legyen, útra kelt az iskola, s a tanfolyamot az ország különböző részein is megtartották. Ebből nemcsak a gyülekezetek, hanem az egész szervezet is hasznot merített.

1977 folyamán egy újabb tizenöt órás tanfolyamot tartottak meg a véneknek. Azóta is tartanak változó hosszúságú, hasonló programokat. Nagy figyelmet szentelnek olyan témáknak, hogy miként utánozzák Jehovát, a nyáj szerető pásztorát, miként tanítsanak a gyülekezeti összejöveteleken, hogyan vigyék véghez az evangelizálómunkát az egyes gyülekezetekben, és hogyan álljanak ki Jehova igazságos irányadó mértékei mellett. Nagy-Britanniában 1997 folyamán 11 453 vén és 10 106 kisegítőszolga kapott meghívást a Királyság-szolgálati iskola tanfolyamaira.

Felajánlották magukat

A gyülekezetekben szolgáló véneken kívül, más képesített férfiak utazófelvigyázóként szolgálnak, és egy-egy körzetet alkotó gyülekezetek csoportjairól, illetve egy-egy kerületet alkotó körzetek csoportjairól gondoskodnak. Nagy-Britanniában országszerte jelenleg 77 ilyen utazófelvigyázó látja el az 1455 gyülekezetet és a hetven körzetet. Ők olyan férfiak, akik amellett, hogy megfelelnek a szellemi képesítési feltételeknek, változtatásokat tettek az életükben, hogy felhasználhassák őket ilyen szolgálatra.

Még az 1970-es évek elején az egyik utazófelvigyázó arra biztatta David Hudsont, hogy teokratikus életpályára törekedjen. Abban az időben azonban David egy reprográfiai vállalat osztályvezetőjeként nagyon elkötelezte magát világi munkájának. Majd a vállalat hirtelen úgy döntött, hogy többé már nincs szükség  a munkájára. Most már megértette az értelmét annak, amit Lyman Swingle, a Vezető Testület egyik tagja mondott egy cardiffi (Wales) összejövetelen 1984-ben. Swingle testvér ahhoz hasonlította a világi karriert, mintha „egy süllyedő hajón fényesítgetnénk a rézdíszeket”. David és felesége, Eileen nekiláttak, hogy úgy rendezzék dolgaikat, hogy végezhessék az úttörőszolgálatot. Megváltak kényelmes otthonuktól, s vele együtt az istállóiktól és a lovaiktól, és az életüket az eddigieknél még nagyobb mértékben a Jehovával való kapcsolatukra építették. David a felesége társaságában már 1994 óta körzetfelvigyázói felelősségeket lát el. Mindketten egyetértenek abban, hogy a Jehova szolgálatából fakadó öröm messze felülmúl minden olyan anyagi természetű örömet, melyekről ők lemondtak.

Amikor Ray Baldwin megismerte az igazságot az 1970-es évek közepén, szilárdan meggyőződött arról, hogy a jó hír prédikálása megérdemli, hogy annyi időt szánjon rá, amennyit csak tud. Következésképpen, amikor a munkahelyén felkínáltak neki egy előléptetést, azzal a feltétellel, ha egy másik városba költözik, ő udvariasan visszautasította — bár ez még a megkeresztelkedése előtt történt —, és azt kérte, hadd dolgozzon inkább részidőben. Miután megkeresztelkedett, haladéktalanul jelentkezett kisegítő úttörőnek. Nem sokkal azután, hogy megnősült, feleségével, Lindával együtt máris azt tervezgették, hogy belépnek az általánosúttörő-szolgálatba. Hogy még jobban fel tudják őket használni a teokratikus tevékenységekben, Ray feladta egy áruházban betöltött állását, és ablaktisztításba fogott. 1997 szeptembere óta ő is körzetfelvigyázóként szolgál.

Más testvérek készségesen vállalták az azzal járó felelősségeket, hogy a kórházi összekötő bizottságokban dolgozzanak, melyek szerető támogatást nyújtanak azoknak a Tanúknak, akik sürgős orvosi beavatkozásra szorulnak. Ehhez hozzátartozott az is, hogy időt kellett szánni e testvérek képzésére — és ez még csak a kezdet volt. 1990 októberében a kórházi információs szolgálat három képviselője érkezett Brooklynból az angliai Birminghambe, hogy  levezessenek egy szemináriumot. Belgiumból, Hollandiából, Írországból, Izraelből, Máltáról és Nagy-Britanniából 152 testvér érkezett, hogy nagyszerű oktatást kapjon azzal kapcsolatban, hogy miként lehet segíteni az egészségügyi szaktekintélyeknek megérteni az álláspontunkat a vérkérdésről. A brooklyni vendégek részt vettek a küldöttek képzésében, és bemutatták állásfoglalásunk okait a kórházak vezetőségeinek Londonban, illetve más főbb központokban is.

Miután Nottinghamben 1991 februárjában megtartottak egy második szemináriumot is, a kórházi összekötő bizottságok országszerte működésbe léptek. A következő évben tizenhat további bizottságot neveztek ki, és ezeket a testvéreket a Stoke-on-Trent-ben megtartott szemináriumon képezték ki. Hogy elmélyítsék a Tanúk és a szaktekintélyek közötti együttműködést, 1994 júniusában egy másik szemináriumot is tartottak a Surrey-i Kongresszusi Teremben. Itt a képzés arra irányult, hogyan közelítsék meg a bírókat, a szociális gondozókat és a gyermekgyógyászokat. Ez lefektette az alapot arra, hogy még nagyobb mértékben együttműködjenek az orvostársadalommal. Miután személyesen is felkeresték őket, lehetővé vált, hogy mintegy 3690 olyan orvost vegyenek listára Nagy-Britanniában, akik kifejezték, hogy készek tiszteletben tartani a Tanúknak a vérre és az orvosi kezelésre vonatkozó álláspontját.

A Londontól északra eső Luton vidékén a kórházi összekötő bizottság elnöke készségesen elismeri, hogy amikor elkezdte a munkáját a bizottságban, még nem ismerte fel, mennyi mindent kíván majd tőle ez a munka fizikailag és érzelmileg. Hálás a felesége szeretetteljes támogatásáért, aki ugyancsak szívből szereti Jehovát és keresztény testvéreit, testvérnőit. Fokról fokra nagyszerűen működő kapcsolatot épített ki a környék fő kórházának mind az orvosi, mind pedig a hivatali személyzetével. „Amikor testvéreink sürgős orvosi beavatkozásra szorulnak, mi állandóan készen állunk a segítségnyújtásra” — jegyzi meg. Az a szellem, mellyel a testvérek ezt a szolgálatot végzik, sok esetben nagyszerű lehetőséget adott a tanúskodásra.

 A világközpontba mennek szolgálni

Azok közül, akiknek Nagy-Britanniában kezdődött meg a teokratikus pályafutásuk, néhány testvért meghívtak, hogy Brooklynban (New York), Jehova Tanúi világközpontjában szolgáljon.

John E. Barr 1913-ban született Skóciában, és a szüleitől ismerte meg az igazságot. Noha tizenéves korában a félénksége miatt nagyon nehezen tudott beszélgetni az emberekkel, akiket a házról házra végzett szolgálat során felkeresett az otthonaikban, Jehova segítségével mégis legyőzte ezt az akadályt. 1939-ben elfogadta a meghívást, hogy a londoni Bételben dolgozzon. A második világháború nehéz időszakában éveken át utazófelvigyázóként szolgált, mígnem 1946-ban megkérték, hogy térjen vissza a londoni Bételbe. Huszonegy évvel azután, amikor először lett a Bétel-család tagja, feleségül vette Mildred Willettet, egy buzgó testvérnőt, aki a Gileád Iskola tizenegyedik osztályában végzett; Mildred ekkor csatlakozott hozzá a Bétel-szolgálatban. 1977-ben Barr testvért felkérték, hogy legyen tagja a Vezető Testületnek. Mildred, amikor a férje ezt elmondta neki, azt gondolta, biztos csak viccel, pedig komolyan beszélt. Így hát a következő évben mindkettőjüket áthelyezték a brooklyni (New York) világközpontba. Azóta is ott szolgálnak boldogan.

Másokat szintén meghívtak, hogy legyenek a világközpont személyzetének tagjai. Közöttük volt a liverpooli születésű Allan Boyle is, aki a londoni Bételben kezdte meg a szolgálatát. Hogy művészi képességeinek még nagyobb hasznát tudják venni, 1979-ben a Társulat az áthelyezését kérte Brooklynba. Eric Beveridge 1949-ben keresztelkedett meg, és abban az időben Birminghamben élt. Miután 21 évig Portugáliában és Spanyolországban szolgált mint misszionárius, 1981-ben feleségével, Hazellel együtt a brooklyni Bétel-család tagjai lettek. Robert Pevy Anglia déli részén, a kenti Sandwich városában született. Kilenc évig Írországban szolgált, majd újabb kilenc éven át feleségével, Patriciával együtt misszionáriusi szolgálatot végeztek a  Fülöp-szigeteken, s ezután 1981-ben ők is a világközpontban kezdtek szolgálni.

Változások a fiókhivatalok felvigyázásában

A nagy-britanniai fiókhivatalban az évek során számos szellemi képesítésű férfi vállalt vezető szerepet a felelősségek hordozásában. Miután Albert D. Schroedernek a második világháború idején el kellett hagynia Angliát, A. Pryce Hughes testvért nevezték ki a fiókhivatal felvigyázójának — mégpedig akkor, amikor még a börtönbüntetését töltötte a keresztény semlegessége miatt! Hughes testvér alaposan próbára lett téve abban, mennyire ragaszkodik a keresztény semlegesség alapelvéhez. Az első világháború idején egyszer, a második világháború idején pedig kétszer börtönözték be emiatt. Hughes testvér — őszintén elismerve, hogy Jehova irányítja a szervezetet — több mint húsz éven át folyamatosan gondoskodott a fiókhivatal felvigyázásáról.  Azok, akik vele együtt szolgáltak, még mindig emlékeznek arra, mennyire kedves modora volt, valamint arra is, hogy függetlenül attól, milyen felelősségei voltak, mindig erős maradt a szántóföldi szolgálat iránti szeretete.

Amikor 1976-ban bevezették azt az elrendezést, hogy az egyes fiókhivatalokban egyetlen személy helyett inkább bizottság felügyelje a munkát, kinevezték Wilfred Gooch testvért mint koordinátort, és vele együtt John Barrt, Pryce Hughest, Philip Reest és John Wynnt. Ebbe az eredeti csoportba tartozók közül már több személy is meghalt. Más testvérek is bekerültek a fiókbizottságba, amely jelenleg a következő személyekből áll: John Andrews, Jack Dowson, Ron Drage, Dennis Dutton, Peter Ellis, Stephen Hardy, Bevan Vigo és John Wynn.

Örömteli nemzetközi kongresszusok

Jehova Tanúi egy egész világra kiterjedő testvériséget alkotnak. Így amikor lehetővé vált, hogy az évtizedekig tartó kíméletlen elnyomás után a kelet-európai országokban is szabadon gyülekezhessenek, világszerte nagy volt az öröm a Tanúk között. Aligha lehetne alkalmasabb időt találni arra, hogy nemzetközi kongresszusokat tartsanak azokban az országokban, ahol oly sokáig nem volt erre lehetőség! Ez amellett, hogy szellemileg építő, nagyszerű nyilvános tanúskodásra is alkalmat ad. A nagy-britanniai Tanúk nagy örömmel vettek részt ebben.

Amikor 1989-ben Lengyelországban három nagy kongresszust rendeztek „Isteni önátadás” címmel, e történelmi alkalmakra legalább 37 országból gyűltek egybe küldöttek. Közülük 721-en Nagy-Britanniából érkeztek. Arról, milyen hangulat uralkodott a poznańi (Lengyelország) kongresszuson, David és Lynne Sibrey így emlékezik: „Egyedülálló volt!” Még hozzáteszik: „Ehhez fogható légkört még sohasem tapasztaltunk. Mekkora öröm volt szabadon elvegyülni a több ezer oroszországi és kelet-európai testvérünk között, akik ez idáig csupán kis csoportokban jöhettek össze! Megtudtuk, hogy néhányan még az életüket is kockáztatták azzal, hogy eljöttek a kongresszusra.  De rendkívüli élmény volt számukra — és számunkra is!” A következő évben, miután eltörölték a határellenőrzéseket Kelet- és Nyugat-Németország között, Nagy-Britanniából 584-en voltak a berlini lelkes hallgatóság soraiban egy igazi győzelmi ünnepnek számító kongresszuson. 1991-ben, amikor a mai Cseh Köztársaságban, a prágai Strahov Stadionban 74 587-en gyűltek egybe, Nagy-Britanniából 299-en voltak jelen nagy örömmel. Ugyanabban az évben Budapesten is nagyszámú brit küldöttség volt a harmincöt országból egybegyűlt Tanúk között. 1993-ban a Moszkvában (Oroszország) megtartott kongresszuson 770, Kijevben (Ukrajna) pedig 283 nagy-britanniai küldött vett részt. Ezek felejthetetlen, történelmi események voltak.

Brit küldöttek részt vettek más nemzetközi kongresszusokon is, melyeket Afrikában, Észak-Amerikában, Latin-Amerikában és a Távol-Keleten tartottak. Az ilyen eseményeknél, mialatt  a Tanúk egymás társaságát élvezik, a keresztény szeretet kötelékei is megerősödnek. Itt szemmel látható az, hogy — miként azt Isten Szava megjövendölte — „minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből” jönnek (Jel 7:9, 10).

Más-más hátterű emberek

Sokféle hátterű ember van azok között, akik válaszoltak a Biblia üzenetére, és Jehova Tanúi lettek a Brit-szigeteken. Jehova iránti szeretetből sokan jelentős változtatásokat tettek az életükben, hogy odaadóan szolgálhassák Istent.

Donald Davies, egy jamaicai születésű hivatásos dzsesszdobos 1960-ban jött Angliába. Bár 1969-ben kapott néhány bibliai kiadványt, csak tizenhárom évvel később kezdett igazán érdeklődni a Biblia iránt, amikor két Tanú az isteni név fontosságáról beszélt neki (Ez 38:23; Jóel 2:32). Még abban az évben később egy zenész barátjával együtt részt vett egy kerületkongresszuson, melyet a közelükben tartottak meg. Hamarosan alkalmazni kezdte a tanultakat. Anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna erről a témáról, Donald felismerte, hogy nehéz lenne zenei karrierre törekednie, s ugyanakkor Jehovát is szolgálnia. Így hát eladta a hangszereit, majd pedig 1984-ben elkezdte az úttörőszolgálatot, és mind a mai napig e kiváltságnak örvend.

Tony Langmead a Királyi Légierő egyik tisztje volt. A felesége elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, s egyre keresztényibb viselkedésével „szavak nélkül is” megnyerte férjét (1Pét 3:1, 2, Úf). Tony otthagyta a légierőt, hogy Jehova szolgájaként békés életre törekedjen (És 2:3, 4).

Frank Cowell anglikán hitben nevelkedett fel, de idővel máshol kezdte kutatni az igazságot. Az egyik Királyság-teremben tett látogatásának hatására tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival. Most közgazdaságtant tanít egy londoni egyetemen, de amikor olyan estékre ütemezik a szemináriumokat, amikor gyülekezeti összejövetel van, döntésével kimutatja, hogy ő mindenekelőtt Jehova egyik Tanúja.

 Susannah a Királyi Balett tagja volt. Egy alkalommal véletlenül összefutott az egyik volt iskolai barátnőjével, s e találkozás eredményeként elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Megkeresztelt Tanúként úgy döntött, hogy kevesebbet fog balettozni, ezért tánctanár lett, hogy időt nyerjen új hivatására, az úttörőszolgálatra, s ily módon az életében a szolgálat legyen a középpontban. Most már férjnél van, és férjével, Kevin Gow-val együtt a mandarin nyelvjárást tanulják, hogy megoszthassák a jó hírt a liverpooli egyre gyarapodó kínai lakossággal.

Rene húga, Christina Tanú volt, Rene viszont úgy gondolta, hogy a vallásnak semmi értelme, és ezért nem is akarta meghallgatni húgát. Később azonban, amikor Londonban dolgozott, gyakran ellátogatott a British Museumba. Az egyik ilyen látogatásakor megragadta a tárlatvezető magyarázata, aki arról beszélt, milyen összefüggés van a Biblia és a múzeum több kiállítása között. Visszaemlékezett néhány dologra, melyet korábban a húga próbált elmondani neki. Hamarosan Rene Deerfield is Tanú lett.

Andrew Meredith még börtönbüntetését töltötte, amikor tanulmányozni kezdte a Bibliát. Ez nagy változásokat hozott az életében. Miután szabadon engedték, feleségül vett egy pandzsábi Tanút, és most együtt végzik a szolgálatot a Kelet-Londonban élő, pandzsábi nyelven beszélő emberek között.

Daksha Patel Kenyában született hindu szülők gyermekeként, és ő maga is hívő hindu volt. De amikor Wolverhamptonban (Anglia) tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal, felismerte, hogy amit tanul, az az igazság. Amikor már elég idős volt ahhoz, hogy maga hozza meg a döntéseket az életében, megkeresztelkedett, majd pedig úttörő lett. Férjével, Ashokkal most a londoni Bétel-család tagjaként szolgálnak. Munkájuk kapcsán Indiába, Nepálba és Pakisztánba utaztak már, hogy segítsenek a bibliai kiadványok fordításában.

Nem szűnnek meg tanúskodni

Jehova Tanúi örvendeznek, amint látják, hogy minden évben  egyre többen fogadják el Jehova imádatát. 1972 óta Nagy-Britanniában a tevékeny Tanúk száma közel a duplájára, a jelenlegi adatok szerint összesen 126 535-re nőtt.

Vajon azok, akik most érdeklődnek a Biblia üzenete iránt, olyan emberek, akik eddig még sosem találkoztak Jehova Tanúival? Amint a Tanúk fokozzák tevékenységüket az üzletekben és az utcákon, még találnak néhány ilyen embert. Egy Tanú, amikor első ízben prédikált üzleti területen, találkozott egy vállalat portásnőjével, aki komoly érdeklődést mutatott. Két nappal később az újralátogatáson a testvérnő hamar be is tudta vezetni a bibliatanulmányozást, mely lehetőséget adott ennek a portásnőnek, hogy eldönthesse, Jehova útján akar-e járni. Az asszony korábban még sosem találkozott Jehova Tanúival, mivel egész héten dolgozott, és hétvégén rendszerint elment otthonról.

Még gyakoribb, hogy akik meghallgatják a Tanúkat, olyan emberek, akiknek megváltoztak az életkörülményeik; talán mert megházasodtak, gyermekeik lettek, idősebbek lettek, vagy hirtelen megbetegedtek. Ekkor már szeretnének választ kapni olyan kérdésekre, melyeket a múltban egyszerűen csak félretoltak.

Így történt, hogy 1995 augusztusában egy nyolcvanöt éves asszony, aki baptistaként nevelkedett fel, készséggel elfogadta a Valóban törődik velünk Isten? című füzetet. Sokszor feltette már ezt a kérdést, de eddig még nem kapott rá kielégítő választ. Beleegyezett a Biblia tanulmányozásába. Miközben Isten követelményeiről tanult, nagy hatást tett rá Isten szerető gondoskodása, és felismerte, hogy változtatásokat kell tennie az életében. Abbahagyta a dohányzást, pedig mintegy hatvan éve szokott rá. Kezdett részt venni a helyi gyülekezet összejövetelein, majd 1997 szeptemberében Catherine May készen állt a keresztény megkeresztelkedésre. A körzetgyűlésen, miközben arra készülődött, hogy bemenjen a vízbe, észrevett egy másik keresztelkedési jelöltet, egy hozzá hasonló idősebb asszonyt. Micsoda meglepetés! Saját édestestvére volt az, egy másik városban élő húga, Evelyn. Nem tudták egymásról, hogy tanulmányoznak. Az örömtől csak  úgy peregtek a könnyeik, amint ezek a drága idős hölgyek egyesültek a Jehova iránti önátadásban, és akik most már szellemi értelemben is testvérek lettek.

Azok között, akik szívesen fogadják a Tanúkat, olyanok is vannak, akiket mélyen felkavarnak az egyházukban történő legújabb fejlemények. Maurice Haskins 1939-ben kapott először kiadványokat Jehova Tanúitól. Ő azonban az anglikán egyház megingathatatlan híve volt, és a helyi egyházi tanács tagja. Mintegy 56 évvel később egy Tanú a házról házra végzett munkája során beszélt Maurice sógornőjével. Az asszony megkérte a Tanút, jöjjön el újra, hogy találkozzon Maurice-szal, akinek — állította a sógornő — kérdései vannak a Bibliával kapcsolatban. Maurice, amikor meglátogatták, rögtön kérte a Tanút, mutasson neki olyan írásszövegeket, melyek feltárják a Biblia nézetét a homoszexualitásról, illetve a nők felszenteléséről. Később beleegyezett abba, hogy tanulmányozzák a Bibliát az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyv segítségével. A változás nem jött azonnal. Később viszont, a püspökkel való találkozása során a tanultak arra indították, hogy határozottan állást foglaljon a nők lelkészi kinevezésének kérdésében (1Tim 2:12). Nemsokára kilépett az anglikán egyházból, járni kezdett a Királyság-teremben megtartott összejövetelekre, és 84 éves korában kész volt megkeresztelkedni.

Más embereknek az segít, amikor a Tanúk jó ítélőképességet gyakorolnak, és állhatatosak. Amikor egy asszony „ateistának és humanistának” vallotta magát, Jacqueline Gamble udvariasan megkérdezte tőle, hogy miben hisz. A válasz ez volt: „Az emberekben és az életben.” Az asszony nem ért rá, így hát testvérnőnk otthagyott nála egy traktátust, és megígérte, hogy visszatér. Férje, Martyn kíséretében Jacqueline újra felkereste ezt a lakást, és utalt „az emberekkel és az élettel” kapcsolatos megjegyzésre. Amikor az asszonytól megtudták, hogy Gus, a férje szociális munkás, és hasonló nézetei vannak, megszervezték, hogy találkozhassanak vele. Christine, a feleség tanulmányozni kezdte a Bibliát, és eljutott a megkeresztelkedésig. Gus viszont nem akart  elmenni a Királyság-terembe. Ugyanakkor észrevette, hogy mióta Christine elkezdett tanulmányozni a Tanúkkal, a gyermekeik egyre tisztelettudóbbá válnak, olyannyira, ami sok más fiatalra nem jellemző.

A fordulópont Gusnál 1978-ban következett be. Az egyik nemzetközi kongresszus alkalmával, melyet Edinburgh-ben (Skócia) tartottak meg, a felesége vendégszeretően megkínált kávéval egy csapat hírnököt, akik a környékükön tanúskodtak. Köztük voltak a Vezető Testület bizonyos tagjai. Mielőtt elmentek, elmosogattak maguk után. Aznap este, amikor Gus hazaért, Christine fellelkesedve beszélt neki a váratlan látogatókról. „El nem tudnám képzelni, hogy meglátogat minket egy bíboros, és aztán elmosogatja az edényeket!” — jegyezte meg Gus. Nem sokkal ezután, franciaországi nyaralásuk idején, Gus elment a családjával a Királyság-terembe. Lenyűgözte a szívélyes fogadtatás, és hogy mennyi szeretettel halmozták el őket a testvérek. Csakhamar felismerte, hogy ilyen szeretetet egyedül Krisztus Jézus igaz tanítványai között találhat (Ján 13:35). Edinburgh-be visszatérve hamarosan elkezdett tanulmányozni, és miután kielégítő válaszokat kapott az őt nyugtalanító kérdésekre, átadta életét Jehovának.

Persze, amikor a területen az emberek csak alig vagy egyáltalán nem mutatnak érdeklődést, kitartást és derűlátó szemléletmódot  kíván meg Jehova Tanúitól az, hogy továbbra is felkeressék ezeket a személyeket. Könnyen elcsüggedhet az ember, ha órák hosszat csak elutasítást és közömbösséget tapasztal. Hogyan tudnak a Tanúk megküzdeni ezzel? „A közömbösség nehéz kérdés, és erőpróbát jelent” — ismeri el Eric Hickling Louth-ból (Lincolnshire). Neki az segít a kitartásban, hogy a múltbeli példákon elmélkedik. „Gyakran és komolyan imádkozom. Mózesre, Jeremiásra, Pálra és persze Jézusra gondolok.”

A hűséges kitartás és Jehova áldása két elengedhetetlen tényező azok közül, amelyek hozzájárulnak a már eddig is tapasztalt növekedéshez. Harminckilenc évvel ezelőtt Frank és  Rose Macgregor elvállalt egy olyan városba szóló megbízatást, ahol az emberek mélyen vallásosak voltak, és nem fogadták örömmel Jehova Tanúit. Hogyan tekintették megbízatásukat? Frank így idézi fel: „Nagyon bátortalan voltam, és teljesen alkalmatlannak éreztem magam. De a feleségemmel együtt úgy tekintettük megbízatásunkat, mint amelyet Jehovától kaptunk.” Ez segített nekik derűlátónak maradniuk. „Imádkoztunk azért, hogy helybeliek is fogadják el az igazságot.” Hűséges szolgálatuk eredményeként most már egy 74 hírnökből álló gyülekezet van ott, melynek kétharmada pont abban a városban ismerte meg az igazságot. Macgregorék nem kérkednek ezzel;  egyszerűen csak hálásak, hogy Jehova fel tudta használni őket (2Kor 4:7).

Geoff Young, aki már régóta szolgáló Tanú, és bizonyos mértékben még mindig részt vesz a gyülekezetek meglátogatásában, ezt mondja: „Gyakran kérdezem a testvéreket, hogy ment a szolgálatuk aznap.” Ha némelyek rosszkedvűen válaszolnak, megkéri őket, hogy gondoljanak a sok jóra, amit sikerült megvalósítaniuk. Így emlékezteti őket: „Jehova oldalára álltunk. Önátadásunkhoz hűen cselekedtünk. Együttműködtünk az ’ég közepén repülő angyallal’. Részt vettünk abban a feladatban, hogy ösztönözzünk másokat Jehova megismerésére. Tanúskodásunkkal  figyelmeztettük az embereket.” Ezután pedig úgy érvel, hogy ha mindezt elérték, hogyan mondhatják azt, hogy nem ment jól a prédikálás? „Az emberek reagálását az határozza meg, milyenek a körülményeik, és mi van a szívükben — folytatja Geoff. — Az a fontos, hogy mi hűségesen tanúskodjunk, és mondjuk el a jó hírt” (Jel 14:6; 1Kor 4:2).

Örvendezni „Jehova áldásának”

Nagy-Britanniában sokan már húsz, negyven, ötven vagy még több éve tevékeny Tanúi Jehovának. Mit gondolnak tevékenységükről? A Biblia a Példabeszédek 10:22. (NW) versében ezt mondja: „Jehova áldása az, ami gazdaggá tesz, és ő nem ad ahhoz fájdalmat.” Nagy-Britanniában több tízezer Jehova Tanúja személyesen is tanúsíthatja ennek az állításnak az igaz voltát.

„Ez a legnagyobb kiváltság, melyet ránk, emberekre bíztak.” Így beszél a keresztény szolgálatról a hetvenes évei közepén járó, Basingstoke-ban élő Cornelius Hope, miután már fél évszázada végzi ezt a szolgálatot. Anne Gillam közel ötven évvel ezelőtt keresztelkedett meg, és körzetfelvigyázó a férje; azt mondja szolgálatáról, hogy ő ezáltal mutatja ki Jehova és az ő Fia iránt érzett szeretetét.

Az 1942-ben megkeresztelkedett Dennis Matthews így fogalmaz: „Számomra a szolgálat olyan, mint a táplálék — megerősít szellemileg. Megelégedést találok Isten akaratának a cselekvésében, akár meghallgatnak az emberek, akár nem.” Felesége, Mavis hozzáteszi: „Már fiatalkorom óta szolgálom Jehovát, és úgy érzem, nincs is ennél jobb élet.”

Hogyan gondolkodnak az emberekről és reagálásukról azok a Tanúk, akik már régóta szolgálnak? Miután már több mint negyven éve végzi Jehova szolgálatát, Muriel Tavener ezt mondja: „Az embereknek most van ránk leginkább szükségük, mivel egyetlen más forrásból sem kaphatnak igazi szellemi segítséget.” És mi történik akkor, amikor elfogadják ezt a segítséget? Anthony, a férje ezt így fejezi ki: „Amikor látjuk, ahogyan az emberek  elfogadják az igazságot, és változtatásokat tesznek az életükben, egy csodát figyelhetünk meg, amint Jehova a szelleme által az ő imádatához vonzza az embereket.”

Megelégedéssel jár megosztani másokkal azt a reménységet, melyet egyedül Isten Szava adhat. Amikor Fred James, plymouthi (Devon) városfelvigyázó a feleségével visszatekint többéves szolgálatukra, több mint száz személyt tudnak összeszámolni, akiknek segítettek előrehaladni a megkeresztelkedésig. Sokan ezek közül most már vénként, kisegítőszolgaként és úttörőként szolgálnak. Mindhárom fiuk részt vett az úttörőszolgálatban az iskola befejezése után, jelenleg pedig vénként szolgálnak. Egyikük, David elvégezte a Gileádot, és most mint misszionárius a pakisztáni fiókbizottság tagjaként szolgál. Milyen gazdag áldásokkal teli James testvér és testvérnő élete!

Többévi hűséges szolgálata során sok nagy-britanniai Tanú tapasztalhatta, milyen nagyszerű eredmények származnak a szolgálatból. Richard és Hazel Jessop már egy fél évszázada vagy még több ideje szolgálják Jehovát, és ennek az időnek a legnagyobb részében teljes idejű szolgálatot végeztek. Sokaknak segítettek abban, hogy rájöjjenek, mekkora kiváltság az, ha átadják magukat Jehovának, és mindegyikük drága Jessopéknak. De az a tanulmányozás, melyet Jack és Lyn Dowsonnál vezettek, mindig különösen emlékezetes lesz számukra. Egy baráti látogatással kezdődött, mivel hasonló hátterű emberek. (Hazel és Jack egyformán Anglia északkeleti részéről való.) Hamarosan bibliatanulmányozás indult. Ám egyszerre csak Jack azt mondta, hogy szeretnék félbeszakítani a tanulmányozást egy időre. Richard így válaszolt: „Nem, ezt nem tehetitek meg. Először be kell fejeznetek a könyvet, és utána abbahagyhatjátok a tanulmányozást, ha akarjátok.” Nos, ők nem „hagyták abba”. Ehelyett átadták magukat Jehovának, beléptek az úttörőszolgálatba, majd pedig a Bétel-család tagjai lettek. Jack most már a fiókbizottság tagjaként szolgál.

Másoknak az szerzett különleges örömet, ahogyan némely fiatal válaszolt a Biblia igazságára. Robina Owler és férje, Sydney  a skóciai Dundee vidékén végzik úttörőszolgálatukat. Rendkívüli örömet szerzett nekik Paul Kearns előrehaladása, aki még tizenkét évesen kezdett járni Owlerék otthonába a Bibliát tanulmányozni. Az igazság hamar gyökeret vert a szívében, de mivel apja megtiltotta, hogy tovább tanulmányozzon, Paul várt, míg idősebb nem lesz, és Aberdeenbe járt főiskolára, mielőtt tovább folytatta a bibliatanulmányozást. Nagyon gyorsan haladt előre. Miután megkeresztelkedett, az úttörőszolgálatot tűzte ki célul. 1992-ben részt vett a szolgálati kiképzőiskolán. Mialatt Sheffieldben szolgált mint vén, a spanyol nyelv tanulásának szentelte magát, és így 1998-ban kinevezték Panamába misszionáriusi szolgálatra.

Több mint tízezren végzik az úttörőszolgálatot Nagy-Britanniában. Nagyra becsülik azokat az áldásokat, melyek ezzel a szolgálattal járnak. Vegyük például Bill és June Thompstone esetét, akik már több mint nyolc éve házasok voltak, és az úttörőszolgálatot végezték, mikor megszületett első gyermekük. Idővel három kislányuk lett. Igyekeztek az úttörőszolgálatot családi életük középpontjában tartani. Szoros volt az időtervük, de meg tudták valósítani azáltal, hogy a család mindent együtt csinált. „Mindig szakítottunk időt a lányokra — magyarázza Bill. — Ez akkor sem változott meg, amikor a tizenéves korba léptek. Ha szerettek volna elmenni korcsolyázni, tekézni, úszni vagy labdázni, mi is velük mentünk.” Ma már a három lány férjnél van, és általános úttörőként szolgálnak. Mindannyian örülnek annak, hogy „a legnagyszerűbb életúton” járhatnak — ahogyan azt Bill megfogalmazza.

Ma 77 testvér (többségük nős) szolgál utazófelvigyázóként Nagy-Britanniában. Ez az életmód szoros munkatervvel jár hétről hétre, évről évre. Geoff Young részt vett ebben a szolgálatban, míg előrehaladott kora és egészségi állapota szükségessé nem tették a változtatást. Ő és felesége, Vee hétről hétre más otthonban szálltak meg, és mindenük elfért egy bőröndben. Hogyan gondolkodik Vee erről a fajta életmódról? „Nem volt annyira nehéz  — válaszol —, mivel valahányszor meglátogattunk egy gyülekezetet, keresztény családunk egyre nagyobb lett. Bárhová mentünk is, éreztük a testvériség melegét. Bármilyen megbízatást ad is nekünk Jehova, az csak gazdagabbá teheti életünket.” Miközben örülnek annak, ami most van, nagy várakozással néznek a jövő elé. Geoff így magyarázza: „Ez a rendszer most befejeződik. Kis híján már vége van. Azt a csodálatos kilátást helyezték elénk, hogy utána majd részt vehetünk abban a munkában, hogy helyreállítsuk a földön a paradicsomi állapotokat. Bibliatanulmányozások lesznek, amikor a feltámadás megkezdődik; hatalmas munkát kell majd elvégezni!” A felesége hozzáteszi: „Csodálatos érzés tudni, hogy semmi sem szállhat sikerrel szembe Jehovával.”

Az „Isten szerinti életutat” ajánljuk

Izgalmas esemény volt 1998 júliusában, amikor kilenc nemzetközi kongresszust tartottak meg egy időben Nagy-Britanniában — Edinburgh-ben, Leedsben, Manchesterben, Wolverhamptonban, Dudley-ban, Norwichban, Londonban, Bristolban és Plymouthban —, mely az „Isten szerinti életút” témát hangsúlyozta. Több mint hatvan országból voltak jelen küldöttek. Nem csupán angol, de francia, spanyol és pandzsábi nyelven is megtartották a teljes programot. A következő hétvégén görög nyelven tartották meg a kongresszust.

A brit kongresszusokon a Vezető Testület négy tagja volt jelen: John Barr, Theodore Jaracz, Albert D. Schroeder és Daniel Sydlik. Amikor ők mondtak beszédet, telefon-összeköttetés volt a kongresszusi helyszínek között. Ezenkívül a külföldi területeken szolgáló misszionáriusok jelenléte is felvillanyozó volt. Nagy-Britanniából több százan mentek misszionáriusi szolgálatba, és közülük 110-en voltak jelen ezeken a kongresszusokon. Buzgalmuk és önfeláldozó szellemük lelkesítő volt mindazoknak, akik csak hallották a velük készített interjúkat a program során.

A kongresszuson hallottak és látottak minden jelenlévő szívét mélyen megérintették, még a fiatalokét is. A határozat, amelyet  elfogadtak a kongresszusi program befejező részében, pontosan meghatározta, mit foglal magában az Isten szerinti életút, melyen mindannyiuk elhatározása szerint járni szeretnének. A program után az egyik darlingtoni Tanú-házaspár négyéves kisfia ezt mondta: „Anyu, én annyira szeretem Jehovát. Nagyon-nagyon szeretlek téged és aput, de Jehovát jobban szeretem.” Amikor megkérdezték, miért, elmagyarázta, hogy Jehova reménységet adott nekünk a Paradicsomra, és elküldte Fiát, hogy meghaljon értünk; „tehát — mondta — őt kell jobban szeretnem”.

Edinburgh-ben is, és Londonban is, a program befejeztével a különféle országokból való küldöttek zsebkendőkkel integettek egymásnak, majd pedig szűnni nem akaró tapsban törtek ki. Amikor a teljes program véget ért, sokan még tovább énekelték a Királyság-énekeket, hogy ezzel mondjanak szívből jövő dicséretet Jehovának.

A már eddig elvégzett tanúskodómunka

Nagy-Britanniában széles körű tanúskodómunka folyik. 1881-ben kezdődött, amikor csupán néhány héten belül több százezer bibliai traktátust terjesztettek el a főbb városokban. Az elvetett magok közül néhány kezdett gyümölcsöt hozni. 1914-ben egy hat hónapos időszakon belül 98 városban, összesen 1 226 650 fős közönségnek mutatták be „A teremtés története képekben” című mozgóképes előadást. Amikor kitört az első világháború, Nagy-Britanniában 182 gyülekezet volt. Az 1920-as és 1930-as években felerősödött a tanúskodómunka, mivel azok, akik csatlakoztak a gyülekezetekhez, egyre nagyobb számban vettek részt a házról házra végzett szolgálatban, személyesen tanúskodva a házigazdáknak. A második világháború óta Nagy-Britanniában további 650 746 716 órát szenteltek a szolgálatnak, 297 294 732 újralátogatást végeztek az érdeklődő személyeknél, és 74 105 130 könyvet és füzetet, valamint 567 471 431 folyóiratot helyeztek el a nyilvánosság körében. Nagy-Britanniában Jehova Tanúi évente átlagosan kétszer-háromszor felkeresik az embereket az otthonaikban.

 Jehova Tanúi már annyira ismertek az ajtóról ajtóra végzett evangelizálómunkájukról, hogy amikor a házigazdák kinyitják az ajtót, és jól öltözött embereket látnak, sokuk rögtön azt kérdezi: „Jehova Tanúi?”

A földet betölti Jehova ismerete

Amint 1891-ben C. T. Russell szemügyre vette a brit szántóföldet, úgy találta, hogy azok „készen állnak, és várnak az aratásra”. Az aratás, amelyet a dolgok e rendszerének befejezésekor végzünk, egyértelműen a végéhez közeledik. És micsoda bőséges aratásnak bizonyul! 1900-ban Nagy-Britanniában a Bibliakutatók (ahogyan akkoriban ismerték Jehova Tanúit) csupán 138-an voltak, többnyire szellemmel felkent keresztények. A mostani szám ennek 910-szerese. A Bibliakutatók által felhasznált jogi képviselet abban az évben nyitotta meg az első fiókhivatalt az egyesült államokbeli hivatalon kívül. Jelenleg már 109 fiókhivatal létezik szerte a földön. Az amerikai földrészen 24 fiókhivatal van. További 25 található Európában. Az afrikai kontinensen 19 fiókhivatal van, Ázsiában és a föld különböző részén található szigeteken pedig 41 másik. E fiókhivatalokkal együttműködve 5,9 millió Tanú vesz részt Jehova nevének magasztalásában, és abban, hogy ismertté tegyék a jó hírt a Királyságáról, melyet Jézus Krisztus kezébe helyezett. Eltökélt szándékuk, hogy mindaddig folytatják a tanúskodómunkát, míg Isten azt nem mondja, elég.

Jehova Isten és Fia, Jézus Krisztus égi trónjától már gazdagon árad az életadó víz. A határozott meghívás így szól: „a ki szomjúhozik, jőjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:1, 17). Amikor majd Jézus Krisztus ezeréves uralma alatt fel lesznek támasztva a halottak, minden bizonnyal még további milliárdoknak lesz alkalmuk javukra fordítani ezt a szerető gondoskodást, mely lehetővé teszi számukra az örök életet. Amit eddig megvalósítottak az Isten szerinti oktatóprogramból, az még csak a kezdet. Isten új rendszerében olyan időszak áll előttünk, amikor majd teljes mértékben igaz lesz, hogy „valóban Jehova ismerete tölti be a földet, mint ahogy a vizek beborítják a tengert” (És 11:9, NW).

[Térkép/képek a 86—7. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ANGLIA

A kongresszusi termek országszerte könnyen megközelíthető helyeken találhatóak: 1. Manchester, 2. Észak-London, 3. Dudley, 4. Surrey, 5. East Pennine, 6. Bristol, 7. Edgware

 [Képek]

East Pennine

Edgware

Surrey

Manchester

Bristol

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Képek a 70. oldalon]

Tom Hart

 [Kép a 72. oldalon]

A Társulat első fiókhivatala

[Képek a 72. oldalon]

A jelenleg használt létesítmények

[Képek a 74—5. oldalon]

Elköltöztek, hogy külföldi területeken szolgáljanak: 1. Claude Goodman, 2. Robert Nisbet, 3. Edwin Skinner, 4. John Cooke, 5. Eric Cooke, 6. George Phillips, 7. George Nisbet. Háttér: Kelet-Afrikába utazó kolportőrök

[Kép a 79. oldalon]

Franziska Harris különleges figyelmet szentel az au pair lányoknak

[Kép a 90. oldalon]

Vera Bull Kolumbiában szolgál

[Kép a 90. oldalon]

Barry és Jeanette Rushby — „Mindig is többet akartam tenni”

[Kép a 92. oldalon]

Úttörőszolgálati iskola a dudley-i kongresszusi teremben

[Kép a 95. oldalon]

A brit Bétel-család a reggeli imádat közben

[Kép a 96. oldalon]

A nagy-britanniai szolgálati kiképzőiskola első osztályának diplomaosztása

[Kép a 102. oldalon]

Az első, gyorsépítési módszerrel készült Királyság-terem Nagy-Britanniában (Weston Favell, Northampton)

[Kép a 107. oldalon]

Michael és Jean Harvey

[Kép a 108—9. oldalon]

Úttörők, akik úgy döntöttek, hogy idegen nyelvű gyülekezetekben szolgálnak

[Kép a 116—7. oldalon]

A. D. Schroeder régóta szolgáló testvérekkel készít interjút az 1983-as Leicesterben megtartott éves közgyűlésen

[Kép a 123. oldalon]

Shetland-szigeti úttörők meglátogatnak egy halászhajót part menti területükön

[Kép a 131. oldalon]

John és Mildred Barr

[Kép a 133. oldalon]

A fiókbizottság (balról jobbra). Akik ülnek: Peter Ellis, John Wynn. Akik állnak: Bevan Vigo, Stephen Hardy, John Andrews, Ron Drage, Jack Dowson, Dennis Dutton

[Képek a 138—9. oldalon]

A tanúskodómunka még nem ért véget

[Képek a 140—1. oldalon]

Néhányan azok közül, akik sokévi hűséges szolgálatra tekinthetnek vissza: 1. Sydney és Robina Owler, 2. Anthony és Muriel Tavener, 3. Richard és Anne Gillam, 4. Geoff és Vee Young, 5. Fred és Rose James, 6. Cornelius és Riky Hope, 7. Dennis és Mavis Matthews, 8. Richard és Hazel Jessop